Ennél nagyobb esemény szerintem nem történik a zenekarral, szóval maradjunk ennél! A szereplésről jelenleg kb. 20 kép található itt, azaz a Green Day Authority gallériájában. Vannak videóink is (némelyiken nem látni semmit, de ez már részletkérdés): Itt Billie Joe a 'St. Jimmy' c. dalban alkot, kiváló videó a Time Of Your Life-ról itt, Know Your Enemy itt, Last Night On The Earth itt található.
Néhány cikk, amik még a szereplés előtt születtek: NYTimes, BBC, USA Today, LATimes, Spin.
És - ha már visszafelé haladunk az időben - Billie Joe így közölte Twitteren, hogy ő lesz St. Jimmy:
"I'm gonna be playing the part of St. Jimmy in AI on broadway sept 28 thru Oct 3. All week! See ya there! Rage n love-billie joe"
Kriky, 2010 Sep 29
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .Chasidy a Broadway-en járt
Csak most vettem észre, hogy megkaptam Chasidy írását arról, hogy milyen volt az American Idiot a Broadway-en. Köszönjük! :)
"Hol is kezdjem? A St. Jamesnél többször is voltam: először csak szó szerint benéztünk egyik este az utcájába (44. utca), másodszor nappal mentünk és csináltam egy rakás képet és harmadszor mentem az előadásra. Ez május 27-e, csütörtök volt, tehát este 8-kor kezdődött. Kicsivel fél 8 előtt értem oda, már gyülekeztek kint is, meg bent is, de esett az eső, meg amúgy is, úgyhogy bementem. (Egyébként az interjúkból meg egyebekből láthatjátok, hogy ilyen szinte tükörfelületű tetős része van ott a színház előtt az utcának, tehát nem áztam volna meg ott sem, de mindegy.) Bementem az aulába, ahova a teleírkált fal vezetett. Magát az aulát szintén ismertem már az egyik videóból: ez végül is a St. Jimmy bárból és a vele szemben levő miniboltból áll - pólókkal, pulcsikkal, poszterekkel, kulcstartókkal, meg egyebekkel. Ott nézelődtem egy kicsit, aztán elkezdtek beengedni. Vagyis, mint kiderült, nekem nem ott kell bemennem, hanem fel a lépcsőn. Ok. Amúgy úgy terelgettek minket, mint a birkákat... XD Na, de megtaláltam a helyem; ahogy láttam, szinte teltház volt, nagyon vegyes közönséggel, vegyes öltözékben. Előttem pont egy család ült, kb. 12 éves kisfiúval, aki egyébként hasonlított Jakobra...
Hát... szerintem ez azért nem éppen neki való volt... Az apja szerintem már zavarában röhögcsélt mellette a nagy káromkodós részeknél, meg a herointáncnál, meg ilyesmiknél.... 
A kezdés nagyon hirtelen volt. Épp hogy mindenki elrendezkedett, még világosban, így paff, megszólaltak a hangfelvételek: Bush, popkultúra, minden. Aztán lassan elsötétült minden, és még lassabban húzták fel a függönyt. Annyi idő volt, hogy szépen meg lehetett csodálni a színpadképet. Valamelyik hosszabb Broadway-es videóban leadják a teljes AI számot, tessék megnézni, ha még nem láttátok volna. =) Oké, kibámészkodtuk magunkat és felhangzottak az American Idiot kezdőütemei. Félmérföldes vigyor az arcon, könnyező szem kipipálva, mehetünk tovább. Amellett, hogy tudtam, nagyon jó lesz, még egy dologban voltam biztos: ez nagyon HANGOS lesz. Amikor Michael Mayer azt mondta, hogy olyan hangos lesz, amilyen csak lehet, nem túlzott.
Én a Mezzanine N sorában ültem, ami az első sora a 77 dolláros jegyeknek - ezt csak azért mondom, mert akár csak az előttem ülők, tehát kb. fél-egy méterrel előttem már 122 dollárt fizettek a jegyükért, szóval ez úgy elég szívás szerintem... (Persze, ez azért gyorsaság meg szerencse kérdése is, mert azok éppenséggel kaphattak volna az ő részük első sorába is jegyet, én meg az enyém utolsójába.) Na, mindegy, tök jól be lehetett látni mindent, néha kicsit hajolgattam, mert előttem is hajlongtak jobbra-balra, de abszolút rendben volt a látképem. (Azt azért meg kell jegyeznem, hogy maga a színház nagyon szép, csak a lábaknak felejtettek el helyet hagyni. )
Maga a musical fantasztikus volt, de tényleg. Nem tudom elképzelni, hogy ez valakinek ne tetsszen a „mi” fajtánkból. AZT elhiszem, hogy egy konzervatívabb vagy idősebb embernek ez egy kicsit sok, de hogy annak, aki nyitott az újra... olyan nincs is, komolyan. Legalábbis nagyon nehéz elképzelni. Szerintem, ha valaki nem úgy megy be, hogy egy Billie Joe imitátort akar hallani, és szeretné látni, hogy kel életre az eddig csak a fejében létező történet, akkor nem fog csalódni.
