A bevezető helyetti ajánló
Afrikának fantasztikusan gazdag a népmesevilága, amelyet generációkon keresztül őriztek és hagyományoztak egymásra az emberek. Találunk közöttük a világ keletkezéséről szóló eredetmondákat, de olyat is, amely az "emberi teremtmények" egymás közti kapcsolatáról mesél. Akadnak olyanok, amelyek a környezet és az állatok, vagyis a természet, több ezer éves megfigyeléséből merítenek.
Vannak mesék, amelyek az első hallásra hasonlók lehetnek a világ bármely pontján hallható tündérmesékhez, vagy épp ellenkezőleg, vadaknak, véreseknek, néha kegyetleneknek tűnnek, de mindent összevetve, mégis olyan erős afrikai hangulat sugárzik belőlük, mint az átmelegedett föld illata eső után. Ezek a történetek az olvasót olyan elbűvölő világba kalauzolják, amelyben az állatok beszélnek, az emberek gyakran alakot váltanak, a varázslat mindennapos, és a valóság teljes mértékben a feje tetejére áll. A számos kudarc ellenére, a dolgok általában, végül mégis jóra fordulnak. A gonosz és kapzsi emberek és állatok megbűnhődnek, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát. Az istenek szigorúak, de igazságosak, a történetek végén pedig mindig találunk tanulságot, amelyet, ha elég bölcsek vagyunk, meg is értünk.
A könyvben szereplő főként állatokkal kapcsolatos mesék gyűjteményében nemcsak dél- és kelet-, hanem nyugat-afrikai részekről, vidékekről is találunk népmeséket. Prihoda Judit élethű illusztrációival kiegészítve nemcsak gyermekek számára nyújt nagyszerű élményt, hanem felnőtteknek is. Mint ahogy az afrikai történetek általában, ezek is nagyon alkalmasak a hangos felolvasásra. A könyv a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2006-ban végző Prihoda Judit diplomamunkája, amely jó ürügyül szolgált Afrika és az állatok iránti szeretete tanúságtételéül. Bízom benne, hogy az olvasót is megérinti ez a csodás világ, Afrika, amely úgy hat bárkire, akár a drog. Van, akiket az első alkalommal absztinenssé tesz, és vannak, akik örökre a rabjává válnak...

Haszon Gábor

A csillagok szíve
Hallgattam a csillagok beszédét. Azt mondják a csillagok: Cau! Cau! Kérdeztem nagyapámat: mit jelent a csillagok beszéde? Nagyapám akkor, azon a hűvös estén kunyhója előtt üldögélve elmondta nekem az emberek és a csillagok beszélgetését: Amikor nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hisz minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel. Adjanak hát szívükből a szegény busmanoknak, hogy azok is jóllakjanak. Ilyenkor mondják a csillagok: Cau! Cau!
Az emberek meg visszafelelnek nekik: Cau! És félnek, hogy a csillagok megbűvölik a gazellákat, hogy ember el ne ejthesse őket. Amikor feltűnik egy-egy csillag, nagyapám így beszél hozzá:
-- Tele van a szíved, te csillag, adj hát nékem belőle! Vedd helyette az én szívemet, az én éhező szívemet! Éhezem, koplalok, jóllaknék egyszer már én is, mint te! Tele van a gyomrod, adj hát belőle nekem! Vedd helyette az én gyomromat, az én éhező gyomromat! Jóllakott vagy, nagy vagy, én meg éhezem, koplalok. Koplalj egyszer te is! Add nekem a karodat is, vedd helyette az enyémet! Nem ejt már vadat az én karom, elhibázom mind a célt.
Kívánta erősen, bár eltalálná nyila a gazellát, azért kérte a csillag karját, s adta volna helyébe a magáét, hisz azzal egyre csak célt tévesztett. Befejezte a fohászát nagyapám, leült a kunyhója elé, s arra gondolt: de jó volna meghegyezni nyilait, felajzani íját, elejteni azt a gazellát!

A hiénák varázslója
Összegyűltek egyszer a hiénák és elhatározták, hogy varázslót keresnek maguknak, aki minden gondjukban-bajukban tanácsot ad nekik. Sokáig vitatkoztak, hogy kit bízzanak meg ezzel a fontos tisztséggel. Végül az orrszarvúmadárra esett a választásuk. Követséget menesztettek hozzá, és előadták a kérésüket. Az orrszarvúmadár elfogadta a tisztséget, sőt azt gondolta, az lesz a legjobb, ha mindjárt meg is lepi valami jövendöléssel a hiénákat. Így szólt hozzájuk:
-- Ha tudni akarjátok, éppen jókor jöttetek hozzám. Mert a mai naptól fogva nem lesz többé nappal, csak éjszaka. Ami fényt láttok ezentúl a holdfényen kívül, az nem más, mint az én drágakövekkel kirakott csőröm ragyogása!
A hiénák megörültek a jó hírnek, és azonnal fölkerekedtek, hogy rablóútra induljanak az éjszaka sötétjében. Nem messze tőlük meg is találták, amit kerestek, egy hatalmas szamárcsordát. Szerencséjük volt, a pásztorok is éppen elalvóban voltak. Nagy csendben odasompolyogtak a csorda közelébe, kiválasztották áldozataikat, és olyan gyorsan végeztek velük, hogy még egy nyikkanásnyi hangot se tudtak adni. Sok jámbor szamár elpusztult akkor éjszaka, de a feneketlen gyomrú hiénáknak még ez sem volt elég; egyre-másra újabb áldozatot vonszoltak el a csordából.
Egyszer aztán azon kapták magukat, hogy feljött a nap, pontosan úgy, mint máskor, s hogy egy szó sem igaz abból, amit az orrszarvúmadár jósolt. Egy percig sem maradhatnak tovább, hiszen már így is túl sokáig időztek, a nagy reggeli világosság egykettőre leleplezi őket. Félszükben, hogy a pásztorok észreveszik őket, ész nélkül menekülni kezdtek. Csakhogy volt közöttük egy öreg hiéna is, aki nem bírta a gyors vágtát, minduntalan elmaradozott tőlük. Végül egy nagy halom szamártrágya alá rejtették el az öreget, a többiek meg továbbfutottak az erdő felé. Ekkor azonban a pásztorok is észbe kaptak, föllármázták a környéket, és elhatározták, hogy bosszút állnak a rablókon. Az egyik lándzsás férfi, hogy dühével kérkedjen, lándzsáját belehajította a szamártrágyába, s éppen az ott rejtőzködő öreg hiénát találta el. Így tudták meg, kik voltak a rablók. Azonnal el is indultak utánuk, a nyomokat követve. Amikor az erdőhöz értek, nagy hajtóvadászatba kezdtek. A hiénacsapat felét megölték estig, a többinek azonban sikerült elmenekülni.
Az életben maradottak ezután újra összeültek tanácskozni. Abban mind megegyeztek, hogy az orrszarvúmadár nem maradhat tovább az ő bizalmas tanácsadójuk, de kit keressenek a helyébe? Ezúttal a kakasra esett a választásuk. Nem is csalódtak benne, azóta se váltották le. Ha kimennek este a szavannára, mindig hallhatják a kakas hangját, mintha csak azt mondaná: "Itt az idő, indulhattok vadászutatokra!" S reggel ugyancsak az ő kukorékolása a legelső madárhang, amely figyelmezteti a hiénákat, hogy most már ideje lesz hazakotródni. De az orrszarvúmadárnak soha többé nem bocsátottak meg. Azóta is, ha véletlenül meglátnak egyet, azonnal kergetni, űzni kezdik.

Miért tarka a hiéna?
A sakál elment egyszer halászni, és egy nagy szákra való kisebb meg nagyobb halat fogott. Otthon megfőzte a zsákmányt, jól belakott belőle, de még mindig annyi maradt, hogy akár kezdhette volna elölről a lakmározást újra meg újra.
-- Kié legyen a többi hal? -- töprengett magában, de nem tudott semmi okosat kitalálni. Amint így törte a fejét, egy hiéna tűnt fel az úton. Oda is kiáltott neki:
-- Hé, hé, gyere csak ide gyorsan, testvér! -- A hiéna egykettőre ott termett. -- Látod ezt a sok halat? -- kérdezte a sakál. -- Ez mind az enyém, de ha éhes vagy, láss hozzá, egyél, amennyi jólesik.
A hiéna -- nem hazudtolva meg a fajtáját -- mohón habzsolni kezdett, és egész addig evett, míg az utolsó halat is el nem tüntette. A sakált, aki szótlanul nézte, felbosszantotta ez a rettenetes falánkság. Közben arra repült egy frankolin, leszállt az egyik közeli fára, és rikácsolva énekelni kezdett: Kilkal! Kilkal! A hiéna éppen az utolsó halat nyelte le, mikor figyelmes lett az éneklő madár pettyes tollazatára.
-- Milyen csodálatos tarka foltos tolla van! -- kiáltott fel irigykedve. -- Nem tudod, sakál testvér, ki pöttyözte meg ilyen szépen ezt a madarat?
-- Már hogyne tudnám! -- vágta rá a sakál. -- Én.
-- Nem pöttyöznél meg engem is? -- kérdezte a hiúságtól megszédült hiéna.
-- Miért ne - nevetett a sakál, s ravaszul úgy tett, mintha csak a nagylelkűség beszélne belőle. -- De ahhoz egy éles kés kell, meg egy kis fehér föld.
A hiéna készségesen elügetett és csakhamar visszatért a szükséges kellékekkel. Arról persze fogalma se volt, hogy a sakál felbosszankodott a mohóságán. Átadta a kést meg a fehér földet, a sakál pedig ráparancsolt, hogy térdeljen le előtte. Engedelmeskedett. A sakál ekkor jó erősen leszorította a hiéna fejét, a hátára ugrott, és a késsel összevissza szabdalta a bőrét. S közben folyvást ezt énekelte: -- Fölfaltad a halamat, a halamat, a halamat, pöttyözöm a hátadat, a hátadat, a hátadat!
A hiéna tűrte egy darabig, aztán könyörögni kezdett a sakálnak, hogy engedje el. Az el is engedte, és azt tanácsolta a nagyevőnek, hogy hemperegjen meg egy kicsit azon a fehér földön, amit hozott magával, akkor majd mindjárt másképp érzi magát. Mit tehetett a hiéna? Megfogadta a tanácsot. Azóta olyan fehérfoltos tarka.

Az oroszlán és a kilenc hiéna
Az oroszlán egyszer vadászútra ment kilenc hiénával, és raboltak maguknak tíz marhát. Utána így szólt a hiénákhoz:
-- Osszuk szét magunk között a zsákmányt.
-- Rendben van -- válaszolták a hiénák --, rád bízzuk az osztást.
Mire az oroszlán így okoskodott:
-- Ti kilencen vagytok, kaptok még egy tehenet, és akkor éppen tízen lesztek. Ami engem illet, nálam marad a másik kilenc marha, s akkor mi is tízen leszünk.
-- Jól van -- bólintottak a hiénák, és elvonultak az egy szem tehenükkel. De félúton sejteni kezdték, hogy valami nincs rendjén. Végül az egyikük felkiáltott:
-- Testvérek! Ez az oroszlán becsapott bennünket, magának tartotta meg a nagyobbik részt!
A társai dühösen helyeseltek:
-- Az már igaz! Az aljas! De mit tehetünk most már?
-- Menjünk vissza, és mondjuk meg neki, hogy nem értjük ezt az osztozkodást -- ajánlotta az első hiéna.
-- De ki szólítsa meg? -- kérdezték a többiek.
-- Majd én -- felelte az első. -- Odaállok eléje és azt mondom: Nagyságos oroszlán barátunk!
Úgy is történt, visszafordultak, de az oroszlán éppen aludt, amikor megérkeztek.
-- Nagyságos oroszlán barátunk! -- kezdte az első hiéna. Az oroszlán feltápászkodott, és rájuk mordult:
-- Mit akartok? Mi bajotok?
-- Az osztozkodás -- szólalt meg egy másik hiéna.
-- Nem értjük egészen -- folytatta egy harmadik.
-- Adjuk össze ismét a marhákat -- ajánlotta a negyedik.
-- És bízzuk meg a sakált, hogy ő ossza el közöttünk a zsákmányt -- mondta az ötödik. Az oroszlán morgolódott, de azért beleegyezett.
-- Ha nagyon akarjátok, legyen. -- És odafordult az első hiénához: -- Eredj, és mondd meg a sakálnak, azonnal jöjjön ide, mert osztozkodni akarunk! -- A másik nyolc hiénának meg azt parancsolta: -- Ti meg rohanjatok, és hozzátok ide azt a sakált!
Így aztán valamennyi hiéna útra kerekedett, a marhák meg ott maradtak. Amíg viszont oda voltak, az oroszlán szétmarcangolta és megette az első osztozkodásnál magának megtartott kilenc marhát. Amikor visszatértek a hiénák, látták, mi történt. Újra összeültek tanácskozni, mitévők legyenek. Végül odaküldték a sakált az oroszlánhoz, hogy kérdezze meg tőle, hova lett a kilenc marha? A sakál oda is ment és megkérdezte.
-- Itt vannak a belei, csontjai a kilenc marhának, félretettem őket neked, ezért hívattalak ide. De maradt még egy tehén, azt jó volna, ha te osztanád el közöttünk.
A sakál visszament a hiénákhoz, és így szólt:
-- Hiénák! Csakugyan van itt egy oroszlán, aki kilenc marhát már megevett. Csak egy tehén maradt, azt kellene szétosztani közöttetek. Mire a hiénák azt válaszolták:
-- Jól van, mondd meg, hogyan osztozkodjunk.
-- Látjátok, ez itt éppolyan oroszlán, mint a többi. Ha csak a felét kapja, az biztosan nem lesz elég neki. Azt ajánlom hát, hogy az egészet adjátok neki.
A hiénák összenéztek, aztán úgy gondolták, hogy ha a sakál tanácsolja ezt, akkor bizonyára így is van. Otthagyták hát a tehenet és elvonultak. Ekkor a sakál az oroszlán hoz fordult:
-- Azt mondtad, félretetted nekem a kilenc marha belét meg csontját. Hol van?
-- Mi közöd hozzá! -- mordult rá az oroszlán. -- A kilenc hiénának se adtam semmit, pedig ők velem együtt vadásztak. Mért adnék éppen neked? Eredj inkább, keress magadnak egy másik tehenet!
-- Amit ezután még adhatnál -- felelte a sakál --, arról inkább lemondok. -- Végül dühösen eloldalgott.

