Ódor György:
Vékonyfosás
1. Nyúl a bokorból
Úgy
ugrott ki az ágyból, mint nyúl a bokorból.
Futás, de a kanyarban neki
a szekrénynek, az a rekamié sarkának lökte
vissza, majd nehezen
elindult a folyosón, hosszú, szétfolyó
ürüléket hagyva maga után. A
felesége megrémülve szemlélte a dolgot,
amikor a villanyt
felkapcsolta. A férfi szégyenszemre ott
csücsült becsinálva a vécén,
a maradék csak kifolyt belőle. Óvatosan letolta
pizsamanadrágját,
amit az asszony azonnal vitt beáztatni a fürdőbe. Maga is
megdöbbent,
amikor felállt és látta életre
szóló művét. Ugyanis ilyet még nem
sikerült alkotnia. Festményen nagyon szépen mutatna,
ha Rembrandt
aláírás szerepelne rajt. Betántorgott
némi segítséggel a pizsamája
után, ahol alaposan lefürösztötték
és újat, frissen vasaltat kapott.
Hiába, új embernek új pizsi jár! El akart
indulni vissza a szobába,
colstokként csuklott volna össze, ha nem áll
mögötte az az angyal aki
elkapja és betámogatja. Az utóbbi két
évben, mióta gyógyíthatatlan
beteg, többször is a szárnyai alá vette. Az
ágyon elnyúlva hatalmas
megkönnyebbülést érzett a hasa
tájékán, de néha erős, szúrós
fájdalmakat is. Ilyen rosszul még nem érezte
magát, mióta haza
érkezett a kemoterápiáról
Senki ne
botránkozzon meg, mert amíg él, bármi
előfordulhat vele is.
Legfeljebb szégyellné leírni, de az én
szemléletem más: nem az a
művészet, ami csillog-villog, hanem az
életszerűség, a valóság. Bent
az onkológián, ahol ezt a sok mérget
nyomatták géppel a vénámba
715ml/ h sebességgel, kényszerképzeteim
támadtak, a nővér legyintett:
magának fogalma sincs mit okozhat még ez, ez semmi, majd
meglátja,
teljesen kiszámíthatatlan lesz. Gondoltam,
beszámíthatatlan, de nem
volt igazam. Beszámítható maradtam, de egy
másik valaki bújhatott a
bőrömbe és azt éreztem, az életem egy
cérnaszálon lóg, bármikor
átmehetek egy idegen galaxisba, ami akkor
valóságosnak tűnt, cseppet
sem féltem tőle, sőt vonzott. Aztán a harmadik és
negyedik napon
elszabadult a pokol, se enni, se inni, mert ha leerőltettem, azonnal
vissza is dobta. Három korty víz volt a normám, ha
négyet ittam, az
is kijött belőlem. Adtak
hányáscsillapítót, ami némileg
segített, de
enni mellette sem tudtam. A negyedik napon, amikor megkaptam az
utolsó meleg anyagot, hazajöhettem. Meleg anyagnak
hívták a nővérek
azt a vegyszert, amit a szervezetembe erőltettek, ami azonnal
elkezdte ölni a sejtjeimet, válogatás
nélkül, a rákos és a normális
részt is. Annyi nyálam sem maradt, hogy az
ördögöt leköphessem, ha
véletlenül szembe találna velem jönni. A
szám vörös, kemény,
repedezett, csupa fájdalom. Az egyik vőm és a nejem
beültettek az
autóba és irány a senki földjétől
minél messzebb. A főorvos azt
mondta, ha erős hányingerem van, ne menjek el, adnak rá
gyógyszert.
Bólintottam, de tudtam, hogy nem maradok ott semmiképp.
Azt is
elhatároztam, hogy a második ilyen kúrát
nem engedem meg nekik,
inkább meghalok, de nem döglök, hullok el, mint a
kutyák. Az orvosok
egy része a betegséget akarja gyógyítani,
nem törődve az emberrel.
Nagyon oda fogok ezután figyelni, mit írok alá.
Eszembe jutott az
Éva, aki a házban a másodikon lakott. Őt
Kaposváron kezelték kemoval
és belehalt a mellékhatásokba, bízva az
orvosokban, tovább bent
maradt és erőltették bele az ennivalót. Nem
sikerült. Nekem is írt fel az
onkológia főorvosa hányinger elleni gyógyszert, nem voltam jól tőle.
Elolvastam a tájékoztatót: erős hasmenést okozhat. Hát orvos az
ilyen? Hát nem elég erős így is a hasmenésem? Szopogatósat kértem,
amit bent adtak, az jó volt, de nem azt írta fel ez a huligán. Mert
úgy nézett ki a szerelésében és a tornacipőjében. Egyszer vizitkor
valamit mondott, várt rá választ, mutattam neki, nem tudok beszélni.
Rákérdezett a nővérre: ez süket? Anyukád, te majom! Intettem,
menjenek el. Fel is háborodott rendesen. Ezután bármikor jött, nem
foglalkoztam vele. Az orvosok egy része nem tudja, mit kezdjen
magával, ha valami fontos beosztásba kerül. Szinte megszűnik normális
ember lenni. Egyik nővér felvilágosította, állt az ágyam végében és
nézett. Felkeltem és kimentem vécére. Vártam, hogy utánam szól, a
meglepetéstől nem tette. MELEG ANYAG!
Nos, ezek
a sikertelen kirohanásaim egyre szaporodtak, a
mosógép állandóan
ment, legyen tiszta pizsamám. A konyhaasztal kb. 2
méterre van a
vécéajtótól. Azt a két métert
is jól bejelöltem. Egyre jobban
kiszáradtam, a második hét végén
jött a lányom és a férje, beszéltek
a vejem nővérével, a Mónival, aki a
sürgősségin dolgozik, azonnal
kocsiba és adjanak át nekik. Így is
történt. Pizsamában,
hálóköntöst
öltve betoltak a kórházba, ahol vizsgálat
és vérvétel után azonnal
infúziót kötöttek be. Éreztem,
frissesség vesz körül, állok a nagy
nyitott ablakban és kapaszkodok valami toronyszerűségben,
a szél
egyre erősebben fúj, aztán nem is szél fúj,
hanem én száguldok ezzel
az építménnyel olyan sebességgel, lobog a
hajam.
Másnap
reggel áttoltak a fertőzőre. A hasmenés miatt
mindenképp át kellett
adniuk. Ilyen göcsörtös, hasadozott
aszfaltozású udvar nem hiszem,
hogy van még a világon. A kocsi kereke fogna fel valamit
ebből, de
nem. Mire átértünk a kórház
északi pontjáról a legdélebbi
részig, jól
kiráztak, elmentünk a patológia előtt a
végén, önkéntelenül
ránéztem
a vasajtóra.
A lányom
félt ettől az osztálytól, a
fertőzésveszélytől, hiszen védtelenné
tett a kezelés, az immunrendszerem nem működik, de
kellemesen
csalódtam az ott dolgozó orvosokban, főképp a
főorvosban. Miután
beszélt velem, közölte a feleségemmel, hogy
jól megértjük egymást. Én
is úgy vettem észre, emberként és nem csak
betegként kezelt,
elmondta, hogy két irányban vizsgálódnak:
hasi daganat,
bélcsavarodás, vékonybél betegsége,
illetve valamilyen fertőzés.
Rögtön közöltem vele, hogy az utóbbi a
valószínűbb: kemoterápiás
gyógyszer mellékhatása. Minden áldott
és áldatlan nap vettek vért,
azt mondták, kell a sebészeknek. Legalább
három sebész is
megvizsgált, nyomogattak jobbról balra, persze mindenhol
fájt, az
egyik kijelentette, úgy néz ki meg kell műtenie.
Jól nézünk ki,
gondoltam, de aztán a hasi ultrahang, majd a CT után
jött a főorvos
és közölte, hogy nincs daganat a hasamban,
vékonybélrenyheség
tapasztalható, ami a kemo mellékhatása lehet, nem
kell megműteni.
2. Gégészeti közelkép
Azt vettem észre,
valamiért haragszanak rám a gégészeten, ahonnan kemoterápiára
küldtek. Valamiért? Nem valamiért, hanem gondolom azért, mert nem
csináltam végig a kúrát. A feleségem telefonált az onkológiára, hogy
sajnos nem tudunk menni, mert nagyon rosszul vagyok és állandóan megy
a hasam. Sajnálták, menjünk, amikor lehet, de hát nem lehetett. Az a
baj, hogy én nem tudok beszélni. Az asszony meg olyan nőiesen
fogalmaz és megértő azzal is, kivel nem kéne. Mert doktor, mert jaj
istenem, mi lesz, ha. Pontosan megmondtam volna, hogy a saját
anyjuknak adják ezt a mérget, ha jót akarnak, de ne nekem. Mit
képzelnek? Először rendesen ki kell a gyógyszert próbálni, megfelelő
szabályok szerint. Mert nem én vagyok a kísérleti nyúl! Sem az a
másik beteg, aki pontosan úgy járt, mint én, pontosan olyan
tünetekkel került be a fertőzőre nem olyan régen előttem. Mikor a
kivizsgálásnak vége volt, meg is jegyezte ott a szobában előttem az
egyik sebész a főorvosnak, hogy ez pont ugyanaz az eset. És még ki
tudja, hányan vannak, akik így jártak és ki tudja hányan haltak bele,
mert azt gondolták, az orvos jobban tudja, mi kell nekik. Nekem is
járna még ebből az ördögűzőből annyi, amennyit kaptam. Ha be engedném
a vénámba, a krematórium kapna egy újabb áldozatot.
Honnan
tudom, hogy
haragszanak? Hát ki nem venné észre? Átküldtek kötésre, mert folyt
ez a franc a nyakamon. A beteghordó egy langaléta srác, olyan 30
körüli, de nagyon rendes. Komolyan, nagyon! Odatolt a kezelő ajtaja
közelébe. Vártunk, mikor fogadnak, a főorvos megbeszélte az ottani
főorvossal. Mögülem jött a W. doktor. Ahogy elment mellettem,
gúnyosan oldalról rám nézett, mint egy varangyra. Kár, hogy nem tudok
beszélni, megállítottam volna. Pontosan tudja, ki vagyok, ő csinálta
a gégemetszést, mikor fulladozva bekerültem. Nagyon sok bajom volt
vele, a vérzés nem akart elállni. Szóltak neki a nővérek, semmi.
Egyszer aztán a főorvos utasítására betoltak a műtőbe és W. úr
elektromos ketyerével zárolgatta el az ereket, széthúzva a sebet,
mindenféle érzéstelenítés nélkül. Minden műveletnél ugrottam volna,
ha a nővérrel ketten szorosan nem fognak és nem vagyok lekötve.
Közben alig figyelt, enyelgett azzal a nála egy fejjel magasabb nővel
és mindenféle pletykákat, szidalmakat hallgathattam az osztály többi
dolgozójáról. Megtudtam, ki a nagyobb kurva, nem mintha érdekelt
volna abban a helyzetben. Miután visszatoltak, nem nézett rám többet,
hogyan vagyok. Mindig csak a reggeli főorvosi vizitkor tudtam
elmondani, ha volt problémám. Megmondom őszintén, erről is leszoktam
és inkább jól éreztem magam szóban, mert a válaszok néha nagyon
cinikusak, elutasítóak voltak.
Borzalmasan fulladtam
egyik délután. Zihált a tüdőm, nem tudtam, mi van, dobáltam magam az
ágyon, menekülni próbáltam a fulladás elől, nem volt hova. Rohantak a
nővérek és megpróbálták kitisztíttatni a légutat. Fémkanul volt
bennem, igazság szerint nem járhattam volna így, ha a műtétet
rendesen végzik el. Szívatták belőle az idegen anyagot, valami jött,
valamivel jobb volt, de csak fulladtam, múltak a percek, éreztem
egyre kevesebb az esély az életben maradásra, mire egyszer csak egy
hatalmasat köhögtem és beborítottam vérrel a fél szobát. Nem túlzok.
A függönyön, az ágyamon végig, a szoba műanyagpadlóján középig minden
csupa vér és vérrögdarabka volt. Úgy néztem ki, mint a tömeggyilkos
mészárlás után, a pizsamámban alig volt vértelen darab. Jól van hála
istennek! Az egyik nővér szólalt meg így, aki előtte nagyon meg volt
ijedve. Legalább megkönnyebbült. Szabadon lélegeztem, visszatértem az
életbe. Úgy éreztem akkor. Vetkőzzön, szólt a nővér mindjárt hozunk
kórházi pizsamát, azt meg csomagolja bele valamibe, talán ki lehet
még mosni otthon. Sokat kínlódtak még velem, mert ettől a szabadulási
művelettől úgy kitikkadtam, nem tudtam megállni a lábamon az ágy
mellett kapaszkodva, valakinek tartania kellett. Lemostak rendesen,
igazán szép munkát végeztek, jött a takarítónő is, aki a látványra
összecsapta a tenyerét. Mire az asszony estefelé jött látogatóba,
mosolyogva fogadtam. Hogy’ vagy? Kösz’, jól. Aztán később
megmutattam neki a véres sötétítő függönyt. Elborzadt, de hát tudnia
kell.
A doktor úr ezután sem
nézett meg, egyszer sem. Pedig az ilyen vérzéses esetet normális
helyen ki szokták vizsgálni, gondolom, én a kis naiv. A bent
tartózkodásom alatt a műtőorvosom mindössze egyetlen egyszer nézett
rám, amikor műanyagkanülre cserélték a fémet, mert a rám váró
sugárkezelésre fémkanüllel nem mehettem. Akkor sem mondott semmit és
fél percnél többet nem volt benn nálam. Szerettem volna, ha a
sugárkezelés hatására a daganat eltűnik, ebben reménykedett a főorvos
is, így hát megegyeztünk. Ő azért sokkal rendesebb „pali”
volt, illetve máig is az. A zárójelentést a W. doktor úr hozta be.
Kérdezte a nejem, mennyit adjon neki. Mondtam, ennek egy fillért se.
Mert nem érdemli meg, tíz botot érdemelne a deresen. Nem is kapott,
így nagyon furcsán búcsúzott el tőlünk. Leírhatatlan.
A főorvos úr
utasítására, amint két fülemmel hallottam, W. doktornak fel kellet
hívnia a szombathelyi onkológiát és engem oda bejelentetni.
Mindenképp kellett a CT vizsgálatról egy CD, ezt a lelkemre kötötték,
anélkül el se induljak. Vártam, mikor fogadnak, de W. doktor nem
hívott. Már egy jó hónapot megkésve egyszer csak csengett a telefon
és közölte, hogy képtelen beszélni a szombathelyiekkel, fogjuk
magunkat és bejelentés nélkül csak menjünk, talán nem lesz probléma.