Nagyon jó volt mindenki, és annyira jó volt a hangzás és olyan mértékű energiája volt, hogy még a lassú számoknál sem tűnt lassúnak vagy megpihenősnek az egész, pedig azért többségében a középrészre vannak bezsúfolva a balladák.
Nem tudom, ti hogy vagytok az albumverzióval, nekem, bár összességében nagyon tetszik, van olyan 3-4 szám, amiről úgy éreztem, hogy nem tudták olyan jól megcsinálni. Nem is az, hogy nem tetszett, csak hogy egyszerűen nem tudták olyan jól megcsinálni. Na, élőben minden olyan jól hangzott, hogy néhány kedvenc jelenetem pont azokhoz a számokhoz köthető, amik nem szerepeltek a toplistámon.
A dalok, amik számomra a legkiemelkedőbbek voltak:
- az American Idiot az energiája miatt
- a két minieposz: a Jesus Of Suburbia és a Homecoming a történetmesélése miatt
- a Favorite Son, mert vicces volt, és mire odaért, hogy „turn a teenage lush to a millionaire”, arra gondoltam, hogy ezt a jelenetet tökéletesebben meg se lehetett volna koreografálni
- az Are We The Waiting és a St. Jimmy, mert előbbi tipikusan az a szám, amit minél többen énekelnek, annál jobban hangzik és különösen tetszett az egyszerű, de nagyon is hatásos koreográfiája, utóbbiban pedig Tony Vincent elképesztő, és már itt érezzük, hogy ennek nem lesz jó vége
- a Last Of The American Girls/She's A Rebel, mert tényleg zseniálisan összerakták a két számot, és mind koreográfiailag, mind énekileg a három színész, Johnny, Rebecca és Tony egymásra találása és a St. Jimmy beugró a végén lenyűgöző
- a Last Night On Earth a vizuálisan akkora élményt jelentő John-Rebecca páros táncával, hogy azt hittem, beesek a színpadra onnan az N 102-es székről lefordulva
- a Too Much Too Soon, mert Will végre felkel a kanapéról, Heather pedig elszánja magát és a vége meg poén volt
- az Extraordinary Girl, mert le a kalappal Stark és Christina előtt, hogy repkedés közben így tudnak énekelni, és milyen látványos volt az a repkedés!
- a Know Your Enemy, mert egyfajta tetőpontnak mondanám történet szempontjából, és St. Jimmy befolyása Johnny felett olyan méreteket ölt, ami sztorit/koreográfiát tekintve egy elképesztően intenzív jelenetet eredményez
- a 21 Guns, mert Rebecca nagyon erőteljes, tökéletes low pont és ha eddig valaki számára nem vált volna nyilvánvalóvá (de úgyis azzá vált), hogy miért ő a tökéletes Whatsername, az itt úgyis rájön
- és a Letterbomb, mert Rebecca szavaival élve „chick rage” moment és az egyetlen dal, amit csak lányok énekelnek, és milyen jól hangzik és milyen jó az eltiporjuk a Jesus Of Suburbia-t és St. Jimmy-t része!!!
Mint látjátok, ez kb. a fele.... XD
Egyetlen dolgot sajnáltam, hogy nagyon gyorsan elrepült az a 95 perc. Még igazán hozzádobhattak volna pár számot…
A színpadkép tényleg hihetetlen, a világítás szintén. Tudom, hogy ezek a kevésbé fontos kategóriáknak számítanak, de nagyon megérdemelték a Tony-díjat. A koreográfia is annyira erőteljes (nem véletlenül említem meg minden második mondatban), hogy én annak is kiosztanék néhány díjat. (:
Egyébként, bár tényleg kevés volt a dialógus, ami volt, az vicces volt, illetve poénok a számokon belül is voltak.
Na, most az én kedvenc karakterem már magán az albumon is St. Jimmy volt, úgyhogy a musicalben is ő maradt, és amúgy is megszerettem Tony Vincentet (meg hát igazából mindenkit:)), így nekem az ő belépői mind kiemelkednek valahol, de tényleg mindenki elképesztő volt. Így, hogy már láttam, csak még jobban sajnálom, hogy egyik szereplő és Michael Mayer sem kapott Tony-jelölést. Persze, nem ezen múlik a tehetség, csak attól még igazságtalan marad...
