Müvek
Előbb az
utóbbi halmozott mentegetőzést intézzük el. Erre, néhány hét tanulsága
alapján, azért térek ki, mert pályatársakkal és szerkesztőkkel való
beszélgetésben többször szóba került, vajon helyes és okos dolog-e, ha egy
eléggé ismert író tulajdon élményeit választja tárgyul, méghozzá
olyanokat, amikről az olvasó úgyis tud, tehát mint "érde kesség" már nem
is időszerűek. Ami az okosságot illeti... hát kérem, nem hiszem, hogy a mi
pályánkon mindig az a helyes, ami okos. Az efféle óvatos latolgatásban
túlságosan sok nekem az irodalompolitika.`
`Normális időkben, mikor az érvényesülésért s az elért eredmények épségben
tartásáért nem kellett olyan keservesen harcolni, az olvasó az írótól
tudta meg, hogy őt mi érdekli és nem megfordítva. Talán nagyobb volt a
kereslet? A mi mesterségünkben nem érvényesül olyan egyszerűen a legfőbb
gazdasági törvény, éppen ezért nincs értelme az "irodalompolitika"
tetszetős terminusával elkeresztelt kereskedelmi szempontnak. Így tehát a
könnyed legyintés állás pontjára helyezkedem, azzal az óvatoskodó
megfontolással szemben, hogy vajon illik-e, vagy nem illik (hasznos-e vagy
nem hasznos) olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekű
gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhősül, ama
legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál. Ám illemen és
hasznosságon túl - s ez már az alapmentegetődzésre vonatkozik - igenis,
sok belső ellenállást kellett legyőznöm, mielőtt stockholmi kalandom
megírására rászántam magam. Mert ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy
mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.
Bizonyos, hogy egyebet, mint amennyi életünk őszinte feltárásához elég.
Annyi mindenfélét kellene megírni külvilági megfigyeléseimből, pláne most,
hogy újabb haladékot kaptam a restanciák elintézésére. És ha már
emberekről van szó, annyi nálam érdekesebb ember van a világon. Mindez,
belátásom ítélőszéke előtt, sokkal sürgősebbnek látszott, mint egy
személyes vallomás. De különös dolog történt, amire nem számítottam.
Kiderült - amit ilyen mértékben sohase gondoltam lehetségesnek -, hogy
írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nemcsak jogcím,
de keserves kényszer is, dön tő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső
parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se,
mert hiszen, tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos
és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de nem az író. A
kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második
betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen
kigyógyulni.`
Recipe verbum - `ráolvasás helyett leírás a kenőcs és a felejtés itala,
ebben a furcsa patikában, amit a szegény művész lelkében hord. Úgy
látszik, mégis igazam volt, mikor egy tetszetős rapszódiámban szigorlati
tananyagnak neveztem az író életét, születéssel, szerelemmel, kínnal és
kéjjel együtt, tananyagnak, amiből majd, valami ismeretlen bizottság
előtt, vizsgáznia kell halála után. Öntudatlanul - most egész élesen érzem
- mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményről
számoltam be - sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a
lappangó figyelem, mely ott feszült bennem, arra erőszakolt, hogy ne csak
átéljem, ami tör ténik velem, de képet is készítsek róla, mások számára.
Most, hogy a "Mennyei Riport" legelső kapuját (nem furcsa, hogy ezt a
regényt is akkor írtam, mikor betegségem már ott bujkált bennem?)
valóságban átléptem, visszafordulásom után egy sereg pillanatfelvételt
fedezek fel riporteri táskámban: elő kell hívnom őket, különben egy életen
át kínozna a lelkifurdalás, hogy veszni hagytam közöttük akár csak
egyetlen olyat, aminek eredeti mintájáról eddig nem tudtam, se én, se
mások.
Ami pedig a kötelező szerénységet illeti, ami vissza akar tartani tőle,
hogy önmagammal foglalkozzam...
Fütyülök a szerénységemre. Egyszer már kifejtettem, hogy szerény csak én
lehetek - a véleményem éppoly kevéssé lehet szerény, mint a szelíd és
szemérmetes Newton binominális tétele, mely a világ legszerénytelenebb
véleményét fejezi ki, mikor általános érvényt követel, vagy egy
felfedezett gyógyszer reklámja, amivel segíteni akarunk.
Úgy látszik, nemcsak a véleményünkre vonatkozik ez, de élményeinkre is, ha
az élmény emberi és nemcsak egyéni.
Van szerencsém hát a következőkben az olvasó ítéletére bízni, milyen
mértékben sikerült érvényre juttatnom szemben a velem született orvosi
diszkrécióval a velem született páciensi indiszkréciót.
És most még valamit.
Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára,
akikkel szemben szintén előzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg
van nagyobb többségben.
Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt,
most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával
ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet,
mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti
látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen
arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat
operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon
reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet
válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem
méltatom, vagy pedig egy egész kötettel.
Mint látjuk, az utóbbit választottam.
Budapest, 1936`
LÁTHATATLAN VONATOK
Ez év márciusában - tizedike felé lehetett - egy délután az Egyetem téri
Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan
egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A
bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: "Anyaintézet", és én már
sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen
családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet
nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb
kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom,
hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a
mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot
megkülönböztessem a népneveléstől.
Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is
inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig
első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az
írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani,
melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember
szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos
színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek
jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy
tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és
szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.
Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz
is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni
néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel
beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog
körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe
jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert
ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha
ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését,
amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten
megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli
ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet
szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr -
személyesen nincs szerencsém ismerni - "szólásmondás" címen, minden héten
bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő,
jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a
valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből
vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt
"eredeti" kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: "Ha csálé balra,
jobbra bakafám" vagy "Asszonysírás repcepogácsa". Most tessék elképzelni,
milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen
közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek
hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelős ségre.
Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem,
mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: "Aki... on...
terme... kuko is... szí". Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét
megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a
keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt),
de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy "...on
terme... kuko is... szí?" Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a
próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.
Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz
perckor.
Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő,
lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán
hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán
továbbfut, a za katolás halkul, mint az "Ej uhnyem" dallama, a munkásoké,
akik hajót vontatnak.
Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.
Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan
ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.
Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.
Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak ki? Az
utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a
Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi
van csak, az sem az Egyetem utcában.
Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a
negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.
Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem
fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon
üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam
mögött - egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: "Frici!", mintha
figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény,
régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a
hang is, csak nem tudom, kié - elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit
halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van,
bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán
majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a
fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is
e rejtelmes hangot. Ez más volt.
Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy
elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.
S hiába - a hangnak nem látom a forrását.
Ez bizony nem a külvilágból származik - állapítom meg csodálkozva.
De hát akkor...
Odabent keletkezett a fejemben.
Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak
nagyon különösnek és szokatlannak.
Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá
rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.
Valami más baj van.
KESKENYFILM
Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legényéletet élünk, édesanyja
Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát
gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi
konstrukciót mint gépet, hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi
észre, hogy termé szetről és életről magyarázva, gyakran használom fel
kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről
beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját
elméleteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta.
Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engrammokról,
"kitaposott" elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekről, de
gyorsan rátérek - mintha köztudomású dologról volna szó - ked venc
vesszőparipámra, a szervek "autonóm" működésével kapcsolatban.
Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze,
"beszélni" tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel
példának, ténynek állítom, amit - autizmus! - csak `szeretnék`: hogy én
például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom
határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak `melyik részén `keletkezik.
Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl,
a homlokom alatt történik valami - érzelmek, muzsika, indulatok
`(szerelem, `gondolom közben, de ezt nem említem), a koponya hátsó részén
keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom
kísérleteimet - évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal
`irányítani `lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülről,
mint atléta az izmait, vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmatlanság
ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el lehetne aludni minden külső
szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a
nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az
egész központot, kiemelni a valóságból, mint Archimédesz csigája a földet,
megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél, és hogy
magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az
szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok - "mire szerény ön?" mondta Osvát
egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel
kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem,
nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy
ezzel imponálni fogok Cininek.
Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.
Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes,
jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem,
politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják
az embert: ha magam megyek el, féláron megcsinálják. El is megyek,
jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket
használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy
művész úrnak szólít, tehát "felismert". Utána a Bucsinszkyban gyorsan
"lekenek" egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet
össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a
levonatokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevezném el a könyvet.
Előbb az "Anyám" címűre gondolok, de aztán, nem is tudom miért, a "Nevető
betegek"-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint
kötetcím: Kosztolányi "Betegek" című régi novellás kötete jut eszembe, már
akkor gondoltam rá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek,
nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyavalyákban
tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művészet, viszonylagosan, valami
beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A
kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel
találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha
tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy
levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem
magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem
válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg
a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi
házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre
jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az
nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek
mokány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: "ídesapám", meg hogy
"tikhús" lesz estére) az ábécéskönyvéből magol valamit. Megüti a fülem:
"Móricka olvas", meg "Samuka ír". Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép,
modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen
liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán
ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta
versike "Szédereste" címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali?
Előrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvéről van
szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, ő nem érti, mi az, a
legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép,
tiszta iskola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa
kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a
földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved,
tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősiesen és dacosan válaszolgat, de
aztán bőgni kezd, "nem akarok zsidógyerek lenni" ordítja. Később
megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mikor csiklandozom, kacarászva
azt kiabálja: "hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!" Jól van
informálva.
Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki,
van-e tehetsége, érdemes-e neki... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van
tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan. Ötkor
elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelőttre hagyom, bemegyek az ál
latkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra ("antikvárium",
ahogy Erzsi mondja). Fodor Lacival, a kitűnő drámaíróval találkozom,
spiritiszta dolgokról beszél, érdeklődöm egy filmesített darabja iránt.
Erről eszembe jut, hogy hatra egy amatőr filmegyesület előadására
ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmeket mutatnak be zárt körben a bel- és
külföldi tagok. Rajongok ezért a műfajért, a jövő filmjét látom benne,
igazi, egyéni művészet lehetőségét, a jövő zenéjét. Az amatőrök örömmel
fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm
kerül a vászonra, gyönyörű felvételek. Igénytelen kaland a spanyol
tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdőben, aztán egy jelképes
rapszódia.
Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, amerikai amatőr vette fel.
Cushing professzor bostoni műtőjében egy Jackson- epilepsziában szenvedő
betegen koponyaműtétet végez. Sok műtétet láttam fiatal koromban, de
valóságban ilyet még nem, feszülten figyelek. Az asztalra szíjazott
betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns mozdulatokkal előbb
megskalpolja, a fejbőrt hátrahajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval
körbelyukasztja a koponyát, majd leemeli a fejről, mint valami sapkát. Az
agyhártyát - olyan, mint egy hajlekötő háló, szinte természetellenes -
tisztán, gusztusosan szétvágja, az agyvelő kocsonyáját látni, ahogy remeg
és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmező
dolgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb oldali nézőtársamhoz
fordulok, hűvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat
fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a levegőnek beszélek,
partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét teremből. Csakugyan,
elég rémes ez a műtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek
nem bírták, fölényesen mosolygok magamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok
- igaz, elejétől fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk
csapva, lehetetlen, hogy ez élő ember, olyan mozdulatlanul fekszik,
biztosan hullán csinálja a műtétet a tanár, demonstratív célokból, onnan
is gondolom, hogy vér alig folyik. Így is elég hátborzongató, gratulálok
gyomromnak és idegeimnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy
tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül, hátam mögött (tisztelőm
és pszichoanalitikus) előrehajol, és suttogva emlékeztet egy régi
elméletemre az emberi értelem anatómiájáról. Őszerinte ez csak jelképes,
de én előkelően kifejtem, hogy valamikor a valóságban is lehetséges lesz,
mire ő mosolyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert
ahhoz, hogy például valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, `előbb
`kellene kivenni a félelem központját a fejéből. Méltánylom a viccet, de
nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves
volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam először, hogy
ilyen is van), emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna
rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint
akkor - milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerű tehetség volt! Milyen
furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával, tönkrement
agyvelejében, nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel
alkotott képet is, amit `rólam `rajzolt ez az agyvelő: milyen borzasztó
ez, egy kicsit én is meghaltam vele, és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát
érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De
aztán gyorsan megnyugtatom magam azzal a bizonyos, gyermekkoromból
megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak
másokkal történ hetik, velem nem.
De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal,
mint tegnap, megindulnak a vonatok.
Most már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami, a
dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt felidézem,
csodálkozva kérdem magamtól e pillanat ban, hogy lehet az, hogy a délutáni
mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel, azzal a zakatolással,
aminek oka (ma már tudom) a carotis nevű ütőér izgalma volt. Eszembe se
jutott párhuzamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rögtön
elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyűlt
össze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot, és túl szépnek
igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy
moziszínész vagy egy fiatal nő. Csak persze okosabb vagyok, hogy ezt
észre lehessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el
intellektuális önérzetemet, mely tiltakozik ellene, hogy a testemet éppoly
fontosnak tartsam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Kieszeltem,
hogy az élő testnek, végig a természetben `kettős `jellege van: egy
belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően
`minden `szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van
berendezve: a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely
magába szédíti a másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk
vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú
számára nem a bélcsatorna felső nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a
megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül
mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az
emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.
Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a
kettősséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó
ösztönöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen
sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.
Így hát másnap, újra elhalasztva a tegnapi elintéznivalót, beállítottam a
klinikára, a jó nevű fülspecialista tanárhoz. Szerény, rokonszenves,
fiatal ember, nagyon kedvesen fogadott, meghívott rendelőjébe, ahol
tudományos kérdésekről is beszél gettünk, még készülő érdekes
szakkönyvének egy fejezetét is ideadta, látván, hogy érdekel a dolog.
Orromba, kedélyes csevegés közben, hosszú drótot dugott vattával, ami az
Eustach- csövön át fülembe szaladt. Fogamat csikorgattam, hogy ne tudjak
tiltakozni, úgy tettem, mintha észre se venném, mikor kihúzta a drótot,
folytattam az elkezdett mondatot. A végén odavetően megjegyezte, hogy
füljáratgyulladásom van, és ezzel bőségesen magyarázható a hallucinált
zakatolás. Ezután mint humorista, elmondtam neki, hogy egy selypítő orvos
a szü lészhez küldte egyik nőismerősömet, aki fülészt értett, járt is
hozzá, elhanyagolta valódi baját, s a végén belehalt a félreértett betűbe.
A tanár úr jót nevetett a helyszínen rögtönzött anekdotámon.
RÖVID HETEK ÉS EGY HOSSZÚ PILLANAT
"Munkás embernek rövidek a napjai, hosszú az élete." Már az iskolában
tetszett nekem ez a mondás, bár mindig éreztem, merőben hamis, s ami a
legnagyobb baj, még fordítva sem használható. Fő az, hogy paradox,
önmagának ellentmondó, s ezért jó irányban keresi az igazságot, ahová
tapasztalatom szerint csak ellenkező oldalról lehet elindulni, lévén a lét
kettős, pozitív és negatív áram harcából származó valóság. Annyi
bizonyos, hogy ezen a három héten, április elejéig, erősen dolgoztam és
szaladgáltam, de napjaim azért nem voltak rövidek, sokat töprengtem és
fecsegtem, valami nyugtalan és fárasztó élénkség vett erőt rajtam. És nem
hagyott békén az "elintéznivaló". Életem folyamán ez a homályos érzés,
hogy nekem valami "elintéznivalóm" van, valamit ottfelejtettem, valamiért
vissza kellene menni, valamit s méghozzá a leg fontosabbat, kihagytam,
holott éppen a `valamiről `van szó, különben talán nem is jöttem volna a
világra - ez a noszogató, sürgető parancs gyakran jelentkezett, de soha
ilyen határozottan és makacsul. "Le kellene tenned a doktorátust" -
mondtam magamban gúnyosan, Imre barátomra gondolva, aki egyszer
bevallotta, hogy viharos és kalandos életének döntő pillanataiban mindig
jelentkezett benne ez a hang, hogy talán mégis jobb lett volna annak
idején letenni a doktorátust, ahogy a szülei akarták. De mit kell nekem
elintézni? A kusza selyemgubancban egy fonalat keresek, aminél fogva aztán
az egész gubót le lehetne bonyolítani. Mindig azzal nyugtattam meg magam,
hogy hiszen mindegy: ha a lánc megvan bennem, akármelyik szemét fogom meg,
mindig az egész lánc megmozdul. Ezért írtam annyi rengeteg cikket is
például, az egyetlen, ezerkötetes regény helyett, amit gyermekkoromban
terveztem.
Egy költő barátom, kissé tág értelemben, azt magyarázta, hogy "magamat
keresem". Igen ám, de akkor `ki `az a magam és hol találom meg a sok
közül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?
Egy délelőtt minden ok nélkül befordulok a vásárcsarnokba - lődörgök a
pultok közti utcákban, nézegetem a főzelékes kupacokat, gyümölcsdombokat:
a káposztásteknők, uborkáshordók sárgán és zölden kérkednek. Mint drága
pointe-lace csipkék, függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthegyek
ingerelnek, hogy fúrjam át magam, alagutat vájva, mint a kukacok;
kettészelt harcsák rózsaszín húsa dagad a vizes deszkán. Sokszor hittem
magamról, hogy tulajdonképpen haspók vagyok, utóda ősömnek, az egysejtű
amőbának, aki mindent bekap, ami útjába kerül. Különösképpen nincs
étvágyam, a szokásos kóstolgatás is elmarad.
Másnap a vágóhídra megyek ki, azzal áltatom magam, hogy riportot fogok
írni. Ökröt vágnak éppen: halkan bőgve, kelletlenül ódalog a fal mellé, de
azért nem ellenkezik. Lesüti a szemét, ahogy a legény elébe áll,
szétterpesztett lábbal, magasra emelve a taglót - mintha restellné a
dolgot, de belenyugszik, hogy be kell tartani az emberrel kötött
szerződést, mely szerint élete utolsó éveiről lemond, hogy az első éveket
gondtalanul, harc nélkül, jó legelőn tölthesse. Mint egy darab rongy,
ruhacsomó, ami alól kihúzták a fogast, roggyan össze, nehéz puffanással,
ahogy a tagló lesújt. Rossz hangulatban megyek el, a riportot nem írom
meg, nincs étvágyam.
Azon kapom magam, hogy régi ismerősöket látogatok meg, `visszamegyek
`olyan helyekre, ahol először se éreztem jól magam. Ruhát rendelek,
szokatlanul sokat veszekszem a szabómmal, végre - előleget veszni hagyva -
nem csináltatom meg.
Egy délelőtt a Kerepesi-temetőben találom magam, az igazgató úrnak
magyarázom, hogy menynyire ellene vagyok a halottégetésnek (megint szóba
került a lapokban a krematórium) - erőszakos dolognak találom: a holttest
nem olyan `nagyon `ha lott valami, mint ahogy hisszük, vagy legalábbis nem
lehet tudni biztosan, nincs-e rá szükség: nem is a természetre gondolok, a
nitrogénre, ami a növényeknek kell, de hátha egyszer kiderül, hogy `nekünk
`magunknak, a lelkünknek, vagy annak a valaminek, amit így hívunk, fontos,
hogy éppen `így, `ilyen lassan bomoljon fel, ahogy szokott - talán az
asztráltest ebből a maradékból szedi össze a maga finom anyagát. Hazamenet
nagyon restellem magam, ez most azt hiszi rólam, misztikus okkultista
vagyok. Pedig csak azt akarom megértetni vele, hogy mindennek megvan a
maga tempója, idő rendje, nem szabad semmit elhamarkodni.
Így telnek a napok, néha elmegyek a fülemet kezeltetni, mert a vonatok
állandóan indulnak azóta is, pontosan hét órakor délután, a fejemben - már
megszoktam, nem sokat törődöm vele, néha szinte mulattat, nem is bánom,
hogy a dolog nem szűnik. Valahová mennek a vonatok, majd csak megérkeznek
egyszer.
