Stenzel Sándor és Kiss Viktor
ötletéből írta:
Stenzel Sándor
Rendhagyó Történelem: I. István megkapja a Szent Koronát
A hajnali napfény első sugarai bearanyozták a tájat és sejtelmes fénybe vonták Róma komor falait. A római úton egy maroknyi lovag galoppozott fáradt lovakon a várkapu elé. Igen, ők voltak azok; István és legfőbb vitézei: Kelevéz, Bese, Solt és Sur. Bese lovag vaskesztyűs kezével megdöngette a hatalmas tölgyfakaput.
- Nem veszünk semmit! – hallatszott bentről egy fülsértő fejhang.
- Eredj és jelentsd gazdádnak, hogy István, a magyarok fejedelme kér bebocsáttatást! -
dörögte Bese vitéz.
- Kinek a kije? – visított a benti hang.
- A magyarok fejedelme!
- És honnan jöttök?
- Tágabb értelemben az Urál lábától indult népünk…- kezdte Bese, de a benti hang félbeszakította:
- Az Uráltól? Akkor ti használt Zsigulit akartok eladni nekünk! Mondtam, hogy nem veszünk semmit!
-Elég, jó lovag! - vesztette el türelmét és folyt bele a társalgásba I. István – nem azért vágtattunk el idáig Magyarországról…- de ő sem fejezhette be, mert a benti hang őt is félbeszakította:
- Honnan?
- Magyarországról
- Olyan ország nincs is!
- De van! – szólt vissza durcásan István, erre Kelevéz odasúgta neki:
- Uram, tényleg nincs, ezért vagyunk itt!
- Ja,…öő…tényleg nincs – jött zavarba István – és pont ezért vagyunk itt, hogy a pápától kapott szent korona alatt egy népet nemzetté kovácsoljunk, mely nemzet keresztényi eszményektől vezérelve egy csodás országban élhessen évezredeken át.
István büszkén futtatta végig tekintetét vitézein, akik szeme bepárásodott a hallottak okán. A rövid szónoklatot bent is némi zavart csend követte, majd a fülsértő hang rikácsolni kezdett:
- Akkor se jöhettek be! Jól néznénk ki, ha a Szentatya minden jött-mentnek koronákat osztogatna!
- Mondtam, hogy inkább Bizáncba menjünk! – szólt Sur lovag, miközben csalódottan megfordították lovaikat.
- Áh, oda sem mehetünk, még nem fizettük meg a kapuszámlájukat a Botond ügy óta. – mondta elszontyolodott hangon István. – Mit kapok én ezért a mamától, - hajtotta le a fejét – azt mondta, hogy korona nélkül haza se menjek.
- Ugyan, uram! Sarolt asszony nagyon megértő.- próbálkozott Solt
- Te nem ismered a mamát, egy hónapja nem szól hozzám a Koppány ügy miatt.
Nos, így indultak volna vissza, amikor a távolból egy porfelleg tűnt fel az úton. A szél lóösztökélés hangját hozta feléjük:
- Gyí, Mercedes! Gyí, Béenwé!
Aztán feltűnt a Német-Római Császár hatalmas hintaja és kísérete. Harsonák zendültek fel, Róma kapui kitárultak. István cinkosan összemosolygott lovagjaival, majd a német testőrséghez csapódva keresztül lovagoltak a kapun. Hát, így jutott be a magyar delegáció a németek farvizén Rómába.
Némi bolyongás után megtalálták a Szentszéket. A bejáratánál egy bárgyúképű alabárdos állt. Most Kelevéz lépett elő és kissé félve az újabb felsüléstől rákezdett:
- Jelentsd uradnak, hogy István, a magyarok fejedelme kér bebocsáttatást!
- Magyarok? - kérdezett vissza az őr. Úgy látszott egy fokkal intelligensebb volt, mint kapus társa:
-Nem nálatok olyan olcsók az ingatlanok? Azt hallottam egy felszerszámozott fehér lóért hatalmas területeket lehet kapni.
