Szétmorzsolódik a kenyér
a számban. Meleg daráló.
Már vizet sem iszom rá,
csak egy pohár levegõt kérnék,
ami még tiszta:
nem kívánok a lelkébe látni
senkinek, nehogy ne szeressem.
(Szomjúság)
Név:
Aki szeret, így hív: Kedves György, a
reggeli tálalva. Rá hallgatok.
De hívtak már Bolondnak, Hülyének,
Rasszistának, Antiszemitának, Kommunistának,
Árulónak, stb.
Rájuk nem hallgatok.
Kor:
Mint élõ halott, elviselek minden front- és
mellékhatást.
Foglalkozás:
Közlekedésmérnök létemre gondolkodó mûvész, vagy fordítva.
Hit-Vallás:
Az meg mi a csudának? A
bohócokat figyelem, nem hasonlítok rájuk.
Barátság:
Egyre kevesebben vannak. Többen
elköltöztek már az égi mezõkre,
néhányan furcsán megváltoztak.
Világkép:
Egyszerû. Hálás vagyok azoknak a
tanítóimnak, akiktõl fiatalon ezt
megszerezhettem. Mások
számára
valószínû ismeretlenek, én
meghatódottan,
szeretettel gondolok vissza
rájuk:
Puskás Sándor, Surányi Károly, Kiss
Elemér, Bognár Károly, Kõvári
József, Balogh László.
A csendnek van mindig
igaza.
Õt még senki nem
cáfolta meg.
Többnyire megértjük,
mit akar,
hiszen folyton egy
irányba megy.
Kijut a sötét erdõbõl
is.
Ha hallgatok, pórázon
vezet.
Ruháján nem akad meg
tövis,
a meztelennél
meztelenebb.
Mint távoli madarak
röpte.
Látni véljük, de
nincsen sehol.
Az egyenes, amely mind
görbe,
amit a távolság igazol.
Észreveszed, mikor
megérint.
Nem forró, de nem is
túl hideg.
Ilyen egy arc, lehet
egy kéz is,
a magánynál sokkal
szelídebb.
Csendbõl jövünk, s oda
távozunk.
Ollótól a
koporsószögig.
Ha kérded, azt adja
válaszul,
néki a mindenség is
rövid.
Ma már gyakorta
elképzelem,
milyen csendes lesz az,
ami volt.
És mily semmit ér az
életem,
benne a kisember, aki
szólt.
Ültünk a folyóparton és néztük a
vizet,
aztán néztük a vizet és ültünk a
parton.
Az arcodat
láttam, ott hullámzott kicsiben,
aztán hullámzó kicsiben láttad
az arcom.
Fújt a meleg szél és suttogtak a levelek,
aztán
suttogtak a levelek és fújt a szél.
Még gyerek voltam, félve
fogtam a kezedet,
aztán fogtam a kezedet, gyerek voltam még.
Amikor hazaértünk, adtam egy puszikát,
egy puszikát
mindig, amikor hazaértünk.
Megvénült a nyár, külön vált
két kicsi
világ,
aztán két kicsi világ, tovább
külön vénült.
Ülök a
folyóparton és nézem a vizet,
talán nézed a vizet, ott ülsz egy
másik parton.
Az arcodat látom, ott hullámzik kicsiben,
hullámzó
kicsiben látod még gyermekarcom.
a szekrénynek dõlve
rendezgeti a bögréket
az idõ és a vágy lassan
beleeszi magát a bõrébe
néha köhint egyet
tûnjön el a piszok
a kanalak villák
mint apró kavicsok
zörrennek a langyos
szomorú csendben
alsónemû nélkül
egy kis pendelyben
végzett de mintha
valamire várna
elindulna lassan
nem bírja el a lába
mikor a férfi mögé
simul mint az árnyék
ekkor sóhajt a szeme
a vállai a halánték
zörgõ kavicsok közül
engesztelõ szél sípol
elhagyja fénylõ ajkát
a remegõ szép sikoly
Vánszorgott az úton,
kilyuggatta a
karácsonyi forgatag,
õ csak ment, a kirakat
elõtt
átnéztek rajt.
Egy nõ keresztülnyúlt a
mellkasán
ölelés közben.
A buszon ráültek,
nyújtotta kezét az
aluljáróban.
Elaludt. Egy másik
koldus
mellé ült, de már hiába
szólongatta.
Csak az idõ járt
tovább, õ ott maradt
piszkos, rongyos
ruhában.
Egy halom por.
A takarítók fekete
zsákba seperték.
Mikor a fény eltakarja
az eget.
Nem látsz mást csak a
Napot
és néhány kóborló
felleget.
Lábaid elõtt hever az
élet,
átlépsz rajt, látni sem
akarod,
de árnyékod olykor
beletéved.
Nagy halmokban áll a
város
megannyi ékesített
szennye,
s te, a büszke
ígéretgyáros,
ott bûzlesz foszladozva
benne.
Hozzászoktál. Hogy
fulldokolnod kell,
elnyelni azt, ami még
ma van,
egy utolsó légzésre
tolnod fel
a tegnap vetését, mint
a sáskaraj.
Vér fröccsen,
szétröppenõ madarak,
a légszomj és hörgés
titka csobban,
újra felreppensz,
utánadkapnak
kezek, kik már egyszer
visszahoztak.
Ma még túlélted, a
lassú múlás vasfoga
csiszolgatja ki
bölcsebbé elméd.
Szeletel rákollója a
szálló alkonyban.
Eszi benned, mit
életedben ettél.
Karácsony napján a hó
helyett
születtem fehér és
nincstelen
talicskán, a trágya jót
nevet
árnyékomon, hogy oly
hirtelen
fekete lettem, mint a
sertés
farka, ki alól õt
kitoltam, ól
laptat papucs orrán, s
a lejtés
büdös benne, mint
irodalom.
Durva traktor pöfékel
fennen
az égi fényben, derût
zörög
csontjaival a szegény
ember.
A gané még jobban
füstölög.
A malacoknak nincs
hazája,
születnek, meghíznak,
ellenek.
Tolom a trágyát, mint a
gálya-
rab és fent nõnek a
szent hegyek.
Már õsz sétálgat a ház
melletti
avaron.
Besétál talán még
hozzám is, ha
akarom.
Karjában tart, mint ma
született
gyermeket,
mint én tartalak,
mielõtt végleg
elmegyek.
Ez az õsz ringat el,
vagy a tavasz,
nem tudom,
vagy épp eltemet a hó a
télen
félúton,
szoríts szorosan,
szárazon és
nedvesen,
ringass-ringass
tavaszi-õszi
szerelem.
Remélem, szép estéid
lesznek, megenyhült arcod
mosolyog, nem fog
sokáig keseregni értem,
üldögélsz a
szomszédokkal az árnyékos gangon
a mindig rám
emlékeztetõ, recsegõ széken,
míg a békülékeny
estében a víg társaság
kacaja emlékek hadát
vetíti a holdra,
a te szívedben
észrevétlenül is áll a bál,
vénülõ kezed titokban a
kezemet fogja.
Ha mindenki hazatért, s
ott maradtál kettesben
az egyre mélyülõ fekete
csönd árnyékával,
mintha ölelne azzal a
régi szerelemmel
a szoba érintetlenül
bevetetlen ágya.
Mihez oly nagyon
ragaszkodsz, többé nincsen,
csak õ marad veled,
akit elengedtél.
Ne keresd távoli
csillagokban, hidd el,
visszatér õ fészkébe,
akár a fecskék.
na, most akkor én kit
válasszak
magamnak olvasásbul
barátul
ha meghalt a juhászferi
is
udvarostul,
szarvasostul, anyástul
meg ahogyan még annak
idején
és még annak ideje után
láttuk
na, akkor most én
lovakat rajzolok
neki szekerestül,
bakástul
ne unatkozzék már
akárhová is
vitték, ahol vagyon õ,
akárhun
és szíjat hasítok
ellenfeleibõl
csattogjon a világ a
csapástul
ostorozok, ostort
faragok vele
barkaveszõ
hajlékonyságú fábul
na, akkor hadd
szaladjanak
vágtassanak azok a
lovak hátul
és elõl, míg ki nem
dõlnek az
árkokon át az egész
világbul
bajuszával kifestem
fehérre az
eget, a hold legyen a
mi lányunk
belenõtt alul és felül
mindenhova
már a mi retkes kis
lomha lábunk
megpenészesedett
nélküle bíbor
színû ablakaival az
országunk
és egyeseknek
ilyen-olyan díjra
pártürülékes lett
kódrímes szájuk
na, akkor én most kivel
haljak
éhen, ha nincs közös
halálunk
na, akkor én most mit
csináljak
ha ide-oda, ki-be
szaladgálunk
és úgy döglök meg
magányosan
pókhálóban a légy, ha
magábul
kiadta nedvét
hangtalanul
ismeretlen költõi
bogarábul
A boldogtalanság sokat
elmesél,
kamerával jár erre a
szembe-szél,
a kegyetlenül pontos
hazugságok
filmre veszik az
aranyszavúságot,
talán a gyalogút, az
még szûzies
a fák közt, de
tréfálkozni túl kies
a mögötte szétrombolt,
korhadt falu,
hol üresen, dohos
ágyban horpadunk
és a hátrahagyott
penészes kenyér
sok-sok
boldogtalanságot elmesél.
Sokat mesél a
boldogtalanságról
egy aszalódott gyümölcs
üvegtálon,
az ablakokon
pókhálófüggönyök
dúdolják a csendes
zárótûz mögött,
az udvaron túrás, a
senki-járta
fûben motozza halkan,
nemhiába
keresgél, és a magányos
szembe-szél
már az új
boldogtalanságról mesél:
távolban terebélyes
terepjáró
fuvarozza a
boldogtalanságot.
Nincs nyelve a
történésnek,
ott feszítek köztesként
felizgult nemesi
testtel,
és duzzadok felfelé,
mint az úri
középosztály,
elfeledve, hogy tegnap
még velem haldokoltál.
Jobbat vártam, de
megértem,
amit a városok
kiizzadnak
magukból és a téren
két kõ között kikel a
bab.
Elég ennyi, túl sok a
vak,
vasráccsal pótolja
a sarlót és kalapácsot
a hatalom
ízlés-pofonja,
indulás, zenét is kérek
a tribünre, meg
zászlót,
megmutatom magamat,
nézzed meg a hátsót.
Ha kibontom lejárt
szavatosságú
életem, mint egy
konzervet,
fel kell falnom,
zabálnom kell
undorral, bármilyen
büdös.
A hascsikarás még
semmi,
befejezni sem tudom:
ma vége van, tegnap
vége volt,
holnap vége lesz. Így
rohadnak
gyönyörû pillanataim
a történelem
hazugságaiban.
Bennem kétségtelenül
van valami hideg és
romlandó.
Este hozták be,
letették,
mint egy talált
tárgyat.
Beszélgettem vele,
sem inni, sem enni nem
akart,
csak köhécselt és
megsajnált
a bajom miatt.
Reggel sehol,
a nõvér a
mellékhelyiségben
talált rá, azt mondta:
történt egy kis
baleset.
Talán tíz évvel volt
fiatalabb nálam.
Amikor jöttek a
szállítók,
csodálkoztak, egyedül
voltam
vele a négyágyas
szobában.
Ott maradtam
kérdõjelnek.
Az Erdész utcában
délutánonként
gyomlálgatja egy
asszony a kertjét
pongyolaszerû
zöld-mintás ruhában,
úgy látszik, teste
sincs, csak a ruha
ide-oda lengésébõl
következtetek
az alatta lévõ
folyamatokra.
Gyûlik a gyom a
kosárkában,
néha villan meg csak az
ujja
vagy a bokája. Halad,
mint a rák,
hátrafelé tolatva,
ettõl a kéjes
farmozgástól jobban
nõnek a növényei,
egy idõ után már eggyé
válik
a zöldbabbal meg az
uborkával.
Ha véletlenül nincs
kint,
akkor is õt látom,
ahogy a szél
fújdogálja a szárakat
és leveleket,
a zöld minta ugyanúgy
riszál,
mert gyomlálni akkor is
kell.
egy ember a fele
hajával
duplával ezer éve
láttam
sétálgat kezében
kalappal
fitymálva szemével a
nappalt
sört kér a sarki
kocsmában
szomját mint a föld úgy
utálja
nézésében haragos barna
de nevetve jól
eltakarja
a pultnál áll soha nem
ül le
büszkén mint neon zöld
betûje
bajsza hadakozik a
habbal
gonoszság nem rejtezik
abban
továbbáll eltûnik a
ködben
követik egyre-egyre
többen
egyformán komótosan
lépnek
mint ki holnap vissza
se térhet
Azt álmodtam, élõket
vet partra éjjel a
Duna.
