Szóval. 1978. november 21-én születtem, azaz
még éppen skorpió vagyok. Van aki erre csak rángatja a fejét, de szerintem a
csillagjegyek által meghatározott jellemábrázolások 60 %-ban minden emberre
igazak. Na mindegy, erről a témáról majd kicsit később. Tök normális
gyerekkorom volt. Szerető, kicsit aggódó család, mert az elevenségemmel nem igen
tudtak lépést tartani. Gyerekkoromben elég sok betegséget összeszedtem,
szerintem manapság ezért kerülnek el az efféle "ajándékai" az
életnek. Elevenségemnek köszönhetem a rengeteg sebet, horzsolást. Eléggé
potyogós gyerek voltam, sokak szerint ennek köszönhetem, hogy ma ilyen ütődött
vagyok. Lépjünk tovább. Már a napköziben a délutáni szieszta idejére külön
óvónőt rendeltek mellém, aki foglalkozott velem, ugyanis már akkor sem
szerettem, hogy megmondják mikor és mit csináljak, ezért én ilyenkor szerettem a
legjobban játszani, mert az összes játékkal csak én játszhattam. A napközis
pályafutásom épp ezért elég rövid ideig tartott, kb. 3 hónap.
Az általános iskolában sem volt ez másképp.
Mindig a legek között voltam, azaz, ha legjobb tanulókat, vagy a legrosszabb
viselkedésűeket emlegették, én mindig a dobogó közeli helyeken tanyáztam. A
magatartásom is csak azért volt négyes, mert a négyesek és az ötösök mellett a
kettes csúnyán nézett volna ki. Az ellenőrzöm is vegyes sorminta volt,
dicséretek és megrovások váltották egymást. A rekordot második osztályban értem
el, ahol egy évben két ellenőrzöm volt, mert az első üzenő része betelt. Mire
elértem a nyolcadik osztályt állítólag egy kicsit vesztettem az aktivitásomból,
de azért még mindig megtudtam lepni a tanáraimat egy-két - szerintük hozzám nem
méltó - ökörséggel. Alsó tagozatban talajtornáztam Kis István tanár úr hajnali
edzésein, legmagasabb eredményem, hogy csapatunk járási második lett. Felsőben
szellemi munkára fogtak és versenyről versenyre cipeltek. Ekkor kezdtem igazán
kigömbölyödni, ugyanis abbahagytam a tornát. A legfontosabb sikerem az Eötvös
fizika versenyen megyei második helyezésem. Hetedik osztályos koromban kezdett
az elektronika komolyan érdekelni.
Ezek után egyenes út vezetett az akkor még
Bolyai János Elektronikai Szakközépiskolába, Budapestre. Valójában a
szórakoztató elektronika, a hangmérnökség, a vágás, a média és a
számítástechnika érdekelt. Valójában nem igazán találtam meg a számításomat, de
itt legalább tanultam valami szakmát is, bár világbanki osztály voltunk és
emiatt papírt nem kaptunk róla. Magatartásomat illetően komoly változások
álltak be. Teljesen visszájára fordult az egész. Olyan voltam, mint egy alvó
vulkán. Senki sem gondolta volna, hogy aktív vagyok, ezért ritkán olyan
kitöréseim voltak, amire senki sem számított. Ezzel is utalva arra, hogy engem
nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Miután leérettségiztem folytatva a már
elkezdett egyenes utat a műegyetem következett. Három helyet jelöltem be:
villany kar, közlek kar, gépész kar. Úgy voltam vele, hogy a villanykar a cél,
de a másik két kar közül valamelyikre majdcsak felvesznek, és félévkor
átjelentkezem. A közlek karra fel is vettek, de nem jelentkeztem át, mert
időközben leinformálódtam a villanykarról és ott sem láttam azt, amit valójában
kerestem. Így maradtam a közlek karon. Úgy gondoltam a közlekedés az élet
minden terén jelen van, ezért amíg emberek élnek, a közlekedésre mindig szükség
lesz, ezért szerintem könnyen el tudok majd helyezkedni.
A hetes szám állítólag szerencsés szám,
remélem nekem is bejön, mert most úgy néz ki, hogy pályafutásom ennyi ideig
tart ezen a "végtelen" egyetemen. Most ráfoghatnám, hogy a tanulás
mellet rengeteg dolgot csinálok a karon, de szerintem csak simán lusta vagyok.
Ez valójában csak a jéghegy csúcsa. Az, hogy mi történik, és valójában miért is
történnek így a dolgok az életemben, azt csak egy VALAKI tudhatja…