-No, igen, - hajolt hozzá bizalmasan István,- tudod, Szvatopluk és népe első osztályú brynzás sztrapacskát tud készíteni, de a politikához nem ért.
- És ide most miért jöttetek?- kérdezte az őr.
- Koronáért.
- A fogászat két sarokkal feljebb van.
- Nem a fogamra kell a korona, hanem a fejemre! – veszítette el a türelmét István.
- Akkor nézz körül szemben az ószeresnél, nem hiszem, hogy mi tartunk ilyesmit. – folytatta az őr jóhiszeműen. István torkát hörgésszerű, artikulálatlan hang hagyta el, feje elvörösödött. Kelevéz látván urán a gutaütés veszélyét az őr elé lépett és kihúzta magát. 169 centijével kora egyik drabális példányának számított;
- Ha rögtön nem engedsz be minket, Isten az atyám itt helyben belekalapállak a metlahinba! – és hogy nyomatékot adjon szavainak a kardjára csapott. Az őr sietve kitárta előttük az ajtót. Hát így kerültek Istvánék a pápa hatalmas előszobájába.
Bent a főtanácsnok fogadta őket. Miután megtudta, mi járatban vannak, egy iratot nyújtott át Istvánnak és így szólt:
- Íme, itt a 174/B számú „Korona-kérvényező” űrlap. Olyan tesztet tartalmaz, mely alapján elbírálható, hogy az alany alkalmas-e államalapításra.
A főtanácsnok ezt követően visszavonult a terem távolabbi zugába, irodistái körébe, magára hagyva a magyarokat.
Körülbelül egy órahosszas ceruzarágás, radírozás, halk vitatkozás után Solt úr visszaadta az űrlapot a főtanácsnoknak. Az leült s kényelmesen elhelyezkedett íróasztalánál;
- No, lássuk! Aszongya…
Vezetéknév: Első
Keresztnév: István
Leánykori név: Vajk
Népe eddigi találmányai: Gulyás….hmm, nem rossz!
Szablya…az micsoda?
- Egy olyan kard, amivel kanyarban is lehet vívni, uram. – válaszolta Bese.
- Remek, menjünk tovább…Tárogató, fújj, milyen perverz, ezt húzzák ki! – fintorgott a főtanácsnok.
-De ez nem olyan tárogató…- próbálkozott Solt, de a tárogató már kihúzásra került.
-No, mi van még, - olvasott tovább a főtanácsnok, - Visszacsapodó íj, nos, ha én maguknak lennék, ezt kihúznám. Őszentsége ugyanis az első számú szponzora a Számszeríj Készítő Céhnek és nem hiszem, hogy örülne a konkurenciának. Na, akkor folytassuk: Kocsi. De, ugye nem akarnak használt Zsigulikat ránk sózni! Jó, hagyjuk! ? Így, csak három pontot tudok adni. – tért át a tanácsnok a következő rubrikára:
Népe
jövőbeni találmányai: Inga, Dinamó, Telefonközpont, Számítógép,
Golyóstoll
-Egye fene! Erre adok hat pontot. Most lássuk a Mondavilág kérdést…Hmm, ezt a turullal huncutkodó Emese nevű menyecskét hagyják ki, Őszentsége nem bukik az ilyen pogány dolgokra. Van helyette más?
- Nos, igen! – válaszolt István kissé megilletődve – a Csodaszarvas sztorija.
- És abban van valami pikáns?
- Végül is nincs; nem sikerült utolérni.
- Jó akkor azt bele lehet írni a kérvénybe, - legyintett felgyűrűzött kezével a főtanácsnok, majd fojtott hangon, - hogy a magyarok ne hallják – odasúgta az egyik írnoknak:
- Még, hogy Csodaszarvas! Milyen giccses! – majd fennhangon így szólt: - Akkor a kérvényt, most beviszem Őszentségéhez, várjatok türelemmel!
Alig telt el egy fertályóra és a főtanácsnok újfent megjelent:
- A pápa most fogad titeket.