A kõcipõkön
mosolyognak,
majd elsírják magukat.
Meztelen lábaikat
egymásba
csavarva sétálnak a
parton,
elrettenve nézik, a két
fél
még mindig egymással
harcol.
Biciklisek súrolják
hátukat,
néha rájuk esik egy
kabát.
Megszáradva befestik
vérrel
a folyó mindkét
oldalát.
A senki emberei. Az
arra járók
már meg sem lepõdnek.
Talán azt se hallják
meg,
amikor a különítmények
lõnek.
Csobog a víz,
nagyapáink
rongyolódó
képes-albuma.
Elsüllyedsz, felbuksz,
pöfeteg
hassal vet partra a
Duna.
Kemény, hideg, közönyös
emlékezet-kövek, ez a
rakpart.
Ott várod meg a
reggelt,
de a hullámok
betakarnak.
Nézem, mennyire van már
õsz.
Egy kutya fáradt
tekintete
rozsdálló arcomon
elidõz.
Akkora vagyok,
amekkorának lát.
Mosolyognak a
fakoronák,
velem ellentétben
õk túlélnek több
halált.
Már nem nyüzsgök, mint
a bor
a pincében. Forrtam
valamikor
Európa Göncölszekerén.
Annak kellett lenni,
különben nem érezném:
feleseltem a harmattal,
lássam, minden nap
tavasz van.
Azóta néhány évi
termést elittam
és csak dülöng, zörög
az a szekér.
Korhadó fatönk, egy
játék darabja,
elmosódott krétarajz a
flaszteren,
árnyékban pihentem
egykor alatta
és figyeltem, ahogy
rajzokat terem
koronája, egy kislány
szoknya-lombja,
ahogy sóhajtozik, s
nagy izgalomba
lengi szõke hajtincseit
a szélben.
Az idõ könyörtelen
hatalommal
elsodorta õt a múlás
vízével.
Egy madártollat
sepreget az este
a falhoz. Málló, idegen
vakolat.
A madárnak már sehol
nincs a teste,
megette a nyû, emlék az
arcokat.
Lassan lépek, a levegõ
tüdõmbe
egy kis lyukon forog
körbe-körbe,
hát alig-alig tud
beférkõzni már.
Lásd, semmim nem
maradt, a hûvös földbe
kívánkozik egy korhadt
fatönknyi nyár.
Látod, bennem rég
meghalt a költõ.
E vers is olyan, mintha
menne el.
Lehajoltál, ne végy fel
a földrõl,
takar az álom, s néhány
hópehely.
Engem nem kell fényre
polírozni,
meztelen vagyok,
sötétszürke matt,
lábaimon koszos, kopott
zokni,
még az ítélõszék is
ülve hagy.
Énekel a sötét, szemem
behunyom,
nem meghalok, csak
békémbe esem.
Itt vagyok-e? Vagy
leszek? Nem tudom.
De örülök, ha még
észreveszel.
Nem érdekel. Az érdek
érve.
A lámpa kihunyt, a
virágok kékek
a csillogó ablakban.
Rongyokra tépik az
estéket.
Beöltözök abba.
Nem érdekel, hogy kint
a táj
felhajtott garatján
sok ezer beton- és
drótakadály.
Lezuhan képzeletemben
a búgó fémmadár.
Nem érdekel, ha fáj a
gyomor
bennem, bokámat
nézegetem,
zokni nélkül szebben
lüktet a valódi nyomor,
mint meggyûrt
papíromon.
Zsebembe söprök mindent
és ki, ki a térre, nem
érdekel
ki utánam, ki elõttem,
ki veszi észre.
Fordulok az ajtóban és
visszaérzem
éjszakáim szerelmes
illatát.
olykor az ember iszik
vizet
bár ott a bor, hordóban
a bor
kínálgatja, nem kell
senkinek
tán meg sem éri a
holnapot
részegen áll, lángokban
nyakig
vaskályhákban száraz
fahasáb
ez addig ûzi-hajtja,
amíg
végig elnyeli a nyalka
láng
szerelme, mint szeme,
szép kerek
csikorog benne marék
homok
dalolja a rettegéseket
és ölelés közben
szétforog
Élek? Minden káprázat,
pedig testek vesznek
körül.
Hónapok óta vitatkozom
magammal, folytassam-e.
Szikrák születnek
belõlem,
lásd, fájdalmakkal
érkezem.
Csak miattad! Most már
tudom.
Mintha két folyó
egymásba ömölve
szeretkezne.
Kiszáradnak, ha
abbahagyják.
Az ajtón kívül, az már
a vadnyugat,
haramiák festik zöldre
arcukat,
ajtón belül, ez pedig a
vadkelet,
ami nálunk van, minden
csak nagy lehet,
nagy párt, nagy város,
nagy falu, nagy futball,
akad némi gondom fura
hangjukkal,
titokban lehetek cigány
és zsidó,
a fél farkam a
zöldhatáron kilóg.
Ajtót nyitok, a
huzatban tömeg szól,
minek ide az uratlan
szögesdrót,
úgy látszik nem ért
véget a háború,
kisfiúk vagyunk, közben
meg lánykodunk.
Járkálok, zsebemben
kötéllel, szöggel,
magyar álmaimban embert
ne öljek.
Gyûlölöm a mondatot,
hogy „az a szemét
apád”,
amikor ordítják
gyerekeik
szemébe az anyák.
Gyûlölöm a rendet,
melyet urak
teremtettek,
engem a váratlan káosz
soha meg nem rettent.
Gyûlölöm az élõt,
ki másnak rosszat akar,
megszerettem a
holtakat,
hol csend van, s hull
az avar.
Gyûlölöm persze magam,
még mindig itt vagyok,
el kellett volna
mennem,
de bevetem szerepemmel
a hétköznapi színpadot.
Hát már nem tudom, mi
volt,
traktort láttam
síneken,
nem baleset ez My Lord,
így tolattak hirtelen.
A kukoricaföldön
szelte tegnap a silót,
és a magyar göröngybõl
répát vágott ki, My
Lord.
Holnap mozdony lesz
szegény
az M0-ás körgyûrûn,
My Lord ön egy nagy
legény,
de ha szembejön,
ühüm...
ühüm, ühüm, nem My
Lord,
nevet e furcsa szitun,
mert ma megtudtam, mi
volt.
Azt mondják: hungarikum
verseket írok
fulladozva
törlöm a váladékot
ez a saját tulajdonom
mint egy zálog a
lakáson
a mellemre folyik
percrõl percre élek
a rokonok elvannak
nélkülem
mindenki más is
karácsony jön
szilveszter
majd elborzadva
körülülnek
legalább egy macskám
lenne
hó úgyse lesz
Még mindig szórakoztató
vagy, Irén!
Pókháló-neved fonákján
vagy színén
néha te vagy a melegítõ
párna,
amikor zimankós, fehér
vasárnap
üresre szellõztetem ki
a fejem
egy sötétbe nyúló,
könnyû sétával.
Gondolhatom-e,
öregecske lehetsz
te is, mint sokan?
Valaki mást szeretsz,
szelídült szemeiddel
szólítgatod
a számomra örökké
ismeretlent,
vagy éppen az eldugult
mosogatót
teszi lefolyóvá
duzzogva kezed.
Vörös macska ugrál
lábaid között
nyávogva, az ablakodban
légy pöröl
a piszkos síküveggel,
és hallgatod,
simogatod, hallgatod,
simogatod.
Augusztusi est aludt
melleiden.
Itt most tél van, kint
hull a hó, hull a szó,
hóember vagyok, te meg
a hóasszony.
Álmosan lábaimat
nyújtogattam.
Lásd, nálad rejtõzködik
egyik szívem,
keressél meg fogmosó
poharadban.
Éjjel a Hold
beleesett a tóba.
Akkora, mint
egy nagyobbacska
csónak.
Könnyen siklott,
tündérek ültek benne.
Csillogott rajt
az egész Föld szerelme.
Reggelre eltûnt,
már nem látta senki.
Kénytelen volt
az égre visszamenni.
az ember így a vége
felé már mindent megért
nem hajol le lába elé a
gyûrött ezresért
bátrabb, mint volt
bármikor, éles fegyverek elõtt
szemeivel már úgyis
annyi gazembert megölt
emlékezik a házra, ahol
ütötték, verték
mert lopott a
szomszédból egy kistányér cseresznyét
a jó szóra, mi kihúzta
õt a nyakig-sárból
hogy abba a nyakba
vehesse a fél világot
az ember így a vége
felé már jobban tudja
kiábrándultan
szerelemre mért' lobbant újra
mitõl is lett egész, mi
a részletekben semmi
hogy életét mosolyogva
merje zsebre tenni
A gonoszoknak is, mint
a mérleg,
pontosan mérem a
tisztességet
és nem engedem, hogy
eltemessen
a gyilkos idõ,
legfeljebb testem
ernyed fehér, halálos
ágyamon,
hol e bûnt többé nem
vállalhatom,
mert emlékezni arra, ki
bántott,
vissza, az
örökkévalóságból,
érzem, az nékem meg nem
adatott.
Úgy élek ma, mint egy
boldog halott.
Ahogy a bõr elválik a
hústól
és mégsem serken a vér.
Így leszek halhatatlan,
megnyúzva a
költészetemért.
Kissé akkor is
megváltozom,
a haj és a köröm még
megnõ,
de már elõre az
vigasztal,
nem én voltam s leszek
az elsõ.
Mióta nehezen nyelek,
kacsát ennék
libaszárnyon.
A szárnyat azért,
a szegényeknek ne
fájjon,
kacsasültet:
nekem egy gazdag se
dirigáljon.
Almát mézzel és dióval,
disznót, ki még
bent röfög az ólban,
három pulykát,
betömködve a disznóba,
madarakat, halat,
aranyos bikatökét
sósan,
mindent, ami ehetõ
még ezen a világon van.
Mióta nehezen nyelek,
azóta a jó szóra, a jó
piára
és a jó kajára éhezek,
ezek a jók hol lesznek,
amikor én már nem
leszek,
nem leszek, csak eszek,
eszek, éjjel-nappal
eszek.
Tóni bácsi
kilencvenkettõ.
Ott áll a kapu mögött
és vár.
Néha fiamnak szólít,
rekedtes
hangom emlékezteti
nemrég
elhunyt egyetlen
gyermekére.
Amúgy is csak árnyakat
lát,
a rácsokba kapaszkodva
reszket a keze. Suttog.
Gyér haját borzolja a
szél,
mondom, sapka kéne rá,
legyint.
Vittem neki egyet,
kezében
forgatva elmosolyodott:
jó lesz Karácsonykor a
fa alá,
édes fiam. A ház felé
botorkálva
viszont már
illesztgette kobakján
az utolsó meleg
ajándékot.
kell a te nézésed, az a
gyönyörû
mitõl márciusban nõni
kezd a fû
hogy ez a vacak tél is
véget érjen
mellecskéd, az édes, az
a gömbölyû
amely harmatos
hóvirágokat szül
a téged köszöntõ tavasz
kezébe
kell a te szép szemed,
legyen örömünk
fellobbanhasson
kertünkben az a tûz
amely minden régi almot
eléget
kell az a csók, miben
egy a köldökünk
bennünk szerelmes
emberré összefûz
és megóv a gonosztól
ölelésed
Amit én tudok,
azt az unokám még nem
tudja.
Fordítva viszont
ez ugyanúgy igaz.
Odasétált a függönyhöz,
határozott mozdulattal
megfogta, aztán
csillogó
szemekkel eldicsekedett
vele.
Egy molylepke.
Nekem ez egész
életemben
nem sikerült.
Nem köszönök, intek
felétek,
a lábam, akár a
lánctalp, tapos,
torkomba a
kígyónehezéket
vattaként köpi be a
haragos
tükör. Kislány táncol,
szemén
felhõket vibrál langyos
árnyék,
nem szól õ sem, se te,
sem én.
Többé már haza nem
találnék.
Elvesztettem. A szót,
tündérmeséket.
Esteledik, tüzet okád a
sárkány
mellemben, lassan
eléget,
vércsepp világít a
lámpán
és a falon át messze
menekül
a lélek, az a picike
eretnek.
Édesem, ugyanoly
veszettül
halok meg, ahogyan
szeretlek.
Reggel van. Az ég alján
látszanak
a repülõk
kondenzcsíkjai.
Távolodnak és oszlanak,
mintha mennyekbe
mennének.
Nincs bennem
nosztalgia,
oda se nézek, pontosan
tudom,
mitõl, mi fáj.
