Állami díjas obsitosok

II. rész

    Az előző rész¹ befejező soraiból látható, hogy az állami díjas katonák második csoportja a hadsereg másik szakterületéről – rádiófelderítés-rádiózavarás – került ki és mindannyian villamosmérnökök voltak.
    Mint abban az időben minden más témában, így a haditechnikai fejlesztésben is egyfajta koordináció valósult meg a Varsói Szerződésen belül, amelyet az Egyesített Fegyveres Erők (EFE) Főparancsnokságának témában illetékes szakmai vezetése tartott kézben.
    Ebbe illeszkedett bele az a fejlesztő munka, amely már 1978-ban meghozta Szőnyi István ezredes részére az első Állami Díjat (amelyet négy másik társával megosztva vehetett át). Szőnyi István neve ekkor már ismert volt a szakmában, hiszen 1977-ben a „Híradástechnikai Tudományos Egyesület” Puskás Tivadar Díjjal² ismerte el szakmai munkásságát.
    A hetvenes évek közepén megvalósult és kimagasló eredménnyel járt fejlesztés („a rádiókommunikációs berendezések és rendszerek kutatása”) teremtette meg a koncepcionális alapját mindannak, ami 1985-re már egy nagyobb (katonai) kollektíva számára hozta meg az újabb nemzetközi szinten is jegyzett és konkrét „híradástechnikai nagyberendezések és komplex rendszerek” megvalósításában tetten érhető legmagasabb szintű állami elismerést. Ez akkor egy nyolcfős team volt, benne négy fő (Lugosi György, Szőnyi István, Szűcs László, Balázsi Károly) a Magyar Néphadsereg állományából.
    A magyar államnak már a nyolcvanas években sokmillió dollárt és szakmai elismerést hozott ennek a fejlesztő-kutató munkának az eredménye, ami az ily módon megszületett híradástechnikai nagyberendezésekből kialakított rádióelektronikai rendszerek létrehozásában manifesztálódott. Ezek a rendszerek a világ több pontján üzemelnek, így például: Indiában, Líbiában és több közel-keleti országban. E sorok írója járt a Damaszkusz környékén diszlokáló ezrednél, amely megkapta ezt a rendszert. Az akkor ott lévő szovjet tanácsadók nagy érdeklődést tanúsítottak a téma (és az érkező eszközök) iránt, ami nem volt váratlan. Azokban az években ez volt a legkorszerűbb rádióelektronikai felderítő rendszer a közelkeleten és (ez is) minden elemében magyar(!) alkotás. A spontán módon létrejött mintegy másfél órás konzultációs lehetőség oroszul – tehát az ő anyanyelvükön – a szír ezredparancsnok méretes légkondis irodájában az égből pottyant lehetőség volt a szovjet kollégák számára. Egy időben elhúzódó diplomavédés légkörét teremtették ott meg számomra, a részletekbe is belemenő kérdéseikkel.

Szőnyi István ezredes a Parlamentben átveszi az Állami Díját

    Amint az alkotók névsorából is látható, ebben a teamben is benne volt Szőnyi István ezredes, aki a Magyar Néphadsereg (sőt a Magyar Honvédség) egyedüli kétszeres Államidíjas tisztje. Már az első Állami-díj átvételekor felmerült nevezett munkásságának tudományos fokozattal (kandidátus) való elismerésének gondolata nem kisebb személyiség részéről, mint Oláh István (akkor vezérkari főnök). Szőnyi István az ezzel járó „adminisztrációt” nem vállalta. A második Állami-díjnál ugyanaz az Oláh István miniszterként már ezt mondta: „aki dolgozik, az nem ér rá disszertációt írni”. Ez a mondat jól illusztrálja a korabeli főnöki véleményeket a tudományos fokozat megszerzéséről (amelynek részleteibe ma már nem érdemes belemenni). Szőnyi István soha nem pályázott tudományos fokozatra – ma életének 82. évében talán sajnálja – de azon kevesek egyike, akiről nem feledkezett meg az utókor: 2000 novemberében a ZMNE rektora és Intézményi Tanácsa „PRO MILITUM ARTIBUS” oklevéllel tüntette ki, elismerve ezzel annak az életműnek tudományos nívóját, amely nevéhez fűződik.
    Érdemes idézni a Parlamentben elhangzott beszédből³.