Régi barátommal, a nemes költővel és stilisztával, és egy érdekes
idegorvossal, akivel itt ismerkedtem meg, együtt vacsorázunk H.-nál.
Barátom, már ötvenéves és komoly polgár, szerelembe esett, regényesen
hallgatag, titkolódzó, úgy viselkedik, mint húszéves korában, még arcban
is megfiatalo dott. Vacsora után egyedül maradunk A.-val az utcán.
Irigykedve beszélek barátunkról, hogy milyen szenzációhoz jutott ezzel a
szerelemmel. Megdöbbenve értesülök, hogy nagyon beteg, komoly szervi baja
van: ezúttal azonban elmarad a rendesen velejáró gondolat, amit a múltkor
a keskenyfilmnél is éreztem, hogy velem ilyesmi nem történhetik.
Az idegorvossal, aki pszichoanalitikus, beülünk egy kis kocsmába, ahol
csak ketten vagyunk. Vörösbort iszunk. Érdekes, túlfűtött lélek, csupa
gondolat és ötlet: magas, nagy fejű, nagy testű ember, kerek
gyermekarccal, engem Thomas Mann egyik romantikus hősére emlékeztet. Azt
mondja, egy időben erősen foglalkoztatta őt, amit írtam, analitikusan
érdekeltem, van is egyéni képe erről a tárgyról. Elmesélem, hogy az utóbbi
napokban mennyit mászkáltam mindenfelé, mikkel foglalkoztam, mintha
leltárt akarnék csinálni, pedig nem a `múlt `felé forduló természet
vagyok, még ma is hiszek a korlátlan lehetőségekben, utálom a fatalizmust.
Mosolyog, fejét rázza, biztosít róla, hogy ez nem is attól van, de azért
úgy beszél rólam, mint egy régi íróról, akiről saját szavait idézve lehet
ítéletet mondani. Panaszkodom a vonatról, és hogy mostanában gyakran fáj a
fejem. Ez nagyon érdekli, rejtelmes kérdéseket tesz fel, aztán váratlan
módon, merész ugrásokkal, ahogy analitikusok szokták, olyan "diagnózist"
csinál, amiben a fülzúgás és fejfájás szervi összefüggésben áll
karakteremmel, vágyaimmal és csalódásaimmal, gyermekkori emlékeimmel és
egy bizonyos novellával, amit húsz évvel ezelőtt írtam, és amiben
szemeteslapátról volt szó. Hazamenet jó hangulatban vagyok, mégis csak
valami ez a lélekelemzés, gondolom némi bűnbánattal, amiért annyit
csúfoltam őket - alapjában véve ez a laikusok szemében groteszknek látszó
ugrálás a képzettársítások közt, ez az egzakt és óvatos kórrajz és nem a
konzervatív természettudomány, amely csak a testet figyeli, és mégis
ugyanazt próbálja csinálni a beteggel, mint a cigányasszonyok: `jóslatokat
`mond, prognózis címén, ha valami baja van az embernek - a lélekelemzés
soha nem esik ebbe a hibába, őt csak a múlt érdekli és nem a jövő, ami
úgyis attól függ, hogy az ismeretlen léleknek mik a szándékai? A test,
komoly ember számára, érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a
léleknek.
Még másnap is, kora délután a kávéházban, a beszélgetés hatása alatt
vagyok. Nagyon is igaz azokkal a gyerekkori izékkel, és a szemeteslapátban
is van valami - lám, máris jobban vagyok, mert egy kicsit kibeszélgettem
magam. A fejfájás is szépen el fog maradni, hiszen a testi bajok, amiket
természetesen mindig a lelki állapot okoz, maguktól elmúlnak, ha az
időszerű ok `tudatossá `válik bennünk. A lelkemen van a sérülés, azt kell
kikúrálni, aztán minden rendbejön. Nem is volna rossz analízisbe menni.
"Menj analízisbe, Ofélia" - mondja a modern Hamlet kedvesének. Lám, már a
humorom is visszatért, megint a régi vagyok.
Egyszer csak valami furcsa történik.
Szemben velem, a tükör mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit, pár
centiméterrel, aztán úgy marad. Ez nem volna baj, lehet káprázat, éppen
olyan, mint a dübörgő hallucinációk. De mi ez?
Igen, mi ez a... ez a izé... ez a furcsa. Ugyanis az a furcsa éppen...
hogy nem tudom mi, sőt talán éppen csak az, hogy nem tudom mi van, és
mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig
volt, mióta élek, és eszméleten vagyok, csak nem szoktam törődni vele.
Fejem se fáj, vonatok sincsenek, semmi se fáj, nem lüktet a szívem se...
ellenben...
Ellenben az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének
bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen,
előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően
`esetlegessé `vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy
másutt is lehetne. S ami a leghihetetlenebb, az se biztos, hogy én itt
vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok - az is lehet, hogy a kancsó
víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán. Az egész mindenség,
mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy
meg kell kapaszkodnom. De mibe? Az asztalba vagy a pamlagba nem, mert az
is hullámzik, nincs sehol egy fix pont... csak odabent, a fejemben, ha
találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek... Vagy
akár csak egy szót.... "Valami tévedés..." próbálom motyogni, görcsösen...
"tévedéss..."
Na...
A tükörben meglátom az arcom, fehér, mint a kréta. De hiszen akkor...
"Gutaütés", villan át rajtam. Elpattant egy ér valahol. Még azt is
megállapítom, hogy másformán képzeltem el. Mindig azt hallottam, magam is
mondogatom, hogy mennyivel szebb, egyszerűbb, mint egy hosszú, kínos
betegség - egy pillanat és vége az embernek. Mintha főbe lőnének. Nahát,
súlyos tévedés volt. Az igaz, hogy csak egy pillanat - de ez a pillanat
hosszabbnak látszik egész eddigi életemnél. Még csak a felében vagyok
ennek a pillanatnak, és mégis iszonyúbb a most következő, másik felére
várni, mint az elítéltnek, akit holnap reggel akasztanak. Az emberek
rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az `átélés `sebessége, mint
Wells "Időgyorsítójában", ahol a benyomások tempójához képest fél esztendő
egy perc.
Szó sincs róla, hogy ez jó, vagy legalábbis jobb a fájdalomnál - nincs az
a kínszenvedés, aminél ez ne lenne rosszabb, pedig nem érzek fájdalmat.
Odakint süt a nap, látom a fényt, és mégis idebent a fejemben, hirtelen
elsötétedik. És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem
tu dom, üstökön ragadva, víz fölött tartani magam, akkor a következő
pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi
részecske és szervecske és sejtecske fölött, akiknek születésem pillanata
óta királya vagyok - ez az egész, fellázadt népség közömbös tárggyá
változik, és ez a tárgy, felszabadulva zsarnoki önkényem erőszakoskodása
alól, elfoglalja régebbi, kellemes, természetes helyzetét a gravitációs
térben.
Vagyis magyarul: azonnal lecsúszok a földre, és elvágódom.
A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag - de mi lesz
velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?
Iszonyú hosszabb minden inkvizíciós kínpadnál. Ezt már akkor mondom,
borzongva, mikor lassan kezdek magamhoz térni.
Igen, igen, kétségtelen, ezúttal a gutaütés elmaradt, de egy illúzióval
lettem szegényebb - nem vágyom többé ilyen halálra.
Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem?
Szörnyű, szédítő érzés, hogy `itt `tudok csak megkapaszkodni, ezen a
parton - ha ez csuszamlani kezd, képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó
partra -, odaát semmit sem látok.
Nem, nem, más baj van itt.
Az a baj, hogy nincs múlt és jövő; mint ahogy eddig áltattam magam. A
valóság mindig `jelenvaló, `egyetlen `pillanat` a valóság, `örökké tartó,
`egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami `van` - ez az
egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat
börtönéből nincs, nincs menekvés.
Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a
mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam - az is `jelenben
`fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem
magammal. Mert jövő `nincsen, `ez csak olyan szólásforma.
Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se
mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se
fülhurut, se gutaütés. A lélekkutató bácsit is hagyjuk egyelőre. Magának
nikotinmérgezése van. Azonnal be szüntetni a cigarettát.
A STRUCC VÉDEKEZIK
Ha visszanézve, mostani eszemmel gondolok ezekre a napokra, olyan
furcsának és érthetetlennek látom viselkedésem, mint amilyen az első
húszéves szerelem idején lehetett. Mint akkor, most is valami
tehetetlenségi nyomaték pörgetett magam körül, s nem voltam hajlandó
észrevenni azt a nálam hatalmasabb vonzó Erőt, ami, mint kavicsot a
parittya, forgatott nagyobb pályámon. Akkor a Nagy Ösztön formájában
`magához rántani `igyekezett az életközpont, most (ma már tudom) `el akart
hajítani` az érintő irányában, a sötétségbe. De vonzást és taszítást
ugyanaz a törvény kormányoz, s én, hetyke kis bolygó, úgy látszik, megint
valami üstökösfélének képzeltem magam, ami tulajdon útját járja, csak
belső parancsnak engedelmeskedve, függetlenül kozmikus rendszerektől. S
mint ahogy akkor vadul és tágra meresztett szemekkel belérohanni véltem az
egek kráterébe, hogy majd megbirkózom vele, most azt hittem, nem talál rám
a Fekete Nap, ha elrejtem fejem a homokba.
Tizenhárom éves koromban egyszer, Szentendrénél, átúsztam a Dunát.
Alkonyodott már, senki sem járt a parton. A közepén elfáradtam, a víz
sodra erősebben kezdett ragadni magával, mint gyenge karjaim, láttam, hogy
kilométerekkel kerültem el a szigetet a ponttól, ahol ki akartam kötni.
