Ódor György:
Vékonyfosás


1. Nyúl a bokorból

Úgy ugrott ki az ágyból, mint nyúl a bokorból. Futás, de a kanyarban neki a szekrénynek, az a rekamié sarkának lökte vissza, majd nehezen elindult a folyosón, hosszú, szétfolyó ürüléket hagyva maga után. A felesége megrémülve szemlélte a dolgot, amikor a villanyt felkapcsolta. A férfi szégyenszemre ott csücsült becsinálva a vécén, a maradék csak kifolyt belőle. Óvatosan letolta pizsamanadrágját, amit az asszony azonnal vitt beáztatni a fürdőbe. Maga is megdöbbent, amikor felállt és látta életre szóló művét. Ugyanis ilyet még nem sikerült alkotnia. Festményen nagyon szépen mutatna, ha Rembrandt aláírás szerepelne rajt. Betántorgott némi segítséggel a pizsamája után, ahol alaposan lefürösztötték és újat, frissen vasaltat kapott. Hiába, új embernek új pizsi jár! El akart indulni vissza a szobába, colstokként csuklott volna össze, ha nem áll mögötte az az angyal aki elkapja és betámogatja. Az utóbbi két évben, mióta gyógyíthatatlan beteg, többször is a szárnyai alá vette. Az ágyon elnyúlva hatalmas megkönnyebbülést érzett a hasa tájékán, de néha erős, szúrós fájdalmakat is. Ilyen rosszul még nem érezte magát, mióta haza érkezett a kemoterápiáról

Senki ne botránkozzon meg, mert amíg él, bármi előfordulhat vele is. Legfeljebb szégyellné leírni, de az én szemléletem más: nem az a művészet, ami csillog-villog, hanem az életszerűség, a valóság. Bent az onkológián, ahol ezt a sok mérget nyomatták géppel a vénámba 715ml/ h sebességgel, kényszerképzeteim támadtak, a nővér legyintett: magának fogalma sincs mit okozhat még ez, ez semmi, majd meglátja, teljesen kiszámíthatatlan lesz. Gondoltam, beszámíthatatlan, de nem volt igazam. Beszámítható maradtam, de egy másik valaki bújhatott a bőrömbe és azt éreztem, az életem egy cérnaszálon lóg, bármikor átmehetek egy idegen galaxisba, ami akkor valóságosnak tűnt, cseppet sem féltem tőle, sőt vonzott. Aztán a harmadik és negyedik napon elszabadult a pokol, se enni, se inni, mert ha leerőltettem, azonnal vissza is dobta. Három korty víz volt a normám, ha négyet ittam, az is kijött belőlem. Adtak hányáscsillapítót, ami némileg segített, de enni mellette sem tudtam. A negyedik napon, amikor megkaptam az utolsó meleg anyagot, hazajöhettem. Meleg anyagnak hívták a nővérek azt a vegyszert, amit a szervezetembe erőltettek, ami azonnal elkezdte ölni a sejtjeimet, válogatás nélkül, a rákos és a normális részt is. Annyi nyálam sem maradt, hogy az ördögöt leköphessem, ha véletlenül szembe találna velem jönni. A szám vörös, kemény, repedezett, csupa fájdalom. Az egyik vőm és a nejem beültettek az autóba és irány a senki földjétől minél messzebb. A főorvos azt mondta, ha erős hányingerem van, ne menjek el, adnak rá gyógyszert. Bólintottam, de tudtam, hogy nem maradok ott semmiképp. Azt is elhatároztam, hogy a második ilyen kúrát nem engedem meg nekik, inkább meghalok, de nem döglök, hullok el, mint a kutyák. Az orvosok egy része a betegséget akarja gyógyítani, nem törődve az emberrel. Nagyon oda fogok ezután figyelni, mit írok alá. Eszembe jutott az Éva, aki a házban a másodikon lakott. Őt Kaposváron kezelték kemoval és belehalt a mellékhatásokba, bízva az orvosokban, tovább bent maradt és erőltették bele az ennivalót. Nem sikerült. Nekem is írt fel az onkológia főorvosa hányinger elleni gyógyszert, nem voltam jól tőle. Elolvastam a tájékoztatót: erős hasmenést okozhat. Hát orvos az ilyen? Hát nem elég erős így is a hasmenésem? Szopogatósat kértem, amit bent adtak, az jó volt, de nem azt írta fel ez a huligán. Mert úgy nézett ki a szerelésében és a tornacipőjében. Egyszer vizitkor valamit mondott, várt rá választ, mutattam neki, nem tudok beszélni. Rákérdezett a nővérre: ez süket? Anyukád, te majom! Intettem, menjenek el. Fel is háborodott rendesen. Ezután bármikor jött, nem foglalkoztam vele. Az orvosok egy része nem tudja, mit kezdjen magával, ha valami fontos beosztásba kerül. Szinte megszűnik normális ember lenni. Egyik nővér felvilágosította, állt az ágyam végében és nézett. Felkeltem és kimentem vécére. Vártam, hogy utánam szól, a meglepetéstől nem tette. MELEG ANYAG!

Nos, ezek a sikertelen kirohanásaim egyre szaporodtak, a mosógép állandóan ment, legyen tiszta pizsamám. A konyhaasztal kb. 2 méterre van a vécéajtótól. Azt a két métert is jól bejelöltem. Egyre jobban kiszáradtam, a második hét végén jött a lányom és a férje, beszéltek a vejem nővérével, a Mónival, aki a sürgősségin dolgozik, azonnal kocsiba és adjanak át nekik. Így is történt. Pizsamában, hálóköntöst öltve betoltak a kórházba, ahol vizsgálat és vérvétel után azonnal infúziót kötöttek be. Éreztem, frissesség vesz körül, állok a nagy nyitott ablakban és kapaszkodok valami toronyszerűségben, a szél egyre erősebben fúj, aztán nem is szél fúj, hanem én száguldok ezzel az építménnyel olyan sebességgel, lobog a hajam.

Másnap reggel áttoltak a fertőzőre. A hasmenés miatt mindenképp át kellett adniuk. Ilyen göcsörtös, hasadozott aszfaltozású udvar nem hiszem, hogy van még a világon. A kocsi kereke fogna fel valamit ebből, de nem. Mire átértünk a kórház északi pontjáról a legdélebbi részig, jól kiráztak, elmentünk a patológia előtt a végén, önkéntelenül ránéztem a vasajtóra.

A lányom félt ettől az osztálytól, a fertőzésveszélytől, hiszen védtelenné tett a kezelés, az immunrendszerem nem működik, de kellemesen csalódtam az ott dolgozó orvosokban, főképp a főorvosban. Miután beszélt velem, közölte a feleségemmel, hogy jól megértjük egymást. Én is úgy vettem észre, emberként és nem csak betegként kezelt, elmondta, hogy két irányban vizsgálódnak: hasi daganat, bélcsavarodás, vékonybél betegsége, illetve valamilyen fertőzés. Rögtön közöltem vele, hogy az utóbbi a valószínűbb: kemoterápiás gyógyszer mellékhatása. Minden áldott és áldatlan nap vettek vért, azt mondták, kell a sebészeknek. Legalább három sebész is megvizsgált, nyomogattak jobbról balra, persze mindenhol fájt, az egyik kijelentette, úgy néz ki meg kell műtenie. Jól nézünk ki, gondoltam, de aztán a hasi ultrahang, majd a CT után jött a főorvos és közölte, hogy nincs daganat a hasamban, vékonybélrenyheség tapasztalható, ami a kemo mellékhatása lehet, nem kell megműteni.

2. Gégészeti közelkép

Azt vettem észre, valamiért haragszanak rám a gégészeten, ahonnan kemoterápiára küldtek. Valamiért? Nem valamiért, hanem gondolom azért, mert nem csináltam végig a kúrát. A feleségem telefonált az onkológiára, hogy sajnos nem tudunk menni, mert nagyon rosszul vagyok és állandóan megy a hasam. Sajnálták, menjünk, amikor lehet, de hát nem lehetett. Az a baj, hogy én nem tudok beszélni. Az asszony meg olyan nőiesen fogalmaz és megértő azzal is, kivel nem kéne. Mert doktor, mert jaj istenem, mi lesz, ha. Pontosan megmondtam volna, hogy a saját anyjuknak adják ezt a mérget, ha jót akarnak, de ne nekem. Mit képzelnek? Először rendesen ki kell a gyógyszert próbálni, megfelelő szabályok szerint. Mert nem én vagyok a kísérleti nyúl! Sem az a másik beteg, aki pontosan úgy járt, mint én, pontosan olyan tünetekkel került be a fertőzőre nem olyan régen előttem. Mikor a kivizsgálásnak vége volt, meg is jegyezte ott a szobában előttem az egyik sebész a főorvosnak, hogy ez pont ugyanaz az eset. És még ki tudja, hányan vannak, akik így jártak és ki tudja hányan haltak bele, mert azt gondolták, az orvos jobban tudja, mi kell nekik. Nekem is járna még ebből az ördögűzőből annyi, amennyit kaptam. Ha be engedném a vénámba, a krematórium kapna egy újabb áldozatot.

Honnan tudom, hogy haragszanak? Hát ki nem venné észre? Átküldtek kötésre, mert folyt ez a franc a nyakamon. A beteghordó egy langaléta srác, olyan 30 körüli, de nagyon rendes. Komolyan, nagyon! Odatolt a kezelő ajtaja közelébe. Vártunk, mikor fogadnak, a főorvos megbeszélte az ottani főorvossal. Mögülem jött a W. doktor. Ahogy elment mellettem, gúnyosan oldalról rám nézett, mint egy varangyra. Kár, hogy nem tudok beszélni, megállítottam volna. Pontosan tudja, ki vagyok, ő csinálta a gégemetszést, mikor fulladozva bekerültem. Nagyon sok bajom volt vele, a vérzés nem akart elállni. Szóltak neki a nővérek, semmi. Egyszer aztán a főorvos utasítására betoltak a műtőbe és W. úr elektromos ketyerével zárolgatta el az ereket, széthúzva a sebet, mindenféle érzéstelenítés nélkül. Minden műveletnél ugrottam volna, ha a nővérrel ketten szorosan nem fognak és nem vagyok lekötve. Közben alig figyelt, enyelgett azzal a nála egy fejjel magasabb nővel és mindenféle pletykákat, szidalmakat hallgathattam az osztály többi dolgozójáról. Megtudtam, ki a nagyobb kurva, nem mintha érdekelt volna abban a helyzetben. Miután visszatoltak, nem nézett rám többet, hogyan vagyok. Mindig csak a reggeli főorvosi vizitkor tudtam elmondani, ha volt problémám. Megmondom őszintén, erről is leszoktam és inkább jól éreztem magam szóban, mert a válaszok néha nagyon cinikusak, elutasítóak voltak.

Borzalmasan fulladtam egyik délután. Zihált a tüdőm, nem tudtam, mi van, dobáltam magam az ágyon, menekülni próbáltam a fulladás elől, nem volt hova. Rohantak a nővérek és megpróbálták kitisztíttatni a légutat. Fémkanul volt bennem, igazság szerint nem járhattam volna így, ha a műtétet rendesen végzik el. Szívatták belőle az idegen anyagot, valami jött, valamivel jobb volt, de csak fulladtam, múltak a percek, éreztem egyre kevesebb az esély az életben maradásra, mire egyszer csak egy hatalmasat köhögtem és beborítottam vérrel a fél szobát. Nem túlzok. A függönyön, az ágyamon végig, a szoba műanyagpadlóján középig minden csupa vér és vérrögdarabka volt. Úgy néztem ki, mint a tömeggyilkos mészárlás után, a pizsamámban alig volt vértelen darab. Jól van hála istennek! Az egyik nővér szólalt meg így, aki előtte nagyon meg volt ijedve. Legalább megkönnyebbült. Szabadon lélegeztem, visszatértem az életbe. Úgy éreztem akkor. Vetkőzzön, szólt a nővér mindjárt hozunk kórházi pizsamát, azt meg csomagolja bele valamibe, talán ki lehet még mosni otthon. Sokat kínlódtak még velem, mert ettől a szabadulási művelettől úgy kitikkadtam, nem tudtam megállni a lábamon az ágy mellett kapaszkodva, valakinek tartania kellett. Lemostak rendesen, igazán szép munkát végeztek, jött a takarítónő is, aki a látványra összecsapta a tenyerét. Mire az asszony estefelé jött látogatóba, mosolyogva fogadtam. Hogy’ vagy? Kösz’, jól. Aztán később megmutattam neki a véres sötétítő függönyt. Elborzadt, de hát tudnia kell.

A doktor úr ezután sem nézett meg, egyszer sem. Pedig az ilyen vérzéses esetet normális helyen ki szokták vizsgálni, gondolom, én a kis naiv. A bent tartózkodásom alatt a műtőorvosom mindössze egyetlen egyszer nézett rám, amikor műanyagkanülre cserélték a fémet, mert a rám váró sugárkezelésre fémkanüllel nem mehettem. Akkor sem mondott semmit és fél percnél többet nem volt benn nálam. Szerettem volna, ha a sugárkezelés hatására a daganat eltűnik, ebben reménykedett a főorvos is, így hát megegyeztünk. Ő azért sokkal rendesebb „pali” volt, illetve máig is az. A zárójelentést a W. doktor úr hozta be. Kérdezte a nejem, mennyit adjon neki. Mondtam, ennek egy fillért se. Mert nem érdemli meg, tíz botot érdemelne a deresen. Nem is kapott, így nagyon furcsán búcsúzott el tőlünk. Leírhatatlan.

A főorvos úr utasítására, amint két fülemmel hallottam, W. doktornak fel kellet hívnia a szombathelyi onkológiát és engem oda bejelentetni. Mindenképp kellett a CT vizsgálatról egy CD, ezt a lelkemre kötötték, anélkül el se induljak. Vártam, mikor fogadnak, de W. doktor nem hívott. Már egy jó hónapot megkésve egyszer csak csengett a telefon és közölte, hogy képtelen beszélni a szombathelyiekkel, fogjuk magunkat és bejelentés nélkül csak menjünk, talán nem lesz probléma. Hát ilyet még kutya se baszott, nem tudta a szombathelyi kollégákat felhívni. Nem hiszem el, talán megpróbálta egyszer vagy kétszer, nem vették fel azonnal és szart rá egy nagyot. Elnézést az ilyen szavakért, de ekkor nagyon fel voltunk háborodva. Nemcsak én, hanem az egész család. Ha akkor a közelemben lett volna ez a W. doktor, hát nem tudom, nem kapott volna-e tőlem egy nyaklevest. Mert ugye a tumort nem érdekli a telefon, az nő a gégémben éjjel-nappal és minél nagyobb lesz, annál nehezebben gyógyítható.

