Sok-sok idõ telt el azóta, hogy Hunor és Magor

leszármazottai elszakadtak egymástól. A keleten ma-

radt magyarok között azonban szájról szájra járt a rege

a csodaszarvasról, a fél Európát meghódító Attiláról s

Csaba királyfiról, aki örökül hagyta rájuk Attila birodalmát.

Azóta nekik is el kellett hagyniok a tejjel-mézzel folyó,

Lebédiát a besenyök miatt, akik vad és kegyetlen har-

cosok voltak, s mindegyre rajtaütöttek a magyarokon.

Egy allkalommal, mikor a férfinép a görög császár meg-

segítésére távol volt otthonról, szálláshelyeiket is felé-

gették, az otthon hagyott védtelen asszonyok, öregek,

ártatlan gyermekek egy részét kardélre hányták.

Akkor jöttek ide, ebbe a folyók-barázdalta füves-la-

pályos országba, amelyet

Etelköznek, azaz ,,folyók közének" neveznek.

Hanem a besenyöktöl itt sem volt nyugtuk.

Távolból, tiszta idöben ide látszottak a Karpátok csú-

csai: azokon túl van az az ország, amelyröl Csaba és

hunjai meséltek nekik.

Újra felkerekedtek tehát, s elindultak arrafelé, ahol a

nap az erdöborította hegyek mögé bukott.

Álmos fejedelem itt tanácsba hívta össze a hét ma-

gyar törzs vezéreit. Ott vannak már az áldozó- és

tanácskozóhelyen. A vén fákkal körülvett tisztás irányá-

ból füst száll a magasba: Torda, a fötáltos áldoz fehér

lovat Hadúrnak.

-Jó híveim! - szól az öreg fejedelem. - Azért

hívtalak ide, hogy megmondjam nektek: érzem, betelt

az én idöm. Megfáradtam. Harc helyett pihenni vá-

gyom. De a magyar nemzet szamára még csak most

jött el a tettek ideje. Mögöttünk az üldözö besenyök,

elöttünk Attila öröksége, amelyen idegen népek

osztoznak. Uj vezér kell tinéktek, aki tiatal, s erõs kézzel

összefogja a hét törzset, kardja erejével, kardotok ere-

jével megszerzi Attila országát.

Torda, a fötáltos hosszan és mélyen néz az áldozati

oltár lassan hamvadó tüzébe, majd ö is megszólal:

- Hadúr segíteni fog benneteket. Válasszatok új

fejedelmet, Árpádot, Álmos fiát, és tegyetek erös esküt,

hogy a hét törzs egy akarattal fog mellette állni, most

és mindörökké, az idök vegezetéig.

Azzal magasba emelte az aranyserleget.

- Imé, ez a serleg. Járuljatok hozzá egyenként, és

kardforgató karotokon az eret megnyitva, csorgassátok

véreteket ebbe az edénybe.

A vezérek úgy cselekedtek.

- Most pedig - zengett újra az ösz Torda hangja

- esküdjetek meg, hogy amíg Árpád nemzetsége él,

csak ebböl a nemzetségböl választotok fejedelmet,

hogy a hazát, amelyet az ö vezetésével szereztek,

egymás között igazságosan osztjátok el . S végül esküd-

jetek, hogy azt, aki hütlen lenne a választott fejedelem-

hez, vagy aki viszályt támasztana tiközöttetek, halállal

büntetitek.

A hét vezér utána mondta az esküt, majd mindegyi-

kük egy-egy kortyot ivott a közös vérböl, amellyel

közös akaratukat megpecsételték.

A maradék vért az ösz táltos beleöntötte a hamvadó tüzbe.

- Így ömöljön ki a vére annak, aki az esküjét megszegi -mondta.

A hét vezér pedig pajzsra emelte az új fejedelmet,

Árpádot és visszatért vele a táborba, ahol a nép öröm-

rivalgása közepette hordozták végig.

***

Aznap éjjel Álmosnak, az öreg fejedelemnek nyoma veszett.

Késöbb az a hír kelt szárnyra, hogy visszatért az

elhagyott táborhelyre. Azt is beszélték, hogy amikor

felkereste azt az áldozóhelyet, ahol a vezérek a vérszer-

zödést kötötték és Árpádot pajzsukra emelték, nagy

vihar kerekedett, és Hadúr villám képében alászállt az

elhagyott oltárra, magához ölelve Álmost.

A vezérek között volt olyan, aki népével vissza akart

indúlni Lebédiába. Már fel is kerekedtek, de kelet felöl

hirtelen elsötétült az ég: turulmadarak csaptak le sere-

gestöl a visszafordulni akarókra. Szárnyaik csapkodásá-

val, hegyes csörük, éles karmaik csapásaival nagy ré-

mületet okoztak. Megsebzett emberek-állatok rohan-

gáltak össze-vissza, míg végül a töredék nép is vissza-

fordult a fösereghez.

A Vereckei hágón, nem messze attól a helytöl, ahol

két testvérpatak siet alá, az egyik kelet, a másik nyugat

felé, szelíd magaslaton egy elökelõ öltözetü lovas áll.

Árpád az, az újonnan választott fejedelem.

Tekintete a ködböl elébe sejlö tájat fürkészi: a nap-

nyugat felé nyíló völgyet, amelynek úttalan útján omlik

alá népe. Lovasok, a ködböl elövillanó dárdákkal, mál-

hás szekerek, roskadásig megrakottan, kóbernyílásai-

kon kikandikáló asszonyokkal és gyerekekkel. S körü-

löttük, közöttük mindenfelé a jószágot terelö férfinép.

Amint elhaladnak a magaslat mellett, egyikük-mási-

kuk feltekint a fejedelem moccanatlan arcára.

Ö tudja, hová tart ez a nép: új, biztonságot ígérö

hazába.