Hát ilyet még kutya se baszott, nem tudta a szombathelyi kollégákat
felhívni. Nem hiszem el, talán megpróbálta egyszer vagy kétszer, nem
vették fel azonnal és szart rá egy nagyot. Elnézést az ilyen
szavakért, de ekkor nagyon fel voltunk háborodva. Nemcsak én, hanem
az egész család. Ha akkor a közelemben lett volna ez a W. doktor, hát
nem tudom, nem kapott volna-e tőlem egy nyaklevest. Mert ugye a
tumort nem érdekli a telefon, az nő a gégémben éjjel-nappal és minél
nagyobb lesz, annál nehezebben gyógyítható.
Beültünk a kocsiba és
irány Szombathely. Már reggel 8 órakor ott voltunk és alig fértünk be
abba a nagy terembe. Több százan várakoztak, mindenki máshova
persze, erre később jöttünk rá. Az ablaknál sorban állás után beadtuk
a papírokat és a CD-t. A CD-t azonnal visszaadták, mondta a nő, ők
majd megnézik, mi van ott, ezt el is dobhatom. Ülőhelyet is csak egy
egy idő után találtunk a nejemmel, ott kucorogtunk hosszú órákon át a
levegőtlen helyiségben. Szerencsére nem mindenki oda várt, voltak,
akik gyorsan végeztek. 9 óra felé aztán megérkezett az ottani
főorvos. Nem mondom, csodálatos volt, mint látvány. Legalább 2 méter
magas, erősen pocakos ipse, mintha dübörögne alatta a föld, amerre
jár, és attól féltem hanyatt esik a testtartása miatt.. Ezt le kéne
vágni és kisütni, mennyi zsírja lenne! A nejem tekergette a fejét,
van még kedvem viccelődni. Mindenkit behívott előttünk, hiába
érkeztünk előbb, a legvégére hagyott bennünket. Egyáltalán hogyan
kerültünk oda, nem tudtak rólunk, ezért maradtunk a végére. Először
úgy nézett ki, nem is akar velem foglalkozni, menjek, ahova akarok.
Ültem vele szemben, mellettem a feleségem, úgy tudtam beszélni, ha
befogtam a kanült, rekedten. Elnézést kértem, elmondtam, hogy nem
tudott a W. doktor telefonon velük beszélni. Iszonyatosan dühös lett,
de láttam, hogy megsajnált. Azzal kezdte, hogy maguk mit várnak a
sugárkezeléstől? Nagy nehezen megértette, hogy otthon a főorvos úrral
úgy gondoltuk, a sugárkezeléssel sikerül a daganatot eltüntetni, vagy
leszűkíteni legalább. Aha! Hát ha nagy szerencséje van, de nem
hiszem, meg kellett volna műteni előbb, tehát kidobni az egész gégét,
ahogy van. Nézze, ezzel a betegséggel kb. 20% éri meg a 2-dik évet,
aztán nekik is kampec. Meg sem tudtam szólalni, azt hiszem, más is
így járt volna erre a mondatra. Hogyan tud egy ember ennyire fásulttá
lenni a többi embertársa iránt? Aztán rájöttem, igaza van, minek
hamukázzon itt nekem, nem azért van, hogy bárkit is hülyeséggel
hitegessen. Telefonált valami Karcsinak vagy Jóskának, bemondta a
nevem és a születési adataimat. Aztán felém fordult: előjegyeztük
sugárterápiára április 07- től. Akkor jelentkezzen ugyanitt és
elkezdik a kezelést, ami 35 alkalommal 2Gy erősségű lesz. Nagyon
megköszöntem, bár akkor még csak március negyedike volt. Hiába,
mindenhol várni kell a soromra, ez legalább nem fél vagy egy év.
Kissé megkönnyebbülve és kissé lesújtva távoztunk. Látszott rajtunk a
közeledő vég árnyékának és a halvány reménynek a keveréke. Ránk volt
írva.
Sugár. A halál
birodalma! De erről később. Most itt ülök egy tolószékben a
gégészeten, a kezelő ajtajához közel. A főnővér rám köszönt,
megismert, pedig nem voltunk valami jóban, sok dologban eltért a
véleményünk és mindig megjegyeztem, hogy ne üvöltsön itt nekem, nem
süket vagyok, beszélni nem tudok. Akkor írjam le, röffent vissza. Na,
és attól nem kiabál? Néha úgy viharzott el, szerintem benedvesedett
dühében vagy örömében. Most normális volt. A főorvos hosszú idő után
jött ki a kezelőből egy páciensével és eltűntek a folyosó másik végén
a szobájában. Tudtam, hogy ezek az urak nem igazi páciensek, hanem
üzletelnek valamiben. Nem sikerült megfejtenem, miben is rejlik az
üzlet, de biztos voltam benne, mert egyet megismertem közülük, ő is
méricskélt egy darabig, amikor meglátott. Kisebbségi révén nagyon jól
élt ahhoz képest, hogy rendes foglalkozása nem volt. Talán valuta,
vagy ilyesmi. Mindegy. Tényleg, teljesen mindegy, de nem kerülte el a
figyelmemet, főként amiatt, hogy miattuk sokszor többet kellett várni
egy-egy rendelésre, kötözésre. Most is ez történt és ugyanolyan
formában, mint máskor. A tárgyalásuk után a főorvos mindig eltűnt
egy-egy fél órácskára, kimenvén az épületből. Mikor visszatért onnan,
legalább két órát vártunk már rá. Láttam, hogy gondterhelt, fáradt,
de egyből mutatta, engem toljanak be először. Letisztogatta,
kiszippantgatta a váladékozó sebet, majd bekötötte. Nagy bucit, szólt
az asszisztensnek és leragasztották. Nem szerettem ezeket a bucikat,
össze-vissza tekeredtek az emberen, lefordultak a helyükről,
felbomlott a kötés, stb. Főleg a nagyok. Az összehajtogatott steril
géz jobban és hosszabban védte a sebet.
De hát ilyesmibe nem
szólhattam bele. Próbált velem beszélgetni a főorvos, nehezen
értettük most meg egymást, nagyon gyenge voltam még, a tolókocsiból a
kezelőszékbe is a betegtologató segítségével tudtam csak átülni.
Egyedül való megállásról szó sem lehetett. Pedig mindig nagyon
dicsért az állóképességem miatt: ebben a korban ez nagyon ritka.
Ebben a korban, a mi korunkban, mert pár évvel volt csak fiatalabb
nálam, hatvanon túl van már ő is. Úgy is hívtam magamban sokszor,
hogy az Öreg. Velem nagyon jól bánt és ahogy kinézett először a
nyakam, ahhoz képest bőráthajtogatással, egyéb trükkökkel egész jól
rendbe tette. Mondta is egyszer: magán többet tanultam, mint az
összes többi betegemen. Hónapokig minden nap voltam nála, néha csak
kötözésen, néha kisebb beavatkozáson. Talán írok ezekről még, hiszen
a fájdalomcsillapítás nélküli öltögetések, varrások nem voltak a
legszebb élményeim. Összesen hatszor altattak el, ha jól emlékszem,
lehet, hogy hétszer. Nem, hatszor. Egy éven belül, ehhez azért kellet
belső erő is. No, meg egy erős szív. Most kértem egy darab papírt és
tollat. Ráírtam a főorvosnak a rövid jelentést az állapotomról. „A
kemo miatt nagyon le vagyok gyengülve, majdnem kiszáradtam. Lehet,
hogy 20 kg-ot is fogytam pár hét alatt, ami borzalmasan sok.”
Rám nézve, bólogatott, majd utasításszerűen közölte a
betegtologatóval: minden nap hozd át ide, igaz nem vagyok holnapután,
de a Manyi átköti majd a sebet. A Manyi úgy nézett rám, mintha ki
akarnám szúrni a szemét, de hát nem én találtam ezt ki. De a
főorvosnak nem merte megmondani, hogy ő ezt nem akarja megcsinálni.
Kussolt. Ez a Manyi olyan behízelgően beszélt a feleségemmel legutóbb
is, velem meg a leghidegebb módon. A főorvossal is ugyanezt csinálta,
már korábban is megfigyeltem. A szemébe hízelgett, de mögötte
rábeszélt, meg ilyesmi. Hogy tenné magáévá egy hímoroszlán,
unga-bungázná jól meg, hülye tyúk! Nem tudom, mi a baja velem, talán
az, hogy amikor a Sz. doktor elém tette az iratot a kemoterápiáról,
először nem akartam aláírni, közöltem, inkább műtsenek meg. De hát
nem úgy van az! Erek vannak ott, érsebész kell, lehet, hogy műeret
kell beépíteni, ki tudja, milyen nehéz a tumorhoz hozzáférni. A
kemo-tól majd kisebb lesz és könnyebben műthető. Mondtam, nem értem,
ez a tumor már volt kisebb, nem műtötték meg akkor sem. Mindössze 9
mm volt. Zavarba hoztam őket és akkor láttam, hogy a Sz. doktor
idegessége mellett a Manyinak is szikráztak a szemei. A főorvos hetek
óta szabadságon volt és még hetekig nem lesz. Nem mondták meg, mikor
jön vissza, hiába kérdeztem,. Nem maradt támogatóm a bajban. És akkor
aláírtam azt a „mérgezési engedélyt”, amit nem szabadott
volna. De hát nem is volt más választásom, ha visszagondolok, mert
abbahagyták volna a kezelésem, hivatkozva arra, hogy nem fogadtam el
a felajánlott módot.
3. Szarság az egészségügy
Ilyen szarság ez az
egészségügy, ki van az ember szolgáltatva: az eljárások során, az
ágyban, a kezelésekkor, a bánásmód miatt, a szakszerűtlenségek
garmadájában. Néha úgy nézett ki a karom, mintha koromban
fürösztöttek volna, a sok át- meg mellészúrások miatt összeértek a
véralvadások. Hatodszor műtöttek, vártam a folyosón a felvétel miatt.
Jött a Manyi, hogy adjak papírt a vércsoportomról. Mondtam, az előző
öt műtétnél nem tudták? Ha meg tudták, hova lett? Tudniuk kellett,
anélkül műtétnek nem szabad nekilátni! Elveszett. Elveszett a
vércsoportom. Ez igazán aranyos. Messi becselezi magát a 16-osra,
lőni készül, de a bíró lefújja. Lábbal ért a labdához. De hiszen ez
foci, lábbal kell. De most az egyszer nem! Így történhetett. Kaptam
behívót vércsoportvizsgálatra, másnap elmentem, egy szőke fogadott.
Na, mit hozott nekem, vizsgálgatta a karomat. Ekkor már tudtam, hogy
baj lesz, ez a nő nem tud vért venni. Csupa kék lett a jobb karom pár
percen belül. Nem tudtam neki megmondani, hogy itt a kolléganőjével
ennyi idő alatt el is felejtjük egymást és nyoma sem marad, de hát
nem tudtam beszélni. Végül fenn a bicepszemnél talált egy jó eret. De
azután az is bekékült gyorsan. Másnap megmutattam az Öregnek, nézze
meg, vércsoportvizsgálaton voltam, mert elvesztették. Nagyot
sóhajtott és tekerte a fejét. A Manyi akkor kirohant a kezelőből
idegességében. A főorvos nézett utána, aztán elkezdtünk rajt együtt
nevetni.
Egyébként az
asszisztensek és a nővérek vezető rétegének nagy része valakinek a
valakije. Nem a tudás számít. A francot. Ki, kicsoda, kicsodának
kicsodája és persze sokat nyom latba egy-egy ungabunga. Rá kell nézni
a gégészeten a főnővérre, hogyan viszi a fenekét. Az embernek betegen
is megmozdul utána a farka. Nekem legalábbis. Eddig egyébként sok
mindent kiöltek belőlem, a szégyenérzettől a kevélységig, de a
szexuális vágyat nem tudták. Annyira lenn és mélyen van bennem, nem
érhetik el. Bár ez a kemo főleg, a tehetséget rendesen megnyirbálta,
de talán ez is gyógyul majd, ha szűnik a hatása, ha kezd nőni a hajam
és a fanszőrzetem, ha termelődnek újra spermák és keményedik, aminek
keménynek kell lennie. Most nem az igazi!
Szóval, a nővérek
között ezen túl vannak csoportok, ki, kivel haverkodik, hogyan tudják
lenyomni a másikat, őrület, ha figyel az ember, mit nem lát. Akár az
életben, bármely munkahelyen, ahol szabad a gazda. Valamikor a vénás
injekciót nem adhatta be akármelyik nővér, a branült sem tehette be
bármelyik, külön vizsga kellett hozzá. Manapság szurkálja az embert
boldog-boldogtalan. Néha úgy éreztem, tele vagyok darázscsípéssel,
mire egy branült beraktak az infúzióhoz. Aztán feladta az illető és
szólt a másik nővérnek, aki egy mozdulattal sikeresen elvégezte a
műveletet. Mert értett a szakmájához, csendben végezte a dolgát, ő
nem kiabált, utasítgatott állandóan és nem mondogatta azt a szarságot
a betegeknek, hogy drága így, drága úgy. Drága az anyád kínja! Mitől
lennék én neki Drága? Nem fizetett értem és én sem fizettem őérte.
Erre céloz? Akkor meg egyenesebben kéne fogalmazni, nem drágázni.
Amikor a feleségem vitt nekik valamit, kávét, vagy mit tudom én mit,
nem foglalkoztam vele, éjjel bejött a nővér, amit sose tett és
mondta, ha valamire szükségem van, csak szóljak nyugodtan. Fiatal,
vékony szőke kis csaj volt, hát mondhattam volna, mi hiányzik nagyon,
de csak mosolyogtam rajt és mutattam, menjen csak, pihenjen le ő is.
Mert éjjel úgy aludtak ám, mint a bunda. Ha az ember sétált a
folyosón, mert nem tudott elaludni, látta, hogyan horpasztanak a
fotelokat összetolva. Észre sem vettek legtöbbször, akár ki is
szökhettem volna, de minek, egy kupleráj sem volt a közelben. Volt,
hogy nem tudtam, ki van szolgálatban, mert csak reggel láttam, amikor
ébresztő volt. Éjjel meg is dögölhettünk, észre sem vette volna.
Biztos elő is fordult ilyen, nem számít.
Gondolom, bizonyos idő
után a betegek jajgatásai, panaszai, a halott látványa nem jelentett
nekik traumát, olyan csak, mint egy jónapot. A Sz. doktornak is.