Beültünk a kocsiba és irány Szombathely. Már reggel 8 órakor ott voltunk és alig fértünk be abba a nagy terembe. Több százan várakoztak, mindenki máshova persze, erre később jöttünk rá. Az ablaknál sorban állás után beadtuk a papírokat és a CD-t. A CD-t azonnal visszaadták, mondta a nő, ők majd megnézik, mi van ott, ezt el is dobhatom. Ülőhelyet is csak egy egy idő után találtunk a nejemmel, ott kucorogtunk hosszú órákon át a levegőtlen helyiségben. Szerencsére nem mindenki oda várt, voltak, akik gyorsan végeztek. 9 óra felé aztán megérkezett az ottani főorvos. Nem mondom, csodálatos volt, mint látvány. Legalább 2 méter magas, erősen pocakos ipse, mintha dübörögne alatta a föld, amerre jár, és attól féltem hanyatt esik a testtartása miatt.. Ezt le kéne vágni és kisütni, mennyi zsírja lenne! A nejem tekergette a fejét, van még kedvem viccelődni. Mindenkit behívott előttünk, hiába érkeztünk előbb, a legvégére hagyott bennünket. Egyáltalán hogyan kerültünk oda, nem tudtak rólunk, ezért maradtunk a végére. Először úgy nézett ki, nem is akar velem foglalkozni, menjek, ahova akarok. Ültem vele szemben, mellettem a feleségem, úgy tudtam beszélni, ha befogtam a kanült, rekedten. Elnézést kértem, elmondtam, hogy nem tudott a W. doktor telefonon velük beszélni. Iszonyatosan dühös lett, de láttam, hogy megsajnált. Azzal kezdte, hogy maguk mit várnak a sugárkezeléstől? Nagy nehezen megértette, hogy otthon a főorvos úrral úgy gondoltuk, a sugárkezeléssel sikerül a daganatot eltüntetni, vagy leszűkíteni legalább. Aha! Hát ha nagy szerencséje van, de nem hiszem, meg kellett volna műteni előbb, tehát kidobni az egész gégét, ahogy van. Nézze, ezzel a betegséggel kb. 20% éri meg a 2-dik évet, aztán nekik is kampec. Meg sem tudtam szólalni, azt hiszem, más is így járt volna erre a mondatra. Hogyan tud egy ember ennyire fásulttá lenni a többi embertársa iránt? Aztán rájöttem, igaza van, minek hamukázzon itt nekem, nem azért van, hogy bárkit is hülyeséggel hitegessen. Telefonált valami Karcsinak vagy Jóskának, bemondta a nevem és a születési adataimat. Aztán felém fordult: előjegyeztük sugárterápiára április 07- től. Akkor jelentkezzen ugyanitt és elkezdik a kezelést, ami 35 alkalommal 2Gy erősségű lesz. Nagyon megköszöntem, bár akkor még csak március negyedike volt. Hiába, mindenhol várni kell a soromra, ez legalább nem fél vagy egy év. Kissé megkönnyebbülve és kissé lesújtva távoztunk. Látszott rajtunk a közeledő vég árnyékának és a halvány reménynek a keveréke. Ránk volt írva.

Sugár. A halál birodalma! De erről később. Most itt ülök egy tolószékben a gégészeten, a kezelő ajtajához közel. A főnővér rám köszönt, megismert, pedig nem voltunk valami jóban, sok dologban eltért a véleményünk és mindig megjegyeztem, hogy ne üvöltsön itt nekem, nem süket vagyok, beszélni nem tudok. Akkor írjam le, röffent vissza. Na, és attól nem kiabál? Néha úgy viharzott el, szerintem benedvesedett dühében vagy örömében. Most normális volt. A főorvos hosszú idő után jött ki a kezelőből egy páciensével és eltűntek a folyosó másik végén a szobájában. Tudtam, hogy ezek az urak nem igazi páciensek, hanem üzletelnek valamiben. Nem sikerült megfejtenem, miben is rejlik az üzlet, de biztos voltam benne, mert egyet megismertem közülük, ő is méricskélt egy darabig, amikor meglátott. Kisebbségi révén nagyon jól élt ahhoz képest, hogy rendes foglalkozása nem volt. Talán valuta, vagy ilyesmi. Mindegy. Tényleg, teljesen mindegy, de nem kerülte el a figyelmemet, főként amiatt, hogy miattuk sokszor többet kellett várni egy-egy rendelésre, kötözésre. Most is ez történt és ugyanolyan formában, mint máskor. A tárgyalásuk után a főorvos mindig eltűnt egy-egy fél órácskára, kimenvén az épületből. Mikor visszatért onnan, legalább két órát vártunk már rá. Láttam, hogy gondterhelt, fáradt, de egyből mutatta, engem toljanak be először. Letisztogatta, kiszippantgatta a váladékozó sebet, majd bekötötte. Nagy bucit, szólt az asszisztensnek és leragasztották. Nem szerettem ezeket a bucikat, össze-vissza tekeredtek az emberen, lefordultak a helyükről, felbomlott a kötés, stb. Főleg a nagyok. Az összehajtogatott steril géz jobban és hosszabban védte a sebet.

De hát ilyesmibe nem szólhattam bele. Próbált velem beszélgetni a főorvos, nehezen értettük most meg egymást, nagyon gyenge voltam még, a tolókocsiból a kezelőszékbe is a betegtologató segítségével tudtam csak átülni. Egyedül való megállásról szó sem lehetett. Pedig mindig nagyon dicsért az állóképességem miatt: ebben a korban ez nagyon ritka. Ebben a korban, a mi korunkban, mert pár évvel volt csak fiatalabb nálam, hatvanon túl van már ő is. Úgy is hívtam magamban sokszor, hogy az Öreg. Velem nagyon jól bánt és ahogy kinézett először a nyakam, ahhoz képest bőráthajtogatással, egyéb trükkökkel egész jól rendbe tette. Mondta is egyszer: magán többet tanultam, mint az összes többi betegemen. Hónapokig minden nap voltam nála, néha csak kötözésen, néha kisebb beavatkozáson. Talán írok ezekről még, hiszen a fájdalomcsillapítás nélküli öltögetések, varrások nem voltak a legszebb élményeim. Összesen hatszor altattak el, ha jól emlékszem, lehet, hogy hétszer. Nem, hatszor. Egy éven belül, ehhez azért kellet belső erő is. No, meg egy erős szív. Most kértem egy darab papírt és tollat. Ráírtam a főorvosnak a rövid jelentést az állapotomról. „A kemo miatt nagyon le vagyok gyengülve, majdnem kiszáradtam. Lehet, hogy 20 kg-ot is fogytam pár hét alatt, ami borzalmasan sok.” Rám nézve, bólogatott, majd utasításszerűen közölte a betegtologatóval: minden nap hozd át ide, igaz nem vagyok holnapután, de a Manyi átköti majd a sebet. A Manyi úgy nézett rám, mintha ki akarnám szúrni a szemét, de hát nem én találtam ezt ki. De a főorvosnak nem merte megmondani, hogy ő ezt nem akarja megcsinálni. Kussolt. Ez a Manyi olyan behízelgően beszélt a feleségemmel legutóbb is, velem meg a leghidegebb módon. A főorvossal is ugyanezt csinálta, már korábban is megfigyeltem. A szemébe hízelgett, de mögötte rábeszélt, meg ilyesmi. Hogy tenné magáévá egy hímoroszlán, unga-bungázná jól meg, hülye tyúk! Nem tudom, mi a baja velem, talán az, hogy amikor a Sz. doktor elém tette az iratot a kemoterápiáról, először nem akartam aláírni, közöltem, inkább műtsenek meg. De hát nem úgy van az! Erek vannak ott, érsebész kell, lehet, hogy műeret kell beépíteni, ki tudja, milyen nehéz a tumorhoz hozzáférni. A kemo-tól majd kisebb lesz és könnyebben műthető. Mondtam, nem értem, ez a tumor már volt kisebb, nem műtötték meg akkor sem. Mindössze 9 mm volt. Zavarba hoztam őket és akkor láttam, hogy a Sz. doktor idegessége mellett a Manyinak is szikráztak a szemei. A főorvos hetek óta szabadságon volt és még hetekig nem lesz. Nem mondták meg, mikor jön vissza, hiába kérdeztem,. Nem maradt támogatóm a bajban. És akkor aláírtam azt a „mérgezési engedélyt”, amit nem szabadott volna. De hát nem is volt más választásom, ha visszagondolok, mert abbahagyták volna a kezelésem, hivatkozva arra, hogy nem fogadtam el a felajánlott módot.

3. Szarság az egészségügy

Ilyen szarság ez az egészségügy, ki van az ember szolgáltatva: az eljárások során, az ágyban, a kezelésekkor, a bánásmód miatt, a szakszerűtlenségek garmadájában. Néha úgy nézett ki a karom, mintha koromban fürösztöttek volna, a sok át- meg mellészúrások miatt összeértek a véralvadások. Hatodszor műtöttek, vártam a folyosón a felvétel miatt. Jött a Manyi, hogy adjak papírt a vércsoportomról. Mondtam, az előző öt műtétnél nem tudták? Ha meg tudták, hova lett? Tudniuk kellett, anélkül műtétnek nem szabad nekilátni! Elveszett. Elveszett a vércsoportom. Ez igazán aranyos. Messi becselezi magát a 16-osra, lőni készül, de a bíró lefújja. Lábbal ért a labdához. De hiszen ez foci, lábbal kell. De most az egyszer nem! Így történhetett. Kaptam behívót vércsoportvizsgálatra, másnap elmentem, egy szőke fogadott. Na, mit hozott nekem, vizsgálgatta a karomat. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz, ez a nő nem tud vért venni. Csupa kék lett a jobb karom pár percen belül. Nem tudtam neki megmondani, hogy itt a kolléganőjével ennyi idő alatt el is felejtjük egymást és nyoma sem marad, de hát nem tudtam beszélni. Végül fenn a bicepszemnél talált egy jó eret. De azután az is bekékült gyorsan. Másnap megmutattam az Öregnek, nézze meg, vércsoportvizsgálaton voltam, mert elvesztették. Nagyot sóhajtott és tekerte a fejét. A Manyi akkor kirohant a kezelőből idegességében. A főorvos nézett utána, aztán elkezdtünk rajt együtt nevetni.

Egyébként az asszisztensek és a nővérek vezető rétegének nagy része valakinek a valakije. Nem a tudás számít. A francot. Ki, kicsoda, kicsodának kicsodája és persze sokat nyom latba egy-egy ungabunga. Rá kell nézni a gégészeten a főnővérre, hogyan viszi a fenekét. Az embernek betegen is megmozdul utána a farka. Nekem legalábbis. Eddig egyébként sok mindent kiöltek belőlem, a szégyenérzettől a kevélységig, de a szexuális vágyat nem tudták. Annyira lenn és mélyen van bennem, nem érhetik el. Bár ez a kemo főleg, a tehetséget rendesen megnyirbálta, de talán ez is gyógyul majd, ha szűnik a hatása, ha kezd nőni a hajam és a fanszőrzetem, ha termelődnek újra spermák és keményedik, aminek keménynek kell lennie. Most nem az igazi!

Szóval, a nővérek között ezen túl vannak csoportok, ki, kivel haverkodik, hogyan tudják lenyomni a másikat, őrület, ha figyel az ember, mit nem lát. Akár az életben, bármely munkahelyen, ahol szabad a gazda. Valamikor a vénás injekciót nem adhatta be akármelyik nővér, a branült sem tehette be bármelyik, külön vizsga kellett hozzá. Manapság szurkálja az embert boldog-boldogtalan. Néha úgy éreztem, tele vagyok darázscsípéssel, mire egy branült beraktak az infúzióhoz. Aztán feladta az illető és szólt a másik nővérnek, aki egy mozdulattal sikeresen elvégezte a műveletet. Mert értett a szakmájához, csendben végezte a dolgát, ő nem kiabált, utasítgatott állandóan és nem mondogatta azt a szarságot a betegeknek, hogy drága így, drága úgy. Drága az anyád kínja! Mitől lennék én neki Drága? Nem fizetett értem és én sem fizettem őérte. Erre céloz? Akkor meg egyenesebben kéne fogalmazni, nem drágázni. Amikor a feleségem vitt nekik valamit, kávét, vagy mit tudom én mit, nem foglalkoztam vele, éjjel bejött a nővér, amit sose tett és mondta, ha valamire szükségem van, csak szóljak nyugodtan. Fiatal, vékony szőke kis csaj volt, hát mondhattam volna, mi hiányzik nagyon, de csak mosolyogtam rajt és mutattam, menjen csak, pihenjen le ő is. Mert éjjel úgy aludtak ám, mint a bunda. Ha az ember sétált a folyosón, mert nem tudott elaludni, látta, hogyan horpasztanak a fotelokat összetolva. Észre sem vettek legtöbbször, akár ki is szökhettem volna, de minek, egy kupleráj sem volt a közelben. Volt, hogy nem tudtam, ki van szolgálatban, mert csak reggel láttam, amikor ébresztő volt. Éjjel meg is dögölhettünk, észre sem vette volna. Biztos elő is fordult ilyen, nem számít.

Gondolom, bizonyos idő után a betegek jajgatásai, panaszai, a halott látványa nem jelentett nekik traumát, olyan csak, mint egy jónapot. A Sz. doktornak is. Este behoztak egy beteget, aki fulladt. Adtak neki oxigént, az ügyeletes Sz. doktor úr megvizsgálta, lefektették és rá se néztek többet. Fiatalabb volt nálam vagy tíz évvel. Nem tudott enni sem, akartam neki adni egy kefirt, valami legyen benne, nem fogadta el, sőt az én betegségemen szörnyűlködött, hogy gégemetszésem volt. Neki is meg kellett volna ezt akkor csinálni, de Sz. doktor magasról szart rá. Hallottam, ugyanúgy énekelt a madár a torkában, mint nekem, amikor fulladoztam. Hajnalban aztán csend lett. Jött a nővér, hogy elnézést, történt egy kis baleset. Nagy fehér lepedőket vontak az ágya köré állványokon és ketten behozták a vécéről, holtan. Rendbe tették és várták a hullaszállítókat. Sz. doktor állapította meg a halál tényét, valamit írogatott a nővérpultnál, előtte mentem el, megálltam egy pillanatra. Rám nézett, láthatta szemeimben a megvetést, de oda se neki, folytatta a jegyzetelést. Annak is tanúja voltam, amikor az elhunyt feleségének magyarázta, mi történhetett. Az asszony nagyon sírt, vele volt a fia és a lánya is. A lány rázkódott a zokogástól, a bátyja tartotta az ölében. Felejthetetlen éjszaka volt!

