A 19. sz. végének új hangot keresõ lírája Ady Endre számára már elõkészítette a talajt. Az új törekvések az õ költészetében teljesedtek ki elsõ ízben, neve Babits Mihályéval együtt új korszak kezdetét jelöli a magyar irodalom történetében. Költészete nagyon ellentmondásos. Ez az értelmes életet keresõ, gondolkodó ember belsõ küzdelmeibõl, lelki vívódásaiból fakadt. Ady az imperializmus korának költõje volt. Megszólalt költészetében a szorongás, a kétségbeesés, a kilátástalan reménytelenség hangja is, felrémlett az ember embertelenné válásának szörnyû víziója, de ott élt a remény is.

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gõgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne - véleménye szerint - a „magyar faj” és a „mûvész” legjellemzõbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: õ az igazi magyar, Góg és Magóg fia, õs Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költõ sem hasonlítható össze senki mással. Ezeknek a verseknek már új a dallam, a ritmikája. Az Ady-sorok általában nem kényszeríthetõk a hagyományos és szabályos sorfajokba a kialakult verselési módok szerint, a versek ritmusa kevert. Ady 1906-os kötetében dolgozta ki elõször sajátos jelkép rendszerét, s az egyes versek jelképei, motívumai feltûnnek a kötet más verseiben is. Ennek következtében hatalmas jelképháló fûzi össze a verseket, amely a késõbbi kötetekben tovább alakul, újabb motívumokkal bõvülhet. Adyt meg nem értés, idegenség vette körül. Helyzetét alapvetõen az otthontalanság jellemezte. A magyar Ugar váltotta ki belõle a tiltakozó dacot, de a tehetetlenség bénító érzését is. Ennek az életérzésnek jellegzetes költemény A magyar Messiások, amelybõl árad a fájdalom.

Az új versek elõhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetû költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérõ s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költõ lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmû kifejezése. Az elsõ két vsz. hasonló szerkezeti felépítésû: a kezdõsorok erõteljes hangütésû kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény elsõ felében megteremti a mû egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettõsségét, feszítõ ellentétét. A kijelentõ mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt sugallják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerû kötõdést és a teljes azonosulást, az õsi múlt vállalását és egyben a közösségbõl való kizártság tragikumát. A kérdõ mondatok félelmében egyelõre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltûnésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg neve több helyen is elõfordul a Bibliában: mindkettõ az istenellenes, Izraelt próbára tevõ pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok õseivel azonosította õket. „Verecke híres útja” egyértelmûen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország Ny-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre. Ezeknek az ismeretében tovább bõvül az elsõ két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettõl elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az elsõ sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. Kívülrõl döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idõk új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is. Szembekerül az elsõ két versszakban a „hiába” és a „mégis”: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörõdni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” s a cselekvést megakadályozható „ti” is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belsõ feszültség a régi magyar történelembõl vett szimbólumok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erõszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe - még ha reménytelenül is - a lírai én elszántsága. - A 4. vsz-ban a „de” ellentétes kötõszó után háromszor hangzik fel a „mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerûen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis gyõztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlõdõ „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszerébõl kiderül ugyanis, hogy a költõ a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövõ fejlõdését összekapcsolja a múlttal.

Ady mûvészi törekvésekben és életformában messze szakadt a feudális maradványokkal terhelt Magyarországtól. Egy újfajta, kritikai jellegû nemzetszemléletet, ha

zaszeretetet tudatosított. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Mo. helyzete elmaradott Európához képest. Mo-n nincs tere a mûvészetnek. Adynak Párizs a választott hazája, ahol a kultúra és a mûvészetek fénykorukat élték. Ide menekült bár látott jövõt Mo-n is.

Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa A magyar Ugaron volt, ami mind a konzervatív erõk, mind az ifjú pályatársak felháborodását kiváltotta. Ady versei szinte nem is leírják, hanem látomásszerûen megidézik a tájat. A Tisza-parton c. versben a szöveg néhol a képtelenségig túlzó, máshol példázatos. A versbeli táj inkább kulturális környezetet jelöl. A szimbólumokat elõdeitõl teljesen eltérõen használja: a gémeskút az elmaradottság, a malomalja a felelõtlen s értelmetlen politizálás, a fokos a brutalitás szimbóluma. Az alaphelyzet a költõi én és a külvilág ellentétének feloldhatatlansága. Megmutatkozik már az a tény is, hogy Ady figyelmét felkeltette az orosz polgári forradalom, hogy Mo-n is változások kellenek, politikai, gazdasági változások, mert országunk elmaradott. A vershelyzetbõl kiderül, hogy Ady Mo-ról ír. A Tisza-part Mo. jelképe, a jelen s a fejletlen Kelet szimbóluma, míg a Gangesz az õsi, fejlett indiai kultúra s mûvelõdés jelképe. A sivatag terméketlen, kopár terület, de valaha termõ lehetett vagy azzá változtatható. A „durva kezek”-kel utal a politikai, hatalmi viszonyokra, melyek gátolják a fejlõdést, a jelen ezért kilátástalan.

A magyar Ugaron (1905) vers címe összefoglaló cím. A magyar ugar a terméketlenség jelképe, az ugar pihentetett föld, volt már megmûvelve, és majd újra alkalmas lesz arra, hogy megmûveljék. Mo-t szimbolizálja: volt már fejlett és majd lesz is, de ami a legfontosabb: most nem az. Az 1. vsz-ban a költõ megpróbálja megismerni az országot. Csak gaz és moha nõ, Ady ezt a jelenlegi negatív helyzetet ismeri. A 2. vsz-ban az okokat keresi: Úgy véli, hogy a föld érintetlen az új eszméktõl, de benne lakozik a tehetség, mozgolódás van („rág valami”). A humusz a termékenység szimbóluma, Mo-n az értékek nincsenek kihasználva. A 3. vsz-ban a föld alvó lelkét ébresztgetõ, virágot (azaz tehetséget) keresõ s a régmúlt szépségeit idézõ hõs tehetetlen, béna rab az indák fojtogató gyûrûjében. Visszaemlékezik a régmúlt gazdag kultúrájára – szép lenne visszahozni. A 4. vsz-ban lelassul a vers. A lehúz, altat, befed igék kifejezik a mezõ gyõzelmét. A kacagó szél a változásokat hirdetõ forradalom vagy a költõ dühe, hogy a magyar ember hagyja magát ilyen körülmények közé süllyeszteni és képes így élni.

A Hortobágy poétája (1905) c. versben Ady megmutatja, hogy milyen tragikus a mûvész helyzete Mo-n. A vers mondanivalója, hogy a mûvész nem tud megnyilatkozni ebben az országban. Ady olyan szerepet tölt be, mint Illés – Isten kiválasztottja. A Hortobágy poétája itt olyan, mint Petõfi költészetében a lángoszlop v. Vajdánál a virrasztók, nekik kell a népet vezetni. A Hortobágy Mo. szimbóluma, a juhász pedig Adyé. A pásztor, a szenvedõ más, mint a többiek, olyan dolgokat meglát, amiket más nem, neki kellene „vezetni” a népet. A költõnek széles a látóköre, mégsem mond értékítéletet. Az alkonyat a valóságot jelképezi, s a mûvész képes kiszakadni ebbõl a valóságból, tovább tud gondolkozni, de nem lel megértésre. Amikor valami megfogalmazódott benne, a többieknek is elmondta, s nem értették meg, csírájában fojtották el. A költõ inkább elfogadja környezetét, alkalmazkodik. A költõ bárhol híres, elismert mûvész lehetett volna, csak Mo-n nem. Ez egy társadalomkritika, a magyar társadalom elmaradott.

Az összetett szimbólum a következõ két versre jellemzõ. Mindkét vers a korabeli közönség számára nehezen érthetõ volt. Ignotus is, aki Ady barátja és híve volt, ezt írta a Fekete zongora címû versrõl: "Akasszanak fel, ha értem", de mégis jónak találta.

