Az iránytű meséje...
Korábbi cikkemben Erathosztenész számításairól számoltam be. A szakmai érdekességek
azonban messze nem fogynak ki az antik görög világ vívmányaival.
Nézzük meg a navigáció történetében legfontosabb eszköz, az iránytű történetét.
Mint az megszokható általában, a technikai újdonságok hadicélok alapjául szolgálnak. A
geodézia alapjait jelentő iránytű esetében, még csak fel sem merült ilyesmi.
Egyes források szerint az amerikai népek már Kr.e. 2000 évvel ismerték az ásványok
mágneses tulajdonságait, ugyanakkor Ázsiában Kr.e. 1000 környékére tehető az eszköz
alkalmazása. Nos, ebbe a ki-kinél öregebb versenybe a cikk írója nem folyna bele.
Az első konkrét írásos emlék Kr.e. 240-ből származik:
ez nem más, mint feljegyzés a „déli irányú kormányzást
segítő eszközről”. Akkoriban ugyanis a délfelé történő
kormányzás volt a 'divat' a Császárságban.
A „Sze-Nan”-nak nevezett eszköz egy bronz tányérból
és egy mágnesező ércből készült kanálból állt, aminek
nyele dél-felé mutatott. Érdekessége továbbá, hogy már
rendelkezett a körre vonatkozó fokbeosztással,
igaz még csak 32° beosztással.
Persze, felhasználhatósága gyorsan utat tört, a leírások szerint, majdnem 800 évvel később,
mikor mi javában a tatárjárással voltunk elfoglalva, Kínában dokumentáltan már
haditechnikai gépeken jelent meg, mint „navigációs rendszer”. A leírás egy harci szekérre
szerelt, irányt mutató bronzharcos formájú eszközről beszél.
Európába csak a XIII. században, az arab karavánok navigációiból levont tapasztalatok
alapján jutott el. Kérdéses, beszélhetünk-e ekkor már iránytűről, mint szakmai fogalom.
Ekkoriban ugyanis, általános formája egy vízen, ill. folyadékon úszó szalmaköteg volt, aminek
a szálai közé, mágnesezhető fémcsíkokat fűztek. A karavánokon keresztül terjedt el, de tény,
ők már tényleg navigációs céllal használták.
Aztán az igazi –mai szóval élve konstrukciós- áttörést
Flavio Gioia nevű hajós érte el, ki a mágnestűt egy
függőleges tengelyre rakta fel. Ráadásul még egy
dobozba is bele szerkesztette, így írt történelmet…
persze, ez így még semmi! Foglalkozásának
megfelelően, az általa szerkesztett iránytűt
hajója középvonalába helyezte el, sőt ezt az
egyenest magán az eszközön is meghúzta, így aztán
egyértelműen látható volt hajójának, az északi
iránytól való szögeltérése.
Ennek a navigációs rendszernek továbbfejlesztéséhez
mindössze három röpke évszázadnak kellett eltelnie,
hogy azt a bizonyos mágneses szálat, úgy függesszék
fel, hogy a hajó bukdácsolását is lekövesse.
Ez pedig Gerolamo Cardano nevéhez fűződik.
Mint polihisztorról annyit illik tudni, hogy róla
nevezték el a kardántengelyt és hogy ült egy
keveset, a Szentszék javaslatára, mert nem átallta
kiszámítani Jézus Krisztus horoszkópját.
(Emlékeztetőül: A kardáncsuklót gyakran
alkalmazzák olyan helyeken, ahol egymáshoz
szögben hajló tengelyeket kell összekötni, és
használatával lehetőség nyílik forgatónyomaték
átvitelére egyik tengelyről a másikra…)
Az iránytű, aztán az évek során folyamatosan fejlődött, de elvében sok változás már nem
történt. Azért engedtessék egy-két mondat a köznyelvben fellelhető definíciókról…
Az iránytű tokozásban, szabadon feltámasztott mágneses tű, melynek általában sötéteten
jelölt vége a mindenkori mágnes északi irányba mutat (az északi féltekén). A tokozás átlátszó
részén általában látható a tű alatt a fő,- (szerjózsa minden iránya) és mellékvilágtájak
ábrázolás.