A fekete ruhás nővér elédetlen az egészségügyi béremeléssel és állandóan az erőn felüli, odaadó munkájukról szónokol. Én meg elégedetlen vagyok az egészségügyi ellátással, a nővérek és egyes orvosok képzettségével, a betegekkel való viselkedéssel és a hanyag munkájukkal. Nem egy intézményben szereztük a tapasztalatainkat! Szerintem azok maradtak zömmel itthon, akik külföldön nem állták volna meg a helyüket.

A kórházi udvar bejárattal egyező jobb oldala úgy néz ki, mintha becsapott volna a bomba és utána egy kis takarítás után a maradékot körbekerítik. Nagy átalakítások, modern osztályok építése indult el, aztán egy ideje elvitték a bontókalapácsokat, megállt a dolog, elfogyott a lóvé. Hova lett? Talán odafentről kéne megkérdezni, mit szól a kórház-rekonstrukciókhoz a Varga Misi. Szerintem fogalma sincs, itt lenn mi történik, dobálózik a hülye számaival. Évtizedeken át hibátlanul vezette a kórházat a régi főigazgatónő. Valami történhetett, lezajlott, gondolom én baromagyú, egykét csörte ő és a vezénylők között, mert egyik napról a másikra kirúgták, mint macskát szarni. Nem hagyta azért magát, ma az egészségügyi főiskolát vezeti, tudtommal. Meg aztán egyébként is túl sokat tudott!

Mindenhol más rendszer uralkodik, attól függ, ki a főorvos, milyen szisztémát alkalmaz. A gégészeten egyszerű a felépítés, mindössze hárman vannak a főorvossal együtt, akik operálnak. Mindenki elvégzi a saját műtétjét a saját kialakított összegért. Nemigen dolgoznak hálapénz nélkül! Megvan a mandula, az orrmandula, a gyerekműtét, a kis és nagy-műtét kialakított összege és ezt a betegek, vagy hozzátartozóik pontosan tudják, nem lehet itt össze-vissza ficánkolni, meg kell kérni az orvost a beavatkozásra és ez már a fizetséget is jelenti egyben. Amíg a rendszer a borítékoknak köszönhetően működik, nincs semmi baj, állandóan nagyüzem van.

Az én kezelőorvosom az Öreg. Amikor kiderült, hogy sürgősen nagy-műtétre kerül sor, megkértem. Megkapta az árát és jó barátságban vagyunk, bár szerintem azóta többet tett értem, mint úgy általában a betegeiért. Kioktatott a kezelőben, amikor ketten voltunk csak bent: reggel várjon, amíg egykét női beteget ellátok, aztán jöjjön ide az ajtóba, hogy be tudjam hívni, legyen erőszakos, ne foglalkozzon mással, ha nem törekszik be hozzám, engem hoz rosszabb helyzetbe, legyen mindig rámenős, ne féljen nem haragszom meg érte. Értjük egymást? Hát, hogy a fenébe ne! A több hónapon át történő kezelések során valami közös nyelvezet és humor alakult ki köztünk, mert az Öreg nagyon szeretett ollóval a kezében vicceket mesélni. A Manyi ellenkezése mellett, mert ezek a viccek tele voltak szexuális töltésekkel, sokszor egyenesben kimondva a lényeget. Szegény nő ilyenkor irult-pirult, mi meg jókat nevettünk rajta, közben a tű érzéstelenítés nélkül áthatolt a bőrömön. Mivel nem tudtam beszélni, olvasott a szemeimből. Sokat elárul ám az emberek nézése, meg is említette egyszer: úgy van, nézni is tudni kell. Tehát ez a kapcsolat egész bensőséges volt néha. Sajnáltam. Kissé már hajlott kora ellenére annyit dolgozott, mint a barom. Néha egész nap a műtőben volt. A kényes dolgok mind rá hárultak. A többiek is el tudták valahogyan végezni, de utánuk sokszor tett megjegyzéseket a műtősnő. Jó kis duci nő volt, jókedvű általában és ha meglátott, egyből mosolygott és üdvözölt. Ennyi műtét után nem csoda, hogy megjegyzett. Jóban voltunk, mert problémamentesen viseltem a sok műtétet 68 évesen. Most már a 70-diket tiprom, de ha kell, még aláfekszem a késnek. Inkább, mint a kemo!

4. 110-es szoba

A beteghordó srác is egyből észrevette az öreggel való közvetlenségem, jókedvűen tolt vissza a fertőzőre. Még rá is kellett szólnom, intve az egyik ujjammal, hogy lassabban, nagyon ráz a kocsi. Segített levenni a hálóköntösömet és óvatosan lefeküdtem az ágyra. Amikor ide áthoztak a sürgősségiről, szinte alig éltem. A szemeim olyan nehezek voltak, erőfeszítés kellett, hogy nyitva tartsam egy kis ideig őket. Nem is a szemeim voltak nehezek, hanem a szemhéjak. Pontosan így éreztem. Először semmit nem ettem és nem is ittam. Képtelen voltam rá. Veszekedtek velem a nővérek, hogy valamit muszáj, hoztak krumplipürét, meg mindenféle főzelékkaját, mondtam el is vihetik. A főorvosnak is említettem, hogy semmi kaja. Azt kérdezte: éhes? Intettem, hogy nem. Akkor ne egyen. Kap infúziót, az életben tartja. Majd eszik, ha éhes lesz. Ne erőltesse, mert visszatér a hányás. Igaza volt. Benne bíztam a legjobban. Nem tudom miért settenkedett ott mindig az a három sebész felváltva, azt nézték, mikor csaphatnak le, leesik valami a műtétért, nem tudom, de állandóan jöttek, minden nap. Aztán mikor kiderült, hogy nem kell megműteni, nem láttam őket azóta. A nővérek is hozzászoktak, hogy nem eszem, néhány szekálóson kívül a többi nem erőltette.

Kértem a nejem, próbáljuk meg a tejbepapit, de csak olyan 2dl mennyiségig. Na, azt másnap reggel megettem. Ez már egy hetes fertőzőn való tartózkodásom után sikerült, így ment ezután, délután egy kis finom levessel. Ettől a kevés kis ételtől is éreztem, erősödök. Erősödtem hát. Az ágy mellett alig tudtam kapaszkodva megállni. A ricinus és a gyógyszerek után megváltozott a világ, a gyógyulás útjára tértem. Pokoli körülmények között, bepelenkázva.

Kétágyas volt a szoba, egyedül feküdtem pár napig. Aludni nem tudtam így sem, nem tudom, mi volt velem, képtelen voltam elaludni. Éjszakákat töltöttem ébren, nappal alucikázgattam valamit. Olyan gyenge voltam, elaludni is gyenge. Járt az agyam. Nem tudom, mit kerestem Svédországban, soha nem jártam ott, most képzeleteimben rengeteget. Ott laktam, inkább kirándulgattam és élveztem a tengert. Aztán a franciáknál, a németeknél, de még Japánban is. Mindenhol nagyon szerettek. Csak haza jönni nem akartam, mert itthon üldöztek. Igen, ezek valami politikai indíttatású képzelgések lehettek a betegségem előtti időszak tapasztalatai alapján. Aztán nagyon gyors vonatokkal meg repülőkkel száguldoztam, nem tudom hova és el akartam hagyni a bolygót, a tejutat is. Rosszulléteim eredményezte álmodozások, nem tudom micsodák, féltem néha, hogy megtébolyodtam.

Egyik délután iszonyatos hangokat hallottam az erkély felől. Toltak be a mentősök egy beteget. Iá, holiáéeiáéejavadksimiá, vahalada, soholovadolsza kula, iá, iá, parmatalokea......... Borzalmas volt, mint egy őserdőből idekényszerített majom, úgy üvöltözött az illető. Átvették a nővérek és próbálták megnyugtatni kevés sikerrel. Lekötözték a kezeit és a lábait is az ágyhoz nehogy elszabaduljon. Behoztak egy oxigénfejlesztőt, azt rákötötték, ettől kissé megnyugodott. Nemigen lehetett több ötvennél. Mi a franc baja lehet? Aztán kapta az infúziót, gondolom jól tele nyugtatókkal, mert olyan mélyen aludt, nincs is az a mélység. Így is borzalmas látvány volt, lekötözve keze-lába, nem is nagyon néztem arra. Csak magammal próbáltam foglalkozni, hogy aludj már kicsit. Nem ment. Nem tudom milyen kapcsolatban vagyok a jóistennel, itt semmi kapcsolatom nincs se vele se mással, bármilyen szöveg ráhúzható, pontosan tudom, nem igaz az állítás, képtelen vagyok bármilyen hitben gondolkodni, magamon kívül csak a semmi van és azzal egyesülnék, meghalnék ezen a rohadt ágyon. Jaj, de fáj a derekam, hiába mozgolódok kicsit, nagyon fáj. Berohan az egyik nővér, kiabál a szomszéddal, mit csinál, megint lecsúszik az ágyról, visszatologatja, aztán eltűnik.

Rájöttem, nemesrothadáson megyek keresztül. A kemo szétrohaszt bennem mindent és nekem mindent újra fel kell építenem. Ezért vagyok olyan iszonyatosan fáradt. Biztos küzd, harcol közben a szervezetem. Még kicsit elfordulni is kínszenvedés, fekszik az ember, mint egy élő hulla. Az első napok valamelyikén éjjel ki kellett mennem vécére, még nem voltam bepelenkázva. Vágódtam ágytól a falnak, vissza a másik ágynak, neki az ajtófélfának, nehezen be a vécébe. Persze, hogy egy része mellé, meg a vécéülőkére ment. Gondoltam, most jól jönne egy kis segítség, de nem volt. Nagy nehezen levetettem a szennyes pizsamát, a falat és mindent fogdozva irány a mosdókagyló, egyik kezemmel kapaszkodtam, másikkal lemostam magam. Így félmeztelenül nehezen, lassan ki az ágyhoz, új pizsama,ezt becsomagoltam egy nylonba, örülni fog a feleségem, mindegy. A legmegalázóbb azonban reggel következett be, mikor jöttek a nővérek, az a festett fekete hajú egyébként is nagyon undok volt mindig, mintha megöltem volna valamelyik gyerekét. Kirohant a mellékhelyiségből, megállt az ágyam végében és ordított: ha legközelebb hasmenése lesz jobban célozzon, mert magával fogom feltöröltetni. Mit képzel? Rá se néztem, a többieket figyeltem, ahogy megrökönyödtek ezen a fellépésen. A takarítónők hozzászoktak az ilyesmihez, pillanatok alatt rendbe hozták és fertőtlenítették a helyiséget.

Reggel hét óra körül értek oda a 110-es szobához, melyben feküdtünk a magán kívüli betegtársammal. Négyen jöttek be ilyenkor, ketten hozzá, ketten hozzám. Nagyon siettek és sokszor durvák voltak, úgy dobálták, hengergették a testem, mint egy érzéketlen fadarabot. Tiltakozásra nem volt idő, ellenkezésre meg erő sem. Siettek. Egyszer reggel a festett fekete hajú jött be elsőnek. Rögtön rám kiabált: mit csinál? Mutattam neki, hogy a légcsövemet tisztogatom egy tükör segítségével. De mit csinál? Úgy üvöltözött, mint egy őrült. Erre intettem neki, hogy nem akarok vele foglalkozni, dühöngjön csak, olyan ideges lett, hogy ordítozta: most tényleg felmondok. Mondjál, te majom, úgysem vagy ide való. Sőt, egyáltalán nem vagy emberek közelébe sem való. Máskor is hallottam, ahogy a szomszéd kórteremben üvölt, meg a nővértársaival, képtelen volt normális viselkedésre.

Gyorsan levetettem a pizsama felsőt és átadtam a másik nővérnek, aki mosolyogva fogadta ezt a gesztust. Alig vártam, végezzenek a mosdatással, a fekete olyan goromba volt, ha egyszer meg találnék annyira gyógyulni, hogy valahol összefuthatnék vele, hát szembeköpném, az biztos. Gusztustalan dolog ilyet leírni, de aki még nem volt ennyire kiszolgáltatva, ne szóljon bele! A nővér, aki a fenekemet mosta le, mutattam neki a kenőcsöt, vette a lapot és bekent. A fekete erre olyan megjegyzést tett, amit elfelejtettem, de szörnyű volt, az biztos. Vannak határon kívüli kifejezések, melyeket képtelen vagyok megjegyezni. Erről a fekete, festett hajú nőről, szándékosan nem nővért írok, mindig a fekete ruhás nővér jutott eszembe. Jönne ilyenkor ide és nézné végig, mit művel ez a hárpia. Tudom, nem szabad egy ilyenből a többire jellemzést adni, de hát a többi is kutyaütő volt, talán hárman illeték volna meg nálam a nővér, ápoló kifejezést, elnevezést. Akik kedvesek, szakszerűek voltak és meghallgattak, ha akartam valamit. Egyikük nem messze lakott tőlünk a városban, a nejemmel összefutottak sőt összebarátkoztak, letegeződtek. Megbeszélték a dolgokat, de hát ezen az osztályon keverték a beosztásokat, legalább 30, vagy több nővérrel találkoztam, minden nap más volt. Vele is még egyszer találkoztam, de lehet, hogy csak átjött megnézni a másik emeletről.