A fekete zongora címû vers még az elõzõnél is nehezebben érthetõ, mivel az alapmetafora nem az elején található, és nem kötõdik a fõmotívumhoz. Az alapmetafora: melódia K, élet J - ezt megértve már a többi is értelmezhetõ: fekete zongora az ember, én, vak mester az Isten, sors (ennek megértésében Ady segített egy nyilatkozatával: Ha szabad volt régen Istent fehérszakállas öregúrral azonosítani, én miért nem hasonlíthatom vak zongoristához), a bor a boldogság, mámor. Az impresszionista kritika szerint a szimbolista mûvekhez nem tudatos gondolkodásmód, több jelentés, és a szöveg önmagában való értelmezése szükségesek. Az életbe belehal az ember (szívemnek vére kiömlik az õ ütemére). Az élet egy bordélyház, amelyhez mámor kell, akinek nincs, az nem tud itt megmaradni. Az élet melódiája az azonosítás, az élet a melódia. A versben az abszurdizáló halál is megjelenik, vagyis az a halál, ami az életet céltalanná, abszurddá teszi. A versben összetett szimbólum van, amelynek alapmetaforája: élet J, melódia K. A fõ motívum: a fekete zongora kép, az egyén a jelölt. A vak mester, az Isten, aki az életet irányítja, egy bordélyházban zongorázik, tehát az élet egy bordélyház, amelyben borra, azaz boldogságra, mámorra van szükség. Ha nincs mámor, nem lehet megmaradni: "fusson, akinek nincs bora". Az életbe bele kell halni: "szívemnek vére kiömlik az õ ütemére". A vers idõn és téren kívüli.

A Héja-nász az avaron (1905) c. versben a szerelem fõ motívumai jelennek meg, jelképei nem a boldogságot, búfelejtõ idillt sugallják, hanem nyugtalanságot, fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a héjapár, a nász pedig a dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat, a vijjogás, sírás, csattogás. A 2. vsz-ban azt fejezi ki, hogy nem csak kettejük szerelme ilyen, hanem, hogy mindenfajta szerelemnek ez a sorsa. Ezt a diszharmonikus hatást erõsíti az is, hogy a strófák páros rímû sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a nyárból az õszbe tart; a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregedésbe. A sok mozgást jelentõ ige pedig azt fejezi ki, hogy ez az út egyre gyorsul, s ennek a rohanásnak a vége a megállás, a halál, a pusztulás. Így arra kell rájönnünk, hogy az a sok mozgás hiábavaló volt, a héjanász az avaron ért véget, ám a céltalansággal és a hiábavalósággal szemben megjelenik a költeményben az emberség érzése is.

Ady betegsége miatt került közel Istenhez, mert belsõ nyugalomra és lelki támaszra vágyott. Ady nem volt hagyományosan vallásos, õ csak a lelke mélyén volt az. Költészetében Isten is egy szimbólum, akit minden versben máshogy ábrázolt, s egy versen belül is másként. Isten nem az egyházak Istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt Isten. Verseiben a kétségbeejtõ helyzetben lévõ ember panaszai törnek fel.

Ady ki merte mondani a szerelem mellett, hogy a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gondolata is nagy szerepet kapott. A kor felfogása szerint (pozitivizmus) a társadalomtudományban is törvények vannak. A fajok között is létharc van, így jönnek létre a fejlettebb fajok, és az életképtelenek így pusztulnak el. Egyes felfogások szerint a létharc a nemzetek között folyik, vagy a társadalmi osztályok között. De mindenképpen az életre valónak kell gyõznie.

