A háború utáni nyáron történt. A napsütéses délutánon szokatlanul sok ember álldogált egy jómódú berni falu pályaudvarán a sínek mellett. Többnyire nők és gyermekek voltak, s hol ez, hol az újra meg újra feltette a kérdést:
- Mikor jön már a vonat?
Nyilván nem utazni akartak, mert csomag nem volt náluk, a ruhájuk sem volt valami vasárnapias. Az öreg Wütrichné, aki a városkába készülődött, egy ismerősétől érdeklődött:
- Mit jelent ez a nagy gyülekezés?
Azonnal készségesen válaszoltak mindenfelől:
- Négy órakor érkezik a németországi vöröskeresztes vonat, és egy csomó szegény gyereket hoz a falunkba.
- Mi egy kislányért jöttünk kiáltotta valamelyik gyerek.
- Mi meg fiúért iratkoztunk fel magyarázta egy tökmag.
Szinte mindnyájan tudtak az öregasszonynak valami újsággal szolgálni, úgyhogy már védekeznie kellett, kérve, hogy csak egymás után beszéljenek.
Walter úr és felesége ezalatt csendben üldögélt egy pirosra festett pályaudvari padon. Egyik sem volt fiatal, és Walterné elmélázva végiggondolta, hogy is kerültek azok közé, akik most a gyermekeket várták.
Vagy három héttel ezelőtt éppen ebédnél ültek, és Theo kávézás közben belenézett az újságba. Azt olvasta: A Vöröskereszt helyet keres háborús árvák számára, akiknek néhány heti jó levegőre, bőséges táplálékra és szeretetteljes gondozásra lenne szükségük!
- Talán pontosan nem is így volt - mosolygott Walterné visszaemlékezve -, de azt nagyon jól tudom, hogy mind a ketten azonnal egyek voltunk abban: mi is befogadunk egy ilyen gyermeket. Hadd legyen jó dolga nálunk mondtam Theodornak, ő pedig így felelt:
- Már puszta hálából is jelentkezünk, mivel a háború kicsi országunkat oly csodálatosan elkerülte.
Még aznap este írtak, hogy elfogadnának egy fiúcskát. S most ők is itt voltak, várva a kis vendéget.
A pályaudvar harangja élesen csendült. A főnök, irodájából kilépve, hangosan figyelmeztette az izgatott embereket:
- Tessék visszahúzódni, a vöröskeresztes vonat fut be először!
A szerelvény zakatolva megérkezett, és Walterné hirtelen férje nagy, erős kezébe csúsztatta keskeny ujjait. Egyszerre félni kezdett a most következő feladattól. De hűséges párja bátorítva mosolygott rá:
- Tudod, honnan jön a segítség!
Fáradt, sápadt arcocskák bukkantak fel a vonat ablakaiban, mert a gyerekek mögött hosszú, kimerítő utazás állt. Néhány vöröskeresztes nővér szállt ki először a faluba küldendő gyermekekkel. Felolvasták a várakozó szülők névsorát. Majdnem utolsónak került sor a Walter család-ra.
- Család ugyan csak mostantól kezdve leszünk felelt Walter úr jóságos nevetéssel. Hol a kis fickó, aki hozzánk jön?
A vöröskeresztes nővér sápadt, hat év körüli fiúcskát vezetett Walternéhoz, aki szánalommal tekintett a félénk, komoly arcocskába. Kérdő szürke szemek pillantottak fel rá. Míg ő a gyermeket köszöntötte, egy másik nővér Walter urat félrehúzta és magyarázni kezdett.
- Különös eset ez a fiúcska. Egy árvaházból jön a gyermek, és senki nem tudja, hova tartozik. A háborúban valami nagy ijedelmet állhatott ki, úgynevezett sokkot, s azóta egyáltalán semmire sem emlékszik, ami azelőtt történt. Úgy nem tudtunk utánaérdeklődni, vannak-e még hozzátartozói.
