Ódor György: Remény Öleltelek, ettõl tudtam meg, élek, a többi nem lényeges, kifizetjük, a fájdalom, a vér, a seb, csak részlet. Szeretlek. Ez volt az utolsó szavam hozzád, majd elvesztettem a beszédet. Mély szakadékba hullottak a szavak pattogva, mint az a sok galambtrágya otthon az erkélyünk ablaka alatt. Csak kisírt szemed kérdezte meg fénylõn: ugye kedves, a szerelem, az maradt. |
Nem tudom, akkor hogyan, s mit feleltem, hisz nemrég kóstolgatott meg a kaszás, még mindig remegett tõle a lelkem. De megértettél így is, elballagtunk a fény felé, szinte egy szívvel ketten. A végén mi lesz? Mikor arra várok, tehetetlenségemben nevetnem kell: hogyan leszek én így veled magányos. Szerintem akkor is ölellek téged, nem két reszketõ karommal, de máshogy. |