Az oroszlán király és a sas király
Egy nap réges-régen egy fiatal pávián üldögélt egy magas, árnyékos fa alatt. Egyszer csak a felső ágak közül hangok szűrődtek le hozzá. Kíváncsi alkat lévén állandóan kész volt arra, hogy beleüsse az orrát mások dolgába. Most is nagyra nyitotta füleit, és addig nyújtogatta a nyakát, amíg meg nem látta a hangok tulajdonosát. A beszélgetés annál is inkább felkeltette érdeklődését, mivel uráról, a szárazföldi állatok királyáról volt szó.
Ahogy felkukucskált, látta, hogy egy kísérteties, kopasz nyakú keselyű beszél a sas királyhoz:
-- Minden tollasok ura! -- szólt a keselyű, tisztelettel hajtva meg fejét. -- Senki ezen a földön vagy a levegőben nem mérhető hozzád. Miért hagyod, hogy mások királynak nevezzék magukat? Tollas Méltóság! Senki sem merészelhetné elvitatni minden élők feletti uralmadat. Mégis az a senkiházi oroszlán ott lent arcátlanul azt üvölti, hogy ő mindenek királya!
A sas egyetértően bólintott:
-- Én jó tanácsadóm! Valóban senki sem alkalmasabb nálamnál az uralkodásra. Csak én tudom megvédeni alattvalóimat bármilyen őket fenyegető veszélytől. Az erőm fáradhatatlan szárnyaimban van. Ki tud nagyobb magasságokba repülni, vagy messzebbre ellátni nálam?
-- Igaz, király -- felelte a keselyű --, mivel az ostoba oroszlán egyszerű földi helyzetéből fakadóan alig lát az orrán túl. Négylábú alattvalói közül már sokat megöltek a vadászok, mert ő soha egyetlen figyelmeztető hangot nem tudott adni nekik. A veszedelem már utol is érte őket, még mielőtt akár csak tudomására jutott volna. De te, uram, a nagy magasságból minden veszélyt látsz, és figyelmezteted tollas alattvalóidat.
A sas felborzolta tollait és azt kérdezte:
-- Szerinted ő van olyan szép, mint én?
-- Egyáltalán nem, uram -- felelte a keselyű mélyen hajlongva. -- Ő csak egy szánalmas négylábú, nagy bozonttal a nyaka körül. Míg te, királyom, a szárnyaid úgy tündökölnek, akár egy aranymedálokkal kirakott palást. Nemes fejedet tollak koronázzák, és ápolt tested úgy ragyog a fényben, akár a fekete gyöngy.
A sas szemei csillogtak az izgatottságtól, ahogy tanácsadója dicséretét hallgatta.
-- Milyen igazad van! -- tört ki belőle. -- Miért kellene eltűrnöm ezt az oroszlánt? Háborút indítok ellene és térdre kényszerítem.
Ezt már nem bírta hallgatni a pávián. Hangos nevetésben tört ki és felkiáltott:
-- Bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy egy madár valaha is uralkodhatna egy olyan nemes fenségen, mint az oroszlán király. A te tanácsadód csöpp fejében soha nem lesz annyi bölcsesség, mint az ő tanácsadójáéban, az elefántéban. Minden napotok ilyen mókásan kezdődik?
A pávián közismert volt szemtelenségéről, de ez már a két madárnak is túl sok volt. Undorodva repültek el a sas kőszirti otthonába, ahol a madarak királya azonnal összehívta alattvalóit. Madarak, rovarok, minden repülni képes teremtmény csapatokban érkezett, hogy hallják szavát. Jó uralkodó volt, alattvalói büszkék voltak rá, és híven engedelmeskedtek parancsainak.
-- Híveim -- kezdte a sas --, úgy nagyok, mint kicsik! -- Az utolsó szónál nagylelkűen odabiccentett a rovarok felé. -- Az a kívánságom, hogy mindannyian csatlakozzatok hozzám a háborúban, ahol véget vetünk az oroszlán ostoba kérkedésének. Mindenkinek azt híreszteli, hogy ő az egyedüli király. Hát az ég és föld mestereként nem én vagyok minden élő dolognak a királya?
-- Te vagy! Te vagy! -- kiáltották egy hangon az egybegyűltek, és kifejezték hajlandóságukat a királyukért vívandó harcra -- a denevér kivételével. Soha nem szeretett harcolni. Bár a denevér tud repülni, mégsem tartozik a madarak és rovarok közé, így a sas úgy döntött, hogy nélküle harcol. Ez idő alatt a pávián felkereste az oroszlánt, és így szólt hozzá:
-- Felség! Hallgasd dicsérő szómat! -- Az oroszlán meglepődve kapta fel a fejét, hogy milyen jól nevelt is tud lenni a pávián, ha akar. -- A magam dolgát intézve az erdőben meghallottam, ahogyan a sas beszélgetett tanácsadójával, a keselyűvel. Azt állította a sas magáról, hogy ő a legnemesebb király a földön. Azt is mondta, hogy te hozzá képest semmi vagy. Csúnyaságokkal illette külsődet, és komoly terveket szőtt, hogyan kényszerítsen téged térdre.
-- Sörényemre! -- üvöltötte őfelsége dühösen. -- Várni fogjuk őt! -- Azonnal üzenetet küldött alattvalóinak, hogy készüljenek a háborúra. Épp amikor az oroszlán kiadta a parancsot, a denevér érkezett kifulladva a nagy sietségtől.
-- Fontos hírt hozok neked, felség! Most jövök a szárnyasok gyűléséről. Azt tervezik, hogy holnap nagy erőkkel megtámadnak téged. Készülj hát, hogy megvédd trónodat!
-- Hálás vagyok a figyelmeztetésért -- felelte az oroszlán --, de nincs rád szükségem. Szárnyaid vannak, és meglehet, egyszerűen visszarepülsz a levegő teremtményeihez, hogy hírt vigyél nekik a mi terveinkről. Nem, nincs hely számodra a csapataimban.
Mivel egyik félnek sem kellett, a denevér elrepült egy fára, ahol fejjel lefele lógva sírva fakadt. A király eközben seregszemlét tartott. A gyáva sakál nagyon kényelmetlenül érezte magát, amikor az oroszlán tekintetét magán érezte.
-- Barátom -- szólt hozzá ura --, tudom, hogy ügyes vagy. De azt is tudom, hogy a csatához túl gyáva. Hol kívánod kivenni a részed a közeledő csatában?
-- Felség -- válaszolta a sakál --, hadd érjen az a megtiszteltetés, hogy én legyek a zászlóvivőd! Mivel zászlónk nincs, hadd lengedezzen helyette a farkam. Felállok egy szikla tetejére, ahol jól látszom majd a csata színhelyéről, és magasra emelem a farkam, ha nyerésre állunk. Viszont alacsonyabbra eresztem, ha vesztésre.
-- Ez utóbbi alig valószínű -- morogta az oroszlán. -- Csak aztán semmi furfang!
A következő nap hajnalán hangos szárnysuhogás hallatszott. A sas király támadott szárnyas csapatával. A levegő minden teremtménye ott volt, még a rovarok is. Ám az oroszlán király sem takarékoskodott erőivel. A szárazföld összes lénye zászlója alá gyűlt: békák, kígyók, gyíkok és mind a többi is. A szárnysuhogás hangja a semmibe veszett, ahogy az állatok csatasorba álltak. A kígyók sziszegtek, ahogy fel-felcsaptak méregfogukkal a madarak felé. Az oroszlánok üvöltöttek, az elefántok trombitáltak, a vadmacskák visongtak, a zebrák dübörögtek, süketítő volt a zaj.
Végül a szárnyas had kerekedett fölül, sok szárazföldi állat elvesztette a szeme világát, ahogy ellenségeik le-lecsaptak rájuk a magasból. A rovarok is a szemeket támadták, és sokakat megvakítottak. Az állatok újra és újra összecsaptak, a végsőkig kitartva. A szárazföldiekben egész idő alatt zászlótartójuk magasra emelt farka tartotta a lelket. Eközben a denevér még mindig fejjel lefelé csüngött a fáról és zokogott. Úgy érezte, jobbat érdemelt volna, ha már olyan messziről iderepült, hogy figyelmeztesse az oroszlán királyt. Amikor egy méh odarepült hozzá, és megkérdezte, miért sír, nagyon megörült a barátságos szónak. Mindent elmesélt neki, beleértve a sakál farkának fontosságát is.
-- Rendben -- hümmögött a méh. -- Majd én megtanítom őket, hogy legközelebb megbecsüljék a barátot, aki szükség idején figyelmeztet a bajra. -- Ezzel visszarepült a sashoz. -- Felség! -- szólt a kis méh. -- Majd én véget vetek ennek az áldatlan harcnak, hiszen már így is túl régóta tart. Engedd meg, hogy megmutassam a szárazföldieknek, hogy vesztettek.
-- Nagyszerű! -- kiáltott fel a sas király. -- Szeretem az olyan bátor rovarokat, mint te vagy.
Ezzel a méh odarepült a szikla tetején álló sakálhoz, és jól beleszúrta a fullánkját a zászlótartó bozontos farka alatti legpuhább részébe. A zászló azonnal eldőlt. A sakál fájdalomtól visítva csapkodott, majd fülét hátracsapva berohant az erdőbe. Amikor az oroszlán király és alattvalói látták, hogy eltűnt a zászlójuk, azt hitték, hogy a csatát elveszítették. Megfordultak és ők is hanyatt-homlok menekültek a helyszínről.
Kis idő múlva a két rivális király kihirdette a békét. Az oroszlán alázatosan kérte a sast, hadd kapja vissza a trónját. Udvariasan utalt arra, hogy egy madár tényleg túl kicsi ahhoz, hogy mindenki királya legyen. A sas kegyesen engedett is, az oroszlán pedig beismerte, hogy amióta elvesztette a háborút, még csak nem is gondolt arra, hogy erősebb lenne őfelségénél, a sas királynál, minden szárnyasok uralkodójánál, még mérete ellenére sem. A szárnyasok sokasága között a sas büszkén emelkedett a magasba, míg az oroszlán és földhöz kötött hívei szégyenkezve és alázatosan lent maradtak.

Az elefánt és a béka
Sokat meséltem már Elefánt úrról és Béka úrról, akiknek egy házban lakott a szerelmük. Egy nap Béka úr megszólította az Elefánt úr kedvesét, és azt mondta neki:
-- Elefánt úr, a te kedvesed, az én lovam!
Amikor éjszaka Elefánt úr eljött, a lány megmondta neki:
-- Béka úr azt mondta, te vagy a lova!
Mire Elefánt úr nyomban Béka úrhoz sietett és megkérdezte:
-- Mondtál olyasmit a kedvesemnek, hogy én a lovad vagyok?
-- Nem -- válaszolta az --, nem mondtam.
Erre mindketten nyomban nekiindultak, hogy felkeressék Elefánt úr kedvesét. Útközben Béka úr így szólt Elefánt úrhoz:
-- Nagyapó, elfáradtam, jártányi erőm sincs. Hadd üljek fel a hátadra!
-- Hát ülj fel, kis unokám -- válaszolta Elefánt úr.
Béka úr felült, és egy kis idő múlva megint csak megszólalt.
-- Nagyapó -- mondta --, le fogok esni. Hadd kössek kötelet a szádba.
Elefánt úr beleegyezett, Béka úr pedig úgy is tett. De egy kis idő múlva ismét megszólította Elefánt urat.
-- Nagyapó, hadd törjek egy suhogó vesszőt, hogy azzal űzzem el rólad a moszkitókat!
-- Törj -- egyezett bele Elefánt úr. És Béka úr szerzett egy suhogó vesszőt.
Így közeledtek a lányhoz, aki, mikor elébe értek, felkiáltott:
-- Elefánt úr! Te csakugyan Béka úr lova vagy!

A sakál és a víziló
A hatalmas folyó, amely ismeretlen tájak felé igyekszik, mindig nehezen vesz búcsút a párás-zöld vadontól: még utoljára szétterül a sűrű cserjék között, és a faóriások koronái alatt mély medret váj magának. Ezek a csöndes őserdei vizek kedvelt gyülekezőhelyei az állatoknak: ide járnak napszállatkor szomjukat oltani.
A kis antilop egyszer alaposan megtömte a bendőjét, és lomhán baktatott a vízpart felé. A legkisebb zajra is hegyezte a fülét, és nagy sötét szemével apróra kifürkészett minden homályos zugot. Nem lévén megáldva semmi védőfegyverrel - két kis apró szarva inkább csak dísz volt rajta -- folyton résen kellett lennie, hogy váratlanul meg ne lepjék az ellenségei. Márpedig ellensége több volt a kelleténél. Ha csak tehette, kötődött mindenkivel, így aztán örökösen az életével játszott. Mikor az erdő széléhez ért, óvatosan megállt. Nem akart kilépni addig az erdő homályából, amíg meg nem győződött, hogy nem leselkedik rá veszedelem.
De béke és nyugalom honolt körös-körül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú döngése neszezett... Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás -- a halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé. De mielőtt inni kezdett volna, szemét még egyszer végigjártatta a folyón, nem bukkan-e föl valami száját tátogató krokodil vagy kígyó... S egyszerre riadtan kapta föl a fejét: mi az ott, az a szürke nagy valami a vízben? Tegnap még nem volt ott! Olyan, mint egy szikla -- de a kis antilop tudta jól, hogy sziklákat nem hömpölyget a folyó, és különben se nőnek sziklák máról holnapra, mint a gomba. Ledőlt fatörzs sem lehet, mert sem az alakja, sem a színe nem olyan. Krokodil talán? De még sosem látott ekkora krokodilt. Vagy talán afféle különös jószág, amilyeneket azok a furcsa, idegen sápadt emberek hoztak magukkal, ami a vízen siklik, és tüzet köpköd magából? Ahhoz meg mégis nagyon kicsi. Aztán egyszerre jóízűen felkacagott a kis antilop: "Milyen bolond is vagyok, hogy mindjárt rá nem jöttem! A jó öreg Víziló koma szundikál ott a vízben! Akkor pedig nincsen semmi baj, jámbor jószág az öreg, az ugyan nem bánt senkit, ha békében hagyják." S a kis antilop megnyugodva, gyönyörűséggel hörpölni kezdte a finom, hűs vizet.
Miután szomját eloltotta, még egyszer szemügyre vette a vízilovat. Nem csoda, hogy nem ismerte meg, akárki sziklának nézhette. Semmi eleven lényhez nem hasonlított. És ha mégis, akkor inkább holt vízilónak vélhetnénk, s nem alvónak. "Csak legalább Sakál testvér itt volna! -- sóhajtott magában. -- Milyen jó tréfa lenne elhitetni vele, hogy a víziló megdöglött, és rávenni valami bolondságra - a víziló meg egyszerre megmozdulna! Halálra rémülne Sakál koma. Ejnye csak - hátha mégis meg lehetne csinálni?..." S a kis antilop mély gondolatokba merült. Egyszer csak el kezdett kuncogni magában: hiszen bármikor felültetheti azt az ostoba Sakált, csak a falánkságát kell megcsiklandozni! Olyan falánk, hogy a tulajdon nagyanyját fölfalná, ha merné. Azt mondják, megeszi a pókot, svábbogarat, még a százlábút is! Brrr!
És egyszeriben készen volt a haditervvel. Amilyen gyorsan csak a lába vitte, eliramodott az ösvény felé, amelyiken a sakál a folyóra járt inni. Éppen ilyenkor szokott arra járni, így hát biztosan tudta, hogy jókor érkezik. Leült az út mellé, erősen fülelt, s mihelyt meghallotta messziről az ágak ropogását, olyan éktelen üvöltésbe kezdett, hogy azt hihette az ember, elevenen nyúzzák:
-- Szegény, kedves öreg barátom! Életed virágában! Mekkora csapás! Milyen szíves voltál mindig hozzám, kedves jó barátom. -- És sírt keservesen. Nem szívből, csak amúgy színlelve, de olyan ügyesen színlelte a szomorúságot, hogy te is sírva fakadtál volna, ha hallod, merő szánalomból. A sakál -- mert ő volt az, akinek a lépteit a kis antilop meghallotta -- ott találta őt, kezeit tördelve: maga volt a testet öltött búbánat. Sakál testvér nem tartozott a résztvevő lelkek közé -- bánta is ő a más baját --, de szerette hallani, ha mások panaszkodtak, hízott a mája. Az a tudat, hogy a kis antilop vigasztalhatatlan, kellemes volt neki, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka a kétségbeesésének.
-- No, mi baj? -- tudakolta.
A kis antilop meg csak színlelte, mintha egészen úrrá lett volna rajta a fájdalom, és hang nem jönne ki a torkán. Fel-felzokogott, s úgy rebegte megtörten:
-- Az én... ked-kedves... jó-jó ba-barátom... meg-meghalt... -- Többet nem tudott mondani.
-- Ne búsulj már annyira, Antilop testvér -- vigasztalta a sakál --, mindnyájunknak megvan a maga baja. Látod, magam is már két napja koplalok, és nincs mit ennem. Azért mégsem csapok ekkora patáliát. No, fel a fejjel! Beszéld csak el íziben, mi történt, talán segíthetek rajtad.
-- Buhuhuhuhu!
-- Talán a hasad fáj?
-- Nem, buhuhuhu!
-- Éhes vagy?
-- Nem, bruhuhuhu!
A sakál elámult. Hogy lehet valaki ennyire odáig, mikor se nem beteg, se nem éhes? Az önző fickó ezt nem tudta megérteni.
-- De hát mi bajod még? -- faggatta tovább.
-- Elvesztettél valamit, Antilop testvér?
-- Igen, buhuhuhu!
-- Hát akkor gyerünk, keressük meg -- indítványozta a sakál, és feltette magában, hogy ha megtalálja azt a bizonyos valamit, megtartja magának, és nem adja vissza a bolondos kis antilopnak.
-- Nem lehet azt megtalálni többet, Sakál testvér. A barátomat vesztettem el, a legkedvesebb régi barátomat... meghalt szegény.
-- Ki az?
-- Víziló testvér.
-- Nem is tudtam, hogy olyan nagy barátságban voltatok.
-- Pedig úgy volt, bizony, csak titokban tartottuk. A legjobb barátok voltunk. Benső barátok. Sohasem veszekedtünk. És most meghalt szegény... Buhuhuhu!
-- Hallod-e, rá ne kezdd megint a nyivákolást! Ki nem állhatom! Mire jó az? Ha meghalt, meghalt. Még ha reggelig nyivákolsz is, nem támaszthatod fel többé Víziló testvért.
-- Nemcsak azért jajgatok, mert meghalt, Sakál testvér, hanem azért, mert nem bírom eltemetni. Olyan nagy szegény... és az a gyalázatos hiéna bizonyosan eljön az éjjel és... buhuhuhu!
-- És megeszi? -- kérdezte a sakál, s megnyalta a szakállát. "Micsoda lakoma is válnék belőle! Egy egész víziló! Az ember pukkadásig telefalhatná magát. Bárcsak én volnék a hiéna helyében! -- ábrándozott. -- De miért is ne?" S mindjárt megkérdezte: -- Hol van a te meghalt barátod?
-- Itt a közelben, Sakál testvér, itt a sekély vízben.
-- No hát, Antilop testvér, a hiéna ott nem eheti meg, az már bizonyos. Annyi ereje meg nincs neki, hogy partra vonszoljon egy vízilovat.
-- Nem is az egészet, Sakál testvér, de hallottam, hogy késért ment, és vissza fog jönni, hogy leszeletelje belőle a legízletesebb falatokat, az én drága barátom testéből! Buhuhuhu!
" Már azt nem, amíg én itt vagyok!" -- készült kikottyantani a sakál, de meggondolta magát. Odafordult a kis antilophoz, és csak ennyit mondott:
-- Mutasd meg, merre van?
-- Megmutatom, Sakál testvér, ha megígéred, hogy nem kotyogod el senkinek.
-- Hogy-hogy?
-- Nem akarom, hogy megtudják a krokodilok. Tudod, azok rosszabbak a hiénánál is.
-- Igazad van. Ne félj semmit. Nem árulom el a krokodiloknak.
A kis antilop tenyerébe rejtette az arcát, mintha zokogna, valójában azonban a nevetését fojtotta el. Aztán elvezette a sakált a patakra, ahol a víziló szunyókált. Amikor a sakál meglátta a húshegyet, alig bírta türtőztetni magát.
-- Nem adhatnál kölcsön egy kést? -- suttogta.
-- Minek neked a kés, Sakál koma?
-- Ó, semmi... gondoltam, kipiszkálom a körmömet -- felelte a sakál zavarodottan. -- Van késed? -- ismételte meg a kérdést. De a kis antilop, látva, hogy a sakál bekapta a horgot, jobbnak látta gyorsan elszelelni, félt, ha még tovább is ott marad, hangosan elneveti magát. Sietve annyit mondott csak, haza akar menni, hogy hamut hintsen a fejére gyásza jeléül. S ezzel elváltak.
A sakál menten hazarohant késért, a kis antilop meg elbújt a bokorba, hogy meglesse, micsoda tréfa kerekedik a dologból. Nem kellett soká várakoznia. A sakál máris loholt vissza, a nagy kés az oldalán. Megállt a vízparton, és illegette a lábát -- szeretett volna száraz lábbal eljutni a tetemhez. Irtózott a hideg víztől. A vízilovat közben lassan vitte lefelé a víz, s amint egy vízbe dőlt fatörzs közelébe ért, a sakál tétovázás nélkül befutott rajta, és hatalmas szökkenéssel ráugrott a víziló hátára. De mekkora volt a meglepetése és rémülete, amikor a holtnak hitt víziló hirtelen talpra állt a sekély vízben, és dühösen felhorkant:
-- Mi az? Ki merészelt a hátamra ugrani? Összetépem, eltaposom a hitvány férget, megölöm...
A sakál nem várta meg, míg befejezi a mondókáját, kiejtette kezéből a kését, belevetette magát a hideg vízbe, és kétségbeesetten úszott a part felé. Mentette az irháját. Amint ott fújt, prüszkölt és szuszogott a vízben, a partról gúnyos nevetés fogadta:
-- Hogy ízlik a fürdő, Sakál testvér?
A sakál válaszolni akart, de víz ment a torkára, s majd megfulladt. A kis antilop meg táncolt gyönyörűségtől:
-- Ne bosszankodj, jót tesz a fürdő a bolháidnak, Sakál testvér!