- Szeretnénk, ha jó dolga lenne nálunk bizonygatta Walter úr megindultan, amit a vöröskeresztes nővér barátságos mosollyal viszonzott.
- Azt látom magán, a feleségén is. És nagyon hálás vagyok érte. A gyermek számára életszükséglet lenne, hogy meleg fészekbe kerüljön. De be kell szállnom, mert indul a vonat.
Gyakorlott mozdulattal ugrott a már mozgó kocsi lépcsőjére, Walterék pedig közrefogták nevelt gyermeküket, és megindultak hazafelé. Walterné magában csodálkozott, hogy a fiú egy pillanatra sem nézett a tovagördülő vonat után. Nyilván a hosszú út alatt senkihez sem kapcsolódott. Egyáltalán, szinte úgy látszott, mintha álomban élne.
Walter úr elvette a gyermektől szegényes batyuját, és barátságosan megkérdezte:
- Hogy hívnak, kisember?
- Nem tudom. hangzott a félénk válasz, és az arcocska megrándult, mintha a fiú sírni akarna. De ez gyorsan elmúlt. A gyermek attól félt, hogy kinevetnék, mint már oly sokszor, amiért még a nevét sem tudja megmondani. De itt nem forgott fenn ez a veszély. Jó meleg kezek tartották a gyermekét, mely a szép nyári idő ellenére is igen hideg volt. A kicsi elképzelhetetlenül hosszú idő óta először érezte, hogy nincs olyan egyedül.
Otthon még az evésre is fáradt volt,, csak a tej ízlett nagyon neki. Készséggel tűrte, hogy megfürdessék, és puha hálóingbe bújtassák, ami borzasztóan nagy volt rá.
- Majd holnap csinálok neked egyet, ami rád illik ígérte Walterné. Nem tudtuk előre, mekkora lesz a gyermek, aki hozzánk érkezik.
Az első csodálkozás akkor jött elő a fiúból, mikor Walterné a szép fehér ágyhoz vezette. A fiú megkérdezte:
- És szabad ebben egész egyedül aludnom?
- Persze, és reméljük, jól fogsz aludni. Walterné a keskeny arcocskát anyailag két keze közé fogta, és tréfálkozott:
- Ezeket a lyukakat az arcocskádban szeretnénk mielőbb kitömni. Holnap reggel bizonyára farkasétvágyad lesz. Majd letérdelt az ágy elé, és imádkozott:
- Úr Jézus, Te küldted házunkba ezt a fiúcskát, s mi nagyon akarjuk szeretni őt. Köszönjük, hogy kedves, vidám időt akarsz ajándékozni neki minálunk.
A kis idegen rögtön összekulcsolta kezecskéjét, és míg az asszony imádkozott, le nem vette tekintetét annak barátságos arcáról. Fáradt szeme az ámen után azonnal lekoppant.
- Borzasztóan komoly gyerek állapította meg Walterné, mikor visszatért a nappaliba.
- Nem várhatunk tőle örömöt afelett, hogy vadidegen emberek közé került vigasztalta a férje. Súlyos dolgokon mehetett át. Hagyjunk időt, hogy megszokja az ittlétet.
Valóban idő és türelem kellett hozzá. A fiú csendes volt és engedelmes, nevelőszülei csakhamar megérezték, hogy szívesen van náluk. De komoly, kérdő arcocskáját sohasem ragyogta be öröm. Ez különösen Walternének fájt nagyon.
Sokszor próbált óvatosan a kicsi apja, anyja után érdeklődni, és hogy voltak-e testvérei? De mindig ugyanazt a választ kapta: Nem tudom.
Egyenlőre még csak a nevét sem tudták. Walterné egyszer azt tanácsolta:
- Nevezzük Ernőkének. Ez kedves név. Illik a kicsi komoly lényéhez.
