A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derûvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda mûfaját is Horatiustól vette, (H.-nál a mûfaj még tágabb értelmezésû tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltõ posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a mûfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta mûvelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.

Óda: lírai mûfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai mûfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet õsi mûformái közé tartozik. Ódaköltõk: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat)

Valószínûleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mû izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítõ alkotás. A romlott jelen és a hajdani erõ, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövõjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelõdött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két idõt, a múltat és a jelent: a múlt dicsõ nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét – idõszembesítõ vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztõ elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is („romlásnak indult” – „hajdan erõs”). A számonkérõ indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat „szórja” most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az „undok vipera-fajzatok”. A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsõ hatalmak túlerejével, a nemzetet nem „fojthatta meg” a belsõ „visszavonás”, a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erõ, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a „régi erkölcs” volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bûneinek olvashatjuk a legbõvebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A „lassú halál” okozója a belsõ szétzüllés, a „tiszta erkölcs” eltûnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az „éjszakai szélvészt” kiálló „kevély tölgy” gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicsõ múlt nagysága zeng – Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bûnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költõ lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a „tündér szerencse” kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerûséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélõ és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a „Mi a magyar most?” a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költõ végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepõ szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentõ metaforákat teremt: pl.: „vérzivatar”, „vak tûz”, ádáz ostromokat mosolyogva néz”, világot ostromló”, „napkeletet leverõ hatalom”, „öldöklõ század”, „szent rokonvérben feresztõ visszavonás tüze”, nemzeteket tapodó harag”.

Az elõzõ költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövõbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nõve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az elsõ egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetõ hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerõsíti a rákövetkezõ mitológiai metafora (Erynnis – a bosszúállás istene – „vérbe mártott tõre”). Az elsõ strófában felidézett háborús rémület a következõ kettõben az egész világot felfordulással fenyegetõ zûrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntõbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. („A népek érckorláti dõlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.”) A megrendítõ élménybõl nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezõleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott „lebegõ hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerûségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely õrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az õsi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hõsi lélek magasabbrendûségét hirdetik a nyers erõvel szemben. A vers felfelé ívelõ menetû. A mû alkaioszi strófaszerkezetû. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: „nem félek”, „bátran vigyázom”. A költõ lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belõle hatásos kórusmûvet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.

1799 körül keletkezett elégikus óda. A „megelégedéssel” viaskodik: az antik költõ filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerû életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval. Az elsõ két versszak hajó-képe is Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja, az okosan kormányzott hajó a középutat választja. A Berzsenyi-vers csak utal az Odüsszeiából ismert tengerörvényre. Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötõben. Az élet viharain túljutott „heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnõtté vált, a maga ura lett. Az „elzárt hely” védettséget jelent, de a biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma. Ráeszmél az idõ visszafordíthatatlanságára. A 2. vsz. jövõt jelentõ igealakjai („fel nem oldja”, „fogadd”) az új életformára való felkészülést jelzi. A költõnek szüksége van önvigasztalásra, ezért a „boldog megelégedés” illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Osztályrészül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompázatával. A vsz-ot lezáró kérdõ mondat valójában erõs állítást tartalmazó felkiáltás. Rejtegetett elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett, valami másra, teljesebbre vágyik. Az 5. szakaszban látható leginkább az áhított és akart nyugalom. A „nehéz szükséget” kizárva bármilyen élethelyzetben „mindenütt boldog megelégedéssel” néz az égre. A sorsába beletörõdõ filozofikus lélek kijelentése ez. Nem rendítheti meg nyugalmában a sorsfordulat. A „csak” módosítószó egyetlen feltételhez köti az imitált „boldog megelégedést”, a mindenrõl lemondani tudás képességét. Ez a Camonea (kaména: a görög Múzsáknak megfelelõ itáliai istenségek) jelenléte, a költészet vigasza (6.). A vers horatiusi lezárása (7.) õszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is a minden bajtól mentesítõ csodáját. A költõ a Múzsához menekül, mint egyetlen oltalomhoz. Ha minden érték kihull is az emberi életbõl, ha „vadon tájékára” sodor is a sors, a mûvészet még mindig tartalmassá teheti a létet.

A vers a hívõ költõ hangján szól, de a benne levõ roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mû két részre osztató fel: Az elsõ részben írja le Istennek az õ szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek (“Léted világít mint az égõ Nap”; “A legmagasabb menny s … Uránjai”) és a kicsiny természeti jelenségek (“A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál”) tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté (“Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségbõl” - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költõ is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethûvé a jelenetet (“Buzgón leomlom elõtted, Dicsõ!”). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás (“Letörlöm könnyeimet”) arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költõ a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul (“ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják”). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mû hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa) és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézõpontjából a lehetõ legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemzõ, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben.

Berzsenyi költõi szempontból viszonylag terméketlen volt, ennek oka a gazdasági problémákban és családi nehézségekben keresendõ. A terméketlenség ellenére Berzsenyi mûvei nagy hatással voltak más költõkre, írókra. A Fohászkodás témakapcsolatban van Madách: Az ember tragédiája c. mûvével, ami arra utal, hogy Isten cselekedeteinek bemutatása minden korban - így Berzsenyiéiben is - közkedvelt volt.