II. könyv. 3. fejezet
A Gyűrű délre megy

- Ezen nem lehet segíteni - mondta Bilbó. - S ez részben a te hibád, Frodó fiam: mert mindenáron meg akartad várni a születésem napját. Furcsa módja a megemlékezésnek, mondhatom. Én nem épp ezt a napot választottam volna, hogy rászabadítsam Tarisznyádi-Zsákosékat Zsáklakra. De hát ha egyszer így alakult: nem várhattok tavaszig; addig meg nem indulhattok, amíg a jelentések meg nem jönnek.

Ha a tél már nagyon acsarog, s fagyos éjeken a kő ropog;
a vizek feketék s csupaszok a fák, rút ám utazásra a Vadon Világ.

- Ne is próbáld! - mondta a vén hobbit. Visszafordult, és hátba vágta. - Jujj! - jajdult fel. - Olyan kemény vagy, hogy még hátba vágni se lehet. Szóval, mi hobbitok tartsunk össze, kiváltképp mi, Zsákosok. Cserébe csak egyet kérek: amennyire lehet, vigyázz magadra, és annyi hírt, annyi régi éneket, regét hozz haza, amennyit csak bírsz. Én mindent megteszek, hogy mire te megjössz, befejezzem a könyvemet. Szeretnék egy másodikat is írni, ha még futja az időmből. - Sarkon fordult, odaállt az ablakba, és halkan énekelni kezdett:

Tűznél ülök, s elgondolom, mi szépet láttam én,
pillangókat s virágokat nyári gyep szőnyegén;
aranyleveles őszöket dús túlérett nyarat; hajnali köd, napfény-ezüst,
szél járja hajamat.
Tűznél ülök, s elgondolom, milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én nem látom már tavaszát.
Mert annyi minden van mais, mit nem láttam soha,
minden ligetnek más zöld színt hoz az új év új tavasza.
Tűznél ülök, s elgondolom, hajdankorok embereit,
s hogy jönnek Majdanok, miket már mások látnak itt.
De míg ülök, s elgondolok sok hajdan-volt időt,
visszatérők halk neszeit várom ajtóm előtt.