A bajkeverő
Sok éven át az oroszlán és a sakál elválaszthatatlan barátok voltak. Mindegyikőjüknek megvolt a saját vadászterülete az erdőben, és amelyikük zsákmányt ejtett, nagyokat kiabálva lakomára hívta a másikat. De Sunguru, a nyúl, nagyon féltékeny volt erre a barátságra, mert őt sohasem hívták, hogy tartson velük. El is határozta, hogy viszályt szít közöttük! "Összeugrasztom őket -- határozta el, és nem is húzta sokáig az időt.
A következő alkalommal, amikor látta, hogy a két barát vadászni indul, elrejtőzött a két vadászterület között, és csendben várakozott. Egyszer csak hallja, amint az oroszlán hangosan kiáltja:
-- Barátom, barátom! Gyere gyorsan! Egy kis mézet találtam!
Amennyire csak tudta, a nyúl ekkor elkezdte a sakál hangját utánozni, és visszakiáltott:
-- Edd meg magad! Elegem van a barátságodból!
Az oroszlán nagyon elszomorodott, amikor hallotta, mit gondol a barátja. Nem is értette, miért lett a sakál ilyen goromba. De nem szólt egy szót sem, csak szomorúan továbbállt. A sakál pedig napokig hiába figyelte és várta öreg barátja hívó hangját.
Sunguru továbbra is a két vadászterület között lapult, amikor a sakál ejtett zsákmányt és hangosan kiáltott barátjának.
-- Oroszlán, oroszlán! Gyere, egyél velem! Egy bozóti disznót fogtam!
-- Edd meg egyedül! Nem akarok többet a barátod lenni! -- kiáltotta a nyúl az oroszlán hangját utánozva, amennyire csak a kis torkán kifért. A sakál nem hitt a fülének.
-- Hogy beszélhet így az én öreg barátom?! -- motyogta szomorúan. -- Egy nap ezt még visszakapja!
A két állat élete ettől kezdve nagyon magányos volt. Magában járt mindkettő, míg egy nap az oroszlán már nem bírta tovább: "Itt valami félreértés lehet! -- mondta magában. -- Legközelebb, ha zsákmányt ejtek, majd újra hívom a barátomat." Így is tett. A következő vadászatnál büszkeségét leküzdve elkezdett kiabálni:
-- Sakál barátom, gyere és egyél velem a zebrából, amit fogtam!
Sunguru, akinek még mindig nem volt elég az eddig elért eredmény, a sakál hangján válaszolt:
-- Mondtam már, hogy edd meg magad! Nem kell a barátságod! Az oroszlán nagyon dühös lett.
-- Na, várj csak! - vicsorogta - Legközelebb, ha találkozunk, megöllek, mert így bánsz velem!
A sakált ugyanígy bosszantotta, hogy hiába próbálta, nem tudta barátságukat helyreállítani. A két barát egyre távolabb került egymástól, és mindegyikük dühös volt a másikra.
Történt egy nap, hogy véletlenül találkoztak az erdő egy másik részében. Az oroszlán kimeresztette a karmait, és megpróbálta megtámadni a sakált, aki azonnal bebújt egy hangyászmedve lyukába. Onnan biztonságban elmondhatta az oroszlánnak, hogy mit gondol goromba viselkedéséről. Ahogy egymás történetét hallgatták, nem kellet sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek: valaki szándékosan kelt viszályt közöttük.
-- Meg kell találnunk, hogy ki az! -- mondta az oroszlán. El is határozták, hogy visszamennek vadászterületükre, ahol majd az oroszlán hívja a sakált. A sakál pedig készenlétben várja, hogy elkaphassa, akárki válaszol is majd a nevében. Kis idő múlva hallották is, ahogy a nyúl gorombán felel a hívó szóra -- ahogy azt már korábban is számtalanszor tette. Ám hirtelen a sakál mancsait érezte magán, aki ez idő alatt csendesen a háta mögé lopódzott. Az oroszlán is csatlakozott barátjához, és mérgesen azt mondták Sungurunak, hogy azonnal megölik álnok viselkedésért. De nemcsak mondták, hanem meg is tették. Gyerekeikkel és azok gyerekeivel meg azok gyerekeivel pedig megfogadtatták, hogy a nyúlra mindig is vadászni fognak, amíg világ a világ. Ez a magyarázata annak, hogy a sakál a mai napig vadászik a nyúlra, az oroszlán pedig, ha zsákmányol valamit, lakomára hívja a sakált.

Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka?
A kis antilop szeretett jól élni: szerette a jó ételeket, italokat. Manapság az állatok nem isznak mást, csak vizet, de azokban a régmúlt időkben bizony még úgy szüretelték a pálmabort, akárcsak az emberek ma.
A kis antilop a maga borát olyan állatoktól vásárolta, akik föl tudtak kúszni a fára, hogy megcsapolják. Az ilyen bor persze sok pénzbe került, az antilop szomjúsága pedig nagyobb volt, mint a zsebe, azért föltette magában, hogy ő maga fogja megcsapolni a fát. Meg is próbálta, hogy fölkapaszkodjék a pálmafa tetejébe, de bizony kudarcot vallott vele. Összetákolt hát egy jókora falétrát, de az olyan súlyos volt, hogy nem bírta megemelni. Akkor nádból csinált másikat -- ez meg feleúton kettétörött, s úgy lebukfencezett róla, hogy majd a nyakát törte.
Leült hát a fa alá, és elkezdte törni a fejét, hogyan juthat föl a pálmafa tetejébe, mert a pálmabor csak ott fakad elég bőségesen, hogy a szomját oltsa vele. Csak volna legalább valaki, aki kötelet kötne a fa koronájára, akkor bizony nem lenne semmi gondja: lehajlítaná a fa fölső ágát, míg csak el nem érné. De a kúszóállatok közül senki se akart segíteni neki, hogy el ne veszítsék jól fizető vevőjüket. A mókus előre megmondta: ha egyszer antilop bátya kitalálja a módját a pálmabor szüretelésének, amilyen ravasz betyár, mindenki mást kiforgat az üzletből.
A kis antilopnak fülébe jutott a hír, és elhatározta, hogy a mókus lesz az, és senki más, akinek a segítségével a célját eléri. Ezért hát elkezdett hízelegni a mókusnak, és meghívta ebédre. A mit sem sejtő mókus elment hozzá. Kitűnő ebéddel várta a mókust egy pálmafa árnyékában, a házigazda mindenben kedvére járt a vendégének. Az ételek hosszú sora után italok következtek, egyik a másik után, addig-addig, amíg a sok pálmabor fejébe szállt a mókusnak, és elnyomta az álom. A kis antilop meg, aki csak színlelte az ivást, de színjózan maradt, fogott egy vastag kötelet, rákötötte a mókus farkára, és elkiáltotta magát:
-- Mókus testvér, mókus testvér, menekülj, jön a vadmacska koma!
A vadmacska neve -- az ősi ellenségé -- egyszeriben talpra állította a mókust. Szempillantás alatt fönn termett a pálma tetején, s ijedtében észre se vette a magával vonszolt súlyos kötelet. Akkor a kis antilop rákiáltott:
-- Utánad mászik a vadmacska, szedd a lábad, surranj le gyorsan a fa másik oldalán, hogy meg ne lásson!
A mókus leosont a másik oldalon, de alig futott néhány lépésnyire, észrevette, hogy a farkára kötött kötél nem engedi tovább. Mint a villám, átrágta a kötelet és eliszkolt. A kis antilop meg fölkiáltott örömében, megragadta a kötél két lecsüngő végét, elkezdte húzni lefelé a pálma koronáját. Ereje azonban cserbenhagyta, s már éppen azon tűnődött, mit csináljon, amikor megpillantotta a vízilovat, amint lomhán ballagott az ösvényen.
-- Hé, Víziló bátya -- szólította meg --, hogy szolgál az egészséged?
-- Köszönöm, Antilop öcsém, jól. -- És tovább baktatott.
-- Talán bizony szóba ereszkednél a szegény emberrel, aki éppen most állt ki melletted! -- kiáltott utána a kis antilop.
-- Jobb lesz, ha nem ártod bele magad más dolgába, van neked elég pörpatvarod magadnak is! -- dörmögött a víziló. -- Helytállok én magamért nélküled is.
-- Persze, hogy helytállsz, ha ott vagy, de előtted meg se mernek mukkanni! Tudják jól, hogy te vagy az ország legerősebb embere, de ha nem vagy ott, az más... Most is, míg nem jöttél, Elefánt bátya köpte a markát, hogy ő erősebb, mint te.
-- Az elefánt hazudik -- mordult fel a víziló mérgesen.
-- Én is ezt mondtam neki, ezért fortyant föl ellenem. Vett egy kötelet, áthajította a pálmafa tetején, aztán lehúzta a kötelet majdnem a földig és így dicsekedett: "Ha Víziló bátya ezt utánam tudja csinálni, elmondhatja, hogy van olyan erős, mint én. Addig nem! "
A víziló dühösen megállt.
-- Hol az a pálmafa ? -- kérdezte. A kis antilop szolgálatkészen rámutatott a fára, amelyről lelógott a kötél. A víziló megfogta a kötelet, és elkezdte húzni lefelé. Kemény munka volt, de a hiúság sarkallta, és addig erőlködött, míg csak a pálma koronája a földet nem érte.
-- Várj csak, hadd kötöm meg -- kiáltott a kis antilop --, hadd mutassam meg annak a vastag dicsekvőnek, hogy te sokkal lejjebb hajlítottad a fát, mint őkegyelme. A vízilónak hízelgett a beszéd, beleegyezett, hogy a kis antilop lekösse a fa koronáját. Búcsúzóul odaszólt neki:
-- Ha még egyszer azt meri mondani valaki, hogy nem Víziló bátya a legerősebb állat, küldd csak hozzám, majd meg tanítom én becsületre!
Így történt, hogy a kis antilop szépszerével megcsapolhatta a pálmafáját, és felséges lakomát csapott ingyen. A bor csak úgy csurgott a fából, s a kis antilop minden reggel színültig töltötte a nagy fazekat a drága nedűvel. Így ment ez jó ideig, míg csak egy reggel észre nem vette, hogy csupán, félig telik meg a fazék. Másnap meg már csak negyedéig lett tele. És a rákövetkező nap üres maradt. "Tolvajok!" -- mondta magában a kis antilop, és éjnek idején elrejtőzött a fa közelében, hogy lássa, mi történik. Várt, várt, s egyszer csak látja ám, hogy fölbukkan a zsiráf, és elkezdi töltögetni a fazék tartalmát a maga fazekába, és elsétál vele. Akkoriban a zsiráfnak csak olyan antilop formája volt, nagyobb ugyan a mi kis barátunknál, de még nem volt neki olyan irgalmatlan hosszú nyaka, éppen csak amolyan rendes nyaka volt neki is, mint az antilopoknak.
A kis antilop megesküdött rá, hogy megbünteti a tolvajt. Másnap estére odakészített egy erős kötelet, rákötötte a fa tetejére, a végire hurkot kötött, és ezt ráhúzta a fazék nyílására. Éjszaka aztán egy nagy késsel fölfegyverkezve lesbe állott. Hamarosan előjött a zsiráf. Rápislantott a csábító pálmaborra ott a fazékban, de mielőtt áttöltögette volna, előbb beledugta az orrát, hogy jót húzzon belőle. A kis antilop sem volt rest, egyetlen nyisszantással elvágta a kötelet, a fa meg fölcsapódott, és magával rántotta a zsiráfot. A feje ugyanis benne maradt a hurokban.
-- Segítség! Segítség! -- kiabált a zsiráf. -- Megfulladok!
De a kis antilop csak nevetett.
-- Viszontlátásra, Zsiráf bátyó! Én most lefekszem. Holnap visszajövök, te akkorra meghalsz. A húsodat majd eladom pálmaborért. Vigyázz, hogy meg ne hűlj éjszaka! Magas állású úriember lett belőled, alázatos szolgád vagyok!
Így beszélt, és gúnyos tisztelettel hajbókolva elkocogott. Szegény zsiráf pedig csak egyre segítségért kiáltozott. Szerencsére az elefánt is, a víziló is éjszaka jár legelészni, meghallották a jajveszékelést. Odamentek megnézni, mi baj. A zsiráf könyörgött nekik, húzzák le. Az elefánt megfogta a hátsó lábát az ormányával, és rántott egyet rajta. Valami csikordult, de nem a pálmafa: a zsiráf nyaka nyúlt meg egy jó arasszal. Megszólalt a víziló:
-- Várj, most hadd próbálom meg én! -- És jókorát rántott rajta ő is. Mire újabb csikordulás: a zsiráf nyaka megint hosszabb lett egy arasznyival. Aztán együtt próbálkoztak, az elefánt és a víziló. Egyik a jobb lábát, másik a bal lábát ragadta meg, és egyesült erővel rángatták lefelé. Csikordulás csikordulást követett, a zsiráf nyaka meg csak nyúlt, mint a gumi, s amikor földet ért a lába, a feje még mindig ott vergődött a pálmafa tetején. De szerencsére jött a mókus, átrágta a hurkot, és a zsiráf kiszabadult. De ó borzalom, akkor már olyan hosszú volt a nyaka, hogy rossz volt ránézni. Azóta is olyan hosszú, és már sose lesz rövidebb.

A kaméleon és az Isten felesége
Az Isten elment sétálni, és összetalálkozott a kaméleonnal. A kaméleon lassan csoszogott egy falevélen. Megkérdezte tőle az Isten:
-- Ó, te szegény! Szeretnél-e gazdag lenni?
-- Hogy szeretnék-e? Hát hiszen, ha volna olyan ember, aki javakat adna nekem! -- felelte a kaméleon. -- De ember olyan nincs.
Mondta erre az Isten:
-- Igazad van, barátom. Tudod, mit, gyere az én házamba.
A kaméleon elindult, s addig csoszogott az Isten után, míg el nem érkeztek annak hatalmas falujába. Így szólt az Isten:
-- No, megérkeztünk. Kérj magadnak, amit akarsz.
A kaméleon így felelt:
-- Ó, ugyan mit kérhetnék én itt, az Isten birodalmában? Nem elegendő-e, hogy itt lehetek, s nem elég-e, amit így kaphatok, kérés nélkül?
Az Isten adott neki két feleséget, egy marhagulyát, juh- és kecskenyájat, rabszolgákat, pénzt és kalikószövetet bálaszámra. Azután azt mondta:
-- No, most eredj, és élj ott a folyó mellett.
A kaméleon felkerekedett, s még félútig sem ért, máris házakat épített, épületek, valóságos falvak nőttek a nyomában, köröttük kerteket művelt meg, s gabonáját mind elvetette. Néhány nap múlva megjött az eső, és bizony, jónak ígérkezett a termés. Mikor a gabona kalászt eresztett, a kaméleon górékat épített, hogy legyen mibe a termést begyűjtenie.
Egy napon az Isten elküldte a feleségét egy szolgálóleány kíséretében a kaméleon látogatására. Vittek egy kosarat meg egy kis kapát. Kaméleon úr éppen oda volt halászni a tavon. Kivetette hálóját, hát mikor fel akarja húzni, mit látnak szemei? Egy óriási béka pottyan a partra, s abban a minutumban elkezd fecsegni és brekegni. Megijedt a kaméleon.
-- Jaj, ma még valami veszedelem ér engem! Honnan jöttél, te ökölnyi szemű?
Felelt a béka:
-- Halászd ki az úrnőmet is, aki odalent van! Kaméleon másodszor is bevetette a hálót. Amikor kiemelte, egy kosarat meg egy kis kapát talált. Bevetette harmadszor is, rántott egyet rajta, érezte, hogy valami fémesbe akadt a háló, felhúzta, s lám, az Isten feleségét fogta ki. Nyomban felismerte, hogy ő az, s köszöntötte illendőképpen:
-- Üdvözöllek, minden főnökök fejedelmének felesége. Honnan jöttél ide, hercegnő, hozzánk, alázatos szolgáidhoz?
Az asszony így felelt:
-- Azért jöttem, hogy hozzád menjek feleségül, mert a híred eljutott hozzám. De legelőször is szeretnénk felöltözködni szép kalikóba, tudom, hogy rengeteg szép kelméd van. Aztán, ha meg vagy elégedve velem, elég szépnek találsz, menj és öld meg a többi feleségedet.
A kaméleon testét elöntötte a forróság ezekre a szavakra. Fogta a lándzsáját, nekiiramodott, de csak egy baobabfáig futott, összevissza szurkálta, azzal visszament a tóhoz, és így szólt:
-- Mindkét feleségemet megöltem.
Azt mondta a békakisasszony az Isten feleségének:
-- Nem igaz. Egy szó sem igaz belőle. Egy baobabfát szurkáltál össze.
A kaméleon ismét elszaladt, leszúrt egy ökröt, majd visszajött s mondta:
-- No, most megöltem őket.
Erre a szolgáló:
-- Nem igaz, egy ökröt szúrtál le.
Ismét elment a kaméleon, ezúttal egy kecskét ölt meg. De a szolgáló ezt is megmondta:
-- Egy kecskét öltél le!
A kaméleon újfent elment, s most egy juhot vágott le. Minden állatot kipusztított rendre, aztán azt gondolta: "Nincs mit tennem, szegény fejemnek, meg kell ölnöm a feleségeimet." És bement a faluba. Kérdezte az idősebbik felesége:
-- Miért vagy ma olyan vérengző kedvedben?
-- Vérengző? -- kérdezte a kaméleon. -- Hogy beszélsz velem, te gonosz asszony?
-- Hát mit vétettünk mi neked, hogy el akarsz bennünket pusztítani? -- kérdezte az asszony. S bizony, a kaméleon leszúrta az idősebbik feleségét, kihúzta a lándzsáját, és beledöfte a fiatalabbik asszonyába.
Látta ezt az Isten odafent az égben, s azt gondolta: "Ez a gaz kaméleon az én feleségemet akarja magának, elfeledte, hogy én tettem gazdaggá. Más asszonyát kívánja magának? Már nem elégszik meg azokkal, akiket a birodalmamban kapott? Gonosz szolgám ez, semmi kétség ! "
Ezalatt a kaméleon a faluból visszament a tóhoz, s azt mondta:
-- Megtettem, amit akartatok, mindent és mindenkit megöltem.
Ekkor a béka azt felelte:
-- Azért ölted meg a feleségeidet, mert az Isten feleségét szeretnéd megkaparintani. De abból nem eszel! Többé minket nem látsz! -- S azzal loccs, bele a vízbe mindenestül, az Isten felesége, szolgálólány, kosár, kiskapa.
A kaméleon ott maradt egymagában, s azon gondolkodott, hogy milyen rútul becsapták. Aztán nem volt mit tennie, elindult nagy bánatában a faluba. Amint mendegélt, találkozott az Istennel. Az Isten éppen evett. A megrágott ételt ráköpte a kaméleonra, s így szólt:
-- No, te gonosz, hát elkívántad a feleségemet, most menj, s mászkálj ide-oda imbolyogva a faleveleken. Mindörökre szegény maradsz, ínséges életed lesz. Azóta így is van. A szegény kaméleon ide-oda imbolyogva mászkál a faleveleken.

