Fehér láz

Az esti látvány eleinte még fogolynak, túsznak
követelte őt magát is, aztán hirtelen zörrenés
a tolakodó sejtések indíttatásait elevenítette
fel, és így a különösség, a megkülönböztető
általánosításában porszemek, fehér láz, öröm
egymással asszociáló: csöndesült titok-ázalék,
versenyre hívás, a pillanat mögötti ölt ruhát,
és indul el, már keresi az elveszett juhot az ember.
Ilyen kikerülhetetlen "belső" által visz egy megjelölt,
egy felismert, egy ideává avatott. Az ember lábával
érzi pusztán, hályog rejtette el, ám mégis a hiátusok
katarzissal tartoznak hozzá, új fák nőnek, az égi elvarázsolt
fénylése almárium szinte, és bezár elsietőket, oly arisztokratikus
vágy, oly elnyugodott, olyan valóban aktualizálható, és felsérti
a tűnni érkezőt, azt a szubsztanciáról ígérgető haszontalan
álom-jelenlétet, azt az egyetlen tömbben zárt káprázattal
illetőt sebzi, igazítja. Az ember az elveszett bárányt keresi,
odaajánlja mindenét, és szinte ő is már az, a horzsolásokat
ugyanúgy érzi, végül találkoznak. Nem tudni ki az angyal,
nem tudni melyikük volt az elveszett, hisz ebben a felértékelődésben
vallották meg egymást, ez volt a történet rózsaolaja, ez volt a feltámadó ígéret.

Alétheia

A kitartott mozdulat ázott füzetlap
ismerkedés gondolata lényeddel
fordítva át. Ne a jelmezt próbáld az
alkalomra, nem kérhetsz kompromisszummal
egy külső szinten válaszokat: eszköz az utalás,
és utasításokat lépték formáz. Hajolj a földhöz
közel, de úgy, hogy alétheia őriz, vár rendez
és rejtőztet el. Az életérzésben alkotói sejtés
születik. Ne áruld el, ne add ki önmagad
jelöléseivel, csak úgy legyen elérhető, mint
a heraldikai jelek. Ám nézd és lásd is meg
belülről: ami összeköt élő áldozati öröm.
Ne gondold elpazarolhatónak, ne is tékozolj,
el ne tékozold, mert út és viszonyítási jog:
kölcsönös érintés igaza, mely engem is
otthonos érzéssel intonál. Igazodóan zárt
pillantással nevezzük el azt ami megtörténik.
Ne hagyd a kintieknek prédául, és takarjam
én, takarjam álmokkal viszont.
KERUBOK METAMORFÓZISA

megállsz és hallgatásod ettől védtelen
a gesztusok kereszttüzében
sok várta számonkérő éppen ekkor itt
az emberi szavak gyűrött és ezt azt harsogó ruházatok
a tények mégis történnek velünk
és boltozat ügyelt az érintkező
alakváltozások kegyelt jellegén
a spektrum szűrten hatolhat át
az arcunk tündöklő és mindegy már a gladiátorosdi is
a nézésünkön szentjánosbogarak
rezdítik apró szárnyaikat
talán most kerubok metamorfózisáról írtam rég vártat neked
és hókristályos szent liturgiák
csak vándorlásban pillantanak vissza ránk az ízlelés szimfóniái
az egymásért takart az egymásért
időben kimerevedő a sok-sok zizzenő papír marad és oldások
kötések rajzanak ki gyémánt tükrök fogadalmas bánatai
a mindenséggel szétterült igen
e sírás és nosztalgia
az árnyékainkon viasz
ne lépkedj túl korán a kérdésekkel úgy zuhansz hogy
nem szobádba egyedül nem voltam ott... ha elhibáztad nincs lényeinken az a szó mely elhordozza az akusztikusat
és lélegzetvételeink között szüneteltetett példázatok...
de mondom gondolom ne
lépkedj túlzóan korán

Versem a Nekünk Nyolc folyóirat 2017/4. lapszámában,
szerkesztő Bak Rita.