A gyerek nem tiltakozott ellene, és hamarosan erre a névre hallgatott.
Egyszer, mikor Ernőke már aludt, Walter úr bevallotta a feleségének:
- Voltaképp egy kis vadócot kívántam, aki minden kerítésen átmászik, és szakadt nadrággal jön haza. Olyat, aki csendes otthonunkat kacagással, énekléssel tölti meg. De mégis ő lesz az igazi, hiszen előtte imában mindent Istenre bíztunk. Egyebet nem tehetünk, szeretni kell a legénykét.
Felesége buzgón bólogatott.
Az első pár nap után öröm volt látni, milyen éhesen ül Ernő az asztalhoz, és farkasétvággyal mindent megeszik, amit anyja eléje tesz. Az eleinte szürkés arcocska kipirosodott, kikerekedett. Nevelőszüleit most már apának, anyának szólította, de minden alkalommal kérdő tekintet jelent meg a szemében. Viszont látni lehetett, hogy valósággal sütkérezik a két ember szeretetében. Egy este mesélni kezdett:
- Nem volt szép az árvaházban. Egy másik fiúval aludtam, aki sokkal nagyobb volt, mint én, és ki nem állhatott. Ilyen jó étel sem volt, mint nálad, anyukám.
Más alkalommal megint elmondta:
- Az árvaházban a többi gyerek mindig kinevetett, és úgy hívott: Névtelen. Úgy örülök, hogy végre megint van nevem!
Korábbi élményei miatt az első hetekben félénken elhúzódott a szomszéd gyerekek elől, de egy idő múlva játszani kezdett velük, és a mellettük lakó Dóri, aki értelmes leány volt, Ernőt gyakran magával vitte az erdőbe bogyókat szedni. Sokszor jött haza boldogan, komoly szemében örömteli ragyogással, és büszkén mutatta teli kosárkáját:
- Ugye, mama, most megint csinálsz olyan finomságot? kérdezte bizakodva. Megtanulta a környék tájszólását, és Dóri vasárnap magával vitte a gyermek-Istentiszteletre.
- Bámulatosan figyel jelentette Dóri Walternének. és megkérdezte: Következő vasárnap ismét magaddal viszel?
Walterné is sokat beszélt Ernőnek az Úr Jézusról, és néha úgy tűnt neki, hogy a fiú szomjasan issza a szavakat. Most már készségesen terítette az asztalt, vagy segített anyjának a konyhában, a kertben, és látni lehetett, hogy napról-napra otthonosabban mozog.
Elmúlt a szép nyár, s a legtöbb külföldi gyermek visszatért hazájába. Walterék azonban elhatározták: Ernőt nem engedjük vissza az árvaházba. Walter úr írt a Vöröskeresztnek, hogy hagyják náluk a gyermeket, akiről senki sem tudja, hova tartozott. Milyen szívesen teljesítették a kérését!
Ernőből igazi falusi gyermek lett. Még a tehenektől való félelmét is levetkőzte. A hatalmas állatok eleinte iszonyatosak voltak számára. De most már szívesen ment Dórival legeltetni, és este elevenen számolt be róla, milyen szép volt, mikor tüzet raktak, és almát meg krumplit sütöttek.
- Ez látszik rajtad! nevetett apa, anya meg csókot nyomott a kormos arcocskára.
- A végén mégiscsak igazi fiú lesz belőle. jegyezte meg este, és rámosolygott férjére, aki elgondolkodva mondta:
- Helyre kis legény! Hát nem szép, hogy öregségünkre kaptunk egy gyermeket, akire fiatal korunkban oly sokáig hiába vártunk?
Walterné bólintott, és csendesen annyit mondott:
- Imádkozzunk tovább, hogy Ernő szívből boldog legyen! Az ő korához képest természetellenes, hogy soha nem nevet. Vajon min ment át ez a kedves kicsi gyermek?