A harc az ivóhely körül
Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg, teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom, ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek, de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét? -- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom, mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt, várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták, hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik, harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók, megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg. Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt, még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt. -- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkítotték az ivóvizet, hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet ihattak, valahányszor megszomjaztak.

Miért nem eszi meg a krokodilus a tyúkot?
Volt egyszer egy tyúk, aki minden reggel lement a folyópartra, ott kapirgálgatott. Egy szép napon egy krokodilus csúszott a közelébe, megfenyegette, hogy megeszi. Felkiáltott erre a tyúk:
-- Ne tégy ilyet, testvér!
A krokodilust annyira meglepte a kiáltás, hogy elment abban a hitben, hogy a tyúk valóban a testvére. De másnap visszament a partra, és eltökélte magában, hogy most már valóban megeszi a tyúkot. Ám az újból így kiáltott:
-- Ne tégy ilyet, testvér!
-- Átkozott tyúkja -- morgott a krokodilus, amikor a tyúk nyugodtan továbbsétált mellőle. -- Hogy a csudába lehetne az ilyen a testvérem? Hiszen a földön él, én meg a vízben.
Elhatározta, elmegy Nzambéhoz, és megkéri, döntse el ő ezt az ügyet. Útra is kelt. Még nem járt messzire, mikor barátjával, a gyíkkal találkozott.
-- Segíts tanácsoddal, Mbambi. Mindennap lejön egy gyönyörű, kövér tyúk a partra, és amikor éppen meg akarom enni, rám ijeszt azzal, hogy testvérének szólít. Elmegyek most Nzambéhoz, és megkérdezem tőle, mitévő legyek.
-- Bolond vagy -- mondta Mbambi --, csak az időt fecséreled az úttal, és tudatlanságodat leplezed le. Hát nem tudod, hogy a kacsák is vízben élnek és tojást raknak, a teknősök úgyszintén? Én is tojásokat rakok, és a tyúk is! Meg te is, balga barátom! Így hát ebben mi valamennyien testvérek vagyunk.

A disznó meg az elefánt
Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:
-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?
-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.
Az elefánt eltűnt a bozótban, és egy nyaláb falevéllel tért vissza. Ezeket a leveleket a pálmafáról szedte, de ezt rajta kívül nem tudta senki. A disznó meg ezentúl naponta elfogyasztotta porcióját, és ahogyan az elefánt megjósolta, szemlátomást gyarapodott. "Hamarosan akkorára növök, mint az elefánt -- gondolta magában --, s akkor majd különb leszek minden állatnál, én parancsolok valamennyinek." Egyik este a bozótban, hogy éhségét csillapítsa, gyökereket túrt ki a földből. Kevélységében úgy tett, mintha máris olyan hatalmas lenne, mint az elefánt: topogott, fújt, cuppogott, a többi állatot elfogta a félelem, és messze elkerülték. Arra sétált az elefánt. Meghallotta ő is a zajt, és elcsodálkozott.
-- Ejnye, ki van itt a sűrűben? -- kiáltotta.
A disznó a bokroktól nem láthatta, ki szól hozzá, s gőgösen röfögte:
-- Én, aki nagyobb vagyok az elefántnál, különb minden állatnál!
-- No, akkor közelebb megyek -- mondta az elefánt, aki hírből sem ismerte a gyávaságot. Recsegve-ropogva hajoltak meg a bokrok az elefánt hatalmas talpa alatt, amint sietve behatolt a sűrűbe. De kár volt sietnie, csak a csúf, apró disznót látta a túrásnál.
-- Ej, ej -- dünnyögte --, hát így állunk! Segíteni akartam rajtad, hogy nagyra nőj, s te máris azzal kérkedsz, hogy nagyobb vagy, mint én, hogy különb vagy minden állatnál! No várj csak! A varázseledelből többet nem kapsz, akkora maradsz, amekkora most vagy!
A disznó növekedése azon nyomban abbamaradt, ma már csak orra, füle, szeme, fogai emlékeztetnek hajdani pártfogójára, az elefántra. Evés közben néha-néha haragosan fújtat ma is, fölszegi a fejét, mintha még mindig azt remélné, hogy nagyobb, különb lesz minden állatnál.

Gongongo és Fudwazana története
Amikor még ez a kerek világ sokkal kedvesebb hely volt, mint manapság, az állatok barátságban éltek egymással. Boldog mindennapjaik felett a nagyszerű és nemes lelkű Oroszlán, a vadállatok királya uralkodott. Mindegyikük növényevő volt, akárcsak az emberek. Ám a Teremtő a világ keletkezésekor nem adott földet az állatoknak, így kénytelenek voltak azon élni, amit az emberszomszédjaik megművelt földjeiről szereztek. Veszélyes dolog volt, sokuk életébe került. Alattvalóinak megfogyatkozása nagy szomorúságot okozott az Oroszlán királynak, össze is hívta népét.
Valójában nem is az oroszlán volt a legnagyobb az állatok között. Sokan méretesebbek voltak nála -- a bivaly, az elefánt, az orrszarvú, a magas zsiráf és még néhányan. Őt igazságossága és az emberekkel szemben tanúsított bátorsága tette uralkodóvá. Így odaadó alattvalóinak a tisztelete és az a tény, hogy nem akadt versenytársa, arra a gondolatra vezette az oroszlánt, hogy a világon senki sem olyan erős, mint ő. Ebben a tudatban élte napjait, és nem számolt Gongongóval, a hatalmas szörnnyel, aki a vadállatok földjétől messze tanyázott. Azon élt, amit talált -- ha éppen nem akadt hús zsákmányként, akkor növényeket evett. Olyan hatalmas volt, hogy az olyan kis állatokat, mint a bárány vagy a kecske, meg sem rágta, hanem egészben nyelte le. Hatalmas bendőjébe képes volt egyszerre három állatot is betuszkolni. Természetesen nem jött el az oroszlán által összehívott gyűlésre.
-- Alattvalóim! -- szólt ünnepélyesen a király, amikor az összes állat egybegyűlt. -- Túl sok állat veszti el életét élelmet gyűjtve emberszomszédaink földjén. Ez így nem mehet tovább. Nincs más hátra, mint nekünk, magunknak is földet kell művelnünk. Minden állat szántson és vessen saját kis földdarabkáján, hogy legyen mit ennie. Menjünk hát, és keressünk alkalmas területet!
Izgatott morajlás vonult végig a seregleten, ahogy uralkodójuk tervét hallgatták.
-- Úgy van! Miért ne termeszthetnénk magunknak gabonát? -- kérdezgették egymást lelkesen. El is kezdték a kutatást. Egyik vidékről a másikra mentek, míg végül felfedeztek egy nagy műveletlen földet messze minden emberi élettől. Mindannyiuknak nagyon tetszett. Másnap reggel a király mindenkinek adott egy kapát. Nagy zsivajjal fogtak hozzá a munkához, míg be nem vetették az egész területet. A kiválasztott föld gazdag és termékeny volt, nemsokára pedig jó gabonát adott. Az állatok mindennap vidáman aratták munkájuk gyümölcsét.
Ám egy nap nagy meglepetésükre -- és még nagyobb haragjukra -- azt látták, hogy az egész terület pusztasággá változott. Egy szál nem sok, de annyi zöldet sem találtak rajta. A föld közepén pedig ott feküdt a világ leghatalmasabb teremtménye, amit valaha is láttak. Rémülten menekültek haza és mesélték a királyuknak, mit láttak. Az oroszlán azt mondta nekik, maradjanak hátra, ő pedig elment, hogy megnézze a betolakodót. De amikor meglátta, milyen hatalmas és milyen rémisztő, be kellett látnia, hogy túl nagy ellenséggel áll szemben. Harc helyett mérgesen ráüvöltött:
-- Ki vagy te? Hogy merészelsz betolakodni arra a földre, amit alattvalóim választottak gabonatermesztésre? Milyen jogon jöttél a királyságomba?
A szörny rémítő hangon bömbölt vissza:
-- Én vagyok Gongongo! Az, aki bivalyokat nyel le egészben, szőröstül-bőröstül. Téged is le tudnálak nyelni, kis oroszlán. Hogy mit keresek a földeden?! Azért jöttem ide, mert éhes voltam. Ki állít meg engem?
Az oroszlán -- bátorsága ellenére -- rémülten nézett a szörnyűséges lényre. Aztán hirtelen sarkon fordult, és mentette az irháját. Félelem lett úrrá alattvalóin, amikor látták, hogy még nagyra becsült királyuk sem tud semmit tenni, hogy megszabadítsa őket a veszélytől. Percnyi kényelmetlen csend után Fudwazana, a teknős lépett elő, és így szólt:
-- Királyom, én megszabadítalak téged a gonosz szörnytől, ha adsz nekem fegyvert. Adj egy olyan kis fejszét, amely elég kicsi ahhoz, hogy a páncélom alá rejtsem. Jól élesítsd meg, és majd meglátod, hogy igazat szóltam.
Habár az oroszlán nem hitt abban, hogy egy ilyen kis teremtmény képes legyőzni a szörnyet, adott neki egy jól megélezett fejszét. Hosszú idő múlva -- mivel a teknős nem tud gyorsan haladni -- Fudwazana elérte a helyet, ahol a szörny feküdt. Bátran feldöcögött a húshegy tetejére. Ott megállt és így kiáltott:
-- Ki vagy te, akinek rút teste elpusztította a földünket?
A szörny úgy válaszolt, ahogy az oroszlánnak is:
-- Én vagyok Gongongo! Az, aki bivalyokat nyel le egészben, szőröstül-bőröstül. Egyszerre három bárány meg sem kottyan nekem! Te, Fudwazana, olyan kicsi vagy, hogy a nyelvem alá lökhetnélek, és soha ki sem jönnél onnan.
-- Nos, barátom -- felelte a teknős --, hálás lennék, ha így tennél, hiszen minden élelmünket felfaltad, nekünk semmit sem hagytál. Nagy kiváltság lenne számomra, ha a nyelved alatt élhetnék, és így elkaphatnék néhány morzsát abból, amit éppen eszel.
Mivel éppen Gongongo szája előtt állt, a hatalmas szörny rögtön megfogta és betette nagy sárga nyelve alá.
-- Most majd meglátjuk, kinek van több sütnivalója -- kuncogott magában Fudwazana, amikor a hatalmas száj bezáródott körülötte. Azzal kihúzta a kis fejszét a páncélja alól, és össze-vissza kaszabolta Gongongo bőrös nyelvét. Csitt, csatt! A hatalmas teremtmény reszketve ült fel, el sem tudta képzelni, mi történik vele. Csitt, csatt -- haladt a borotvaéles kis fejsze. Gongongo olyat üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész országban hallották. Az állatok remegve bújtak össze, mert azt hitték, hatalmas ellenségük feléjük tart, hogy véget vessen életüknek. Fudwazana közben nem vesztegette az időt -- mihelyst elérte a nyelv tövét, egy nagy lendülettel kivágta. A fájdalmas üvöltések idővel elcsitultak, az állatok pedig előmerészkedtek rejtekükből, hogy a teknőst hangosan biztassák. Ahogy egyre közelebb értek, ott találták haldokló ellenségüket. Fudwazana betartotta ígéretét. A győztes teknős hangosan énekelve mászott ki a szörny szájából: Én vagyok, én vagyok a teknős, én vagyok, aki megölte Gongongót! Mondani sem kell, hogy az állatok milyen ujjongással vették körül a bátor hőst. Örömdalokat énekelve vitték haza. Ettől a naptól kezdve senki sem háborgatta őket földjükön, a teknősöknek pedig azóta is nagy a becsületük az állatok között. Úgy tartják, hogy ők a legbölcsebbek, a legfortélyosabbak, legbátrabbak mindannyiuk között. Éljenek a teknősök!

Az új tó védelmezői
Nagy aszály sújtotta azt a vidéket, ahol az elefánt volt a király. A folyók és a vízmedrek szárazak voltak; minden állat szenvedett a szomjúságtól. Az Elefánt király összehívta népét.
-- Egy tavat kell ásnunk -- mondta nekik --, hogy a harmatot összegyűjthessük éjszakánként. Napközben pedig mindenki ihat belőle, aki részt vett a munkában. Az állatok -- zsiráfok, zebrák, baglyok és a többiek -- egész nap ástak, sürögtek-forogtak, végül éjszakára elkészültek egy erős és enyhén lejtős falú tómederrel, amely alkalmas volt az összegyűjtött harmat tárolására. Ám a lusta, bajkeverő nyúl nem volt hajlandó részt venni a munkában. Egy nagy sziklán ücsörgött, és jól szórakozott azon, hogy a többiek gürcöltek és izzadtak a forró nyári napon. Az állatok ezért mérgesen elhatározták, hogy egy csepp vizet sem fognak neki adni. Egymást beosztva őrizték a kutat a nyúl elől.
Az első napon a bagoly volt a soros. Mint tudjuk, a bagoly szeme csak éjjel éles, nappal alig lát valamit. Így a bagoly nem vette észre, amikor a ravasz nyúl odalopakodott, száraz füvet kötve a hátára álcaként. Megitta a tóban levő összes vizet, a szomjas állatoknak pedig csak a sarat hagyta. Ez az eset nem szerzett nagy dicsőséget a bagolynak.
Másnap a szirti borz volt a soros őr. Egy közeli kis termeszbolyban vert tanyát, és nagy lelkesedéssel figyelni kezdett. Ekkor érkezett a nyúl is, aki szó nélkül egy lyukat ásott a földbe, hozzá pedig egy kis alagutat is készített. Belülre máglyarakást készített. A borz kíváncsian kérdezte:
-- Mondd, barátom, mit csinálsz?
-- Tüzet rakok, hogy tudjunk főzőcskéset játszani -- válaszolt a nyúl. -- Először neked kell engem megfőznöd, utána én foglak téged megfőzni.
Azzal elindult az erdőbe. Ott talált egy növénygubót, amely hangos, pattogó hangot adott, ha ütögették.
-- Na, most bemegyek a lyukba -- mondta, amikor visszatért. -- Ha hallod, hogy pattogok, akkor tudni fogod, hogy megfőttem, és ki kell majd venned. Azután én főzlek meg téged. Nagyszerű játék ez, majd meglátod!
Azzal beugrott a lyukba. Kis idő elteltével hangos pattogás hallatszott, a nyúl pedig kikiabált:
-- Megfőttem! Gyere, vegyél ki! A borz úgy tett, ahogy a nyúl mondta neki, majd mindketten leültek a lyuk szélére, és nagyokat nevettek az előbbi mókán. A borz, aki szerint ez egy nagyszerű játék volt, beugrott a lyukba, hogy most ő főhessen meg. Ám a nyúl, mielőtt az előbb kiugrott volna, meggyújtotta bent a tüzet. Nagy forróság lett a lyukban. A borz hamar ki is kiáltott:
-- Megfőttem! Gyere, vegyél ki!
De a nyúl így felet:
-- Nem! Még nem pattogsz. Akkor hogy lehetnél már kész?
Azzal gyorsan földet túrt a lyuk bejárata elé, és addig állt ott, míg szegény borz meg nem fulladt odabent. Aztán megitta az összes vizet, és ráadásnak levágta a borz egyik fülét, hogy sípot csináljon belőle. Amikor napközben az állatok inni mentek, megint csak sarat találtak a víz helyett. A következő reggelen a kis dik-dik antilopon volt a sor, hogy őrizze a tavat. El is helyezkedett mellette. Nem sokkal később a nyúl is megérkezett tánclépésben az előző nap készített sípját fújva. Odament a dik-dikhez, akinek nagyon tetszett a síp hangja. A nyúl így szólt hozzá:
-- Játsszunk? Először én játszom a sípomon, mialatt táncolsz, majd te játszhatsz, amíg én ropom.
Ezzel olyan talpalávalóba kezdett, hogy mindketten táncra penderültek nagyokat mulatva. Majd a nyúl odaadta a sípot a kis antilopnak, és azt mondta:
-- Most rajtad a sor, majd én egyedül táncolok. A dik-dik annyira örült az új játékszernek, és olyan élvezettel játszott rajta, hogy észre sem vette, ahogy a nyúl egyre közelebb táncol a tóhoz. Amikor odaért, gyorsan kiitta az összes vizet. Az állatok iszonyú mérgesek lettek, hogy megint csak üresen várta őket a vízgyűjtő. Ekkor azt kérte a teknős, hadd lehessen másnap ő az őr. Az állatok örömmel egyeztek bele, mivel nemcsak becsületesnek ismerték őt, de nagy tisztelet övezte bölcsességéért és fortélyosságáért is. Még virradat előtt kiment titokban az erdőbe és vastagon bekente a páncélja tetejét az egyik fa ragadós nedvével. Aztán amennyire csak telt tőle, megpróbált a vízhez vezető út köveihez hasonlóan elhelyezkedni a tó partján. Nemsokára jött is a nyúl magában énekelgetve. Természetesen közben állandóan körbetekintgetett, hol rejtőzhet az aznapi őr, és vajon hogyan tudná félrevezetni. De úgy tűnt, senki sem vigyázza a vizet, csak a köves ösvényt látta maga előtt. Kőről kőre szökdécselt, míg el nem ért a teknőshöz. Amikor épp a páncélján állt, lehajolt, hogy igyon.
-- Na most megvagy! -- kiáltotta a teknős, amint a nyúl ajka a vízhez ért. A nyúl azonnal felegyenesedett és megpróbált körbefordulni, hogy lássa, ki szólt hozzá. De a lábai meg sem mozdultak! Odaragadtak a teknős hátához, aki pedig jót nevetett a nyúl erőlködésén. A csiriz gyorsan kötött, és minél jobban kapálózott a nyúl, annál inkább beleragadt. Így találták őket az állatok, amikor napközben inni jöttek. Jól megverték a gonosz tolvajt, és a lábainál fogva fellógatták egy magas fára. Elmenőben még megígérték neki, hogy másnap megölik.
A sakál eközben mit sem tudott a nyúl csalafintaságairól, mivel több mint egy hétig a dohányföldjén dolgozott. Másnap reggel, nem sokkal napfelkelte után ért a fához, ahol a nyúl lógott.
-- Hát te mi a csudát csinálsz ott fent? -- kiáltotta meglepetten.
-- Egy remek játékot játszom -- felelte a nyúl. -- Gyere és játssz velem!
-- Rendben -- bólintott a sakál, aki mindig kapható volt egy kis mókára. -- Mit tegyek?
-- Először is oldd el ezt a kötelet, én pedig felhúzlak ide, magam mellé.
A sakál így is tett. A nyúl egy szempillantás alatt elkapta, és a mancsainál fogva felkötötte oda, ahol az előbb még ő lógott.
-- Minden jót! -- kiáltott gonosz nevetéssel, majd sarkon fordult és otthagyta. Amikor az állatok később megérkeztek, hogy megbüntessék a gonosz nyulat, csak a szerencsétlen sakált találták a helyén.

