2. kaland: A MEGTARTÓ NYOMÁBAN

 

 

 

 

Időpont

 

P. sz. 3698, Dreina Tercének 21-23. napján.

 

Helyszínek

 

Ifin, Abaszisz fővárosa, Rémerdő, Ifintől egynapi lovaglásra nyugatra.

 

A Játékos Karakterek

 

- Fallen Lyarthan, elf fejvadász

 

- Hargrim Kahir Oddin, Tooma papja

 

- Anxo, vándor

 

- Tier nan Baldvyn, ilanori vágtató

 

Eseménytörténet

 

„A Pyarroni Eszme szolgálatában”

Lord Dihal Nerthum emlékiratai

 

Lejegyeztetett Dreina kegyelméből Viadomoban, a Megnyilatkozás 3717. esztendejében

 

- XXXIV. fejezet -

 

1. Az alábbi eseményeknek csak epizódszereplője voltam, azonban mindenképp szükségesnek találtam lejegyeztetni azokat, elsősorban az unokaöcsém, Anxo és az elf kislány, Ellia Lathlaeril miatt – bár a kislány kifejezés csak a Szépek Népének hosszabb (és lassabb) élettartama alapján tekintendő, mivel Ellia akkortájt 32 ynevi újévet is megélt már, az elfek között még csupán 10-11 évesnek számított.

 

A XIV. Zászlóháború utáni második békeévet írtuk akkor; Észak-Ynev a háború, én az tennegari orwellánus szektával vívott küzdelmekből lábadoztam (előbbiről a XXX-XXXII. fejezetben, utóbbiról az ezt megelőző részben írtam részletesen). Ifini pihenésem során látogatott meg unokaöcsém, Anxo és cimborája, az ilanori vágtató Tier nan Baldvyn, akikkel együtt küzdöttem a Zászlóháborúban, és akik a háború befejeztével ynevi vándorlásba kezdtek. Két hete élvezték már az Oroszlánszív Lovagrend ifini palotaerődjének vendégszeretetét, amikor sokkal különösebb látogatókat kaptam – és ki kell térnem egy kicsit a Dúlás eseményeire.

 

Viadomo védelmekor (ld. a XXI. fejezetet) ugyanis megismerkedtem egy, a várat szintén védő fegyvertársammal, Narriellel, az elf megtartóval. A hölggyel ismételten egymás oldalán küzdöttünk a XIV. Zászlóháborúban. Megtudtam, hogy Narriel egy kis elf kolóniában él nem messze Ifintől a Rémerdőnek nevezett vidéken – hogy miért e szokatlan országot és helyet választották a letelepedésre, tán csak az Istenek tudják. Így, amikor a háború befejezését követően Ifinbe költöztem, többször is találkoztunk (az elfek bejártak a városba kézműves termékeiket árulni-cserélni).

 

Ám a fentebb említett látogatás alkalmával Narriel nem egyedül jött, hanem a lányával Elliával. A megtartó közölte velem, hogy valamilyen fontos okból sürgősen vissza kell térnie a falujába, ám a lányát nem viheti magával. Mivel engem régtől fogva ismert, megkért, hogy vigyázzak a lányára, és ígérte, hogy hamarosan visszatér. Én természetesen igent mondtam e kérésre.

 

Narriel azonban egy hétig nem jelentkezett, és Ellia – aki az elfekhez képest meglehetősen határozott és „tűzről pattant” kisasszonynak bizonyult – elhatározta, hogy csapatot toboroz az anyja megkeresésére. Én próbáltam lebeszélni őt erről, illetve győzködtem, hogy amint begyógyul a sérülésem, magam megyek el Rémerdőbe, de Ellia hajthatatlannak bizonyult. Ekkor felötlött bennem, hogy talán egy fajtársa, egy másik elf jobban tudna hatni rá, és meg tudná nyugtatni őt. Csakhogy Ifinben nem ismertem egyetlen elfet sem Narrieléken kívül… Végső tehetetlenségemben fölvettem a kapcsolatot a Lovagrend almarsalljával, Thoroar con Delart lovaggal – s nem is hiába. Ő említett egy bizonyos Fallen Lyarthant, akivel – mily’ különös és szomorú a Sors – a Dúlás alatt találkozott; s Syburr védelmében küzdöttek együtt. Con Delart úgy tudta, hogy a város felszabadulta után Fallen Észak felé vette az irányt. Érdeklődni kezdtem Fallen Lyarthan után, és – Dreinának hála! – kiderült, hogy egy ilyen névre hallgató elf itt van Ifinben! Két hete emlegetik a nevét a városban, ekkor történtek a rettenetes gyilkosságok a Tharsis-házban, amikor egy kislány kivételével az egész famíliát lemészárolták. Fallen és törpe társa kulcsszerepet játszott abban, hogy kiderült, a Tharsis-házban a pyarroni elvekkel alapvetően ellentétes, emberáldozó szektát imádtak. Úgy döntöttem hát, megéri személyesen felkeresni Lyarthan urat.

