Tar Zerind fia, Koppány úr somogyi szállásán nagy a

sürgés-forgás. Zászlós-kópiás csapatok érkeznek egy-

más után a Dunántúl minden tájáról. Lovaik szerszá-

main, fegyvereik hegyén csillog a napfény: a vezéri

szállás apraja-nagyja bámulva nézi öket. Ilyen sereglést

rég nem láttak.

Odabent a vezéri sátorban javában tart a tanácskozás.

Középen Koppány úr, körülötte a földre terített medve-

és farkasbörön az urak.

Koppány úr viszi a szót:

- Géza fejedelem, akinek a vérszerzödés szerint

hüséggel tartozunk, megtért öseihez. Sarolta, a felesége

tehát az enyém, hisz én vagyok Árpád vérének

legidösebb férfisarja. S enyém a fejedelmi süveg is, az

ösi hagyomány szerint.

- Nono, öcsém! - szól közbe az öszöreg Tarkóc. -

Annak a fejedelmi süvegnek van már gazdája. Hiszen

már két tavasz is elmúlt azóta, hogy Géza fia, Vajk viseli.

- Majd teszek én róla, hogy ne viselje sokáig! -

horkan fel Koppány úr. - Hiába fogadta be Géza úr a

keresztény papokat. Hiába építenek mindenfelé tem-

plomokat. Elég volt belölük!

Acsád. - A földdel kell egyenlövé tenni átkozott temp-

lomaikat, a megszédített magyarokat pedig vissza kell

terelni Hadúr áldozati helyeire. Nem magyarnak való ez

az ájtatoskodó vallás.

- Aki pedíg ellenáll, azt lekaszaboljuk, hogy írmagja

se maradjon - toldotta meg Bojta.

Mihelyst a tanácskozás véget ért, Koppány tüstént

küldöttet menesztett Saroltához, Géza özvegyéhez.

Hanem az visszaüzent, hogy esze ágában sincs férjéül

fogadni Koppányt. Különben is a magyaroknak van már

felkent fejedelmük: az ö fia, Vajk.

Magyar a magyar ellen kezdett tehát fegyverkezni.

Koppány zászlója alatt sorakoztak azok az urak, akiknek

nem tetszett, hogy Géza fejedelem már régebben meg-

tiltotta a kalandozásokat, békességet keresett a német-

tel, s a bajor Henrik lányát, Gizellát hozta fia számára

feleségnek. Még azt is elnézte, hogy megkeresztelked-

jek és felvegye az István nevet. Gyalázat ez, még ha ö

maga továbbra is kijárt a szent berekbe, s áldozott

Hadúrnak. ,,Elég gazdag vagyok én ahhoz, hogy két

istent is eltartsak." - mondotta, ha a keresztény papok

a szemére vetették.

István is hadba szólította híveit, s ebben a hadban

már ott voltak a Gizellával bejött német lovagok is.

A Tapolca forrásánál, erdök rejtekében, csodaszép

tisztáson áldozati tüz lobog. Koppány hada állt meg

pihenni, az ö hadi népe állja körül az áldozati tüzet.

Táltosok reszketö éneke száll az ég felé, s amikor a

felkelö nap elsö sugarai áttörnek az erdö sürüjén, a

tüzhely hófehér kövére fehér ló piros vére omlik.

Kartal, a legöregebb táltos a tüzbe bámul. Arcán a

lángok visszfénye játszik. Tekintetével a Hadúrnak aján-

lott fehér ló véréböl felszálló párába mélyed, abból

próbálja kiolvasni a jövendöt.

***

Hirtelen sötét felhö torlódik a nap elé, s az ösrenge-

tegen szélvihar zúg át. Nyomában pedig megszakad az

ég, s olyan heves zápor omlik alá, hogy az áldozati tüz

lángja sem bír vele. Elsenyved, majd kialszik a tüz, s

csak sáros hamu és néhány üszkös fadarab marad az

oltár kövei között.

A vén Kartal ott áll csapzottan, az Áldozati tüz helyére

meredve. Csak nagy késöre szólal meg, fátyolos han-

gon:

- Hadúr nem fogadja el a mi áldozatunkat. Fordulj

vissza, Koppány, amíg nem késö.-

- Hát majd elfogadja, amikor a hitehagyott Vajk

És parancsára nyeregbe szállt a had.

is megütközött magyar a magyarral.

Kegyetlen harc volt. Testvér állt szemben testvérrel,

Hadúr imádó pogány magyar Jézus-hívö keresztény

magyarral. Ugyanaz a vér, ugyanaz a fegyver.

- Huj! Huj! - kiáltották Koppány hívei, és förgeteg-

ként zúdultak István magyarjaira.

- Jézus! - hangzott a keresztény vitézek ajkáról,

miközben megpróbálták feltartóztatni az oly ismerös, s

most mégis ellenük indult rohamot.

Már-már úgy látszott, hogy a pogány magyarok ke-

rekednek felül, amikor a serege élén küzdö Koppányt

egy lándzsaütés lebuktatta lovaról. Aztán egy pillanat

múlva ugyanannak a lándzsának a hegyén véres feje

emelkedett a magasba.

A pogány magyarok hadsora megbomlott. Aki tu-

dott, futásban keresett menedéket. ,,Hiába harcolunk!

Hadúr elfordúlt tölünk!"

István nem üldözte a menekülöket. Fátyolos szem-

mel tekintett végig az elcsendesült harcmezön, a test-

vér-halottak és haldoklók sokaságán.

A menekülök pedig, amikor a Tapolca forrásához, az

áldozóhelyre értek, ott találták holtan Kartalt, a legöre-

gebb táltost, arccal a kihült hamuba borulva.