Évek hosszú sora telt el azóta, hogy a magyarok

Árpád vezérletével birtokba vették a Duna-Tisza közét,

a Dunántúlt és Erdöelvét. A végtelen pusztákon az ö

jószágaiknak nött a fü a folyók mentén a kövér termö-

földeken nekik érlelt kalászt a nap, s a hegyekböl alázúgó

folyók-patakok mentén is ök ácsoltak boronaházat

maguknak, pajtát, téli szállásul jószágaiknak.

Csak a fiataloknak nem akarózott otthon ülni. Kis-

gyermekként, a lobogó esti tábortüzek mellett régmúlt

idök véres csatáiknak történeteit hallgatták az öregektöl.

S az e csatákban szerzett kincsek csábítása nyomán, új

rajok indultak el nyugatnak, s immár új történetek is

szóltak azokról, akik megfordultak a napfényes Itáliában

vagy Görögországban, a ködös-borongós Türingiában

és Szászországban. Söt egy arcán-karján súlyos sebek

nyomait viselö öreg vitéz arról mesélt, hogy egy alka-

lommal lovaikat a véget nem érö Óperenciás-tenger

partján szerszámozták le pihenöre, hazafelé jövet pedig

égbenyúló hegyek közé keveredtek, ahol nyár közepén

sem oladt el a hó.

Szalárd gyermekfövel hallgatta ezeket a történeteket,

s minden vágya az volt, hogy ha felnö, ö is elindulhas-

son a kalandozó sereggel. Arra is gondolt, hogy ha

arany-ezüst kinccsel, pompás kelmékkel megrakott ve-

zetéklovat terel be a napsütött-barna arcu, csillogó

tekintetü Emöke apja sátorháza elé, semmi akadálya

nem lesz egybekelésüknek.

Buzgón gyakorolta tehát a kardforgatás tudományát

a hadviselt öreg Kende irányítása alatt.

Most itt áll a svábföldön, Augsburg falai alatt. A

sereg, amellyel elindult koratavasszal, végigkalandozta

Bajorországot, s most elöttük a gazdagságáról híres

város. Ök pedig alatta, mert vezéreik, Lehel és Bulcsu

a fejükbe vették, hogy megostromolják és elfoglalják.

Szemben velük a város mögötti dombok, odébb a

Lech folyó síksága. A folyó szennyes árként hömpölyög

a hegyekben lezúdúlt esötöl. De még fenyegetöbb az

az emberáradat, amelyböl fegyverek villannak elö: Kon-

rád császár seregének fegyverei. Jönnek felmenteni az

ostromlott várost.

A sokszoros túlerö mint pihetollat sepri el a biztosi-

tásul kiállított kis magyar sereget, s már ott van a

várostromlók nyakában. Kegyetlen, öldöklö közelharc

kezdödik: kard kard ellen, ember ember ellen. A harci

szekercék súlyos csapásai alatt kettényílik föveg és

koponya, a dárdák döfésétöl összerogynak a lovak,

magukkal rántva lovasaikat.

A várat ostromló magyarokat is szerteszórták már.

***

Szalárd is menekül a síkság felé, de ott a megáradt Lech

folyó állja útjukat. Hiába vág le Szalárd ötöt-hatot is az

üldözökböl, kétannyi nyomúl helyette.

Aki túlélte a magyarok közül az öldöklést, azt gúzsba

kötött kézzel hajtják a császár elé. Szalárd is közöttük

van. Fejéböl csöpög a vér. De összekötött kézzel is arra

gondol, hogy ebben a csatában is elöre küldött a tulvi-

lágra legalább tíz ellenséget, akik majd szolgái lesznek

odaát.

Egyszer csak a vezéreket, Lehelt és Bulcsut pillantja

meg a rabok között. Hát ök is?

Már ott állnak Konrád császár elött, aki egy kis térség

közepén, tábori széken ül, körülötte a német urak.

- Mit kerestetek, ti magyarok, a mi országunkban?

-reccsen keményen a császári szó.

- Pusztítottatok, raboltatok, gyilkoltatok!

Ezért elnyeritek méltó büntetéseteket.

A megkötözött rabok élén, a császárhoz legközelebb

Lehel vezér áll.

- Mi a magasságos Isten bosszuló karja vagyunk! -

feleli, s meg sem rezzen a hangja. - Ö küldött ide

bennünket, mint valaha nagy királyunkat, Attilát, aki

ostorotok volt büneitekért.

- Tudjátok, hogy halál vár rátok - szól ismét a

császár. - De egy utolsó kívánságotokat teljesítem.

- Hozzátok ide a kürtömet! - mondja Lehel.

- Hadd fújjam meg még egyszer, utoljára.

A hadizsákmányból elökerül a finom csontfaragással

díszített vezéri kürt.

És a csatamezö fölött újra szárnyal a hangja. Nem

riadót zeng: haldoklók utolsó sóhaját, rabokká lett

sebesültek fájdalmát viszi magával.

Szilárd látja, hogy Lehel, miközben a kürtöt fújja,

egy-egy lépéssel mind közelebb kerül Konrád császár-

hoz, aki székén elörehajolva figyeli a dallamot.

Aztán hirtelen magasba emelkedik a kürt és lesújt.

Konrád császár bezúzott koponyával, holtan bukik Lehel

lába elé.

-Eridj elöre, császár! Majd szolgálni fogsz a másvilágon!

***

A gúzsba kötött magyaroknak tehetetlenül kell

végignézniök, hogy megácsolják a bitófát - Lehel vezér

és Bulcsu vezér számára.

A foglyokat harmadnap a császár hadain rajtaütö

magyar fösereg szabadította ki. A hadizsákmány közt

volt Lehel kürtje is: szélén berepedve, vésett díszein ott

sötétlett Konrád császár vére.

A császár akkor már harmadnapja szolgálta Lehel

vezért a túlvilágon.