Mondanom sem kell, hogy álló ováció és tapsvihar következett, amint vége lett, és ráadásként eljátszották a Time Of Your Life-ot, amin azért nem kicsit lepődtem meg. Tudtam, hogy még valamelyik ilyen sajtó kísérte előadás (vagyis azt hiszem, a final soundcheck) végén azt előadták, mert az felkerült a netre, de hogy ez így teljesen beépült, azt nem. De nem csak én néztem akkor bociszemekkel, hanem úgy mindenki. Lehet egyébként, hogy nem adják elő minden este, nem tudom…
Viszont azon is meglepődtem, hogy Amerikában nem divat a „tíz percen át visszatapsoljuk a színészeket”-dolog, csak egy nagy taps, aztán bye-bye.
Kifelé vettem egy pólót, aztán kimentem a színház elé, és felálltam az egyik fal előtti padkára, vagy mi volt az, hogy lássam, itt vannak-e már a nagybátyámék, mert ide beszéltük meg a találkozót (a nagybátyám New Yorkban él a feleségével). Őket nem láttam, azt viszont igen, hogy félkör alakban áll egy kis csoport a bejárat előtti kordon mögött. Mondom, mi van itt, még egy előadás? Nem, az nem lehet... de egészen addig, amíg nem hallottam meg a fülsiketítő visítozást, addig nem esett le, hogy mi folyik ott.
Na, most azt tudni kell, hogy úgy indultam el, hogy „hát hozom a lemezt, mert ki tudja, kivel futok össze”, de ez alatt valami későn befutó színészt értettem. Azt én szépen eldöntöttem magamban, hogy dedikálás nem lesz, mert folyton arról lehet hallani, hogy mennyire kimeríti őket a show. És erre tessék, dedikálás vaaaaan!!!! Na mondom, akkor lehoppanok a kiscsajok közé. És tudok ám tolakodni, ha akarok. Persze azért nem maradtak ott olyan sokan. Jöttek szép sorjában, először a „háttér”, aztán a főszereplők. John Gallagher Jr.-on kívül mind a hat kijött, de hát nézzük el neki, ő ténylegesen másfél órán át futkosott a színpadon... Mindenki annyira aranyos, kedves volt, mindenkinek aláírtak, mosolyogtak, viccelődtek, fényképezkedtek, a szemébe néztek annak, akinek dedikáltak. Semmi allűr nem volt ott.
Szóval ott tartottam, hogy azért szépen előretolakodtam. A legtöbb embernél a playbill volt, amit mindenki kapott bent, de nálam ott volt a CD, aminek kiszedtem a füzetkéjét, és így az első egy-két emberkét leszámítva, akinek még azt nyomtam az orra alá, később már szelektáltam és a füzetkét a főszereplőkre tartogattam, olyan egyszerű okok miatt, hogy kezdett betelni. XD Sajnos nem tudom mindegyik szignóról, hogy kié, meg azt se biztosan, hogy ki mindenki firkantotta alá.
Időközben befutottak a nagybátyámék, aztán amikor Michael Esper ért a közelembe, elkezdte mutogatni, hogy na, ugyan, ugorjak már oda én is fényképezkedni hozzá. Úgyhogy áttörtem magam a tömegen, mert közben már épp távolodott tőlem ott balra és ő lett az első fényképes áldozatom. Jajj, de előtte jött ki valamivel Christina Sajous, és mondta nekem, hogy „love your hair”. YAY
Stark Sandsnek meg valami katona vagy tengerész is gratulált. =)
Mint már említettem, nekem Tony a kedvencem, és ha épp elbambultam volna, az egészen Brooklynig elhallatszó sikoltozásból akkor is rájöttem volna, hogy KIJÖTT!!!!! WHOOOO Ekkor viszont már én kerestem a szememmel a nagybátyám, hogy ne most akarjon elmenni szendvicset venni, mert vele KELL egy kép. Itt már az első sorban álltam, és előttünk nem is volt kordon, mert az csak középen volt, úgyhogy szabad utam nyílt! XD Kértem egy közös képet, és valami olyasmit mondott, hogy „If you have a camera ready”. Megmutattam, merre nézzen, bepattantam mellé, nagyölelés és még békejelet is mutatott. Nagyon aranyos volt. Na, szóval, Tony már nem ment ki a hölgykoszorú legszélére, mert már szeretett volna hazamenni, amit láthatólag elég rossz néven vettek ott mellettem, ugyanis egy kisebb csoport átvágott az egész rajongósoron és utána rohant az utcán. -.-' Már nem láttam, hogy megállt-e nekik, de biztos... Aztán eltűnt New York sötét utcáin.