Hát, így járulhatott I. István és kísérete a Szentatya elé.
A szárnyas ajtók nesztelen kitárultak s István és lovagjai beléphettek a gazdagon díszített, hatalmas fogadó terembe. A pápa egy kis emelvényen ült, díszes trónusán.
- Örülök, hogy szent jobbomon tudhatlak eme történelmi pillanatban jó Kelevéz! – súgta István hű vitézének.
- Nem szent az még nagyuram, egyébként meg a balodon állok. – súgta vissza a lovag.
- Francba, ezt a kettőt mindig összekeverem. – mormogta István, majd fennhangon így szólt:
- István vagyok, a magyarok fejedelme. Tőled Isten földi helytartójától szeretnék koronát kérni, hogy keresztény szellemben államot alapíthassak a Kárpát-medencében.
- Magyarok…hm, mintha hallottam volna rólatok. – mondta a pápa, majd emlékei közt kutatott, - Igen egy imában; „ A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Nem ti szerettek indiánosdit játszani? Nem ti borítottátok vérbe fél Nyugat-Európát?
- Hát, izé,- esett ki szerepéből I. István - mindenkinek lehet rossz hete!
- Rossz hete? – fakadt ki a pápa, majd egy hosszú leltár listát húzott elő – Feldúltatok 34 falut, 28 várost, megöltetek 9587 embert, megsebesítettetek 793-at…
- Remélem, már felépültek – vágott közbe kínos arccal István.
- Rabláncra fűztetek 1562 embert – folytatta zavartalanul a pápa – úgyhogy csak nem képzelitek, hogy valaha is koronát kaptok tőlünk?
I. Istvánt ekkor elfutotta a pulykaméreg:
- Na, és a szent inkvizíció, az smafu? A templomosok megégetése? Az eretneküldözés? A vasszűz, a spanyolcsizma, a hüvelykszorítók a pincében? – ordított magából kikelve. – A poros nyomotokba nem érünk mi azzal a néhány nyavalyás faluval!
A pápa kényelmetlenül feszengeni kezdett. A magyarok ura egyre jobban kiabált, ki tudja, mi hallatszik ki. A Szentszéknek meg ugye nem hiányzik, hogy a sajtó megszellőztesse az ügyes-bajos dolgait.
- Na, jó-jó! Talán mégis lehet szó egy ici-pici koronáról. – csitította Istvánt, aki teljesen belelovalta magát vádbeszédébe.
- De akkor nyugatról kell ám nősülnöd! – próbálta visszanyerni tekintélyét a pápa. Eközben István is lehiggadt és kiegyensúlyozottan bólintott.
- A katalógust! - tapsolt a pápa. Az egyik hivatalnok egy jókora bőrkötésű, díszes könyvet hozott be. Őszentsége kinyitotta és így szólt:
- No, lássuk miből élünk! Igen…igen. Van egy skót Macbethünk, egy Bajor Gizellánk, egy Pamela Andersonunk, egy Claudia Schifferünk…Hmm, azt hiszem a Bajor Gizella jó lesz! Jer ide és tekintsd meg a képét! - szólította magához a magyarok urát, aki odalépett és beletekintett a gazdagon inicializált könyvbe.
Nos, Istvánnak ekkor ment el a kedve az egésztől; a miniatúráról egy tipikus bajor „szépség” vigyorgott rá. Tésztaképű, szőke, kékszemű, szeplős, 120 kilós Tank-Aranka, aki a Balaton partján tejfehér bőrével felég a napon. Istvánnak egyébként is már volt kialakult elképzelése, amiben Koppány három plázacica kinézetű felesége szerepelt. Megszerzésükre egyébként már tervet is dolgozott ki.
A pápa kaján tekintetétől kisérve hebegve - habogva hátrálni kezdett. Szerencsére beleütközött a mögötte ácsorgó Surba, aki éleslátásával felismerte, hogy az államalapítás került veszélybe s gyorsan átvette a szót :
- Az esküvőt itt kell megtartanunk?