Este behoztak egy beteget, aki fulladt. Adtak neki oxigént, az
ügyeletes Sz. doktor úr megvizsgálta, lefektették és rá se néztek
többet. Fiatalabb volt nálam vagy tíz évvel. Nem tudott enni sem,
akartam neki adni egy kefirt, valami legyen benne, nem fogadta el,
sőt az én betegségemen szörnyűlködött, hogy gégemetszésem volt. Neki
is meg kellett volna ezt akkor csinálni, de Sz. doktor magasról szart
rá. Hallottam, ugyanúgy énekelt a madár a torkában, mint nekem,
amikor fulladoztam. Hajnalban aztán csend lett. Jött a nővér, hogy
elnézést, történt egy kis baleset. Nagy fehér lepedőket vontak az
ágya köré állványokon és ketten behozták a vécéről, holtan. Rendbe
tették és várták a hullaszállítókat. Sz. doktor állapította meg a
halál tényét, valamit írogatott a nővérpultnál, előtte mentem el,
megálltam egy pillanatra. Rám nézett, láthatta szemeimben a
megvetést, de oda se neki, folytatta a jegyzetelést. Annak is tanúja
voltam, amikor az elhunyt feleségének magyarázta, mi történhetett. Az
asszony nagyon sírt, vele volt a fia és a lánya is. A lány rázkódott
a zokogástól, a bátyja tartotta az ölében. Felejthetetlen éjszaka
volt!
A fekete ruhás nővér
elédetlen az egészségügyi béremeléssel és állandóan az erőn felüli,
odaadó munkájukról szónokol. Én meg elégedetlen vagyok az
egészségügyi ellátással, a nővérek és egyes orvosok képzettségével, a
betegekkel való viselkedéssel és a hanyag munkájukkal. Nem egy
intézményben szereztük a tapasztalatainkat! Szerintem azok maradtak
zömmel itthon, akik külföldön nem állták volna meg a helyüket.
A kórházi udvar
bejárattal egyező jobb oldala úgy néz ki, mintha becsapott volna a
bomba és utána egy kis takarítás után a maradékot körbekerítik. Nagy
átalakítások, modern osztályok építése indult el, aztán egy ideje
elvitték a bontókalapácsokat, megállt a dolog, elfogyott a lóvé. Hova
lett? Talán odafentről kéne megkérdezni, mit szól a
kórház-rekonstrukciókhoz a Varga Misi. Szerintem fogalma sincs, itt
lenn mi történik, dobálózik a hülye számaival. Évtizedeken át
hibátlanul vezette a kórházat a régi főigazgatónő. Valami
történhetett, lezajlott, gondolom én baromagyú, egykét csörte ő és a
vezénylők között, mert egyik napról a másikra kirúgták, mint macskát
szarni. Nem hagyta azért magát, ma az egészségügyi főiskolát vezeti,
tudtommal. Meg aztán egyébként is túl sokat tudott!
Mindenhol más rendszer
uralkodik, attól függ, ki a főorvos, milyen szisztémát alkalmaz. A
gégészeten egyszerű a felépítés, mindössze hárman vannak a főorvossal
együtt, akik operálnak. Mindenki elvégzi a saját műtétjét a saját kialakított
összegért. Nemigen dolgoznak hálapénz nélkül! Megvan a mandula, az
orrmandula, a gyerekműtét, a kis és nagy-műtét kialakított összege és
ezt a betegek, vagy hozzátartozóik pontosan tudják, nem lehet itt
össze-vissza ficánkolni, meg kell kérni az orvost a beavatkozásra és
ez már a fizetséget is jelenti egyben. Amíg a rendszer a borítékoknak
köszönhetően működik, nincs semmi baj, állandóan nagyüzem van.
Az én kezelőorvosom az
Öreg. Amikor kiderült, hogy sürgősen nagy-műtétre kerül sor,
megkértem. Megkapta az árát és jó barátságban vagyunk, bár szerintem
azóta többet tett értem, mint úgy általában a betegeiért. Kioktatott
a kezelőben, amikor ketten voltunk csak bent: reggel várjon, amíg
egykét női beteget ellátok, aztán jöjjön ide az ajtóba, hogy be
tudjam hívni, legyen erőszakos, ne foglalkozzon mással, ha nem
törekszik be hozzám, engem hoz rosszabb helyzetbe, legyen mindig
rámenős, ne féljen nem haragszom meg érte. Értjük egymást? Hát, hogy
a fenébe ne! A több hónapon át történő kezelések során valami közös
nyelvezet és humor alakult ki köztünk, mert az Öreg nagyon szeretett
ollóval a kezében vicceket mesélni. A Manyi ellenkezése mellett, mert
ezek a viccek tele voltak szexuális töltésekkel, sokszor egyenesben
kimondva a lényeget. Szegény nő ilyenkor irult-pirult, mi meg jókat
nevettünk rajta, közben a tű érzéstelenítés nélkül áthatolt a
bőrömön. Mivel nem tudtam beszélni, olvasott a szemeimből. Sokat
elárul ám az emberek nézése, meg is említette egyszer: úgy van, nézni
is tudni kell. Tehát ez a kapcsolat egész bensőséges volt néha.
Sajnáltam. Kissé már hajlott kora ellenére annyit dolgozott, mint a
barom. Néha egész nap a műtőben volt. A kényes dolgok mind rá
hárultak. A többiek is el tudták valahogyan végezni, de utánuk
sokszor tett megjegyzéseket a műtősnő. Jó kis duci nő volt, jókedvű
általában és ha meglátott, egyből mosolygott és üdvözölt. Ennyi műtét
után nem csoda, hogy megjegyzett. Jóban voltunk, mert
problémamentesen viseltem a sok műtétet 68 évesen. Most már a
70-diket tiprom, de ha kell, még aláfekszem a késnek. Inkább, mint a
kemo!
4. 110-es szoba
A beteghordó srác is
egyből észrevette az öreggel való közvetlenségem, jókedvűen tolt
vissza a fertőzőre. Még rá is kellett szólnom, intve az egyik
ujjammal, hogy lassabban, nagyon ráz a kocsi. Segített levenni a
hálóköntösömet és óvatosan lefeküdtem az ágyra. Amikor ide áthoztak a
sürgősségiről, szinte alig éltem. A szemeim olyan nehezek voltak,
erőfeszítés kellett, hogy nyitva tartsam egy kis ideig őket. Nem is a
szemeim voltak nehezek, hanem a szemhéjak. Pontosan így éreztem.
Először semmit nem ettem és nem is ittam. Képtelen voltam rá.
Veszekedtek velem a nővérek, hogy valamit muszáj, hoztak
krumplipürét, meg mindenféle főzelékkaját, mondtam el is vihetik. A
főorvosnak is említettem, hogy semmi kaja. Azt kérdezte: éhes?
Intettem, hogy nem. Akkor ne egyen. Kap infúziót, az életben tartja.
Majd eszik, ha éhes lesz. Ne erőltesse, mert visszatér a hányás.
Igaza volt. Benne bíztam a legjobban. Nem tudom miért settenkedett
ott mindig az a három sebész felváltva, azt nézték, mikor csaphatnak
le, leesik valami a műtétért, nem tudom, de állandóan jöttek, minden
nap. Aztán mikor kiderült, hogy nem kell megműteni, nem láttam őket
azóta. A nővérek is hozzászoktak, hogy nem eszem, néhány szekálóson
kívül a többi nem erőltette.
Kértem a nejem,
próbáljuk meg a tejbepapit, de csak olyan 2dl mennyiségig. Na, azt
másnap reggel megettem. Ez már egy hetes fertőzőn való tartózkodásom
után sikerült, így ment ezután, délután egy kis finom levessel. Ettől
a kevés kis ételtől is éreztem, erősödök. Erősödtem hát. Az ágy
mellett alig tudtam kapaszkodva megállni. A ricinus és a gyógyszerek
után megváltozott a világ, a gyógyulás útjára tértem. Pokoli
körülmények között, bepelenkázva.
Kétágyas volt a szoba,
egyedül feküdtem pár napig. Aludni nem tudtam így sem, nem tudom, mi
volt velem, képtelen voltam elaludni. Éjszakákat töltöttem ébren,
nappal alucikázgattam valamit. Olyan gyenge voltam, elaludni is
gyenge. Járt az agyam. Nem tudom, mit kerestem Svédországban, soha
nem jártam ott, most képzeleteimben rengeteget. Ott laktam, inkább
kirándulgattam és élveztem a tengert. Aztán a franciáknál, a
németeknél, de még Japánban is. Mindenhol nagyon szerettek. Csak haza
jönni nem akartam, mert itthon üldöztek. Igen, ezek valami politikai
indíttatású képzelgések lehettek a betegségem előtti időszak
tapasztalatai alapján. Aztán nagyon gyors vonatokkal meg repülőkkel
száguldoztam, nem tudom hova és el akartam hagyni a bolygót, a
tejutat is. Rosszulléteim eredményezte álmodozások, nem tudom
micsodák, féltem néha, hogy megtébolyodtam.
Egyik délután
iszonyatos hangokat hallottam az erkély felől. Toltak be a mentősök
egy beteget. Iá, holiáéeiáéejavadksimiá, vahalada, soholovadolsza
kula, iá, iá, parmatalokea......... Borzalmas volt, mint egy
őserdőből idekényszerített majom, úgy üvöltözött az illető. Átvették
a nővérek és próbálták megnyugtatni kevés sikerrel. Lekötözték a
kezeit és a lábait is az ágyhoz nehogy elszabaduljon. Behoztak egy
oxigénfejlesztőt, azt rákötötték, ettől kissé megnyugodott. Nemigen
lehetett több ötvennél. Mi a franc baja lehet? Aztán kapta az
infúziót, gondolom jól tele nyugtatókkal, mert olyan mélyen aludt,
nincs is az a mélység. Így is borzalmas látvány volt, lekötözve
keze-lába, nem is nagyon néztem arra. Csak magammal próbáltam
foglalkozni, hogy aludj már kicsit. Nem ment. Nem tudom milyen
kapcsolatban vagyok a jóistennel, itt semmi kapcsolatom nincs se vele
se mással, bármilyen szöveg ráhúzható, pontosan tudom, nem igaz az
állítás, képtelen vagyok bármilyen hitben gondolkodni, magamon kívül
csak a semmi van és azzal egyesülnék, meghalnék ezen a rohadt ágyon.
Jaj, de fáj a derekam, hiába mozgolódok kicsit, nagyon fáj. Berohan
az egyik nővér, kiabál a szomszéddal, mit csinál, megint lecsúszik az
ágyról, visszatologatja, aztán eltűnik.
Rájöttem,
nemesrothadáson megyek keresztül. A kemo szétrohaszt bennem mindent
és nekem mindent újra fel kell építenem. Ezért vagyok olyan
iszonyatosan fáradt. Biztos küzd, harcol közben a szervezetem. Még
kicsit elfordulni is kínszenvedés, fekszik az ember, mint egy élő
hulla. Az első napok valamelyikén éjjel ki kellett mennem vécére, még
nem voltam bepelenkázva. Vágódtam ágytól a falnak, vissza a másik
ágynak, neki az ajtófélfának, nehezen be a vécébe. Persze, hogy egy
része mellé, meg a vécéülőkére ment. Gondoltam, most jól jönne egy
kis segítség, de nem volt. Nagy nehezen levetettem a szennyes
pizsamát, a falat és mindent fogdozva irány a mosdókagyló, egyik
kezemmel kapaszkodtam, másikkal lemostam magam. Így félmeztelenül
nehezen, lassan ki az ágyhoz, új pizsama,ezt becsomagoltam egy
nylonba, örülni fog a feleségem, mindegy. A legmegalázóbb azonban
reggel következett be, mikor jöttek a nővérek, az a festett fekete
hajú egyébként is nagyon undok volt mindig, mintha megöltem volna
valamelyik gyerekét. Kirohant a mellékhelyiségből, megállt az ágyam
végében és ordított: ha legközelebb hasmenése lesz jobban célozzon,
mert magával fogom feltöröltetni. Mit képzel? Rá se néztem, a
többieket figyeltem, ahogy megrökönyödtek ezen a fellépésen. A
takarítónők hozzászoktak az ilyesmihez, pillanatok alatt rendbe
hozták és fertőtlenítették a helyiséget.
Reggel hét óra körül
értek oda a 110-es szobához, melyben feküdtünk a magán kívüli
betegtársammal. Négyen jöttek be ilyenkor, ketten hozzá, ketten
hozzám. Nagyon siettek és sokszor durvák voltak, úgy dobálták,
hengergették a testem, mint egy érzéketlen fadarabot. Tiltakozásra
nem volt idő, ellenkezésre meg erő sem. Siettek. Egyszer reggel a
festett fekete hajú jött be elsőnek. Rögtön rám kiabált: mit csinál?
Mutattam neki, hogy a légcsövemet tisztogatom egy tükör segítségével.
De mit csinál? Úgy üvöltözött, mint egy őrült. Erre intettem neki,
hogy nem akarok vele foglalkozni, dühöngjön csak, olyan ideges lett,
hogy ordítozta: most tényleg felmondok. Mondjál, te majom, úgysem
vagy ide való. Sőt, egyáltalán nem vagy emberek közelébe sem való.
Máskor is hallottam, ahogy a szomszéd kórteremben üvölt, meg a
nővértársaival, képtelen volt normális viselkedésre.
Gyorsan levetettem a
pizsama felsőt és átadtam a másik nővérnek, aki mosolyogva fogadta
ezt a gesztust. Alig vártam, végezzenek a mosdatással, a fekete olyan
goromba volt, ha egyszer meg találnék annyira gyógyulni, hogy valahol
összefuthatnék vele, hát szembeköpném, az biztos. Gusztustalan dolog
ilyet leírni, de aki még nem volt ennyire kiszolgáltatva, ne szóljon
bele! A nővér, aki a fenekemet mosta le, mutattam neki a kenőcsöt,
vette a lapot és bekent. A fekete erre olyan megjegyzést tett, amit
elfelejtettem, de szörnyű volt, az biztos. Vannak határon kívüli
kifejezések, melyeket képtelen vagyok megjegyezni. Erről a fekete,
festett hajú nőről, szándékosan nem nővért írok, mindig a fekete
ruhás nővér jutott eszembe. Jönne ilyenkor ide és nézné végig, mit
művel ez a hárpia. Tudom, nem szabad egy ilyenből a többire
jellemzést adni, de hát a többi is kutyaütő volt, talán hárman
illeték volna meg nálam a nővér, ápoló kifejezést, elnevezést. Akik
kedvesek, szakszerűek voltak és meghallgattak, ha akartam valamit.
Egyikük nem messze lakott tőlünk a városban, a nejemmel összefutottak
sőt összebarátkoztak, letegeződtek. Megbeszélték a dolgokat, de hát
ezen az osztályon keverték a beosztásokat, legalább 30, vagy több
nővérrel találkoztam, minden nap más volt. Vele is még egyszer
találkoztam, de lehet, hogy csak átjött megnézni a másik emeletről.
Amikor be kellett tenni
először a branült, négyen munkálkodtak rajtam, egy kezdte, nem ment
neki, már össze-vissza szurkált, mire szólt a többieknek, gyertek,
mert képtelen vagyok egy jó vénát találni. Két nővér a bal, két nővér
a jobb kezemet szurkálta, volt, hogy egyszerre négy tű volt bennem és
egyik sem lett jó. Nehezen, a jobb kézfejembe betett a kék felsőruhás
nővér egyet, az maradt, rákötötték az infúziót és működött.
