Interjú Zsófi nénivel
- Honnan hallott Zsófi néni arról, hogy a mi iskolánkban szükség van történelem szakos tanárra?
- Egy ismerősömtől értesültem erről, egészen „véletlenül”.
Bár úgy gondolom, nincsenek véletlenek, és kicsit azt érzem, hogy az életemhez szükséges volt most, hogy megismerjem az itteni gyerekeket és kollégákat, akiktől már most is sok szeretetet kaptam.
- Mit hallott az iskolánkról, mielőtt idejött dolgozni?
- Annak ellenére, hogy az én gyerekeim nem idejárnak, Piliscsabai lévén tudtam, hogy működik egy nemzetiségi iskola. Egy személyes élményem fűződik ide. Egyszer itt tartotta a helyi nagycsaládos egyesület az ünnepi összejövetelét és jubileumi műsorát, amin a lányaim és kisfiam is fellépett családi népi zenekari produkcióval. Akkor megérintett az iskola épületének emberléptékű családiassága. Kicsit emlékeztetett az én iskolámra, hasonló kis létszámú, otthonos intézményben tölthettem a gimnáziumi éveimet.
- Hogy érzi magát az iskolánkban?
- Köszönöm, jól. Nap, mint nap érezhető és tapintható itt a vidámság és az egymásra figyelés.
- Mi a kedvenc elfoglaltsága?
- Nagyon szeretek olvasni, és az olvasottak fölött egy jó tea mellett el-elgondolkodni.
- Mi a véleménye az osztályokról?
- Mondhatom, hogy mindegyik osztály kedves a szívemnek. Vagy azért, mert a gyerekek lelkesen jelentkeznek és csillog a szemük az érdeklődéstől, vagy azért, mert nem jelentkeznek lelkesen, de mégis látom, hogy nyiladozik a szemük a tisztelet, a téma, a tudás, a tudomány iránt. Van otthon egy szobanövényem. Tavasszal ledobta a leveleit, azt hittem, el fog száradni végleg. Nem selejteztem ki, úgy gondoltam, kap még egy esélyt, locsolom, tápoldatozom, talán meghálálja, és rendbe jön. Pillanatnyilag ez a legcsúnyább növényem, de az összes között ez a legkedvesebb számomra, mert minden reggel odamegyek hozzá, és megnézem, mennyit fejlődött. Hosszú „pihenés” után elkezdett egy-két levélkét hajtani. Bár az iskolában semmi „csúnya” sincs, valahogy hasonlót érzek, amikor bemegyek az órákra. Kíváncsian várom, ki lesz aznap az, aki egy „tudás levélkét” hajtott, ki lesz az, akin észreveszek egy „jóakarat levélkét”, kin fejlődött ki egy „igyekszem levélke”. Nagyon tudok örülni, amikor valakin észreveszem a friss „hajtásokat. És szomorú vagyok, ha valakin elszáradt, vagy ki nem nyílt levélkét találok, de mindig újra és újra izgatottan figyelem, vajon mikor indul fejlődésnek benne a tudás kis fája.
- Mennyire hat a szava?
- Nincs rossz tapasztalatom ezen a téren. Úgy érzem, a gyerekek elfogadnak, és odafigyelnek rám, mikor a történelem órán olykor az „élet nagy kérdéseiről” is szót ejtünk. Látom, hogy sokan mérlegeik a szavaimat, véleményemet, s talán később is forgatják magukban azokat.
- Egy-egy óra végén át szokta-e gondolni a hibákat, pozitívumokat. Értékeli-e önmagát?
- Igen, természetesen. Lelki alkatomnál fogva sokszor talán túl kritikus is vagyok önmagamhoz, ezért igyekszem mindig reálisan nézni, amennyire csak lehet, hogy a hiba belőlem, vagy a külső körülményekből fakad-e. Ha azt látom, hogy én hibáztam, elemzem az esetet magamban, próbálok lehetséges jó megoldásokat kigondolni a problémára, és törekszem rá, hogy ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülök, akkor tudatosan azt a kigondolt jó megoldást lépjem meg. A tanítványaimnak is sokszor elmondom, hogy a legtöbbet a hibáinkból tanulunk. Nem az a baj, ha olykor rosszul cselekszünk, ez mindenkivel óhatatlanul előfordul, hanem az, ha a rossz döntésben megmaradunk, és nem vagyunk képesek magunkon valamicskét változtatni. Hiszem, hogy mindig mindent ki lehet javítani, és naponta lehet újra kezdeni a jót. Ehhez azonban szükséges, hogy belássuk a tévedéseinket.
- Hogy kér számon?
- Szóban is és írásban is számon szoktam kérni az anyagot. Sajnos sokaknak problémát jelent a szóbeli felelet, nehezen fejezik ki a gondolataikat, megijednek a feladattól. Én úgy gondolom, hogy ez mégis fontos része a tanításnak. Hiszen az életben valamennyien számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy szóban, meggyőzéssel, érveléssel kell „kivágnunk magunkat” egy nehéz helyzetből. Az ehhez szükséges lélekjelenlétet, a gondolatok logikus fűzését meg lehet tanulni, el lehet sajátítani. Csakhogy ehhez sok gyakorlás kell, amit már idejekorán érdemes elkezdeni. Senkinek nem kell elkeseredni, ha az eddigi szóbeli feleletei nem sikerültek a legfényesebben, csak rajta; elhatározás, akarat kérdése az egész! Aki így áll hozzá, tapasztalni fogja, hogy egyre könnyebben, bátrabban és bizony leleményesebben tud majd kiállni, ha szólítom.