Amikor be kellett tenni először a branült, négyen munkálkodtak rajtam, egy kezdte, nem ment neki, már össze-vissza szurkált, mire szólt a többieknek, gyertek, mert képtelen vagyok egy jó vénát találni. Két nővér a bal, két nővér a jobb kezemet szurkálta, volt, hogy egyszerre négy tű volt bennem és egyik sem lett jó. Nehezen, a jobb kézfejembe betett a kék felsőruhás nővér egyet, az maradt, rákötötték az infúziót és működött. Megjegyeztem ezt a nővért, mert a lányom védőnőként gondozta, mint kismamát valamikor, és látogatáskor ráismert. Amikor kimentek, úgy éreztem, ezer darázs csipkedett össze, borzalmasan fájt hosszú órákig. Eszükbe nem jutott volna, legalább vizes ruhával beborogatni művüket. Aztán persze szépen be is kékült mindkét karom. Napról napra jobban fájt az a tű környéke is, amit használtak a kézfejemen. Egyik reggel egy fiatal, kis gömbölyű testű, mosolygós ápolónő jutott nekem. A felsőrész levetésekor észlelte már, húzom el a karomat, fáj a tű a kezemben. Kérdezte, hogy az-e, bólintottam. Na majd mosdatás után kicseréljük. Olyan kedves volt ez a nagyon fiatal kis nővér, egyáltalán nem féltem, hogy ő is összeszurkál majd. Jött is. Gyorsan kivette a régi branült, meg volt alatta dagadva rendesen a kezem. Csóválta a fejét, sóhajtott, majd kereste a vénámat. Mutattam neki a másik karomon egy részt, ami nem volt összeszurkálva még. Már tapasztalatból tudtam, ha valahol megbökdösik a vénát, ott keményedések lesznek és újabb műveleteket nehéz elvégezni ott, mert a keményedett érfal könnyen szétreped. Ezt még a gégészeten tanultam meg a főnővér helyettestől, akit mogorvának csúfoltunk egymás közt a nejemmel, de nem ránk volt az, olyan volt az alaptermészete. Egyébként jóindulatú és szakmailag is jó nővér volt, szerintem. Ez a kis angyal szót fogadott, azt vettem csak észre, ragasztja le a tű feletti kötést és szabályozza az infúziót. Rendesen el kezdett csöpögni, rendben van. De mikor szúrt meg? Észre sem vettem, egy pillanat alatt fájdalom nélkül behelyezte a vénámba a branült, ez igen! Mikor ment kifelé, az ujjammal küldtem neki egy puszit. Annyira örült, majd szétvetette a nevetés. El is neveztem kis angyalnak. A rendes angyal természetesen a feleségem maradt, most lett egy kis angyal is. Én szültem neki.

Itt a fertőzőn egész más rendszer uralkodott, mint a gégészeten. Az ellenkezője. Szerintem nem ismerték a hálapénzt, illetve nem fogadták el. A kis angyalnak akart a feleségem adni, egyszerűen visszautasította: nem azért teszem, ne haragudjon. Még mi kerültünk majdnem zavart helyzetbe, de később láttam, nem foglalkozott ezzel az én kis angyalom, ugyanolyan kedves maradt. Az orvosok, a nővérek ki-be futkostak a szobába, tartották a viziteket, jegyzeteltek és kész. Volt köztük egy fiatal alacsony kis filigrán doktornő. Áldom, hogy létezik! Az ő utasítására adták a kis sárga tablettákat és valamilyen port. Ezektől annyira megkönnyebbült a hasam, valósággal fellélegeztem. És talán még a hányingerem is gyorsabban csillapodott. Enni azért továbbra sem tudtam, csak azt a kis mennyiséget, amit a feleségem behozott. Augusztus 24- -től szeptember 09-ig voltam a fertőzőn, kaja szempontjából nem sokba kerültem nekik, hiszen egyetlen falatot sem fogadtam el. A vége felé már nem is próbálkoztak vele.

Aludni továbbra sem tudtam és a rémálomszerű képzelgéseim is megmaradtak. Néztem a plafont és arra gondoltam, egyáltalán minek is kínlódom itt. Nyitva az erkélyajtó, valahogyan elvonszolom magam a szélére és irány a pokol vagy mennyország, levetem magam. De sajnos ez csak az első emelet, lehet, hogy csak fokoznám a szenvedéseimet, ha eltörne néhány bordám, kezem, vagy lábam. Aztán jöttek a lovak. Annyi ló, amennyi a világban nincs, és mind felém és nem láttam rajtuk, hogy ki akarnának kerülni. Futás! Észvesztő hajrában én győztem, nem tudom, hogyan. Egyszer csak visszanéztem és eltűntek a paripák. Nehogy valaki álomra gondoljon, nem aludtam! Néha lázat éreztem, máskor meg remegtem a hidegtől. Valóságosan, nem képzeletben. Annyira fáztam, na, most itt merevre megfagyok. Eszembe jutott, még a terápia megkezdése előtt olvastam a neten, hogy van ilyen kemo mellékhatás. Ettől megnyugodtam kicsit, legalább van oka. Alig vártam mindig, hogy reggel legyen, minden reggel egy újabb nap, amit megélek valahogyan. Már előre féltem az éjszakáktól. Sokszor a betegtársam lekötött, el kezdte mondogatni, kiabálni az összefüggéstelen és értelmetlen kifejezéseit. Próbáltam őket megfejteni, de nem volt semmilyen értelmük. Egyedül a hangulatuk, hangmagasságuk árult el valamit, mit érezhet a nyomorult, ha érez. Mert nem volt magánál, vagy nem tudom, volt-e néha pillanatokra magánál. Nagyon sajnáltam. Benn volt valami rokona, lehetett a felesége, testvére, nem tudom, de csak ő jött néha. Kérdeztem tőle, mi a baja a betegnek, elkapta a fejét és amíg el nem ment, kerülte velem a kontaktust. Egyik nap délután az egyik, mindig nagyon csendes, kis szótlan ápolónőt is megkérdeztem, mi a baja a betegtársamnak. Ő ekkor halkan súgta meg: alkohol. Uramisten! Az alkohol ilyesmire képes? Mit ihatott szegény pára és mennyit? Távol éltem az ilyesmitől, én is megittam valamikor fiatalon, be is rúgtunk jól, ahogy azt az akkori rendszer megkövetelte tőlünk, sokan bele is haltak azok közül, kik nem tudták letenni a poharat, mint én, időben. De ilyen esetről nem hallottam.

Másnap reggel jöttek a nővérek. Egy öregedő, kissé sánta jutott nekem, aki odaszólt: magát megmosdatja ugye a felesége, nem kell magával foglalkozni. Dehogy! Mutogattam, hogy mindig a nővérek mosdattak le, honnan veszi ezt a marhaságot. Nagyon mérges lett, kiállt az ajtóba és segítséget kért, mert egyedül volt. Egy darabig feküdtem ott még tisztátalanul, mire jutott nekem is egy mosdató nővér. Na, elkezdték, a sánta annyit csinált, odaállt a bal oldalamhoz és fogott, amikor el kellett fordulni. Szivacsot, törölközőt nem vett a kezébe, végig be nem állt a szája, de csak nézte, ahogy a másik dolgozik. A végén kértem, hogy tegye a fejem alá a kispárnát, erre ő le akarta engedni a fejem alját. Alig tudtam megakadályozni, a másik nővér szólt rá, hogy így felemelve jó nekem. Ilyenre szokták mondani a régiek, hogy kerékkötő. Megjött a nejem, rendet rakott, körülöttem, az asztalon is. Azt akarták, hogy a szivacsok és a tusfürdő mindig legyen elől az asztalon. Én ebbe sem egyeztem bele, ott a szekrény második fiókja, teljesen üres, oda tegyék bele. Az asztalon meg legyen a gyógyszer, amit be kell vennem, a tea, a vizespohár és az applénak egy palackja, melyből könnyen lehetett kortyolgatni, fekve is, anélkül, hogy egy csepp is rám borult volna. Szerintem így volt helyes és kényelmes, nem engedtem semmit rám erőltetni, már éreztem magamban annyi erőt. A bal oldalamon volt egy vaslábú kisszéken a kacsa, hogy elérhessem, ha szükségem van rá. Na, ezt mindig félretolták a mosdatáskor, de vissza már nem tették. Volt, hogy valahogy elértem és visszahúztam, de sokszor a feleségemet kellett erre megkérnem.

Nemtörődömség, ugye. Megmosdattuk, a többi nem a mi dolgunk. Egy idő után azt láttam, a nővéreknek megvolt a kötelezően elvégzendő feladatuk, biztos, ez le is volt nekik írva. Ezen az osztályon a főorvos mindent leszabályzott, nem lehet össze-vissza tevékenykedni, a kötelező dolgokat el kell végezni. Ez a kényszer sokszor látszott is a nővérek munkáján, miközben arról beszélgettek előttem, mennyi van még a nyugdíjig, el kéne valami maszekhoz helyezkedni, ott sokkal többet fizetnek, kevesebb munkáért. Említették is, kinek volt ilyen szerencséje. Észrevehetetlen volt a fekete ruhás nővér által oly sokat emlegetett önzetlen, odaadó ápolótevékenység. Nyomokban sem tapasztaltam ilyesmit, a kis angyalon kívül! Mert a kis angyal az volt, aminek hívom. Amikor betették a szondát a gyomromba, másnap reggel alig tudtam a fájdalomtól mozdulni, nem felülni. Féltem a mosdatástól de a kis angyal jutott nekem akkor reggel. Minden rendben volt, ott volt az önzetlenség, a törődés, a szakmai alázat és a beteg szeretete.

5. Manyika

Jött értem a beteghordó fiú. Ő lehetett csak az osztályon ebben a beosztásban, mással nem találkoztam. Menjünk a gégészetre, kötözésre, aztán a PEG beültetésre. Nincs az Öreg, de megbízta a Manyit. Menjünk, bár nagyon kíváncsi voltam a Manyira, mit szól a dologhoz, hogyan tisztogatja ki a sebet. Ott voltam megint a kezelő bejáratánál, csend volt. A beteghordó megunta a várakozást és bekopogott. De hát én nem, most mit csináljak, jaj istenem, elkezdett a Manyi futkosni ki-be a kezelő ajtaján, nagy gurgula szemeket vetve rám. Majdnem mondtam, hagyjuk az egészet, ne szórakozzunk itt, menjünk vissza, kibírok egy-két napot így is, majd átköti a feleségem. De a beteghordó a talpán volt, férfiasan fellépett a Manyival szemben, aki átfutott az ambulanciára és a Sz. doktorral tért vissza. Na, fordítsa el a fejét, hadd férjek hozzá! Goromba és kíméletlen volt az orvos hangja. De megtette, amit kell, igaz a végén abból a porból annyit fújt a nyakamra, a fél mellem is csupa fehér lett, mindegy, ez csak fertőtlenítőszer. Aztán szó nélkül elviharzott. Nem vagyok az ő betege. Nincs semmi haszna abból, ha átköti a sebemet a kollégája helyett. De mivel a kollégája a főnöke is, meg kellett tennie. Nem szerettem ezeket az anyagias, nyegle, csak érdekből gyógyító orvosokat és azt gondolom nincs is ez így jól. Köti az esküje. Mihez köti? A delához, a suskához, a lóvéhoz, a léhez! Hogy neki is legyen terepjárója, melyet akár évente is lecserélhet, ha jól megy az üzlet és egyszer pont az anyagi gazdagsága miatt talán még valami főnök is lehet itt. Már nem csodálkozom, valamikor ebben a kórházban történt, hogy a beteg hozzáfért a szikéhez, azzal kergette az orvost, ha eléri, ki tudja, mi lett volna. Hiába hívták a biztonságiakat, a rendőrségnek kellett beavatkozni. Ok nélkül egy beteg nem tesz ilyesmit! Nem számít, mit gondolunk, nem érdekes a betegek véleménye, kapitalizmus van, vadkapitalizmus, akinek nem tetszik, menjen külföldre kezeltetni magát, megtudja, mibe kerül. Hogy 64 évesen még fizették utánam az egészségügyi hozzájárulást, nem számít. Ez rendszerhiba, az átkozott felső réteg létrehozásának mellékterméke, a soha sehova nem vezető hazugságok, mellébeszélések, arroganciák és lekezelések sorozata, melyek ellen nem tehetsz semmit, kipenderítenek az utcára, ha nem fizeted meg, amit elvárnak, a rendszer rezsijét meg kell fizetned, te nyomorult, senkiházi.

6. A halál birodalma

Sugár. A halál birodalma! Ígértem az elején, hogy visszatérek rá. Nem szívesen, de megpróbálok emlékezni. Mondták Szombathelyen, hogy a napi szállítást intézik, de nem kaptunk semmi értesítést erről. Próbáltunk az utolsó napon telefonon érdeklődni, nagy nehezen megtalálva a betegszállítók telefonszámát, de órákig tartott, mire valaki felvette. Közölte, maradjunk nyugodtan, majd szólnak, mikor érkeznek. Este 20 óra felé egy mély, rekedtes hang szólalt meg a telefonban, ő a szállító, reggel 7-re legyek kint az épület előtt, de nehogy elkéssek, inkább előbb menjek le. Na, így kezdődött. Szombathely innen rövidebb, mint egy órás autóút, kényelmes tempóban. Mit gondoltok, mire értünk fel, a 7 órai indulás után? Délre, 12 órára. Ugyanis a betegszállító kocsi kapacitásának megfelelően, beosztást készítenek a szállítandó betegekről, és ők a megye bármely pontján lehetnek, sőt a szomszédos megyékben is. Már az első napon olyan helyeken jártunk, hova 45 év itt tartózkodásom alatt egyszer sem jutottam el. Elmentem oda, ahol felvettek a listára, közölték, menjek csak le a mínusz kettőre, a föld alá, majd ott szólítanak, csak szóljak a pultnál a kis nőnek, hogy megjöttem. Így is történt, tényleg egy kis nő volt a pult mögött, úgy 160 cm, de rettentően csinos. Akkor is öt-hat egészségügyis férfi duruzsolt körülötte, alig fértem hozzá. Beadta a CD-t és a papírjaimat a rendelőbe. Félórát se kellett várni, szólítottak, a CD félredobva az asztal sarkán, bent készen állva egy nő fogadott, feküdjek csak ide, készítenek egy mostani, valós képet. Így is történt, rendesen elvégezték a CT vizsgálatot, a fejemre és nyakamra terítettek egy hálót, rám szorították, ami megkeményedett rajtam. Elkészült a maszk. Közölték, kint várakozzak és szólítani fognak sugárkezelésre. Ott vártunk, vagy százan. Nagy aula volt, közepén egy világítóablakkal, mely köré valami helyi festőművész ingyen készített festményeket. Oda volt írva, azért tudom. Alatta hatalmas növény, virágnak gondolták, nekem nem tetszett. Aztán körbe, egymás mellett székek, melyeken lehetett várakozni. Nem volt kedvem már az üldögélésre, inkább sétálgattam, felmentem néha a földszintre egy kis friss levegőért. Közben megettem azt a három szendvicset, amit a feleségem készített az útra. Úgy gondoltuk, ha 7-kor indulunk délre talán haza is érünk. Persze, a Maci valagát!