Megjegyeztem ezt a nővért, mert a lányom védőnőként gondozta, mint
kismamát valamikor, és látogatáskor ráismert. Amikor kimentek, úgy
éreztem, ezer darázs csipkedett össze, borzalmasan fájt hosszú
órákig. Eszükbe nem jutott volna, legalább vizes ruhával beborogatni
művüket. Aztán persze szépen be is kékült mindkét karom. Napról napra
jobban fájt az a tű környéke is, amit használtak a kézfejemen. Egyik
reggel egy fiatal, kis gömbölyű testű, mosolygós ápolónő jutott
nekem. A felsőrész levetésekor észlelte már, húzom el a karomat, fáj
a tű a kezemben. Kérdezte, hogy az-e, bólintottam. Na majd mosdatás
után kicseréljük. Olyan kedves volt ez a nagyon fiatal kis nővér,
egyáltalán nem féltem, hogy ő is összeszurkál majd. Jött is. Gyorsan
kivette a régi branült, meg volt alatta dagadva rendesen a kezem.
Csóválta a fejét, sóhajtott, majd kereste a vénámat. Mutattam neki a
másik karomon egy részt, ami nem volt összeszurkálva még. Már
tapasztalatból tudtam, ha valahol megbökdösik a vénát, ott
keményedések lesznek és újabb műveleteket nehéz elvégezni ott, mert a
keményedett érfal könnyen szétreped. Ezt még a gégészeten tanultam
meg a főnővér helyettestől, akit mogorvának csúfoltunk egymás közt a
nejemmel, de nem ránk volt az, olyan volt az alaptermészete.
Egyébként jóindulatú és szakmailag is jó nővér volt, szerintem. Ez a
kis angyal szót fogadott, azt vettem csak észre, ragasztja le a tű
feletti kötést és szabályozza az infúziót. Rendesen el kezdett
csöpögni, rendben van. De mikor szúrt meg? Észre sem vettem, egy
pillanat alatt fájdalom nélkül behelyezte a vénámba a branült, ez
igen! Mikor ment kifelé, az ujjammal küldtem neki egy puszit. Annyira
örült, majd szétvetette a nevetés. El is neveztem kis angyalnak. A
rendes angyal természetesen a feleségem maradt, most lett egy kis
angyal is. Én szültem neki.
Itt a fertőzőn egész
más rendszer uralkodott, mint a gégészeten. Az ellenkezője. Szerintem
nem ismerték a hálapénzt, illetve nem fogadták el. A kis angyalnak
akart a feleségem adni, egyszerűen visszautasította: nem azért
teszem, ne haragudjon. Még mi kerültünk majdnem zavart helyzetbe, de
később láttam, nem foglalkozott ezzel az én kis angyalom, ugyanolyan
kedves maradt. Az orvosok, a nővérek ki-be futkostak a szobába,
tartották a viziteket, jegyzeteltek és kész. Volt köztük egy fiatal
alacsony kis filigrán doktornő. Áldom, hogy létezik! Az ő utasítására
adták a kis sárga tablettákat és valamilyen port. Ezektől annyira
megkönnyebbült a hasam, valósággal fellélegeztem. És talán még a
hányingerem is gyorsabban csillapodott. Enni azért továbbra sem
tudtam, csak azt a kis mennyiséget, amit a feleségem behozott.
Augusztus 24- -től szeptember 09-ig voltam a fertőzőn, kaja
szempontjából nem sokba kerültem nekik, hiszen egyetlen falatot sem
fogadtam el. A vége felé már nem is próbálkoztak vele.
Aludni továbbra sem
tudtam és a rémálomszerű képzelgéseim is megmaradtak. Néztem a
plafont és arra gondoltam, egyáltalán minek is kínlódom itt. Nyitva
az erkélyajtó, valahogyan elvonszolom magam a szélére és irány a
pokol vagy mennyország, levetem magam. De sajnos ez csak az első
emelet, lehet, hogy csak fokoznám a szenvedéseimet, ha eltörne néhány
bordám, kezem, vagy lábam. Aztán jöttek a lovak. Annyi ló, amennyi a
világban nincs, és mind felém és nem láttam rajtuk, hogy ki akarnának
kerülni. Futás! Észvesztő hajrában én győztem, nem tudom, hogyan.
Egyszer csak visszanéztem és eltűntek a paripák. Nehogy valaki álomra
gondoljon, nem aludtam! Néha lázat éreztem, máskor meg remegtem a
hidegtől. Valóságosan, nem képzeletben. Annyira fáztam, na, most itt
merevre megfagyok. Eszembe jutott, még a terápia megkezdése előtt
olvastam a neten, hogy van ilyen kemo mellékhatás. Ettől megnyugodtam
kicsit, legalább van oka. Alig vártam mindig, hogy reggel legyen,
minden reggel egy újabb nap, amit megélek valahogyan. Már előre
féltem az éjszakáktól. Sokszor a betegtársam lekötött, el kezdte
mondogatni, kiabálni az összefüggéstelen és értelmetlen kifejezéseit.
Próbáltam őket megfejteni, de nem volt semmilyen értelmük. Egyedül a
hangulatuk, hangmagasságuk árult el valamit, mit érezhet a nyomorult,
ha érez. Mert nem volt magánál, vagy nem tudom, volt-e néha
pillanatokra magánál. Nagyon sajnáltam. Benn volt valami rokona,
lehetett a felesége, testvére, nem tudom, de csak ő jött néha.
Kérdeztem tőle, mi a baja a betegnek, elkapta a fejét és amíg el nem
ment, kerülte velem a kontaktust. Egyik nap délután az egyik, mindig
nagyon csendes, kis szótlan ápolónőt is megkérdeztem, mi a baja a
betegtársamnak. Ő ekkor halkan súgta meg: alkohol. Uramisten! Az
alkohol ilyesmire képes? Mit ihatott szegény pára és mennyit? Távol
éltem az ilyesmitől, én is megittam valamikor fiatalon, be is rúgtunk
jól, ahogy azt az akkori rendszer megkövetelte tőlünk, sokan bele is
haltak azok közül, kik nem tudták letenni a poharat, mint én, időben.
De ilyen esetről nem hallottam.
Másnap reggel jöttek a
nővérek. Egy öregedő, kissé sánta jutott nekem, aki odaszólt: magát
megmosdatja ugye a felesége, nem kell magával foglalkozni. Dehogy!
Mutogattam, hogy mindig a nővérek mosdattak le, honnan veszi ezt a
marhaságot. Nagyon mérges lett, kiállt az ajtóba és segítséget kért,
mert egyedül volt. Egy darabig feküdtem ott még tisztátalanul, mire
jutott nekem is egy mosdató nővér. Na, elkezdték, a sánta annyit
csinált, odaállt a bal oldalamhoz és fogott, amikor el kellett
fordulni. Szivacsot, törölközőt nem vett a kezébe, végig be nem állt
a szája, de csak nézte, ahogy a másik dolgozik. A végén kértem, hogy
tegye a fejem alá a kispárnát, erre ő le akarta engedni a fejem
alját. Alig tudtam megakadályozni, a másik nővér szólt rá, hogy így
felemelve jó nekem. Ilyenre szokták mondani a régiek, hogy kerékkötő.
Megjött a nejem, rendet rakott, körülöttem, az asztalon is. Azt
akarták, hogy a szivacsok és a tusfürdő mindig legyen elől az
asztalon. Én ebbe sem egyeztem bele, ott a szekrény második fiókja,
teljesen üres, oda tegyék bele. Az asztalon meg legyen a gyógyszer,
amit be kell vennem, a tea, a vizespohár és az applénak egy palackja,
melyből könnyen lehetett kortyolgatni, fekve is, anélkül, hogy egy
csepp is rám borult volna. Szerintem így volt helyes és kényelmes,
nem engedtem semmit rám erőltetni, már éreztem magamban annyi erőt. A
bal oldalamon volt egy vaslábú kisszéken a kacsa, hogy elérhessem, ha
szükségem van rá. Na, ezt mindig félretolták a mosdatáskor, de vissza
már nem tették. Volt, hogy valahogy elértem és visszahúztam, de
sokszor a feleségemet kellett erre megkérnem.
Nemtörődömség, ugye.
Megmosdattuk, a többi nem a mi dolgunk. Egy idő után azt láttam, a
nővéreknek megvolt a kötelezően elvégzendő feladatuk, biztos, ez le
is volt nekik írva. Ezen az osztályon a főorvos mindent
leszabályzott, nem lehet össze-vissza tevékenykedni, a kötelező
dolgokat el kell végezni. Ez a kényszer sokszor látszott is a nővérek
munkáján, miközben arról beszélgettek előttem, mennyi van még a
nyugdíjig, el kéne valami maszekhoz helyezkedni, ott sokkal többet
fizetnek, kevesebb munkáért. Említették is, kinek volt ilyen
szerencséje. Észrevehetetlen volt a fekete ruhás nővér által oly
sokat emlegetett önzetlen, odaadó ápolótevékenység. Nyomokban sem
tapasztaltam ilyesmit, a kis angyalon kívül! Mert a kis angyal az
volt, aminek hívom. Amikor betették a szondát a gyomromba, másnap
reggel alig tudtam a fájdalomtól mozdulni, nem felülni. Féltem a
mosdatástól de a kis angyal jutott nekem akkor reggel. Minden rendben
volt, ott volt az önzetlenség, a törődés, a szakmai alázat és a beteg
szeretete.
5. Manyika
Jött értem a beteghordó
fiú. Ő lehetett csak az osztályon ebben a beosztásban, mással nem
találkoztam. Menjünk a gégészetre, kötözésre, aztán a PEG
beültetésre. Nincs az Öreg, de megbízta a Manyit. Menjünk, bár nagyon
kíváncsi voltam a Manyira, mit szól a dologhoz, hogyan tisztogatja ki
a sebet. Ott voltam megint a kezelő bejáratánál, csend volt. A
beteghordó megunta a várakozást és bekopogott. De hát én nem, most
mit csináljak, jaj istenem, elkezdett a Manyi futkosni ki-be a kezelő
ajtaján, nagy gurgula szemeket vetve rám. Majdnem mondtam, hagyjuk az
egészet, ne szórakozzunk itt, menjünk vissza, kibírok egy-két napot
így is, majd átköti a feleségem. De a beteghordó a talpán volt,
férfiasan fellépett a Manyival szemben, aki átfutott az ambulanciára
és a Sz. doktorral tért vissza. Na, fordítsa el a fejét, hadd férjek
hozzá! Goromba és kíméletlen volt az orvos hangja. De megtette, amit
kell, igaz a végén abból a porból annyit fújt a nyakamra, a fél
mellem is csupa fehér lett, mindegy, ez csak fertőtlenítőszer. Aztán
szó nélkül elviharzott. Nem vagyok az ő betege. Nincs semmi haszna
abból, ha átköti a sebemet a kollégája helyett. De mivel a kollégája
a főnöke is, meg kellett tennie. Nem szerettem ezeket az anyagias,
nyegle, csak érdekből gyógyító orvosokat és azt gondolom nincs is ez
így jól. Köti az esküje. Mihez köti? A delához, a suskához, a
lóvéhoz, a léhez! Hogy neki is legyen terepjárója, melyet akár évente
is lecserélhet, ha jól megy az üzlet és egyszer pont az anyagi
gazdagsága miatt talán még valami főnök is lehet itt. Már nem
csodálkozom, valamikor ebben a kórházban történt, hogy a beteg
hozzáfért a szikéhez, azzal kergette az orvost, ha eléri, ki
tudja, mi lett volna. Hiába hívták a biztonságiakat, a rendőrségnek
kellett beavatkozni. Ok nélkül egy beteg nem tesz ilyesmit! Nem
számít, mit gondolunk, nem érdekes a betegek véleménye, kapitalizmus
van, vadkapitalizmus, akinek nem tetszik, menjen külföldre kezeltetni
magát, megtudja, mibe kerül. Hogy 64 évesen még fizették utánam az
egészségügyi hozzájárulást, nem számít. Ez rendszerhiba, az átkozott
felső réteg létrehozásának mellékterméke, a soha sehova nem vezető
hazugságok, mellébeszélések, arroganciák és lekezelések sorozata,
melyek ellen nem tehetsz semmit, kipenderítenek az utcára, ha nem
fizeted meg, amit elvárnak, a rendszer rezsijét meg kell fizetned, te
nyomorult, senkiházi.
6. A halál birodalma
Sugár. A halál
birodalma! Ígértem az elején, hogy visszatérek rá. Nem szívesen, de
megpróbálok emlékezni. Mondták Szombathelyen, hogy a napi szállítást
intézik, de nem kaptunk semmi értesítést erről. Próbáltunk az utolsó
napon telefonon érdeklődni, nagy nehezen megtalálva a betegszállítók
telefonszámát, de órákig tartott, mire valaki felvette. Közölte,
maradjunk nyugodtan, majd szólnak, mikor érkeznek. Este 20 óra felé
egy mély, rekedtes hang szólalt meg a telefonban, ő a szállító,
reggel 7-re legyek kint az épület előtt, de nehogy elkéssek, inkább
előbb menjek le. Na, így kezdődött. Szombathely innen rövidebb, mint
egy órás autóút, kényelmes tempóban. Mit gondoltok, mire értünk fel,
a 7 órai indulás után? Délre, 12 órára. Ugyanis a betegszállító kocsi
kapacitásának megfelelően, beosztást készítenek a szállítandó
betegekről, és ők a megye bármely pontján lehetnek, sőt a szomszédos
megyékben is. Már az első napon olyan helyeken jártunk, hova 45 év
itt tartózkodásom alatt egyszer sem jutottam el. Elmentem oda, ahol
felvettek a listára, közölték, menjek csak le a mínusz kettőre, a
föld alá, majd ott szólítanak, csak szóljak a pultnál a kis nőnek,
hogy megjöttem. Így is történt, tényleg egy kis nő volt a pult
mögött, úgy 160 cm, de rettentően csinos. Akkor is öt-hat
egészségügyis férfi duruzsolt körülötte, alig fértem hozzá. Beadta a
CD-t és a papírjaimat a rendelőbe. Félórát se kellett várni,
szólítottak, a CD félredobva az asztal sarkán, bent készen állva egy
nő fogadott, feküdjek csak ide, készítenek egy mostani, valós képet.
Így is történt, rendesen elvégezték a CT vizsgálatot, a fejemre és
nyakamra terítettek egy hálót, rám szorították, ami megkeményedett
rajtam. Elkészült a maszk. Közölték, kint várakozzak és szólítani
fognak sugárkezelésre. Ott vártunk, vagy százan. Nagy aula volt,
közepén egy világítóablakkal, mely köré valami helyi festőművész
ingyen készített festményeket. Oda volt írva, azért tudom. Alatta
hatalmas növény, virágnak gondolták, nekem nem tetszett. Aztán körbe,
egymás mellett székek, melyeken lehetett várakozni. Nem volt kedvem
már az üldögélésre, inkább sétálgattam, felmentem néha a földszintre
egy kis friss levegőért. Közben megettem azt a három szendvicset,
amit a feleségem készített az útra. Úgy gondoltuk, ha 7-kor indulunk
délre talán haza is érünk. Persze, a Maci valagát!
