Kora reggel volt, amikor Mary egy pénteki napon a kórház oldalkapujánál beszállt a hatalmas mentőautóba. Megmagyarázta a szolgálatot teljesítő nővérnek, hogy helyettesíti egy kolléganőjét, aki megbetegedett.
- Jó mosolygott a nővér. Először jön velünk vándorpraxisra?
- Igen. felelte Mary És azt hiszem, még sokat kell tanulnom.
- Hát igen, arra szükség van! De ne féljen! Az ember úgy tanul meg valamit a legjobban, ha csinálja.
Mary érdeklődve figyelte, hogy a vezetőülés mögötti kis szekrényt megtöltötték gyógyszerrel, s egy ládát az ülés alá helyeztek műszerekkel, kötszerekkel tele.
- Ott, abban a piros dobozban vannak a fülészeti, a kékben a szemészeti eszközök. magyarázta a nővér. Mindig így jegyezzük meg: a szem sohasem lehet piros.
Lassan megérkeztek a csoport többi tagjai is: két fiatal orvosnő, két felsőbbéves tanuló a nővériskolából, két gyógyszerésznő, egy Bibliás asszony, a sofőr és Ida B., aki a mai vállalkozás vezetője volt. Helyet foglaltak a keskeny padokon a rendelőkocsi két oldalán.
A hatalmas jármű lassan kigördült a kórház kapuján, és először Vellore-ba tartott, melynek utcáin már a kerékpárok, lovas kocsik, ökrös szekerek és kényelmesen bandukoló tehenek sűrű forgataga uralkodott. A város végén a kb. mérföldnyire fekvő Odugathurba vezető országútra fordultunk. Keskeny, hepehupás út volt, tele gödrökkel és kerékvágással. Habár nem sok eső esett, az út két oldala csodálatos látványt nyújtott: bólogató cukornád, amely éppen most bontotta ezüstös virágát; itt-ott egy rizstábla, benne kék ég tükröződött; mesterségesen öntözött földek, melyek a zöld minden árnyalatában ragyogtak: a halványzöldtől a legmélyebb smaragdszínig.
A kórházi csoport vidám és jókedvű volt. A vándorpraxist dr. Ida csaknem ötven évvel ezelőtt hívta életre. Mary kissé szorongott. Ma olyan világba merészkedett, amit eddig csak távolról szemlélt: szorosan egymás mellé ragasztott vályogkunyhók világába, félig éhen halt gyermekek, füstös tehéntrágya-tüzek és napszítta hajú, földszínű szárit viselő nyomorúságos asszonyok közé. Nagy különbség volt, hogy ezek az emberek jöttek hozzá akár a kórházba, akár kényelmes, kókuszpálmákkal körülvett otthonába, vagy ő jött közéjük.
A kocsi hirtelen megállt. Óriási fügefák árnyékában nagy tömeg ember gyűlt össze. A csoport kiszállt azonnal körülvették őket. Mary megrökönyödve ott találta magát lármázó gyerekek és asszonyok között, akik a számára még ismeretlen tamil nyelven kiabáltak össze-vissza. Piszkos kezek tapadtak fehér szárijához. Egy borzalmas fekélyekkel borított kar majdnem az arcába csapódott. Mikor megfordult, rémült tekintete egy összetapadt hajú, beragadt csecsemőre esett, akinek a testét csupa seb és heg borított.
- Doktor Amnah, kérem! Segítsen a gyermekemen!
Mary utat tört magának dr. Idához, aki teljesen nyugodtan állt egy hasonló csoport közepén. A különböző betegeket nevükön szólította, hol egy lesoványodott lábat kopogtatott, hol egy szemhéjat húzott le, és részvéttel mormogott maga elé, ha a súlyos vérszegénység jelét, a majdnem teljesen fehér kötőhártyát látta, vagy egy pici gyerek felpuffadt testét. Mary fejében egymást kergették a gondolatok. Hiszen itt több száz ember van. A csoportnak legalább egy hétre való munkája lesz, mire az összes beteget lekezelik. De hirtelen helyreállt a rend és a nyugalom. Az árnyékban asztalokat állítottak fel, valaki a kötszerekkel és gyógyszerekkel a kocsi hátsó lépcsőjére állt, s az útszegély egyre hatalmasabb poliklinikává változott. De mielőtt a kezelés megkezdődött volna, valamennyien körbeálltak. Lehajtották a fejüket, és a Bibliás asszony imádkozott. Mary csodálkozva hallgatta. Mennyei Atyánk, itt állunk előtted! mondta egyszerűen. Te látsz bennünket. Látod, milyen gyengék vagyunk, látod a fáradt férfiakat és asszonyokat, a beteg gyermekeket! Ismered minden gondunkat. Ó Urunk, te egykor, mint ember, éltél közöttünk. Éhes voltál és szomjas, ismerted a fájdalmat, a nyomorúságot. Segíts rajtunk, mennyei Atyánk! Ámen.
A csoport most munkához látott. Mindenki tudta, mit kell tennie, még a tömeg is, mely egyre nőtt. Sokan a kocsi elején gyülekeztek, ahol CARE és UNICEF segélyszervezetektől kapott tejport, az egyházi Világszolgálaton keresztül küldött vitaminokat, valamint a gabonát és a rizst osztották. A kocsitól kissé távolabb azok sorakoztak, akik kötözésre vagy sebészeti kezelésre vártak. Egy másiknál a leprások kaptak chaulmoogra-injekciókat. Közben a Bibliás asszony egy fa alá telepedett a gyermekekkel, s Mary hallotta, ahogy egy másik száraz, sziklás országról beszélt, Izraelről beszélt, és egy emberről, aki poklosságot gyógyított. Mary valósággal megkönnyebbül, amikor dr. Ida magához intette. Úgy legalább nem kellett a leprásoknál segédkeznie. Először szinte gyámoltalanul, majd egyre biztosabban követte a doktornő utasításait, kérdezte a neveket, írta a recepteket, és minden tamil tudását összeszedve megpróbálta a betegek emlékezetébe vésni az utasításokat. Először vegye ki a papírból az orvosságot, mielőtt lenyeli? Érti? Kenje be a kenőccsel három éjszakán át, aztán fürdesse meg a gyereket és mossa ki a ruháit! Adjon a kicsinek egyet-egyet ezekből a piros tablettákból! Törje össze, és szórja bele a kásájába! Minden nap! Érti?
