Bocsánat - nem tudtuk, hogy láthatatlan

(avagy miért nyugdíjaztatta magát Dani Zoltán ezredes, aki lelőtte az amerikaiak láthatatlan csodarepülőjét)

A címbe foglalt falfirka röviddel az után jelent meg az egyik belgrádi épület homlokzatán, hogy a bombázások idején lelőtték az amerikaiak büszkeségét: a radarok számára is megfoghatatlan lopakodót, az F117 A típusú csodagépet. A világot körbejárták a képsorok, amelyeken az volt látható, hogy az emberek Budjanovcinál örömtáncot járnak az F117 A típusú csodagép roncsain, egyik másik közülük, pedig letört belőle egy-két darabot - hadd legyen még több lim-lom otthon. Az újságok a szerb nemzet határtalan találékonyságáról cikkeztek miközben, akárcsak a repülő, láthatatlan maradt a csoda „elkövetője” is. Nemhogy elmaradt az ilyen hősöknek járó ováció, de még a nevét is mintha inkább elhallgatták volna.

Két és fél éve annak, hogy az egyik kollégám és sorstársam - a székelyek bukovinai kerékpártúráján - a fülembe súgta, hogy a túra egyik szervezője, a Dani-fivérek egyike Zoltán, az a személy, aki valójában lelőtte a lopakodót. Hittem is meg nem is. Ráadásul a hadsereg akkor még hivatásos tisztjeként nem is nyilatkozhatott. Amikor pedig a kolléga hivatalos engedélyt kért Dani Zoltán meginterjúvolására, azt a választ kapta, hogy „Dani foglalt”. Mint utólag kiderült hősünk erről a megkeresési szándékról nem is tudott.

Aztán megindult a nyilatkozatok özöne. Az elmúlt napokban négy-öt interjút adott, főleg külföldi sajtóházaknak. Ennek a nyitásnak az egyik magyarázata pedig az, hogy Dani Zoltán (49) nyugdíjba vonult és civilként immár könnyebben nyilatkozhat.

Először is megkértük, hogy még egyszer elevenítse fel azt a március 27-ét, amely sokak szerint az elmúlt évek piszkos háborúinak az egyik legtisztább mozzanata volt. Végeredményben még áldozat sem volt, hiszen az amerikaiak kimentették a pilótájukat.

-A Néva légvédelmi osztag parancsnokaként Nyugat-Szerémségben teljesítettem szolgálatot, amikor este 8 óra 42 perckor sikerült eltalálnunk az F117-est amely, nyolcezer méter magasságon repült és 12 km-re zuhant le tőlünk. Rögtön tudtam, hogy eltaláltunk egy repülőt, de nem akartam fokozni az eufórikus hangulatot, hiszen nekünk azon nyomban meg kellett változtatnunk állasunkat. Két-három óra is eltelt, amikor az egyik rendőrtől megtudtuk, hogy a lopakodót lőttük le. Gratuláltam katonatársaimnak aztán továbbálltunk.

* A kételkedők szerint csakis véletlennek köszönve lehet egy ilyen szupermodern repülőt megsemmisíteni.

-A lopakodó lelövése egy általam kifejlesztett műszaki újításnak köszönhető, amiben közreműködött az egységem 15 tagja is. Villamossági mérnökként tíz évet dolgoztam ezen az újításon, amelynek részletei nem tárhatók a közvélemény elé.

* Az amerikaiak nem érdeklődtek?

-Nem. A jelekből illetve nem érdekli őket. Mert, ha nem így volna, akkor már biztos megtaláltak volna.

* Nem tart attól, hogy Hágába kerül?

-Nem. Volt egy jóval erősebb támadó, meg egy gyenge védekező. Aztán Dávid legyőzte Góliátot. A harc tiszta volt. Az óta már többször jártam külföldön. Az elején óvatos voltam, de gyorsan kiderült, hogy nem vagyok semmilyen listán. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb dolog mindebben talán mégis az, hogy egységünket a bombázások 78 napja alatt nem érte találat (amivel nem mindenki dicsekedhet), hogy százezer kilométert tettünk meg, állandóan változtatva helyünket, sokszor sötétben, úttalan utakon és mindannyian épen, egészségesen visszatértünk családjainkhoz. Számomra az lett volna a legnagyobb katasztrófa, hogyha egy anyának kellett volna részvétet kívánni.

* Tekintettel arra, hogy egysége a lopakodó mellett, 1999. május 2-án, lelőtt egy F16os vadászrepülőt is (mindkét repülő maradványait a surčini múzeumban őrzik) így az egyszerű ember azt gondolná, hogy Ön búsás jutalomban részesült. Aztán kiderült, hogy még kitűntetést sem kapott!

-Előléptetést kaptam, mint a többi katonatársam - ennyi. Aztán amikor elkezdődött a hadsereg megreformálása, jómagam már nem láttam a helyemet. Ezért időnap előtt nyugdíjba vonultam.

* Ehhez hozzájárul-e esetleg a nemzetisége?

-Soha senki sem mondta ezt a szemembe, de lehet, hogy más elbírálásban részesültem volna, hogyha másmilyen a vezetéknevem végződése. De jómagam mindig is elsősorban az embert néztem, és csak aztán azt, hogy kinek melyik az anyanyelve. Magyarnak tartom magam: anyám román, apám pedig magyar nemzetiségű. Ezen a két nyelven kívül beszélem a szerb, az orosz és az angol nyelvet -- mondta

Nyugdíjas ezredesként most a Dany péksüteményeket és cukrásztermékeket készítő családi vállalkozás mozgatója. Mint mondja, meghatározott megrendelők számára dolgoznak és elsősorban a természetes anyagokból készült egészséges élelmet részesítik előnyben. Kevés adalékkal dolgoznak, akárcsak egykor elődeink. A cég Székelykevén működik, a család, pedig az onnan pár kilométerre fekvő Kevevárán él. Felesége Irén a helybeli községházán dolgozik, gyerekeik Attila, Tibor és Irén, egyetemre illetve középiskolába járnak.

-Semmi különös nincs abban, hogy a katonai szolgálat után, húszévnyi folyamatos tanulás és továbbképzés után, most pékséget vezetek. Ez a puszta fennmaradásért való harc, amit sok kollégám mindennap megvív családjának a fenntartása érdekében. Nem mondhatom azt, hogy veszélyben van a családom szociális biztonsága, de az embernek manapság sok mindennel kell, hogy foglakozzon, hogy túlélje.

Dani Zoltán az általános iskola és a gimnázium, majd pedig a rajlováci katonai akadémia után folyamatosan tanult és nemrég megszerezte az eladási menageri szakosítást. A dicsőség nem szállt a fejébe, mint mondja, nem olyan, aki a pénztől nem látja az eget, a munkát, pedig nem szégyelli. Magánvállalkozása mellett több cég képviselője, minden érdekli kezdve a számítógépektől a falusi turizmuson keresztül a kozmetikáig. A katonai pálya számára lezárult.

Dani Zoltán nyugalmazott ezredes munkatársunkkal a Bukovinai kerékpártúrán