A Harc a Nagyúrral (1905) c. versben is létharc folyik. A lázas feszültség, a gyors cselekvés, a szaggatott elõadás, a drámai párbeszédszerû monológ, s tragikus befejezés a ballada mûfajához közelíti. Az elsõ vsz-ban sok az ismétlõdés, ami fenyegetettséget sugall. A rettegést erõsíti a „megöl” ige háromszori elõfordulása. A költõ látomásában az embert elpusztítani akaró hatalom, szörnnyé válik, disznófejû Nagyúrrá, akivel vállalja a harcot (ha hagyom). Az ember és a szörny küzdelme kiélezett helyzetben folyik, az élet és halál mezsgyéjén, és alkonyatkor is. A lírai énrõl megtudhatjuk, hogy alá van rendelve a nagyúrnak, megaláztatásban él (még a fejét is meglékeli elõtte), könyörög, szexuálisan kiszolgálja ("simogattam. Õ remegett"), viszont a másik oldalon útra akar kelni, várják, igazi kéj és szerelem, boldogság, teljes élet várja, ami negatívumokat tartalmaz (fekély, galád), de élet. A 2-3. vsz-ban a hízelgés, könyörgésbe vált át, ám a szörny csak nevetéssel válaszol erre. A következõ négy strófában (4-7.), egy hosszú monológban tovább rimánkodik az aranyért, ám a lény csak embertelenül mozdulatlanul áll tovább. A 8. vsz-ban már teljesen megalázkodik a költõ minden eredmény nélkül. A 9-10. vsz. a költemény csúcspontja, itt a könyörgés vad küzdelembe csap át, a kétségbeesés, a megalázott emberiség harcba száll a közönnyel, ám ez az összecsapás is hiábavaló. Felhangzik a kilátástalanság, a reményvesztés szava, az Élet elérhetetlen, a Nagyúr legyõzhetetlen, de a harcot sohasem adja fel az emberiség, s ebben az örökké nyúló csatában ott van a mégis-morál szépsége és daca. Tehát a vers fõ üzenete, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet, még ha az kilátástalannak is tûnik, mert különben az ember elveszíti emberi arculatát.

Adynak arra kellett rájönnie, hogy a 20. századi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Errõl vall a Kocsi-út az éjszakában c. legnagyobb bölcseleti költeménye (1909). A költemény szövege visszafogott, puritán jellegû, csak két sorismétlés van a versben, nõrímekkel és ölelkezõ rímrendszer. A vers a lírai én monológja. Az E/1. csak az elsõ és harmadik vsz-ban van jelen, a 2-ban leltározás van. Csodálkozást, borzongást kiváltó felismeréseket tesz, s ezeket a „milyen” ill. a „ma” szavakkal hangsúlyozza ki. Az elsõ vsz-ban levertség figyelhetõ meg, s ez a hangulat a lélekbõl árad. Az elsõ vsz. idegensége a továbbiakban általánossá válik, s minden szétesetten, darabokban hever. A világ egészének értelmetlenségét, ezt a tragikus felismerést nyugodt, párhuzamos szerkesztésû kijelentõ mondatokban közli a vers. A harmadik vsz-ban a lélek jajkiáltásaként hallatszik az eddigi megrendültség. A költemény a 20. századi embernek azt az alapvetõ élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen.

Ady 1910-es években született költeményeivel már eltávolodik a szimbolizmustól. A háborús években átértékelõdött a közelmúlt. A költeményekben új küldetéstudat fogalmazódott meg. Szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen.

Az egyik irány, amelyet ekkor követ: a népiesség. Ide tartozik például az Õrizem a szemed címû vers. Ebben a versben is megjelenik az Ady verseiben megszokott tipikus alaphelyzet: a mozgás valahonnan valahová. Egy pusztuló világból jön, de a lírai énben is pusztulás van, ûzöttség, a szerelembe megy, a személyes világba. A vers verselésére a diszharmonikus szimultán jellemzõ, ami gyorssá és zaklatottá teszi a verset (4/3).

A népies és a régies irányzatot is magában foglalják a kuruc versek, amelyek a századforduló idején népszerûek voltak. XX. század eleje a kuruc reneszánsz, újratemetik Rákóczit és Thökölyt. Thaly K. kiadja kuruc verseket tartalmazó kötetét (a verseket õ írta). Nacionalista mitológiát akar teremteni. Ady versei szemben állnak ezzel. A Két kuruc beszélget c. versben egy öreg (öreg Balázs testvér) és egy fiatal kuruc beszélget. Az öreg még bízik a világban, a fiatal már nem: kiábrándult. Ezzel Ady megkérdõjelezi a nacionalista nevelést. Ha már a fiatalság kiábrándult, akkor a nemzet el fog pusztulni. A verselésben az Arany által felállított hagyományt követi (choriambizálás), Buda halálában felidézi annak komorságát, népnemzeti irodalom csúcspontját 4 ütemû 12-es, ez a magyar népies epikus költészetre jellemzõ.