Az oroszlán menyasszonyok
Élt egyszer egy faluban négy leány. Ketten közülük testvérek, s volt nekik egy kisöccsük is. Kedvese is volt mind a négy leánynak. Mondják egy szép napon a legények:
-- Tartsuk meg a lakodalmat! Gyertek velünk holnap a falunkba!
Feleli a négy leány:
-- Megyünk hát, hogyne mennénk!
Mondta a nővérek kisöccse is:
-- Megyek ám én is veletek!
Ott éjszakázott akkor a négy legény a négy leánynál, másnap aztán valamennyien fölkerekedtek, velük ment a kisfiú is. Mennek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja párjának mind a négy legény:
-- Eredjetek csak, mi hátramaradunk vacsorára valót vadászni.
Szólott a kisfiú:
-- Veletek maradok én is.
A négy leány folytatta útját, de alighogy eltűntek szem elől, megragadta a négy legény a kisfiút, bekötötték a szemét, s feltették egy fa tetejére. Azt mondták neki:
-- Menten véged, ha leveszed a kendőt a szemedről!
Ráfelelt a kisfiú:
-- Nem veszem én, dehogy veszem!
A négy legény egy szempillantás alatt oroszlánná változott! A kisfiú meg kikukucskált a kendő mögül, s látta, amint az oroszlánná vált négy legény üldözőbe vesz egy antilopot. El is ejtették, aztán megint visszaváltoztak emberi alakjukba. Ekkor a kisfiú visszahúzta a szemére a kendőt. Jött a négy legény, leemelték a gyereket a fáról, szeméről le a kendőt, s kérdezték:
-- Láttál-e valamit?
-- Már hogyan is láttam volna? -- méltatlankodott a kisfiú. -- Hisz kendő volt a szememen!
-- No, akkor jól van -- mondta rá a négy legény, s dolguk végezetten eredtek a négy leány után. Elérkeztek aztán egy barlanghoz. Mondja a négy legény:
-- Maradjunk itt éjszakára! Megfőzik a leányok a húst, aztán leheveredünk, s reggel majd megyünk tovább.
Úgy is történt: a négy leány megfőzte a húst, a legények ettek belőle egy keveset. Hanem akkor így szólottak a leányokhoz:
-- Egyetek csak, lakjatok jól! A maradékot meg a csontokat dobjátok el. Azzal a négy legény ment útjára, s a négy leány meg a kisfiú jóllakott az antilophússal. Akkor aztán eldobták a csontokat meg a maradékot. Jóllaktak, le is feküdtek, s a négy leány menten elaludt. Nem úgy azonban a kisfiú! Lefeküdt ő is, de nem jött álom a szemére. Kikukucskált a barlangból, s meglátta az eldobott húsmaradékot meg a csontokat. Közben a négy legény ott rejtőzött a bokorban, várták, mikor alszik el a négy leány meg a kisfiú. Amikor azt hitték, hogy elaludtak már, előlopakodtak, egy szempillantás alatt oroszlánná változtak, felfalták a húsmaradékot, de még a csontokat is. Látta mindezt a kisfiú, hogy az oroszlánok jóllaktak és menten visszaváltoztak emberi alakjukba. Aztán bebújtak a barlangba, s leheveredtek aludni. Alig virradt másnap, a kisfiú felkeltette két nővérét:
-- Csitt! halkan, gyertek utánam! Fontos dolgot mondok nektek! Kilopakodtak a barlangból, akkor aztán a kisfiú arra a helyre vezette őket, ahol előző este a maradékot eldobálták, és így szólt:
-- Amint vadászni indult tegnap ez a négy legény, menten oroszlánná változott. Mikor este kimentek a barlangból, oroszlánná váltak megint csak, és felfalták a húsmaradékot meg a csontot. Láthatjátok saját szemetekkel: itt a pora az összetört csontoknak, s itt az oroszlánok lába nyoma!
Ugyan megrémült erre a két nővér! Hanem a kisfiú így biztatta őket:
-- Sose féljetek, elbánunk majd velük! Menjetek csak vissza a barlangba, feküdjetek le, ne törődjetek semmivel!
Szót fogadott a két nővér, lefeküdtek ők is meg az öccsük is. Fényes nappal volt már, mire felkelt a négy legény. Keltegetik a lányokat meg a kisfiút, s mondják:
-- Induljunk hát a falunkba!
Fel is kerekedtek mindannyian. Elértek egy folyóhoz, az meg éppen áradt. Mondja a kisfiú a legényeknek:
-- Eredjetek csak előre. Mi majd várunk itt, míg apad a víz, ti meg addig vadászhattok odaát.
Ráállt a négy legény, mondták, várjanak csak a leányok meg a kisfiú, míg apad a folyó, ők meg addig kedvükre vadászgatnak a túlparton. S ahogy mondták, már át is keltek a megduzzadt vízen. Alig értek át, mondja a két nővér a másik két leánynak:
-- Hallgassátok csak meg kisöcsénk szavát!
Mondja a gyerek:
-- Oroszlánná változott az éjjel a négy legény, s mind felfalták a csontokat meg a húsmaradékot.
-- Nem igaz! -- felelte a két leány.
-- Tulajdon szemünkkel láttuk a csontok porát, meg az oroszlánok lába nyomát! -- bizonygatta a két nővér. No, erre már megrémült a másik két leány is. Hanem a kisfiú bátorította őket:
-- Sose féljetek, majd csak túljárunk az eszükön!
Azzal nyomban nekilátott, font egy jó nagy kosarat. Akkor szólt a négy leánynak:
-- Másszatok csak be sorra mind a kosárba! -- s ahogy bemásztak, utánuk bújt ő is. Amikor mind az öten jól befészkelődtek, elővett a kisfiú egy varázserejű musvét*, azzal rávágott a kosárra, s közben így dalolt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! És ahogy énekelt, s a kosarat csapkodta, az egyszerre csak a levegőbe emelkedett, szárnyra kelt, és átrepült a megáradt folyó felett. Elrepült a bozót felett is, ahol a négy legény vadászott. Azok persze megint oroszlánná váltak, úgy űzték a vadat. Amikor megpillantották a repülő kosarat s benne a négy leányt meg a kisfiút, futásnak eredtek, s uzsgyi, a kosár után. Hanem az gyorsabb volt a legfürgébb oroszláncsapásnál is, s a négy oroszlán bizony el nem érte. A kisfiú meg egyre csapkodta a kosarat és énekelt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! Repült, repült a kosár, míg csak el nem ért a négy leány meg a kisfiú falujába. Ott aztán biztonságban földet ért. A kisfiút pedig busásan megjutalmazta a leányok apja.
* musve -- varázserejű állatfarok, többnyire ökörfarok.

A humbuja és a tarajos sül
Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor a tarajos sül nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a tarajos sül, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
-- Gyere ki! -- mondja a ház gazdája.
-- Nem megyek, dehogyis megyek ki az esőbe -- feleli a varacskos.
-- Eredj haza a saját házadba!
-- Nekem nincs házam.
No, a tarajos sül most már igazán megharagudott, és így fenyegette:
-- Márpedig ha én bemegyek, meghalsz, annyit mondok!
A humbuja erre meggondolta a dolgot, és azt mondta:
-- Békés természetem van, nem szeretem a galibát. Ha mindenáron azt akarod, nem bánom, kimegyek.
Úgy is tett. De csuromvíz lett a szakadó esőben, hát újra bekéredzkedett.
-- Hadd menjek be a házadba. Csak éppen addig leszek benn, amíg esik.
A tarajos sül beeresztette. De mihelyt elállt az eső, már tessékelte is kifelé a hívatlan vendéget.
-- No, elállt az eső. Most már hordd el magad!
-- Idehallgass, barátom -- kezdte most a humbuja. -- Tetszik nekem ez a te házad. Éppen ilyet kívántam magamnak. Szívesen itt maradnék.
-- Mit beszélsz? -- fortyant fel a tarajos sül. -- Kié ez a ház? A tiéd vagy az enyém?
-- A tiéd, persze hogy a tiéd -- felelte a varacskos. -- De nekem is elég tágas. Ha akarod, adhatok valamit érte.
-- Ugyan mit? Nem úgy nézlek, mint akinek van miből házat vennie.
-- Most egyszerre nem tudnám kifizetni, az igaz. De apránként megfizetném az árát.
-- Ne locsogj már annyi haszontalanságot! Hordd el magad, azt mondom! Ha még sokat lármázol itt a fülembe, agyoncsaplak és kész.
-- Megyek már, barátom, nem látod, hogy megyek, csak ne mérgelődj! -- dohogott a humbuja, és végre elhordta az irháját. De nem állt el a szándékától, hogy megszerzi magának a tarajos sül házát. Egyenesen a rokonaihoz sietett. A sündisznó unokatestvére volt. Annak is, meg az egész humbuja atyafiságnak elmesélte, micsoda jó házat talált.
-- Csak egy baj van -- panaszolta --, hogy akié a ház, nagyon kemény legény, nem tanácsos belekötni.
-- Kemény, nem kemény, mi meg sokan vagyunk -- válaszolták a rokonok. -- Együtt majd csak elbánunk vele. Gyerünk, zavarjuk ki a házából!
A sünök azonban nem akarták elhamarkodni a dolgot.
-- Bolondok vagytok -- mondták. -- Hogy bántok el vele, mikor benn van a házában? És hogy akarjátok elvenni a házát? Tán bizony megveszitek tőle? De miből?
-- Egyszerre nem tudjuk kifizetni, igaz, de ha szépen megkérjük, talán beleegyezik, hogy apránként törlesszünk. Így már a sünöknek is tetszett a terv, és felkerekedett az egész soknépű család, mentek a tarajos sülhöz. Beszóltak neki:
-- Eljöttünk hozzád, mert nincs ennivalónk, tőled akarunk kérni.
-- Magamnak se sok, ami a házamban van -- felelte a tarajos sül. -- És úgyis tudom, hogy nem ezért jöttetek. Más dologban jártok.
-- Nem, nem -- füllentettek amazok. -- Ennivalót akarunk kérni, más dolgunk nincs veled.
De amikor a tarajos sül kijött a házából, kibökték, mi az igazság.
-- Idehallgass, barátunk. Add nekünk ezt a jó kis házat! Adunk érte valamit neked, ha kívánod.
-- A házam nem eladó -- felelte a tarajos sül.
-- Hallod, hogy nem ingyen akarjuk. Adunk valamit érte.
-- Mit adnátok, mikor nincs semmitek? Hagyjatok békén!
Sehogy sem boldogultak egymással. A sünök erre összedugták a fejüket, és pusmogtak-suttogtak:
-- Mit csináljunk, ha egyszer nem akarja nekünk adni a házát. Verjük el, talán azzal megpuhítjuk?
A humbuja, aki az egész dolgot elkezdte, ijedten csitította rokonait, hogy még csöndesebben suttogjanak, mert ha a tarajos sül meghallja, mit forralnak ellene, rájuk ront és szétveri őket, amilyen kemény legény.
-- Te meg nagyon is ijedős vagy -- mondták a sünök. -- Állj odébb, ha félted a bőröd. Mi bizony elverjük őkelmét, ha a szép szóra nem hallgat.
-- Csak addig várjatok, míg én elmegyek -- kérte őket a humbuja, és eliszkolt. De amikor úgy látta, hogy elég messze van tőlük, megállt, és onnan figyelte, mi történik. A sünök meg közben kieszeltek egy gonosz cselt: úgy tesznek, mintha elálltak volna szándékuktól, és mikor a tarajos sül már bement a házába, nagy csomó száraz füvet hordanak az ajtó elé, és meggyújtják. Aztán, ha már megégett vagy megfulladt odabenn, kényelmesen elfoglalják a házát.
A legöregebb sün odament a tarajos sülhöz, és így szólt hozzá:
-- Látjuk, barátom, hogy nem tudunk megegyezni. Erővel meg nem zavarhatunk ki a házadból. Eredj be, most már békén hagyunk.
-- Megyek is, ti meg hordjátok el magatokat -- mondta a tarajos sül, és bebújt az ajtón. Egy öreg humbuja, mintha akkor jutna eszébe, utána szólt:
-- Várj csak, valamit elfelejtettem. Tudunk egy jó orvosságot, amivel megvédjük a házadat. Ha akarod, idetesszük az ajtód elé, és akkor senki se zaklat többet a házad miatt.
-- No, ha tudtok ilyen orvosságot, az jó lesz -- örvendezett a tarajos sül. Az öreg meg azt mondta a fiataloknak:
-- Szedjetek sok-sok száraz füvet fiaim, és hozzátok ide. Én majd leöntöm orvossággal, hogy a barátunk ezentúl biztonságban legyen a házában. Mikor a száraz füvet odahordták az ajtó elé, meggyújtotta. A tarajos sül egyszer csak érzi, hogy nagyon is nagy a hőség a szobában, meg a füst is csípi a szemét. Fogta hát magát, másik ajtót kapart hátul a háza túlsó végén, és kiszökött.
-- Most már látom, kifélék, mifélék vagytok -- mondta a sünöknek meg a humbujáknak. -- Gonosz népség. Miért akartatok megégetni, mi?
-- Dehogyis akartunk megégetni -- hazudta egy vén humbuja. -- Magad is láthatod, hogy semmi bajod nincs: Beletettük az orvosságot a tűzbe, hogy ne ártson neked.
" Vagy úgy -- gondolta magában a tarajos sül. -- Akkor majd szavatokon foglak." Hogy megbosszulja magát, ő is cselt eszelt ki:
-- Akkor most menjen be egyikőtök a házamba. Hadd lássam, használ-e az orvosság? Ki tud-e jönni úgy, mint én. Az ostoba népség lépre ment. Beküldtek egy varacskost a házba, száraz füvet hoztak, és nagy hókuszpókusszal meggyújtották. Mikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a tarajos sül azt mondta, bemegy, megnézi, él-e még odabenn a humbuja, vagy megégett. Egy perc múlva kihozta, lábuk elé dobta a halottat. Felzúdult erre az egész atyafiság.
-- No megállj! Bepanaszolunk a szultánnál! A te bűnöd, hogy a testvérünk meghalt! A tarajos sül nem ijedt meg. Azt mondta:
-- Az előbb még verekedni akartatok. Tessék. Kész vagyok megverekedni akár valamennyiőtökkel egyszerre. Csakhogy azoknak elment a kedvük a verekedéstől. Most már, úgy látták, okosabb, ha bíró elé viszik a dolgukat. És mentek a legfőbb bíróhoz, aki nem volt más, mint az elefánt.
-- Felséges szultán -- így kezdték, és meghajoltak előtte. -- Azért jöttünk hozzád, mert meghalt egy testvérünk.
-- Hogy halt meg? -- kérdezte a szultán. -- Beteg volt talán?
-- Nem, nem volt beteg. A tarajos sül rágyújtotta a házat.
-- Mért tette ezt? -- kérdezte a legfőbb bíró. -- Hadd hallom, milyen peres ügyetek volt egymással? Most nyomban elküldök érte és idehozatom, hogy őt is meghallgassam. Elküldte egyik szolgáját, az orrszarvút a tarajos sülért. Amikor megjelent előtte, kikérdezte, amint igazságos bíróhoz illik:
-- Igaz, hogy tűzzel elpusztítottad egyik állattársadat?
-- Igaz, szultán -- felelte a tarajos sül.
-- És miért tetted ezt?
A tarajos sül erre töviről-hegyire elmondott mindent, majd a végén hozzátette:
-- Ha békén hagynak, felőlem békében élhettek volna. Te igazságos bíró vagy, nem is ellenkeztem, mikor az orrszarvú értem jött, készséggel követtem, és megjelentem előtted. Most, hogy mindent tudsz, dönts belátásod szerint, megnyugszom az ítéletedben. Az elefánt egyszer sem szakította félbe, és mikor végighallgatta a tarajos sül védekezését, kimondta az ítéletet:
-- Nagyon kemény legény vagy te, tarajos sül. És ha állattársaid félnek tőled, az rendjén is van. De ezentúl nemcsak magadnak fogsz házat építeni, hanem azoknak is, akik nem értenek a házépítéshez, mivel ilyen nagy mester vagy. És ezentúl békesség legyen közöttetek, azt mondom! Ha meghallom, hogy valamelyiktek perpatvart, viszálykodást kezd, szigorúan, nagyon szigorúan megbüntetem!

A fogoly és a teknősbéka
Egy napon így szólt a fogoly a teknősbékához:
-- Én sokkal ügyesebb vagyok nálad, mert nemcsak, hogy gyorsabban szaladok, mint te, de repülni is tudok!
- Ó, de boldog lehetsz! -- sóhajtott a teknős. -- Én csak vonszolom magam, és így jutok lassan, nagyon lassan a célom felé.
Történt azonban egyszer, hogy egy vadászó ember felgyújtotta a mező száraz füvét. A tűz mindjobban közeledett a két állat felé. A teknős megbújt egy elefánt lábnyomában és megmenekült, de a fogoly, mikor fölrepült, a füsttől fulladozva leesett és elégett. Aki túlságosan dicséri önmagát, gyakran nem állja ki a próbát.

