Az õshaza valószínûleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása melletti, erdõs sztyeppe volt. Elsõsorban halászat és vadászat adta õseink élelmét. Ekkor még egy nagy közös nép volt, az uráli (i.e. VI-IV. sz.). A IV. évezredben már a finnugor népcsoportba tartoztunk, ugyanis a szamojédok kiváltak. A Kr.e. III. évezredben már ugorokról beszélünk, a finn-permiek nyugatra húzódtak. Fejlõdésnek indult a halászat-vadászat technikája, új eszközöket kezdtek el használni, csiszolt kõeszközök, nagy edények. Kr. e. 2000 körül az elõmagyarok csoportja vált ki, õk melegebb, szárazabb vidékre, délkeleti irányba húzódtak. Itt már a déli szomszédok hatására beindult a termelés (búza, köles), az állattartás. (juh, kecske, ló, tehén) Fokozatosan álltak át a termelõ életre a zsákmányolóról. Fémszerszámok használata. (kapa, bronzsarló, õrlõkõ) Kr. E. 1500 körül pedig beindult a nomád állattartás is, juhok, hátaslovak tartottak. Erre a korszakra nagyot fejlõdött a bronzmûvesség, a családok apajogúvá váltak. Kr. E. 800 környékén pedig kialakult a magyarok népcsoportja, hûvösebb, nedvesebb éghajlatú területre költöztek. Ekkor alakult ki a népi öntudat, és természetesen a név is. Kr. E. 500-ban a magyarok már a Dél-Urálban laktak (Cseljabinszk környékén, bár ez korántsem biztos) fejlõdött a kereskedelem is, az olcsóbb vas is elterjedt, „fegyveres erõk" alakulnak, íj, nyíl, kard, lándzsa, pajzs és páncél használatával. Élezõdtek a vagyoni különbségek is. Kr. E. 500 és Kr. U. 550 között õseink átköltöztek Baskíriába. (Magna Hungaria) Ez alatt a Volga, Káma és az Urál által határolt területet értjük. A földmûvelés jelentõsen fejlõdött, megismerték a vaspapucsos faekét, és egyre nõttek a vagyoni különbségek. Valószínûleg ott alakult ki a hét törzs. /Nyék, Megyer, Kér, Kürtgyarmat, Tarján, Jenõ, Keszi/. A törzsszervezet már mesterséges politikai alakulat. A VIII. század közepén Levédiába költöztek, a virágkorát élõ kazár birodalom fennhatósága alá kerültek. A kaganátushoz való tartozás adófizetéssel és katonáskodással járt együtt. Sok mezõgazdasági technikákat tanultak, és a kereskedelemmel is megismerkedtek. Így már a letelepülõ állattenyésztés is gyökeret ver, baromfit, marhát, sertést tartottak. A „betakarításhoz" csoroszlyás ekét is használtak. Elterjed a szablya is, meghonosodik a rovásírás is, a kazárok által. A kazár kagán egy fejedelmet bízott meg vezetésükkel /Kende, Kündü/, de a valóságos hatalmat a nép vezetõ rétegébõl kiválasztott gyula tartotta a kezében. Gazdasági helyzetükre kedvezõen hatott a kazár birodalom gyors fejlõdése is. Az akkori Kelet-Európa legfejlettebb államának hatása átalakítólag hatott a nomád állattartó magyarokra, és az állandó megtelepedés felé szorította õket. A IX. század elején belháború rázta meg a Kazár Birodalmat. A magyarok a központi hatalom ellen foglaltak állást, így a kazár-magyar viszony megromlott. A magyarság biztonsági okokból 840-850 körül nyugatabbra húzódott. (Ekkor csatlakozott a 8. törzs, kabar) Így került a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyó vidékére, a magyarság által Etelköznek nevezett területre. A szállásterületet egészen az Al-Dunáig és a Dél-Kárpátokig terjesztették ki. Az új szálláshelyen csökkent a földmûvelés és növekedett a legeltetõ állattartás szerepe. A törzsek a lemondott Levedi helyett új fõfejedelmet választottak, Álmos személyében. A függetlenség megteremtése után a fejedelem erõs hatalmat épített ki, szövetséget kötött a többi törzzsel. 862-tõl õseink egyre többször jártak Nyugaton, ugyanis a fejedelmi hatalom megerõsödött, ezért a magyarság többször viselt különbözõ szövetségekben háborút. Így módjuk volt a Kárpát-medencét mind földrajzi, mind politikai szempontból alaposan megismerni. Az itt talált legelõk, szántóföldek kedvezõk voltak gazdálkodási szokásaiknak, stratégiai szempontból pedig jól védhetõ a medence. A 890-es években a magyarok valószínûleg tudatosan készültek a Kárpát-medence megszállására. A megszállás hosszabb folyamat volt, a felderítõ, portyázó seregeket csak késõbb követte Árpád hada. A honfoglalók száma közel félmillió volt, míg az itt talált lakosság népessége csak kétszázezer lehetett. 