Valamelyik
dimenzióban azért
elindulok,
teljesen nem kizárt az
sem,
hogy átlépek. Csak
mindig késõn.
A szobában egy angyal
is járt,
tiszták a bútorok és a
szõnyeg.
Hiába, megvédeni nem
tud,
távolodom és feloszlok,
mint a repülõk nyomai.
ha légypapír vagy,
nosza, ragadj magadhoz
esti testi pesti kelme
és szabadkozz
alul-felül, de vajon
mit ér, mondd mit ér
lapockádon, derekadon a
kombiné
vad szempár pislog,
mintha bárgyún ringana
a kövér test, hát nem
egy karcsú impala
zsírszagú flörtök, nagy
dunnapuha zsákok
között kacarászva,
vígan megteázok
rötyög a csésze is, az
asztal bal lába
is sokkal szebb, mint a
mester kaptafája
mikor a papírlégy
ragad, s ragad papír
az ma a keménybe kötött
anyag: szakir
Üres minden.
Lényegében a bajon
kívül
semmi sincsen.
Hideg, sötét lehelet
játszik
a kilincsen.
Szétmarja arcomat,
amiben
eddig hittem,
fölöttem a fû is
kiszárad,
szemét szisszen,
lyukas vödör lóg egy
faágon,
meg-megbillen
benne életem kis
harangja:
kong a szívben.
Öreg, már szabad lelkû
õsz, fáradtan
terül rám, halkan
gyengülnek a fények.
Míg nyár volt, a meleg
ellen lázadtam,
ma bicegõsen,
megfontoltan lépek.
Megpihenek a kirakatok
elõtt,
nézegetek gõgös
próbababákat,
akiket diadalviasszal
benõtt
az új örök szépség,
hazug szavával.
Sárgöröngyök a
felbontott utakon,
köztük üresség, mint
védelmi árok.
Rágyújtok. Csak ezt az
idõt múlatom,
s kinevetek egy
óriásplakátot.
Szállingózó levelek az
estében.
Most bújnak elõ
fészkükbõl a ringyók
és billegnek a koldusok
helyére.
Ahogy emlékszem, ez
nyáron is így volt,
mégis szomorúbb, a
kocsmák csendesek,
mi sírunk csak fel és
nem a hegedû,
régi szelek újra
felmelegszenek
bennem, dúdolgatok egy
dalt egyedül.
Nem fázom. Valami
mástól didergek,
mint a rab, kis cellája
sötét sarkában.
Talán ezt az õszt érzem
idegennek,
hogy fojtogat ölelõ két
karjával.
Egy keskeny kis
földútról indultam
a szennybe, a
panelsorok közé,
szomorú búzatáblák
bódultan
sárgállnak emlékeim
köldökén,
ma szûk kapualjban
fehérlenek
a madárcsontok, ott
virrasztanak
felettük dölyfösen
kevély legyek.
A kutya féltében sírva
szalad.
Torz, kialvatlan
arcomra szárad
a szürkeség, a bitumen
pora,
a maszkot, bevehetetlen
várat
rögzíti egy kamera
szemfoga,
kávém keserítik a
rémhírek,
nagypofájú
közhivatalnokok
levesemet átsózzák
néphitnek.
Tetovált bûnözõk a
bajnokok.
Nem ismerhetem fel a
pusztulást,
pedig jön szembe velem,
mint a szél.
Futok a bûzt árasztó
busz után
és porlad alattam a
csigahéj.
Másfél kilométer után a
játszótéren
pihenek meg. Ugyanazon
a padon.
Az anyukák már tudják,
az az enyém,
mindig szabadon hagyják
nekem.
Figyelem a gyerekeket,
miket mondanak
játék közben. Ha
tudnák, zsebeimben
hazahordom a
gondolataikat,
nevetve a hajamba
szórnák a homokot.
Feledésbe merülõ, ma
tiltott
írók könyvei a polcon.
Összeomló házak
faluszerte,
kacatok között
elnyûhetetlen
életeket visszaidézõ
apró kerámiák.
Meztelenül támaszkodó
öregúr
a pokol tornácán.
Féltérdre ereszkedve
beleolvas az omladékba,
mosogatja menthetõ
játékait.
Nagyapja vigyorog rá a
gerendák
árnyékából, úgy
hasonlítanak egymásra,
mint két tojás.
Megfejthetetlenül összeér
a tér és az idõ a
márciusi jégesõben,
áthatol a mellüregen a
vezeklés,
elhagyja a testet a
lélek, vagy valami más.
Rozsda ölelkezik a
korhadással a parkban.
Ezek a párok eszik a
padokba
vájt jeleket. A bokrok
alatt
rongykutyák énekelnek
a hajléktalanoknak,
belepi
õket a zúzmara.
Borotválkozni
készülnek.
Pár méterre az úton
parkolóõr
zongorázik egy kocsi
szélvédõjén.
Még mindig rombol, ami
épül.
Egyfolytában tétova
vagyok,
mint a madár, ki nem
tudja odafent,
mit kezdjen a Földdel.
Mire megfészkel bennem
a gondolat,
már rég eldöntöttem,
mindenáron
veled maradok, tört
szárnyaimmal
addig körözök, míg be
nem fogadsz.
Sosem ujjongtam a
sikernek.
A ma emberének
keresztjét már
nem vállakon viszik és
az arcokról
leolvasható sírás sem
fojtogat,
hisz minden elintézhetõ
mással.
Elég a bankszámlákra
utalnom.
Mi mindketten szegények
maradtunk, halálos
bûneinket
nem visszük isten elé,
elérhetetlenül
öleljük egymást és ha
szomjazunk,
iszunk a másik
tenyerébõl.
Míg tétován le nem
zuhanunk.
Az utóbbi idõben is,
igen, sokan kinyírták
magukat
értékvesztés,
megaláztatás
vagy aljas
számkivetettség miatt.
A szabadság, ez a
gyönyörû
asszony, nem könyörült,
sok halott felnõttet
fialt.
Szétnézek, ki a
következõ.
Hiába szirénázik a
mentõ
sietve, önkezû az
áldozat.
Tönkrementek,
széthullottak
jártak-keltek, élõ
hullák,
a tegnapi átkozott
rosszat
még valahogy
átugrották,
aztán nagy dolog lett,
nagy dolog,
torkukon akadt ez a
horog.
Megdöglesz! - szólok
magamra.
Ha nem, legfeljebb
megölnek.
És aki most röhög
rajtam,
annak is szívébe
döfnek.
Ha elkezdõdött, nincs
megállás.
Gyerünk, gyerünk,
tovább és tovább!
Már elkészítették a
szállást,
ki nem látja, nálam is
ostobább.
Már csak átmenetileg
használja az utcát,
a lépcsõházat és a
lakókat. Pár emberrel
áll szóba, hang nélkül
beszélgetni sem tud.
Mindenki megérti,
látják, hogyan mállik
le róla a vakolat és
ölelgeti a rothadás,
a penész, a csend.
Amerre jár, a kutyák
bevonulnak ólaikba, nem
bírják ezt a
nyirkos pinceszagot. Õ
sem, lassan olyan
sûrû és sötét lesz a
vére, mint a szurok.
Ott a sarkon mindig
megállt
és nézte a bal oldali
házat,
az állványozott
emeleteket,
ahogy dolgoztak a
festõk.
Az erkélyen egy asszony
kombinéban. Mit
csinálhat?
Mintha rá mosolygott
volna, így látta
lentrõl.
Szemerkélt egy kicsit,
aztán hamar abbahagyta.
Az a részeg sovány alak
már megint erre
bolyong.
Nem messze tõle bámult
felé egy szürke macska,
nem nézte kutyának,
nem is volt semmi gond.
Aztán elindult újra,
már
teljesen kilazult a
lába.
Nem tudta, ezzel a
körrel
most fuldokolni megy.
Kapkodta a levegõt
a szomszéd utcában
állva,
szólt volna, de nem
tudott,
és nem is volt kinek.
Kezd kitántorogni a
nyár a konyhából,
elviselhetõbben állsz a
tûzhely mellett.
Rövid alsógatyában
ki-be ténfergek
tõled-hozzád, azután a
szegénykórházhoz
öltözök be gézzel, no
meg ödémával.
Mi a francnak vagyok
ennyire ideges?
Szeretsz, és ha még
szeretsz, jó, ha hitegetsz
azzal: e finom rendszer
is köddé válhat.
Filigrán, hû kis elmém
beteg, öreges
mozdulatokkal próbálja
karcsú tested
megölelni. Gõzölög az
erõleves
a tányérban, szívedet
is beletetted,
a mosolyt, a
mindenképpen merõlegest.
Pedig ezt a nyarat
örökre elveszted.
ahol abbahagytam, ott
folytatom
csikkek és por ülnek az
asztalon
néhány lusta gondolat,
egy tucat
egyet most söpört el a
szent huzat
szájal velem
külvilág-papagáj
harácsolva, szegényít
gaz szabály
tollam hegye mellett
egy buta tok
ahogy karmolászok meg
ugatok
millió ízes szivar
füstölög
szívemben, lassan
belekürtölök
még várom azt a percnyi
ünnepet
mikor vakon szeretni
születek
Oly sokunkat megihlet a
naplemente,
soha nincs az aktus
végleg befejezve,
elmúlik majdan több
ezer emberöltõ,
s ha lesz még, róla
ábrándozik egy költõ.
Hiába mondom, ne
nézzed, nem ment el,
ha nem mozdulsz, pont
mögötted reggel felkel,
éjjel-nappal azt a
hazugságot költöm:
minden égi csoda itt
marad a földön.
A reggelnek, mintha
ébredése lenne,
fehér kóchajába fonja
az elmúlást,
a reggel, mintha
mindenben kételkedne,
egy forró kávéért
feldúlja a konyhát,
talán hite is lenne, ha
puha száján
nem hemperegnének
száraz kenyérmorzsák,
cipõjébe dugná
meggémberedett lábát,
ha cipõje nem volna
egyre gorombább.
Szívében még tavasz, de
mozgásában õsz.
Reszketõ félelemmel néz
a jövõbe,
hisz beteg torkában
megalvadt vért hörög,
hogy szemeibõl álmait
kitörölje.
Kiírtad magadból, egy
ideig kitart.
Legfeljebb rád sózzák:
áruló rím-bitang.
Aztán várhatod, jön a
szokott tetszhalál,
miközben bámulod a
pártos seggnyalást
undorral, fényes szelek
gyötrik az orrod,
szagát vasrácsos
éjszakáidba hordod
és e börtönben kábultan
elszenderülsz.
Szép álmaidban a haza
fényre derül,
hiszen õ olyan neked,
mint édesanyád,
ki a rongyos ruhában is
szépet talált.
Olykor érte vagy
bitang, kitárt szárnya van,
akkor is, mikor minden
kilátástalan.
Ennyi seb, kráter,
gödör, mi rajtam!
Egy kupac ürülék
vagyok,
mivel kenegetem a
világot,
sajnálom, nincs
szemetek elõtt,
az egészet egy újra
nyíló
tavaszi virágnak
gondoljátok.
Minden ordít, éjjelente
hüppög,
panaszkodik jajdulva.
Magában,
mert hangja, az már
nincsen.
Nem érezheted, ha
megölelsz,
a remegést az
elkerülhetetlen
szörnyû elmúlásba
vittem.
Sötét van, nincs mit
tenni,
a sebek láthatatlanul
némák,
hang nélkül kel ágyából
a nappal,
csak a szemem beszél,
többnyire
könnyek nélkül, de az
is
egyre homályosabban,
halkan.
Itt mindenki félhalott,
vagy már egészen az.
Szemeikbõl egyformán
jön a bánatsugár,
a boldogság törölközõje
fehérre fagy
már csak dísznek
számító régi vágyak után.
Meggörnyedve, fáradtan
körbeülik a fényt,
mint szép arcú, kopott
kabátú utcalányok
árulják az életüket,
fonnyadt rózsaként.
Tekintetük õrzi az
örök, furcsa lángot.
Egyre fontosabbak a
gondolataim,
kiröppennek a térbe és
belemondják
magukat a szörnyû
valóság talajába,
kiszáradt almafák nõnek
belõlük,
korhadó karjaikkal
átölelnek,
nem érzek semmit.
Fertõtlenítõ szag,
tea, vaj, a kevés is
szenvedést okoz,
mire elfogy. Mire az
idõ is elfogy,
lerozsdásodik a
börtönökrõl a lakat.
Végre szabadság van!
Szól az ének,
szól az ásókapa és a
nagyharang.
Hogy vagy? Ma már
sehogy.
Tudom, hogy nem
létezem,
ha vagyok, az csak
anyagi
és személyes érdek.
