|
Müvek
A KÁLYHA MINDENKIHEZ MELEG
Azelőtt tudniillik mindig fáztam. Tízéves koromig az anyám egy kád hideg
vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Később
itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyűjtő volt, lepréselt,
és beletett a herbáriumba, ilyen cédulával: " Egzotikus, északi növény,
közönséges néven: poéta." A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot
ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verseskötetem jelent meg,
és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életről.
De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve, és a szájamon
mindig párafelhőt fújtam ki, és az egész arcom kék volt. Akik
hozzámnyúltak, utána mindig a kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost,
aki hosszasan megmagyarázta, hogy úgynevezett "fázás" című betegségben
szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hőfokom igen alacsonnyá
hanyatlott a penész-evéstől.
Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.
Abban az időben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám
nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból maradt meg rajtam, hanem
azért, mert begomboltam elől, és igy nem tud lecsúszni. Ha le tudna
csúszni, biztosan lecsúszna, és én végleg megfagynék meztelenül. Ez
a megismerés igen rossz hatással volt rám, és Schopenhauer álnév alatt
hosszabb értekezést írtam "A halálról és az élet semmiségéről" címen.
Egyedülmaradásom egy szobában történt, ahol egy cserép krizantém állt az
asztalon. A szoba egyik sarka felől különös hullámok jöttek felém, és a
mellényem alá bújtak. Odamentem, és egy barna négyszögűt láttam ott, két
tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, ő nem felelt, de a két tüzes
nyiláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé és felolvastam neki
"Végtelen vágy" című pályadíjat nyert költeményem.
Egy idő múlva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul; egyidejűleg olyan
kellemes zsibbadás fogott el, hogy egy percre szinte azt hittem, levehetném
a mellényemet. Elbámultam, és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy ő küldi
felém a hullámokat, melyekről könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják
őket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el és rajongva szóltam a kályhához:
- Hát megértetted a versemet?
Újabb és heves hőhullám áradt felém, és én felujjongtam a boldogságtól.
- Megértett engem, és meleg hozzám - mondtam. És sírtam.
Másnap eljöttem Hozzá megint: ugyanazon a helyen találtam, hű volt hozzám,
várt rám. De a tüzes karikák halványak voltak és én azt mondtam magamnak:
"Ő fázik, mert a lelkemet akarja." És "Az én lelkem" című verskötetemet
beledobtam a tüzes karikákba; a szemek felvillantak, és vörös forróság
áradt.
Átöleltem a Kályha lábait és szóltam magamban: "Most legyen csöndesség.
Megtaláltam a Meleget és az én lelkem nem végzett hiábavaló munkát.
Ő meg állt egy helyben, várt rám és megértett. És meleg volt hozzám."
A szemek ismét elborultak: Felsírtam a kíntól és benyúltam a koponyámba,
egy marék agyvelőt dobtam a karikák közé. A kályha sírt és kitüzesedett.
Fejemet derekához szorítottam és csaknem megfúltam ezen az éjszakán.
Borzalmas volt és végtelen. Csudálatosan és emberfölöttien szép volt
rajta a két szem, a kockák, a kémény és a repedés az egyik oldalon.
Elhatároztam, hogy " A csoda megtörtént" című verseskötetet adok ki,
az első vers így kezdődött: "A kéményed, ez az egész világ - repedésed,
mint egy kis virág". Madách Imre álnéven a következő költeményt adtam ki:
"Ó, spórhert, ha te meg tudnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem -"
Azonkívül Goethe álnéven is megjelent tőlem:
"Das ewig spórhertliche
Ziecht uns hinan ..."
Végre "A spórhert metafizikai lényege" címen nagy értekezést terveztem,
de nem jutottam a megalkotásig.
Verseskötetemet nagy siker követte. Kritikusaim kifejtették, hogy Kályha
alatt a világrejtély szimbólumát értem, és hogy a "virág" és "világ" rím
meglepő metafizikai döbbenete egy új ismeretlen szenzációnak. Kétszáz év
múlva szobrot kaptam.
Boldogan és dobogó szívvel siettem a Kályhához, hogy beledobjam a
kritikákat. Legnagyobb megdöbbenésemre egy idősebb barátomat találtam
mellette, aki átölelve tartotta a Kályhát és kicsit szuszogott.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Mi volna? - csodálkozott barátom. - Fázik a hasam és az orvosom mondta,
hogy melegítsem föl. Ez egy nagyon jó kályha, jól fűt és nincs szaga.
Csak te valami parfőmöt vagy mit kentél rá.
Megálltam és néztem őket.
- No és? - kérdeztem aztán.
- Mi az, hogy no és? Mindjárt felmelegszik a hasam.
- Felmelegszik a hasad? Hát tehozzád is meleg a Kályha? - kérdeztem,
és visszatettem szemeimet, amik ijedtükben kiugrottak.
- A kályha mindenkihez meleg - mondta idősebb barátom.
Felordítottam, és tőrt rántva, bele akartam döfni a Kályhába. De barátom
kivete kezemből, hazavitt és lefektetett. Öt napig feküdtem, azután
letörtem szakállamról a jégcsapokat. és megírtam életem legnagyobb művét,
mely így hangzott: "A kályha mindenkihez meleg."
A mű egy szemlében jelent meg, és rettenetes felháborodást és derültséget
keltett. Háromszáz előfizető visszaküldte a lapot, azzal a megjegyzéssel,
hogy ilyen aljas disznóságot, hogy a kályha mindenkihez meleg, mégse lehet
írni. A konzervatív lapok hosszú cikkeket közöltek, hogy ezek a modernek
már teljesen megőrültek, ők maguk sem értik, amit leírnak; mert mi értelme
van annak, hogy a kályha mindenkihez meleg? A koszorús akadémiai műfordító
kuriózumból lefordította németre, és otthon elszavalta a gyerekeinek. De
a gyerekek nem tudtak nevetni, és azt mondták a papájuknak, hogy ők értik,
mert a kályha csakugyan mindenkihez meleg. Erre behoztak engem ide a
bolondok házába.
-oOo- |
