A magyar rádiófelderítők a Földközi-tengert figyelték



Az ezredes szerint a rádiófelderítők nem voltak "kispályások", hiszen még az is előfordult, hogy a nagyhatalmak közötti játszmák alakulásába szólhattak bele. Megesett, hogy az egyik vezető amerikai politikust szállító különgép a magyar légtérből küldött haza rejtjeles rádióüzenetet, és mire a rangos vendég Moszkvába ért, nem kis meglepetéssel tapasztalhatta: jó előre kidolgozott tárgyalási taktikája kudarcot vallott. A szovjet partnerek ismerték ugyanis a titkos terv minden részletét, mert az elcsípett adást a magyar katonai titkosszolgálat még a gép landolása előtt megfejtette, és az információt azonnal továbbította. Hogy ki volt a "célszemély", s mindez mikor történt, arról Dékány ma sem beszél.
Bár Európában béke volt, mégis akadtak drámai pillanatok. Ilyen lehetett, amikor 1967 júniusában az egyik távírász az USS Liberty amerikai könnyűcirkáló vészjeleit vette. A hajót a dél-európai partoktól alig hetven kilométernyi távolságban torpedótalálat érte, és a rádiós szinte sírva kiáltotta világgá, hogy már tizenegy halottjuk van. Az adásból kiderült az is, hogy a váratlan támadás egyik áldozatát Kovácsnak hívták. Azt viszont csak jóval később tudták meg, hogy az izraeli hadsereg egyik hadihajója tévedésből indította el a torpedót, és a végzetes hiba 34 tengerész életét követelte, 172-en kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.
A rádiósok hallottak elsőként arról is, hogy az amerikai légierő egy gépe atombombákat "ejtett el" 1966 januárjában Spanyolország felett. A B-52-es bombázó a levegőben egy másik géppel ütközött, és az egyik bomba a tengerbe, a másik három a szárazföldre esett. Ezek közül kettő fel is robbant - szerencsére, nem az atomtöltet, de a sugárszennyezés így is jelentős volt. Hogy az európai kontinensre csak ez a néhány nukleáris fegyver hullott - illetve még egy, 1968-ban Grönland partjainál -, szinte csak a véletlennek köszönhető, mert az amerikaiak ötven év alatt összesen 92 "elhagyott" atombombát kényszerültek "leírni". Ez az iránymérők előtt sem maradt titokban. Azt meg nap mint nap a saját fülükkel hallották, hogy a nukleáris fegyvereket szállító, bevetésre kész repülő erődök Európa szívében a szokásos útjukat járják - többnyire a szemben álló két világrendszer határa mentén.
A szolgálat persze többnyire különösebb események nélkül telt el. A rádiósok szorgalmasan figyelték például az Európában állomásozó NATO-csapatok mozgását, és a szürke hétköznapokba legfeljebb az hozott némi izgalmat, ha az Egyesült Államokból erősítés érkezett, egy egységet áthelyeztek, vagy hadgyakorlatba kezdtek valahol. A magyarok "célterülete" egyébként a Varsói Szerződésen belül kialakult munkamegosztás szerint elsősorban a dél-európai hadszíntér, ezen belül is a 7. amerikai flotta tevékenységének figyelemmel kísérése volt. Ahhoz azonban, hogy a rádióadások helyét meghatározhassák, a jeleket több helyről kellett mérniük, ezért a magyar iránymérőknek egyebek mellett az egykori Csehszlovákia területén is volt bázisuk.
Az olaszok lehallgatása Dékány szerint különösen hálás feladatnak minősült, hiszen a talján fecsegős nép. Ráadásul a távírászok a Morse-jeleket olyan dallamosan adtak, amilyen dallamos az olasz nyelv maga. Ezzel pedig - állítja az ezredes - a magyar távírászok dolgát is alaposan megkönnyítették. Mellesleg az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a vallási ünnepek sora miatt a felderítőknek gyakran nem kellett dolgozniuk, mert a munkaszüneti napokon az olasz éterben is csend honolt. A németek vagy a franciák megfigyelése nehezebb feladat volt, mert azok "kopogósan", precízebben, vagyis "unalmasan" morzéztak.
A rádiófelderítés különleges képességeket, mindenekelőtt rendkívül kifinomult hallást igényel. Az ötvenes években nyilván emiatt vetődött fel, hogy érdemes lenne vak távírászokat alkalmazni. A látássérültek elképesztő adottságait mutatja - emlékszik vissza Dékány ezredes -, hogy akadt közöttük olyan is, aki miközben a Morse-adásokat vette, folyamatosan verte az írógépet, a társait meg viccekkel szórakoztatta. Őket egyébként egészen a nyolcvanas évek elejéig foglalkoztatták.
Különleges képességekre más tekintetben is szükség volt: a rádióadások lehallgatása, illetve a szemben álló fegyveres erők mozgásának figyelemmel kísérése - vagyis a rádió-iránymérés - korszerű eszközök nélkül nem sikerülhetett. A haditechnikai eszközök kereskedelmét korlátozó intézkedéseket és a pénzhiányt pedig az ezredes szerint sokszor a magyar mérnökök tehetsége, illetve találékonysága ellensúlyozta. Így olyan berendezéseket sikerült kifejleszteniük, amelyek nemzetközi összehasonlításban sem vallottak szégyent. Ezt bizonyítja, hogy az egykori NDK-nak szállított hazai rádiótechnikai eszközöket a két német állam egyesülése után néhány évig még a Bundeswehr is használta. Igaz, hogy a kilencvenes évek derekán már a németek ajándékoztak néhány lehallgatótornyot Magyarországnak, de ez már egy másik történet...