A fél tucat helyen, ahol a nap folyamán megfordultak, Mary segített a keléseket bekötözni, gyulladt szemeket kimosni, hajat vágni, hogy a kenőcsöt jobban felkenhessék a fejbőrre. Egy síró gyermeket tartani, míg dr. Ida fájdalmas tályogot nyitott a sarkán lévő bőrkeményedés alatt. Mary csodálattal nézte. Dr. Idának igazán nem hiányzott, hogy ilyen nehéz körülmények között dolgozzon. Bizonyára elég nehéz dolga akadt radiológiai osztályán is. Egyáltalán minek jött ebbe az országba, egy számára idegen faj legnyomorúságosabb, legműveletlenebb tagjai közé, akiknek a nevüket úgy megjegyezte, mintha minden egyesről személyesen viselt volna gondot.
- Nézd Mary, ez Pancsala, ez meg a kislánya, Puspam. Ugye, milyen csinos, tiszta kisbaba? Mint egy kis virág! Pancsalának sokára lett ez a gyermeke, férje a leprától megnyomorodott, és nem tud dolgozni. Az asszony teljesen egyedül viseli a család gondját. A tejport és a csukamájolajat továbbra is adjuk neki, míg szoptat! No, mi a baj, nagymama? Nem lát? Hát igen, hályog van a szemén, megcsináljuk, hogy megint látni fog! Senkije sincs, aki elhozná? Akkor várjon, míg ma este visszatértünk, majd mi visszavisszük! A fia tíz napja lázas, és fáj a feje. No, mutassa, a lép megnagyobbodott Mary, írjon egy receptet malária ellen. Következő héten megint jöjjön vissza, hozzon magával egy üveget is! Mit mondasz, vért köptél? Mary látta, hogy dr. Ida szeretettel megsimogat egy sovány gyermekarcocskát remélem, nincs tuberkulózisod! folytatta aggódva, aztán odafordult a fiatal hallgatónőhöz: Ez az egyik kedvencem. Már évek óta ismerem a családot. Ha ennek a gyereknek tbc-je van, halálosan boldogtalan leszek
Mary fürgén, egyre figyelmesebben teljesítette az utasításokat, sok beteg volt még vissza.
Késő volt, mire a kocsi az utolsó állomásra, Odugathurra érkezett. Itt megint nagy tömeg várakozott. Ezeket még mind végig kell kezelnünk? gondolta Mary rémülten. Egyáltalán, minek jöttünk el idáig?
Dr Ida mintha kitalálta volna Mary gondolatait.
- Egyszer majdnem hazamentünk anélkül, hogy betértünk volna Odugathurra mondta. Már késő volt, és valamennyien nagyon fáradtak voltunk. Aztán mégis rászántuk magunkat. Mikor megérkeztünk, egy kisfiút találtunk ott. A földön feküdt, feje egy másik fiú ölében. Az ökör felnyársalta. Belei kilógtak. Szerencsére, kis barátja olyan talpraesett volt, hogy a sebet tiszta banánlevelekkel letakarta. A két gyerek már órák óta várt, mert tudták, hogy jövünk. Nagy örömünkre megmenthettük a fiút. Azóta soha meg sem kísértett, hogy előbb hazaforduljak, mint ahogy terveztem.
Végre, az utolsó beteg kezelése is megtörtént egy pislogó lámpa fényénél. A koffereket és asztalokat elrakták, kezüket megsúrolták. Ez átlagos nap volt 375 beteget kezeltek, és 106 gyermeknek osztottak tejet és vitamint.
Ez hát az új India, melyre annyira büszke volt. A bátor, szabad ország, melynek szolgálatára oly könnyedén fogadalmat tett. Ilyennek igazán sose látta, érezte, tapintotta eddig.
Az út mellett lámpás pislákolt a sötétben. A kocsi megállt. A hátsó ajtó kinyílt, s egy töpörödött kis alakot emeltek be: azt az öregasszonyt, aki hályog miatt megvakult. Valaki Mary ülése mellé vezette, ahol lekuporodott, meztelen lábát szürkésfehér szárija alá húzta, fejét pedig, amilyen mélyen csak lehetett, ruhája ráncai közé rejtette. A piszkos kéz, mely a szári két részét összefogta, reszketett.
Dr. Ida, aki vele szemben ült, lehajolt a vak öregasszonyhoz, és megnyugtatóan simogatta reszkető kezét.
- Jól van, jól van! Ne féljen! Itt vagyok, és magával maradok, ameddig csak szüksége van rám!
Mary újból csodálkozva nézett rá. Azért tanult orvostudományt, mert megrendítette az indiai nők nyomorúságos helyzete. Csaknem teljesen egyedül alapított kórházat, nővérképzőt, majd egy hatalmas egyetemet. Mindenki nagyon szerette. Egész életét Istennek adta, és Isten csodálatosan használta őt.

---

Kategória: Egyéb írta: root - Monday 19 July 2010 - 19:19:22