Elég gyorsan ment
a dolog egyébként, ha mindkét gép megfelelően működött. Állítólag
gyakran elromlottak és olyankor feltorlódtak a betegek. Az egyes
kezelőbe szólítottak, kiállították a kezelői kartonomat, amibe minden
alkalommal bejegyezték, mit, mennyit kaptam, ezt vinnem kellett
magammal, míg oda jártam. Akkora volt csak, mint egy személyi. Orvos
nem nézett meg, nem találkoztam ilyesmivel, nem mondták el, milyen
hatása lesz a dolognak, mi vár rám a kezelések közben és után, mikor
jelentkeznek melléhatások, stb. Sose felejtem el, fent a földszinten
volt egy tábla, mely mutatta, merre van a sugárkezelő. Egy család
ment valahova látogatni, a férfi hangosan megjegyezte: halottcsináló.
Lehet, hogy van benne valami. A besugárzás egyébként tényleg rákot
okoz, kb. 10-15 év múlva, ki mennyire érzékeny attól függ, de a
mostani tumor eltüntetésére is képes. Hátrány, hogy szétszórhatja
közben a daganatos sejteket a test más pontjára, ahol újrafejlődik.
Dehát mit csináljunk? Itt tart az orvostudomány, tudomásul kell
vennünk. Széttárt karokkal mégsem várhatjuk a halált, valamit kell
tenni! Csak a kiszolgáló személyzet volt ott, akik a gépet kezelték
és figyelték egy monitoron, mi történik odabenn, nem vagyok-e
rosszul, meg ilyesmi. Természetesen a besugárzáskor egyedül voltam
benn, aki elhelyezett, elvonult biztonságos helyre, ne érje fertőzés.
Vinni kellett egy törülközőt, vagy fürdőlepedőt, amire félmezlenül
ráfeküdtünk. Mindegy mi lesz a hatása, ha már itt vagyok lássunk
neki. Feletted mozog valami kameraszerű dolog, melyből időnként jön a
sugár. Azért mozog, mert elölről és oldalról is sugaraznak. A
vizsgálóban, ahol a maszkot készítették, csináltak egy programot, ezt
adták be a gépnek, ez alapján mozgott. Mielőtt még elfelejteném,
miután a helyeden vagy a kezelőasztalon fekve, rád teszik a maszkot,
két oldalt két helyen lecsatolják a fejed és nem mozdíthatod, amíg a
maszkot el nem távolítják. Először kurvára rossz érzés, hogy a
fejeddel le vagy bilincselve, de türelemmel hozzá lehet szokni.
Egy-egy ilyen művelet kb. tíz percig tart a lefekvéssel együtt, ki
lehet bírni, és fájdalmat sem érzel.
Minden alkalommal kb.
másfél-két órát várakoztunk, mire a kezelést elvégezték, annyian
voltak. Csak néha sikerült szinte azonnal bekerülni, amikor
véletlenül igen jó időpontban érkeztünk. De akkor meg sokszor a
szállítóra kellett várnunk, mert elment Sopronba, vagy valahova.
Volt, hogy délre készen voltunk és még 17 órakor is vártunk a
kocsira. Mindig volt nálam tartalék kanül, hogy szükség esetén
cserélni tudjak. Egy asszony el is hagyott bennünket, többet nem
utazott velünk, átnyergelt helyközi buszjáratra. Megengedte az
állapota, tudta, mikor megy, mikor jön, hazafelé szinte óránként volt
busz. Egy alkalommal fordult elő, hogy a kezelők megbolondultak és
nem érkezési sorrendben hívták be a betegeket. Mindenki fel volt
háborodva és meg is jegyeztem nekik, máskor kevesebbet igyanak.
Látszott rajtuk, így nem is tiltakoztak a beszólásomra, inkább kicsit
meglepődtek a bátorságomon. De a többi 34 alkalommal mindig
betartották az érkezési sorrendet, a kis-ablakon kellett a kartont
bedobni érkezéskor. Akárhányan voltunk, mindig tudtuk, ki van
előttünk, ki mögöttünk.
Amikor sokat kellett
várakozni, és ez látszott az érkezéskor, elmentem sétálni. Bejártam a
kórház minden zugát, megnézegettem az osztályokat, merre vannak, a
szobrokat, ismeretterjesztő táblákat, a régi, kórházalapítók
emlékhelyét, ellátogattam a büfébe, stb. A Gyöngyös patak átfolyik a
kórházon, lehet gyönyörködni egy-egy hídjáról tiszta vízében. A
kőszegi hegységről és egyéb forrásvizekből üdítő vizet szolgáltat a
városnak. Órákat ültünk az autóban, nem volt kedvem még két órát egy
helyben ülni a kényelmetlen széken, odatettem a táskámat a társaim
mellé és eltűntem. Voltak, akik nem jó szemmel nézték ezt a dolgot,
megjegyzéseket tettek, mi van, ha mégis előbb hívnának be. Közöltem,
akkor majd bemegyek, ha visszajöttem, és kész. Ajánlottam neki egy
közelben lévő kisvendéglőt, ahol nagyon jól főznek, sok orvos is
odajár. Erre még jobban felfújta a pofáját. Én meg összeismerkedtem
több idegen betegtársammal, néhány kórházi alkalmazottal. Affér is
akadt. Egyszer pont a földszinti ajtóban nézelődtem, ahogy a munkások
teherautóról raktak le valami anyagot, amikor egy fiatal doktornő
megállt mellettem. Kérdezte: dohányozni jöttem fel? Dehogy, csak
nézegetek itt a friss levegőn. Akkor mik azok a csikkek ott az ajtó
mellett? Mit tudom én! Gúnyosan mosolygott rám, gyanúsítva tovább.
Na, erre kiosztottam rendesen, mondtam neki, ilyet otthon a
férjecskéjével, vagy itt a kollégáival tegyen, én alkalmatlan vagyok
rá. És természetesen jobb, ha békén hagy! Csak napokkal később láttam
újra, ő volt a másik kezelőben az orvos. Na, mindegy, ő is olyan
büdöset szarik, mint mi. Nem? Az egyes kezelőben soha nem láttam
orvost, akkor találkoztam a H. doktorral csak, amikor a mellékhatások
felerősödése miatt szükségem volt rá és szóltak neki.
Általában ugyanazokkal
a személyekkel utazott az ember, de néha összekevertek bennünket.
Vágytam is a változásra, így összezárva nagyon meg lehet unni a
másikat, ha olyan. A beteg emberek türelmetlenek, volt, aki sokat
sírt, voltak nők, kiknek nagyon fájt már a bőr a mellükön, stb.
Szótlanok, halk szavúak és hangoskodók. Unatkozni nagyon nem lehetett
a hosszú út során. Az első alkalommal, és érdekes, az utolsó
alkalommal is ugyanaz a gépkocsivezető volt. Egyedül, kísérő nélkül.
Ilyen úri sofőr, aki nem vitt tolókocsis vagy ágyban fekvő beteget. A
régi rendszerben a Volán után a helyi NB-I focicsapatának buszsofőrje
volt hosszú ideig, jó fizetéssel. Ott tanulta el ezt a fellengzős,
mások felett uralkodó stílust. Általában nem is Szombathelyre járt,
hanem Kaposvárra. Kicsit le is nézte a szombathelyieket. Na, ez a
hangos, kiabálós betegszállító a sugárkezelésről, a kemoterápiáról, a
tumoros betegségek lefolyásáról többet tudott, mint az ország összes
onkológusa. Olyan előadást tartott nekünk oda-vissza, valóságos
halálfélelmem lett volna, ha magamhoz való kis eszecskémet nem
használom, hogy ő ebben a témában csak tudálékoskodik itt, és talán
semmit nem tud jól. Mikor észrevette a tükörben, hogy néha
el-elmosolyodom azon, amit mond, nagyon kemény lett. Attól féltem,
bele visz bennünket az árokba valamelyik kanyarban, mert folyton
forgolódott és integetett, hangsúlyt adva a mondanivalójának. Nem
nagyon tudtak mellette még a nők sem megszólalni. Egyszer szépen
viselkedett. Volt velünk egy Pestről leköltözött fiatal nő, aki a
kezelés mellett sajnos dohányzott is. Oda ültette hazafelé maga mellé
az anyósülésre és hazáig udvarolgatott neki. Minket legalább nyugton
hagyott a dumájával.
Mivel engem vettek fel
a városban először, hiszen a kertváros a város déli végén van,
általában ablak mellett ültem és gyönyörködhettem a táj szépségében,
amerre még soha nem jártam. Megismertem a falvakat, amennyire a
kocsiból lehetett. Néha napokig egy útvonalon jártunk, de aztán
folyton változott. Két szállító is volt a városon át, így néha
összecserélték, vagy keverték a betegeket, hiszen sokszor odaútban a
kórházból is vittek valakit haza, vidékre. Nemcsak a sugárkezelésre
járó betegeket szállították tehát. A többi szállítókocsin két fős
személyzet volt, hiszen a betegágyat, tolókocsit nem volt olyan
egyszerű elhelyezni és rögzíteni. A Lenti környékéről induló kocsi is
a város déli oldalát érte el először. Sokszor türelmetlen várakozások
rontották a közérzetünket, amikor a vége felé nem tettek le bennünk
otthon, előtte bementek a központjukhoz, leparkolva a
zsidó-temetőnél. Sokat várakoztunk, mire a fiatalemberek kiudvarolták
magukat az irodában, elfogyasztották a kávéjukat, stb. Egyébként az
útvonaltól nem térhettek el, mert a központból egy berendezés
segítségével pontosan tudták, mikor, merre járnak. Az volt a bökő
sokszor hazafelé, ha beszóltak nekik telefonon, hogy a külső-kórház
felé menjenek és ott vegyenek fel még valakit. Általában várni
kellett a külső-kórház onkológiájánál vagy tüdőrészlegénél, mert nem
volt összekészítve a beteg, nővérhiány miatt. Ilyenkor dühöngtek a
kísérőink egy sort. Tehát néha egész napot igénybe vett az a tíz
perces kezelés, nagyon-nagyon fárasztó volt napról napra
végigcsinálni. Az összezártság és semmittevés is levertté teheti az
embert. Minden, ami szabad mozgásában, gondolkodásában akadályozza.
A sok rossz
tulajdonságuk mellett általában kedveltem a kísérőinket, voltak
köztük fiatal srácok és idősebbek is. A legkulturáltabb azonban a H.
Feri volt, amikor tudtam, hogy ő lesz, már előre megkönnyebbültem.
Segítőkész, udvarias, normális beszédű, egyszerű ember volt, akivel
szépen el lehetett társalogni. Ő megengedte, hogy útközben is egyen
az ember néhány falatot, hiszen tudta, milyen nehezen nyelek.
Elmesélte, volt, aki a kezelések hatására még vizet sem tudott inni,
valami olajos gyógyszert kellett előtte a szájába venni, aztán át
kellett nála térni a szondás táplálásra, mert szomjan vagy éhen halt
volna. Szóval, nem gyerekjáték, csak az első napokban tűnt annak. És
az utak. Hát amilyen mellékutak vannak ezen a környéken, csak ne
szóljuk le az elmaradott országokat. Néha úgy rázkódott a kocsi, majd
beledöglöttünk, aztán tele hepehupával, feltöredezve a szűk flaszter,
imbolyogtunk néha, mintha hajóban ülnénk. Megmozgatta rendesen az
ízületeinket!
Aki járt már Kálócfa,
Gombosszeg, Petrikeresztúr részeken, megtapasztalhatta a magyar
közutak állapotát. Nemcsak az autópályákon zajlik az élet, hanem
ezekben a falvakban is. De a másik oldalon, Zalaszentgrót
környezetében is vannak gyomrot megpróbáltató utak. Ne féljetek nem
olyan simák erre, mint Felcsútra. Itt délen is volt kisvasút, fát
szállítottak rajt hosszú időn át, nem tudom, mi lett vele. A
feleségem szerint működik, ma is. Miért nem ilyen elmaradott
térségeket fejleszt a mi Kedves Vezérünk? Mi nem magyarok vagyunk?
Csak addig vagyunk azok, míg az urnához nem vonulunk és bedobjuk a
szavazólapot. Most is kaptam egy nap 2 levelet az október 2-ai
népszavazásra. Kettőt én, kettőt a feleségem, hátha nem vagyunk
momentán jó viszonyban egy lakásban. A levelek árán egy darabot fel
lehetne újítani ezekből az utakból. Tudom, írhatok én itt akármit,
lehet igazam és lehet nem igazam, teljesen mindegy, ezek ott fenn
csak a saját pecsenyéjüket sütögetik. Nem gondolnak arra, hogy
rengeteg halálra ítélt ember él az országban, akik az egészségügy
helyzete miatt megkrepálnak, pedig még élni szerettek volna! Ezeknek
vagy nem volt anyjuk, vagy elfelejtették azt is, hogy anya szülte
őket. Hazafias érzésről papolnak. Tudom, milyen érzés van bennük, nem
is írom le, mert megbotránkoztok. Bocsánat, néha olyan jól esik
kitörni, tiltakozni vagy odamondani, ha más lehetősége nincs az
embernek. Legfeljebb, ha tudja, nincs több ideje, egyszerűen magával
visz ezek közül párat, fegyvert szerezve, de az meg terrorizmus, nem
szabad. És nem is fér bele a lelkiismeretembe. (Most már elég, fogd
be!)
Sugár. Az első tíz
kezelést kielégítően bírtam, minden nap megettem a szendvicseimet,
igaz egyre nehezebben. Aztán jöttek a gondok, kezdett elfogyni a
nyálam, szűkebbnek éreztem a garatomat, egyre fájdalmasabbá vált a nyelés.
Kb. félidőben szóltam az egyik kezelőnek, hogy elég nagy a baj,
orvosra lenne szükségem. Oké, telefonálok neki. Jött a H. doktor, ott
volt egy rendelő a mínusz kettőn, oda kellett bemennem, amikor
szólított, a számítógépen felvett, mint beteget. Elmondtam a
panaszaimat, azt felelte, ez ezzel jár. Megvizsgált, mint otthon a
körzeti orvos, megmérte a súlyomat, lehessen később mihez
viszonyítani. Mondta, ingyen kapok itt öblögetőt, amit nem szabad
lenyelni, naponta többször öblögetni kell vele a számat és a
torkomat. Felhozza a kezelőbe, majd keressem ott. Ezen kívül felírt
egy nyáltermelést segítő gyógyszert, de elmondta, ne ijedjek meg, ha
ettől könnyebben elerednek a könnyeim és orrfolyásom is lehet. Ennyi
volt, fél óra múlva ott volt a kezelőben az öblögető, elég nagy
csomag, gondoltam, egy jó ideig elég lesz. Ráírta a nevem, így
bemondták a hangosba, mehettem érte. Hát nem tartott olyan sokáig az
az öblögető, a másik héten újra kértem. Megint lejött a H. doktor úr
és kikérdezett, majd elküldött az öblögetőért, már magamnak kellett
mennem érte a földszint valahányba. Odaszólt telefonon, úgy adták ki.