Ez lett a
grófkisasszonyból
és ez a cselédlányból
is,
a háttér gyanús,
irritáló.
Minden rosszindulatot
besepertem a kukába,
alázat és érzékenység
vezérel, ha káromkodok.
Szép szóval is lehet!
Sosem leszek önálló,
sosem leszek független
és szabad, itt fõleg
nem.
Ezért vagyok sehogy,
sehogyan büszke
magamra.
A sugár templomába
lépsz és örülsz, a
hiten
kívül nem érzel semmit.
Egy hétig semmit, de
utána
úgy szorítja isten a
nyakadat,
az ostyát nem tudod
lenyelni.
Finom a kertben a
körte, mondják,
én meg sutyorgok,
hiszen tudom vagy
tizenöt éve,
ezek a gyerekek azt
gondolják,
sosem fognak elérni az
élet végére,
ilyen lehettem
valamikor én is,
mikor még azt a fát
ültettem,
a bûntudat miatt
tetetem
magam néha teljesen
süketnek.
Szép a kert, szép hát,
jó leves a gyümölcs,
meg édes,
azon gondolkodom, nem
írtam
sehova levelet vagy
negyvenöt éve,
ugyan mit is írhatnék
õsszel vagy tavasszal,
csak azt, hogy a kert
az szép,
s én meg fogok halni
lassan.
Szigligeten voltam
éppen.
Ki is volt írva,
mégis, mindenki mondta:
de szép is ez a
Szigliget.
János bácsival a
pincében
méregettük a krigliket,
az egyik több, mint
négy és fél volt,
a másik meg majdnemhogy
öt.
Mire én lettem egy
kicsit félholt,
az öreg már csak
rötyögött.
Sütött a Mari néni
lángost,
akkora volt a feneke
mint egy jól kirázott
vánkos,
csak nem engem
fektetett bele.
Aztán egy idõ után
visszamentünk
és szorgalmasan
méregettük
tovább a krigliket.
Ki is volt írva,
mégis, mindenki mondta,
pedig már kétszer
leittam:
de szép is ez a
Szigliget.
Látom, ahogy
körbeállnak,
legszívesebben
megölnének.
Aprókat csillan szemük,
mint tavasszal átázott
vetések.
Jól nézel ki! Hát
persze,
igazán kinézek
valahogy.
Örülök is neki, akár
felhõk
mögött éjszaka a hold.
Egész nap erõ felett
tartom
magam, bármerre is
járok.
Csendesen, szépen
mondogatom:
nektek is minden jót
kívánok!
Mint a gyermek. Már
elõre
megérzem a jót és a
rosszat.
Aztán cipelem õket
ameddig
élek. S felejtek
naphosszat.
Jön a hírmagyarázó és
nyögdécsel,
hogy a levegõ
mandulaízû,
az igazság holdvilágos,
minden libsi agyas
beteg,
a cigány, a néger
szapora és lusta,
a zsidó büdös és hazug,
és akkor megzizzen a
járdaszélen
mögöttem egy falevél,
oly nagy zajt kelt
bennem,
hogy a dolgok
megváltoznak,
a hírmagyarázó törpe
lesz
és rálépek véletlenül.
Véletlenül?
Hiába taposok, ezek
nõttön nõnek,
mint az északi oldalon
a moha.
Elindultam, rágyújtsak
a konyhában,
de eszembe jutott,
leszoktam róla.
Ideges lettem: megint
megkívántam.
Hát nem tenne jót a
gégerákomnak.
Szélesre tártam a
szobaablakot,
néztem, érdemes-e ezért
még élni,
de ha elhagyom magam,
belehalok
és kicsi unokámnak
elmesélik,
így küzdök, mint
árokparton pipitér
a hontalanság,
kirekesztés ellen,
játsszál körülöttem
kicsi Lilikém,
lélegzeted, illatod
hadd érezzem.
Ne szóval szeressél,
inkább szemeddel.
Azzal, ahogy az enyémbe
mosolyogsz.
Ha felébredsz húsz év
múlva egy reggel,
te legyél holtomban a
legszebb dolog,
s mikor a tükör elé
állsz, szomorún,
jussak eszedbe és
vígaszt magad lelj
némaságomnak, ahogy
belémszorul
a sírás-nevetés. Belül
halljad meg.
Elindultam, rágyújtsak
a konyhában.
De eszembe jutott, ma
már szombat van
és ezen a héten még nem
tornáztam,
pedig fáj egyik fejem. Rádobbantam.
Kis puffancs, mondja
rám,
ki ezzel a pofámmal
meglátott,
letolom neki, a
mostaninál
lásson domborúbb
világot,
a kigyúrt kopaszok elõl
sem állok félre,
kerülgessenek,
már senki elõl félre
nem,
hamarosan talajlakó
leszek.
Látszik rajtam és még
tapasztalatból hozzá is
adok
megfontolt, hosszan
elegáns
külsõmmel egy
méregadagot,
látod, köztünk már
minden
puszta végtelenné
nõhet,
nincs jelentõsége a
barnába
boruló termékeny
õsznek,
az ágyra dobva
kiterítem
bojtra rojtosodó
életem,
úgy sem rohansz haza,
ugyan,
mint kezdhetnél még
velem,
ki mellém áll, hogy
férfivá
savanyodott lelkem
töltse ki,
tartsa a szákot is, míg
valaki
a szemetemet fölmeri.
Nem is intek, vagy
mosolygok,
egyszerûen csak
továbbállok,
hunyt szemmel
hallgatom,
hogy fáj még, amit így
is látok,
kemény egy év volt,
szerelmes
szívemben egy valaki
lakott,
táncot jár a falon az
árnyék,
mikor vele együtt
ballagok.
Nem vásárra vittem a
bõrömet,
egyszerûen odaadtam,
tessék,
ha ennyire kell nekik,
le is húzták
becsületesen, ahol
szakadt,
varrogatták, ahol
égett, kenegették,
de nem lett már
normális.
Elvágták egyik vénámat
véletlenül,
hát lekötötték, semmi
baj,
van helyette ott még
egy másik,
csak a kutya át ne
harapja,
rogyás, összeomlás,
ilyen szavakat
használtak, nem lehet
felejteni.
Vitázhatnék velük, ha
lenne hangom,
azt is kidobták a kóbor
macskáknak
játszani, azóta
mélyebben nyávognak
és az egeret
pszichopata állatnak vélik,
mint engem, kit be kell
zárni a lyukjába.
Az izmaimat is
megdézsmálták,
a bal kezem alig mozdul
felfelé,
a jobbik meg oldalra,
biccentõm
félig engedi a fejemet
bólintani,
hát ez van, ha majd
lekötöznek
nem lesz szükségem
egyikre sem.
Megfogadtam, temetésre
már nem
járok, csak ha
odavisznek,
minek elõre puhatolózni
meg siratni õt, ki
sokkal jobban járt.
Így teljes mûremekké
cseperedtem
egy év alatt, legjobb
lenne
a Tamás bátyó
kunyhójában
eltölteni a még
hátralévõ idõt,
ott nem keresne a kutya
sem.
Egyébként jobban
vagyok, tényleg,
hogy mindezt leírtam,
sokkal,
de a nagypostán nem
adom fel,
mert karikatúrája saját
magamnak,
s mint ilyet, lehet, a
rendszer bünteti.
Mert közben õk már
eddig jutottak.
Délután, hóesés. Ne
integess,
odatotyogok. A járda
féltele
vagy félüres, megtudod
te is,
ha átbugyogsz annyi év
felett.
Jó a galamboknak. Csak
ide
a jéghideg, száraz
betonra.
Mások vize, vizelete:
igazság
csepprõl cseppre
lebontva.
Ostornyomokat nem
mutatok,
mûgégém lemerülve
berekedt.
Megszokhattad volna
már,
tûzfalnak eresztem a
szeleket,
miközben félbetörik egy
kissrác
talpa alatt a
mûanyagpalack.
Ha én félretaposok, egy
ideig
megint magadra maradsz.
Tombol a hónap, pedig
nekem
egy óra is, egy perc
elég
a valóság fájdalommal
teli,
megnyugtató leheletén.
Egy fiatal nõ. Istenem!
Mint a
hús vígan sercegõ
olajban.
Még hasra esem elõtte!
Az élet
lépésrõl lépésre
szokatlan.
Mindenem tele lett
hirtelen,
a nadrágom egy tócsányi
hiány,
gyorsan romlik és megy,
de olykor még
mosolyogni kijár.
Jössz, mint aki nem
tudja, hány óra,
jössz, mint kinek nincs
senkije. Kötlek
a nyakamba három
csomóra, megpuszillak,
azt kérded, ez meg
minek. Elképzelni
sem tudom, mibe
öltöznek az istenek,
szerintem ruhátlanok.
Mint te. Földi gúnyát
föl nem vehetnek,
meztelenül mégsem vagy ott.
Gyere csak, van itt egy
hely még, megfelezzük
miután a csaplárosnét
elkergettük, sok lesz
már annak is a jóból. A
csigerre is azt mondja,
az óbor. Ha ideértél,
innen nincs tovább,
a pincében túl hûvös
van és sok a svábbogár,
az ajtóban, csukjával a
fején, kaszával
egy több millió éves
terrorista álldogál.
Az éjszaka helyén most
üres világosság,
fényesen ragyog.
Csak úgy zúdulnak rám
az utolsó hajnalok.
Mint a jégcsap, lassú
szenvedéssel
fogynak az évek,
ahogy az ember a
napfényt
sem tartja már
szerencsének.
Elcsöppen tõle a
februári hajnal.
Lecsurgok a párás
ablakon,
és folytatódom saját
magamban.
Öreg vagyok. Néha
elfelejtem magam.
Elõfordul, mások is
elfelejtenek.
Beszélhetnénk anyámról,
ki már szótalan,
vagy éppen õróla, aki
voltam tavaly.
Hogy mi lesz, mikor
elmegyek egy reggelen.
A cérnák bevarrnak, a
kések bontanak.
Valaki más ebédjét eszi
meg apám.
Egykor az övé volt, de
teljesen kihûlt.
Elolvadok, mint a
gömbölyû hólabdák,
ha enni tudnék, a tiéd
is felfalnám,
paradicsomos ajkad, azt
a meggyszínût.
Amikor eltévedünk
egymás szólamán.
Nem tudom, hol vagyunk,
nem tudom pontosan.
Halszag ez, és csendes
árnyékban zene szól,
mondod, a költõnek
érzékeny a combja,
elnézegetem sötétszürke
foltodat
és megkívánjuk
egymásból a zsenge szót.
És mind a ketten
szarunk a hatalomra.
Most lehet! Lehet élni
emberek!
Egymást félrelökdösve
kinyalni
mélyen a bûzös
mézes-bödönt.
Ezek aztán igen!
Miniszterek.
Most lehet! Földért,
milliókért,
milliárdért. Bagóért
eladni
az ördögnek hitvány
lelkedet.
Néztem március idusán
a csillogó szemû
kisiskolásokat,
az ártatlan képû
gyerekeket.
Felvonultatták õket az
utcán,
ütemre, dobszóra, mint
egykor
minket a
béke-fegyverek.
Azt hittem
eltévesztették
a dátumot, húsvéti
körmenet,
de megláttam mögöttük
a vezénylõt, a
felügyeletet.
Most lehet! Lehet most
imádni
újra parancsszóra
aljas, hazug,
embert nyomorító
isteneket.
Néha azon veszem észre
magam,
férfiként könnyek
nélkül sírok,
mint réges-rég a fényes
szelek.
Most lehet! Sírni talán
még,
mosolyogva, könnyek
nélkül,
ha nem látják meg, újra
lehet.
Eltûnõdöm, ma miért van
annyi mocsok.
Titkolt úton járok,
földre le sem lépek.
Árnyékommal
éjszakánként visszatérek
eltüntetni magam után
minden nyomot.
Távoli padon pihenek.
Lassan korhad.
Minél jobban
közelítesz, annál messzebb
kerülök tõled, mint
esti fény, kereshetsz
másik tükröt helyettem
ennek a kornak.
Mindig eggyel odébb.
Ahogy visz az élet
megfoghatatlanul tiszta
szabadsága,
senkihez, de senkihez
hozzá nem érek
útközben, az egészet
hagyom a sárban
rángatózni, s nevetek,
ahogy eléget
saját képzeletem
olthatatlan lángja.
Abban a rövid
szoknyácskában,
ami talán már nincs is.
A sötét
sarokból a borospohár
felett
fölpislantottam, te a
lépcsõn fel,
a lépcsõn le. Azóta
jársz így,
ötven éve kortyolgatom
vissza
a pillanatot. Egy vaku
villanása.