A tél korán érkezett, hóval, jéggel, és Dóri meg a többi szomszéd gyermek magával vitte Ernőt szánkózni. Anya pedig minden este elmondott egy részt a karácsonyi történetből.
A fiú olyan odaadóan figyelt, egészen odasimult a mesélőhöz, s mikor egyszer feltekintett, az asszony észrevette az arcán a mély, függőleges ráncot, mely akkor tűnt fel, ha emlékezni akart valamire. De arra a kérdésre: Mesélt anyukád is ilyen történeteket? megint ugyanazt a tehetetlen választ kapta: Nem tudom.
Apa és Ernő advent első vasárnapjának délutánján kiment a téli erdőbe. Ernő boldog volt, mikor észrevett egy mókust, mely könnyedén szökkent egyik fáról a másikra. Lelkesen figyelte, hallgatta, amit apa az őzek, rókák és borzok nyomáról mutatott és magyarázott. Walter úr csak most vette észre, milyen intelligens, nyílt eszű gyermek Ernő. Szívből kívánta, hogy mindaz, amit egy nagy ijedtség maga alá temetett, ismét napvilágra jöjjön. Úgy tűnt, hogy ma egy nagy lépéssel közelebb jutottak ehhez.
Mielőtt hazamentek, apa egy ölre való fenyőágat vágott, és kacagott, mikor Ernő félénken megkérdezte: Szabad volt ilyet csinálni? Megmagyarázta a gyermeknek, hogy az erdő az egyik barátjáé, aki már évek óta megengedi, hogy fenyőágat vágjon az adventi koszorúhoz.
- Az meg mi? csodálkozott Ernő.
- Majd este meglátod. mosolygott apa. Annyira örült, hogy végre gyermeke lehet, aki első adventtől a szenteste karácsonyfájáig minden titkot, minden várakozást együtt élvezhet velük.
Anya örömére a két férfi ahogy ő nevezte óriási éhséggel tért haza, és Walterné boldogan nézte, milyen jóízűen esznek. Hallgatta, amint Ernő kipirult arccal, ragyogó szemmel beszámolt arról, hogy milyen csodaszép volt az erdőben, és mi mindent tanult apjától.
A gyermek ma tovább fenn maradhatott, nézhette, amint anya egyenesre vágja a fenyőágakat, és szép koszorút fon belőlük. Majd négy vastag piros gyertyát erősített rá. Az apa közben a fiút figyelte, és feltűnt, milyen különösen megváltozott az arca. Várakozásteljes szemét szinte nem tudta levenni a gyertyákról, s mikor anya még egy piros szalagot kötött a zöld koszorúra, valami ragyogás jelent meg az arcán.
- Miért csinálod ezt? kérdezte most Ernő. És mikor gyújtjuk meg a gyertyákat?
- Holnap lesz első advent. Akkor kezdődik az az idő, mely különösképpen a Megváltó eljövetelére emlékeztet. Holnap egy gyertya ég, advent második vasárnapján kettő, aztán három, és advent negyedik vasárnapján mind a négy. Utána pedig karácsony következik. magyarázta anya.
- Ó, de szép! kiáltott Ernő. Bárcsak már holnap este lenne!
- Siess hamar az ágyba, akkor hamarabb lesz holnap! tanácsolta anya. Délelőtt elmehetsz a gyermek-Istentiszteletre, délután együtt sétálni megyünk, s mire hazaérünk, talán már sötét lesz.
Ernő elaludt, a szülők egy darabig még üldögéltek, és örömmel állapították meg, milyen szépen kibontakozott a kezdetben oly félénk, csendes gyermek. Walter úr mély hangjába boldogság vegyült.
- Először díszítünk karácsonyfát egy gyermeknek, a mi gyermekünknek. Ma igazán az volt az érzésem, hogy itthon érzi magát.