A leopárd és a többi állat
Leopárd urat egy nap keservesen mardosta az éhség. "Mit tegyek? -- kérdezte magától. -- Legjobb lesz, ha idehívom a világ minden állatát, és azt mondom nekik: Gyertek csak, és tartsunk orvosi tanácsot, beszéljünk az egészségről! És amikor jönnek, majd egyet-egyet elkapok közülük és megeszem. Elhívatta hát nyomban a kudut, az antilopot, a nyulat, az őzet és a gnút. Azok egybegyűltek és megkérdezték:
-- Miért küldtél értünk?
A leopárd azt felelte:
- Tartsunk orvosi tanácskozást, hogy egészségesek legyünk!
Lement a nap. Döngtek a dobok, kezdődött az ének. Maga Leopárd úr verte a dobot és énekelt:
Kudu és antilop!
Beteg a barátotok,
Ezt ne hagyjátok!
Kudu és antilop!
Beteg a barátotok,
Ezt ne hagyjátok!
Kudu és antilop!
Beteg a barátotok,
El ne hagyjátok!
Mire a kudu azt mondta:
-- Főnök, mit játszol? Hazudik a dobod. Add csak ide, majd én játszom rajta.
Leopárd úr átadta. A kudu fogta, és így énekelt:
Nem vagy te beteg,
Nincs neked sebed,
Csak furfangos gonoszságod!
Nem vagy te beteg,
Nincs neked sebed,
Csak furfangos gonoszságod!
Csak furfangos gonoszságod!
Mire Leopárd úr fölugrott, és azt mondta:
- Kudu, te nem tudsz bánni a dobbal.
De az állatok erre már szétszaladtak, és azt mondták:
-- Leopárd úr jól kigondolta, hogyan ejtsen tőrbe minket.

A sakál igazsága
Együtt indult vadászni a leopárd meg a sakál. Egy falu szélén jó zsákmányra akadtak. A leopárd elfogott egy kecskét, a sakál pedig egy tehenet. Hazahajtották jószágukat, és kicsapták őket legelni. Hanem a leopárdnak sehogy sem volt ínyére, hogy a sakál ilyen kövér zsákmányt szerzett, neki meg csak egy kecske jutott. Később irigykedett még csak igazán! Éjjel, amikor kiment a jószág után nézni, látta, hogy a sakál tehene megborjazott. Ezt már aztán nem nézhette. Elrángatta a kisborjút a tehén mellől, és a maga kecskéje mellé kötötte. Reggel ment a sakálhoz, és elújságolta neki:
-- Hallgasd csak meg, milyen szerencse ért! Kimegyek reggel a rétre -- s mit látok? A kecskémnek borja született.
-- Nem lehet az -- rázta a fejét a sakál. -- Kecskének csak gidája születhet, borja nem.
-- Gyere csak, majd meglátod -- erősködött a leopárd. Kivezette a sakált a rétre, s megmutatta neki a kecske mellé kötött borjút. -- Most már láthatod, hogy igazat szóltam.
-- Borja csak tehénnek lehet -- mondta a sakál --, a borjú hát az enyém.
-- Magad is jól tudod, hogy igazam van, hát mit nyakaskodsz? -- dühödött meg a leopárd. -- Nem látod, hogy a borjú az én kecském mellett áll?
-- Látni látom -- felelte a sakál --, de még ha elefánt mellett áll, akkor is az én tehenem borja! Addig veszekedtek, huzakodtak, civakodtak, míg végül azt mondta a leopárd:
-- Jól van, tegyenek mások igazságot! Mindenki megmondja majd, hogy nekem van igazam! Elindult hát a leopárd meg a sakál igazságtévőt keresni. Elsőnek a gazella akadt útjukba. Elmondta neki a leopárd töviről hegyire, hogy így meg emígy volt, aztán elmondta a sakál is, hogy úgy meg amúgy volt. Nem okosodott ki belőle a gazella, azt tudta csak, hogy fél a leopárdtól rettenetesen.
-- Láthatod most már -- végezte szavait a sakál --, hogy a borjú csak engem illethet.
A gazella a leopárdra pillantott, és elfogta a félsz. Tudós ábrázatot öltött, megköszörülte a torkát, és így szólt:
-- Hajdanában, ifjúkoromban csakugyan úgy volt: borja csak tehénnek lehetett. De hát változnak az idők, változnak a törvények is, úgy látszik, manapság már kecskének is lehet borja. Ez az én ítéletem!
Továbbmentek a perlekedők, találkoztak a hiénával, s elmondták neki, miben járnak. Csakhogy a hiéna is félt a leopárdtól, ezért, amikor végighallgatta őket, hosszú fejtörés után így szólt:
-- Az a véleményem, hogy közönséges kecskének nem lehet borja, de a leopárd kecskéjének -- lehet! Ez az én ítéletem!
Fogták akkor magukat mind a négyen --, s elmentek a hegyekbe az antilophoz. Elmondták neki, miben nem tudnak dűlőre jutni. A antilop hallgatta őket, hallgatta, s közben ijedten pislogott körül. Amikor befejezték, a antilop tudós képet öltött, és kihirdette ítéletét:
-- Valamikor régen az a törvény uralkodott, hogy minden állatnak csak olyan fia lehet, amilyen ő maga. Az oroszlánnak oroszlánkölyke volt, a kecskének gidája, a tevének tevecsikója. De most megváltozott ez a törvény. Most már kecskének is születhet borja. Ez az én ítéletem!
-- Mivel más igaztevőt már nem találunk -- mondta a leopárd --, a borjú az enyém.
-- A pávián még hátravan -- mondta a sakál, s elindultak valamennyien a sziklák felé, ahol a pávián lakott. A pávián éppen ebédelt -- köveket fordított föl, és jóízűen csemegézte a hangyákat meg kukacokat, amelyeket a kövek alatt talált.
-- Tégy igazságot -- kérte a leopárd. És megint elmondta ki-ki a magáét. A pávián hallgatta őket, s közben szórakozottan pillantgatott körül. Amikor a panaszosok elhallgattak, és várták az ítéletét, a pávián lassan fölmászott egy magas sziklára, onnan nézett le rájuk, de nem szólt egy szót sem. Egy kis követ tartott a kezében, s olyanformán húzogatta rajta az ujjait, mintha húrokat pengetne.
-- No hát -- nógatta türelmetlenül a leopárd. -- Érted-e, amit elmondtunk? Hogyan ítélsz?
-- Várj -- intette le a pávián. -- Nem látod, hogy most más dolgom van?
-- Mit csinálsz? -- kérdezte a leopárd.
-- Megebédeltem, s most, mielőtt ítéletet mondok, elpengetek egy nótát, muzsikára támadt kedvem.
-- Muzsikára? Micsoda muzsikára? -- kérdezték kórusban az állatok.
-- Hát arra, amit ezen a kis hangszeren játszom -- felelte mérgesen a pávián.
-- Nicsak! Hiszen egy darab kövön húzogatja az ujjait! -- kiáltotta a leopárd.
-- Ilyen sült bolondot kértünk meg, hogy tegyen igazságot! Micsoda nótát lehet pöngetni azon a kövön?
A pávián akkor ránézett a leopárdra, és így szólt:
-- Ha a kecskének lehet borja, akkor ezen a kövön is el lehet pöngetni a legszebb nótát, nem igaz?
Főtt a feje a leopárdnak.
-- Hm -- hümmentett végül. -- Csakugyan, igen szép nóta ez! Hanem akkor felzúdult a többi állat:
-- Világos, mint a nap! Borja csak tehénnek lehet! Így hát a borjú a sakált illeti!
Mit tehetett a leopárd, hazakullogott, és visszaadta a borjút a sakálnak.

A meséknek, melyeket ebben a könyvben találhatunk főszereplői az állatok. Az olvasó, egy régi már elfelejtett világot ismerhet meg ahol a tűzbe bámuló sivatagi pásztorok történeteiben még az ősi Afrika sejlik fel. Ott ahol
a karavánok és vándorkereskedők mesével fizetnek az éjszakai szállásért,
a szavannák dús bozótjaiban küzdelembe induló harcosokat nemcsak fegyverhordozók, hanem diallik is ( Afrika középkorának lantosai ) elkísérik.
A busongo nép (Kongó, Közép-Afrika) hivatásos mesemondói, a moaridik, gyakran nagytekintélyű, nevezetes személyiségek. Madagaszkár rejtelmes földjén a mesét költő-táncosok mondják, akik különleges, szabad életet élnek, soha le nem telepednek, hanem faluról falura vándorolnak, és szívesen látott vendégei minden ünneplő háznak.
Az Európánál háromszor nagyobb, hatalmas területen, a múlt még nagyon közel van a jelenhez. Az afrikaiak mintegy a XV. század óta érintkeznek
az európai népekkel, s a XIX. század végére a gyarmatosítók lassanként
az egész földrészt szinte teljesen elfoglalják és nem állt érdekükben, hogy az itt élő "természeti" népeket felvilágosítsák, a magukéhoz hasonló körülmények közé emeljék, s ezért ezen a hatalmas területen a legkülönbözőbb életformák, kultúrák között élnek még ma is az emberek.
Ha meséiket olvassuk, bepillantást nyerünk ebbe a különös, sokszínű, misztikus világba, melynek lakói azonban érzéseikben, vágyaikban, indulataikban semmiben sem különböznek a világ többi részének embereitől.
Ahhoz azonban, hogy a meséket meg is értsük s meg is szeressük, ismernünk kell a mesék létrejöttének körülményeit valamint a következőket:

AZ AFRIKAI TERMÉSZETI VISZONYOK
A FÖLDRÉSZ TÖRTÉNELMÉNEK ALAKULÁSA

Afrika óriási, 29 millió négyzetkilométer nagyságú felszínét jobbára síkságok borítják, s csak helyenként találunk magas fennsíkokat, hegyvonulatokat. Különösen Kelet- és Dél-Afrikában sok a magas hegység. Etiópia fennsíkjai átlagosan 4000 méter magasan terülnek el, a kelet-afrikai hegyóriások,
a Kilimandzsáró és a Ruwenzori pedig az 50000-6000 méter magasságot is elérik. Afrika közepén húzódik az egyenlítő, mely ezt a földrészt két, éghajlatilag egyenlő részre osztja. Az egyenlítőhöz legközelebb eső vidéken terül el a trópusi őserdők sávja.
Ezek éghajlata egyenletes forró, párás, csapadékos, a hőmérséklet egész éven itt alig ingadozik, úgyhogy az itt élő népek nemigen tehetnek különbséget
az évszakok között. Az őserdő sávtól északra és délre a szavannák övezete húzódik.
Az őserdők sűrű, áthatolhatatlan rengetege helyett a szavannákon ritkásabb erdőségekkel, bozótos síkságokkal találkozunk. Itt kevesebbet esik az eső, csak az év bizonyos hónapjaiban van nagyobb csapadék, és a száraz és esős évszakok szinte szabályszerűen váltakoznak. Az erdős, bozótos szavannák bokros, füves, gyér növényzetű tájaknak adják át helyüket, majd délen és északon is, sivatagos vidékek következnek, északon a Szahara, délen
a Kalahári.
Ezek a vidékek az emberi élet szempontjából az esőzés, a növénytakaró szinte teljes hiánya miatt, alig hasznosíthatók. Csak az elszórt oázisokon,
a sivatagok kis, termékeny szigetén élnek embrek.A sivatagos övezet után megint kedvező, mérsékelt, éghajlatú sáv következik, ahol termékeny földek váltakoznak szép erdőségekkel.
Afrika északi részén, a Földközi-tenger partján ebben a sávban már
az ókorban is városok álltak, Dél-Afrikát ugyancsak kedvező éghajlata miatt választották ki maguknak az európai telepesek.
Afrika sem éghajlatában, sem növényövezeteiben, sem pedig lakosságában nem egységes. Az északi részt a Szahara nehezen járható homoksivataga választja el a délebbi részektől. Északon világos bőrű berber arabok élnek - ezt a részt nevezik Fehér-Afrikának, míg a Szaharától délre eső területeken sötét bőrű népességet találunk : ez Fekete-Afrika.
A négerség -helyesebben a negrid típus- nem kizárólagos Fekete-Afrikában. Bár a negridek alkotják a legnagyobb számú csoportot, kívülük más embertani típusú népesség is található a Szaharától délre eső vidékeken. Igy a Kongó őserdeiben alacsony termetű pigmeusok élnek, Dél- és Délnyugat-Afrikában az ugyancsak alacsony termetű, sárgásbőrű busmanok és hottentották, Etiópiában és környékén az etiopidek, ezek a magas termetű, eléggé sötét bőrű emberek.
A negridek is több típusból állnak, bőrük színe sem egységes, hanem a barnától a feketéig számos változatot mutat.
Afrika mindkét részében Fehér-és Fekete-Afrikában is sokféle, mintegy ötszáz nyelven beszélnek. Fehér-Afrikában nagyobbára arabul és berberül - ezek hamita szemita nyelvek -, míg a Szaharától délre lakó népek a bantú nyelvcsaládba tartozó különböző nyelveken: bantu (ganda, szuaheli, zulu, owambo, herero, duala, stb.), khoisza (busman és hottentotta), és szudáni (haussza, vadai, eve, fulfulde, stb.) beszélnek. Madagaszkár lakóinak nyelve, a malgas az indonéz nyelvcsoportba tartozik, és a maláj nyelv egyik rokona.
Az egyes népek, törzsek életmódja is igen különbözik egymástól. Elsőnek az ún. gyűjtögető-vadászó törzseket említjük.
Ezek az emberek nem termelnek növényeket és nem tenyésztenek állatokat, hanem egyszerűen elveszik azt, amit a természetben kéŹszen találnak, tehát vadon termő növényeket, gyümölcsöket gyűjtenek, halásznak, és állatokat ejtenek el az őserdőkben vagy a szavannákon. Ilyen az életmódja például a Kongóban élő pigmeusoknak, Délnyugat-Afrikában a busmanoknak és a Kelet-Afrikában kóborló tindigáknak.
Ezek a csoportok igen szegényesen élnek, szinte minden idejüket a táplálék megszerzése veszi igénybe. Falvaik, állandó településeik nincsenek, kis családcsoportokat alkotnak.
Magasabb szinten állnak az őserdei növénytermelők, akik időnként kiirtják az őserdő egy-egy részét, banándugványokat ültetnek el, s a trópusi környezet gazdag termést biztosít számukra. Így élnek pl. a Kongó-vidék északi övezetében letelepedett törzsek.
Az afrikai népek túlnyomó többsége földműveléssel vagy pásztorkodással foglalkozik. Főleg kölesféléket, szemesterményeket termesztenek. Az állatok közül elsősorban a szarvasmarhát, juhot és kecskét tenyésztik. Az állatnak
a földművelésben nincsen szerepe Afrikában, az emberek legfontosabb munkaeszköze még ma is a vaskapa. Ezek a népek már letelepülten, nagy falvakban élnek, főleg a szavannás területeken, Szudánban, kelet-afrika középső részén, nyugat-afrika egyes tájain. A pásztorkodó törzsek kelet- és Észak-Afrika szavannás-félsivatagos tájain legeltetik nyájaikat, északon tevéket és kecskéket, keleten a szarvasmarha-és a juhnyájakat.
E pásztornépek harcos, katonai jellegű társadalomszervezetben élnek, s dalaikban, elbeszéléseikben is ez az életmód tükröződik. A földműveléssel foglalkozó népek Afrikában sok helyütt magas fejlettségre tettek szert, életmódjuk városias jellegű. Elsősorban fehér-Afrika tengerparti vidékein találkozunk velük, de ismerünk ilyen népeket fekete-Afrikában is, ahol államokat alkottak, királlyal, társadalmi osztályokkal, rabszolgákkal, főnemességgel, katonasággal, kézművesekkel, stb. Ilyen állam volt az európai gyarmatosítás előtt a Dél-Rhodéziai ma Zimbabwe, a Kongó-medencében
a kuba-, luba-, lunda-birodalmak, a kelet-afrikai tavak vidékén Ruanda, Urundi, és Uganda, Etiópia és Nyugat-Afrika több államalakulata: az asanti,
a bini birodalom, a régi Mali, Ghana és Songhei. Mindez azt mutatja, hogy Fekete-Afrika népei saját erejükből már a régi időkben is képesek voltak magasszintű életet kialakítani, s századokon át jelentős mértékben hozzájárultak az egyetemes emberi művelődés fejlődéséhez.
Az afrikai népek, történetük során, mind ázsiai, mind európai népekkel kapcsolatban álltak. Az arabokkal való kapcsolat igen régi. Az arabok rabszolgaszerző expedícióikkal egyre mélyebben hatoltak be a földrész belsejébe, sokfelé megtelepedtek, és az afrikai népekkel együtt élve keverék arab-afrikai kultúrákat hoztak létre elsősorban a keleti partvidéken.
Az iszlámot, az arabok vallását, óriási afrikai tömegek vették át, és nem egy afrikai országban az arab lett a műveltek nyelve és írása.
A XV. század végétől Portugália a partvidék különböző pontjain kereskedő telepeket létesített. Később az Észak- és Dél-Amerikába irányuló rabszolgakereskedelem fokozódásával más hatalmak is megjelentek Afrika partjain. Franciaország Afrika nyugati részét kezdte gyarmatosítani, egyidejűleg feltűntek e földrészen az angolok és hollandok is.
Az 188o-as években megindult Afrika szétosztása a gyarmatosító hatalmak között, és a versengésbe Németország és Belgium is beleszólt.
A századforduló idején Afrika - Etiópia kivételével - mindenütt európaiak birtokába került, és meggyorsult a leigázott népek kizsákmányolása, a természeti kincsek elrablása. Mintegy fél évszázad leforgása alatt azonban megváltozott a helyzet. Afrika népei egyre erősödő harcot kezdtek és folytatnak ma is a gyarmatosítók ellen. Ennek a küzdelemnek eredményeként Afrika legnagyobb része napjainkban már felszabadult az idegen uralom alól.
Afrika népei most megteremtik azt, amiről régebben csak álmodtak, valóra váltják azokat a vágyakat, amelyeket hajdan csak a mesékben fejeztek ki.