Papírzacskóba beszél az
üveg,
az ablak motyorog, mint
a szóda.
Az a kevés fény, ami az
asztalon
álldogál, bántja az
öreg macska
szemét, s az emberét
évek óta.
Már kettõkor felébred a
beteg
lélek, reggelig nézi a
sötéttel
lekozmált falakat,
nincsen óra
sehol, ahova meg
odaröppent,
nem engedte meg a
fõnök,
nem festhették
láthatóra.
Néha a csend
felháborító,
halkan zuhannak a
madarak
szomjukkal a fehér
lepedõtóra,
nincsenek énekek, s a
mondatok
ebben a langyos
huzatban
mind szürkére
halványodnak,
lámpa se világít,
alszik a normális
élet, szuszog, horkol a
szomszéd
madár álmaival varjú
módra.
Meg kéne halni, meg
kéne halni
egy igazán szép
éjszakáért!
Azt sem lehet hang
nélkül károgva.
ha a leves visszamegy a
kanálba
a boltok és hivatalok
bezárnak
kékes zászlók
szégyenkezve lógnak
arany ég szénné az
olvasztóban
a papok önmagukat
gyóntatják
rovarok etetnek gonosz
patkányt
az ésszerûk visszafelé
sülnek
pofonok adják
lélegzetünket
bûnözõ és jog eggyé
válik
új bõrbe kötik a
Bibliát is
nem lesz nép, csak
kiváltság meg nemzet
jövõt ígérnek
kisembereknek
akkor lesz itt jó élet,
szabadság
nem kell ránk már ing,
gatya vagy nadrág
hisz szállunk, meztelen
félelemben
visz bennünk egy
felsõbbrendû szellem
Olyan, mint egy ember.
Annyira fél, meglátod,
egyszer fel sem ébred.
Kutat az élet után,
de jobb híján
megtalálja
a szerencsétlenséget.
Mint kinek megártott.
Hiába csuk
ajtót-ablakot,
öreg fejét viszi a
huzat,
szárazra dörzsöli
torkát
a cementkötésû
rosszindulat.
Tolvajok és kereskedõk,
hajléktalanok és kurvák
kiabálnak be az
utcáról,
keresik a fiókba zárt
versek biztonsági
kulcsát.
Eltörik a zárban a
fullánkot.
Arca fehér, mint a
falakra
felkent csíktalan
oltott mész,
nem térdel le, uzsonna
után
komótosan kortyol még
a langyos
galagonyateából.
Néha vakkant, hogy ne
bántsák.
Álmában hallgatja a
gerlék
beszüremlõ szerelmes
kacagását.
Míg fel nem ébred
magától.
Felvettem valamit, mert
fázott a hátam.
Ez nem igazán idevaló
beszéd,
mert így kövérebbnek
látszom.
Mondjuk álmodozhatnék
is valamelyik
arcról, amelyikhez
semmi közöm,
véletlenszerûen, ahogy
belegabalyodunk
egymásba egy nagyon
forró este.
Szóval, véletlenül
ülnél az ölemben,
pont úgy, ahogy egy nõ
ülni tud
a férfi ölében, akit
nem is ismer,
képtelenségeket
fecsegnél, miközben
várnád, a szoknyád alá
nyúljak.
De nem tenném meg, mert
nem ismerlek.
Csak kölcsönvennélek
valahonnan,
legyen mindkettõnknek
jó kedve, mintha
kitûzõként hordanálak
egy tüntetésen.
Könnyesre nevetnénk
magunkat,
mert tudnánk elõre,
amikor hazaérünk
sehol nem találjuk a
másikat.
Álmodozás helyett
inkább felvettem
ezt a pulcsit, mert
fázott a hátam.
És akkor ott ültél
mellettem a szobában.
A sokaság megöli a
lényeged.
Eggyé válsz vele és már
soha
nem lehetsz önmagad.
Átgázolnak rajtad,
ahogyan
te is másokon és emiatt
keresel egy pontot,
amit
muszáj követned,
különben
ott maradsz eltiporva.
Hol az az ösvény, amely
csak
a te utad, hol nem
jelzik
táblák a kötelezõt?
Nincsen.
Pedig ha nem keresed
minden pillanatban,
eltévedtél.
Csak azt tudom
Newtonról,
távolabb, mint
bármelyik rokon,
vándorlásai közben
táskájából
egy-egy almáját
kilopom,
fölfelé is völgyeket
lát, netán
sárguló, vidám
szõlõhegyeket,
néma festményeken
eltakarja
a mozgás okozta
repedéseket,
a bogár testén
szabálytalanul
vonuló csíkokon és
pontokon
lépdel, tapogat, majd
hátamon
ülve átrepül a
rendõrkordonon.
Lassú mozdulattal
visszaint
még, nehogy aztán hõs
legyek,
óvatlan nevetése
fogatlan
szájjal elkap egy zöld
legyet.
Megjöttem és most
beleélek.
A szobában
agyonhasznált paplan
és szüzek, ringyók,
asszonyok égnek.
Ha fázom, parázzsal
takarnak.
Belekóstolok a huzatba,
szellõztetnek a
feleségek.
A falakra virágszirom
hamvadhat.
Fáj a fáj, ha
gondolkodom.
Mire a negyedikre
felérek,
túl vagyok a gondokon.
Beleélek a rohadt
éjszakába,
legalább mindenki
sötét,
még a leghülyébb
rasszista is.
Galambosodom a
turbékolgatásba,
hallgatom testem belsõ
hangjait,
beleélek a szobába:
bezárt konzerv,
kibonthatatlan.
Mint öreganyám
otthonkája.
Kötény volt inkább,
írom magamban.
Látok. Úristen, mennyi
mama van itt!
Amit látni az ablakból,
mindig valamivel több,
mint a képzelet.
Szerencsére, fogalma
sincs,
a valóság milyen,
ami még lehet.
És mit csinál. Ír, vagy
beszél?
Reggelente sétál
és a kabátgallérján
köszön a szél.
Ha hangot adna,
elhinném,
vannak még csodák.
De csak annyi, hogy
összeér
az aszfalt és a láb.
Mintha már besötétedett
volna.
Különben fent a nappal
lába
beleragadt szurokdélibábba,
itt meg siklik a kígyó
a síneken,
sárga, de kígyó, higgy
nekem.
Félúton zászlókat
locsolnak
benzinnel, aztán még
zsidóznak
kicsit, a felborított
kuka
röhög rajtunk, mint a
fakutya.
Leng a zászló, leng a
szmog
a torkunkba le, mégse
sírunk
egyfolytában, a mámor
laffog
mímelõdve egy
húscafaton,
csak színeket kell rá
írnunk
és kezdõdhet a
löncsmaraton.
Leköpnek és szól a
himnusz.
Fent néhány bátrabb
csillag.
Délibábpárti, úgy
hiszem,
mert még nincsenek
letiltva.
Illatosak, mint az a
biliben.
Igen. Megjött a jó élet
idele
is, de csak fennen
látható.
Ki nem hiszi, bilincsbe
vele!
A városi
szurokdélibábapó
a várba megy, közelebb
legyen
a
délibáb-mennyországhoz.
Elõtte néhányunkat még
kiátkoz.
nem úgy van
hogy csak begyógyulnak
a sebek
ott elõször érzékeny
majd kemény marad a bõr
alatta a hús feldagad
nagyon-nagyon sokáig
azt hiszik híztál
de jól nézel ki
hízelegnek
de te tudod
a rajzolatok alatt
ármánykodik
a gyilkos és ha támad
nem tehetsz ellene
semmit
ha nem védekezel
meghalsz
ha védekezel
akkor is
mindenkivel
elõfordulhat
hogy elképzeli magáról
láthatatlan machetével
a kezében rohangál az
utcán
akivel találkozik
azoknak nincs
szerencséjük
addig hadakozik a világ
ellen
míg az õrjöngéstõl
és a csillapíthatatlan
vágytól
teljesen ki nem fárad
mindenkivel
elõfordulhat
hogy egyszer csak
elfekszik
valami eldugott helyen
és amikor felébred
elhiszi magáról
ez meg is történhetett
na onnantól
egész életében
mossa magáról
az igazságot és a vért
Látod, ujjaim is
vékonyodnak,
köhög a légcsövem, majd
szétreped,
az ablakban elhullt
galamb rothad,
ezt hozta ez vasárnap
neked.
Elhiszem, értem
megtettél mindent,
az asztalon gõzölg a
húsleves,
fordulva a derekad
érintem,
könnyezel, mert hát
néha úgy szeretsz.
Valahol messze halnak
az álmok,
sírjukba velük én is
elmegyek,
rád hagyok egy kopott
bõrkabátot,
ha fázol utánam, tán
felveszed.
Hunyt szemem mögött
édes félálom
hallgatja, ahogy most
engedlek el,
az utcában két alak
téblábol,
a sötét halál és a
szerelem.
Ki kell bírnod. Ezt is.
Mindig egy napot.
Türelmesnek kell lenned
és okosnak.
Arcod a másikéban
megmosdatod,
állnod kell, ha elõször
megpofoznak.
Csak egyszer üss
vissza. Akkor jó nagyot.
Küldd el õket, mint
kenyérért a boltba.
A smasszernek annyit
szólj csak: megvagyok.
Inkább a fogad köpd ki,
mosolyogva.
Csókra ébred,
egy ráncos, hetvenéves
csókra.
Talán ezért érdemes
még,
holtan biztos nem
álmodna.
Érzi a tenger
harmatos, üde illatát,
ringatja a reggel,
hullámzik alatta az
ágy.
A falakon vidám
kislányok
játszanak,
ahogy éles csíkokban
bevilágít fölé a Nap.
Próbál felülni,
visszaesik,
nem szól senkinek,
a szoba egyre üresebb,
narancsfák, nagy halak,
egy lakatlan sziget.
Lecsukja szemeit,
csitt, rajtuk sirályok
alszanak.
Telerakod a csónakod
mindenféle
kacattal, aztán
sorba-sorba kidobálod,
mint felesleget, mire
megöregszel.
Kijózanodva szeretnéd
elkezdeni
újra a tegnapot.
Lehetetlen.
Körülötted hortyogva
alszanak
a jók, egymás szavába
vágva.
Tudod, ott fenn a kicsi
csillagok
és holdak, mind egy
külön pálya,
elfogadnád õket és
mindenkit,
ha lehetne, ha volna rá
módod,
csak magadat nem, mert
létezésed
kezdetektõl
elfogadhatatlanul kódolt.
Nemsokára meztelenül
mehetsz
haza, vissza se nézel a
kanyarból.
Senki nem lát, észre
sem vesznek,
és te sem tudhatsz
magadról.
Beleolvadtam a sötét
szobába,
betakaróztam a gépen az
enterekkel,
csöpp lettem a kinti
szitálással,
elkoppantam egy
kalapácsütésben,
kézen fogva elvezettem
az áramot,
becsuktam magam a
könyveimbe,
összeadtam testem a
falvédõvel
és megszólaltam a
feliratával,
elfutottam maratonba
kifliért
meg újságért apró
pénzzel,
megcsörrentem a
telefonban,
a hangtalan
jajgatásban,
majd kerestem önmagamat
a szétfeketéllõ
pókhálókban,
az álmokkal együtt
elvesztem
kimondhatatlan
mondataim mögött,
szép sorban, apránként,
ahogy illik egy apának
és fiúnak
az úr nevében, és azon
kívül is.
Az embert már kezdi nem
érdekelni. Reggel
felkel és nem akar
semerre menni. Gatyát húz
magára, mindig másikat,
zokni is minek ide
a szobába,
legszívesebben meztelenül végezné
a dolgát, enne-inna, ha
muszáj, menne a boltba
is akár és
félrefordítaná fejét, ha
rámutatnának.
Csak úgy bele mindenbe,
a kirakatüvegbe fejét,
a vak világba a farkát.
Értelmetlen utak ezek,
elkívánkozó mozdulattal
megtett nehéz lépések.
Mindig el és mindig
vissza a semmibe! Harapni-
nyelni,
szeretni-szerelmeskedni, sírni-nevetni,
utána pedig állandóan
hiányzik még valami, amit
nem tudunk meg soha,
hogy az mi. És persze félni.
Félni az élettõl és a
haláltól egyszerre, ez a nagy
káprázat ebben a
hallgatag betegséggel reményt
álmodó fuldoklásban.
Már kezd nem érdekelni.
