I. könyv. 8. fejezet
Köd a Sírbuckákon

Egy idő múlva érthetőbb lett az ének, és Frodó elszorult szívvel rádöbbent, hogy az ismeretlen hang valami ráolvasást dünnyög:

Testek, csontok és szivek
álma legyen jéghideg.
Aranyak közt, kő alatt,
kőágyon vacogjanak,

amíg nem lesz Nap, se Hold,
s minden csillagot kiolt
világvégi szél vihar
mit a Sötét Úr kavar.

...s ahogy kimondta Toma nevét, egyre erősebb lett a hangja: most már zengett, teljes erejéből, és a sötét üreg úgy visszhangzott, mintha dobok és trombiták szólnának benne.

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

Hirtelen nagy csend támadt, és Frodó meghallotta a tulajdon szíve dobogását. Egy hosszúnak tetsző pillanat telt el, azután felhangzott, de nagyon messziről, mintha a földből jönne vagy vastag falakon keresztül, égy éneklő hang, amely így válaszolt Frodó hívására:

Bombadilló Toma, vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.
Toma itt a gazda, nem fogod igába:
erősebb a dala, sebesebb a lába.

Toma meggörnyedt, levette a sapkáját, és énekelve bebújt a sötét üregbe:

Gonosz Manó, pusztulj! Ki innen a fényre!
Ott majd elenyészel, mint a köd s a szellő
messzi pusztaságon, magos hegyeken túl.
Ide ne jöjj többé! Hagyd el ezt a buckát!
Kongjon csak sötéten, mint a sötét ország,
melynek pecsét zárja kapuját örökké.

Toma felemelte a jobb kezét, és tiszta, határozott hangon így szólt:

Talpra, vidám cimborák! Félre minden gondot!
Visszatér a jó meleg! Hideg kő leomlott.
Csontkezek nem bántanak, napfény hull a tájra:
Elfutott az éjszaka, és a kapu tárva!

Frodó utána nézett, és látta, hogy déli irányba fut abban a zöld mélyedésben; amely az ő dombjukat a következőtől elválasztotta, de futás közben sem hagyja abba a füttyögetést és kiáltozást.

Hé, csavargó társaság! Jertek e1ő menten!
Merre vagytok, itt vagy ott? Messze, vagy közelben?
Suhifarok, Fülhegyes, Nagyszimat és Laska!
Kispajtásom, Fehércsüd! Te is, vén Galuska!

A hobbitok kérve kérték, tartson velük legalább a fogadóig, hogy még egy utolsót ihassanak együtt; de Toma nevetve rázta a fejét ezekkel a szavakkal:

Toma földje eddig ér: ő most visszafordul,
odahaza dolga van, s vár reá Aranymag!