Egyszerre csak, mint a villám, belém nyilallt a nyirkos ijedelem. Lihegve
álltam meg, vizet tapostam, hogy szívdobogásom csillapodását bevárjam. És
ekkor vonítást hallottam a hátam mögött. Egy kis kutya, ma sem tudom,
miért, utánam úszott, és nyilván ő sem bírta már, kétségbeesetten
vergődött, megtört szemekkel nézett rám. Ez a segélyt kérő vonítás
magamhoz térített. Elszégyelltem magam, amiért már-már segítségért
kiáltottam magam is - mint egy hitvány kis kutya -, nekirugaszkodtam,
és jó messze elértem a szigetet. A kutya egyenesebb vonalban szintén
kivergődött, boldogan csóválva futott elém, mialatt - este lett már - a
komp felé bandukoltam. Úgy tettem előtte, mintha semmi se történt volna,
fütyörésztem, de a hátamban ott borsódzott, hogy milyen hidegen és
gúnyosan és közönyösen futott mellettem a víz, mialatt fuldokoltam.
Egyszer meg egy éccakai reklámrepülőgépen, ócska kis lélekvesztőn, mikor
lefelé jöttünk, a szárnyak alól lángok csaptak elő. Mögöttem a pilóta
valamit ordított, nem hallottam, azt hittem, le kell ugornunk, kezdtem
magam kiszíjazni. Érdekes, határozottan emlékszem, hogy `akkor `pillanatig
sem voltam megijedve, meg voltam győződve róla, hogy száz-százötven méter
magasból nyugodtan le lehet ugorni, legfeljebb kicsit megütöm a bokám.
Mikor földet értünk, kitűnt, hogy nem lángok voltak, a pilóta
magnéziumfáklyát gyújtott meg, hogy kivilágítsa a leszállást.
Ennél a második kis kalandnál, úgy tudtam, nem volt halálfélelmem, mint az
elsőnél, csak a fejem fájdult meg. Úgy látszik, mégis éppolyan mély nyomot
hagyott bennem, mert ezekben a napokban egyszerre csak álmodni kezdtem
mind a két emlékről, de együtt szerepeltek. Úszom a hűvös, gúnyos,
közömbös Dunában, vergődöm, sötét van, nem látom a partot, a kutyát sem
látom, de a vonítása ott nyúlik mögöttem, szüntelenül. Vadul félek, sokkal
jobban, mint akkor, mikor megtörtént. Aztán kóválygunk, és siklunk lefelé
az éjben, a kis vászon szárnyú gépen - mind a két szárny lángokban áll, a
repülőtér pedig hihetetlen mélységben ködlik alattunk, mint egy fekete
lyuk. És `most, `álmomban, tudom, hogy halálos veszélyben vagyunk. De a
pilóta sárga arca, sovány halálfej, éppolyan gúnyosan vigyorog, mint előbb
a víz. És hallom a vo nítást is.
Nappal ezeknek az álmoknak hangulata nyomokban sem jelentkezett. Végeztem
a dolgom, közben jegyzeteket csináltam egy készülő regényhez, ami nagyon
foglalkoztatott - a pénz tragédiáját akartam megírni, ravasz és érdekes
mese keretében. Különben minden úgy megy, mint eddig: fontos teendőimet
halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki - ha terveit
nézem, hogy mi mindent akar átélni életében - hatezer évre rendezkedik be,
nem hatvanra. Teljesen megfe ledkezem az ökörről, amit a vágóhídon láttam.
A jelentkező kis bajokat tovább is "kellemetlenségnek" nézem, mint
azelőtt. Megnyugodva benne, hogy az ájulás, ami meghökkentett,
nikotinmérgezésnek tulajdonítható, abbahagyom a cigarettát. Meglep, hogy
nem is megy olyan nehezen - a nikotinszomj csak néhány napig idegesít,
aztán elmarad, már dolgozni is tudok füstölés nélkül.
Megállapítom, hogy első eszméletzavaromnál is az ijedtség volt nagyobb,
mint a tényleges baj - az ijedtség ijesztett meg, semmi más. Mikor
másodszor jelentkezik, ezúttal valami kóválygó szédülés után, már úgy
fogadom, mint ismerőst - sokkal kevésbé hat rám tragikusan. Tudom, hogy
pillanatokig fog tartani, aztán elmúlik, nyomtalanul. Persze,
nikotinmérgezés, nem megy olyan könnyen a dolog, a leszoktató kúra elején
(valahol tanultam is) még fokozottabban szoktak jelentkezni a tünetek,
mint heveny állapotban. A vonatdübörgéssel és szédüléssel együtt beveszem
a "rezsibe", műsoromba iktatom, napi teendőim közé számítom fel. Este, hat
órakor jön a szédülés - eleinte furcsa, hogy minden kóvályog, tompán
kering bennem, de aztán megszokom. Hét órakor a vonat jelentkezik, újabb
szédülés - aztán, néhány pillanatra az áju lás. Ezt már előrelátóan
fogadom, mikor érzem, hogy közeledik. Ismerőseim, kik bejárnak hozzám,
néhány napig csodálkozva néznek rám, de látván, hogy egyébként semmi
bajom, csevegek, vitatkozom, viccelek, belenyugszanak, elhiszik, hogy
hozzám tartozik, mint valami rossz szokás. Annyira rendszeressé válik a
dolog, hogy egy naptól kezdve, mikor az ájulást lecsapni érzem, diszkréten
intek Tibor pincérnek, aki már tudja, miről van szó. Észrevétlenül mögém
áll, felemelkedem (könnyűnek érzem magam, mint egy léggömb), hátraszegem a
fejem, ő megfogja a derekam és hátul a nyakam, feltűnés nélkül kivezet a
kávéházból. Kint, az utcán (még hűvös van, jót tesz a levegő)
nekitámaszkodom a falnak és várok. Ha ismerős megy el mellettem,
csodálkozva megfordul, derülten, szerényen és biztatóan mosolygok rá, néha
még mondok is egy-két szót, mint aki álmában beszél. Autogramot is adok a
kisfiúknak, ha felismernek. A mozdulat, amivel kinyújtom a kezem, olyan,
mint az alamizsnát kérő koldusé. Aztán óvatosan a mellékutcába fordulok,
ahol pad áll a járda szélén: ráereszkedem, az ájulás után szépen felállok
megint - ma már nem lesz több, visszamehetek a kávéházba. A társaság még
ott ül, pillanatra elhallgatnak. Magam veszem fel a társalgás fonalát, jól
emlékszem, hol hagytuk abba.
Így szaladnak a napok. Cikkeimen, amiket írok (most, hogy megnézem a
"főkönyv"-ben), nem látni semmit, vagy csak erőltetve, ha utólag
magyaráznám belé. Ilyen címeket találok: "Turi Dönczi megadja neki", aztán
"Gondolkodom" (nem filo zofálás, kroki), aztán "Tizenkilencedik század" -
csupa pillanatkép, semmi "rezümé" - legfeljebb a "Köd" címűre
gyanakodhatnék, de ez a "Tizenkilencedik század" folytatása.
Közben két új tünet. Az egyiket könnyen hozzácsapom a többi háromhoz
(vonat, szédülés, ájulás). Szédülés előtt görcsös, brutális fejfájás
szorítja össze hátul a koponyám - olyan éles, percekre, hogy a lélegzetem
kihagy. Ez egy régi dolog feltámadása, nem veszem komolyan, aszpirin és
pyramidon, úgy- ahogy, segít rajta.
A hányás április elején tör rám.
Egy reggel (ez a különös, hogy éhgyomorra) egyszerre csak, de olyan
hirtelen, mintha megcsömöltem volna, émelyegni kezdek.
Lehetetlen, mondom magamban, ez valami tévedés, hiszen semmi sincs a
gyomromban. Igyekszem "kellemes képzetekkel" elnyomni a gyomor úgynevezett
"perisztaltikus mozgását" a visszafelé fordult lüktetést, mint az
álmatlanságot. De egy perc múlva már ugrom ki az ágyból, s bár még nem
hiszem, hogy a gyalázat csakugyan ki fog törni, a mosdó felé hajolva
nyitott szájjal várok, államra nyál csorog. A fürdőszoba enyhén forogni
kezd, mintha részeg volnék. De nem vagyok részeg, kínosan jól és élesen
figyelek. Csikorgó fájdalom, bárzsingom megmoccan: ez már ökrendezés,
előredöntöm fejem. Megint abbamarad, az émelygés azonban nem múlik, tovább
kell várnom. Sokáig tart a dolog. Szerveimet képzelem magam elé, teljen az
idő. Látom a gyomor lombik alakú vonalát, ahogy kínlódva vonaglik, a
duodenum görcsösen összezárul, nem enged lefelé semmit, a regurgitációs
epeömlés szünetel, a gyomortartalom kavarog - "feszít a kóranyag, a zagyva
táp" - csak már túl volnék rajta. S ami a legutálatosabb, azon kapom
magam, hogy már megint "színészkedem". Ezt régen figyelem magamon, egész
elméletet csináltam hozzá, időközben, egy "színészi világszemlélet"
lehetőségének körvonalai alakultak ki, világszemlélet és világkép,
amelyben semmi sem "létezik", mint olyan, minden csak "szerepel", a
csillagok mennyei ensemblét és az almafa almafát játszik. Mozdulataimról
sokszor fedeztem fel, hogy nem eredetiek, a cigarettát úgy tartom, ahogy
apám tartotta: fejfordításom egy volt miniszterelnök mozdulatára
emlékeztet, ahogy csodálkozva fordult felénk, újságírók felé, mikor a
karzaton egyszerre csak kiabálni kezdtünk. Csak ha egyedül vagyok, válik
néha tudatossá bennem a kényszermodor, tudatossá és ellenszenvessé.
Emlékszem, mikor először ültem repülőgépen, ócska, primitív masina volt,
békebeli. Mire a levegőbe emelked tünk, abba kellett hagynom a társalgást,
vezetőm előttem ült, senki sem látott. Zavaromban kiegyenesedtem,
köhécseltem, szám elé tartott tenyérrel, pedig nem is kellett, aztán
kezeimet próbáltam elhelyezni, hanyagul felraktam őket a párkányra, az tán
felváltva ölembe tettem őket, előkelően doboltam ujjaimmal, ahogy
Hegedűstől láttam, a drámai jelenetben. Most is, a hányásra várva,
szétterpesztett lábakkal, kissé oldalt fordultam, mintha fontos volna,
hogy a "vonal" jól hasson, tenyeremet bánatosan emeltem homlokomhoz, mikor
észrevettem magam a tükörben. Rögtön ezután három-négy rövid lökésben,
kiadtam magamból a sárgás folyadékot, dühösen és jajgatva, mintha
valamennyi zsigeremtől akarnék megszabadulni, egyszer s mindenkorra.