892-ben a magyarok a keleti frankokkal szövetkezve pusztították Szvatopluk morva birodalmát. 894-ben Bizánc szövetségében megtámadták a bolgárokat. Még ugyanebben az évben Szvatopluk fejedelem hívására ismét a Kárpát-medencébe mentek a magyarok, a keleti frankok birodalmát, a Dunántúlt pusztították. A dunántúli hadjárat idején meghalt a morva fejedelem és a magyar hadak nem tértek vissza az Etelközbe, hanem a Felsõ-Tisza vidékén várták be az Árpád (Álmos fia) vezette fõsereget. A fõsereg 895 tavaszán a Vereckei-hágón vonult be a Kárpát-medencébe. Ez volt tulajdonképpen a honfoglalás elsõ lépése. A magyarság zöme ekkor még az Etelközben maradt. A besenyõk és a bolgárok megtámadták, és menekülésre késztették az Etelközben védelem nélkül maradt magyarságot. A menekülök csak nagy veszteségek árán érkeztek a Kárpátok hágóin keresztül a fõsereg után az új hazába. Valószínûleg maradt velük némi katonai védelem, így el tudták kerülni a teljes vereséget. Bizonyos elméletek szerint a besenyõktõl és a bolgároktól elszenvedett vereség tisztségébe és életébe került a fõfejedelemnek, Álmosnak. Mások szerint az akkori fejedelemnek tilos volt meglátni az új hazát. Vagy legalább 400 ezer magyar jött be a honfoglalással, vagy már éltek itt magyar anyanyelvûek. Az utóbbi László Gyula kettõs honfoglalás elméletét látszik igazolni, miszerint 670 körül már bejött egy magyar törzs a Kárpát-medencébe. Ezt igazolja az avarok nagyon kis száma is, mivel azok közben elmagyarosodhattak. Ennek ellenére az itt talált lakosság zömét avarok és szlávok alkották. 895-ben a Dunától keletre esõ területeket szállták meg a benyomuló magyar törzsek. 895 és 899 között rendezkedtek be az elfoglalt területeken. 899-ben került sor Pannónia megszállására. 900-ra az egész Kárpát-medence a magyarság megszállása alá került. A megtelepedést erõskezû, tudatos politikai hatalom irányította. A vezetõ valószínûleg Kurszán Kündü volt. A hadak vezére pedig Árpád gyula volt. Késõbb - 904-ben, Kurszán halála után - Árpád lett a nagyfejedelem. Társadalom: A törzsfõk egy-egy ország rész urai voltak. A törzsi keretek már erõsen bomlottak. A magyar társadalom a honfoglalás után már lényegében osztálytársadalom volt. Alapsejtje a nagycsalád, amely több családból állt. A X. századi magyar társadalmat a személyi függés tartotta össze. A csúcsán a fejedelem állott, alatta az úrnak tisztelt törzsfõk és a bõnek nevezett nemzetségfõk. Alul a szabad köznépi falvak lakossága és a szolganépek, az ínek voltak. A kettõs fejedelemség utolsó formái is eltûntek. Vallás: A magyarság vallása a sámánizmus, a világ gonosz szellemek, a láthatóvilág és az égi világ hármasából áll össze. A három szintet a csodálatos életfa fogja össze. Ez átmenet az egyistenhit felé. A mûvészet egységes, fejlett volt, számos mohamedán, perzsa, bizánci elemet vettek át. Ezekbõl a motívumokból és vallási képzeteik ábrázolásából alakították ki páratlan mûvészeti stílusukat. Életmód: A honfoglalás után a lakosság mind nagyobb része foglalkozott földmûveléssel, állattenyésztéssel. A marhatenyésztés került túlsúlyba, de a juhtenyésztés, valamint a ridegen tartott lovak száma is nagy volt. Az ipar is kiterjedt, voltak már vasverõ- és fazekasmûhelyek, szövõházak. Kóbor fémmûvesek is járták az országot. Kialakult a vaskohászat és a fémmûvesség. Õseink kiterjedt kereskedelmet folytattak. Nem szakadtak meg a régi szálak /Kijev/, észak felé új utak alakultak ki /Prága/. Kalandozások: A Kárpát-medencébe érkezõ magyarságot félelmetes harcmodor jellemezte, a X. század elsõ felét jellemzõ kalandozások során õseink elsõsorban zsákmányszerzõ célzata több hadjáratot is vezettek Ny-Európába, Bizáncba. A