és akkor nagy hirtelen
leváltam
rettegni kezdtem hogyan
múljak el
ily szegényen és
mereven állva
nélküled ha a lélek
útra kel
és akkor mint a sikoltó
patkány
a tûzben ellobogtam
feketén
és akkor megláttam az
útpadkán
épp most megy el valaki
de nem én
hogy csak fájón
tehozzád készülök
szeletelve öreg görbe
késsel
mint a liszt veled
kiegészülök
egy maréknyi könnyes
ölelésben
Saját maga kis
árnyékában
teszi dolgát a lélek,
mozgat, ha elvágyódsz
innen, ha talán téved,
néha egy másik után
futkos
hûségesen, egymásra
téve
a reggeleket és az
estéket.
Saját maga kis
árnyékában
épül az emlékezet
is, köszöni, itt lehet
még valahol köztetek,
nyitott és zárt üzletek
elõtt, mint az emberek
végtelen nagy
szerelmei,
utcák, falak,
játszóterek,
eszmék és gondolatok
élénk félhomálya.
Egy kis valaki
közületek.
Egy éve alagútban
járok.
A vége állítólag
világos,
nekem még minden sötét.
Ahogy a metró is suhan,
mennek el a hetek
szemem elõl,
szinte nem is vagyok
ott sehol.
Nyalogatom a sebeimet,
tûröm a szitkokat és
rágalmakat,
nemsokára úgyis
meghalom õket.
Hogyan kell? Nem tudom,
de míg' hallom a párom
szuszogását,
megnyugtat, mint a
városi zaj.
Biztonságban vagyok.
Lakossági bejelentésre
születtem.
Szerencsére pont anyám
volt ügyeletben.
Így nem vihettek el
németek, oroszok.
Ma is szoknyája alá
bújva borozok.
Van sajátom. Alattam
fél négyzetméter.
Töpörödve ülök a lét
kényszerében.
Isten, nõk, pia, versek
és a szerelem.
Meg egy pimasz légy
néha a bablevesen.
Naponta három perc.
Ennyi, amit élek.
A többit hívhatom
bajnak, szédülésnek.
Az éj sötét. A nappalok
elszaladnak.
Nem vagyok jó sem
szellemnek, sem anyagnak.
Elindulok, megállok,
megint lépek.
Köszönök a nem várt
szerencsének.
Köszönnék, ha az is
volna bennem,
de elárultam, bú be ül
szívemben,
körötte kering õ,
dereng, õ hajnal,
kukorékol most nektek a
kakassal.
Kötöttem novellát a
szememmel:
álomszemû asszony sír
ölemben,
álmodja, arany csüng a
nyakában,
aranyrögöt mosogat ki
markába,
mehetek, hova mindig is
vágytam.
Beszélek, mint aki
magát értené,
hasból, habszívházról
csöpög a lé,
vagy csak az eresz
fedele ereszt.
Az eresz fedele ereszt
leve levert
néhány percet, már nem
kopog, folyik.
Sétál az ember fia,
látod, kedvesem,
látod, aztán néha
mintaló. Megbotlik.
Legalább kicsikét
virsli, versírni tudna
és akkor úgy hazudna,
nem hazudna!
Legalább volna a
cipõben aprócska kavics,
mi nem látható, csak
bök és hadar is.
Mégis, akkor ma mi van?
Meg ne sértsem!
Félig foncsorozva
ébredek, falfehéren.
Elvagyok ezzel a „most
semmire
nem gondolok”
gondolatommal
a tenger felett, mintha
vinnének
a sirályok szárnyaikon
és közben
számba folyik a víz a
félelemtõl,
a part homokjában
rozsdásodnak
a lépcsõk, melyekre
valamilyen
okból nem léphettem már
rá.
Ott lenn
reklámszatyrokba rakott
tízórai romlik, árnyék
nélkül,
lyukas az ég, a halak,
akár a
gége-irtott beteg,
némán tátognak
a szomjúságtól és nem
gondolnak
semmire, õk is elvannak
ezekkel
a vizekkel. Talán
hûsítõ kellene.
Nem maradok én sem kõbe
vésve,
helyem örök sötét,
hideg burok.
Embernek születtem, ez
kevés lesz,
mert amíg élek, folyton
hazudok.
Megmosakszom, s mint
hajnal az eget,
kékre festem vele a
nagylavórt,
nincsen új nap, csak a
fény integet,
a tegnap és a holnap is
ma volt.
Árnyam, a fogason lógó
kabát,
eltakar egy itt
felejtett cipõt,
az ajtón másik élet
ballag át,
amely már minden
méretet kinõtt.
Nem tudhattam. Sem a
jövõt,
sem a múltat, sem a
jelent.
Belesüllyedt a szó a
számba,
most már akárkié is
lehet.
A járásom, a megszokott
utak,
hol lekoptak pózaim. A
lábnyomok.
Most mindenki okos,
mást vádolva,
mintha habzsolná a lágy
drogot.
Nem érthettem, nem
hihettem,
hogy érinthetõk az
érinthetetlenek.
Hiába alkotom magam
újjá,
nem tudhatom, milyen
leszek.
ne zavard
ha beleül a zöld
foteljába
hogy írjon
hátrahajtott fejjel
és becsukott szemmel
néz végig a kozmoszon
hogy az méhébe fogadja
az igazán nagy
természetfölötti dolgok
fuldokolva születnek
fogy a levegõ
eleven rabot ásnak el
A gõg egy aranyos,
velünk született
tulajdonság.
Nem hiába,
a kisgyermek is
gõgicsél.
És mikor te vagy az,
nem törõdsz vele, kire
mondják:
észre sem veszed,
hogy a lábad földig ér.
Mi, kiknek kiirtották a
gégéjüket,
nem tehetünk úgy,
mintha tudnánk beszélni.
Nem gyógyulhat be soha
a nyak alatt
található nyílás, mert
megfulladunk.
A sebeinket, melyeket
gyakorta
felújítanak, nem
titkolhatjuk el
holmi keserves
siránkozással
és örökös éhségünkben
nem lehet
vicsorognunk a
süteményekre,
ha felsértik érzékeny
garatunkat.
Személy szerint, én
vándorutakon
járok, letört részeimet
elhagyom
a pusztában, az is
otthonom,
keresem a sötétlõ
krátert, melyben
egyre több bizonyosság
gyûlik
össze a szegények
túlvilági
boldogságáról. Mert nem
mindegy
így sem, mibe fulladunk
bele.
Árnyékom mindent
beborít,
szótlanul, mintha fa
lennék.
Gyökereimben nyirkos
félelem
fészkel fiókáikkal,
melyek soha nem
repülnek,
ott pusztulnak el, ahol
születtek:
ez a táj kiszárad,
nem látja vendégül
rokonait.
Nyelveken beszéltem,
ma olykor toppantok
egyet,
hogy meghalljanak
messzi földön,
az ösvényeken túli
tölgyfaillatban.
Erre a tisztásra ezer
éve
nem hullott esõ,
hiába akarok tenni
érte,
torkom kiszáradt,
repedezett agyag,
viharos égre áhítozik.
Megöl a mozdulatlanság.
Most beszélgetnem kéne
veled, anyám.
Üljünk egymás mellé,
foghassam kezed.
Lásd, a betegség engem
is megtalált,
csak egyik felét adta
oda neked.
Mesélj, mert nekem most
olyan nagyon rossz,
mint amikor teával
itattalak,
de meggyógyulsz,
mondtam naponta sokszor,
ha nem, akkor majd én
meggyógyítalak.
Minden nap egyre
nehezebb nélküled.
Látogass meg, itt lakok
Egerszegen,
hozd el apát is,
kibékül veled
miattam, ha nem, akkor
én megteszem.
Nálunk ma mély, bûzös
ingovány van,
ki nyakig, ki már
fejbúbig süllyed,
kapálódzunk rossz,
visszeres lábbal
fáradtan-betegen,
vízben-tûzben,
új öntelt szentek,
sérthetetlenek
isszák borunkat, eszik
meg kenyerünk.
Ily gyalázat szüli a
gyermeket,
éhség sóz kis gyomrába
keserût.
A nemzet, újra! Az lett
az elsõ.
Benne a kisember az
utolsó.
Fedél nélkül,
rongyokban tekergõ
nyomort örököl meg az
utókor,
és még hányan
retteghetnek otthon,
meddig szorít rajtuk,
csavarint a prés.
Levizsgáztunk
becsületbõl, jogból,
a szabadság szép sarka
nyakunkra lép.
Harag és szembenállás
madara
riad fel az új ereszek
alól,
dúltságukban békétlen
bogarak
egyen páncélja vonul
valahol,
fénylik a bosszú, mint
a csillagok
régi kaszárnyák fess
õrtornyain.
Arab, zsidó, netán roma
vagyok,
mint rég, ma is eszelõs
mondja ki.
Európa remeg, békés
rend reng
válságoktól, repedés a
falon,
az olló kinyílt, gõgös
istenek
kezébe került minden
hatalom,
a szegénynek már csak
meghalni jobb,
születni, élni, az az
áldozat.
Csak az isten ismeri, õ
mégis ki volt
e földön, s nem
titkolja számukat.
Én mit tehetnék? Sírni
nem tudok,
így bízom a felnövõ
nemzedékben.
Ily idõsen, ha
megbolondulok
is, csak a jó dolgokra
emlékszem,
és azt sem tudja meg
itt senki sem,
hogy’ aggódtam
érte. Él vidáman.
Bár azt sosem feledem
el, kinek
mivel tartozom e rongy
világban.
(2012)
Ilyen lettem, te olyan
vagy,
hála ama teremtõnek,
vagy a darwini
folyamnak,
kinek mi jár. Nem kell
bõvebb.
Utca, mintha füst
szállana,
ködben úszik a
parlament,
hálisten, fuldoklás
hava
bennem és ki még erre
lent
fárad, s jár sehová
haza.
Kézben kenyér, negyed
kiló
elég mára, kicsit laza
spangli mellé, felet
szívok.
A járdán mindenféle nép
rohangál, érezni rajtuk
a feszültséget, a
veszélyt.
Szomorú vagyok miattuk,
kezükben mobil és Red
Bull
feleselget
Füvészkerttel,
bemagyarnak ezer lebujt
smacizva és
szeretetben.
Nem beszélek.
Hallgassátok.
Ezt köszönhetõen többet
értek Duna-csobogásból,
s mit bekiabálnak
közbe'.
Gesztikulál a fél
város,
te is itt állsz
plakáthelyül,
az én hazám
reklámgyáros,
gyár helyére Pláza
került
mindenhol, ahol csak
élünk,
s különbözõ lelkek
laknak.
Leülnek mellém. Egy
részünk
ma kihal, belefáradva
e búval cseszett
világba,
hazám, hazám, hát
képzeld el,
a kenyered is
kihánytam.
És pont terád, mily
véletlen.
Csurgott róla az
izzadtság
hajnalban. Eljöttek
érte.
Fekete csuklya,erõszak,
mint kommandóséknál.
Végül mégis itt
hagyták:
szenvedj még öreg,
hogy ezt is
kiérdemeljed.
Ebédkor aztán
valahogyan
kiügyetlenkedte a
feleségének:
gyönyörû álmom volt,
gyermekek vettek körül,
hiába tiltakoztam,
megnézték a friss
sebeimet,
olyan szépen kértek,
a lányunk negyven
helyett
még csak négy éves
volt,
odacsücsült az ölembe.
Volt egy szõke kisfiú
is,
akit nem ismertem fel.
Õ lehetett, mikor
egyszer
elvetéltem, szólt
vissza
az asszony szomorúan.
A lassú, lassú, lassú,
lassú este.
Kiabálnak a nõvérek.
Huzat van.
A fáradt, lázas,
duzzadt, véres testre.
Semmi baj. Csak
háromszor megfulladtam.
Mivel mindhárom két
percnél rövidebb
volt, összefolyva ürült
az orr és a száj.
Utána a vérrögök, mint
tövises
függönyök, csüngtek,
mert köhögni muszáj.
Éjszaka jön, hínár
úszik a tóban
körkörösen sötétlõ
habok között.
Mintha nézne rád egy
távoli sóhaj,
valaki az álomban még
elköszönt.
Most tél van és
csütörtök,
tisztaság, nem
dohányzom,
a torkomba vizet
töltök,
langyosat, meg ne
fázzon,
ülök ebben az alacsony
ezerévesre nyûtt
fotelban,
a gyereké volt
valamikor,
nem volt szívem, hogy
kidobjam.
A nõm kavargatja a
kávét
magának, már azt sem
iszom,
asztalomon tejcsokoládé
zizzen, ezt szeretem
viszont.