 

2. Lyarthan úr szállása a város Abbitnegyedének egy jó hírű fogadójában volt. Dreina ismételten kegyesnek bizonyult hozzám, mivel az elf hajlandó volt beszélni velem. Előadtam a történetemet az elfekkel való ismeretségemről, Ellia vendéglátásáról és a kis hölgy határozott szándékairól az anyja felkutatását illetően. Lyarthan úr arról tájékoztatott, hogy hamarosan elutazik a városból, mire én közöltem vele, hogy pusztán néhány óráról lenne szó, és mindössze Elliával kellene beszélgetnie egy kicsit, hátha egy fajtársa türelemre tudná inteni a lányt. Arra a kérdésre, hogy miért őt kerestem meg, elmondtam neki, hogy Thoroar con Delart lovag ajánlotta őt. Az elf beleegyezett abba, hogy másnap meglátogat a rezidenciámon, és mindössze azzal a – kissé különös – kéréssel élt, hogy nézessek utána néhány különös kifejezésnek, úgy mint „Nazvanna” és „yeeb cuab”. Én erre lovagi becsületszavamat adtam.

 

3. Már másnap reggel sor került az elf és törpe társa – aki Hargrim Kahir Oddinként mutatkozott be – látogatására. Jómagam, az unokaöcsém és Tier a dolgozószobában vártuk őket. A kölcsönös bemutatkozások után villásreggeli következett. Fallen érdeklődött, hogy Ellia miért nem vesz részt a reggelin, mire én közöltem vele, hogy Ellia kérésére a reggelit mindig a szobájában szolgálják fel neki.

 

A reggelit követően Fallen négyszemközt beszélgetett Elliával. Mint később megtudtam, a lány shindaromnak (hercegemnek) szólította őt, és kérlelte, hogy keresse meg az anyját – hiszen Fallen tudja, milyen elveszíteni a szeretteit (Fallen előéletéről a Dúláson és a Tharsis-házban történteken kívül mást nem tudtam – és nem is kívántam kutakodni). Az elf harcos végül beadta a derekát. Ekkor Ellia adott neki egy, a csillagos égboltot ábrázoló medált, mondván: „Ha megtaláltad Narrielt, ezt add neki oda – nagyobb szüksége van rá, mint nekem.”

 

Az elf kislánnyal való találkozás után Fallen közölte, hogy ő maga indul az anya felkutatására, Hargrim pedig jelezte, hogy elf bajtársával tart. Én ekkor javasoltam, hogy a kis csapathoz csatlakozzon Anxo és Tier is, mivel a Zászlóháború alatt meggyőződhettem arról, hogy elsőrangú fegyvertársak. Az így már négyfősre nőtt keresőcsapat megállapodott abban, hogy másnap reggel már indulnak is Rémerdőbe, amely egy napi lovaglásra található Ifintől.

 

Mint később megtudtam, Fallen és Hargrim hazafelé rájöttek az Elliától kapott medál titkára – e medállal a Megtartók, vagyis az elfek papjai olyankor is tudnak varázsolni, amikor nem láthatják a szabad eget. Fallen a medált végül a nyakába akasztotta.

 

Aznap még annyi említésre méltó történt, hogy Tier érdeklődött, mit tudok az elf kolóniáról. Elmondtam, amit a Narriellel folytatott beszélgetések alapján megismertem: az itteni elfek vélhetőleg Sirenarból érkezhettek ide, bár azt senki sem tudta, miért pont a Rémerdőt választották otthonokul. Narriel vélhetőleg később csatlakozhatott hozzájuk – a Megtartók igen gyakran vándorolnak a különböző elf közösségek között. A rémerdei elfek a kézműves termékeikkel kereskedtek a városban.