Az iránytű, irányszöget nem tud mérni (irányszög: valamely iránynak az északi -vagy déli-
iránnyal bezárt szöge) – ebben különbözik az un. tájolótól.
A tájoló egy tokozásban, szabadon feltámasztott mágnestű, de a szemlélő doboz forgatható,
s ezáltal irányszögmérésére is alkalmas. Anélkül, hogy ebben a cikkben kifejtenénk,
rendszerük szerint megkülönböztetünk Bázárd-rendszerű ,- és lap tájolót.
A Föld két mágneses sarka csak az Egyenlítőn fog egyformán hatni az iránytűnk két végére.
Az egyik pólushoz közeledve, annak a hatása erőteljesebben fog jelentkezni. Ezt nevezzük
mágneses inklinációnak, azaz mágneses lehajlásnak. Ez az a szög, melyet a földi
mágneses erőtér valós iránya, valamint a méréskori földrajzi pontunkon felvett vízszintes sík
zárnak be egymással. Az iránytűnk mutatója ilyenkor nemcsak hogy irányba áll, de a hozzánk
közelebbi sarkhoz képest lefelé is “bólint”, hajlik.
Az ezzel kapcsolatos, jogosan felmerülő korrekciós tényezőket a nagymúltú iránytű gyártó
cégek az alábbi módszerekkel szokták kiejteni:
a.) Nem egyformán erősen mágnesezik be az iránytű két végét.Ezzel kompenzálják az
eltérő hatást.
b.) Kis korrekciós mágnesek segítségével ellensúlyoznak. Ezen mágnesek cserélhetők,
komparálhatók.
Mindkét esetben az aktuális földrajzi helyzetünknek megfelelő iránytűket szolgáltatnak, ezek
azonban, a Föld másik féltekéjén pontatlanul működhetnek.
Ha további érdekességekről olvasna a cikk kapcsán, keresse fel gyakrabban honlapom!
Folytatása következik!
azonban messze nem fogynak ki az antik görög világ vívmányaival.
Nézzük meg a navigáció történetében legfontosabb eszköz, az iránytű történetét.
Mint az megszokható általában, a technikai újdonságok hadicélok alapjául szolgálnak. A
geodézia alapjait jelentő iránytű esetében, még csak fel sem merült ilyesmi.
Egyes források szerint az amerikai népek már Kr.e. 2000 évvel ismerték az ásványok
mágneses tulajdonságait, ugyanakkor Ázsiában Kr.e. 1000 környékére tehető az eszköz
alkalmazása. Nos, ebbe a ki-kinél öregebb versenybe a cikk írója nem folyna bele.
Az első konkrét írásos emlék Kr.e. 240-ből származik:
ez nem más, mint feljegyzés a „déli irányú kormányzást
segítő eszközről”. Akkoriban ugyanis a délfelé történő
kormányzás volt a 'divat' a Császárságban.
A „Sze-Nan”-nak nevezett eszköz egy bronz tányérból
és egy mágnesező ércből készült kanálból állt, aminek
nyele dél-felé mutatott. Érdekessége továbbá, hogy már
rendelkezett a körre vonatkozó fokbeosztással,
igaz még csak 32° beosztással.
Persze, felhasználhatósága gyorsan utat tört, a leírások szerint, majdnem 800 évvel később,
mikor mi javában a tatárjárással voltunk elfoglalva, Kínában dokumentáltan már
haditechnikai gépeken jelent meg, mint „navigációs rendszer”. A leírás egy harci szekérre
szerelt, irányt mutató bronzharcos formájú eszközről beszél.
Európába csak a XIII. században, az arab karavánok navigációiból levont tapasztalatok
alapján jutott el. Kérdéses, beszélhetünk-e ekkor már iránytűről, mint szakmai fogalom.
Ekkoriban ugyanis, általános formája egy vízen, ill. folyadékon úszó szalmaköteg volt, aminek
a szálai közé, mágnesezhető fémcsíkokat fűztek. A karavánokon keresztül terjedt el, de tény,
ők már tényleg navigációs céllal használták.