Elég gyorsan ment a dolog egyébként, ha mindkét gép megfelelően működött. Állítólag gyakran elromlottak és olyankor feltorlódtak a betegek. Az egyes kezelőbe szólítottak, kiállították a kezelői kartonomat, amibe minden alkalommal bejegyezték, mit, mennyit kaptam, ezt vinnem kellett magammal, míg oda jártam. Akkora volt csak, mint egy személyi. Orvos nem nézett meg, nem találkoztam ilyesmivel, nem mondták el, milyen hatása lesz a dolognak, mi vár rám a kezelések közben és után, mikor jelentkeznek melléhatások, stb. Sose felejtem el, fent a földszinten volt egy tábla, mely mutatta, merre van a sugárkezelő. Egy család ment valahova látogatni, a férfi hangosan megjegyezte: halottcsináló. Lehet, hogy van benne valami. A besugárzás egyébként tényleg rákot okoz, kb. 10-15 év múlva, ki mennyire érzékeny attól függ, de a mostani tumor eltüntetésére is képes. Hátrány, hogy szétszórhatja közben a daganatos sejteket a test más pontjára, ahol újrafejlődik. Dehát mit csináljunk? Itt tart az orvostudomány, tudomásul kell vennünk. Széttárt karokkal mégsem várhatjuk a halált, valamit kell tenni! Csak a kiszolgáló személyzet volt ott, akik a gépet kezelték és figyelték egy monitoron, mi történik odabenn, nem vagyok-e rosszul, meg ilyesmi. Természetesen a besugárzáskor egyedül voltam benn, aki elhelyezett, elvonult biztonságos helyre, ne érje fertőzés. Vinni kellett egy törülközőt, vagy fürdőlepedőt, amire félmezlenül ráfeküdtünk. Mindegy mi lesz a hatása, ha már itt vagyok lássunk neki. Feletted mozog valami kameraszerű dolog, melyből időnként jön a sugár. Azért mozog, mert elölről és oldalról is sugaraznak. A vizsgálóban, ahol a maszkot készítették, csináltak egy programot, ezt adták be a gépnek, ez alapján mozgott. Mielőtt még elfelejteném, miután a helyeden vagy a kezelőasztalon fekve, rád teszik a maszkot, két oldalt két helyen lecsatolják a fejed és nem mozdíthatod, amíg a maszkot el nem távolítják. Először kurvára rossz érzés, hogy a fejeddel le vagy bilincselve, de türelemmel hozzá lehet szokni. Egy-egy ilyen művelet kb. tíz percig tart a lefekvéssel együtt, ki lehet bírni, és fájdalmat sem érzel.

Minden alkalommal kb. másfél-két órát várakoztunk, mire a kezelést elvégezték, annyian voltak. Csak néha sikerült szinte azonnal bekerülni, amikor véletlenül igen jó időpontban érkeztünk. De akkor meg sokszor a szállítóra kellett várnunk, mert elment Sopronba, vagy valahova. Volt, hogy délre készen voltunk és még 17 órakor is vártunk a kocsira. Mindig volt nálam tartalék kanül, hogy szükség esetén cserélni tudjak. Egy asszony el is hagyott bennünket, többet nem utazott velünk, átnyergelt helyközi buszjáratra. Megengedte az állapota, tudta, mikor megy, mikor jön, hazafelé szinte óránként volt busz. Egy alkalommal fordult elő, hogy a kezelők megbolondultak és nem érkezési sorrendben hívták be a betegeket. Mindenki fel volt háborodva és meg is jegyeztem nekik, máskor kevesebbet igyanak. Látszott rajtuk, így nem is tiltakoztak a beszólásomra, inkább kicsit meglepődtek a bátorságomon. De a többi 34 alkalommal mindig betartották az érkezési sorrendet, a kis-ablakon kellett a kartont bedobni érkezéskor. Akárhányan voltunk, mindig tudtuk, ki van előttünk, ki mögöttünk.

Amikor sokat kellett várakozni, és ez látszott az érkezéskor, elmentem sétálni. Bejártam a kórház minden zugát, megnézegettem az osztályokat, merre vannak, a szobrokat, ismeretterjesztő táblákat, a régi, kórházalapítók emlékhelyét, ellátogattam a büfébe, stb. A Gyöngyös patak átfolyik a kórházon, lehet gyönyörködni egy-egy hídjáról tiszta vízében. A kőszegi hegységről és egyéb forrásvizekből üdítő vizet szolgáltat a városnak. Órákat ültünk az autóban, nem volt kedvem még két órát egy helyben ülni a kényelmetlen széken, odatettem a táskámat a társaim mellé és eltűntem. Voltak, akik nem jó szemmel nézték ezt a dolgot, megjegyzéseket tettek, mi van, ha mégis előbb hívnának be. Közöltem, akkor majd bemegyek, ha visszajöttem, és kész. Ajánlottam neki egy közelben lévő kisvendéglőt, ahol nagyon jól főznek, sok orvos is odajár. Erre még jobban felfújta a pofáját. Én meg összeismerkedtem több idegen betegtársammal, néhány kórházi alkalmazottal. Affér is akadt. Egyszer pont a földszinti ajtóban nézelődtem, ahogy a munkások teherautóról raktak le valami anyagot, amikor egy fiatal doktornő megállt mellettem. Kérdezte: dohányozni jöttem fel? Dehogy, csak nézegetek itt a friss levegőn. Akkor mik azok a csikkek ott az ajtó mellett? Mit tudom én! Gúnyosan mosolygott rám, gyanúsítva tovább. Na, erre kiosztottam rendesen, mondtam neki, ilyet otthon a férjecskéjével, vagy itt a kollégáival tegyen, én alkalmatlan vagyok rá. És természetesen jobb, ha békén hagy! Csak napokkal később láttam újra, ő volt a másik kezelőben az orvos. Na, mindegy, ő is olyan büdöset szarik, mint mi. Nem? Az egyes kezelőben soha nem láttam orvost, akkor találkoztam a H. doktorral csak, amikor a mellékhatások felerősödése miatt szükségem volt rá és szóltak neki.

Általában ugyanazokkal a személyekkel utazott az ember, de néha összekevertek bennünket. Vágytam is a változásra, így összezárva nagyon meg lehet unni a másikat, ha olyan. A beteg emberek türelmetlenek, volt, aki sokat sírt, voltak nők, kiknek nagyon fájt már a bőr a mellükön, stb. Szótlanok, halk szavúak és hangoskodók. Unatkozni nagyon nem lehetett a hosszú út során. Az első alkalommal, és érdekes, az utolsó alkalommal is ugyanaz a gépkocsivezető volt. Egyedül, kísérő nélkül. Ilyen úri sofőr, aki nem vitt tolókocsis vagy ágyban fekvő beteget. A régi rendszerben a Volán után a helyi NB-I focicsapatának buszsofőrje volt hosszú ideig, jó fizetéssel. Ott tanulta el ezt a fellengzős, mások felett uralkodó stílust. Általában nem is Szombathelyre járt, hanem Kaposvárra. Kicsit le is nézte a szombathelyieket. Na, ez a hangos, kiabálós betegszállító a sugárkezelésről, a kemoterápiáról, a tumoros betegségek lefolyásáról többet tudott, mint az ország összes onkológusa. Olyan előadást tartott nekünk oda-vissza, valóságos halálfélelmem lett volna, ha magamhoz való kis eszecskémet nem használom, hogy ő ebben a témában csak tudálékoskodik itt, és talán semmit nem tud jól. Mikor észrevette a tükörben, hogy néha el-elmosolyodom azon, amit mond, nagyon kemény lett. Attól féltem, bele visz bennünket az árokba valamelyik kanyarban, mert folyton forgolódott és integetett, hangsúlyt adva a mondanivalójának. Nem nagyon tudtak mellette még a nők sem megszólalni. Egyszer szépen viselkedett. Volt velünk egy Pestről leköltözött fiatal nő, aki a kezelés mellett sajnos dohányzott is. Oda ültette hazafelé maga mellé az anyósülésre és hazáig udvarolgatott neki. Minket legalább nyugton hagyott a dumájával.

Mivel engem vettek fel a városban először, hiszen a kertváros a város déli végén van, általában ablak mellett ültem és gyönyörködhettem a táj szépségében, amerre még soha nem jártam. Megismertem a falvakat, amennyire a kocsiból lehetett. Néha napokig egy útvonalon jártunk, de aztán folyton változott. Két szállító is volt a városon át, így néha összecserélték, vagy keverték a betegeket, hiszen sokszor odaútban a kórházból is vittek valakit haza, vidékre. Nemcsak a sugárkezelésre járó betegeket szállították tehát. A többi szállítókocsin két fős személyzet volt, hiszen a betegágyat, tolókocsit nem volt olyan egyszerű elhelyezni és rögzíteni. A Lenti környékéről induló kocsi is a város déli oldalát érte el először. Sokszor türelmetlen várakozások rontották a közérzetünket, amikor a vége felé nem tettek le bennünk otthon, előtte bementek a központjukhoz, leparkolva a zsidó-temetőnél. Sokat várakoztunk, mire a fiatalemberek kiudvarolták magukat az irodában, elfogyasztották a kávéjukat, stb. Egyébként az útvonaltól nem térhettek el, mert a központból egy berendezés segítségével pontosan tudták, mikor, merre járnak. Az volt a bökő sokszor hazafelé, ha beszóltak nekik telefonon, hogy a külső-kórház felé menjenek és ott vegyenek fel még valakit. Általában várni kellett a külső-kórház onkológiájánál vagy tüdőrészlegénél, mert nem volt összekészítve a beteg, nővérhiány miatt. Ilyenkor dühöngtek a kísérőink egy sort. Tehát néha egész napot igénybe vett az a tíz perces kezelés, nagyon-nagyon fárasztó volt napról napra végigcsinálni. Az összezártság és semmittevés is levertté teheti az embert. Minden, ami szabad mozgásában, gondolkodásában akadályozza.

A sok rossz tulajdonságuk mellett általában kedveltem a kísérőinket, voltak köztük fiatal srácok és idősebbek is. A legkulturáltabb azonban a H. Feri volt, amikor tudtam, hogy ő lesz, már előre megkönnyebbültem. Segítőkész, udvarias, normális beszédű, egyszerű ember volt, akivel szépen el lehetett társalogni. Ő megengedte, hogy útközben is egyen az ember néhány falatot, hiszen tudta, milyen nehezen nyelek. Elmesélte, volt, aki a kezelések hatására még vizet sem tudott inni, valami olajos gyógyszert kellett előtte a szájába venni, aztán át kellett nála térni a szondás táplálásra, mert szomjan vagy éhen halt volna. Szóval, nem gyerekjáték, csak az első napokban tűnt annak. És az utak. Hát amilyen mellékutak vannak ezen a környéken, csak ne szóljuk le az elmaradott országokat. Néha úgy rázkódott a kocsi, majd beledöglöttünk, aztán tele hepehupával, feltöredezve a szűk flaszter, imbolyogtunk néha, mintha hajóban ülnénk. Megmozgatta rendesen az ízületeinket!

Aki járt már Kálócfa, Gombosszeg, Petrikeresztúr részeken, megtapasztalhatta a magyar közutak állapotát. Nemcsak az autópályákon zajlik az élet, hanem ezekben a falvakban is. De a másik oldalon, Zalaszentgrót környezetében is vannak gyomrot megpróbáltató utak. Ne féljetek nem olyan simák erre, mint Felcsútra. Itt délen is volt kisvasút, fát szállítottak rajt hosszú időn át, nem tudom, mi lett vele. A feleségem szerint működik, ma is. Miért nem ilyen elmaradott térségeket fejleszt a mi Kedves Vezérünk? Mi nem magyarok vagyunk? Csak addig vagyunk azok, míg az urnához nem vonulunk és bedobjuk a szavazólapot. Most is kaptam egy nap 2 levelet az október 2-ai népszavazásra. Kettőt én, kettőt a feleségem, hátha nem vagyunk momentán jó viszonyban egy lakásban. A levelek árán egy darabot fel lehetne újítani ezekből az utakból. Tudom, írhatok én itt akármit, lehet igazam és lehet nem igazam, teljesen mindegy, ezek ott fenn csak a saját pecsenyéjüket sütögetik. Nem gondolnak arra, hogy rengeteg halálra ítélt ember él az országban, akik az egészségügy helyzete miatt megkrepálnak, pedig még élni szerettek volna! Ezeknek vagy nem volt anyjuk, vagy elfelejtették azt is, hogy anya szülte őket. Hazafias érzésről papolnak. Tudom, milyen érzés van bennük, nem is írom le, mert megbotránkoztok. Bocsánat, néha olyan jól esik kitörni, tiltakozni vagy odamondani, ha más lehetősége nincs az embernek. Legfeljebb, ha tudja, nincs több ideje, egyszerűen magával visz ezek közül párat, fegyvert szerezve, de az meg terrorizmus, nem szabad. És nem is fér bele a lelkiismeretembe. (Most már elég, fogd be!)

Sugár. Az első tíz kezelést kielégítően bírtam, minden nap megettem a szendvicseimet, igaz egyre nehezebben. Aztán jöttek a gondok, kezdett elfogyni a nyálam, szűkebbnek éreztem a garatomat, egyre fájdalmasabbá vált a nyelés. Kb. félidőben szóltam az egyik kezelőnek, hogy elég nagy a baj, orvosra lenne szükségem. Oké, telefonálok neki. Jött a H. doktor, ott volt egy rendelő a mínusz kettőn, oda kellett bemennem, amikor szólított, a számítógépen felvett, mint beteget. Elmondtam a panaszaimat, azt felelte, ez ezzel jár. Megvizsgált, mint otthon a körzeti orvos, megmérte a súlyomat, lehessen később mihez viszonyítani. Mondta, ingyen kapok itt öblögetőt, amit nem szabad lenyelni, naponta többször öblögetni kell vele a számat és a torkomat. Felhozza a kezelőbe, majd keressem ott. Ezen kívül felírt egy nyáltermelést segítő gyógyszert, de elmondta, ne ijedjek meg, ha ettől könnyebben elerednek a könnyeim és orrfolyásom is lehet. Ennyi volt, fél óra múlva ott volt a kezelőben az öblögető, elég nagy csomag, gondoltam, egy jó ideig elég lesz. Ráírta a nevem, így bemondták a hangosba, mehettem érte. Hát nem tartott olyan sokáig az az öblögető, a másik héten újra kértem. Megint lejött a H. doktor úr és kikérdezett, majd elküldött az öblögetőért, már magamnak kellett mennem érte a földszint valahányba. Odaszólt telefonon, úgy adták ki. Be se mehettem, a nő kiadta az ajtón és kész.