Képzelem a parkot, a
kertet
fákkal és a kicsi
házat,
jaj, minden oly kopasz,
hideg lett
itt, mint betegség
szülte alázat,
a forró nyári nap pedig
megöl, tilos benne
járnom,
csak árnyékot, sötétet
kerít
szobámba
boldogtalanságom.
Hosszú árnyék, rövid
árnyék,
elteszem õket
éjszakára,
már minden nap ajándék,
belevarrom a párnámba,
kinõtt zakóm zsebébe
pedig mit miattad
álmodom.
Nem tudom, szeretném-e,
de derekadat átfogom.
Hazaértél. Úgy dobáltad
le a gönceidet,
szitkozódtál. Megint
felszedték a fõutcán
a kockakövet, kerülõnek
jár a busz,
az újságban pár sor el
van dugva róla.
Apró betûkkel. Lehet,
hogy haldoklom,
te pedig már megint
ideges vagy.
Sajnálom. Az elszáradt
rózsákat kidobtad,
újakat meg már nem
tudok hozni.
Néha dühös vagyok. De
komolyan,
talán ölni is fogok.
Mit kezdhetnék az
állapotommal?
Szabálytalan a világ.
Nem kocka,
téglalap, meg ezekhez
hasonló
merev, kitalált dolog.
Úgy érzem, az ember még
nem fogta
fel, elcsúszhat magán a
takonytól.
Lassan elhal bennem az
értelem.
Ajtó. Valaki kopog.
Félek. Félek, ez már a
szép jelen.
Ha ott leszek, újra
cigizni fogok,
mert ugye akkor már
mindegy,
az egyik ablakban lakom
a csillagokkal, azok
árnyékából
nézlek benneteket.
Mint régen, ülsz az
asztalnál,
olvasgatod a helyi
újságot,
majd játszol az
unokánkkal,
visít, ujjong, öledbe
telepszik,
napról napra nagyobb és
okosabb.
Hazakíséred, leültök a
kertbe
a szüleivel egy kis
asztal köré.
Szépek vagytok így
együtt.
Beszélgettek és én
hallgatok.
Van, aki mindent
nagyon-nagyon tud,
sõt, más is tudhatja
még azon túl,
és van, aki azt is
jobban tudja.
Ha bugrisként utánuk
ugranék,
hát valószínû,
belefulladnék
mindent tudó
tudatlanságukba.
Szerencse, nem vagyok
rá hivatott,
csupán eléggé érzékeny
vagyok,
és épp ezért, teljesen
védtelen.
Soha nem éltem kétségbe
esve,
de tragédiám, azt
kellett tennem,
amit a legtöbb ember
kénytelen.
Mivel nem haltam meg
idejében,
el is vesztettem ifjú
reményem,
vagy csak le kellett
mondanom róla.
Kishitû magyar lennék?
Nem hiszem.
De sokak hitét magammal
viszem
egyszer, ha megölnek, a
pokolba.
Van ez a szobám,
megosztva. Néhány versem.
Persze papírszobrok,
azaz origami.
Nyakamon lyuk, nehezen
is, lélegezzem
együtt a jó emberekkel
holtiglanig.
Valahol Európa közepén
lakom
a szomszédom mellett.
Tõle kicsit jobbra.
Jártamban-keltemben
összehajtogatom
a lehulló szemetet, jó
nagy halmokba.
Több, mint hatvan éve
olvasok és írok
könyvtártól könyvtárig.
Amíg be nem rúgok
szesz nélkül, koptassam
én is a vén titkot
lábaimmal. Nem az
igazat, a luftot.
Mindegy mi történik,
cinizmusom hagyom
a szívemen, néha
elõveszem, nézem
rajt a foltokat. Van
nála nagyobb bajom.
Ez nemcsak egy rongyos
esztétika, érzem
a testemen végig.
Lelkem talán nincs is.
Néha azért feltámad ott
benn valami,
de rászólok: ne légy
már annyira hisztis.
Ahogy visszamorran, azt
már nem hallani.
Hiszem, egy a fontos: a
sírig szerelem.
És minden, ami ezzel
egyre jobban fáj.
Hajtogatnám tovább még.
De nem tehetem.
Kattog a mutatóm.
Sánta, de gyorsan jár.
Úgy nézem, itt törvény
rázza a fát,
hogy aláhulljanak a
levelek,
a szél pedig
stadionokba zárt,
áporodott felcsúti
lehelet,
amely nem fújja el a
ködöt se,
hiszen az az uradalom
köntöse.
Csak az a hattyú úszhat
a tavon,
akit privatizált a
hatalom
szép sárgásra, mert a
hófehérek
igényt tartottak a tó
felére
és jaj annak, aki vizét
issza,
már sose vágyódik oda
vissza,
lehet, hogy messzi
britanniában
festeti magát
halványlilára.
De a flaszter sem, hej,
minõ népség,
felszedik, hogy
kockakõbe véssék,
minden föld a miénk és
parasztok
a fõminiszterek, ti le
vagytok
csinálva, drága, kedves
híveim.
Vasárnap még a nagybolt
is beint.
Majd akkor érzed, mi a
valódi,
ha öreg leszel, kicsit
maródi
és a zsebed rongyos,
szûkebb maradt.
Nem segít rajtad az
üres malaszt.
látom a változást
ha hazajövök a
kórházból
pár nap után megszépül
az arcod a boldogságtól
az utcák a terek
újra megszólalnak
éjjel halk zene szól
belõlük az ablakban
a padokra szerelmesek
és barátok ülnek
fojtogató magányt
bolondos játék kerülget
a kocsmákból részegek
esnek ki az útra
újra nem szégyenlik
ma megint berúgtak
és fogod a kezem
amikor már alszom
mert megfeledkezel
miattam magadról
megjöttem látom minden
úgy maradt
mintha ismerõs lenne a
levegõ illata
az utcán ugyanaz az
álmos forgatag
a szoknyád alatt még
élõ a pillanat
itt csakis magamért
lehetek beteg
csendben mert kuka néma
vagyok
bár ettõl még mohóbban
szeretek
nem érted testem mitõl
fiatalodott
tudod a bolondok is
többet bírnak
én meg gyerek lettem
játszom újra
alig fordulok le rólad
s újra hívlak
a múlt fájdalmait
megbosszuljam
lehet hogy egy hét egy
perc egy óra
de addig örülj nekem
örülj hogy élek
a bennem alvó tumor
úgyis megoldja
amitõl veled együtt
immár nem félek
Vagyok
valami idõben.
Õzike vagy szarvas.
Várlak az ajtónak
dõlve,
mert csak téged
akarlak.
Az udvaron
fehér ruhás libák
húznak át.
Megértelek, én sem
szeretem az épület
húgyszagát.
Ketten vagyok,
az egyik sír, másik
szeret,
a szarvasok
õzeknek rágják bennem a
füvet.
Itt csak megbolondulni
lehet,
vigyél el innen.
Õrület!
köhög a reggel lég fojt
nehéz lég lege légszomj
egy pár a pára kevés
éle van neki de kés
ha a lég fojt sustorog
ahogy épp a must csorog
a lyukon késõ õsszel
egy slukkot lehörgõztem
nem jó oldalt se
hanyatt
forgasd meg a nyakadat
és görbén mond hogy jól
van
mint aki be van sózva
vagy kit a kutya kerget
s ne írj több ilyen
verset
A szélek.
Ahogy állandóan
a szélén jársz
valaminek
és menekülsz
csúszva-mászva kifelé.
Ha erõd elfogy,
megértél a lehullásra,
a gravitáció
gyümölcseként
középre zuhansz.
Eltûnsz egy szûk
lyukon.
Hihetetlen, az egészet
onnan, középrõl
kezdted,
az a gyermek, kit az
esõ
és a szél felnevelt.
sárga pelyhes kis libák
sétáltak
ki reggelente az
udvarból
a kutya csorgó nyállal
nézte a
finom társaságot
véletlenül
sem bántott volna egyet
sem
de mikor vágásra
éretten sorban
kés alá kerültek és a
kondérból
a gõz libaillata
megcsapta az orrát
na akkor ott állt a
küszöb elõtt
és várta kiérdemelt
jussát
Egyedüli példány,
akárhány éves.
Pokolra kell menni,
neki van pokol.
Halálos beteg, de ez
túl személyes
dolog, avagy véletlenül
nagy pofon.
Miért kellett élni?
Nincsen fogalma.
Néhány cigaretta,
nõhiány, pia.
Ennyi idõ is túl kevés
volt arra,
ne kívánja folyton õket
annyira.
Olyanná vált, mint
isten lába között
az a mélyedés. A bûnös
alma.
Izgalmában a kígyó feje
fölött
még a magházba is
beleharapna.
Ha kétszázhúsz év lenne
e semmihez,
az is kevés, nem
hozható be többé
az elvesztegetett idõ.
Hendikep.
Észre sem vette, mikor
lekörözték.
Becsengetett egy
idegen.
Közöltem vele, itt nem
lakik senki,
hitetlenkedve nézett
rám,
mondtam, talán
meghaltak,
jöjjön be, nézzen
körül.
A szobák, a konyha,
minden helyiség,
tessék, na látja, a
viszontlátásra.
Utána nézve
megsajnáltam,
holt fehérré vált, a
folyosón állva.
Szerencsétlenebb lettem
délután.
Míg a nyolcas busz
eldübörgött
az ablak alatt, ahogy
szokott,
a szomszéd megkalapálta
az asztalt, vagy amit
este eltört,
így kopogósabb lett a
szegénység,
elszemerkélt az ünnepi
gyalázat,
de lehet, valahol csak
diót törtek
egy szomorúan karcsú
kiflibe
és fogalmuk sincs, én
ilyenkor
elszerelmeskedem magam,
mint
egy ló az elébe rakott
szénabálától.
Felszerszámozva, fuvar
után,
nem sokkal a halála
elõtt.
Vissza a homályba, ha a
fény káros
sugarat áraszt! Megöli
az embert.
Irány mélyen a föld
alá. A csábos
virág többsége édes
mérget termel.
Lemerüléskor az
alagutakba
még letûnik valami gyér
pislogás,
a más iránti gyûlölet
kutatva
elér, vele az emberi
butaság,
ami kinyílott már és
illatosabb,
gyönyörûbb, mint a
halvány, szimpla élet.
Oly tehetetlenek
vagyunk, csalóka
ösztöne vonzza az
emberiséget.
Nem tudom, mennyit
érdemes itt
csoszogni, írogatni,
heverni.
Egy percet, egy órát,
egy napot,
akár éveket. Vagy
semennyit.
Rugóra jár minden.
Szabálytalan
szabályosan, mint a
csillagok.
Senkin nem látszik
elõre, mikor
esik ki és mikor dob
hatot.
És nem mutatja
pontosan, mennyi
idõ van. A mi falióránk
hamis.
Néha bennem kattog
egész éjjel,
együtt gondolkodunk
hajnalig.
Nem magamért. Hanem
amit
miattad kell majd
elveszítenem.
Pedig csak annyi lesz,
hogy
velem is megtörténik
hirtelen.
láttam, hogy a házak
csontjai összementek
az utcák, terek korhadt
padjait eltakarta a gaz
a sürgönyoszlopokra
hangszórót szereltek
ha újra kell, hadd
szóljon belõlük az igaz
a vasúti sorompó piros-
fehér vasrúdját
ellopták
fel sem tûnt senkinek
hiszen ide a vonat se
jár
nem engedélyeznek már
se építkezést se
bontást
csak a temetõ van
nyitva
a templom is bezárt
az isten levélben
gyóntatja
a haldokló öregeket
nem kell megírni semmit
csak lenéz, az elég
akik pályázaton nyerték
meg itt a földeket
továbbadják bérbe
nem is jártak errefelé
a faluvégen, azon az
átkozott tsz-udvaron
harminc éve ég a
villany
mint mécsesben a rolni
valamelyik portás
az édenforradalom
elõl menekülve
elfelejtette
lekapcsolni
Feszülten mélyebben
vagyok,
látom a fácánt, ahogy
templomba megy,
a kutyát, aki a
kocsmába. Semmi különbség
köztük, zsebükben
slusszkulcs zörög,
táskájukban termosz,
forró kávé. Minek?
Tartalékkal vonulnak
fel a többiek elõtt,
akár a hörcsög a
hatalmas pofájával.
Ez egy nõhörcsög, innen
jár munkába,
akár maradhatnék is a
lakásában,
csak éjjel lakik,
nappal máshol van.
Rajta is lehetne
gyalulni egy keveset,
de minek kínlódjon az
ember!
Gondterhelten nyúlok a
táskámba inkább,
kiveszem a termoszt,
leteszem mellém a padra
és nézem a gõzt.
Kiengedem. Lágyul
bennem a viasz.