Be se mehettem, a nő kiadta az ajtón és kész.
A vége felé
nagyon rossz volt már, a bőröm is feketévé égett a nyakamon. Hátra
volt még egy hét, öt kezelés. Megkerestem magam a H. doktort az
onkológián, elmondták merre van a szobája. Sokat kellett rá várnom,
mire fogadott. Egy másik orvos is volt benn, egy doktornő. Mikor
meglátta, milyen a nyakam, elszörnyülködött, azt mondta egy időre
azonnal abba kell hagyni. Majd egy hét múlva könnyebben elviselem a
hátralévő öt kezelést. „Meglátja, könnyedén elviseli!”
Kérdeztem, nem lesz-e probléma ebből a daganat elpusztítására nézve,
megnyugtatott, hogy semmi. Jól van, írt még fel valami gyógyszert és
kaptam az öblögetőt. Nagyon szívélyes volt, látszott rajt, hogy elvár
valamit. Nem baj, megkapja. Kihagytam a hetet, szóltam a kis törpe
csajnak, hogy kimarad a következő hét, ő rendezte a szállítást.
Tényleg könnyebb volt elviselni utána az öt kezelést, valamivel
könnyebb. A vége felé kértem a H. doktort a rendelőbe, le is jött.
Megköszöntem a segítségét és becsúsztattam a borítékot a zsebébe. Nem
tiltakozott, örömmel fogadta. Jól van, kvittek vagyunk, így
tisztességes. Az utolsó napon a kezelőknek ezresekből és két
ezresekből adtam tízezret, osszák el maguk között. Megérdemelték,
néha nagyon rendesek voltak. Úgy örült a csaj a borítéknak, láttam
rajt, szinte repkedett. Hát akkor miért ne, úgy sincsenek rendesen
megfizetve egy ilyen veszélyes helyen. Az utolsó nap volt a
legnehezebb. Nem azért, mert nagyon vártam a végét, hanem mert újra
borzalmasan fájt a nyakam, túl lett égetve. De kibírtam, ez a lényeg,
megkaptam a zárójelentést róla, amivel otthon jelentkezhettem a
gégészeti ambulancián.
7. Boldogság és csalódás...(Út a pokolba)
Még sugárterápia előtt
bejártam a gégészeti ambulanciára kanülcserére, azt időnként
tisztára, fertőtlenítettre kell cserélni a gyulladások elkerülése
miatt. Amikor receptre felírták, egy párat kellett vennünk a
gyógyászati segédeszköz boltban. Jellemző, hogy W. doktor a 02.17-én
elvégzett gégemetszést követően csak 03.31-én szedte ki a
varratokat. De hogyan! Azt fimre kellett volna venni. Bal keze a
nadrágzsebében, hisz a köpenye tárva volt, félrefordulva, flegmán
ollóval átvágta a húst minden varratnál, hiszen mindenhol benőtte
már. A hús átvágása jelentett számomra különös élvezetet. Egy
vattadarabbal felszívatta a vért, majd el is távozott az osztályra.
Sokáig fájt még a műveleti terület. Az asszisztensnő szólt a Sz.
doktornak, be kéne fejezni a kanülcserét. Át is jött a szomszéd
rendelőből, betette a fertőtlenített kanült egy pillanat alatt és
vissza is ment. A nővérke széttárta a kezeit, most mit tegyen,
kiállította a számítógépen a kezelésről a papírt és orvosi aláírás
nélkül átadta. Szerintem sok kutya különb bánásmódban részesül. Az
egészségügy csúcsa, a betegellátás magas színvonala, az odaadó,
önzetlen, megfizethetetlen munka, hogy oda ne rohanjak! Gyere S.
Mária, öltözz hupikékbe és olvasd el, milyen élvezet ma betegnek
lenni ebben az országban.
A sugárkezelést
megelőzően két nappal jól éreztem magam, kint a kertben dolgozgattam
a családdal. A kapálógépezést is vállaltam volna, de a vejem
megragadta a szarvát, azt azért már mégse én, ha ő ott van. Jól van,
én gereblyézem akkor simára a területet és húzom meg a borsónak a
sort, így is történt. Este aztán megtörtént a baj. Elkezdett vérezni
a légcsövem a kanülön át. Egyre erősebben, így bementünk a kórházba.
Szerencsére a főorvos volt ügyeletben. Beültettek bennünket egy üres
szobába megfigyelésre és időnként ellenőrizték a vérzést, a
mennyiséget. Mikor a főorvos látta, az csak erősödik, mondta, nagyon
sajnálom, bent kell maradni ballonos kanül behelyezése mellett.
Bevitt a kezelőbe és a kanülvégnek megfelelő magasságba beállította a
ballont az otromba kinézetű, hatalmas kanülön, majd közölte, hogy ez
most nagyon rossz lesz, de meg kell csinálnia. Behelyezte. Képzeljék
el, az állat ott áll a vágóhídon és mikor sorra kerül, remeg minden
izma a félelemtől. Pont ilyen érzés volt. Amikor végzett, alig kaptam
levegőt. A ballonokat felfújva leszűkült a nyílás. Lefektettek egy
szobába és mondták a nejemnek, holnap délelőtt jöjjön be, talán
rendben lesz. Ha ez a módszer nem segít, kitalálunk valami mást,
mondta a főorvos, aki bejött, leült az ágyam szélére és beszélt
velem, hogy azért ne ijedjek meg, nem engedi, hogy megfulladjak. Ez
az ember egész más volt, mint a W. doktor. Szakmailag és erkölcsileg
is magasan felette! Pedig akkor még nem kapott egy fillért sem.
A nővér egész este figyelt, nem engedett köhögni,
forgolódni, nyugodtan kellett feküdnöm, ne mozduljon el a kanül a
helyéről. Lassan, óvatosan vegye a levegőt, hadd gyógyuljon a seb.
Úgy éreztem magam, mintha ki lennék állítva egy torony tetejére
rögzítés nélkül és egyensúlyoznom kéne, le ne essek. Nehezen telt el
az éjszaka, alig aludtam valamit. Másnap délelőtt kivették a ballonos
kanült. A kivétel sem volt leányálom, de elviselhetőbb a
behelyezésnél. Aztán lefektettek, pihenjek. Negyedóránként, majd
félóránként ellenőriztek. Nem véreztem, az első váladékkal jött
valami alvadt vér, utána tiszta, fehér volt az is. Szerencséje van,
hazamehet, de vigyázzon, ezzel nem lehet ficánkolni, mondta a főorvos
és mindketten nevettünk már a történteken.
A sugárkezelés május
04-től június 09-ig tartott. Összesen 70Gy mennyiségű sugarat kaptam,
ha ez mond valakinek valamit. Azt hiszem, ez a maximum, amit adnak.
Ezt követően július 10-től pár napra be kellett feküdnöm antibiotikus
kezelésre, valami fertőzést kaphattam. Jártam kanülcserére, egy
alkalommal a Sz. doktor, mert hála az égnek, a W. doktor hosszú ideig
nem volt, megdöbbenve észlelte, milyen könnyen beszélek a kanül
befogásával. Megvizsgált, leragasztotta a kanült kis időre, rendesen
vettem a légcsövemen a levegőt. Javasolta a kanültelenítést, az
eltávolítást. Azt mondta, egyszerűen kiveszik, egy kis bucival
elzárják a nyílást a nyakamon, ami magától összehúzódik, benő rajt a
bőr. Amikor mutattam az erről szóló leletet a vejemnek, örömében
majdnem kiugrott a kocsiból. Intettem neki, na viselkedjünk, nem
hiszem, hogy ilyen könnyen menne a teljes gyógyulás. Éreztem a kanül
tájékán a gyulladást még mindig. A kanül eltávolítás 07.21-24.
időben történt bent fekvéssel, ellenőrzött körülmények között. Az
egészet a főorvos irányította, mellette asszisztált a B. doktor, aki
akkor még az osztályon dolgozott. B. doktor a legfiatalabb volt ott
az orvosok között, de nagyon kedves és lelkiismeretes embernek
ismertem meg. Korainak tartotta a
kanül eltávolítást, de nem mondott ellent a kollégájának. Ő
állapította meg a hónap végén, hogy a stoma csaknem teljesen
záródott, a légrés szabad. Igen, szabadon, mint gégemetszés előtt,
úgy lélegeztem, utazgattam a városban, sétálgattam mindenfelé,
intézhettem az ügyeimet. Egy kis boldogság, de belül ott volt a
félelem, a hangom eléggé rekedtes volt.
Vártuk a CT vizsgálat
eredményét. Ettől függ most minden. Sajnos, nem volt jó! Porcinvázió
gyanúját írták le benne, ami azért rossz, mert a légcső porcot
megtámadó daganat nem távolítható el a gége nélkül. Még reménykedtem
további vizsgálatokban, amit el is végeztek. Augusztus 28-án
altatásban végeztek leletvételezést, tehát kivágtak a tumorból egy
darabot a porcon ill. a gégén kívül is, mert ott is kezdett újra
terjeszkedni. Bajban voltam. Az eredmény lesújtó volt. 2015.09.14-én
feküdtem be az osztályra és 2015.12.10-ig egyhuzamban bent voltam.
Amikor távoztam, meg is kérdezte a főorvos, hát elhagy bennünket?
Pedig úgy megszoktuk már, mint egy régi bútordarabot. Semmit nem
tudott humor nélkül megoldani, különösen kedves és ironikus ember
volt. Nem a két szép szememért tartottak annyi ideig bent,
gondolhatjátok. Jöjjön be a felesége is, mondta a főorvos. Megmutatta
az MR vizsgálat eredményét. A porcinvázió mellett kívülről, a stoma
felől támadt befelé a gége és a a légcső irányába a daganat. Lehetett
látni a képernyőn azt a sötétebb, uborka formájú foltot, ahogyan nő
befelé. Azt mondta: ha teljesen beér, vége, megfulladtam, nincs
segítség sürgősen ki kell venni az egész gégét, ha életben akarok
maradni. Beszélni sajnos nem tudok, ill. vannak nyakra helyezhető
műgégék, azzal megtanulhatok, enni viszont szájon keresztül lehet
továbbra is, miután a belső sebek meggyógyultak. Azonnal döntsük el,
kevés az idő. Összenéztünk a feleségemmel és egyöntetűen a műtét
mellett döntöttünk. Mit mondana szegény az unokámnak, hova lett a
papa? Nekem egyszerűbb lett volna megfulladni és kész, de nem vagyok
egyedül. Itt van ez az angyal, a feleségem, a gyerekeim, az unokám, a
barátaim: kötelező élni! Rendben, de megkérem főorvos urat, Ön
végezze el. Természetesen elvállalom, volt a válasz.
A műtétet szeptember
15-én 08.55-től 12.30-ig végezték el. Előtte délután volt benn a
feleségem. Amikor elbúcsúztunk, az utolsó szavam az volt hozzá:
Szeretlek! Könnyekkel küszködve engedtük el egymást az ölelésből.
Felejthetetlen és megismételhetetlen perc az életemben. (Itt egy kis
szünetet kellett tartanom az írásban, erőt gyűjteni, ma is annyira
megvisel.) A műtét után bejött a főorvos a szobámba, amikor már ébren
voltam, érdeklődött, mennyire fáj, van-e panaszom. Elmutogattam, csak
annyi, hogy szűk ez a kanül, kevés levegőt kapok. Tudom, holnap majd
kap, ne féljen, akkora kanült, a legnagyobbat, lesz levegője, addig
ezzel bírja ki. Emlékszik, mit mondtam a műtőben ébredéskor? Nem én!
Abból semmire nem emlékszem. Hiába ébresztettek fel, hiába mondtak
ott bármit, nem emlékeztem semmire. Délután jött a feleségem és az
idősebb lányom. Csak azt vettem észre, valaki ül az ágyam mellett a
kis széken és fogja a kezem. Ránéztem, láttam, hogyan aggódik,
azonnal elmosolyodtam. Megkönnyebbültek: túl van rajt. Hát túl
voltam, az biztos. Amikor reggel a nővérek el kezdték járni a
kórtermeket, én már a fürdőből jöttem ki talpig megmosakodva. Az
egyik majdnem elájult. Nehogy nekem itt összeessen, feküdjék le
gyorsan. Dehogy esem, semmi bajom, csak hiányzik belőlem valami. Kell
fájdalomcsillapító? Hát ha jár, akkor kell, bólintottam.
A három hónapig tartó
folyamatos kórházi kezelés során minden nap találkoztam a főorvossal,
kivéve, ha véletlenül szabadság, vagy más elfoglaltság miatt
helyettesítették. Naponta kötözött és ápolta a nyakon lévő sebet.
Nagyon csúnya lett, középtől jobbra egy hatalmas lyuk, a daganat
helye. Sokat váladékozott, éjjel is oda kellett tennem egy
összehajtogatott elszívópapírt, ne folyhasson be a légcsövembe.
Nézegette a gödör szélén lévő bőrt, mit lehet kezdeni vele. Így
semmit. Ott a daganat helye körül a húshoz nem lehetett rögzíteni, a
főorvos szavával élve, olyan volt ott a hús, mint a fos. Azonnal
szétment. Máshonnan kell vérrel ellátott, jó bőrt átvinni a seb
beborításához. Várta, gyógyuljon a környéke, a gyulladások szűnjenek
meg, állandóan sárga volt a nyakam a fertőtlenítéstől. Ha megtámadta
volna valami erősebb fertőzés, akkor kampec, nincs, aki megmentsen.
Minden nap jódozott burok került a kanül köré emiatt. Azt mondta az
Öreg, a jód megvédi a sebet, ez a legjobb, régi módszer. Igaza volt,
megvédte. Szerencsére, nem vagyok jódérzékeny, sőt úgy tudom, a
kemo-n kívül semmire nem vagyok érzékeny. Hogy mi zajlott le a
kezelések közben, milyen volt a hangulat, arról már írtam, nem
ismételgetem magam. Az ember a kellemetlen helyzetekben is jól
érezheti magát jó társaságban. Mert az Öreg jó társaságnak bizonyult.
Mindig azt mondta: csúnya egy seb, ugye, de ne féljen, ez is emlék
lesz egyszer. Csak emlék. Hát az emlék megmaradt, az biztos, és elég
élesen. És mi is csak emlék leszünk egyszer, írtam le neki egy
papírra. Úgy van, és nevettünk az egészen. Megmondta: rendezkedjen itt be,
mert sokáig nem mehet haza. A feleségem nem győzte hordani be a könyveket,
egymás után, megállás nélkül olvastam őket. Olyanokat is, amiket jól ismertem, de régen
olvastam. Nem fekve, hanem az ágy szélén, vagy az asztalnál üldögélve.