A vége felé nagyon rossz volt már, a bőröm is feketévé égett a nyakamon. Hátra volt még egy hét, öt kezelés. Megkerestem magam a H. doktort az onkológián, elmondták merre van a szobája. Sokat kellett rá várnom, mire fogadott. Egy másik orvos is volt benn, egy doktornő. Mikor meglátta, milyen a nyakam, elszörnyülködött, azt mondta egy időre azonnal abba kell hagyni. Majd egy hét múlva könnyebben elviselem a hátralévő öt kezelést. „Meglátja, könnyedén elviseli!” Kérdeztem, nem lesz-e probléma ebből a daganat elpusztítására nézve, megnyugtatott, hogy semmi. Jól van, írt még fel valami gyógyszert és kaptam az öblögetőt. Nagyon szívélyes volt, látszott rajt, hogy elvár valamit. Nem baj, megkapja. Kihagytam a hetet, szóltam a kis törpe csajnak, hogy kimarad a következő hét, ő rendezte a szállítást. Tényleg könnyebb volt elviselni utána az öt kezelést, valamivel könnyebb. A vége felé kértem a H. doktort a rendelőbe, le is jött. Megköszöntem a segítségét és becsúsztattam a borítékot a zsebébe. Nem tiltakozott, örömmel fogadta. Jól van, kvittek vagyunk, így tisztességes. Az utolsó napon a kezelőknek ezresekből és két ezresekből adtam tízezret, osszák el maguk között. Megérdemelték, néha nagyon rendesek voltak. Úgy örült a csaj a borítéknak, láttam rajt, szinte repkedett. Hát akkor miért ne, úgy sincsenek rendesen megfizetve egy ilyen veszélyes helyen. Az utolsó nap volt a legnehezebb. Nem azért, mert nagyon vártam a végét, hanem mert újra borzalmasan fájt a nyakam, túl lett égetve. De kibírtam, ez a lényeg, megkaptam a zárójelentést róla, amivel otthon jelentkezhettem a gégészeti ambulancián.

7. Boldogság és csalódás...(Út a pokolba)

Még sugárterápia előtt bejártam a gégészeti ambulanciára kanülcserére, azt időnként tisztára, fertőtlenítettre kell cserélni a gyulladások elkerülése miatt. Amikor receptre felírták, egy párat kellett vennünk a gyógyászati segédeszköz boltban. Jellemző, hogy W. doktor a 02.17-én elvégzett gégemetszést követően csak 03.31-én szedte ki a varratokat. De hogyan! Azt fimre kellett volna venni. Bal keze a nadrágzsebében, hisz a köpenye tárva volt, félrefordulva, flegmán ollóval átvágta a húst minden varratnál, hiszen mindenhol benőtte már. A hús átvágása jelentett számomra különös élvezetet. Egy vattadarabbal felszívatta a vért, majd el is távozott az osztályra. Sokáig fájt még a műveleti terület. Az asszisztensnő szólt a Sz. doktornak, be kéne fejezni a kanülcserét. Át is jött a szomszéd rendelőből, betette a fertőtlenített kanült egy pillanat alatt és vissza is ment. A nővérke széttárta a kezeit, most mit tegyen, kiállította a számítógépen a kezelésről a papírt és orvosi aláírás nélkül átadta. Szerintem sok kutya különb bánásmódban részesül. Az egészségügy csúcsa, a betegellátás magas színvonala, az odaadó, önzetlen, megfizethetetlen munka, hogy oda ne rohanjak! Gyere S. Mária, öltözz hupikékbe és olvasd el, milyen élvezet ma betegnek lenni ebben az országban.

A sugárkezelést megelőzően két nappal jól éreztem magam, kint a kertben dolgozgattam a családdal. A kapálógépezést is vállaltam volna, de a vejem megragadta a szarvát, azt azért már mégse én, ha ő ott van. Jól van, én gereblyézem akkor simára a területet és húzom meg a borsónak a sort, így is történt. Este aztán megtörtént a baj. Elkezdett vérezni a légcsövem a kanülön át. Egyre erősebben, így bementünk a kórházba. Szerencsére a főorvos volt ügyeletben. Beültettek bennünket egy üres szobába megfigyelésre és időnként ellenőrizték a vérzést, a mennyiséget. Mikor a főorvos látta, az csak erősödik, mondta, nagyon sajnálom, bent kell maradni ballonos kanül behelyezése mellett. Bevitt a kezelőbe és a kanülvégnek megfelelő magasságba beállította a ballont az otromba kinézetű, hatalmas kanülön, majd közölte, hogy ez most nagyon rossz lesz, de meg kell csinálnia. Behelyezte. Képzeljék el, az állat ott áll a vágóhídon és mikor sorra kerül, remeg minden izma a félelemtől. Pont ilyen érzés volt. Amikor végzett, alig kaptam levegőt. A ballonokat felfújva leszűkült a nyílás. Lefektettek egy szobába és mondták a nejemnek, holnap délelőtt jöjjön be, talán rendben lesz. Ha ez a módszer nem segít, kitalálunk valami mást, mondta a főorvos, aki bejött, leült az ágyam szélére és beszélt velem, hogy azért ne ijedjek meg, nem engedi, hogy megfulladjak. Ez az ember egész más volt, mint a W. doktor. Szakmailag és erkölcsileg is magasan felette! Pedig akkor még nem kapott egy fillért sem. A nővér egész este figyelt, nem engedett köhögni, forgolódni, nyugodtan kellett feküdnöm, ne mozduljon el a kanül a helyéről. Lassan, óvatosan vegye a levegőt, hadd gyógyuljon a seb. Úgy éreztem magam, mintha ki lennék állítva egy torony tetejére rögzítés nélkül és egyensúlyoznom kéne, le ne essek. Nehezen telt el az éjszaka, alig aludtam valamit. Másnap délelőtt kivették a ballonos kanült. A kivétel sem volt leányálom, de elviselhetőbb a behelyezésnél. Aztán lefektettek, pihenjek. Negyedóránként, majd félóránként ellenőriztek. Nem véreztem, az első váladékkal jött valami alvadt vér, utána tiszta, fehér volt az is. Szerencséje van, hazamehet, de vigyázzon, ezzel nem lehet ficánkolni, mondta a főorvos és mindketten nevettünk már a történteken.

A sugárkezelés május 04-től június 09-ig tartott. Összesen 70Gy mennyiségű sugarat kaptam, ha ez mond valakinek valamit. Azt hiszem, ez a maximum, amit adnak. Ezt követően július 10-től pár napra be kellett feküdnöm antibiotikus kezelésre, valami fertőzést kaphattam. Jártam kanülcserére, egy alkalommal a Sz. doktor, mert hála az égnek, a W. doktor hosszú ideig nem volt, megdöbbenve észlelte, milyen könnyen beszélek a kanül befogásával. Megvizsgált, leragasztotta a kanült kis időre, rendesen vettem a légcsövemen a levegőt. Javasolta a kanültelenítést, az eltávolítást. Azt mondta, egyszerűen kiveszik, egy kis bucival elzárják a nyílást a nyakamon, ami magától összehúzódik, benő rajt a bőr. Amikor mutattam az erről szóló leletet a vejemnek, örömében majdnem kiugrott a kocsiból. Intettem neki, na viselkedjünk, nem hiszem, hogy ilyen könnyen menne a teljes gyógyulás. Éreztem a kanül tájékán a gyulladást még mindig. A kanül eltávolítás 07.21-24. időben történt bent fekvéssel, ellenőrzött körülmények között. Az egészet a főorvos irányította, mellette asszisztált a B. doktor, aki akkor még az osztályon dolgozott. B. doktor a legfiatalabb volt ott az orvosok között, de nagyon kedves és lelkiismeretes embernek ismertem meg. Korainak tartotta a kanül eltávolítást, de nem mondott ellent a kollégájának. Ő állapította meg a hónap végén, hogy a stoma csaknem teljesen záródott, a légrés szabad. Igen, szabadon, mint gégemetszés előtt, úgy lélegeztem, utazgattam a városban, sétálgattam mindenfelé, intézhettem az ügyeimet. Egy kis boldogság, de belül ott volt a félelem, a hangom eléggé rekedtes volt.

Vártuk a CT vizsgálat eredményét. Ettől függ most minden. Sajnos, nem volt jó! Porcinvázió gyanúját írták le benne, ami azért rossz, mert a légcső porcot megtámadó daganat nem távolítható el a gége nélkül. Még reménykedtem további vizsgálatokban, amit el is végeztek. Augusztus 28-án altatásban végeztek leletvételezést, tehát kivágtak a tumorból egy darabot a porcon ill. a gégén kívül is, mert ott is kezdett újra terjeszkedni. Bajban voltam. Az eredmény lesújtó volt. 2015.09.14-én feküdtem be az osztályra és 2015.12.10-ig egyhuzamban bent voltam. Amikor távoztam, meg is kérdezte a főorvos, hát elhagy bennünket? Pedig úgy megszoktuk már, mint egy régi bútordarabot. Semmit nem tudott humor nélkül megoldani, különösen kedves és ironikus ember volt. Nem a két szép szememért tartottak annyi ideig bent, gondolhatjátok. Jöjjön be a felesége is, mondta a főorvos. Megmutatta az MR vizsgálat eredményét. A porcinvázió mellett kívülről, a stoma felől támadt befelé a gége és a a légcső irányába a daganat. Lehetett látni a képernyőn azt a sötétebb, uborka formájú foltot, ahogyan nő befelé. Azt mondta: ha teljesen beér, vége, megfulladtam, nincs segítség sürgősen ki kell venni az egész gégét, ha életben akarok maradni. Beszélni sajnos nem tudok, ill. vannak nyakra helyezhető műgégék, azzal megtanulhatok, enni viszont szájon keresztül lehet továbbra is, miután a belső sebek meggyógyultak. Azonnal döntsük el, kevés az idő. Összenéztünk a feleségemmel és egyöntetűen a műtét mellett döntöttünk. Mit mondana szegény az unokámnak, hova lett a papa? Nekem egyszerűbb lett volna megfulladni és kész, de nem vagyok egyedül. Itt van ez az angyal, a feleségem, a gyerekeim, az unokám, a barátaim: kötelező élni! Rendben, de megkérem főorvos urat, Ön végezze el. Természetesen elvállalom, volt a válasz.

A műtétet szeptember 15-én 08.55-től 12.30-ig végezték el. Előtte délután volt benn a feleségem. Amikor elbúcsúztunk, az utolsó szavam az volt hozzá: Szeretlek! Könnyekkel küszködve engedtük el egymást az ölelésből. Felejthetetlen és megismételhetetlen perc az életemben. (Itt egy kis szünetet kellett tartanom az írásban, erőt gyűjteni, ma is annyira megvisel.) A műtét után bejött a főorvos a szobámba, amikor már ébren voltam, érdeklődött, mennyire fáj, van-e panaszom. Elmutogattam, csak annyi, hogy szűk ez a kanül, kevés levegőt kapok. Tudom, holnap majd kap, ne féljen, akkora kanült, a legnagyobbat, lesz levegője, addig ezzel bírja ki. Emlékszik, mit mondtam a műtőben ébredéskor? Nem én! Abból semmire nem emlékszem. Hiába ébresztettek fel, hiába mondtak ott bármit, nem emlékeztem semmire. Délután jött a feleségem és az idősebb lányom. Csak azt vettem észre, valaki ül az ágyam mellett a kis széken és fogja a kezem. Ránéztem, láttam, hogyan aggódik, azonnal elmosolyodtam. Megkönnyebbültek: túl van rajt. Hát túl voltam, az biztos. Amikor reggel a nővérek el kezdték járni a kórtermeket, én már a fürdőből jöttem ki talpig megmosakodva. Az egyik majdnem elájult. Nehogy nekem itt összeessen, feküdjék le gyorsan. Dehogy esem, semmi bajom, csak hiányzik belőlem valami. Kell fájdalomcsillapító? Hát ha jár, akkor kell, bólintottam.

A három hónapig tartó folyamatos kórházi kezelés során minden nap találkoztam a főorvossal, kivéve, ha véletlenül szabadság, vagy más elfoglaltság miatt helyettesítették. Naponta kötözött és ápolta a nyakon lévő sebet. Nagyon csúnya lett, középtől jobbra egy hatalmas lyuk, a daganat helye. Sokat váladékozott, éjjel is oda kellett tennem egy összehajtogatott elszívópapírt, ne folyhasson be a légcsövembe. Nézegette a gödör szélén lévő bőrt, mit lehet kezdeni vele. Így semmit. Ott a daganat helye körül a húshoz nem lehetett rögzíteni, a főorvos szavával élve, olyan volt ott a hús, mint a fos. Azonnal szétment. Máshonnan kell vérrel ellátott, jó bőrt átvinni a seb beborításához. Várta, gyógyuljon a környéke, a gyulladások szűnjenek meg, állandóan sárga volt a nyakam a fertőtlenítéstől. Ha megtámadta volna valami erősebb fertőzés, akkor kampec, nincs, aki megmentsen. Minden nap jódozott burok került a kanül köré emiatt. Azt mondta az Öreg, a jód megvédi a sebet, ez a legjobb, régi módszer. Igaza volt, megvédte. Szerencsére, nem vagyok jódérzékeny, sőt úgy tudom, a kemo-n kívül semmire nem vagyok érzékeny. Hogy mi zajlott le a kezelések közben, milyen volt a hangulat, arról már írtam, nem ismételgetem magam. Az ember a kellemetlen helyzetekben is jól érezheti magát jó társaságban. Mert az Öreg jó társaságnak bizonyult. Mindig azt mondta: csúnya egy seb, ugye, de ne féljen, ez is emlék lesz egyszer. Csak emlék. Hát az emlék megmaradt, az biztos, és elég élesen. És mi is csak emlék leszünk egyszer, írtam le neki egy papírra. Úgy van, és nevettünk az egészen. Megmondta: rendezkedjen itt be, mert sokáig nem mehet haza. A feleségem nem győzte hordani be a könyveket, egymás után, megállás nélkül olvastam őket. Olyanokat is, amiket jól ismertem, de régen olvastam. Nem fekve, hanem az ágy szélén, vagy az asztalnál üldögélve. Így is lassan telt az idő.