A vasárnap gyorsabban elszállt, mit Ernő gondolta. Kora este ott ültek mindhárman, akik úgy megszerették egymást, bizalmas közösségben, és anya egy karácsonyi éneket tanított Ernőnek, amit szentestén együtt fognak majd énekelni a fenyőfa alatt. A fiú hamar megjegyezte a dallamot, és csendesen álmodozva velük dúdolta. Majd hirtelen így szólt:
- De most már elég sötét van! Ugye, meggyújtjuk a gyertyát?
Mikor az első gyertya lángja fellobbant, anyának különös érzése támadt. Amint Ernőre nézett, valami szorongatni kezdte, hogy gyújtsa meg már ma este mind a négy gyertyát. Nem tudta volna megmondani, miért, de engedelmeskedett. Ernő felkelt, és odaállt szorosan mellé. Mélyen gondolataiba merülve nézte a lángok csendes lobogását, melyek arany fénybe vonták a meghitt szobát. A szülők inkább a gyertyafénytől megvilágított gyermekarcot figyelték, és észrevették, hogy valami megmozdul a gyermekben. Ernő egyszer csak beszélni kezdett, nagyon lassan, mintha a szavakat valami mély kútból kellene felhoznia:
- Ezt már láttam valahol Négy piros gyertya egy zöld koszorún és piros szalag tekerve köré Olyan szép volt!
- Hol láttad, Ernőke? kérdezte a nevelőmama halkan, óvatosan.
A fiú belenézett az asszony jóságos szemébe, és dadogva mondta:
- Egy kis házban a pataknál A patak tele volt jéggel, és már nem csobogott és a fákról köröskörül csüngött a hó
- Ki volt ott veled a befagyott patak melletti házikóban?
- Orsolya és Ferenc és apa és anya. sorolta a gyermek, és csendes reszketés futott végig sovány alakján, úgyhogy anya ölbevette. A fiú odasimult hozzá, mintha védelmet keresne valami rejtély elöl. Eztán egyre gyorsabban, elevenebben folytatta, mint aki mély álomból ébred:
- De akkor nem Ernőnek hívtak, hanem Brúnónak.
- Brúnónak? És a másik neved? tudakolta apa.
- Heller Brúnónak.
Belenézett ismét a gyertyafénybe, mintha onnan sugározna az emlékezés, és hirtelen kitört belőle:
- Ki kellett mennünk a kedves házból. Katonák jöttek, és kizavartak minket, és nagyon féltünk tőlük. Sokáig mentünk a mély hóban, és nagyon hideg volt. Aztán megint katonák jöttek, és szétkergettek bennünket. S akkor egyszerre elvesztettem apát és anyát. Orsolya és Ferenc is eltűntek. Utánuk akartam sietni, sírtam, kiabáltam. De borzasztó sok idegen ember volt ott, és mögöttünk lövöldözni kezdtek. Az emberek földre vetették magukat az utcán a hóban. Én is. Mikor a lövöldözés abbamaradt, és az emberek továbbmentek, én ott maradtam fekve. Borzasztóan fáradt voltam.
A gyermek fejét ismét anyja karjába rejtette, aki szelíden átölelte, és a nevelőszülők jelentőségteljes pillantással néztek egymásra.
- Mit tudsz még, Brúnó?
- Idegen emberek megtaláltak, és beteg voltam. Egy kórházba kerültem, utána pedig az árvaházba. De nem tudtam többé, hogy hívnak, és kihez tartozom, és mindenki csúfolt. Aztán jöttem hozzátok. És minden olyan szép lett. De hol vannak a többiek?
- Ezt mi sem tudjuk, édes fiam. De most, hogy megtudtuk a nevedet, közölhetünk mindent a Vöröskereszttel. Ott vannak emberek, akik egész nap mást sem csinálnak, mint elveszett gyermekeket és kereső szülőket vezetnek össze.
Ernő sokáig gondolkozott, aztán megkérdezte:
- Nem jöhetnének apa, anya, Orsolya és Ferenc is hozzátok, mert itt nincs háború, és minden olyan szép?
