Hogy is volt?

Gróf Széchenyi a nagyterítékû Tótmegyeri vadászatokról úgy emlékezik meg, hogy a napi ezer feletti nyúl és fácánvadászatokon nem alkalmaztak kutyákat. A hajtók szedték össze a vadat, maguk a puskások nem, sõt olyan szigorú forgatókönyv volt, hogy a klasszikus formátumú kutyázás bele sem fért volna a vadásznapba.
Azokban a bizonyos 30-as években a grouse vadászatánál éppen csak említést tesz a fekete labrador "vizslákról".

Természetesen hazánkban a háború után rendkívüli módon megváltozott a helyzet. A vadászati kultúra is hanyatlott, a vadászfegyverek száma korlátozott volt, csak néhány megszállott foglalkozott vadászkutyákkal.

A késõbbiekben kialakult vadásztársasági területeken szintén lassan alakult ki az új rend. A hatvanas években, illetve kb. addig általános gyakorlat a konyhavadászat volt. Ez azt jelentette, hogy 2-3 vadász kiment a határba és meglõtte a konyhára való nyúlmennyiséget. Az akkori vadsûrûség mellett ez nem jelentett komoly erõfeszítést, egy dûlõn oda visszateljesíthetõ volt. Fácán, mint szárnyas vad alig volt, fogoly bõven, és mezei nyúl is.
Hogy miért nem volt kutya? Összességében már maga a vadászterület megközelítése is gondot okozott. A párt direktíva alapján a munkásosztálynak juttatott területekre vonattal lehetett eljutni és a városi lakások nem kedveztek a kutyatartásnak. Falusi parasztpuskások meg gyalog, lovas kocsin mentek. A kutya általában nyûg, volt, afféle furcsa hóbort.

Úgy emlékszem, hogy a vadászkutya, mint fontos társ a régi arisztokraták, értelmiségiek ismételt vadásszá válásával kezdett újra (?) divatba jönni és persze a hivatásos vadászoknál fordultak elõ vizslák, de ez sem volt feltétlen igaz. Ezek a falusi vadászkutyák egyszerû szelekcióval lettek olyanok amilyenek. Amelyik egy éves korában nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, azt agyonlõtték jobb esetben, elajándékozták házõrzõnek, láncra kötve. (Az elsõ vizslám ilyen szigorúan szelektáló "tenyésztõtõl" származott, egy disznóólban született, csenevész és gilisztás volt, mikor hazavittem. Eszméletlen gyorsan tanult, apportírozott, kiválóbban jelölt, mint a goldenem. A kölyökkori betegségei persze megbosszulták magukat, a szövõdmények miatt 6 éves korában nyugdíjazni kellett.)

És akkor eljutottunk oda, hogy mi is volt ezeknek a kutyáknak a szerepe a vadászok mellett.

Alapvetõen társasvadászaton a sebzett vad elfogása, behozása, a vad felkutatása kihajtása sûrûbõl, rekettyésbõl, nádból. A kutyás vadász egyértelmûen hátrányos helyzetbe került. Lövéshez alig jutott, a legrondább terep jutott neki, és ha a kutya nem találta meg a sebzett, vagy sebzettnek vélt vadat, akkor a vadász még a viccek és kritikák céltáblájává is vált. Elõbb utóbb aztán ebbõl mindenkinek elege lett. Aki szerette a kutyáját és szeretett vele együtt vadászni, az a vízi- vagy más egyéni vadászatokra hordta. Természetesen a kutyák neveltsége, vagy neveletlensége, képzettsége vagy képzetlensége eltérõ volt, ugyanis önmagával szemben mindenki lényegesen elnézõbb.

És itt eljutottunk a képzéshez.

Elfogadható, hogy az emeletes házban tartott vadászkutya, aki tereken, forgalmas utcákon sétált elvileg jobban visszahívható volt, ugyanakkor, ha kikerült a határba, kitombolta az összes visszafojtott energiáját, kiélte a vadûzési hajlamát. A vidéki kutyák higgadtabbak voltak, elõfordult, hogy nem csak vasárnap szabadultak ki a kertbõl, de õk gyakran a saját szakállukra vadásztak, függetlenítették magukat a "vezetõjüktõl". Gyakorlatilag nem volt akadálya, hogy bármilyen fegyelmezetlen kutya részt vehessen a vadászatokon.

Miért pont retriever?

Vitathatatlan tény, hogy a magyar apróvad vadászati kultúránkban, mely mélyen a német hagyományokban gyökerezik, a vadászkutya a vizsla volt. Egy- egy jó teljesítményû vizsla a keresõvadászatokon minden igényt ki tudott elégíteni, de genetikai tulajdonsága lényegesen eltért a retriverekétõl. Mezõnyben keresett, állta a vadat, nem szerette a monoton munkát, amit a retrieverek stabil idegrendszere lényegesen jobban tûr. És itt eljutottunk oda, hogy miért került Balatonnagyberekbe a labrador és golden retriever. Az 1970-es években egyre inkább körvonalazódott, hogy a természetes fácánszaporulat nem tudja kielégíteni a vadászati igényeket, illetve nyilvánvalóvá vált, hogy van fizetõképes kereslet a nagyterítékû napi ezer felett meglõtt madarak iránt. A korábban Széchenyitõl idézett vadászati módtól eltérõen nem állt rendelkezésre szinte korlátlan személyzet, a vendég a lõjegyzék szerinti, terítéken fekvõ vad után fizetett. Feltételezem, hogy a fizetõvendég mögött álló és parancsra elõre küldhetõ és visszahívható retrieverek jobban megfeleltek a kívánalmaknak, mint a terepet lekeresõ, madarakat leálló, vagy felverõ vizslák. Ezt az eltérõ viselkedést, az ilyen típusú vadászatokon tapasztalhatjuk is, amennyiben egy idõben látunk eltérõ fajtájú vadászkutyákat.