Néhány beteggel közeli viszonyba kerültem, a közös sors és a hely összehozott bennünket. Az elején volt ott egy gyenesdiási sofőrgyerek, úgy emlékszem, 53 éves volt. Neki már akkor kivették a gégéjét. Nehezen viselte egy idegileg, sokat veszekedett mindenkivel, csapkodott, ha nem tetszett neki valami, egy idő után nyugodott csak bele valamennyire. A B. doktor próbálta megnyugtatni, hogy kapott egy új életet, ez más, mint a régi, de élni kell vele. Most már jobban megértem, mint akkor. Aztán későbbi bent tartózkodásomkor egy keszthelyi fiatalember, kanüllel, egy roma srác, akkor műtötték, de sok apró maradt benne. Azt mondta kemo-ra megy, nem tudom, mi lett vele. Egy 40-50 közötti vékony emberke, erdélyi származású, mellettem feküdt, jól megértettük egymást. Neki is kivették a gégéjét, elmutogattam neki, ne foglalkozzon állandóan vele, inkább azon gondolkozzon, mik a lehetőségek. Mert maradtak, akiknek nem tetszik, tehetnek egy szívességet! Egy noteszbe felírtam a neveket, de nem hiszem, hogy publikus lenne. Egy faszi volt, aki kibírhatatlanul viselkedett néha. Én egészen jól kijöttem a nővérekkel, akkor is, amikor ők nem nővérként viselkedtek, tudtam, mindenképp rájuk szorulok, csak néha szóltam valamiért. Elintéztem a dolgot magamban. Ez a mit tudom én, honnan szalajtott krapek meg mindig veszekedett velük, hogy Szombathelyen nem így csinálják, így, meg úgy akarom, stb. Vért vettek tőle, azt mondta, a branülből vegyék, onnan kell. Hiába magyarázta a nővér, hogy oda most adtak neki gyógyszeres infúziót, azért kell más helyről venni, verte ott a palávert. Kért mindennap teát. Ki nem állhattam a kórházi teát, nem volt jó íze. Ez meg osztogatta ott nekünk. Rátettem a kezem a poharamra, nekem ne öntsön. Olyan cirkuszt rendezett, bejöttek rá a nővérek. Még neki állt feljebb, alig tudták lecsitítani. Így volt ez a sötétítő függöny elhúzásával, tévénézéssel és egyéb apró dologgal is. Szerintem nem volt teljesen komplett a hapsi. Néha csak vigyorogtunk rajt, bár egyszer az egyik beteg megígérte neki, hogy kiüti. Voltak még néhányan, sajnos olyanok is, akik ott a szobában, vagy távozás után röviddel otthon meghaltak. Bennne van a pakliban, a mondás szerint.

November harmadikán végezték el a bőrátültetést, ami nem átültetés volt, mert azt nyakra nem lehet, hanem bőráthúzás. Ez volt a kórházban a negyedik altatásban végzett műtét rövid időn belül. Nem féltem semmit, elmondtam az altatóorvosnak is, miattam ne aggódjon, én bírni fogom. A nagy-műtét után ez már kutyafüle! Így is történt, és a műtétet követően gyorsan gyógyult a seb. Néhány kisebb helyen nem bírták a varratok, illetve váladékozott. Egy idő után ezek megszüntetésére a kezelőben érzéstelenítés nélküli varrásokra került sor. Azt mondta az Öreg, nem biztos, hogy hat az érzéstelenítő ebben a húsban, meg az is fáj utána is egy darabig. Lehet, hogy igaza volt. Először egyik délután hívott a kezelőbe, mikor már elfogytak a betegei, nem zavarta senki. Elmondta, hogy két öltés az egész, tartsak ki.

Felfektettek az asztalra, nagyon kellemetlen volt a nyakamnak, de tűrtem. Aztán a hasamra helyezett egy csomó mindent, szerszámokat, kötszert, stb. Legalább nem mozoghat, nevetett, mert akkor ezeket leborítaná itt nekem. Fasza! Az első öltést gyorsan el is végezte, nem mondom, hogy nem fájt, de olyan gyors volt az Öreg, átestem rajt, mint a vén csaj a vakkomondoron. Aztán hasonlóan a második is, de akkor már szívesen mondtam volna, ne tovább. Nem is ígért többet. Ekkor a Manyi, aki közben a vérelszívást végezte, el kezdett kiabálni: főorvos úr, baj van, megfullad a beteg. Persze, a szemeim kiduzzadtak, mert az Öreg véletlenül egy kendőt a légzőnyílásomra tett. Nem megy az olyan gyorsan! Elmagyarázta, hogy a fulladáshoz négy percig egyfolytában nem szabad levegőhöz jutni, ennyi idő kell a biztos halálhoz. Jól van, de ne rajtam próbálgasd, gondoltam. Legalább tudom, hogyan kell valakit biztosan megfojtani. Aztán én is nevettem a Manyi ijedtségén. Még két öltést elvégzett rajtam, nem ájultam el. Ezt megismételte egy hét múlva lejjebb, ahol szintén keletkezett egy nyílás. Akkor azt kértem, ha lehet, ne fekve, hanem a kezelőszékben ülve végezze el. Tényleg? Hát az nekem is jobb, mondta, és gyorsabban is ment a dolog. Ezt követően egy kis idő múlva sikerült a vízpróba, és ehettem, ihattam a számon keresztül óvatosan. Sajnos kialakult a sok műtét, erőltetés miatt egy fisztula, ami nehezen gyógyult. Már otthon voltam, amikor Karácsony másnapján szondát kellett az orromon át a gyomromba vezetni újra, hogy azon tápot tudjak bevinni, meg folyadékot. A fisztula gyógyulása magától megy végbe, de könnyen kiújul, ha az étkezéssel nem vigyázunk. Karácsonyra azért nem tetettük be a szondát, ne lássa az unokám. Elriasztó a kicsiknek. Addig a fisztulát erősen leragasztottuk a nyakamon egy bucival és étkezéskor az egyik ujjammal nyomni kellett, ki ne folyjon ott a kaja, ami természetesen pépesítve volt. Két héten belül begyógyult, eltávolították a szondát.

Három havonta mellkas CT, illetve nyaki MR vizsgálatra kellett mennem. Illetve még ma is. A mellkasnál egy 7 mm-es képletet találtak a bal oldalon, de az a későbbi vizsgálatok során is változatlan maradt, azt állapították meg: egy régi tüdőgyulladás, vagy ilyesmi elmeszesedett maradéka, nem veszélyes. Viszont a 2016.01.13-i MR a nyak jobb oldalán egy 13 mm-es tumort észlelt. Emiatt január 25-től február 17-ig bent feküdtem újra a kórházban. Már nagyon untam a dolgot, de muszáj volt. Január 26-án, a 42-dik házassági évfordulónk napján, műtöttek újra. Ez után voltam a legrosszabbul, mert a műtét során a jobb oldalon egy duzzanat, ödéma keletkezett. A baloldalon lévő daganatot, amit én jeleztem, hogy tapintásra is meghatározható, hogy ott van, nem tudta a főorvos kivenni, mert a másik oldalon le kellett a vénát kötnie, és veszélyes lett volna a műtét folytatása. Arra február 10-én, délután került sor. Ez volt egy éven belül a hatodik altatásban elvégzett beavatkozás rajtam. Nem kifli, ugye!

2016. július 27-i MR vizsgálat újra rosszabb eredmény mutatott az előzőnél. A 13mm-es jobb oldali tumor előzőleg lecsökkent 9mm-re. Reménykedtünk az Öreggel, hogy tovább csökken, illetve megszűnik, nem így történt, a fejbiccentő izomtól el nem válaszható 9mm átmérőjű csomó centrumában a nyirokcsomó növekedett. Az Öreg hosszú nyári szabadságon volt. A Sz. doktor fogadott és akkor zajlott le az az ominózus kemoterápiás kezelésre utalás. A többit leírtam, mi lett a hatása. Most itt állok, nem tudom, miben, félek, megint szarba léptem. Majd kiderül. Ha folyékony, akkor futhatok!

8. Öröklődő hajlam

Kutatások szerint a rákos megbetegedések 5-10%-a örökletes génhibák miatt fordul elő. Néhány orvos szerint ez a szám nagyobb. Nem biztos, hogy az illető beteg lesz, de ott függ felette Damoklész kardja. Tőlem is mindenhol megkérdezték, volt-e ilyen beteg a családban. Hát, nem tudok róla. Kifejezetten daganatos betegről nem tudok, de a múltban sokszor nem is tudtak pontos diagnózist felállítani, illetve nem mondták el. Az apai nagyanyám 64 éves korában halt meg, hosszú szenvedések után. Magas, erős asszony volt, de nagyon jó szívű. Azt mondanám mai szemmel, túl jószívű volt, sokat sírt a férfiak gonoszságai miatt. Néha én jelentettem neki az egyetlen vigaszt, úgy simogatott az ölében, mint a kisbárányt. Na, amikor meghalt, nem akarták a szüleim, hogy lássam. A szobában volt felravatalozva, akkor még hullaház kevés helyen volt falun. Mielőtt lezárták volna a koporsót, mindenki el volt foglalva a búcsúzással, gyorsan odalopództam mellé. Az apám kapott volna utánam, de félre rántottam a kezem. Ott feküdt nagyanyám, az az erős asszony, rá volt sülve a bőr a csontjára. Ebből gondolom, rákos lehetett, csak nem tudták, vagy nem mondták a rokonok. A kapcsolat is gyenge volt, hiszen a nagybátyám már évek óta nem állt szóba apámmal, valami öröklési probléma miatt. Azt hiszem, egy szőlőhegy, vagy helyben a házhely miatt történt, sose tudtam meg. Csak tartott a harag halálukig, amit ép ésszel ma sem tudok felfogni, mind a két személytől nagyon eltérő tulajdonságaim vannak. Inkább a nagyanyám szelídebb természete maradt meg bennem, és a másik oldalon, az anyai nagyapám folyton mesélő, nevetgélő, kellemes stílusa. Neki érrendszeri problémái voltak, agyvérzésben is halt meg. Az érrendszeri gondok nálam is automatikusan jelentkeztek úgy hatvanöt évesen. Biztosan van ebben a genetikai dologban valami, hiszen sokszor megfigyeltem a tükörben, hogy a nagyapám néz vissza rám, fiatalított formában.

Sokat voltam nagyanyáméknál. Apámat a vasút az ötvenes évek elején valamilyen okból, amit eltitkoltak előttem, elhelyezte messze a rokonságtól Komárom megyébe. Összeköltöztettek bennünket egy sváb családdal, biztos egyforma közellenség lehettünk. Az első szobában aludtunk mi, középen volt egy közös konyha, közös tűzhellyel, a hátsó szobában a Náni néniék. Ez a Náni néni olyan jó volt hozzám, majdnem, mint öreganyám. Ha rossz fát tettem a tűzre, márpedig ez gyakran előfordult, a Náni nénivel aludtam, ő védett meg apám nagrágszíjától. Persze én tehettem a dolgokról, mert elvetemülten rossz gyerek voltam kicsi koromban és semekkora verés nem állított meg abban, hogy másnap még nagyobb csínyt kövessek el. Ha végig gondolom, még mára is maradt belőlem ebből a nehezen kezelhetőségből. Sokszor vagyok irányíthatatlan, de talán nem is baj. A legnagyobb bűnt 1956-ban követtem el, 9 évesen. A falu végén volt egy repülőtér. Napok óta a bal felső sarkában állt két ruszki tank. Az egyik arrafelé lakó barátommal sokat nézegettük őket, amíg egyik délután a szemünk láttára felmorajlottak, az északra néző csövük megfordult dél felé és egyszerre lőttek. Ezt követően gyorsan el is távoztak a műúton Pest irányába. Később tudtuk meg, az oroszlányi bányát vették célba, az ottani zavargások miatt. Oké, részt vettem így a háborúban, legalábbis szemtanúja voltam.

Hát én aznap este nem mentem haza. Elbúcsúztam a barátomtól, de később visszamentem a repülőtérhez. Éjszaka kijárási tilalom volt, a házak ablakait mindenféle ruharabokkal elsötétítették, az emberek féltek az otthonukban, szinte beleremegtek, amikor valami közeli zajt hallottak. Mert elég volt akkoriban, ha valakinek volt egy gonosz rossz akarója, mondott rá valamit, ha igaz volt, ha nem, éjjel jöttek érte, és elvitték. A potenciális ellenségeket, mint a papot, az iskolaigazgatót már rég eltávolították, a faluban csend volt, ha szervezkedtek is, csak fű alatt, mert nem tudtunk róla. Ilyen körülmények mellett kuksoltam én az árokban a reptér mellett és vártam, hogy rendesen besötétedjen. Aztán uzsgyi, keresztben át a füvön a pesti műútra. Tudtam merre kell majd indulnom, talán magához vesz valami arra felé tartó társaság és velük majd disszidálhatok én is. Persze! Ahogy azt a Móricka elképzeli! Ahogy átértem a műútra, azonnal rám világítottak elemlámpával: állj, ki vagy! Hát ki a fene lennék, én vagyok és majdnem bepisiltem a félelemtől. Ketten voltak. Az egyik rögtön felismert, hiszen falubeli volt. Te mi a fészkes fenét keresel itt? Eltévedtem. Mit csináltál? Ne hazudozz itt nekem, mert agyoncsaplak. És ha lelőttünk volna? Meg sem lepődtem ezen, már megkönnyebbültem, hogy ismerős karjaiba futottam, talán megússzuk. Most apámékat féltettem, nehogy őket vigyék el miattam. Hazakísérem, mondta a társának, várj meg itt. Hát volt otthon nagy csinnadratta. Szerencsére apámat jól ismerte a fiatal rendőr, nevetgélt a dolgon, mondta, nem jelenti sehova sem, mintha meg sem történt volna. Amikor eltávozott, apám levette a nadránszíjat, én magamtól ráhajoltam a hokedlira, vártam az ütéseket. Napokig fájt. Utoljára akkor vertek meg ennyire, amikor megharaptam a tanítónő combját, el kellett vinni összevarratni. Óraközi szünetben az iskola előtti téren játszottunk. Ott csinálhattam valamit, ami nem tetszett neki, mert rám ordított, menjek oda hozzá. Szó nélkül belekapott a hajamba, magához húzott és ütött, ahogy csak bírt. Ekkor haraptam meg, így védekeztem. Na, az igazgatóiban megkaptam a tenyerest, azután a körmöst, mert ilyen az iskola történetében még nem fordult elő. Részletesen beírták az ellenőrzőmbe, mit tettem. Már alig volt hely benne. Otthon anyám borogatta a kezemet, nem tudtam vele a kanalat sem megfogni, amikor apám belépett az ajtón. Hát ezt azért nem érdemli az én fiam, bemegyek és szétverek köztük! Csak ámultam a reagálásán. De amikor megmutattam az ellenőrzőmet, írják alá, csak levette a nadrágszíjat. Azután közölte, most pedig itthon maradsz, amíg meg nem gyógyul a kezed, majd írok én nekik igazolást. Így is történt és az egyik vasárnap délután átjött hozzánk az igazgató úr bocsánatot kérni. Az apám rettentően leteremtette. Hát nem az én fiam a legjobb számtanból? Nem az én fiam tanult meg elsőnek írni, olvasni? Ezért van az iskola, nem azért, hogy más gyerekét hülyére üssék-verjék. Azt hagyják őrá. Vele álljon ki a tanítónő és az igazgató úr verekedni, ne egy gyerekkel! Akkoriban rendszeresek voltak a verések az iskolákban, megengedett makarenkói módszer volt. Hozzám viszont ezt követően nem nyúltak. Ismerték apámat, nem szokott a levegőbe beszélni!