- Nem, - felelte a pápa, - otthon is tarthatjátok.
- Remek! – hajtotta meg magát Sur vitéz, majd a fogai között odasziszegte Istvánnak;
- Hazafelé még elveszíthetjük valahol, vagy felöklelheti egy vadkan…
- Ezt? –suttogta elkeseredetten István – ehhez egy vadkancsorda is kevés! – majd gonosz fény csillant a szemében, és újra a pápához intézte szavait:
- Rendben! Visszük Gőzekét…illetve Gizikét, de akkor kapunk a koronához egy jogart, meg egy országalmát!
A Szentatya arca kínosan megrándult, további kiadásra már nem számított. Néhány másodpercig latolgatta a hallottakat, majd így szólt:
- Rendben, de a jogar feje nem gyémántból lesz, hanem hegyikristályból!
- Áll az alku! – derült fel kissé István és mielőtt a pápa felocsúdott volna belecsapott a tenyerébe, megköttetvén az üzletet. Hát így kapott I. István koronát.
A pápa intett az eddig háttérben ácsorgó főtanácsnoknak, aki eltűnt az egyik szőttes mögötti oldalajtón. Lekocogott egy csigalépcsőn és belépett egy aprócska szobába. A szoba puritánul volt berendezve; a falak mentén körbe polcok voltak elhelyezve, amiken koronák tucatjai pihentek. Középen egy nagy asztalnál egy ötvös tett-vett, aki a főtanácsnok jöttére feltekintett:
- Egy újabb államalapító? – kérdezte unottan.
- Igen, mit ajánlasz? – bólintott a főtanácsnok.
- A britek most vágták zaciba – nyújtott némi kutakodás után az ötvös egy koronát a főtanácsnoknak. Az némileg megforgatta, vizsgálgatta, majd bólintott:
- Ez jó lesz, de vedd le a tetejéről a brit oroszlánt!
- Rendben – válaszolt az ötvös és már le is csípte egy fogóval – mi legyen vele?
- Majd eladjuk Peauegot jelképnek.
- Mit tegyek a helyére?
- Ezek turulmániások. – simította végig az állát a főtanácsnok: - Turul van?
- Elvitték Rolls Royce-ék hűtősapka dísznek. –rázta meg a fejét az ötvös
- Ugró aranyszarvas?
- Lestoppolta a Volga-gyár.
A főtanácsnok itt elakadt. Körbejáratta a tekintetét a csupasz falakon, mintegy megoldást keresve. Majd döntött:
- Úgyis mindig a keresztény szellemről papolnak; tegyél rá egy keresztet! De siess, elvitelre lesz!
Az ötvös valóban igyekezett, így csak a munka végeztével vették észre, hogy ferdén forrasztotta oda a keresztet a korona tetejére. A főtanácsnok megcsóválta a fejét:
- Már késő. Tedd bele egy szép díszdobozba, meg csomagold be szépen. Majd csak otthon vegyék észre a szépséghibát!
Hát így készült el a Szent Korona.
István határtalanul boldog volt. Végül csak sikerült koronához jutnia. Lovagjai társaságában jókedvűen claptatott végig a Szentszék hatalmas folyosóin és minden ajtónállóval közölte:
- Én vagyok I. István, a magyarok koronás királya!
Ebbéli tevékenységében Kelevéz vitéz szakította meg:
- Uram, nem gondolod, hogy gyönyörű az új koronád?
- De bizony, jó lovagom! Csak vasár és ünnepnapokon fogom viselni! – válaszolt István csillogó szemmel, majd elgondolkodott: - Akkor kéne egy a hétköznapokra is!
Sarkon fordult és elindult vissza felé:
- Kérek még egyet!
- Várj jó uram! – kapta el a karját Bese – Nem kéne tovább feszítenünk itt a húrt!
István megállt és belátta, hogy vitézének igaza van. Rövid morfondírozás után felderült az arca, újra kifelé indult:
- Merre is van az az ószeres, amit az alabárdos említett?
VÉGE