hadjáratokat egyedül a Keleti Frank Királyság tudta megtörni 933-ban Merseburgnál, és 955-ben Augsburgnál. Ezzel le is csillapodott a magyar kalandozási kedv. Az itt maradás és a függetlenség érdekében új életformát kellett felvenni. Ebben óriási szerepet játszott Géza fejedelem és fia Szt. István. Géza fejedelem (972-997): Amikor Géza 972-ben fejedelem lett, az ország eléggé súlyos helyzetben volt. Megnõttek a belsõ ellentétek, de igazán veszélyessé a külpolitikai körülmények váltak. A magyar törzsszövetség két nagyhatalom szorításába került: a Bizánci Császárságéba és I. Ottó császári jogara alatt létrejött Német-római Birodalmába. Az utóbbi volt a veszélyesebb, nehézfegyverzetû lovassága miatt, ezért Géza elõször a németekkel való békére törekedett. 973-ban követeket küldött a császárhoz, lemondott ausztriai és morvaországi területeirõl. Megállapodtak a keresztény hittérítõk tevékenységeirõl is. A kereszténység elvételével Géza leszerelte a németek magyarországi terjeszkedési szándékának ürügyét, idehaza pedig saját fejedelmi hatalmának megerõsítéséhez használta fel az idegen papokat. Fiának Vajknak is bajor hercegnõt kért feleségül: Gizellát. Erdélyt pedig már elõzõleg megszerezte házasságával, az erdélyi gyula lányát, Saroltát vette feleségül. Lányait is keresztény hatalmak vezetõi családjaiba házasította, egyiket a lengyel herceghez, a másikat a velencei dózséhoz. A Dunántúlon morgolódó nemzetségfõket is leverte, katonai erõket helyezett ki a legfontosabb pontokra. Fiának, Istvánnak (997-1038) elõször Koppány felkelését (997), majd az erdélyi gyulát (1003), végül a Temes - vidék urát, Ajtonyt kellett legyõznie. 1000-ben királlyá koronáztatta magát. A fejedelemség helyett feudális királyság lett. Ekkor már a nemzetiségi szállásterületek jelentõs hányadát uralta. Elsõ királyunk kezdett hozzá az államszervezet kiépítéséhez. A hatalom alapja tehát a földbirtok volt. Az egykori nemzetségfõk székhelyén álló, immár királyi városokba saját emberét, az ispánt helyezte. Az õ szolgálatára rendelte a várnépet. Munkájuk és szolgáltatásaik tették lehetõvé az ispán számára, hogy a rábízott vármegye védelmét az ottani várkatonasággal biztosítsa. A várkatonaság a várjobbágyoknak nevezett elöljárók irányítása alatt állt. Az ispánnak a közigazgatás mellett igazságszolgáltatási jogköre is volt a vármegyében. Az ott élõ lakosság másik nagy hányadát a területén lévõ királyi, királynõi, illetve hercegi udvarházak ellátása és az azokhoz tartozó udvari birtokok megmûvelésére rendelték. Õket nevezték udvarnokoknak. Munkájukat az udvarnokispán vagy nádorispán és az udvarnagyok szervezték meg. Ez utóbbiakra egy-egy megye udvarházainak igazgatását bízták. Tevékenységüket a királyi fõhivatalnokok ellenõrizték. Ezzel lényegében kialakult a királyi vármegye szervezete, a királyi udvarból mint központból irányított közigazgatás hierarchiája. István az új rendet és szervezetet törvényekkel is igyekezett megerõsíteni. Két törvénykönyvét ismerjük. Egyházszervezet kialakítása: A hittérítést külföldi papok végezték. Ez István uralkodása alatt be is fejezõdött. A II. törvénykönyv elrendelte, hogy 10-10 falunként építsenek egy templomot. A királyi magánbirtokon püspökséget szerveztek, a XI. században tíz ilyen volt. Esztergom érsekség rangjára emelkedett, aminek azért volt nagy jelentõsége, mert biztosította a magyarországi egyház függetlenségének a német érsekségtõl. Megindult a hazai papképzés is, a szerzetesség is meghonosodott, bencés apátságok alakultak Pannonhalmán, Veszprémvölgyben, Pécsváradon, Zalaváron és Bakonybélben. Elsõ királyunk a magyarországi egyház gazdasági hátterét hatalmas birtokadományokkal és a lakosságra rótt egyházi tizedszolgáltatási kötelezettség elrendelésével teremtette meg. Halála után 45 évvel, 1083-ban avatták szentté. Apja politikáját folytatva, sikerült Magyarországot beillesztenie a keresztény hitû Európába, ezzel biztosítva a fennmaradást.