I.könyv 11. fejezet
Tőr a sötétben

de Vándor nem válaszolt: elmerült a gondolataiba. Egyszerre csak halk hangon szavalni kezdett valaki:

Tünde-király volt Gil-galad,
országa széles és szabad
a Tenger és a hegy között:
de Gi1-galad elköltözött.

A lant még zengi hős nevét,
sisakját, kardját, seregét,
ezüst pajzsát, mely csillogott,
akár a fényes csillagok.

De ennek sok-sok éve már,
elvágtatott a hős király.
A fény kihunyt, nem ünnepel:
Mordor sötétje nyelte e1.

A többiek meglepődve néztek oda, mert a szavaló Samu volt.

- Elmondom nektek Tinúviel regéjét - mondta Vándor -, de csak röviden, mert hosszú, nem ismerjük a végét, és Elrondon kívül ma már senki sincs, aki emlékezne rá, hogyan is mesélték hajdanában. Szép mese, pedig szomorú, mint a középföldi regék általában, de azért talán mégis bátorságot önt a szívetekbe. - Egy ideig hallgatott, aztán rákezdte, nem is beszédhangon, hanem halkan énekelve

Zsendült a fű, zsongott a lomb,
Bürök ringott ernyőivel,
Forgott a tisztás: fénykorong,
Pásztázták - árnyból - csillagok
Ott táncolt, íme, Tinúviel,
Zenére, mely csak rejtve zsong,
Haján csillagfény volt a jel,
Ruháján visszavillogott.

Hideg hegyekből jött Beren,
Bolygott, elveszve, fák alatt,
Tünde folyónál, rejteken
Járt egymaga, búslakodott.
S látott arany virágokat
Bürök közt, bűvöleteset:
Hölgy köntösén virág fakadt,
Sátras haj árnyként lobogott.

Mely vitte árkon-bokron át,
Nyűtt lába gyógyult, ó, csoda!
Már fürgén sietett tovább,
És holdsugárért kapkodott.
S Tinúviel pörgött tova,
Betáncolván tündék honát;
Míg Beren árván, vadona
Mélyein hallgatózhatott.

Hallott is sokszor röpke zajt,
Hárslevél-könnyű lábakét,
Zenét, mely mintha a talajt
Járná, mint titkos csobogók.
Bürök omlott fonnyadva szét,
S mint ha egy sóhaj félrehajt
Egy évnyi lombot, bükkökét,
A szélből tél kavarodott.

Járt mindenütt e lány után,
Zörrentve sok évnyi avart;
Csillag fényén, hold sugarán
Míg fagyos égbolt vacogott.
A hölgyköntös mennyfényt kavart
Távoli dombok hajlatán,
E táncban égi földi part
Ezüstként eggyéolvadott.

Tél tűnt, s megjött Tinúviel,
És tavasz tündökölt dalán
Egeivel, esőivel,
S olvadás vize csobogott.
Virultak kecses lábnyomán
Tünde-virágok: üdv-közel
Éledt Beren, fű bársonyán
Táncra-dalra vágyakozott.

Szökött megint a tünemény.
Tinúviel, Tinúviel!
Hívta Beren tünde nevén,
S a szökevény megállt legott,
Fülelt, varázs bűvölte el:
Beren hangja; már mindenén
Kábulat, mely fényeivel
Két férfikarból villogott.

És szemébe nézett Beren,
Át az árnyas haj sátorán,
S a csillagos égi elem
Tükörképét láthatta ott.
Tinúviel, a tünde-lány,
Halhatatlan bölcs-eleven,
Rejtette őt árnyas haján,
Karja ezüstje csillogott.

Hosszú útjuk lett sors szerint,
Ködös, hideg hegyek kövén,
Hol zord, vak várfalakra ring
Hajnaltalan-éjű vadon.
Jártak a Tenger két felén,
Mégis találkoztak megint,
S elmúltak rég, erdő ölén,
Mely zeng, túl minden bánaton.