 

4. A következő nap reggelén, ahogy ígérték, a törpe és az elf meg is érkeztek a rezidencia elé. Tier és Anxo csatlakozott hozzájuk, és még Ellia is megjelent, hogy elbúcsúzzon tőlük, illetve elmagyarázta, hogy pontosan merre találják Rémerdőt, amely a várostól nyugatra helyezkedett el. Az elf települést könnyen megtalálták, az oda tartó út eseménytelenül telt el.

 

Az elf faluban történteket az unokaöcsémmel folytatott beszélgetésem alapján rekonstruáltam, a térkép elkészítésében pedig Ellia segített.

 

 

 

Az elfek településének bejárata 20 lábbal a földfelszín felett volt található. Díszes kapun keresztül vezetett tovább a függőhíd, amely szintén úgy 20 lábbal volt a bejárat felett. Az elf kapun Fallen és Tier – aki beszélte az elf nyelvet – a kalahorák neveit olvasta. A továbbvezető függőhíd azonban a ködbe veszett, amely elég különös volt, mivel az időjárás ezt nem indokolta volna.

 

Fallen kérdezte Hargrimtól, hogy érzékel-e valami különöset, azonban a törpe pap közölte, hogy ebből a távolságból nem érzékel semmi különöset.

 

 

 

A bejárattól észak felé haladva egy kisebb, fából ácsolt terecskéhez értek a keresők – és rájuk támadt két, a fák közül előrontó ngangakölyök! Fallen és Tier haladt elől, így ők váltak a két felbőszült állat célpontjává. Tier rögtön megsebezte az egyiket, Fallen pedig kereste a hatalmas mancsaival csapkodó lény védelmén a réseket.

 

A hátul álló kalandozók közül Hargrim ocsúdott először, s megrohamozta Fallen majmát, a támadását azonban könnyedén hárították. Anxo a másik vadállatot közelítette meg hátulról, s bár nem sebezte meg, jelentősen megzavarta azt.

 

Ám a küzdelem a következő pillanatokban el is dőlt – mind a négyen komoly sebeket ejtettek a vadállatokon, s aztán nem sokkal később előbb Anxo, majd Hargrim vitte be a majmoknak a kegyelemdöfést. Az egész küzdelem nem tartott egy percig sem.

 

A kis terecskén a majmokon kívül mást nem találtak, így keletre folytatták útjukat.

 

 

 

 

Az újabb terecskén találták az első bizonyítékot arra, hogy itt valami szörnyűség történhetett… Három megcsonkított, félig felzabált elf (két férfi és egy nő) holttestére bukkantak. Megvizsgálták a szerencsétlenül járt erdőlakókat, és egyelőre csak azt tudták megállapítani, hogy a mészárlás nem a ngangák műve volt – az áldozatokon lévő harapások a haláluk előtt és után is keletkeztek.

 

 

 

Ezt követően a kalandozók egy elf szentélybe, Fallen megállapítása alapján Narmiraen-szentélybe értek. Itt ismét egy férfi és egy női hullát találtak, akiknél 1-1 kulacs volt. Hargrim megvizsgálta a kulacsokat, és szerinte abból mágia sugárzott. A kulacsokat eltették.

 

Öröm volt az ürömben ez idáig egyetlen női hulla sem hasonlított Elliára…

 

 

 

A szentély átvizsgálása után Anxoék – a hullákkal borított terecskén át – egy újabb, ám ezúttal üres térre értek.

 

Nyomokat azonban találtak - véráztatta ösvény vezetett tovább északnak.

 

 

 

A véres nyomok egy zenetanodához vezettek.

 

A törött hangszerek, és szakadt könyvek között fiatal elfek szétmarcangolt tetemei hevertek… Megrendítő látvány lehetett, mert még a Zászlóháborút és a Dúlást megjárt csapat tagjainak is összeszorult a gyomra…

 

 

 

 

 

 

A zenetanoda után keletnek haladva egy terecskén haladtak keresztül – pontosabban csak haladtak volna, mivel három elf állta útjukat. Ők azonban nem „közönséges” elfek voltak – sárgászöld színű bőrük, vörös szemük volt, amelyből nem értelem, hanem vadság sugárzott. A mozgásuk is inkább valami vadállatra emlékeztetett, amikor megrohanták a Tieréket.

 

A támadásra Tooma papja és az unokaöcsém reagált a leggyorsabban, Hargrim a jobb oldali, Anxo a bal oldali elfnek állta útját (a függőhídon egymás mellett csak ketten fértek el). Az ilanori vágtató is eszmélt, de sajnos nem igazán jól – hátba lőtte ugyanis Hargrimot… Aztán javított a helyzeten, mert a bal oldali elfet, akit Anxo le akart hajítani a függőhídon a mélységbe, fejbe lőtte.