Így is lassan telt az idő.
Néhány beteggel közeli
viszonyba kerültem, a közös sors és a hely összehozott bennünket. Az
elején volt ott egy gyenesdiási sofőrgyerek, úgy emlékszem, 53 éves
volt. Neki már akkor kivették a gégéjét. Nehezen viselte egy
idegileg, sokat veszekedett mindenkivel, csapkodott, ha nem tetszett
neki valami, egy idő után nyugodott csak bele valamennyire. A B.
doktor próbálta megnyugtatni, hogy kapott egy új életet, ez más, mint
a régi, de élni kell vele. Most már jobban megértem, mint akkor.
Aztán későbbi bent tartózkodásomkor egy keszthelyi fiatalember,
kanüllel, egy roma srác, akkor műtötték, de sok apró maradt benne.
Azt mondta kemo-ra megy, nem tudom, mi lett vele. Egy 40-50 közötti
vékony emberke, erdélyi származású, mellettem feküdt, jól megértettük
egymást. Neki is kivették a gégéjét, elmutogattam neki, ne
foglalkozzon állandóan vele, inkább azon gondolkozzon, mik a
lehetőségek. Mert maradtak, akiknek nem tetszik, tehetnek egy
szívességet! Egy noteszbe felírtam a neveket, de nem hiszem, hogy
publikus lenne. Egy faszi volt, aki kibírhatatlanul viselkedett néha.
Én egészen jól kijöttem a nővérekkel, akkor is, amikor ők nem
nővérként viselkedtek, tudtam, mindenképp rájuk szorulok, csak néha
szóltam valamiért. Elintéztem a dolgot magamban. Ez a mit tudom én,
honnan szalajtott krapek meg mindig veszekedett velük, hogy
Szombathelyen nem így csinálják, így, meg úgy akarom, stb. Vért
vettek tőle, azt mondta, a branülből vegyék, onnan kell. Hiába
magyarázta a nővér, hogy oda most adtak neki gyógyszeres infúziót,
azért kell más helyről venni, verte ott a palávert. Kért mindennap
teát. Ki nem állhattam a kórházi teát, nem volt jó íze. Ez meg
osztogatta ott nekünk. Rátettem a kezem a poharamra, nekem ne öntsön.
Olyan cirkuszt rendezett, bejöttek rá a nővérek. Még neki állt
feljebb, alig tudták lecsitítani. Így volt ez a sötétítő függöny
elhúzásával, tévénézéssel és egyéb apró dologgal is. Szerintem nem
volt teljesen komplett a hapsi. Néha csak vigyorogtunk rajt, bár
egyszer az egyik beteg megígérte neki, hogy kiüti. Voltak még
néhányan, sajnos olyanok is, akik ott a szobában, vagy távozás után
röviddel otthon meghaltak. Bennne van a pakliban, a mondás szerint.
November harmadikán
végezték el a bőrátültetést, ami nem átültetés volt, mert azt nyakra
nem lehet, hanem bőráthúzás. Ez volt a kórházban a negyedik
altatásban végzett műtét rövid időn belül. Nem féltem semmit,
elmondtam az altatóorvosnak is, miattam ne aggódjon, én bírni fogom.
A nagy-műtét után ez már kutyafüle! Így is történt, és a műtétet
követően gyorsan gyógyult a seb. Néhány kisebb helyen nem bírták a
varratok, illetve váladékozott. Egy idő után ezek megszüntetésére a
kezelőben érzéstelenítés nélküli varrásokra került sor. Azt mondta az
Öreg, nem biztos, hogy hat az érzéstelenítő ebben a húsban, meg az is
fáj utána is egy darabig. Lehet, hogy igaza volt. Először egyik
délután hívott a kezelőbe, mikor már elfogytak a betegei, nem zavarta
senki. Elmondta, hogy két öltés az egész, tartsak ki.
Felfektettek az
asztalra, nagyon kellemetlen volt a nyakamnak, de tűrtem. Aztán a
hasamra helyezett egy csomó mindent, szerszámokat, kötszert, stb.
Legalább nem mozoghat, nevetett, mert akkor ezeket leborítaná itt
nekem. Fasza! Az első öltést gyorsan el is végezte, nem mondom, hogy
nem fájt, de olyan gyors volt az Öreg, átestem rajt, mint a vén csaj
a vakkomondoron. Aztán hasonlóan a második is, de akkor már szívesen
mondtam volna, ne tovább. Nem is ígért többet. Ekkor a Manyi, aki
közben a vérelszívást végezte, el kezdett kiabálni: főorvos úr, baj
van, megfullad a beteg. Persze, a szemeim kiduzzadtak, mert az Öreg
véletlenül egy kendőt a légzőnyílásomra tett. Nem megy az olyan
gyorsan! Elmagyarázta, hogy a fulladáshoz négy percig egyfolytában
nem szabad levegőhöz jutni, ennyi idő kell a biztos halálhoz. Jól
van, de ne rajtam próbálgasd, gondoltam. Legalább tudom, hogyan kell
valakit biztosan megfojtani. Aztán én is nevettem a Manyi ijedtségén.
Még két öltést elvégzett rajtam, nem ájultam el. Ezt megismételte egy
hét múlva lejjebb, ahol szintén keletkezett egy nyílás. Akkor azt
kértem, ha lehet, ne fekve, hanem a kezelőszékben ülve végezze el.
Tényleg? Hát az nekem is jobb, mondta, és gyorsabban is ment a
dolog. Ezt követően egy kis idő múlva sikerült a vízpróba, és
ehettem, ihattam a számon keresztül óvatosan. Sajnos kialakult a sok
műtét, erőltetés miatt egy fisztula, ami nehezen gyógyult. Már otthon
voltam, amikor Karácsony másnapján szondát kellett az orromon át a
gyomromba vezetni újra, hogy azon tápot tudjak bevinni, meg
folyadékot. A fisztula gyógyulása magától megy végbe, de könnyen
kiújul, ha az étkezéssel nem vigyázunk. Karácsonyra azért nem
tetettük be a szondát, ne lássa az unokám. Elriasztó a kicsiknek.
Addig a fisztulát erősen leragasztottuk a nyakamon egy bucival és
étkezéskor az egyik ujjammal nyomni kellett, ki ne folyjon ott a
kaja, ami természetesen pépesítve volt. Két héten belül begyógyult,
eltávolították a szondát.
Három havonta mellkas
CT, illetve nyaki MR vizsgálatra kellett mennem. Illetve még ma is. A
mellkasnál egy 7 mm-es képletet találtak a bal oldalon, de az a
későbbi vizsgálatok során is változatlan maradt, azt állapították
meg: egy régi tüdőgyulladás, vagy ilyesmi elmeszesedett maradéka, nem
veszélyes. Viszont a 2016.01.13-i MR a nyak jobb oldalán egy 13
mm-es tumort észlelt. Emiatt január 25-től február 17-ig bent
feküdtem újra a kórházban. Már nagyon untam a dolgot, de muszáj volt.
Január 26-án, a 42-dik házassági évfordulónk napján, műtöttek újra. Ez
után voltam a legrosszabbul, mert a műtét során a jobb oldalon egy
duzzanat, ödéma keletkezett. A baloldalon lévő daganatot, amit én
jeleztem, hogy tapintásra is meghatározható, hogy ott van, nem tudta
a főorvos kivenni, mert a másik oldalon le kellett a vénát kötnie, és
veszélyes lett volna a műtét folytatása. Arra február 10-én, délután
került sor. Ez volt egy éven belül a hatodik altatásban elvégzett
beavatkozás rajtam. Nem kifli, ugye!
2016. július 27-i MR
vizsgálat újra rosszabb eredmény mutatott az előzőnél. A 13mm-es jobb
oldali tumor előzőleg lecsökkent 9mm-re. Reménykedtünk az Öreggel,
hogy tovább csökken, illetve megszűnik, nem így történt, a
fejbiccentő izomtól el nem válaszható 9mm átmérőjű csomó centrumában
a nyirokcsomó növekedett. Az Öreg hosszú nyári szabadságon volt. A
Sz. doktor fogadott és akkor zajlott le az az ominózus kemoterápiás
kezelésre utalás. A többit leírtam, mi lett a hatása. Most itt állok,
nem tudom, miben, félek, megint szarba léptem. Majd kiderül. Ha
folyékony, akkor futhatok!
8. Öröklődő hajlam
Kutatások szerint a
rákos megbetegedések 5-10%-a örökletes génhibák miatt fordul elő.
Néhány orvos szerint ez a szám nagyobb. Nem biztos, hogy az illető
beteg lesz, de ott függ felette Damoklész kardja. Tőlem is mindenhol
megkérdezték, volt-e ilyen beteg a családban. Hát, nem tudok róla.
Kifejezetten daganatos betegről nem tudok, de a múltban sokszor nem
is tudtak pontos diagnózist felállítani, illetve nem mondták el. Az
apai nagyanyám 64 éves korában halt meg, hosszú szenvedések után.
Magas, erős asszony volt, de nagyon jó szívű. Azt mondanám mai
szemmel, túl jószívű volt, sokat sírt a férfiak gonoszságai miatt.
Néha én jelentettem neki az egyetlen vigaszt, úgy simogatott az
ölében, mint a kisbárányt. Na, amikor meghalt, nem akarták a szüleim,
hogy lássam. A szobában volt felravatalozva, akkor még hullaház kevés
helyen volt falun. Mielőtt lezárták volna a koporsót, mindenki el
volt foglalva a búcsúzással, gyorsan odalopództam mellé. Az apám
kapott volna utánam, de félre rántottam a kezem. Ott feküdt
nagyanyám, az az erős asszony, rá volt sülve a bőr a csontjára. Ebből
gondolom, rákos lehetett, csak nem tudták, vagy nem mondták a
rokonok. A kapcsolat is gyenge volt, hiszen a nagybátyám már évek óta
nem állt szóba apámmal, valami öröklési probléma miatt. Azt hiszem,
egy szőlőhegy, vagy helyben a házhely miatt történt, sose tudtam meg.
Csak tartott a harag halálukig, amit ép ésszel ma sem tudok felfogni,
mind a két személytől nagyon eltérő tulajdonságaim vannak. Inkább a
nagyanyám szelídebb természete maradt meg bennem, és a másik oldalon,
az anyai nagyapám folyton mesélő, nevetgélő, kellemes stílusa. Neki
érrendszeri problémái voltak, agyvérzésben is halt meg. Az
érrendszeri gondok nálam is automatikusan jelentkeztek úgy hatvanöt
évesen. Biztosan van ebben a genetikai dologban valami, hiszen
sokszor megfigyeltem a tükörben, hogy a nagyapám néz vissza rám,
fiatalított formában.
Sokat voltam
nagyanyáméknál. Apámat a vasút az ötvenes évek elején valamilyen
okból, amit eltitkoltak előttem, elhelyezte messze a rokonságtól
Komárom megyébe. Összeköltöztettek bennünket egy sváb családdal,
biztos egyforma közellenség lehettünk. Az első szobában aludtunk mi,
középen volt egy közös konyha, közös tűzhellyel, a hátsó szobában a
Náni néniék. Ez a Náni néni olyan jó volt hozzám, majdnem, mint
öreganyám. Ha rossz fát tettem a tűzre, márpedig ez gyakran
előfordult, a Náni nénivel aludtam, ő védett meg apám nagrágszíjától.
Persze én tehettem a dolgokról, mert elvetemülten rossz gyerek voltam
kicsi koromban és semekkora verés nem állított meg abban, hogy másnap
még nagyobb csínyt kövessek el. Ha végig gondolom, még mára is maradt
belőlem ebből a nehezen kezelhetőségből. Sokszor vagyok
irányíthatatlan, de talán nem is baj. A legnagyobb bűnt 1956-ban
követtem el, 9 évesen. A falu végén volt egy repülőtér. Napok óta a
bal felső sarkában állt két ruszki tank. Az egyik arrafelé lakó
barátommal sokat nézegettük őket, amíg egyik délután a szemünk
láttára felmorajlottak, az északra néző csövük megfordult dél felé és
egyszerre lőttek. Ezt követően gyorsan el is távoztak a műúton Pest
irányába. Később tudtuk meg, az oroszlányi bányát vették célba, az
ottani zavargások miatt. Oké, részt vettem így a háborúban,
legalábbis szemtanúja voltam.
Hát én aznap este nem
mentem haza. Elbúcsúztam a barátomtól, de később visszamentem a
repülőtérhez. Éjszaka kijárási tilalom volt, a házak ablakait
mindenféle ruharabokkal elsötétítették, az emberek féltek az
otthonukban, szinte beleremegtek, amikor valami közeli zajt
hallottak. Mert elég volt akkoriban, ha valakinek volt egy gonosz
rossz akarója, mondott rá valamit, ha igaz volt, ha nem, éjjel jöttek
érte, és elvitték. A potenciális ellenségeket, mint a papot, az
iskolaigazgatót már rég eltávolították, a faluban csend volt, ha
szervezkedtek is, csak fű alatt, mert nem tudtunk róla. Ilyen
körülmények mellett kuksoltam én az árokban a reptér mellett és
vártam, hogy rendesen besötétedjen. Aztán uzsgyi, keresztben át a
füvön a pesti műútra. Tudtam merre kell majd indulnom, talán magához
vesz valami arra felé tartó társaság és velük majd disszidálhatok én
is. Persze! Ahogy azt a Móricka elképzeli! Ahogy átértem a műútra,
azonnal rám világítottak elemlámpával: állj, ki vagy! Hát ki a fene
lennék, én vagyok és majdnem bepisiltem a félelemtől. Ketten voltak.
Az egyik rögtön felismert, hiszen falubeli volt. Te mi a fészkes
fenét keresel itt? Eltévedtem. Mit csináltál? Ne hazudozz itt nekem,
mert agyoncsaplak. És ha lelőttünk volna? Meg sem lepődtem ezen, már
megkönnyebbültem, hogy ismerős karjaiba futottam, talán megússzuk.
Most apámékat féltettem, nehogy őket vigyék el miattam. Hazakísérem,
mondta a társának, várj meg itt. Hát volt otthon nagy csinnadratta.
Szerencsére apámat jól ismerte a fiatal rendőr, nevetgélt a dolgon,
mondta, nem jelenti sehova sem, mintha meg sem történt volna. Amikor
eltávozott, apám levette a nadránszíjat, én magamtól ráhajoltam a
hokedlira, vártam az ütéseket. Napokig fájt. Utoljára akkor vertek
meg ennyire, amikor megharaptam a tanítónő combját, el kellett
vinni összevarratni. Óraközi szünetben az iskola előtti téren
játszottunk. Ott csinálhattam valamit, ami nem tetszett neki, mert
rám ordított, menjek oda hozzá. Szó nélkül belekapott a hajamba,
magához húzott és ütött, ahogy csak bírt. Ekkor haraptam meg, így
védekeztem. Na, az igazgatóiban megkaptam a tenyerest, azután a
körmöst, mert ilyen az iskola történetében még nem fordult elő.