A már több mint egy évtizede tartó aszály következtében drasztikusan csökkent a természetes fácán és mezei nyúl szaporulat, ezért a vadásztársaságoknak gondoskodniuk kellett ennek pótlásáról, vagyis fácánt kellett nevelni. Általános gyakorlat, hogy a nevelt fácánok jelentõs részét vagy vadászat elõtt (nevelt vadászfácánként), vagy vadászati lehetõséggel egybekötve értékesítették. A maradékot társas vadászat formájában vadásszák le, de jellemzõen ezt is ráhajtásos vadászati móddal.
Szinte természetesnek mondható, hogy a nevelt fácánokat nem kellett keresni a területen, hiszen kis területre koncentrálta õket a takarmányozás és a kialakított búvóhely. (Vadászerdõ, kukorica). A kívánalom itt is az a vadászkutyákkal szemben, hogy a hajtáson belül lévõ madarakat ne zavarják fel, a lõtt vadból a legtöbbet lehetõ leggyorsabban, elsõsorban a sebzetteket mielõbb felszedjék. Erre a célra a retriever kiválóan alkalmas, aláveti magát a vezetõ akaratának, nincs benne olyan nagy késztetés, hogy a mezõnyben területet keressen le.

Milyen kutyával lehet megjelenni vadászaton?

Természetesen a kézenfekvõ válasz erre, hogy olyan kutyával, amely rendelkezik VAV-val, vagyis vadászati alkalmassági vizsgával.
Megértõbb társaság, vagy mondjuk augusztus szeptemberi gerlézés esetében, ahol összejövünk páran, a kezdõ kutyától az, az elvárandó, hogy lövés ellenére stabilan üljön, vagy feküdjön és biztosan (be)hívható legyen. Amelyik erre képes, az a kutya ugyan nem segíti elõ a vadászat eredményességét, de nem is zavaró.
A már magasabb képzettségû szint, amikor lehet a kutyát feladattal terhelni. Elvárás, hogy a megtalált vadat vegye fel, ne kezdje el tépni, rágni, ne hagyja el apport közben, ne rohanjon az apport közben lõtt másik vadért.
További kívánalom, hogy legyen közömbös más vaddal (felugró nyúl, õz, felrebbenõ fácán stb.) szemben, ne kezdje el õket ûzni, de legalábbis gyorsan visszahívható legyen. Más kutyája ne vonja el figyelmét, ne zavarják egymás munkáját.
Ha idáig eljutottunk, érezhetjük, hogy jó úton járunk.
Kezdhetünk olyan feladatokat tanítani a kutyának, melyek a vadászati vizsgán elõfordulnak, de bízhatunk abban, hogy már a vonalhajtás, a fegyver dörrenése, a légszimatos keresés, a jelölés nem lesz újdonság retrieverünk számára.
Természetesen egy frissen megszerzett VAV birtokában sem lehetünk biztosak abban, hogy valódi, különösen keresõ vadászatokon, megállja kutyánk a helyét. Ilyenkor ugyanis rengeteg váratlan hirtelen inger kibillentheti egyensúlyából, pl. találkozhat sebzett és keményen védekezõ vaddal, orra elõl vackából kiugró nyúllal, elõperdülõ rókával, õzzel és nagyon durva tereppel.

Mi ilyenkor a teendõ?

Gyakorlatilag be kell a kutyát vadászni! Ez lényegében azt jelenti, hogy minél gyakrabban kell lehetõséget biztosítani számára ahhoz, hogy valódi elemében, vadász oldalán dolgozzon. Legyen arra módja, hogy sebzett vadhoz jusson, hogy megtanulja azt, hogy milyen vadbúvóhelyek vannak, megtapasztalja és megtanulja a repülõ vad nyomon követését, szagát, adott esetben bírjon kellõ önállósággal azokban az esetekben, ha a vadásznak, vagy vezetõnek nincs lehetõsége segíteni munkájában.

Mire kell számítani, és mit célszerû vinni kiegészítõként vadászatokra!

Az egyéb, kirándulásnál használatos eszközökön túlmenõen célszerû lehet vinni csipeszt, tüskék, tövisek eltávolítása miatt, valamint szõrbontó fésût, vagy kefét, mivel fõleg a goldenek szõrébe gyakran ragad bogáncs, ami még a bõrbe is belefúródhat. Az ilyen kellemetlen körülmény annyira zavarhatja a kutyát, hogy a munkáját sem tudja teljes odafigyeléssel végezni.

Fõleg kora õszi vadászatokon elõfordulhat, hogy a lõtt vadra megtalálásig darázs szállhat és megcsípheti a kutyát. Ilyen esetekben jó ha van kéznél kalcium injekció, vagy tabletta.

Gajdos Péter