I. könyv. 7. fejezet
Bombadil Toma házában

Úrnőm, szép Aranymag! - mondta megint. - Most már jól tudom, miféle öröm csengett a dalokból, amiket hallottunk.

Hajladozó, karcsú, mint a fűzfa ága!
Patakparti nádszál! Folyó-asszony lánya!
Nyár vagy és tavasz vagy, tavasz ékessége!
vizesés zenéje, lombok nevetése!

Kívülről néha ilyen szavakat hallottak; sok-sok hejhó meg halihó meg trallala közepette:

Bombadilló Toma vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.

De Tomának dolga volt arra: abba nem mert belészólni az öreg. - Toma bólogatott, mint akit ismét elfog az álmosság, de azért lágy éneklő hangon folytatta:

Arra vitt a dolgom: liliomért mentem,
szép illatos csokrot szedni asszonyomnak,
idén utoljára lába elé tenni:
télnek elmúltáig gyönyörködjön benne:
Így szoktam én mindig, ha vége a nyárnak:
Fűztekeres mentén megyek egy öbölhöz,
annak a partján még élnek a virágok.
Ott leltem meg régen Folyó-asszony lányát,
szépséges Aranymag ott ült benn a sásban,
édesen dalolt és dobogott a szíve.

Kinyitotta a szemét: valami kékség csillant meg benne, úgy nézett rájuk

Szerencsétek volt, mert többé az erdőbe
nem megyek kószálni kanyargós folyóhoz,
Megvárom, míg elfogy az öreg esztendő;
Fűzfa-apó házát addig én nem látom,
hanem csak tavasszal, amikor Aranymag
vígan táncra perdül, úgy indul fürödni:

Aztán megtanította őket egy dalra: ezt fújják, ha bajba vagy veszélybe jutnának.

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!