Na, az ilyen sanyarú körülmények közül már 4-5 éves koromtól minden nyáron levittek a nagyanyámékhoz. Ott voltak tehenek, az istállóban futkostak a nyulak, az ólban röfögött a disznó, szóval, ha szegények is voltak, nem éheztek. Egy kicsit fel akartak hizlalni, nagyon kis véznácska gyerek voltam. Az öregek örültek nekem, főleg a nagyanyám. Az Imre bácsi nem kedvelt, mert apámat sem kedvelte. Nem is foglalkoztam ezzel, ő hétköznap nappal a vasúton krampácsolt, nem volt otthon. Úgy megszerettem a nagymamát, azt leírni nem lehet. Vele aludtam egy ágyban. Belesimultam az ölébe és szépeket álmodtam. De előtte minden este mesét mondott nekem a második szomszédban lakó idős bácsi. Nagyon szégyenlem, elfejtettem a nevét. Rengeteg mesét tudott, egy részét ő találta ki. Egyszer nem jött. Át kellett érte menni, mert anélkül nem akartam elaludni. Nagyon fáradt volt, de azért átjött és elmondta a meséjét. A végén mindig megsimogatta a buksimat és ez nagyon jól esett. Szóval: szerettem, hogy szerettek. Estefelé ott álldogáltam az istállóban és néztem, hogyan feji a teheneket nagyanyám a kis széken ülve. Ritkán, de előfordult, hogy a tehén felrúgta székestől, kannástól. Hozd kisunokám a mérőt, idd meg gyorsan, ne lássa az Imre bácsi. Mert ő zsugori volt, azt is sajnálta volna tőlem. Volt, hogy ilyenkor egy liter tejet is bevágtam. Az tej volt! Akkor jött ki a tehénből, ott a szemem láttára. Érezni lehetett benne a tehén finom illatát, a zamatot.

Együtt mentünk a csarnokba, fogtam az egyik kanna fülét, mintha ezzel könnyebb lett volna a nagymamának. A szembejövőknek nagy csókolomot köszöntem, be voltam rá tanítva. Sokan megdicsértek emiatt, nem szerettem. A csarnokban összesereglettek körülöttem. Láttam egy gyerekkori fényképemet, jóképű kis srác voltam, öndicséret nélkül mondom, tetszettem a falubélieknek is. Nagyanyám nagyon büszke volt rám, de gyorsan elvont mellőlük, megfogva a kezem. Minden vasárnap ünnep volt. Már szombaton délután takarítottunk a lakásban, az udvaron. Gyorsan megtanultam az ágseprűvel bánni, csak úgy hemperegtek előttem a kavicsok. Aztán másnap ünnepibe öltöztünk és elmentünk a templomba. Érdekesnek találtam, főleg, hogy a pap latinul beszélt: dominus vobiszkum, stb. Egy idő után latinul miséztem vasárnap délután a nagyszobában összejött vendégeknek. Öregapáméknak sok barátja volt a faluban, ilyenkor nem dolgozott senki a mezőn, az állatokat ellátták és pihentek. Iszogatták óvatosan a sárga nohát, és valami vöröset. Nem úgy ittak, mint manapság tapasztalni, háromdecis, legfeljebb kétdecis pohárból, mint az állatok! Szépen, egy decis poharakból és azt sem húzták le egyszerre. Kulturáltan tudtak szórakozni, jól érezni magukat. Én egy széket az ajtó mellett felállítottam oltárnak és szinte szó szerint miséztem, latinul. És ahogy a rendes misén zajlott, az úrfelmutatás és egyéb műveletek, ugyanabban a sorrendben. Az öregek szemébe könnyeket csaltam. Nagyanyám úgy megölelgetett, szinte fájt. Sokan mondták, ebből a gyerekből pap lesz. Hát nem találták el! Egyszer a plébános úr is eljött megnézni az én délutáni istentiszteletemet, el volt képedve. Nem tudom mi zajlott ebben a kis koromban bennem, de a meséket is szóról szóra vissza tudtam mondani. Később, nagyobbacska révén is sokat voltam nagyanyáméknál, amikor a forradalom, vagy mit tudom én, az események után visszaköltözhettünk a konszolidáció jegyében a nagy szülök közelébe. A szomszéd faluban vettünk egy szegényes házat. Minden nyáron segítettem nekik aratáskor, végig, míg le nem fogyott ott voltam a nagyanyám mellett, csináltam és raktam le neki a köteleket a kévékhez, a végén segítettem az egészet bekötözni, összehordani és kepét rakni. Ügyes kezem volt és a hőséget is jól bírtam. Nagyanyám ilyenkor vett egy zacskó kemény savanyú cukrot, abból adogatott nekem napközben, óvatosan, a férfiak észre ne vegyék. Össze voltunk nőve és amikor meghalt, mintha késsel vágták volna ki belőlem. Nem igaz az az orvosi megállapítás, hogy a szív nem tud fájni! Pontosan éreztem, menyire fáj, majdnem beleszakadt. A temetőben hátul álltam, lehajtott fejjel. Nem akartam látni, ahogyan leengedik a mély sírba. Mikor mind elmentünk, én utána visszamentem a sírhoz és jól kisírtam magam. Ez könnyített valamit az elvesztésén. Lehet, hogy örököltem tőle a hajlamot, lehet, hogy nem. De hogy sok jóságot örököltem tőle, az biztos. Köszönöm neki! Manapság az idősebb lányomnál vettem észre ezt a jóindulatú viselkedési kultúrát. A fiatalabb inkább anyámra hasonlít. Nagyon féltem őket, nem igazán kedvez ez a visszájára fordított világ a rendes embereknek.

9. PEG-el haza

Térjünk vissza a fertőzőre. Egyik délután behoztak másfél deci ricinust. Ezt igya meg, mondta a nővér és kirohant. A rum jobban esett volna! Ki is önthetném az ágy alá. Nem, megittam, lesz, ami lesz. Aztán jöttek ketten, lehúzták a pizsamám és bepelenkáztak. Fél óra múlva elért a ricinus hatása. Olyan erővel indultak meg belőlem a szelek, ami régi, babos-káposztás koromban sem fordult elő. Éjjel-nappal ropogtattam, de hangtalanul nagyobbak voltak. Na, most meg ez, gondoltam, de két nap múlva alábbhagyott ez a háború. Érdekes, a ricinustól semmi hasmenésem nem volt. Kaptam gyógyszereket, valami port is fel kellett oldani teában és úgy meginni. Éreztem jótékony hatását. Amikor a főorvos a délelőtti vizitkor megvizsgált, fájdalom és puffadás nélküli, laza hasat talált. Nagyon örült, közölte, tehetünk magába PEG-et, azon keresztül tud elég tápanyagot és folyadékot a gyomrába juttatni, meg kell erősödnie, nehogy az a sok méreg megölje. Adnak hozzá (persze nem ingyen) tápszert, folyadék formájában. Ha sikerül, utána hazamehet, otthon könnyebb lesz a gyógyulás. Hozzájárulok-e a beültetéshez? Kértem egy nap gondolkodási időt, aztán bevállaltam. Vártam már, legyek túl rajta és sikerüljön, mert ha nem, akkor kívülről kell betenni, ami kisebb gyomorműtéttel jár és rizikósabb a szövődmények miatt. Csütörtök délután 14 óra táján lesz, közölte a főorvos. Akkor pénteken haza is mehetnék? Mosolygott, megvizsgálta a mellettem fekvő beteget, majd megütögetve felhúzott térdeimet: ha jól sikerül, igen. Kérdés, hogy a szondát le tudom-e nyelni. Én ne tudnám, aki annyi fröccsöt megivott életében? Lenyelem és kész, gyakorolgattam a lassú, biztonságos levegővételt. Bent vagyunk, szólt a doktornő, jöhet főorvos úr. Láttam a képernyőn a gyomrom belsejét, egy lidokain injekció után hatalmas csípést éreztem. Valamit matatott még rajtam, aztán közölte, kész, rendben. A beteghordó ott ült bent végig a rendelőben és ekkor feltartott ujjal mutatta: ez igen. Visszamutattam neki. Viheti is, közölte a doktornő.

Egyszerű kis dolog, szájon keresztül, szondával bevitték a műanyagcsövet és belülről átszúrták vele a gyomor- és hasfalat, majd kihúzták a végét, belül hagyva egy talpat. Ahogy múlt a fájdalomcsillapító hatása, annál nehezebben mozdultam meg, még fekve is. Másnap reggel fájt talán a legjobban, szerencsére az a kis gömbölyű, fiatal és kedves ápoló volt szolgálatban, aki szerintem mindent kétszer jobban tudott és legalább ötször szeretetteljesebben csinált, mint a többiek. Nagyon kíméletes volt most is, felülni nem tudtam, de mindent szakszerűen megoldott.

A betegszállítók is gyorsak voltak. Délutánra volt kérve a szállítás, már negyed egykor jöttek értem. A kijáratnál a sofőr elgondolkodott, merre. Mehetett volna jobbra is, a hosszabbik, de simább úton. Nem, a rövidebbet választotta, szemben, de az meg úgy rázott egy darabon, fájt tőle a beültetés sebe. Nem seb volt, csak egy lyuk, de fájt még a mozdulatokra. Kanyar jobbra, balra, újra jobbra, végre kiértünk a felújított, sima útra. Közeledvén intettem nekik, merre forduljanak be, melyik parkolóba, ott a végén a lépcsőház. Oké, mindent értettek. Nehezen vittek fel, az egyiküknek fájt a keze. Szinte minden emeletnél pihentek, nem baj, majd csak felérünk a negyedikre. Otthon, édes otthon! Letettek, óvatosan átültem az ágyra és vártam, hallottam, ahogy elköszönnek. Úgy ért hozzám a feleségem, mint egy törékeny virághoz. Olyan is voltam, ha nem tartott meg az ágy végében, összeestem. A gyerekek hoztak egy kerekes széket, na, ez megkönnyítette a dolgomat. Először ülve közlekedtem vele a lakásban, aztán a negyedik naptól, mint egy járókeretet, magam előtt tolva sétálgattam, ami nagyon jól esett annyi mozdulatlanság után.

Délután volt. Kint sütött a nap, vidám gyerekzsivaj hallatszott fel olykor. Az élet zamatos íze. Hallottam, ahogyan bejönnek a lakásba. Az ágy túloldalán leült velem szembe a lányom, a nem egészen négy éves unokám először bújt hozzá és onnan kukucskált ki rám. Nézd, milyen fekete ott a papa keze, biztos fáj neki. Odamászott mellém és simogatta a pici ujjaival. Mindent végigkérdezett, a papa miért így, a papa miért úgy, majd, hogy jobb kedvre derítsen mindenféle finomat főzött nekem játszásiból a műanyagvödörbe és legalább tízszer megetetett.. Amikor mentek el és integetett, éreztem, hogy begyorsul a szívem. Egyébként is magasabb a pulzusom mostanában.

Fekszik a férfi hanyatt az ágyon, csak hanyatt jó, oldalfekvésnél nem kap elég levegőt és előjön a reflux nevű mardosás is. Újra hallja a madarak csicsergését, az edényzörgést a konyhából. Próbálja végiggondolni az elmúlt hetek eseményeit, nem megy. Csak annyit érez, hogy lényegében nem élt, hanem küzdött az életéért és közben megkopaszodott. Az a fránya daganat most is ott üldögél a fejbiccentő izmán, azzal összenőve és sárgás, folyós szemeivel vigyorog rá, ha a kemo miatt csökkent is a mérete. Az se biztos, hogy csökkent, mert folyik belőle valami és naponta kétszer tisztogatni, kötözni kell. Bár ez a folyás a kemo után gyorsult fel, addig kötözni sem kellett, néha megtörölni. Nem oldott meg semmit, legfeljebb egy kis folytatást, ráadást.

Ebben a házban a közelmúltban öten haltak meg, mindannyian ráktól: a Zsuzsa a harmadikról, F-ék az elsőn, először az asszony, röviddel utána a férje, a Józsi anyukája és az Éva. Nem csoda, hogy furcsán nézegetnek, ha engem meglátnak. Tudom, mire gondolnak közben! Ezért mondta a közös képviselő: nem tudja, mi az ördög van itt. Ezen kívül tudok néhány emberről, akiket a kórházban ismertem meg, nem a ház lakói. Mint a legyek!

C'est la vie! 43-dik éve élnek együtt és a fizikai problémákat átugorva ugyanúgy szeretik egymást, mint a legelején, sőt bizonyos vonatkozásokban érettebben, jobban is. Ott ül az ágya mellett, beszél a gyerekekről, az unokáról, mindent el szeretne mondani, de aztán elhallgat. A férfi nem tud a szavakra figyelni, csak a hangszínre. Érzi, ahogy szorítják a kezét, érzi a szeretet hatalmas erejét. Valami összeszorul belül, majd amikor kezd kiengedni, lassan megindulnak a könnyei.

Vége. (Nem az életnek, a novellának.)