 

Tier az előbbi találattól fellelkesülve a hátul maradt elfet szögezte oda a lábfejénél fogva a függőhídhoz.

 

Hargrim és Anxo a másik elffel vette fel a küzdelmet, ám őket némileg hátráltatta, hogy az ilanori ezúttal az unokaöcsémet lőtte hátba…

 

Végül a kalandozók csak felülkerekedtek az elfeken, Hargrim a pajzsa segítségével áttaszította ellenfelét a korláton, Tier pedig a függőhídhoz szögezett támadónak lékelte meg a koponyáját.

 

A hullákat megvizsgálva megállapították, hogy azok hús-vér lények voltak, de valami ragály támadhatta meg a szervezetüket.

 

Hargrim elkérte Tiertől az egyik flaskát, amit a szentélyben találtak, és odaadta Anxonak, hogy igyon belőle. „És ha nem gyógyital?” kérdezte az ilanori. „Majd én azt tudom.” felelte határozottan a törpe. És Anxo, miután kortyolt az italból, valóban sokkal jobban lett, és a nyíl ütötte sebe is beforrt.

 

 

 

 

Egy kis ideig tartó pihenést követően Anxoék délkelet felé haladtak tovább, és egy nagy térre, Fallen szerint az Összetartozás csarnokához értek. Hatalmas, félig felzabált tetemekből álló halmot, és szétszórt csontok sokaságának a látványa fogadta őket (Dreina, micsoda istentelen pusztítás zajlott itt!).

 

Az unokaöcsém nem bírta elviselni a látványt, és láthatóan ideges és feszült lett, feltűnően verejtékezni kezdett. Gyorsan tovább is haladtak keletnek.  

 

 

 

A tavernában (mert ide érkeztek be) porral és pókhálóval belepett asztalok, székek sokasága volt található, az egyik asztalon még mindig ott állt egy palack bor. Egy-két szék fölborult ugyan, de küzdelemre, harcra nem utalt semmi.

 

A tavernától nem messze délnyugatnak állt a vendégház. Itt sajnos újabb hullákra bukkantak, ám elfek érintetlen tetemei mellett törpék hullái is hevertek. Hargrim „átnézte a testüket” – egy kisebb ifini törpe kovácsdinasztia, a Kuhloam klán tagjai voltak. Tooma papja magához vett egy medaliont, hogy a rokonokat felkeresve értesíteni tudja őket e szörnyű végről.

 

Az egyik elfnél találtak egy szépen megmunkált borostyán-gömböcskét, amely a történet későbbi szempontjából fontosnak bizonyult.

 

 

 

Észak felé továbbhaladva egy különös terecskéhez értek. „Barikád.” mondta a törpe, de ezt senki sem értette.

 

Elsőre ügy tűnt, hogy e helyről is csak északra lehet továbbmenni a függőhídon keresztül, azonban a terecske keleti oldalán két, függőhídhoz használatos hídfőt vettek észre, amelyből azonban híd nem vezetett tovább, viszony a két hídfőben 1-1 kerek nyílás volt – és az előbb talált borostyán pont beleillett…

 

 

 

 

A „borostyános híd” terét elhagyva előbb egy üres térre, majd egy kis terecskére érkeztek, amelynek éke a középen található kút volt. Fallenék azonban nem ittak belőle, hanem továbbmentek északnak.

 

 

 

A rémerdei elfek házikóival körülvett térre érkeztek ekkor. A házak átkutatása Tier – csak néhány szempillantásnyival Hargrim előtt – megtalálta a második borostyán-gömböcskét is.

 

A kalandozók ezt követően visszasiettek a borostyános hídhoz, és a két gömböcskét beillesztették a helyükre.

 

 

 

A borostyánok helyére illesztését követően a környező indák és ágak egy „természetes” híddá álltak össze, amelyen át a főtérre juthattak el.

 

Itt négy vicsorgó, beteg elf harcos várta őket, kivont fegyverekkel. Anxoék futásnak eredtek, majd – mikor meggyőződtek róla, hogy az őket üldöző elfek a természetes függőhídon vannak – kivették a gömböcskéket a hídfőből, így a támadóik a vesztükbe zuhantak…

 

A főtérre visszatérve a kalandozók megállapították, hogy a főtér nagy fája – vélhetően az egész elf kolónia lelke – beteg, a kérge rohadásnak indult, törzséből pedig zöld folyadék szivárog.