Másnap, ugyanerre a komédiára ébredvén, nem halogattam tovább a
vizsgálatot. Azzal a fenntartással, hogy hiszen nem vagyok beteg, csak
valami hibás beidegzés történt, harcra készen beállítottam H. tanár úrhoz,
akivel sokat vitáztunk valamikor valláserkölcsi kérdésekről: rendkívül
tehetséges, sok irányban művelt, lobogó, nyugtalan elme. Most egyszerre
ünnepélyes lett és szűkszavú. A szokásos kopogtatás, vérnyomásmérés és
információk után egy másik fülészhez küldött leletet kérni, egyébként nem
volt hajlandó nyilatkozni. Bosszantott ez az oktalan titokzatosság, végre
is rólam van szó, nem róla, nem nekem kell alkalmazkodnom az ő "orvosi"
módszeréhez, hanem neki az én jogos kívánságaimhoz. Csak napok múlva
mentem el a fülészhez, nem is vittem vissza a leletet, egyébként a fülész
- szép arcélű, érdekes ember, olyan, mint egy moziszínész - fölényesen
legyintett első fül-leletemhez, szó sincs hurutról, zongorahangolók
megirigyelhetnék a hallásom. Különben miért nem voltam tegnap a főpróbán?
Rögtön és szívesen elhatároztam, hogy nincs ennek semmi értelme, majd én
magam csinálok diagnózist. És nem vettem észre, hogy már régen benne
vagyok a "disszimuláció"-ban, abban a sajátos magatartásban, amivel néha
őrültek is próbálkoznak, hogy panaszkodás helyett inkább letagadják tüne
teiket. (Természetesen leginkább önmaguk előtt.) A jó, megbízható, komoly
orvosokat kerültem, bosszantott, hogy nem hajlandók beugrani "érdekes"
vagy inkább fantasztikus feltevéseim tárgyalásába - azok társaságát
kerestem, akikkel lehetett kalandos biológiai témákról beszélni,
belementek az én lóugrásszerű logikámba: hiúságomnak hízelgett, hogy
jobban érdekelje őket az ember, mint a páciens. Ezek közt aztán találtam
olyan, nekem megfelelő médiumot, nem is egyet, akit rá tudtam vezetni,
hogy a végén azt állapítsa meg, amit én előre elhatároztam: szuggeráltam
nekik, hogy mit mondjanak, aztán nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy
énnekem milyen jó orvosi ösztönöm van. Így lassanként kialakult bennem a
meg győződés, hogy az idült nikotinmérgezéshez gyomoridegesség hárult, és
hogy Karlsbadba kellene mennem, ha volna pénzem és időm, ebben a robotban.
- Miért mégy folyton jobb felé? - mondta egy nap Cini, akit az iskolába
kísértem.
- Hogyhogy jobb felé?
- Folyton jobb felé tartasz, utánad kell igazodni, egyszer neki fogsz
menni a falnak.
Akkoriban Thomas Mann zseniális bibliai trilógiáját olvastam, éppen
Jákobról meséltem Cininek lelkesen, nem vettem tudomásul figyelmeztetését.
De este, mikor elégedett sóhajjal kinyitottam a könyvet (a középső kötet
hetvenharmadik oldalán tartottam), többszöri szemdörzsölés és
szemüvegpucolás után végre tudomásul kellett vennem, hogy már nem látom
jól ezeket a nagy betűket. Új szemüveg kell, bólintottam rezignáltan, majd
holnap bemegyek a klinikára.
Nem mentem be, a MÁV-hoz kellett sietnem jegyért. A feleségemtől levél
jött, panaszkodott, látni akarja Cinit, ha vasárnapra nem hozom fel
Bécsbe, abbahagyja az egész stúdiumot.
Levele végén szemrehányást tett "mi ütött magába, nem tudom elolvasni az
írását, csupa krikszkraksz és lefelé tartanak a sorok, magának
megváltozott a manuszkriptuma".
TALÁLKOZÁS EGY HALDOKLÓVAL
Esős, nyirkos rosszindulatú reggel a piszkos bécsi pályaudvaron, mikor 11
felé az Árpád sínautón Cinivel megérkezünk. Minden tavasszal van néhány
ilyen nap, a rosszkedvű természet mintha meg akarná gondolni magát, hogy
most az egyszer nem tartja be a sorrendet, átugorja a nyarat, amit
annyiszor rendezett meg, óriási befektetéssel, újra átfestvén, anyagot nem
kímélve, zöldre és aranypírosra és kobaltkékre az egész óriási csarnokot,
gyümölcsök és madarak és bogarak monstre-kiállítását, szikrázó tűzijáték
és csodálatos központi fűtés kíséretében. Átugorja a nyarat, ami soha még
nem hozta be neki költségeit, amibe soha nem találta meg számítását -
átugorja, visszafordul a télbe. Telet váró ősz didereg, `őszi `lucsok
locsog a köveken, kíméletlen, kellemetlen `őszi `szél mérgelődik és
zsörtölődik az utca során, köhögve, kehesen, mint egy öreg ember.
Vizesen, köhécselve szállunk ki a josefstadti ház előtt ebből a furcsa
bécsi taxiból, ami podagrásan recseg és ráz, s magas tetejével különben is
olyan, mint egy kopott divatjamúlt gavallér, kürtős kalapban. Őnagysága
H.-éknál lakik. H.-né ideges, intelligens asszony, emigráns környezetben,
század ele ji típus, intellektuálisan finom, tanult, az irodalomkedvelő,
régi pesti világból. Ura, kitűnő orvosa a legjobb bécsi idegklinikának,
egy hónappal ezelőtt, tudatos elmezavarban, hurokkal egy szék lábához
kötözte, és a földön megfojtotta magát. Soha nem ismertem, nagyon sajnálom
szegényt, özvegyét is, szerelmi házasság volt.
Ürügerincet ebédelünk a közeli tipikus kiskocsmában. Elég jó hangulatban
vagyok. Szóba kerül, hogy a bécsi Ravag-nál viaszlemezre fogok beszélni,
Pesten, majd szombaton, saját előadásomat hallgathatom a rádióban. Futóan
említem, hogy az utóbbi időben gyakran fáj a fejem, örülök, hogy senki se
hallja, véletlenül heves vita folyik éppen, zajos hozzászólások, egy
bizonyos pletykáról, két érdekes ismerőssel kapcsolatban.
Ebéd után Cinivel lődörgünk a Grabenen. Először van Bécsben (és egyáltalán
a határon túl), csupa izgalom, amit előkelően leplezni próbál, a
Stefansturm magasságát igyekszik kiszámítani trigonometriával, mint
telivér ötödista. Pillanatok alatt kiismeri magát, már jobban tudja nálam
Bécs térképét, épületekre talál rá, amiket sohase hallott, mint egy
szimatoló kölyökkutya Jack London regényeiből, arra is emlékszik, ami apja
életében történt, nemcsak tulajdon életére. Láthatóan kellemetlenül
érinti, mikor kalandos felfedező sétánk közben egyszerre csak meg kell
állnia:
- Mi az, apa?
- Semmi, fiam, kicsit pihennem kell. Ne szólj anyádnak, tudod, mostanában
néha rám jön, mindjárt elmúlik.
Lihegve támaszkodom egy hirdetőoszlopnak, nagyokat, szabályosakat
lélegzem, szűkölve magamban, hogy el kell kerülnöm az ájulást, undorodom a
nyilvános, hát még utcai szerepléstől. A roham csakugyan elmúlik. Élénken
megindulok, gyorsan másról kezdek beszélni, Cini örül, hogy folytatjuk
Stanley úttörését a bécsi őserdőben.
Este érdekes lokálba megyünk, alkalmi zsargonkabaré ezzel a címmel:
"Szonya a plüssdíványon". Tehetséges zsidólány, a hitlerista
Németországból kiutasították, most élelmesen és makacsul tengeti tovább
azt a ritka módon stílszerű, egységes valamit, ami az élete is és a
művészete is. Minden tudatos és szándékos körülötte, a levegőtlen
pincehelyiség, rossz szagú díszletek, kényelmetlen asztalok, émelyítő
italok és pocsék fekete. Valamit hangsúlyozni akar mindezzel. Társa
bajuszos, hosszú ember, afféle levantei ügynök, meglátni rajta, hogy
valami másból él. Laterna magikából primitív rajzokat vetít a szöveghez,
amelyek szó szerint ábrázolják a szöveget: a könnyeket, amelyek
beszakítják a padlót és a nagy követ, ami leesik a hős szívéről.
Blődlizés, de nagyon intelligens, az egészben van valami hallatlanul
tehetséges és fölényes és emellett valami megfoghatatlan durvaság. Szonya
is ilyen: kicsi, törékeny, sovány, beteges, bőre szinte átlátszó, szeplőre
hajlamos, óriási barna szeme furcsán lobog, mint a lemuroké. Gúnyos ajkai,
mint két vörös kígyó furcsa táncba kez denek: a "mámeléről" és a
"drámeléről" énekel, az elcsábított szűzről. Egész lelkét beleadja a kis
műbe, nagyszerűen csinálja. Ez a bosszantó és izgató béka csúfot űz minden
nőiességből, és éppen ezzel válik hallatlanul nőiessé. Úgy lebeg a sok
ezer éves emberi kultúra fölött, mint akinek nem imponál ez a kultúra,
hiszen jó néhány ezer évvel idősebb, s a "nagy időket" jól ismerte kicsi
korukból - ellenszenves, és mégis azon kapom magam, hogy irigylem a nagy
markos férfit, aki a chansonban a "drámelét" okozta, belehelyettesítve
Szonyát az áldozat szerepébe.