A biztonsági őr beszedte a kordont, ami azt jelentette, hogy Johnny már nem jön, úgyhogy a fájdalmas elégedetlenségnek hangot adó kiáltások után kezdett szétszéledni a tömeg, bár azért még mindig elég sok szereplő téblábolt és beszélgetett ott, úgyhogy Rebeccahoz még odamentem fényképezkedni. Olyan kis pici! De tök aranyos volt és a haja meg puha, amit onnan tudok, hogy szerintem még a Times Square-re is benyúlt, nemhogy az én arcomba, ahogy odahajoltam hozzá!
És azt hiszem, ennyi... Nagyon jól éreztem magam és még nagyon sokszor megnézném, mert persze így elsőre még nem rögzül minden. Azt tudom, hogy hihetetlenül tetszett és még nagyon szeretném látni ezzel a szereplőgárdával. Remélem, csinálnak belőle DVD-t is, de én addig is tervezem a következő NY-i utam… Mert sajnos a videók/tévés fellépések tényleg nem tudják visszaadni a hangulatát, főleg, ha még szét is szabdalják a számokat. Ezek közül nekem egyedül a Letterbomb az, ami olyan igazán jól hangzik, bárhogy és bárhol adják is elő.
Én nem az a fajta ember vagyok, aki csak elment rá, mert épp New Yorkban járt, vagy az a Green Day-rajongó, akit nem különösebben érdekel, de ha már tudja, akkor megnézi, hanem engem az elejétől fogva nagyon érdekelt, és biztos voltam benne, hogy a srácok nem adnák a nevüket egy rakás szarhoz és ha már tényleg ennyire szívvel-lélekkel támogatják, akkor ez csak jó lehet.
Egyébként nem is értem, hogy meri valaki kritizálni, aki nem látta…
A legjobb az egész dedikálós részben meg tényleg az volt, hogy abszolút váratlanul ért. Annyira lesokkolt, hogy akkor nem is sajnáltam igazán, hogy John Gallagher Jr.-ral nem sikerült összefutnom. Most már sajnálom, viszont tudom, hogy nagyon nagy szerencsém volt, hogy a fő(bb)szereplők közül a többiekkel sikerült találkoznom.
Minden összevetve: még több ilyet mindenkinek!
Most pedig jöjjön a képözön [képek itt - Kriky]:
Először is, a jegyem: (1)
Itt ültem. Amúgy, ha annyi pénzem lenne, amennyi nincs, a Mezzanine első sorát választanám, nem a földszintet: (2)
Az American Idiot plakátja a Times Square-en: (3)
A St. Jamesnél kedden: (4-16)
A színpad kezdés előtt és az előadás után: (17-18)
A St. Jimmy bár (ez előadás után, itt épp zárva, de lehet, hogy ki szokott még nyitni később is): (19)
A vele szembeni shoppinghely: (20)
Tony Vincenttel: (21-23)
Rebecca Naomi Jones-szal: (24)
Michael Esperrel: (25)
Christina Sajous: (26)
És a többiek (az elsőn kiérkezőket nem sikerült elcsípni, mert akkor még nem ért oda a nagybátyám. Ehh.): (27-39)
A termés: (40)"
"Hol is kezdjem? A St. Jamesnél többször is voltam: először csak szó szerint benéztünk egyik este az utcájába (44. utca), másodszor nappal mentünk és csináltam egy rakás képet és harmadszor mentem az előadásra. Ez május 27-e, csütörtök volt, tehát este 8-kor kezdődött. Kicsivel fél 8 előtt értem oda, már gyülekeztek kint is, meg bent is, de esett az eső, meg amúgy is, úgyhogy bementem. (Egyébként az interjúkból meg egyebekből láthatjátok, hogy ilyen szinte tükörfelületű tetős része van ott a színház előtt az utcának, tehát nem áztam volna meg ott sem, de mindegy.) Bementem az aulába, ahova a teleírkált fal vezetett. Magát az aulát szintén ismertem már az egyik videóból: ez végül is a St. Jimmy bárból és a vele szemben levő miniboltból áll - pólókkal, pulcsikkal, poszterekkel, kulcstartókkal, meg egyebekkel. Ott nézelődtem egy kicsit, aztán elkezdtek beengedni. Vagyis, mint kiderült, nekem nem ott kell bemennem, hanem fel a lépcsőn. Ok. Amúgy úgy terelgettek minket, mint a birkákat... XD Na, de megtaláltam a helyem; ahogy láttam, szinte teltház volt, nagyon vegyes közönséggel, vegyes öltözékben. Előttem pont egy család ült, kb. 12 éves kisfiúval, aki egyébként hasonlított Jakobra...