A fal tövében
kuporogtam,
mint akit az asszonyi
ölelés
tejmelege utcára
dobott.
Eljöttél értem,
megismertelek a tõlem
kapott sebeidrõl,
azt mondtad, az Úr és
Te
megbocsátottátok
bûneimet.
El is hittem,
de mikor a nevemen
szólítottál,
nem mertem a szemedbe
nézni.
Ötven éve írok verset,
azt sem tudván, mi az.
Gusztustalan, széllel
bélelt, zsír és csont az ember,
hogy a másikat is annak
vélem, nem nagy vigasz.
Költõnek látja magát a
csipa a szememben.
Elbeszélgetek az
asztalon lévõ vázával.
Értelmesebb és
megértõbb, mint némelyik mozgó
kis takonypóc itt
körülöttem fõl-lejártában.
Tökéletesen bólogat a
lassan pislogó,
még nem ismeri a
madarakkal szálló titkot
fenn a magasban, mivel
bárhova visszatalál.
Tudom, most néhányan
mérgesek vagytok és szidtok
engem. Ugyanolyan
gyûlölt leszek, mint a halál:
egyszerûen természetes
és megfejthetetlen.
Egy furcsa,
förtelmekkel teli világban éltem.
Most lebomlik rólam
minden, amit nem szerettem
soha magamon.
Undorodtok tõlem. Megértem.
Elmondanám,
de látom, itt a többség
magával
foglalatoskodik,
az énjével, a kettõs
énjével,
meg ki tudja hányjával.
Úgy gondolja,
nem tud vers nélkül
élni.
Én vers nélkül írni nem
tudok,
más dolgot még ahogy.
Remény a költõ útján,
benne gödrök.
Mi van a gödrökben?
Mésztej? Víz?
Halak, békák, nádasok,
költözõ madarak?
Ha mélyíted az üreget,
látom, kiérsz a túlsó
partra,
ahol vérzik isten
homloka,
valaki ráejtette a
teásbögrét.
Ez óvodai baleset.
Nézem egy kislány
kezét,
teljesen más,
mint az én eres kezem.
Gyurmázik és közben
olyasmit mesél magának
dallamosan,
mint a költõk a
verseikben.
Elmondanám, ha lehetne
itt,
nekem õ tetszik.
Félek, a sötét csend
bennem is
felfalja ezt az
ártatlanságot.
Ez az arcom. Csak a
gond van.
Ott fészkel a kígyó
minden semmitmondó
hatalomban.
Azért nem rossz kép.
Kicsit öreg.
Barázdáiban
több a költészet,
mint itt húsz oldal
szöveg.
De nicsak: nincsen
árnyékom.
Ez van, mikor
átnéznek rajtam,
mikor az élet ilyen
vékony.
Lám, még mindig itt
vagyok, s más is
élvezettel iszik sört a
hab alól,
lám, lecsúszik az
arrogáns víz
forrón szemembe ritkuló
hajamon,
minden nap egy halál és
élet
közül kell megfürödve
választanom,
minden nap minden kis
percének
úgy örül az ember, mint
az a majom
annak a bizonyos
szervének.
Bár már nem tudom úgy
használni
õt sem, ahogy
használtam fiatalon,
ha mégis, hát nagy
durranás nincs,
hallgatom, ahogy az a
másik dalol.
Az ünnepnapokat berakta
a zsákjába
és magával vitte egy
sötét alak.
Keresem a csobbanást, a
mosolyt,
de csak néhány szálka
maradt.
Régen nálatok olyan
csend volt,
azt hittem, vége a
világnak,
itt meg, ha volt az
éjjel numera,
ha nem, folyton
kalapálnak.
Tárgyalás nélkül zártak
olyan
ajtók mögé, melyek nem
nyithatók.
Szeretnék felhõket
nézni. Kiszívni
belõlük néhány nedves
szót.
Fáradt kezeim közt
reptetek
egy színes, hajtogatott
galambot,
ismeretlennek küldök
vele levelet,
ha elveszik, egy
másikat hajtok,
ha visszajön, talán
megtudom azt,
ami még élet, ami kint
van
és nem érzem a magamba
zárt szabadságot
életfogytiglan.
Elpárolog, s az utakon
már nem is látszódik
semmi,
így kell ma az úri
vagyont
láthatatlanul eltenni.
Zavartan állunk, mint a
köd,
hazánkban
rendületlenül,
vérünket az út szívja
föl
és egyre halványabb
szemünk,
most, vagy soha,
kimondhatod,
de elfelejted hirtelen,
s a középutat
választod:
hagyod, hogy tovább így
legyen.
Esik és egyre nedvesebb
az utca s néhány pár
dolog,
sapkát húzol le
szemeden,
a lé meg el-elpárolog.
Öleltelek, ettõl tudtam
meg, élek,
a többi nem lényeges,
kifizetjük,
a fájdalom, a vér, a
seb, csak részlet.
Szeretlek. Ez volt az
utolsó szavam
hozzád, majd
elvesztettem a beszédet.
Mély szakadékba
hullottak a szavak
pattogva, mint az a sok
galambtrágya
otthon az erkélyünk
ablaka alatt.
Csak kisírt szemed
kérdezte meg fénylõn:
ugye kedves, a
szerelem, az maradt.
Nem tudom, akkor
hogyan, s mit feleltem,
hisz nemrég
kóstolgatott meg a kaszás,
még mindig remegett
tõle a lelkem.
De megértettél így is,
elballagtunk
a fény felé, szinte egy
szívvel ketten.
A végén mi lesz? Mikor
arra várok,
tehetetlenségemben
nevetnem kell:
hogyan leszek én így
veled magányos.
Szerintem akkor is
ölellek téged,
nem két reszketõ
karommal, de máshogy.
Az ember néha
megsajnálja az istent,
mint egy agyonbírált
pincért,
belekóstol a
vizespoharába
szemtelen légyként,
de gyorsan kievickél
a szélére,
mielõtt az borrá
változik.
Mert látja õ a bogarat,
de megfeledkezik
és csodát tesz,
mitõl olyan jól érezzük
magunkat,
mit hal a szatyorban.
A rózsa nem azért szép,
hogy széppé tegye a
kerted.
Nem ám! Inkább, hogy
tovább éljen,
a legjobb helyen
termesszed,
óvd, ápold, öntözgesd
és metszed vissza
õsszel,
takarót tégy fázós
fejére,
vágott sebeit
bekötözzed.
Te vagy a rózsa
prédája.
Szelíd vad az
oroszlánnak,
ahogy kirabolnak,
kisemmiznek
a várva várt
szabadsággal.
Önként adtad oda magad
a tövises boldogságnak:
a kinyílt tér egyre
jobban szorít.
Mert tévedtél. Nem a
jóságra,
a haszonra szomjazik a
profit.
A természet tavasszal
kihajt,
bimbókat hoz,
segítségért kiáltván,
de kiáltása vad és
szilaj.
Soha ne feledkezz meg
róla,
a szemet gyönyörködtetõ
rózsa
erkölcsileg nem
felemelõ látvány.
De virág nélkül a világ
valótlan.
Miért járok el naponta
hazulról?
Nem tudom, de
bizonyosan
elfelejteném az otthon
melegét,
ha untalan nem érkeznék
vissza.
Annál erõsebb a konyha
illata,
minél tovább maradok
el.
És nehezebb is, hiszen
cipelem
magamon az egész
életemet,
a súly estére
gyarapszik
pár dekával, de
elõfordul,
egy óra több kilót
nyom.
Nem magyarázom, miért.
Most éppen megálltam
és figyelem a
templomajtón
kijövõket. Mindenkiben
van
valami, ami a rúgókat
mozgatja.
Megírni egy szempár
történetét,
egy tekintetét, amint
boldog,
ahogy fordul combjain a
szoknya
surranón, lengõ,
habkönnyû
vágyakozásban.
Összesúgnak
ott feljebb a rengõ
bimbók
egy titkos, selymes
édenrõl
a láthatatlanság
mezején.
Ha csak egy-egy
vonallal
tudnám érzékeltetni
bennem
kicsit, talán
maradandóvá
tehetném utolsó
napjaim.
A tányér mellett kanál,
villa,
kés. Utóbbi fenyegetõ,
alig
merem megfogni,
száraz szemeim
beborulnak
kicsorbult fényétõl.
Szemben ül velem
mindenem,
mélyen belélegzem.
Másokkal egyre
szigorúbb
vagyok, nem értik
mennyibe
kerül nekem egy korty
étel
lenyelése, egy
köhintés.
Ez egy más világ, s aki
ide
belép... érted, õ értse
is.
Persze, néha bárgyún
fordulok
el, legyinteni még
tudok,
adok a tetûknek vért,
a bogaraknak morzsát és
cukrot.
De mielõtt jóllaknának,
gorombán elveszem
elõlük.
Minden lépés, minden
nyitás
és csukás egy határ,
gyarmat
azon a földön, ahol
eddig
szabadon mozoghattam.
Irigylem, hogy majd
bárki
feloszthatja magának
az enyéimet is
nemsokára,
milyen néven, mennyire,
hogyan, teljesen
mindegy,
hisz nem emlékszem rá.
Néha nagyon félek tõle,
nem hazudom, hogy bátor
vagyok, hõs, meg
ilyesmi.
Értékeim csak
porszemek.
Olyan kegyetlen, amikor
kinézek és szép a
reggel,
a gyerekek vidámak, a
forgalom szabályosan
kereng
az iskola elõtt, és a
zsivaj
az a jövendõ, mi már
nem
is nagyon érdekel. Nem
lesz.
Nem tudom, kinek a
tõrje
döfi át a világot,
hogy engem is elérjen.
Aztán összehúzom
belül a lelkemet, miben
nem hiszek, hogy van,
ha volt is.
Próbálok nagyon undort
keltõ
lenni magammal, a
pókokkal,
a macskákkal, hogy
túléljem
még ezt a napot.
Mosolygok.
Hogy min? Hát a semmin!
Néha érzed, felejteni
kell, van,
amiben csak az
elhülyülés segít.
Egyszer fent vagy,
egyszer lent.
Veszélyesek a
mélyrepüléseid.
Akár szándékosan át is
élhetnéd
a beteges, fárasztó
valóságot.
Kódolt program fut le
génjeidben,
aztán ezt jól
félremagyarázod.
De miért törnéd szét
másokban
a rólad régen kialakult
képet?
Sokan bebábozódnak
ilyenkor,
várják, keljen ki
bennük az új élet.
Nem hiszel benne. Ez
csak pótszer,
mint álmatlan éjjeleken
altató.
Bevallod gyávaságod,
bevallod,
tovább nem vagy
halogatható.
Itt paraszt vagyok, te
ott futó.
Egy színen mozoghatsz,
én ráléphetek a másikra
is.
Nem érdekel, ha
gyõzünk,
arra már rég le vagyok
ütve.
Az a parti tetszett,
amikor összevesztek
és felborították a
táblát.
Egymáson feküdtünk.
Néha hosszú hetekig
nem köszönünk
egymásnak.
Persze, azért
tegezõdünk.
Végül is bármin össze
tudnánk
veszni, sõt, titokban
ezen többször túl is
lehetsz.
Te vagy a fõnök, ezért
a költõ csak én
lehetek.
Tõlem lassan már
mindent
elfogadsz, de amikor
egymás
verseit kezdjük
olvasni,
egy kicsit
eltávolodunk.
Múltkor zavarodban
olyasmit
írtál, még nem halok
meg.
Elhittem, és azóta
érzem,
sokkal jobban vagyok,
a szív leállása után
pedig még
lesz három másodpercem.
Néha szégyenlem,
hogy fizikálisan
elmaradok
a gondolataimtól,
árkon-
bokron túl jársz,
fölényesen,
pedig látom,
irányítanak,
mint egy netes játékot.
Velem ezt már,
ha megszakadnak is,
nem tehetik meg.
Mindig bánt a
lelkiismeret,
illedelmesen
köszöntem-e el.
Fogalmam sincs, hogyan
tudnám azt a három
pillanatot
feléd is jól beosztani.
Az én helyzetem
egyáltalán nem fontos.
Még az sem, hogy
magammal rendben legyek.
Jaj, vissza ne
hangozzanak bolondos
híressségbõl teltkeblû,
karcsú hegyek!
Épp ráérek. Látom az
éji képbõl,
ahogy kicsi bolygómmal
elfordulok.
Sehova nem vezet
belõlem lépcsõ,
magas és mély mind
ugyanaz a burok.
A függöny halványszürke
mintázatán
araszol komótosan a
telihold.
Bárcsak örökké õkelmét
láthatnám!
De kisétál a szobából.
Ennyi volt.