- Most már a te hazádban sincs háború. magyarázta apa. Mindenesetre először jelentenünk kell a Vöröskeresztnek, hogy most már tudjuk az igazi nevedet, és akkor majd meglátjuk, megtalálják-e a hozzátartozóidat.
Jó, hogy Ernő még olyan fiatal volt. Egyszerűen kijelentette:
- Ha nem, hát a tiétek maradok!
Walter úr természetesen még azon az estén írt a Vöröskeresztnek, hogy a kis idegen ismét megtalálta a nevét, talán most már érdeklődni lehetne, élnek-e a hozzátartozók.
Walterék tudatosan nem tértek vissza az első advent estén elmondottakra, mert nem akartak a gyermekben reménységet ébreszteni, ami talán sohasem teljesül. De Ernő újra meg újra mesélt valamit otthonáról, és ha a kis emlékdarabkákat összerakta az ember, kiderült, hogy Ernő hívő szülői házban nőtt fel.
Pontosan karácsony előtt érkezett egy igen-igen fontos levél Walterékhoz. Heller Brúnó szülei és testvérei éltek! A háború után ismét összetalálkoztak, és nagyon szomorkodtak a legkisebb gyermek miatt, akiről azt az értesítést kapták, hogy meghalt.
Walter és felesége megegyeztek, hogy ezt a csodálatos hírt karácsonykor közlik Ernővel. Úgy örült a karácsonyfának! A szülőkkel együtt énekelte a karácsonyi éneket, és boldogan csomagolta ki ajándékait. Akkor anya ölbe vette, és egyszerű szavakkal elmondta, milyen hírt kaptak. Brúnó nagyon csendesen hallgatta. Az egész talán túl sok volt kis gyermekszívének. Majd a maga elgondolkodó módján kijelentette:
- Bizonyára az Úr Jézus tette, hogy ismét összekerülhetünk.
És hirtelen olyan kacagással, amit még soha nem hallottak tőle, felkiáltott:
- Most egyszerre két apukám és két anyukám van, és Orsolyát és Ferencet is visszakapom!
A boldog nevelőszülők megértették, hogy kedves fiacskájukat nem fogják egészen elveszíteni. Kötődik hozzájuk is. Azt is nagyon jól megértették, amit a szülők írtak, hogy hadd maradjon a gyermek egy ideig még Svájcban, mivel Németországban most is éhség és szükség uralkodik, de remélték, hogy a nyáron ismét összekerülhetnek.
- Nyárig már nem olyan hosszú az idő jegyezte meg Brúnó megértően. - És előbb még húsvét lesz, és Dóri elmondta, hogy akkor iskolába megyek. Megtanulok írni, és levelet küldök apának meg anyának.
- Mi pedig küldünk egy nagy csomag élelmiszert. ígérte anya. Ennek Brúnó felettébb örült.
Azért eltelt még egy kis idő, mire a Heller család szerencsésen összekerült, de közben annyi örvendetes dolog történt, hogy Brúnó szívében semmi honvágy nem rakott fészket. Az iskolai szünetben Orsolya és Ferenc utaztak hozzá üdülésre, és a kis Walter-ház megtelt lármával, nevetéssel, vidámsággal. A legharsányabb köztük Brúnó volt, úgyhogy Walter papa sokszor elismerően mondta felségének:
- Na, végre igazi fiú lett belőle!
Aztán Brúnó is elutazott családjához, de vakációra mindig visszajött Svájcba második szüleihez. Gyakran beszéltek az adventi gyertyák különös képességéről, mely visszaadta Ernőnek az emlékezést. Ez bizonyára abból adódott, hogy azok a gyertyák az igazi karácsony világosságát jelképezték.

---

Kategória: Egyéb írta: root - Monday 02 August 2010 - 14:57:38