Hát... szerintem ez azért nem éppen neki való volt... Az apja szerintem már zavarában röhögcsélt mellette a nagy káromkodós részeknél, meg a herointáncnál, meg ilyesmiknél.... A kezdés nagyon hirtelen volt. Épp hogy mindenki elrendezkedett, még világosban, így paff, megszólaltak a hangfelvételek: Bush, popkultúra, minden. Aztán lassan elsötétült minden, és még lassabban húzták fel a függönyt. Annyi idő volt, hogy szépen meg lehetett csodálni a színpadképet. Valamelyik hosszabb Broadway-es videóban leadják a teljes AI számot, tessék megnézni, ha még nem láttátok volna. =) Oké, kibámészkodtuk magunkat és felhangzottak az American Idiot kezdőütemei. Félmérföldes vigyor az arcon, könnyező szem kipipálva, mehetünk tovább. Amellett, hogy tudtam, nagyon jó lesz, még egy dologban voltam biztos: ez nagyon HANGOS lesz. Amikor Michael Mayer azt mondta, hogy olyan hangos lesz, amilyen csak lehet, nem túlzott.
Én a Mezzanine N sorában ültem, ami az első sora a 77 dolláros jegyeknek - ezt csak azért mondom, mert akár csak az előttem ülők, tehát kb. fél-egy méterrel előttem már 122 dollárt fizettek a jegyükért, szóval ez úgy elég szívás szerintem...
(Persze, ez azért gyorsaság meg szerencse kérdése is, mert azok éppenséggel kaphattak volna az ő részük első sorába is jegyet, én meg az enyém utolsójába.) Na, mindegy, tök jól be lehetett látni mindent, néha kicsit hajolgattam, mert előttem is hajlongtak jobbra-balra, de abszolút rendben volt a látképem. (Azt azért meg kell jegyeznem, hogy maga a színház nagyon szép, csak a lábaknak felejtettek el helyet hagyni. )Maga a musical fantasztikus volt, de tényleg. Nem tudom elképzelni, hogy ez valakinek ne tetsszen a „mi” fajtánkból. AZT elhiszem, hogy egy konzervatívabb vagy idősebb embernek ez egy kicsit sok, de hogy annak, aki nyitott az újra... olyan nincs is, komolyan. Legalábbis nagyon nehéz elképzelni. Szerintem, ha valaki nem úgy megy be, hogy egy Billie Joe imitátort akar hallani, és szeretné látni, hogy kel életre az eddig csak a fejében létező történet, akkor nem fog csalódni.
Nagyon jó volt mindenki, és annyira jó volt a hangzás és olyan mértékű energiája volt, hogy még a lassú számoknál sem tűnt lassúnak vagy megpihenősnek az egész, pedig azért többségében a középrészre vannak bezsúfolva a balladák.
Nem tudom, ti hogy vagytok az albumverzióval, nekem, bár összességében nagyon tetszik, van olyan 3-4 szám, amiről úgy éreztem, hogy nem tudták olyan jól megcsinálni. Nem is az, hogy nem tetszett, csak hogy egyszerűen nem tudták olyan jól megcsinálni. Na, élőben minden olyan jól hangzott, hogy néhány kedvenc jelenetem pont azokhoz a számokhoz köthető, amik nem szerepeltek a toplistámon.
A dalok, amik számomra a legkiemelkedőbbek voltak:
- az American Idiot az energiája miatt
- a két minieposz: a Jesus Of Suburbia és a Homecoming a történetmesélése miatt
- a Favorite Son, mert vicces volt, és mire odaért, hogy „turn a teenage lush to a millionaire”, arra gondoltam, hogy ezt a jelenetet tökéletesebben meg se lehetett volna koreografálni
- az Are We The Waiting és a St. Jimmy, mert előbbi tipikusan az a szám, amit minél többen énekelnek, annál jobban hangzik és különösen tetszett az egyszerű, de nagyon is hatásos koreográfiája, utóbbiban pedig Tony Vincent elképesztő, és már itt érezzük, hogy ennek nem lesz jó vége
- a Last Of The American Girls/She's A Rebel, mert tényleg zseniálisan összerakták a két számot, és mind koreográfiailag, mind énekileg a három színész, Johnny, Rebecca és Tony egymásra találása és a St. Jimmy beugró a végén lenyűgöző
- a Last Night On Earth a vizuálisan akkora élményt jelentő John-Rebecca páros táncával, hogy azt hittem, beesek a színpadra onnan az N 102-es székről lefordulva
- a Too Much Too Soon, mert Will végre felkel a kanapéról, Heather pedig elszánja magát és a vége meg poén volt
- az Extraordinary Girl, mert le a kalappal Stark és Christina előtt, hogy repkedés közben így tudnak énekelni, és milyen látványos volt az a repkedés!