    Ezek a szavak közel húsz éve hangzottak el. Ma sem tudnánk jobban összegezni e gondolatokat, amelyek időszerűségét nem lehet megkérdőjelezni.
    Érdemes felidézni azt is, hogy milyen „közegben” vehették át a mi katonáink az Állami Díjat 1985-ben: Berend T. Iván, Kulcsár Kálmán, Lovászi László, Sárközi Tamás, Hadrovics László, Simonyi Károly, hogy csak a legismertebbeket emeljük ki. E nevek patinája azóta is rangot jelent a tudományos közéletben.
    Állami-díjas hadmérnökeink mindegyike a rádiófelderítés különféle szakterületein dolgozott. Közös volt bennük az is, hogy mindannyian hazai felsőfokú oktatási intézményekben tanultak. A szakterület vezetői Pászka Géza ezredes, Dr. Nyári György ezredes, Dr. Sneider Pál ezredes voltak. Ők voltak azok, akik helyzetbe hozták beosztottjaikat, ami nem volt kevés, és támogatták (valószínűleg inspirálói voltak) a magas elismerésre való felterjesztésnek, önmaguk fölé emelve ezzel e szakembereket. Nagyon nagy tisztelet kell, hogy övezze azokat a katonai elöljárókat, a felső katonai vezetés azon tagjait, akik felismerték a tehetségeket, segítették fejlődésüket, és önzetlenül egyengették eredményeik megjelenítését. Szerencsések voltak azok a gondolkodó alkotók, akiket ilyen főnökökkel áldott meg a katonasors.
    Többen egybehangzóan állítják, hogy szinte mindannyian Dr. Nyári György mk. ezredes köpönyegéből bújtak ki, ami egyfajta megbecsülést jelez a már régen eltávozott elődök iránt.
    Meg kell említeni azt is, hogy ezekben az években a szakterület HM szintű vezetője Gulyás József mk. alezredes volt. A ZMKA REH tanszékvezetője pedig Dr. Bokor Imre (ma a hadtudományok doktora, egyetemi tanár) nyá. ezredes, akinek a visszaemlékezések szerint szintén szerepe volt a fejlesztési koncepciók kialakításában.
    Más oldalról megközelítve, Dr. Sneider Pál és Dr. Bokor Imre a Leningrádi Híradómérnöki Katonai Akadémián szereztek diplomát az ötvenes évek második felében, tudományos fokozatot mindketten a ZMKA-n kaptak.
    Még mindig a személyeknél maradva Szőnyi István nevét máig emlegetik a szakmában. Legutóbb 2006. május 11-én az egyik TV csatornán, élőadásban.⁴
    Az Állami-díjban részesített társaink közül ketten nincsenek már közöttünk: Lugosi György már sok évvel ezelőtt, Balázsi Károly pedig alig több mint egy éve hunyt el.
    Állami-díjasaink későbbi életútja (is) igazolja szakmai hitelességüket, ezért aztán több mint indokolt a feldolgozott múlt valósághű megjelenítése a mai hivatásos állomány részére.
    Az alkotás szabadságát a katonák közösségében sok minden más is igazolja. Érdemes volna – egy másik tanulmány keretében – áttekinteni mindazt a maradandót, ami azoknak a nevéhez fűződik, akik névtelenségre ítéltettek egyfajta „sajátos” mélyen szubjektív magatartás miatt. Ilyen is volt, de ez egy másik történet.
    Mintegy 25 évvel az események után indokolt lenne egy óriás tablón megörökíteni és méltó helyen nyilvánossá tenni azon katonatársaink nevét, akik kiérdemelték a legmagasabb alkotói elismerést, valahogy így, mint az „Állami díjas katonák” képen.
    Így kerülnénk összhangba a Kossuth-díj bizottság akkori elnökének ma is érvényes gondolataival: „a Kossuth-díj kifejezi az egész nép tiszteletét és elismerését a dolgozó ember, a kutató elme, a haladó eszmeiség, az állhatatosság, a művészi érték iránt. Nemzeti létünk meghatározó törvénye, országunk természeti kincsekben és nyersanyagokban való szűkössége is parancsolóan késztet bennünket a tehetséggel való okos gazdálkodásra, szellemi erőink, alkotó képességünk fejlesztésére, megbecsülésére…”⁵
    Befejezésül köszönetet mondok Borczván Bélának, Szőnyi Istvánnak, Szűcs Lászlónak, Galló Lászlónak valamint Lugosi Mártának (Lugosi György leányának), akik korabeli dokumentumok és fotók rendelkezésemre bocsátásával és korlátlan időtartamú konzultáció – baráti beszélgetés – lehetőségének biztosításával segítették munkámat.

Kolozsvári Sándor

1 FÓRUM 2006. 1. szám.
2 A katonák közül az első Puskás Tivadar Díjas Dr. Nyári György ezredes volt (1966), aki akkoriban szolgálati elöljárója volt a későbbi állami díjasoknak.
3 Népszabadság 1985. 4. 3.
4 Interjú Dékány Istvánnal: „A magyar rádiófelderítők a Földközi-tengert figyelték” (Népszabadság 2006. 5. 11.)
5 Idézet a KOSSUTH-DÍJASOK ÉS ÁLLAMIDÍJASOK ALMANACHJA 1948–1985 című kötetből