Mint a tébolydák régi "habitüé"-je, reggel elkísérem feleségem a
Wagner-Jauregg-klinikára. Nem vallom be neki, de imponál, hogy kulcsa van
a zárt osztályhoz. Fehér köpenyt húz, az ajtót bezárjuk magunk mögött.
Csak két orvos van bent, udvariasak, jólesik, hogy ismerik a nevem. Kicsit
furcsán szertartásosak és tartózkodók, gyakorlott szem a mozdulataikon
felismeri, hogy sokat vannak bolondok közt. Gyorsan bevonulnak a
mellékszobákba, ahol félmeztelen, hatalmas férfit tartanak az ápolók,
háttal előregörbítve, a széken. Az egyik orvos hosszú tűt szúr a férfi
hátába, a beteg kicsit behúzza a nyakát, nem jajdul fel. Érdekes új
kísérletnek vagyok tanúja, néhány hónap óta egy tehetséges neurológus
inzulinnal próbálja gyógyítani a tudathasadásos elmebetegeket.
A teremben csak ketten vagyunk. Éppen csend van, szép rendben, gitteres
ágyakban fekszenek vagy ülnek a "nyugtalanok", ennek az osztálynak lakói.
Egyre erősebbé válik bennem egy furcsa káprázat, ami már a mellékszobában
elfogott, hogy mindez milyen valószínűtlen, panoptikumszerű. Nem is élők
ezek, mozgó viaszfigurák, s az illúziót csak fokozza, hogy milyen
gépiesek. Egészen más, éppen ellenkezője Kaulbach rajzának a tébolydáról,
ami gyermekkoromban viszolygással töltött el, és ahol minden furcsa,
kiszámíthatatlan, egyéni, rendetlen, fenyegető. Itt, aki nem alszik,
egyhangúan és szüntelenül ugyanazt csinálja, a mozdulatok bármily
komplikáltak, kiszámíthatók, mint a szövőgép zakatolása. Éppen ezért nem
félelmetes az se, aki kiabál vagy ugat - az a tévérzésed van, hogy
kötelességüket teljesítik, csak neked ját szanak, szorgalmasan, mint a
hivatalnok, ha a főnök belép. Ha becsukod magad mögött az ajtót,
abbahagyják.
Az első ágyban feltűnően szép fiatalember: barna, karcsú, lángoló szemű,
egzotikus, mint egy beduin törzsfőnök. Meghökkenve hallom, hogy kitűnő
bécsi családból származik, egy héttel ezelőtt kitüntetéssel doktorált,
kész orvos - három napja tört ki rajta a skizofrénia. Kérdésünkre, hogy
mit keres itt, fölényesen vállat von, sejtelme sincs róla, mit akarnak
tőle, miért tartják ketrecben, mint egy veszett kutyát, hiszen őneki
dolgozni kell, rendelőt akar nyitni. Vagy talán nem hiszek neki? Hát
idénézzek. S mint egy ugrásra készülő párduc, felpattan az ágyban,
köpönyegét szétnyitja, büszkén: eszményien tökéletes, meztelen férfitest
tárul elénk - én ösztönösen, riadtan hátralépek, feleségem nem mozdul,
orvosi megértéssel bólint. Ahogy a másik ágy felé megyünk, nyugtalanul
visszabandzsítok - a "doktor úr" lustán, nyugodtan, közönyösen ül, és
elmerülve vizsgálja jobb kezét, ami a tulajdon hüvelykujját próbálja
elkapni, pontosan úgy, ahogy a bolondokat ábrázolni szokták.
Másik fekhelyen mosolygós öreg, piros arcával, ősz szakállával
illusztrációja lehetne Tolsztoj novellájának a három balga szentről, a
szigeten. Kéken, derülten néz körül. Mosolyogva hallgatja diagnózisát,
hogy dementia senilis és a többi, és hogy Istennel szokott beszélgetni.
Ezt mindjárt meg is erősíti, egyenesen, szinte haptákban imára tartott
kezeit felemeli, ég felé veti tekintetét, figyel, aztán mormogni kezd,
megáll, megint figyel, megint mormog. Válaszol a "hangnak", néha
erőlködést látni, hogy jól megértse, fülét hegyezi, integet fejével.
Reszketős hangon, de szívesen válaszol a kérdésre, jól érzi magát, csak
a füle lehetne éle sebb, sokszor nem hallja világosan Isten beszédét,
de Isten jó, ilyenkor kicsit kiabál.
Rablógyilkos, megfigyelésen van itt. Két hete nem eszik, mesterségesen
táplálják. Gyanakodva húzódik el, egész testében remeg. Nyilvánvalóan
nincs eszénél, a szörnyű káoszban, mely lelkében háborog, egyetlen akarat
vonaglik: nem enni, nem enni, éhen halni, ezzel az önmagára szabott
büntetéssel talán ki tudja kerülni az emberi igazságszolgáltatást.
Hatéves proletárkölyök, az ápolónő nem tudja, miért van itt, úgy látszik,
az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de
jókedvű, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy
csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt
állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok
van. Szerteszét hevernek a szobában.
Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak,
a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta
kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél,
akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.
Egyszerre csak nyugtalanság fog el, szeretnék már kint lenni - sokszor
jártam tébolydában, most először történik, hogy félek. Hangulatomat
vizsgálva, megtalálom a nyugtalanság okát: egy kényszerképzet csúszott
gondolataim közé. Arra kell gondolnom, hogy a feleségem a következő
pillanatban tréfából és a hátam mögött rám uszítja az egyik őrültet, hogy
ugrasson, és bebizonyítsa, hogy igenis, meg vagyok illetődve. Az őrült rám
ugrik, és nem tudják megfékezni, nagy baj lesz a rossz tréfából.
Természetesen szó sincs efféléről, mégis fellélegzek, mikor elhagyjuk az
osztályt.
Kietlen rossz szag a folyosón, karbolos tisztaság, kopár falak, gyászosan
kongó léptek. A neurológiára megyünk át, egy percre látom Pötzl tanár urat
- túlzottan, szinte félszegen udvarias, nagy darab ember, édeskésen
beszél, kissé összecsucsorított szájjal. A kórteremben csak kevés ágynak
van lakója, ezek mind apatikusan fekszenek, senkinek semmi kívánsága.
Az ágycédulák kimerítő feliratokkal magyarázzák az "esetet" - ezek a
cédulák olyanok, és a formanyelvük is, latin szakkifejezésekkel,
emlékeztetnek azokra a földbe dugott, vagy ketrecekre szögelt
táblácskákra, amikkel növényeket és állatokat jelölnek az állatkertben
és botanikai intézetben.
Íme "aktinomikózis". Ez bizony furcsa betegség lehet. Valahogy gombák
vagy kemény moszatfélék kerültek a testbe, olyanok, mint a gabonakalász
apró, hegyes horgocskái, mik ha a torokba jutnak, nem lehet kiköpni őket,
belekapaszkodnak a nyálkahártyába, konokul csúsznak, kapaszkodnak lefelé.
Ez a gombafajta szétterjed, egy része az agyvelőbe kerül, csomóba áll
össze, képtelen zavarokat csinál, aztán "áttételeket" okoz. Ez egy
előrehaladott beteg. Kifordult bal lába bénán, csonttá aszva lóg, egyik
szeme kidagad, lefelé bámul tompán, reszkető szájából nyál csurog. Az
ember halkan nyöszörög, elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik,
morfiumért könyörög.
Másik ennél is borzasztóbb: cisti cercus, agykukac. A galandférgek egy
fajtája, a központi idegrendszerbe fúródik, befészkeli magát, betokolódik.
Férges alma a fej, látni is rajta, ráncos, petyhüdt, koraérett.
Vizesborogatás a homlokán, a szeme csukva, keserű száján és orrán látni,
hogy nem alszik, szenved.
A következő csodabogár: akromegália, túlnövekedés. Egy kis mirigy
lóg az agy alsó lapján, pontosan középen, az agyfüggelék. Ennek egyik
megbetegedése a sejteknek ez a megvadult túlbuzgalma, a mirigy tovább
növeszti tagjainkat, mintha csecsemők volnánk. Ennek a betegnek akkora
álla van, mint egy cipókenyér, egyik lába kétszer akkorára nőtt, mint a
másik, néhány hét alatt. Komolyan hallgat, szerényen és figyelmesen néz:
furcsa ellentétben testének nagyzási mániájával.
A feleségem türelmetlenül szól vissza - már az ajtónál van, én még mindig
ott állok egy ágy előtt tűnődve, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mi
az, miért nem jövök, elkésünk a találkáról, azzal a fordítóval.
- Ennek mi baja? - kérdem már harmadszor.
- Hagyja, nem érünk rá. Nehéz eset, láthatja.
- Nem sokat látok. Furcsa az arckifejezése.
- "Terminális", ahogy itt mondjuk. Kevés napja van hátra. Tumor cerebri,
inoperábilis. Gyógyíthatatlan daganat.
- Aha... tudom már... Havas barátom pusztult el ebben... huszonöt évvel
ezelőtt. Hát azért olyan... Szegény...
- Jaj, már annyiszor mondtam magának, ne mutasson részvétet a beteg előtt,
azt nem szabad, súlyos kedélybántalmat okozhat.
- De hiszen nem tud magyarul... Magyarul mondtam, hogy "szegény".
- Mindegy. Az arckifejezését is megérti, csak úgy tesz, mintha nem venné
észre. Nagyon vigyázni kell. Jöjjön már.
Előreszalad a széles lejárón. Én lassabban bandukolok utána. Ismerős
orvossal találkozunk, pesti dolgokról esik szó, nevetünk. Hirtelen
megállok a nevetésben. - Ejnye, mit is gondoltam az előbb? Mit nem szabad
elfelejteni? Fel kellett volna jegyezni a noteszomba.
Aha, tudom már: ezt az arckifejezést, annak a betegnek az arcát, jobbra a
harmadik ágyban. De ki lehetett? Kire is emlékeztet? Kire vagy mire?