- a Know Your Enemy, mert egyfajta tetőpontnak mondanám történet szempontjából, és St. Jimmy befolyása Johnny felett olyan méreteket ölt, ami sztorit/koreográfiát tekintve egy elképesztően intenzív jelenetet eredményez
- a 21 Guns, mert Rebecca nagyon erőteljes, tökéletes low pont és ha eddig valaki számára nem vált volna nyilvánvalóvá (de úgyis azzá vált), hogy miért ő a tökéletes Whatsername, az itt úgyis rájön
- és a Letterbomb, mert Rebecca szavaival élve „chick rage” moment és az egyetlen dal, amit csak lányok énekelnek, és milyen jól hangzik és milyen jó az eltiporjuk a Jesus Of Suburbia-t és St. Jimmy-t része!!!
Mint látjátok, ez kb. a fele.... XD
Egyetlen dolgot sajnáltam, hogy nagyon gyorsan elrepült az a 95 perc. Még igazán hozzádobhattak volna pár számot…
A színpadkép tényleg hihetetlen, a világítás szintén. Tudom, hogy ezek a kevésbé fontos kategóriáknak számítanak, de nagyon megérdemelték a Tony-díjat. A koreográfia is annyira erőteljes (nem véletlenül említem meg minden második mondatban), hogy én annak is kiosztanék néhány díjat. (:
Egyébként, bár tényleg kevés volt a dialógus, ami volt, az vicces volt, illetve poénok a számokon belül is voltak.
Na, most az én kedvenc karakterem már magán az albumon is St. Jimmy volt, úgyhogy a musicalben is ő maradt, és amúgy is megszerettem Tony Vincentet (meg hát igazából mindenkit:)), így nekem az ő belépői mind kiemelkednek valahol, de tényleg mindenki elképesztő volt. Így, hogy már láttam, csak még jobban sajnálom, hogy egyik szereplő és Michael Mayer sem kapott Tony-jelölést. Persze, nem ezen múlik a tehetség, csak attól még igazságtalan marad...
Mondanom sem kell, hogy álló ováció és tapsvihar következett, amint vége lett, és ráadásként eljátszották a Time Of Your Life-ot, amin azért nem kicsit lepődtem meg. Tudtam, hogy még valamelyik ilyen sajtó kísérte előadás (vagyis azt hiszem, a final soundcheck) végén azt előadták, mert az felkerült a netre, de hogy ez így teljesen beépült, azt nem. De nem csak én néztem akkor bociszemekkel, hanem úgy mindenki. Lehet egyébként, hogy nem adják elő minden este, nem tudom…
Viszont azon is meglepődtem, hogy Amerikában nem divat a „tíz percen át visszatapsoljuk a színészeket”-dolog, csak egy nagy taps, aztán bye-bye.
Kifelé vettem egy pólót, aztán kimentem a színház elé, és felálltam az egyik fal előtti padkára, vagy mi volt az, hogy lássam, itt vannak-e már a nagybátyámék, mert ide beszéltük meg a találkozót (a nagybátyám New Yorkban él a feleségével). Őket nem láttam, azt viszont igen, hogy félkör alakban áll egy kis csoport a bejárat előtti kordon mögött. Mondom, mi van itt, még egy előadás? Nem, az nem lehet... de egészen addig, amíg nem hallottam meg a fülsiketítő visítozást, addig nem esett le, hogy mi folyik ott.
Na, most azt tudni kell, hogy úgy indultam el, hogy „hát hozom a lemezt, mert ki tudja, kivel futok össze”, de ez alatt valami későn befutó színészt értettem. Azt én szépen eldöntöttem magamban, hogy dedikálás nem lesz, mert folyton arról lehet hallani, hogy mennyire kimeríti őket a show. És erre tessék, dedikálás vaaaaan!!!!