Részletesen beírták az ellenőrzőmbe, mit tettem. Már alig volt hely
benne. Otthon anyám borogatta a kezemet, nem tudtam vele a kanalat
sem megfogni, amikor apám belépett az ajtón. Hát ezt azért nem
érdemli az én fiam, bemegyek és szétverek köztük! Csak ámultam a
reagálásán. De amikor megmutattam az ellenőrzőmet, írják alá, csak
levette a nadrágszíjat. Azután közölte, most pedig itthon maradsz,
amíg meg nem gyógyul a kezed, majd írok én nekik igazolást. Így is
történt és az egyik vasárnap délután átjött hozzánk az igazgató úr
bocsánatot kérni. Az apám rettentően leteremtette. Hát nem az én fiam
a legjobb számtanból? Nem az én fiam tanult meg elsőnek írni,
olvasni? Ezért van az iskola, nem azért, hogy más gyerekét hülyére
üssék-verjék. Azt hagyják őrá. Vele álljon ki a tanítónő és az
igazgató úr verekedni, ne egy gyerekkel! Akkoriban rendszeresek
voltak a verések az iskolákban, megengedett makarenkói módszer volt.
Hozzám viszont ezt követően nem nyúltak. Ismerték apámat, nem szokott
a levegőbe beszélni!
Na, az ilyen sanyarú
körülmények közül már 4-5 éves koromtól minden nyáron levittek a
nagyanyámékhoz. Ott voltak tehenek, az istállóban futkostak a nyulak,
az ólban röfögött a disznó, szóval, ha szegények is voltak, nem
éheztek. Egy kicsit fel akartak hizlalni, nagyon kis véznácska gyerek
voltam. Az öregek örültek nekem, főleg a nagyanyám. Az Imre bácsi nem
kedvelt, mert apámat sem kedvelte. Nem is foglalkoztam ezzel, ő
hétköznap nappal a vasúton krampácsolt, nem volt otthon. Úgy
megszerettem a nagymamát, azt leírni nem lehet. Vele aludtam egy
ágyban. Belesimultam az ölébe és szépeket álmodtam. De előtte minden
este mesét mondott nekem a második szomszédban lakó idős bácsi.
Nagyon szégyenlem, elfejtettem a nevét. Rengeteg mesét tudott, egy
részét ő találta ki. Egyszer nem jött. Át kellett érte menni, mert
anélkül nem akartam elaludni. Nagyon fáradt volt, de azért átjött és
elmondta a meséjét. A végén mindig megsimogatta a buksimat és ez
nagyon jól esett. Szóval: szerettem, hogy szerettek. Estefelé ott
álldogáltam az istállóban és néztem, hogyan feji a teheneket
nagyanyám a kis széken ülve. Ritkán, de előfordult, hogy a tehén
felrúgta székestől, kannástól. Hozd kisunokám a mérőt, idd meg
gyorsan, ne lássa az Imre bácsi. Mert ő zsugori volt, azt is sajnálta
volna tőlem. Volt, hogy ilyenkor egy liter tejet is bevágtam. Az tej
volt! Akkor jött ki a tehénből, ott a szemem láttára. Érezni lehetett
benne a tehén finom illatát, a zamatot.
Együtt mentünk a
csarnokba, fogtam az egyik kanna fülét, mintha ezzel könnyebb lett
volna a nagymamának. A szembejövőknek nagy csókolomot köszöntem, be
voltam rá tanítva. Sokan megdicsértek emiatt, nem szerettem. A
csarnokban összesereglettek körülöttem. Láttam egy gyerekkori
fényképemet, jóképű kis srác voltam, öndicséret nélkül mondom,
tetszettem a falubélieknek is. Nagyanyám nagyon büszke volt rám, de
gyorsan elvont mellőlük, megfogva a kezem. Minden vasárnap ünnep
volt. Már szombaton délután takarítottunk a lakásban, az udvaron.
Gyorsan megtanultam az ágseprűvel bánni, csak úgy hemperegtek előttem
a kavicsok. Aztán másnap ünnepibe öltöztünk és elmentünk a templomba.
Érdekesnek találtam, főleg, hogy a pap latinul beszélt: dominus
vobiszkum, stb. Egy idő után latinul miséztem vasárnap délután a
nagyszobában összejött vendégeknek. Öregapáméknak sok barátja volt a
faluban, ilyenkor nem dolgozott senki a mezőn, az állatokat ellátták
és pihentek. Iszogatták óvatosan a sárga nohát, és valami vöröset.
Nem úgy ittak, mint manapság tapasztalni, háromdecis, legfeljebb
kétdecis pohárból, mint az állatok! Szépen, egy decis poharakból és
azt sem húzták le egyszerre. Kulturáltan tudtak szórakozni, jól
érezni magukat. Én egy széket az ajtó mellett felállítottam oltárnak
és szinte szó szerint miséztem, latinul. És ahogy a rendes misén
zajlott, az úrfelmutatás és egyéb műveletek, ugyanabban a sorrendben.
Az öregek szemébe könnyeket csaltam. Nagyanyám úgy megölelgetett,
szinte fájt. Sokan mondták, ebből a gyerekből pap lesz. Hát nem
találták el! Egyszer a plébános úr is eljött megnézni az én délutáni
istentiszteletemet, el volt képedve. Nem tudom mi zajlott ebben a kis
koromban bennem, de a meséket is szóról szóra vissza tudtam mondani.
Később, nagyobbacska révén is sokat voltam nagyanyáméknál, amikor a
forradalom, vagy mit tudom én, az események után visszaköltözhettünk
a konszolidáció jegyében a nagy szülök közelébe. A szomszéd faluban
vettünk egy szegényes házat. Minden nyáron segítettem nekik
aratáskor, végig, míg le nem fogyott ott voltam a nagyanyám mellett,
csináltam és raktam le neki a köteleket a kévékhez, a végén
segítettem az egészet bekötözni, összehordani és kepét rakni. Ügyes
kezem volt és a hőséget is jól bírtam. Nagyanyám ilyenkor vett egy
zacskó kemény savanyú cukrot, abból adogatott nekem napközben,
óvatosan, a férfiak észre ne vegyék. Össze voltunk nőve és amikor
meghalt, mintha késsel vágták volna ki belőlem. Nem igaz az az orvosi
megállapítás, hogy a szív nem tud fájni! Pontosan éreztem, menyire
fáj, majdnem beleszakadt. A temetőben hátul álltam, lehajtott fejjel.
Nem akartam látni, ahogyan leengedik a mély sírba. Mikor mind
elmentünk, én utána visszamentem a sírhoz és jól kisírtam magam. Ez
könnyített valamit az elvesztésén. Lehet, hogy örököltem tőle a
hajlamot, lehet, hogy nem. De hogy sok jóságot örököltem tőle, az
biztos. Köszönöm neki! Manapság az idősebb lányomnál vettem észre ezt
a jóindulatú viselkedési kultúrát. A fiatalabb inkább anyámra
hasonlít. Nagyon féltem őket, nem igazán kedvez ez a visszájára
fordított világ a rendes embereknek.
9. PEG-el haza
Térjünk vissza a fertőzőre.
Egyik délután
behoztak másfél deci ricinust. Ezt igya meg, mondta a
nővér és
kirohant. A rum jobban esett volna! Ki is önthetném az
ágy alá. Nem,
megittam, lesz, ami lesz. Aztán jöttek ketten,
lehúzták a pizsamám és
bepelenkáztak. Fél óra múlva elért a
ricinus hatása. Olyan erővel
indultak meg belőlem a szelek, ami régi,
babos-káposztás koromban sem
fordult elő. Éjjel-nappal ropogtattam, de hangtalanul nagyobbak
voltak. Na, most meg ez, gondoltam, de két nap múlva
alábbhagyott ez
a háború. Érdekes, a ricinustól semmi
hasmenésem nem volt. Kaptam
gyógyszereket, valami port is fel kellett oldani teában
és úgy
meginni. Éreztem jótékony hatását.
Amikor a főorvos a délelőtti
vizitkor megvizsgált, fájdalom és puffadás
nélküli, laza hasat
talált. Nagyon örült, közölte, tehetünk
magába PEG-et, azon keresztül
tud elég tápanyagot és folyadékot a
gyomrába juttatni, meg kell
erősödnie, nehogy az a sok méreg megölje. Adnak
hozzá (persze nem
ingyen) tápszert, folyadék formájában. Ha
sikerül, utána hazamehet,
otthon könnyebb lesz a gyógyulás.
Hozzájárulok-e a beültetéshez?
Kértem egy nap gondolkodási időt, aztán
bevállaltam. Vártam már,
legyek túl rajta és sikerüljön, mert ha nem,
akkor kívülről kell
betenni, ami kisebb gyomorműtéttel jár és
rizikósabb a szövődmények
miatt. Csütörtök délután 14 óra
táján lesz, közölte a főorvos. Akkor
pénteken haza is mehetnék? Mosolygott,
megvizsgálta a mellettem fekvő
beteget, majd megütögetve felhúzott térdeimet:
ha jól sikerül, igen.
Kérdés, hogy a szondát le tudom-e nyelni.
Én ne tudnám, aki annyi
fröccsöt megivott életében? Lenyelem és
kész, gyakorolgattam a lassú,
biztonságos levegővételt. Bent vagyunk, szólt a
doktornő, jöhet
főorvos úr. Láttam a képernyőn a gyomrom
belsejét, egy lidokain
injekció után hatalmas csípést
éreztem. Valamit matatott még rajtam,
aztán közölte, kész, rendben. A
beteghordó ott ült bent végig a
rendelőben és ekkor feltartott ujjal mutatta: ez igen.
Visszamutattam
neki. Viheti is, közölte a doktornő.
Egyszerű
kis dolog, szájon keresztül, szondával
bevitték a műanyagcsövet és
belülről átszúrták vele a gyomor- és
hasfalat, majd kihúzták a végét,
belül hagyva egy talpat. Ahogy múlt a
fájdalomcsillapító hatása,
annál nehezebben mozdultam meg, még fekve is.
Másnap reggel fájt
talán a legjobban, szerencsére az a kis
gömbölyű, fiatal és kedves
ápoló volt szolgálatban, aki szerintem mindent
kétszer jobban tudott
és legalább ötször szeretetteljesebben
csinált, mint a többiek.
Nagyon kíméletes volt most is, felülni nem tudtam,
de mindent
szakszerűen megoldott.
A
betegszállítók is gyorsak voltak.
Délutánra volt kérve a
szállítás,
már negyed egykor jöttek értem. A kijáratnál a sofőr
elgondolkodott, merre. Mehetett volna jobbra is, a hosszabbik, de
simább úton. Nem, a rövidebbet választotta, szemben, de az meg úgy
rázott egy darabon, fájt tőle a beültetés sebe. Nem seb volt, csak
egy lyuk, de fájt még a mozdulatokra. Kanyar jobbra, balra, újra
jobbra, végre kiértünk a felújított, sima útra. Közeledvén intettem
nekik, merre forduljanak be, melyik parkolóba, ott a végén a
lépcsőház. Oké, mindent értettek. Nehezen vittek fel,
az egyiküknek
fájt a keze. Szinte minden emeletnél pihentek, nem baj,
majd csak
felérünk a negyedikre. Otthon, édes otthon!
Letettek, óvatosan
átültem az ágyra és vártam, hallottam,
ahogy elköszönnek. Úgy ért
hozzám a feleségem, mint egy törékeny
virághoz. Olyan is voltam, ha
nem tartott meg az ágy végében, összeestem. A
gyerekek hoztak egy
kerekes széket, na, ez megkönnyítette a dolgomat.
Először ülve
közlekedtem vele a lakásban, aztán a negyedik
naptól, mint egy
járókeretet, magam előtt tolva sétálgattam,
ami nagyon jól esett
annyi mozdulatlanság után.
Délután
volt. Kint sütött a nap, vidám gyerekzsivaj
hallatszott fel olykor.
Az élet zamatos íze. Hallottam, ahogyan bejönnek a
lakásba. Az ágy
túloldalán leült velem szembe a lányom, a nem
egészen négy éves
unokám először bújt hozzá és onnan
kukucskált ki rám. Nézd, milyen
fekete ott a papa keze, biztos fáj neki. Odamászott
mellém és
simogatta a pici ujjaival. Mindent végigkérdezett, a papa
miért így,
a papa miért úgy, majd, hogy jobb kedvre derítsen
mindenféle finomat
főzött nekem játszásiból a
műanyagvödörbe és legalább tízszer
megetetett.. Amikor mentek el és integetett, éreztem,
hogy begyorsul
a szívem. Egyébként is magasabb a pulzusom
mostanában.
Fekszik a
férfi hanyatt az ágyon, csak hanyatt jó,
oldalfekvésnél nem kap elég
levegőt és előjön a reflux nevű mardosás is.
Újra hallja a madarak
csicsergését, az edényzörgést a
konyhából. Próbálja végiggondolni az
elmúlt hetek eseményeit, nem megy. Csak annyit
érez, hogy lényegében
nem élt, hanem küzdött az
életéért és közben megkopaszodott. Az
a
fránya daganat most is ott üldögél a
fejbiccentő izmán, azzal
összenőve és sárgás, folyós szemeivel
vigyorog rá, ha a kemo miatt
csökkent is a mérete. Az se biztos, hogy csökkent,
mert folyik belőle
valami és naponta kétszer tisztogatni, kötözni
kell. Bár ez a folyás
a kemo után gyorsult fel, addig kötözni sem kellett,
néha megtörölni.
Nem oldott meg semmit, legfeljebb egy kis folytatást,
ráadást.
Ebben a házban a
közelmúltban öten haltak meg, mindannyian ráktól: a Zsuzsa a
harmadikról, F-ék az elsőn, először az asszony, röviddel utána a
férje, a Józsi anyukája és az Éva. Nem csoda, hogy furcsán
nézegetnek, ha engem meglátnak. Tudom, mire gondolnak közben! Ezért
mondta a közös képviselő: nem tudja, mi az ördög van itt. Ezen kívül
tudok néhány emberről, akiket a kórházban ismertem meg, nem a ház
lakói. Mint a legyek!
C'est la
vie! 43-dik éve élnek együtt és a fizikai
problémákat átugorva
ugyanúgy szeretik egymást, mint a legelején, sőt
bizonyos
vonatkozásokban érettebben, jobban is. Ott ül az
ágya mellett, beszél
a gyerekekről, az unokáról, mindent el szeretne mondani,
de aztán
elhallgat. A férfi nem tud a szavakra figyelni, csak a
hangszínre.
Érzi, ahogy szorítják a kezét, érzi
a szeretet hatalmas erejét.
Valami összeszorul belül, majd amikor kezd kiengedni, lassan
megindulnak a könnyei.
Vége. (Nem az életnek, a novellának.)