- Jöjjön már, miért csoszog?
Nemcsak csoszogok, egyszerre csak megállok a kapuban, mint az ökör, ott a
vágóhídon, mikor nem akart bemenni.
E pillanatban villan át rajtam: tudom már. Az én arckifejezésemet juttatta
eszembe a sápadt, szórakozott arc, az enyémet, ahogy utóbbi időben, a
tükörben látni szoktam reggel, borotválkozás közben.
Két lépést teszek, megint megállok. Vigyorogva, kérkedő grimasszal
fordulok a feleségemhez, mint aki viccel, könnyedséget játszva, henceg:
- Aranka - nekem agydaganatom van.
- Menjen már a hülyeségeivel - nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves
orvostanhallgató.
VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN
- Hogy érti, hogy orvostanhallgató?
- Úgy. Ez egy régi tapasztalat, enélkül nem is megy a tanulás. Az elsőéves
orvosnövendék előírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel
szembekerül. Himlője van és kolerája és tüdővésze és rákja, sorrend
szerint, ahogy a könyvben olvas sa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy
törvényszerű "foglalkozási hipochondria", hozzátartozik a stúdiumhoz, át
kell esni rajta, nem is veszik komolyan. Emlékezhetne rá, hiszen volt
félévig orvostanhallgató is.
- Szóval azt hiszi, erről van szó... De értse meg, nem vagyok
neuraszténiás és húszéves... Elég betegséget és halált láttam életemben...
soha nem estem képzelődésbe, különben most se... egy furcsa ötlet volt,
hogy olyan ismerős ez a...
- Ugyan kérem. Hát tanulja meg: az agydaganatnak hármas klasszikus
tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás,
papillitis.
- Ami a fejfájást és hányást illeti... csak nem akartam szólni. És mi az a
papi... hogy mondta?
- Pangásos papilla. A daganat nyomja az agyat, a legkisebb ellenállás
irányában. Azon a kis lyukon, ami a szemfenékből nyílik, vér tolul a
hártyára, amit a szemtükör konstatál. Ez egy biztos tünet, szinte
feltétele az agydaganatnak. Nem minden papillitis agydaganat, de
agydaganatnál rendesen van és a négy tünet együtt olyan megbízható, mint
luesnél a négykeresztes Wassermann-reakció. Siessünk, mert Gáspárék fél
kettőkor ebédelnek. Hát kérem, négy dolgot ne felejtsen el.
- Tudom: fejfájás, szédülés...
- Dehogyis, hagyja már ezt - Gáspárnak kell szólni a fordítás miatt,
J.-t felhívni és Cininek egy pulóvert... aztán...
- Vagy úgy. Ami J.-t illeti, különvéleményem van... Majd meglátja,
ez a dolog...
Érdekes, egész délután nem jutott eszembe többé a kórtermi jelenet.
Ehelyett sürgős elintéznivalók Pesten, és ragaszkodtam hozzá, hogy estére
otthon akarok lenni. Haza is utaztunk. Cini ugyan még szeretett volna
maradni. Éjszaka jól aludtam, bár bosszantott, hogy Józsefet nem tudom
olvasni, viszont nem gondoltam az új szemüvegre. Félálomban kéjes
gondolatok jelentkeztek egy ismeretlen nővel, akit sohase láttam. Reggelre
ébredve se jutott eszembe a tegnapi furcsa borsódzás a hátamban.
De tíz órakor ott állok a Mária utcai szemklinika kapujában, s csak most
eszmélek rá, miért jöttem. No lám, bosszankodom magamban, megrögzött
orvos-látogató lett belőlem, egyik rendelőből a másikba, mint az
aggodalmas fóbiások. F. barátom és Gabi. Ezt abba fogom hagyni... és
elmosolyodom, eszembe jut a téma, amiben ki akartam figurázni, húsz
jelenetben, a klinikajáró, orrviszketéses páciens kálváriáját és
mennybemenetelét.
Míg az első emeletre értem, ez a téma foglalkoztatott. Nem sejtettem, hogy
első, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet
korszakának, `ez a lépcsőház volt az utolsó stációja.
`H.-val, a kedves, előzékeny tanársegéddel a folyosón találkoztam.
- Á, szerkesztő úr... rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az, új szemüveg
kellene, mi? öregszünk, öregszünk?
- Na igen, úgy látszik, megint fejlődtem egy fél dioptriácskát...
A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb, ahogy az egyszeri
távollátó mondta.
Mialatt a szemtükröt próbálgatja, odavetően és "művelten" megjegyzem:
- Megnézhetné a fundust is, tüzetesen, drága tanár úr, nincs- e valami
rendetlenség?
- Kérem, kérem, nagyon szívesen.
És már ott kukucskál szeme előtt a hosszúkás, téglány alakú fémmonokli,
amiből éles villanysugár ugrik át szembogaramba. Egész közel hajol,
orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva,
erőlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: "Nna, jól van,
szerkesztő úr, majd írunk egy jó kis üveget, egész kicsi különbség, olyan
friss és zöld, mint egy pöszmétebogyó."
Ehelyett más történik.
H. gyorsat, éleset füttyent.
- Ejha! apuskám! - csúszik ki a száján, nem ijedten, inkább szinte
vidáman, mint mikor ritka példányt talál a bogarász, akinek számára, ha
munkában van, nincs más a világon, csak a tudomány és annak örömei.
(Dollinger, a sebész, egy emlékképemen, papírtálcán kivágott rákot mutat
fel: "nézzék, uraim, milyen gyönyörű példány".)
- Mi az? - csodálkozom.
Az asztalra ereszti a műszert, oldalt kapott fejjel elkomolyodva,
megütközve néz, mintha hirtelen idegenné váltam volna. A vizsgálóbíró
nézhet így, mikor jó barát kerül elébe, hivatalosan, súlyos és ritka
bűnténnyel vádolva.
- A szemfenék tele van vérrel. Ekkora vércsomók. Egész duzzadt a papilla.
Szótlanul ülök, a látomás tovább tart. Igen, szótlanul ülök, mint a
gyilkos, akit leleplezett a detektív, nem tudok védekezni, pedig azt
hittem, ártatlan vagyok. De a szemfenék tele van vérrel! Sajnálom, a
zsebkésen vérnyomokat látok: egy szót se! ön most itt marad, nem mozdul,
amíg behívom a hivatalos nyomozóbizottságot.
És csakugyan. H. felugrik, az ajtóhoz siet. Hihetetlen gyorsan tele van a
fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvező hallgatók vesznek körül.
Mohón kapkodják egymás kezéből a szemtükröt. Egyszerre szétnyílik a
csoport: ünnepélyesen, szi káran, jön a kedves, öreg professzor. Erre a
hírre hozták be.
Sokáig vizsgálja a szemem. Aztán rögtön a tanársegédhez fordul. Egy kis
ünnepélyesség van a hangjában, ahogy feléje biccent.
- Gratulálok, tanársegéd úr. Kitűnő diagnózis. Klasszikus eset.
Gratulálok.
- Ó... professzor úr... az ön klinikáján lettem szemorvos...
- Halkan szólalok meg: - Uraim...
Mindnyájan felém fordulnak. Mintha csak most eszmélnének rá, hogy a
szememen és annak hirtelen az érdeklődés központjába került papilláján
kívül magam is jelen vagyok. A tanársegéd egyszeriben megváltozik,
barátságosan, biztatóan néz rám, meglátja bennem a régi ismerőst.
- Hát, kedves szerkesztő úr, egyelőre semmi képzelődés, ez sok minden
lehet. Most szépen átmegyünk a szomszédba, látótérvizsgálat,
színlátásellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
Az új szemüvegről már szó sincs. A szomszédos szobában sokáig
manipulálnak. Furcsa gépek. Keresztbefektetett két rúd, négy végén fehér
pontocskával. Lassan forgatják, szólnom kell, mikor a pontocskák
látóterembe érnek. Kínosan erőlködöm, hogy ne csaljak, bandzsalítva,
tudom, menynyi múlik most azon, hogy becsületes legyek. Forgó korong,
piros meg kék ponttal. Körülményesen pepecselnek rajta, meg kell
mondanom, mikor pi ros, mikor fehér. A vizsgálat elhúzódik, jegyzetek,
számítások. A kedves, halk szavú segédorvos ujját többször elhúzza a
szemem előtt, megkérdem, a pupillát nézi-e, talán luesra gyanakszik? és
meghökkenve konstatálom magamban, hogy `örülnék, ha luesra gyanakodnék,
`"csak" luesra. Nem, az egész szemgolyó esetleges rezgését figyeli.
A folyosón várok, félóra múlva kijön hozzám H. Kezében zárt boríték.
- Na, itt a lelet, szerkesztő úr. Ezt sürgősen vigye el valamelyik
klinikára. - Korányit ajánlom. Ott majd aztán megmondják a többit. Még sok
vizsgálat lesz. Talán tovább küldik. Csak most nem szabad hanyagnak lenni.
Legjobb, ha már holnap jelentkezik. És ugye, értesít bennünket -
gondolhatja, mennyire magával vagyunk.
- Nagyon köszönöm... nagyon kedves... vagyis mit akartam mondani... tudja,
ugyebár, hogy ezek a... ezek a vérzések... esetleg agydaganatra...
Gyorsan a szavamba vág.
- Ugyan kérem, mondtam már, hogy sok mindenféle lehet. Soha nem kell
kombinálni. Különben is ahhoz az kellene, hogy szédüljön és hányjon és
mindenféle reflex... de szó sincs róla, rég láttam ilyen jó színben. Hát
ugye, nem felejt el ben nünket? na sietek, alázatos szolgája.
Még a lépcsőházban feltéptem a borítékot. Néhány szemvizsgálati adat,
amiket nem értek.
A végén nagy betűkkel a verdikt, az ítélet: `"Pangásos papilla. a bal
szemen másfél, a jobb szemen két és fél dioptria ".