Na mondom, akkor lehoppanok a kiscsajok közé. És tudok ám tolakodni, ha akarok. Persze azért nem maradtak ott olyan sokan. Jöttek szép sorjában, először a „háttér”, aztán a főszereplők. John Gallagher Jr.-on kívül mind a hat kijött, de hát nézzük el neki, ő ténylegesen másfél órán át futkosott a színpadon... Mindenki annyira aranyos, kedves volt, mindenkinek aláírtak, mosolyogtak, viccelődtek, fényképezkedtek, a szemébe néztek annak, akinek dedikáltak. Semmi allűr nem volt ott. Szóval ott tartottam, hogy azért szépen előretolakodtam. A legtöbb embernél a playbill volt, amit mindenki kapott bent, de nálam ott volt a CD, aminek kiszedtem a füzetkéjét, és így az első egy-két emberkét leszámítva, akinek még azt nyomtam az orra alá, később már szelektáltam és a füzetkét a főszereplőkre tartogattam, olyan egyszerű okok miatt, hogy kezdett betelni. XD Sajnos nem tudom mindegyik szignóról, hogy kié, meg azt se biztosan, hogy ki mindenki firkantotta alá.
Időközben befutottak a nagybátyámék, aztán amikor Michael Esper ért a közelembe, elkezdte mutogatni, hogy na, ugyan, ugorjak már oda én is fényképezkedni hozzá. Úgyhogy áttörtem magam a tömegen, mert közben már épp távolodott tőlem ott balra és ő lett az első fényképes áldozatom. Jajj, de előtte jött ki valamivel Christina Sajous, és mondta nekem, hogy „love your hair”. YAY
Stark Sandsnek meg valami katona vagy tengerész is gratulált. =)
Mint már említettem, nekem Tony a kedvencem, és ha épp elbambultam volna, az egészen Brooklynig elhallatszó sikoltozásból akkor is rájöttem volna, hogy KIJÖTT!!!!! WHOOOO
Ekkor viszont már én kerestem a szememmel a nagybátyám, hogy ne most akarjon elmenni szendvicset venni, mert vele KELL egy kép. Itt már az első sorban álltam, és előttünk nem is volt kordon, mert az csak középen volt, úgyhogy szabad utam nyílt! XD Kértem egy közös képet, és valami olyasmit mondott, hogy „If you have a camera ready”. Megmutattam, merre nézzen, bepattantam mellé, nagyölelés és még békejelet is mutatott. Nagyon aranyos volt. Na, szóval, Tony már nem ment ki a hölgykoszorú legszélére, mert már szeretett volna hazamenni, amit láthatólag elég rossz néven vettek ott mellettem, ugyanis egy kisebb csoport átvágott az egész rajongósoron és utána rohant az utcán. -.-' Már nem láttam, hogy megállt-e nekik, de biztos... Aztán eltűnt New York sötét utcáin. A biztonsági őr beszedte a kordont, ami azt jelentette, hogy Johnny már nem jön, úgyhogy a fájdalmas elégedetlenségnek hangot adó kiáltások után kezdett szétszéledni a tömeg, bár azért még mindig elég sok szereplő téblábolt és beszélgetett ott, úgyhogy Rebeccahoz még odamentem fényképezkedni. Olyan kis pici!
De tök aranyos volt és a haja meg puha, amit onnan tudok, hogy szerintem még a Times Square-re is benyúlt, nemhogy az én arcomba, ahogy odahajoltam hozzá! És azt hiszem, ennyi...
Nagyon jól éreztem magam és még nagyon sokszor megnézném, mert persze így elsőre még nem rögzül minden. Azt tudom, hogy hihetetlenül tetszett és még nagyon szeretném látni ezzel a szereplőgárdával. Remélem, csinálnak belőle DVD-t is, de én addig is tervezem a következő NY-i utam… Mert sajnos a videók/tévés fellépések tényleg nem tudják visszaadni a hangulatát, főleg, ha még szét is szabdalják a számokat. Ezek közül nekem egyedül a Letterbomb az, ami olyan igazán jól hangzik, bárhogy és bárhol adják is elő.Én nem az a fajta ember vagyok, aki csak elment rá, mert épp New Yorkban járt, vagy az a Green Day-rajongó, akit nem különösebben érdekel, de ha már tudja, akkor megnézi, hanem engem az elejétől fogva nagyon érdekelt, és biztos voltam benne, hogy a srácok nem adnák a nevüket egy rakás szarhoz és ha már tényleg ennyire szívvel-lélekkel támogatják, akkor ez csak jó lehet.
Egyébként nem is értem, hogy meri valaki kritizálni, aki nem látta…
A legjobb az egész dedikálós részben meg tényleg az volt, hogy abszolút váratlanul ért. Annyira lesokkolt, hogy akkor nem is sajnáltam igazán, hogy John Gallagher Jr.-ral nem sikerült összefutnom. Most már sajnálom, viszont tudom, hogy nagyon nagy szerencsém volt, hogy a fő(bb)szereplők közül a többiekkel sikerült találkoznom.