Aztán az igazi –mai szóval élve konstrukciós- áttörést
Flavio Gioia nevű hajós érte el, ki a mágnestűt egy
függőleges tengelyre rakta fel. Ráadásul még egy
dobozba is bele szerkesztette, így írt történelmet…
persze, ez így még semmi! Foglalkozásának
megfelelően, az általa szerkesztett iránytűt
hajója középvonalába helyezte el, sőt ezt az
egyenest magán az eszközön is meghúzta, így aztán
egyértelműen látható volt hajójának, az északi
iránytól való szögeltérése.
Ennek a navigációs rendszernek továbbfejlesztéséhez
mindössze három röpke évszázadnak kellett eltelnie,
hogy azt a bizonyos mágneses szálat, úgy függesszék
fel, hogy a hajó bukdácsolását is lekövesse.
Ez pedig Gerolamo Cardano nevéhez fűződik.
Mint polihisztorról annyit illik tudni, hogy róla
nevezték el a kardántengelyt és hogy ült egy
keveset, a Szentszék javaslatára, mert nem átallta
kiszámítani Jézus Krisztus horoszkópját.
(Emlékeztetőül: A kardáncsuklót gyakran
alkalmazzák olyan helyeken, ahol egymáshoz
szögben hajló tengelyeket kell összekötni, és
használatával lehetőség nyílik forgatónyomaték
átvitelére egyik tengelyről a másikra…)
Az iránytű, aztán az évek során folyamatosan fejlődött, de elvében sok változás már nem
történt. Azért engedtessék egy-két mondat a köznyelvben fellelhető definíciókról…
Az iránytű tokozásban, szabadon feltámasztott mágneses tű, melynek általában sötéteten
jelölt vége a mindenkori mágnes északi irányba mutat (az északi féltekén). A tokozás átlátszó
részén általában látható a tű alatt a fő,- (szerjózsa minden iránya) és mellékvilágtájak
ábrázolás.
Az iránytű, irányszöget nem tud mérni (irányszög: valamely iránynak az északi -vagy déli-
iránnyal bezárt szöge) – ebben különbözik az un. tájolótól.
A tájoló egy tokozásban, szabadon feltámasztott mágnestű, de a szemlélő doboz forgatható,
s ezáltal irányszögmérésére is alkalmas. Anélkül, hogy ebben a cikkben kifejtenénk,
rendszerük szerint megkülönböztetünk Bázárd-rendszerű ,- és lap tájolót.
A Föld két mágneses sarka csak az Egyenlítőn fog egyformán hatni az iránytűnk két végére.
Az egyik pólushoz közeledve, annak a hatása erőteljesebben fog jelentkezni. Ezt nevezzük
mágneses inklinációnak, azaz mágneses lehajlásnak. Ez az a szög, melyet a földi
mágneses erőtér valós iránya, valamint a méréskori földrajzi pontunkon felvett vízszintes sík
zárnak be egymással. Az iránytűnk mutatója ilyenkor nemcsak hogy irányba áll, de a hozzánk
közelebbi sarkhoz képest lefelé is “bólint”, hajlik.
Az ezzel kapcsolatos, jogosan felmerülő korrekciós tényezőket a nagymúltú iránytű gyártó
cégek az alábbi módszerekkel szokták kiejteni:
a.) Nem egyformán erősen mágnesezik be az iránytű két végét.Ezzel kompenzálják az
eltérő hatást.
b.) Kis korrekciós mágnesek segítségével ellensúlyoznak. Ezen mágnesek cserélhetők,
komparálhatók.
Mindkét esetben az aktuális földrajzi helyzetünknek megfelelő iránytűket szolgáltatnak, ezek
azonban, a Föld másik féltekéjén pontatlanul működhetnek.
Ha további érdekességekről olvasna a cikk kapcsán, keresse fel gyakrabban honlapom!
Folytatása következik!
Vissza a GNSS cikkekhez
Navigáció 1.0