A KELET- AFRIKAI RÉGIÓ:

Az olvasó, aki még nem járt Kelet-Afrikában, nehezen képzeli el, miben is különbözik ez a vidék Afrika többi részétől. De maga az afrikanisztika is csak most lát hozzá igazában e terület pontos körülhatárolásához. Általában a Kelet-Afrika névvel illetik a kontinens egész keleti szegélyét, szűkebb értelemben azonban csak az etióp magasföldtől délre, a Kongó-medencétől keletre és a Zambézi folyótól északra elterülő változatos tájat neŹvezik így. Kelet-Afrikának még így, szűkebben mért területe is mintegy három és fél millió négyzetkilométer, lakosainak száma ötvenmillió. Területén hét ország található: köztük a legnagyobb és legnépesebb Tanzánia. Tízszer akkora, mint hazánk, de tízmilliónál nem sokkal több ember lakja. Nagy kiterjedésű ország még tőle északra Kenya, amelytől nyugatra terül el a jóval kisebb Uganda. Ettől délre két törpeállam, Ruanda és Burundi található, területük meg lakosságuk együttvéve valamivel több a Dunántúlénál. Délebbre, a Nyasza-tó (Malawi-tó) nyugati partján található a kis Malawi, és Kelet-Afrikához számíthatjuk Zambia északkeleti felét meg a mindmáig portugál gyarmat, Mozambik (Mozambique) északi tartományait is. Keleten mindenütt tenger, az Indiai-óceán mossa Kelet-Afrika partjait. A sok apróbb, part menti sziget közül a legnevezetesebb a kicsiny Zanzibár, meg a tőle látótávolságra fekvő Pemba.
Kelet-Afrika eredeti lakossága természetesen néger: különböző bantu törzsek, amelyek egyetlen nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélnek (ezek azonban egymás között is érthetetlenek a távolabbi csoportok számára.
A tengerparton arab és indiai bevándoroltak, sőt kisebb számban perzsák, indonézek is élnek, együttvéve vagy másfél millió lélek. A gyarmati uralom idejéből itt maradt fehér telepesek száma még a negyedmilliót sem éri el. Kelet-Afrika népei északra jól elhatárolhatók. A hamita-szemita nyelveket beszélő népek már egészen más kultúrához tartoznak. A bantuk között szigetekként pigmeusok és a dél-afrikai busmanokkal antropológiailag is rokon khoiszan csoportok élnek. (Az utóbbiak közé tartoznak a tindigák, akiknek mesekincséről e kötet viszonylag részletes képet nyújt.)
A föld felszíne változatos, rendszerint 5oo-15oo méter magas felföld, jó néhány hegyóriás, a hegyeken trópusi őserdőkkel, közben magas füvű szavannával,
a folyók meg tavak mentén bozótos ligetekkel, mocsarakkal, mocsári sásrengeteggel. A tengerparti vidék simább, földművelésre alkalmasabb, de az ültetvényes gazdálkodást itt csak a fehér telepesek honosították meg. A négerek eredeti - és mindmáig megőrződött - főfoglalkozása a kezdetleges földművelés. A gyenge minőségű talajt erdőégetéssel teszik szabaddá, majd egyszerű ásóbotokkal, kapákkal hasogatják. Az ekét nem ismerik. Mivel a föld csakhamar kimerül, gyakran változtatják a feltört területeket, és ezenközben a kunyhókat is idébb-idébb építik fel. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában letelepedett, falulakó életmódot folytatnak. Falvaikban élénk a közösségi élet, több telephely tartozik egy törzs területéhez, rendszerint a törzsfőnök irányítása alatt. A földműves bantuk zöme békés, néhány csoportjuk azonban félelmes hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen. A földművelés helyenként fejlettebb technikájú, társadalmilag is szervezettebb: teraszos művelésmód, öntözőcsatornák is ismertek - és a kutatók máig sem tudják, önálló lelemény-e mindez, vagy valamely más néptől átvett. Az erdei földművelést (ennek hagyományos főterménye a köles; egyes gyökérfélék, zöldségek, újabban a dohány, kukorica és a banán is gyakran állattartás egészíti ki: a tenyésztett szarvasmarhák húsát, bőrét, tejét, vérét, a szó szoros értelmében minden porcikáját felhasználják. Kelet-Afrika északi határán megtaláljuk a csak marhatartásból élő, harcias, nomád törzseket is. Ezek Szudán és Nyugat-Etiópia területéről a 16-17, századtól húzódnak délre, és rendszeres rablóhadjáratokban szerezték meg a környező földműves törzsek marhacsordáit. A legnevezetesebb nomád hódítók, a maszájok (masszaik), különösen a l8. század végétől veszélyeztetik Kenya népeinek életét. A múlt század végén beköszöntött nagy marhavész azonban egyike napról a másikra koldusokká teszi őket. Mind a földművelő, mind az állattartó népek élnek a gyűjtögetéssel, kisebb mértékben a halászattal és vadászattal is. Kelet-Afrikában néhány igen kezdetleges életmódot folytató törzs azonban csak ily módon tartja fenn életét. A nem termelő, csak zsákmányoló csoportok közül a legismertebb a már említett kis tindiga nép.
Kelet-Afrika népeinek történetéről ma még igen keveset tudunk, és ismereteink zöme is csak az utóbbi évtizedekből származik. A már feltárt múlt egyes eseményei között rendesen hatalmas hézagok tátonganak, ezt több-kevesebb hitelű fantáziával kénytelenek kitölteni még a szakkutatók is.
Ami a legrégibb múltat vagy még az ennél is ősibb időket illeti, ősrégészeti kutatások már fél százada folynak
e területen, világra szóló eredményekkel. Jelentősek azok az egyiptomi, görög, római, majd etiópiai, arab és perzsa, indiai, indonéz, sőt kínai történeti forrásszövegek, amelyek majd tartalmaznak valamit Kelet-Afrika hajdani eseményeiből. Aránylag sokat foglalkozott a tudomány azzal a kérdéssel, mennyiben afrikai és mennyiben arab eredetű a tengerpart felvirágzása.
Ma úgy látjuk, hogy már az arab behatolás előtt élénk élet pezsgett e tájon; ennek emléke az i. sz. 6-7. századából ránk maradt ó-kilvai romok; de később az arab-mohamedán hatás sem lekicsinyelhető. Kelet-Afrika partjain 741 után csakhamar megjelentek siita ománi arab menekültek, akik itt húzták meg magukat, és egyre délebbre jutottak, ezenközben meg is gazdagodtak. következő század legerősebb bevándorló hulláma a Perzsa-öbölből vallási hagyományaikhoz nyakasan ragaszkodó szunnitákat hoz. Lassan az egész partvidék iszlamizálódik, és a kialakuló több tucat városállam politikai vezetése az "előkelő" arabok kezébe kerül. A városállamok névleg a dél-arábiai szultanátusoktól függnek, de a kapcsolat laza, voltaképpen önállóak az egyes városok. Az arabok száma csekély, éppen csak az uralkodókra, azok közvetlen környezetére és a rangosabb kereskedőházakra korlátozódik.
A 13. század közepétől hirtelen virágkor köszönt be. Egész városokat építenek tartós kőből, a házak nemritkán három-négy emeletesek. A kis Kilva-sziget szultánja megszerzi a déli aranykereskedelem ellenőrzését, virágzó államocskát teremt meg, saját pénzt veret, és hatalmas mennyiségű kínai porcelánt halmoz fel díszes palotájában, amelynek romjait különben csak 195o-ben tárták fel. Ez idő tájt terjed el a szuahéli nyelv is, a közvetítő kereskedelem jellegzetes eszköze. A szuahéli a bantu nyelvek szókincséből sok arab átvétellel és még több arab logikával összeállított kereskedőnyelv, amely a partvidék és a kontinens belseje közti kapcsolatok megkönnyítésére készült, és mindmáig betölti ezt a szerepét: híd az Indiai-óceántól a Guineai-öbölig a különböző nyelvjárások, nyelvek között. A partvidéken különös jelentőségre tesz szert, és a négerből meg arabból összeötvöződött, valóságos "szuahéli kultúra" alakul ki e helyen.
Az ázsiai - kelet-afrikai kapcsolatok fénykora a 15. században érkezett el. Ekkorra Indonézia már szilárdan gyarmatosította Madagaszkárt, India kikötői meg moszlim kézben vannak, és az Indiai-óceán ismerősök közötti beltengernek számít a háromárbocos vagy még nagyobb kereskedelmi hajók számára. Megélénkül a még távolabbi keleti forgalom is. Ennek szívélyességére jellemző, hogy Malindi kikötőjének követsége 1414-ben egy zsiráfot ad át ajándékba a kínai császárnak; néhány évvel később olyan hatalmas kínai hajóraj fut be a kelet-afrikai kikötőbe, amelynek legénysége körülbelül harmincezer ember lehetett. A kereskedelmi flotta parancsnoka a kínai Cseng Ho admirális volt. Ő legalább három ízben járt Kelet-Afrikában, és utolsó útjának végén, 1433-Uan, leírja a mai Szomália part menti kikötőinek virágzó életét. A kínai kereskedelemnek azonban I45o körül - kínai belpolitikai viszályok következtében - hirtelen vége szakad. A század legvégén pedig Kelet-Afrikában megjelennek Vasco da Gama portugál hajói, álmélkodva végiglátogatják a kikötőket, majd továbbhajóznak Indiába, és csakhamar megkezdődik mindkét partvidék portugál gyarmatosítása, a közvetítő kereskedelemre mért halálos csapás.
Gyors egymásutánban tűzzel-vassal pusztító portugál expedíciók érkeznek Kelet-Afrikába, kirabolják, felgyújtják a virágzó városokat, elismertetik a portugál korona felsőbbségét. Az első hódítók egyike, Barbosa, aki 1518-ban viszonylag részletesen leírja a vidéket, még beszámol a hajdani mór (arab) - szuahéli (néger) kultúráról, de egyszersmind már az aranyvadászat krónikása is. A portugál fennhatóság a folytonos lázongások ellenére mintegy két évszázadig fennmaradt, és csupán a 18. század elején sikerült a partvidék északi részéről fokozatosan kiszorítani a portugálokat. Ekkor újabb és kicsit több mint másfél évszázados arab uralom következett, de a már megszokottan hosszú pórázú önállósággal. Az újabb arab befolyás csak elmélyítette a korábbi kulturális hatásokat, és a partvidéket egyedülálló területté tette, ahol bantu, arab, perzsa, indiai, sőt indonéz, majd portugál, angol és német vonások személyes és káprázatos egymásmellettiségben fordultak elő. E korszak végén, a múlt század második felében a maszkati szultán, aki eddig csak névlegesen volt ura a partvidék középső részének, Zanzibárba teszi át székhelyét, és viszonylag nagy területet szerez birodalmához. De a terjeszkedésnek csakhamar vége szakad: megjelennek az egymással versengő angol és német gyarmatosító "kereskedőtársaságok", egyre több területet szereznek meg, és végül 1884-189o között kialakul Német-Kelet-Afrika, majd 1886-1895 között Angol-Kelet-Afrika. A német gyarmatot (nagyjából Tanganyika - a mai Tanzánia területét) az első világháborúban ragadják el az angolok, akik ettől kezdve a vidék korlátlan urai. Már a második világháború előtt megkezdődik a városok valamelyes iparosítása és iskolák létesítése, majd kialakul az afrikai nemzeti burzsoázia, megkezdődik a függetlenségi mozgalom, nemegyszer kegyetlen, fegyveres harcokkal. Ennek eredményeként nyeri el 1961-ben Kenya és Tanganyika a függetlenséget* (Tanganyika csakhamar egyesül az ugyancsak függetlenné vált Zanzibarral 1964-ban), a következő években pedig Ruanda és Burundi, Uganda, Malawi, legutoljára Zambia is politikailag független állammá válik. Napjaink politikai eseményei, a pártharcok és a nemzetközi politikában való részvétel azóta is a gyakran mindannyiunk által jól ismert módon szerepeltette az újságok címoldalán Kelet-Afrika nevét.
A partvidék történelmét bármily nagy hézagokkal ismerjük is, mégis valamilyen egymásutánba illeszthetjük az ismert eseményeket. Kelet-Afrika belsejének történetéről azonban írásos forrásokból szinte semmit sem tudunk, és a néhány eddig előkerült régészeti lelet inkább rejtély, mint megoldott probléma a kutatók előtt. A legnevezetesebb lelőhelyek Engaruka romvárosa (a kenyai-tanzániai határ mentén, a Kilimandzsáró hegyektől nyugatra) és a nyugat-ugandai Bigo. Az előbbit 1935-Uen fedeztél: fel, és a régész Leakey becslése szerint a hegytetőre épült városnak mintegy harminc-negyvenezer lakosa, körülbelül hat-hétezer háza lehetett. Alapítását a 17. századra lehet tenni. Nem tudjuk, milyen nép (esetleg nem is a bantuk?) lakta: Bigo hasonlómód nehezen értelmezhető lelőhely.
A 13. századra datálható, merész ívű és szabálytalan körökre hasonlító földsáncok láthatók itt. Nyilvánvaló lenne az a magyarázat, hogy a megélénkülő, part menti kereskedelem hozta volna létre e telepet: de mind ez ideig egyetlen olyan tárgy sem került elő a romok közül, amely ezt a feltevést támogatná. Más, réginek vélhető romok részletes felkutatása pedig eddig nem történt meg. Emiatt is Kelet-Afrika történetének nem egy eseményét az itt élő népek szájhagyományozott történeteiből, mondáiból és meséiből kell kihüvelyeznünk.
A fehér felfedezők is ritkán és csak később merészkedtek a kontinens belsejébe. Az első nagyobb utakat a múlt század második harmadában Livingstone és Stanley tették meg. ők és más felfedezők azonban csak áthatoltak Kelet-Afrika erdőin, részletes néprajzi, folklorisztikai feljegyzéseket nem hagytak ránk. Az utazók sorából feltétlenül meg kell említenünk Teleki Sámuel grófot, aki 1887-1888-as vadászútján (expedícióján) Zanzibárból kiindulva, a Kilimandzsáró és a Kenya hegyek megmászását megkísérelve, északnyugatra hatol előre, felfedezi a Rudolf-tavat és a Stefánia-tavat, valamint a nevéről elnevezett kis működő Teleki-vulkánt.* (Útibeszámolója, amelyet kísérője és térképésze, Höhnel Lajos adott ki A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz, Teleki Sámuel gróf felfedező útja Afrika egyenlítői vidékein (Bp. 1892.) címmel, csaknem harminc kelet-afrikai nép életmódjáról ad értékes néprajzi adatokat, folklorisztikai szövegeket azonban nem közöl).
Afrika népeinek folklórját általában is csak az utóbbi évszázadban gyűjtik össze a kutatók. William Bascom professzor összefoglalása *(Fólklore Research in Africa in: Journal of American Folklore, 1964. 13-31.) ugyan válogatott bibliográfiájában is több mint 25o publikációt sorol fel, és egy teljesebb adatfelvétel alighanem megkétszerezné a hiteles afrikai népköltészeti gyűjtemények számát, mindez azonban elég kevés, ha elgondoljuk; mily irdatlan nagy területet képvisel. Kelet-Afrika népköltészete még az általános afrikai arányokhoz képest is igen mostohán felkutatott. Sok ugyan az útleírás, többé-kevésbé megbízható élménybeszámoló a területről, a csakugyan hiteles, nem átírt és kellő folklorisztikai kommentárokkal ellátott gyűjtemények száma azonban búsítóan kevés. Ebben a magyar kötetben megkíséreltük azt, hogy a felelhető hiteles anyagokból közöljünk.
Kelet-Afrika népköltészeténeke legrégibb feljegyzései minden bizonnyal az arab írással (de szuahéli nyelven) megalkotott, partmenti szuahéli irodalomban találhatók. Ma még csupán a 18. század legvégéig tudjuk nyomon követni ennek az irodalomnak a múltját, de biztos, hogy az sokkal régibb, és nem adjuk fel a reményt, hogy egykor majd többet tudunk a szuahéli irodalom kezdeteiről is. A kis szultánátusok udvari költői, hivatásos művészei gyakran meríthettek a helybeli folklórból - amíg azonban szerencsés véletlen nem vezet ilyen alkotások nyomára, ennél többet e hagyományról nem mondhatunk.
Az átutazó fehérek rendszerint nem közöltek afrikai folklórszövegeket. Először a négerek között élő, huzamosabb ismeretséget kötő hittérítők, majd századunkban a tudományos expedíciók képviselői gyűjtöttek népköltészeti alkotásokat.
Ebben a könyvben az egyik legkorábbi jeles gyűjteményből, Macdonald - jao monográfiájából az ott közölt mesék és eredetmondákból is közlünk.
A múlt századi misszionárius jegyezte fel ezeket a meséiket. Századunkban a legterjedelmesebb hittérítő-gyűjtemény Doke lamba folklór-kötete. A könyv 159 mesét (és ezenkívül másfél ezer más folklór-alkotást) tartalmaz. Külön hely illeti meg a kelet-afrikai népköltészet összegyűjtésének történetében Ludwig Kohl-Larsen professzort. A tudós régész 1934 és 1939 között éveket töltött Tanganyika északi részén, a lefolyástalan Njarasza-tó vidékén. Kutatásainak célja az afrikai ősemberi leletek keresése volt * (ásatásairól Auf den Spuren des Vormenschen - Stuttgart, 1943 című könyvében számolt be) , de csakhamar felfigyelt a rendkívül archaikus életmódot folytató tindigákra, leírta életmódjukat * ( erről szól Wildbeuter in Ostnfrika. Die Tindiga, ein Jäger- und Sammlervolk - Berlin, 1958 - című könyve ) , és csakhamar elkezdte a környéken élő isszanszu és iraku törzsek folklórjának feljegyzését is. A megyényi területen élő három törzstől több száz történetet jegyzett fel, és közülük több mint 2oo mesét német fordításban, 6 kötetben és több tudományos tanulmányában közzé is tett. Gyűjteménye azért is igen értékes, mivel lehetőséget ad arra, hogy az egymás mellett élő népek folklórjának különbségeit, ezek életmódbeli és etnikai okozóit tanulmányozhassuk. Kohl-Larsen egyik érdekes kötetét 1964-ben már kiadták magyarul Szimbót hallgatom* (Kleiner grosser schwarzer Mann. Lebenserinnerungen eines Buschnegers -Eisenach-Kassel, I956 ) - egy isszanszu-néger önvallomása címmel.
A mostani kötetben tőle közölt több történet remélhetőleg nagyjából képet ad az eredeti gyűjtemények sokszínűségéből.
Ez a kötet igyekezett változatosságában bemutatni a kelet-afrikai mesekincset is.
A mesék zöme az említett nagy gyűjteményekből származik, és egy-egy nép mesekincsét is több oldalról képviseli. A műfaji különbségeket a sorrend érzékelteti, a rokon mesék egymás után következnek. A legtöbb mesének más népeknél is ismerjük változatát, ezek felsorolását azonban mellőztük, nem utolsósorban azért, mivel az afrikai meséknek mindmáig nincs még összefoglaló mesekatalógusa, és az összehasonlító afrikai mesekutatás csak most teszi meg az első lépéseket ez irányban. Ahol - forrásaink alapján is - utalhattunk a nemzetközi párhuzamokra, ezt az egyes mesékhez fűződő jegyzetekben tettük meg.
A kiválasztott mesék hitelesnek tekinthetők, a fordítás a lehető legkevésbé változtatta meg eredeti formájukat. A közölt verses részleteknél az alapul szolgáló fordításhoz alkalmazkodik, de csupán a lamba meséknél volt alkalom az eredeti bantu szöveggel való összehasonlításra. A fordítás hitelességét növeli az a tény, hogy Ignácz Rózsa fordító gazdag tapasztalatokat szerzett a helyszínen, és ezek sokat segítettek visszaadni a történetek eredeti hangulatát. Különösen két problémával kellett minduntalan találkozni.
A fordítás során el kellett kerülni az idegen afrikai fogalmak felsorakoztatását, ugyanakkor nem minden helyett lehetett adni magyar megfelelőt, hiszen mégsem magyar meséket, hanem az afrikai népköltészet termékeit szerettük volna megismertetni.
Különösen a hiedelemlények elnevezésein lehetett sokat töprengeni. Általában azt a megoldás született, hogy a nem csupán magyarban ismert mesei szereplőket (óriás, törpe, boszorkány) ilyen névvel, míg a csak magyar neveket (táltos, lidérc) az afrikai nevével és szavakkal sikerült a legegyszerűbb magyar formában adni. A lehetőség szerint nem a közvetítőnyelv (angol, német, francia), hanem az afrikai eredeti hangalakját igyekezett megközelíteni a kötet, jóllehet ez nem is olyan egyszerű, már csak azért sem, mert például a tindiga csettintő-hangoknak a magyarban semmiféle betűcsoport nem felel meg. Ettől az elvtől eltérni csak néhány esetben (leginkább népnevek írásakor) kellett, más esetekben pedig a már eddig Magyarországon kialakult gyakorlathoz igazodott a kötet, ily módon olvasója itt-ott következetlenséggel találkozhat. * (E kérdéssel és általában az afrikai nyelvek magyarra átírásának nehézségeinél részletesen foglalkozik Fodor István tanulmánya: Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái; Nyelvtudományi Közlemények, 1965.41-111)
Nézzük meg közelebbről, miről is szólnak ezek a mesék.
Az afrikai ember, mint sok más földrésznek a természet közelségében élő fia is, fokozottan érdeklődik a világ jelenségei, a természeti tünemények, az emberek és állatok tulajdonságai iránt. Sok meséjében ezekre a kérdésekre ad választ. Ezeket eredetmagyarázó meséknek, mondáknak nevezzük.
Az eredetmagyarázó meséket gyakran nem lehet elválasztani az állatmeséktől, mert az afrikai eredetmagyarázó mesék szereplői is túlnyomórészt állatok.
Már a mesék címe sok mindent elárul a természet közelségében élő emberek érdeklődéséről, de a világról is, amely őket körülveszi, az állatokról, amelyek ezekben a mesékben még ősi közösségben, bensőséges viszonyban élnek együtt az emberekkel.
Megtudjuk ezekből a mesékből, hogy a leopárd sárgafoltos és hogy a majom a fán, az antilop pedig a bozótokban él, hogy a kígyó sziszeg. Ullabella madarak repdesnek, varacskos humbuják veszekednek, mongúzok és mandrillok gonoszkodnak ezekben a mesékben, amelyekben rendre megtaláljuk Afrika többi állatát, az oroszlánt, leopárdot, hiénát és krokodilt is.
A lét és nemlét, a "túlvilág", a föld, az égitestek keletkezésének, az emberek eredetének, a nemek kialakulásának kérdéseit is kutatja az afrikai ember. Hogyan keletkezett a világosság? - kérdezik a busongók.
Hogyan tanulta meg az ember a tűzgerjesztést ? - hangzik a kérdés a Kongó partján. Hogyan jött rá az ember, hogy igyék a patakok vizéből ? Miért az asszonyok feladata a vízhordás, miért nem a férfiaké ? - kérdezik a bakongók. De választ keresnek Afrika lakói arra is, hogyan keletkezett a Tanganyika-tó, miért látszik minden ember hátán egy mélyedés a két lapockacsont között, miért hallgatnak el a békák, ha valaki megközelíti lakhelyüket, és miért van "száz" lába a százlábúnak? A sokszor szellemes és mulatságos válasz többnyire nem felel meg a valóságnak, de a mesék mégis sokat megmutatnak a valóságból: a környezetet, amelyben lejátszódnak, és magukat a szereplő állatokat, s az állatok egymásközti, természetes viszonyát is legtöbbször helyesen ábrázolják.
Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka? - kérdezi a kongói vadász.
És a válaszból, amit ebben a derűs mesében hallunk, megtudjuk azt is, hogy kongóiak kedvenc itala a pálmabor, és hogy azt a pálmafából csapolják. Megismerkedünk a mesében a mókussal, a vízilóval és az elefánttal - mi-csoda érdekes együttes ez a társaság ! - és találkozunk az afrikai mesék örökké vidám, furfangos hősével: a kis antiloppal. A nyúllal együtt ő a gyengék, az elnyomottak, a "kisemberek" jelképe az afrikai mesékben. "A kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben - írja Torday Emil, a híres Afrika-kutató. - Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot !
Ha szorongatott helyzetbe sodródik, s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor végül is mindannyiszor kivágja magát. Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul.
Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a fekete embernek a jelképe, a szegény üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét oly hatalmas ellenségekkel, mint a tulajdon fajbeli zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolgakereskedők, újabban pedig az országba betolakodó idegenek."
Az afrikai mesékben furfangos hős a sakál is, az ármányos róka afrikai megfelelője, amely a kis antiloppal és a nyúllal versengve jár túl a nagy ragadozók eszén. S mint a mi meséinkben a legkisebb fiú, itt a kis állat arat győzelmet a mindenkitől, embertől állattól egyaránt rettegett oroszlánon. A kis antilop és a nyúl a sokszor segítségre kész találékonyságot, a kártékony gonoszság üldözőit jelképezi.
De sok más mese is a gyengék, az üldözöttek győzelmét példázza az erőszakon. Mintha ezekből a mesékből merítettek volna vigaszt és biztatást a fekete emberek, hogy nemcsak a mesében, de az ő életükben is jóra fordul minden, győz az igazság.
Az elefánt is a béka meséjében a béka jár túl az elefánt eszén, az oroszlánt pedig nem csak a furfangos antilop, hanem a teknősbéka, sőt még a kecskebak is becsapja, az antilop pedig még a vízilón és az elefánion is kifog.
Mennyi furfangra, mennyi leleményre van szüksége a gyengének, a védtelennek, hogy az őserdők, kegyetlen világában megmentse életét és megvédje kicsinyeit! Ámde ez nem mindig sikerül. Az afrikai meséket ezért a környező világ gazdagságán, az állatvilág sokaságán és tarkaságán, változatosságán kívül az élet kíméletlenségének, kegyetlenségének tükrözése is jellemzi. Az erősebb túléli a gyengét. A szél ítélete című etiópiai mesében a gyapotföldjén dolgozó paraszt megmenti a vadászok elől menekülő kígyót, mert "igaz, hogy gonosz híre van, de az is igaz, hogy akit üldöznek, azon segíteni kell". A veszély multával a hálátlan kígyó fel akarja falni a parasztot. A mese végén a fügefa, a folyó és a fű elmarasztaló ítélete után a szél menti meg a paraszt életét, de kimondja a vad természet, a civilizálatlan élet igazságát : " Minden, ami él, a maga törvényei szerint él ... A kígyó fölfal mindent, ami útjába akad, mert ilyen a törvénye. Nem lehet őt bűnösnek mondani, amiért éhes."
Az afrikai mesék -akár az afrikai emberek- közelebb állnak a természethez, megmutatják a létfenntartásért folyó örökös küzdelmet. A mesék "hálátlan állata" jobban tükrözi a valóságos életet az euráziai mesekincsben oly gyakran szereplő, élete megmentéséért "hálás állatnál" - a hálás halnál, kígyónál, hangyánál, oroszlánnál. A "hálás állat" a mesék csodálatos eleme; az afrikai mesevilágban főleg a magasabb műveltségi fokon álló népek meséiben találkozunk vele.
De ez már újabb mesecsoporthoz visz el bennünket: a csodás elemeket tartalmazó meséhez, amelyeket tündérmeséknek is nevezhetünk. Ilyen az Állatok és emberek című mese is, amelyben az életéért hálás majom, kígyó és oroszlán segít később a bajba jutott vadászon, de az ugyancsak megmentett ember - akitől mind a három hálás állat óva-óvja - a jótettért rosszal fizet. Ezt a mesét a kelet-afrikai szuahéli törzs meséli.
A drágaköves kígyó című mese, amelynek szerencsés hőse, a szegény halász, az őt elnyelő óriáskígyó fejében drágakövet talál, Kamerunból származik. A tündérmeséknek számos olyan elemük van, amelyek világszerte elterjedtek, csak a szereplők mások.
Az afrikai mesék között vannak olyanok, amelyek az arab megszállás és a gyarmatosítók által elpusztult és feledésbe ment afrikai lovagi középkor emlékeit őrzik. Ezeket a meséket történeteknek vagy mondáknak is nevezhetjük, de az is lehet, hogy egy hatalmas afrikai népi eposz forrásai vagy töredékei. Ami ezekben az afrikai mesékben a világ mesekincsétől eltérő - az afrikai környezet, természet, falvak, és emberek természethű ábrázolása.
Tanmesének is beillik a ki az erősebb kérdésre válaszoló etiópiai történet, mert arra int, hogy ne vágyódjunk az elérhetetlen iránt. Említettük, hogy az afrikai ember a mesékben a gyenge, de furfangos állatban önmagát jelképezi.
A szamár bűne című etiópiai állatmesében azonban megtörik ez az életvidám hang, hiányzik a jövőbe vetett bizakodás. Ez a keserű hangú mese azt példázza, hogy az ügyefogyott szamár soha nem találhatja meg igazát az erőszakkal szemben, az oroszlán, a leopárd és a hiéna erősebb nála - mint ahogyan a védtelen afrikai sem találáiatja meg igazát az erőszak képviselőivel szemben. Még keserűbb és nem jelképes eredetmagyarázó mese már az Igazságtalan osztozkodás : a kisemmizett, kifosztott fekete emberek vádját mondja el. "Miért nincs a dinkák feketebőrű népének barmán és lándzsáján kívül egyebe? Bezzeg a vörös képű angoloknak ma is megvan a fegyverük, szép ruhájuk, aranyuk és minden, minden földi javuk".
A csillagok szivéről szóló busman történetben "hogyha nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hiszen minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel." Rossz időjárás, sikertelen vadászat után sokszor éheznek Fekete-Afrika vadász népei. A könyörtelen természet és a talán még könyörtelenebb, ellenséges társadalom kettős szorításában élő afrikai ember a csillagokhoz fordul segítségért.
Afrika népei azóta elindultak a szabadság felé vezető úton.