Minden összevetve: még több ilyet mindenkinek!
Most pedig jöjjön a képözön [képek itt - Kriky]:
Először is, a jegyem: (1)
Itt ültem.
Amúgy, ha annyi pénzem lenne, amennyi nincs, a Mezzanine első sorát választanám, nem a földszintet: (2)Az American Idiot plakátja a Times Square-en: (3)
A St. Jamesnél kedden: (4-16)
A színpad kezdés előtt és az előadás után: (17-18)
A St. Jimmy bár (ez előadás után, itt épp zárva, de lehet, hogy ki szokott még nyitni később is): (19)
A vele szembeni shoppinghely: (20)
Tony Vincenttel: (21-23)
Rebecca Naomi Jones-szal: (24)
Michael Esperrel: (25)
Christina Sajous: (26)
És a többiek (az elsőn kiérkezőket nem sikerült elcsípni, mert akkor még nem ért oda a nagybátyám. Ehh.): (27-39)
A termés: (40)"
Kriky, 2010 Sep 22
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .Ufódiszkó, öcsém!
Ha valaki meghall egy Green Day számot, az különböző reakciókat válthat ki az egyénből. Van, aki fittyet hány rá, van, aki viszont megjegyzi: "Ez egy jó szám." Mostantól már kialakulhat valami más, valami új is: a Combination nevű (unatkozó informatikusokból álló?) techno-formáció piacra dobta az East Jesus Nowhere új verzióját, melyet ők játszanak - a saját "műfajukban". Szóval, ez eredményezheti azt, hogy ha valaki meghall egy Green Day számot, mostmár akár a "Gyüssz' topogni, gecó?!" kultúrmondat is előlibbenhet szájából. Meghallgatható ezen a YouTube-os linken, ha vágyaid közé tartozik az önkínzás, csak ajánlani tudom.
A Green Day egy NFL mérkőzés előtt az American Idiot Musical-es társasággal karöltve előadta a Last Of The American Girls-t. Ehhez fontosabb dolgot nem tudok hozzáfűzni, HD minőségben megnézhető itt.
Jimmy Fallon-t már eléggé megismerhettük, nem kell bemutatnom. Ők most "Broadway hetet" tartottak, és egyik nap az American Idiot Musical színészeit látták vendégül, akik ennek örömére előadták a Letterbomb-ot. Itt tekinthető meg.
Talán nagyon látszik, hogy most csak azért írok, mert a legutóbbi bejegyzés 11 napja született, szeptember ötödik napján. Ez betudható annak, hogy először a számítógépem lett vírusos, utána meg én. Egyébként foglalkozom a Green Day Web legújabb verziójának elkészítésével, a design egy része már megvan, a tartalom is bővülni fog, a weboldal címe is változik majd, és szeretném, ha volna olyan, aki elvállalja, hogy velem, esetleg másodmagával karöltve híreket írkál... De ez még soká lesz, leghamarabb is csak karácsonykor kerül átadásra az új site, nem hajt a tatár, szerintem a jelenlegi sem rossz. :)
A Green Day egy NFL mérkőzés előtt az American Idiot Musical-es társasággal karöltve előadta a Last Of The American Girls-t. Ehhez fontosabb dolgot nem tudok hozzáfűzni, HD minőségben megnézhető itt.
Jimmy Fallon-t már eléggé megismerhettük, nem kell bemutatnom. Ők most "Broadway hetet" tartottak, és egyik nap az American Idiot Musical színészeit látták vendégül, akik ennek örömére előadták a Letterbomb-ot. Itt tekinthető meg.
Talán nagyon látszik, hogy most csak azért írok, mert a legutóbbi bejegyzés 11 napja született, szeptember ötödik napján. Ez betudható annak, hogy először a számítógépem lett vírusos, utána meg én. Egyébként foglalkozom a Green Day Web legújabb verziójának elkészítésével, a design egy része már megvan, a tartalom is bővülni fog, a weboldal címe is változik majd, és szeretném, ha volna olyan, aki elvállalja, hogy velem, esetleg másodmagával karöltve híreket írkál... De ez még soká lesz, leghamarabb is csak karácsonykor kerül átadásra az új site, nem hajt a tatár, szerintem a jelenlegi sem rossz. :)
Kriky, 2010 Sep 16
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
<< Previous 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 Next >>
Content Management Powered by CuteNews