II. könyv. 7. fejezet
Galadriel Tükre

De most, hogy ott ült Lothlórien szökőkútja mellett, s hallgatta a tündék énekét, gondolatai ének formájában öltöttek alakot, s ezt akkor szépnek is érezte; de amikor Samunak is megpróbálta megismételni, csak foszlányok maradtak belőle, aszottak, mint egy marék őszi levél:

A Megyére az est leszállt,
s ő jött, és hallotta a Hegy;
de meg se várta hajnalát,
s nem szólt, mily hosszú útra megy.
Tárt rá Vadon, part Nyugaton,
Déldomb és Északpusztaság;
sárkányodún, bozótoson,
rejtek-kapun kedvére járt.
Törp s hobbit, ember s tünde-nép,
halandók s halhatatlanok,
vad és madár nyelvén beszélt,
minddel titkos szót válthatott.
Kéz, gyógyító, kard, gyilkoló,
hát, terhe alatt görnyedő;
bélyeg, tüzes, trombitaszó
fáradt zarándok, íme, jő.
Bölcsesség ura, színderű,
trónján hamar felfortyanó;
vénember, nyűtt-vert fövegű,
tüskés botra támaszkodó.
Hídon magában állt szorongva,
de harcra hívott Tüzet, Árnyat;
a kövön eltörött a botja;
Khazad-dümban, bölcs,
holtra válsz csak!

- Majd még magát Bilbó urat is lepipálod! - kiáltotta Samu. - Azt, sajnos nem - mondta Frodó. - De ha egyszer ennyi telik tőlem, nem több.
- Nos, Frodó uram, ha legközelebb elénekled, remélem a tűzijátékairól is tudsz ejteni egykét szót - mondta Samu. - Valahogy így:

E rakétáknál soha jobbat!
Kéken-zölden szétcsillagoznak, vagy -
mennydörgésre aranyzápor
zuhog ránk esőjük virágból.