A MESÉKBEN SZEREPLŐ NÉPEK,
TÖRZSEK, NÉPCSOPORTOK JEGYZÉKE

Az egyes mesék származási helye, valamint azt az afrikai népet, népcsoportot amelyektől az adott a gyűjtés származik a mesék elején szerepelnek. Egy-egy földrajzi elnevezés, azonban önmagában még nem árulja el nép, törzs, népcsoport nevét, amelyek a jelzett helyeken laknak, és amelyektől ebben
a kötetben mesék származnak. Egyes népek és törzsek Afrikában sokat vándoroltak a múltban, de még a jelenben is változtatják lakóhelyüket. Természetesen nemcsak azok a népek vagy népcsoportok élnek a megadott helyeken, országokban vagy égtájon, amelyektől mesét közlünk, éppen ezért ez a jegyzék csak bemutató jelleggel, hozzávetőlegesen mutatja Afrika népeinek nagyobb egységeit.

asanti - Ghana, Nyugat-Afrika
bakongo - Kongó, Közép-Afrika
bantu - számos nép és néptörzs tartozik a bantuk családjába , főleg Közép és Dél- Afrikában.
basonge - Kongó, Közép-Afrika
baszari - Togo, Nyugat-Afrika
baszuto - Baszutoföld, Dél-Afrika
baule - Elefántcsontpart, Nyugat-Afrika
beduin - Észak-Afrika
berber- arab - Észak-Afrika
bini - Nigéria, Nyugat-Afrika
bulom - Guinea, Nyugat-Afrika
busman - Dél-Afrika
busongo - Kongó, Közép-Afrika
dinka - Szudán, Észak-Afrika
eve - Dahomey, Nyugat-Afrika
fon - Dahomey, Nyugat-Afrika
fang - Kamerun, Közép-Afrika
fula (fulbe vagy peul) - Kamerun, - Közép-Afrika
haussza - Nigér Köztársaság, Nyugat-Afrika
herero - Dél-Afrika
hottentotta - Dél-Afrika
kuba - Kongó, Közép-Afrika
luba - Kongó, Közép-Afrika
lunda - Kongó, Közép-Afrika
malgas (malgan) - Madagaszkár
malinke - Guinea, Nyugat-Afrika
matumbi - Tanganyika, Kelet-Afrika
mosszi - Felső-Volta, Nyugat-Afrika
nandi - Kenya, Kelet-Afrika
nyoro - Uganda, Kelet-Afrika
pigmeus - Kongó, Közép-Afrika
rundi - Urundi, Kelet-Afrika
szuaheli - Tanganyika, Kelet-Afrika
szukuma - Tanganyika, Kelet-Afrika
szuszu - Guinea, Nyugat-Afrika
szoninke - Mali, Nyugat-Afrika
taveta - Kenya, Kelet-Afrika
tete - Becsuánaföld, Délkelet-Afrika
tindiga - Tanganyika, Kelet-Afrika
vahungve - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
tonga - Mozambique, Kelet-Afrika
zande - Szudán, Közép-Afrika
zezuru - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
zulu - Dél-afrikai Unió, Dél-Afrika
yao - Mozambique, Dél-Afrika

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Csillagok Szíve - Afrikai Népek Meséi- Népek Meséi szorozat - Móra kiadó 1962
A kaméleon és az isten felesége - Kelet-afrikai Népmesék - Európa könyvkiadó 1969
Yacoub Artin : Contes Populaires du Soudan Egyptien. Paris. 1909.
Enno Littmann . Arabische Mürchen und Schwánke aus Egypten H. Stumme : Tunisische Márchen und Gedichte. Leipzig, 1893
Hárun Arrasid gyűrűje (Marokkói mesék) Budapest, 1960
Aarne, Antti-Thompson, Stith: The Types of the Folktale. Helsinki, 1961
African Myths and Legends, retold by Kathleen Arnott. London, 1962. (Reprinted 1965.)
Cole, Henry: Notes on the Wagogo. In: Journal of the Royal Anthropological Institute XXXII (1902)
Doke, Clement M.: Lamba Folk-Lore. New York, 1927. (Memoir of the American Folk-Lore Society. Vol. XX.) Kenyatta, Jomo: Facing Mt. Kenya. The Tribal Life of the Gilcuyn. London,1965. (3rd impression)
Kohl-Larsen, Ludwig: Das Elefantenspiel. Mythen, Riesen- und Stammessagen. Volkserzählungen der Tindiga. Eisenach-Kassel, 1956.
Kohl-Larsen, Ludwig: Der Hase mit den Schuhen. Tiergeschichten der Iralcu. Eisenach-Kassel, 1958
Kohl-Larsen, Ludwig: Issansu-Märchen. In: Baessler Archiv XX (1937)
Kohl-Larsen, Ludwig: Das Kürbisungeheuer und die Ama'irmi. Ostafrikanische Riesengeschichten. Kassel, 1963
Kohl-Larsen, Ludwig: Das Zauberhorn. Märchen und Tiergeschichten der Tindiga. Eisenach-Kassel, 1956.
Macdonald,Duff:Africana;or the Heart of Heathen Africa.I-II. London-Edinburgh-Aberdeen, 1882.
Meinhof, Carl: Afrikanische Märchen. Jena, 1921.
Thompson. Stith: Motif-Index of Folk-Literature. I-VI.Copenhagen - Bloomington,1955-1958.
Schaegelen, Theobald: La Tribu des Wagogo. In: Anthropos XXXIII 1938,
Wienert, Walter: Die Typen der griechisch-römischen Fabel. Helsinki, 1925
L. Frobenius: Atlantis. XI. kötet VI kötet 1937
T. Held : Mürchen und Sagen der Afrikanischen Neger. Jena, 1904.
T. Kohl-Larsen : Aura Poku. Eisenach-Kassel, 1951.
Karunga, a holtak ura. Budapest, 1957
C. Meinhof : Afrikanische Műrchen. Jena, 1917
Courlander-Leslau : Agoni na gore. Moszkva, 1960.
T. Kohl-Larsen : Das Zauberhorn. Eisenach-Kasseí, 1956
Büttner : Lieder und Geschichten der Suaheli. Berlin,1894
Torday Emil : Afrikai emlékek. Budapest Njo Dibone : Márchen aus Kamerun. Strassburg, 1889.
L. Frobenius : Erythrea, Lánder und Zeiten des Heiligen Königsmordes, Berlin- Zürich,1931.
W. H. I. Bleek-L. C. Lloyd : Speciments of Bushman Folklore. London, 1911.