I. könyv. 3. fejezet
Hármasban sem rossz.

A szöveget Zsákos Bilbó írta egy régi dallamra, amely öreg volt, mint az ország útja; ő tanította meg rá Frodót, amikor együtt kóboroltak a Vízvölgy ösvényein, és Kalandról beszélgettek.

A kandallóban ég a láng,
van ágyunk és meleg tanyánk,
de untig bírja még a láb,
sarkantyúnk a kíváncsiság,
találni egy fát, egy zugot,
amiről senki sem tudott.
Szikla, erdő, lom, virág,
csak tovább! csak tovább!
Hegy és víz az ég alatt,
itt marad! itt marad!

Találhat, aki jól kutat,
rejtett kaput vagy új utat,
talán ma észre sem veszi,
de holnap biztos megleli,
s a titkos ösvény mind övé
a Hold felé, a Nap felé.
Alma, tüske, kék bogyó,
menni jó! menni jó!
Kavics, patak és homok,
hagyjatok! hagyjatok!

Hát szervusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsuzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyúl.
Akkor majd szervusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
Felhők, ködök, éjszakák,
nincs tovább! nincs tovább!
Lámpa, tűz és vacsora:
csak haza! csak haza!

Az énekszó közelebb jött. Egy csengő hang most túlszárnyalta a többit. A Szép tünde-nyelven énekelt, amelyből Frodó nem sokat értett, a többiek pedig semmit. Mégis, a hobbitok fülében ezek a dallamos hangok mintha többékevésbé érthető szavakká formálódtak volna. Frodó ilyennek hallotta a dalt:

Fehér királynőnk! Asszonyunk,
ott túl a Nyugat tengerén!
E fák közt vándorok vagyunk,
de látjuk arcod, tiszta Fény!

Gilthoniel! Ó, Elbereth!
Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
itt túl a tágas tengeren.

Kezed nyomán csillagsereg
virágzik: tarka hímü rét;
ezüstös szirmok fénylenek
a Nagy Sötétben szerteszét!

Ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengerén