Stenzel Sándor as. Grafi:
A magyar költészetnek millió s millió gyöngyszeme van. Ezúttal egy méltatlanul háttérbeszorított mű előtt szeretnék tisztelegni verselemzéssel, melyet sajnos nem találunk meg sem az irodalmi szöveggyűjteményben, sem más szépirodalmi kiadványban. A csiszolatlan gyémánt címe: Bucsi Vera.
„Szomorúan, szomorúan öntöm
ki a moslékot. Bucsi Vera, Bucsi Vera mért nem adol egy csókot? Úgy peslogsz,
mint Keglovicsék tehene, Bucsi Vera ott egyen meg a fene!”
Ezen irodalmi mérföldkő szerzőjét jótékony homály fedi, ami miatt művén keresztül kell leskiccelnünk jellemrajzát, érzéseit.
Az irodalmi géniusz már verse első sorában megadja az alaphangot, hogy szomorú. A szóismétléssel csak fokozza a lelkében dúló fájdalom kifejezését. A moslék kiöntésének szóképe azt van hivatva modellezni, hogy költőnk is kiönti lelke minden kínját. Fájdalma moslékként jelenik meg a műben, ami pazar metafora, már-már Petőfi munkásságát idézi.
A művész szerelmének tárgya csak a második sorban jelenik meg, ezzel feloldva a már-már Kaffkai feszültséget. Ez Ő; Bucsi Vera. A hőn áhított nő nevének kettős ismétlése több funkcióval bír. Egyrészt párhuzamot von a szomorúság kettős említésével, Ő tehát annak forrása. Másrészről a vers szavalásakor módja nyílik az előadónak a szeretett nő nevének kétszeri kimondásakor érzelmek egész skáláját bemutatni. A kétségbeesett szerző ég felé fordított, könnyáztatta arccal teszi fel a kérdést; vajon plátói szerelmük miért nem manifesztálódhat fizikai kapcsolatban. Az adol kifejezés a költői szabadság jelképe s egyszersmind a népies jelleget van hívatva aláhúzni.
Ez a népies elvágyódás húzódik tovább a refrénben, ahol nem túl hízelgően a Keglovicsék tehene szeméhez hasonlítja az imádott nő szemeit. Hol van már a Csokonai - féle „Szemeid szép ragyogása / Lobogó hajnali tűz” rigmus! Anonim költőnk nem átall a szürrealizmus irányába kacsintani a költészet forradalmát hirdetve. Lázadása példaértékű a magyar szépirodalomban. Másrészről a tehén a jómód szimbóluma, s ha ilyen szemszögből vizsgáljuk, akkor Bucsi Vera még büszke is lehet arra, hogy szemeit nem holmi lobogó tűzhöz, hanem egyenesen a termékenység, sőt a hindu kultúrában szentként tisztelt tehénéhez hasonlítják. Hát, mely hölgy ne olvadna el ily bók hallatán.
A mű csattanója egyben a mű utolsó sora is. A költő ekkorra érzelmileg teljesen kiégett, úgy érzi már nem tud mit nyújtani szerelme tárgyának. Végső kétségbeesésében olyasmire ragadtatja magát, amitől a vers elején még irtózna: megátkozza az imádott nőt.
Összességében elmondhatjuk, hogy a vers zárt egészet alkot és rövidsége ellenére érzelmek egész sorát vonultatja fel. Hogyan válik a mélabús szerelmesből mindenre képes dühöngő örült, hogyan lesz a viszonzatlan vágy keserűségéből, elfojtatlan harag.
Kijelenthetjük, hogy az ismeretlen költő egy művészeti lángelme és, hogy a magyar szépirodalom kevés művéről mondhatjuk el, hogy ilyen érzelmi eszencia. Remélhetően ezzel az elemzéssel hozzájárultam ahhoz, hogy e vers felkerüljön az irodalom virtuális térképére és elfoglalja azt a helyet, ami ott megilleti.
Budapest, 2003. február 28.