 

Azt azonban nem tudták megállapítani (eldönteni), hogy a kolónia lakói a fától betegedtek-e meg, vagy ez pont fordítve történt.

 

Mindenesetre a kis csapat tovább folytatta a kutatást a kolónián, hátha magyarázatra lelnek.  

 

 

 

Az unokaöcsém és társai a kutas teret elhagyva egy hullákkal borított elágazáshoz értek. A tetemeket átvizsgálva egy tekercsre bukkantak, amelyen elf hólyagírással egy gyógyító ráolvasás szövege szerepelt.

 

 

 

Keresésük egy üres térre vezette őket, közvetlenül a főtér mögött, ahonnan északnak haladtak tovább, véres nyomokat követve (dél felé ugyanis az a tér volt, ahonnan először támadtak rájuk beteg elfek).

 

 

 

 

Ennél az elágazásnál egy újabb beteg elf támadott rájuk.

 

Tier célba vette őt – s közben nem vette észre, hogy társai mind mögé húzódtak, a törpe pedig a pajzsát is az ilanori felé tartotta – és egy fejlövéssel leterítette.

 

 

 

Ekkor értek el a megtartó, Narriel szálláshelyére. A kalandozók itt elf hólyagírással írt jegyzeteket találtak (vélhetően a falu bölcsétől), melyben a következőket jegyezték le: a Nagy Fa megbetegedett, de a sebét szentelt vízzel kell meglocsolva, és közben a gyógyító ráolvasást fennhangon énekelve meggyógyítható.

 

Kalandoraink tovább folytatták a kutatást, háta a betegség okára is rálelnek.

 

 

 

Az unokaöcsémék átkatatták a kutas tér melletti térről (ahol a tekercset találták) északra lévő elf szálláshelyeket is. Itt Hargrim talált egy amulettet, s – mivel értett a mágiához – megállapította, hogy az nagy valószínűséggel a mérgekkel és a betegségekkel szemben nyújt védelmet.

 

 

 

A kalandozók átkutatták a többi helyiséget is, de sem a raktárban (Ellia rajzán 9-essel jelölve), sem a kis terecskén, sem pedig a tábor délkeleti részén található elf szálláshelyeken ne találtak semmi említésre méltót.

 

 

 

Miután átvizsgálták a teljes elf falut, Anxoék visszatértek a főtérre.

 

A gyógyító vízzel, illetve a kútból hozott víz és a ráolvasás nem hozott látható eredményt, ezért Tooma papja megáldotta a kút vizét, és a gyógyító énekkel együtt az már hatásosnak bizonyult – a Nagy fa sebei behegedtek, a rothadás és a zöld folyadék szivárgása egy csapásra megszűnt. (Ebből is látszik, hogy azok az istenek, amelyek az Élet szentségét helyezik előtérbe, felülemelkednek a faji korlátokon – úrnőm, Dreina is ide tartozik, miként azt az eddigi háborúskodásaim alatt többször tapasztalhattam).

 

 

 

A fa meggyógyítását követően a kalandozók megvizsgálták, hogy a gyógyulás milyen hatással volt a beteg elfekre. Azt tapasztalták, hogy a betegség nem múlt el, azonban az Összetartozás csarnokában mozgolódásra figyeltek fel – egy idős, félig beteg elf került elő a hullák alól.

 

Gyógyító vizet itattak vele, s mikor jobban lett, Merridol (mert így mutatkozott be) a következőkről számolt be nekik:

 

„Elrabolták Narrielt! … Amikor a fa megbetegedett, üzentünk Narrielért. … Közben azonban a kórság többünket megtámadott, s ők dühöngő vadállatként pusztítani kezdték a barátaikat, testvéreiket, szeretteiket! … Mikor Narriel megérkezett, rögtön megtámadták, mintha csak erre vártak volna! … Én itt bújtam meg, s hallottam, hogy az elrablók (közös nyelven beszéltek, és embernek tűntek) azt mondogatták, hogy Morus örülni fog a zsákmánynak…”   

 

 

Az unokaöcsém és társai Merridolt magukkal vitték, és visszatértek Ifinbe.

 

 

 

A RÉMERDEI ELF FALU ELLIA RAJZA ALAPJÁN

 

 

 

 

A kaland letöltése (pdf)

 

 

 

Vissza a főoldalra