`Visszateszem a leletet a feltépett borítékba. Lassan megindulok. Furcsa,
milyen könnyűek a lépteim. És az egész, az utca, minden, valami más... De
hiszen nem erről van szó. Mire is kell most gondolnom? A felöltőmön kopást
veszek észre. Igen, felöltőt kellene vennem, már múltkor... felöltőt
kellene vennem? nem, nem, ezúttal `egész másvalamiről van szó. `Tudom már.
Negyedóra múlva ott ütök a könyvtárban. Négy könyvet válogatok ki,
két külföldi, két magyar szerző. "Daganatok", "Az emberi agy", "A
fejfájásokról", "A központi idegrendszer szomatikus elváltozásairól".
Bosszant, hogy a legújabb irodalmat nem tudom megkapni. A legújabb
is két-hároméves.
Fél kettőre körülbelül tudom, ami érdekelt. Ahogy a felöltőmet veszem,
próbálok rezümét csinálni. Mondatok kavarognak előttem. Különösen egy:
"Ezek a daganatok előbb- utóbb feltétlenül halálra vezetnek, azért a
műtéti beavatkozás, a daganat eltávolítása még a mai nem kedvező
statisztika ellenére is okvetlenül javasolt, ha a diagnózis, főként persze
a röntgenkép nem hagy kétséget a daganat létezését és helyét illetően".
És egy másik: ,A műtéti beavatkozás halálozási arányszáma ezek után és
mindent tekintetbe véve, sajnos, még mindig hetvenöt-nyolcvanöt
százalékra becsülhető." [*]
A József utcánál kiérek a körútra. Hová is kell mennem? Igen. Ebéd előtt
még felszaladok a szerkesztőségbe, a korrektúra miatt, utalványt is ki
kell állítani.
De miért megyek olyan lassan?
Hiszen nekem most sietnem kell, el kell intéznem valamit, el kell
intéznem, nagyon sürgős. Viszont nem a klinikáról van szó, oda majd
holnap. Most valami más van, `magammal `kell valamit megbeszélni,
sürgősen, és nekem ehhez semmi kedvem sincs. Valaki dörömböl bennem
gúnyosan és erőszakosan: ő az, megismerem, `énke, `szemtelen kis ember,
aki független tőlem, ott mászkál bennem valahol, "néha a szívemben, az
ujjaimban, néha és néha az agyvelő párnás tekervényeire lefekszik" -
`énke, `akit egyszer, fiatalon, felfedeztem magamban, nevén neveztem,
énke, aki döntő pillanatban, mikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe
estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett, szemtelenül és
sürgetően: no, mi lesz? észre térsz-e végre? abbahagyod nagyképű
fellengzéseid? Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben,
hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon: "hát ehhez mit szólsz?
nyilatkozol-e végre? vagy még most is `halogatni `akarod a vallomást?
egy jól hangzó `frázis, `az `utolsó `szó érdekében?"`
`Énke mozgolódik és kérdez: "Na, mi az? akarsz mondani valamit? azt
hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy
jelet! Csak őszinte legyen - ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts,
te félni is gyáva!"
De én nem ordítok fel, ballagva megyek tovább. Egy látszerész előtt
megállok, nini, homokóra - nem tudom, miért - , utóbbi időben okvetlenül
be akartam szerezni. Szép, karcsú homokóra, tízperces, ötperces
beosztással. Lám, nem is drága.
Mégse veszem meg, tovább megyek. Mi van itt? Miért olyan esetleges,
valószínűtlen minden? Házak és boltok. Hiszen ezerszer Láttam őket.
Nem is ezerszer, ötezerszer. Hiszen éppen ez az...
Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerűen egy város, mikor
`először `látjuk, hanem akkor is, ha `utoljára `sétálunk végig rajta,
utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tűnődve nézem
a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész
mintha szűkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori
házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert
nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnőtt életünkbe,
nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem
az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amiből táplálkoztunk
egy életen át.
A kedves Láng titkár, mint mindig, mosolyogva fogad, én is összeszedem
magam. Pannival viccelek. Sz. R. jön be, könnyed "jenseits vom Guten und
Bösen" arckifejezésével, amivel olyan kedves ellentétben áll lobogó, sűrű,
forradalmár-üstöke. Szeretem benne, hogy tud természettudományt is,
nemcsak humanisztikát, mint a fiatal írók általában. Most is efféléről
beszélünk, felfedezésekről, irányzatokról az orvostudományban és hogy a
harctér kitágul: nemcsak a betegségek elleni küz delem erősödik, a
betegségek is fegyverkeznek.
- Nekem például agydaganatom van - jegyzem meg.
Jót nevet.
- Miket beszélsz, művelt ember létedre. Tudod, mit beszélsz?
- Hogyne.
- Jó, jó. Értem. Ha már betegség, neked valami különleges kell, ami másnak
nincs. Ezúttal kicsit elvágtad magad. Ajánlok valamit, ami szebben hangzik
és nem olyan komoly: `extra`- szisztolé és `disz`-hidrózis.
- Nem. Egyszerű agydaganat.
- Beszéljünk másról. Erről majd akkor, ha mutatsz nekem egy leletet
pangásos papillával. Villámgyorsan nyúlok a zsebembe.
- Parancsolj.
Elolvassa, aztán még egyszer kezdi olvasni, megnézi még egyszer a nevet,
amire a leletet kiállították. Csak én látom, hogy egy kicsit elváltozik
az arcszíne. Határozottan büszke vagyok. De csak egy pillanatig.
Összecsukja a leletet.
- Hát... - mondja kicsit rekedten - izé... pikáns. Kicsit pikáns, ez igen.
Hm... tessék a lelet.
Óráját nézi.
- Hű... diktálnom kell... szervusztok.
Mikor eltűnik, hátradőlök a pamlagon, keresztbe vetem a lábam, mert a
padló furcsán elforog alólam. Így érezheti magát, akit kilógatnak a rács
fölött, és egyszerre csak észreveszi, hogy el akarják ereszteni.
BARLANGVASÚT
A városligeti Angol Parkban tavaly újfajta barlangvasutat építettek, a
régi közelében, ahol az utcasarkokon törpék és királykisasszonyok, idilli
jelenetek, kristálypaloták bukkantak az utazó elé. Ezt az újat, ha jól
emlékszem, "kísértetek vonatjának" nevezik. Indulás után koromsötétségbe
kerül az ember, melyben baljós szél zúg, láthatatlan ajtók csapkodnak,
lánc csörög, sóhajtás és csikorgás rémlik, mint ama "külső sötétségben",
melyről a biblia beszél. Beteg fény villan - pillanatra, a falban,
csontváz vigyorog fel, de a kísértetvonat máris elcsapott előtte, mintha
mélységbe zuhanna. Alattad reszket és hullámzik az ülés. Következő
fülkében öngyilkos fekszik, aztán akasztott ember, koporsófedelet
feszegető tetszhalott. Bagoly huhog, kuvik ketyeg. Furcsa mulatság a vidám
nép számára. Úgy látszik, mégis mulatság, az emberek fölényesen nevetnek a
kocsiban, tréfásan rémítgetik egymást, brekegnek, huhuznak. Erre szükség
van, tapasztalat szerint rosszabbul bírja, aki hallgatagon ül, sötétben, a
pániknak és szorongásnak ebben az alantas, rikító és émelygős légkörében,
melyet kárörvendő, keserves verklinyekergés fest alá.
Nem jelentkeztem a klinikán, Bécsbe se írtam. Azzal halogattam a dolgot,
hogy egyelőre majd várunk, és figyelünk a sötétben, talán magam is
megtalálom a kifelé vezető vagy végleges megoldásba nyíló ajtót. Áltattam
magam, hogy a nyugalom mindennél többet ér, különben is sok dolgom van. Ez
az állapot valami különös félálom-világnak ígérkezett, nem is volt rossz
ebben a minőségben. De nem tartott soká.
A verkli nyekergését nyugtalan villanások váltották fel. Ha az ember
reggel megsebzi a kisujját, napközben csodálkozva tapasztalja, hogy az
érzékeny ujjat mindenhová beléveri: ez valószínűen tévedés, máskor is így
van, csak nem veszi észre. Bing neurológiáját, Bleuer pszichiátriáját
azelőtt is lapozgattam, de most, hogy a betű összefolyt beteg szemem
előtt, különös erővel keltek életre a szövegmagyarázó ábrák. Személyes
ismerőseimmé váltak a csonka-bonka, ferde-görbe bénultak, a petyhüdt
tekintetű myxödémás, a nagyzási hóbort megszállottja, gőgösen felszegett
állával, a mikrokefál legény, csöpp fejebúbja alatt széles arcán a pokoli
vidámságnak nem is dantei, inkább homéri kacajával. Egy fényképre sokszor
visszalapoztam: teljesen csonttá aszott idiótanő, meztelenül odatámasztva
a klinika lócájára, csapzott hajjal, magas, de homorú homlokkal, profilja
sejtelmes kínokról beszél, amiket nem tud kifejezni, még jajgatással se,
mint az állatok, Little-kóros fiú, görcsbe csavarodott végtagokkal,
négykézláb: agyát akkor érte a sérülés, mikor a világra jött, puha
koponyáját összeroppantotta az anyaöl. Némelyik beteg szemét
négyszögletes fekete álarc takarja el, hogy ne lehessen ráismerni.
Este az ágyam fölé boruló lámpaernyő alatt szomjúság fog el, valami másra
gondolni végre. Évezredek "kulisszafalai" mögé jó volna nézni megint,
ibolyakék messzeségbe. De nem tudok olvas ni - ötletem támad, behívom
Rózsit, és ő készségesen és korlátlan ideig olvassa fel "József"-et.
Kicsit éneklős hangon, de meglepően értelmesen forgatja le Thomas Mann
nehéz, bonyolult mondatait az orsóról. Csodálkozó kérdésemre, hogy érti-e
a szöveget, amin hiperkultúrás esztétikusok törték a fejüket, vállat von,
hogyne értené, hiszen csak az van benne, amit az iskolában is tanult,
hittanórán. Az ám, emlékezetes részhez jutottunk éppen. A József életén és
boldogságán és szemtelen elbizakodottságán felbőszült fivérek megragadják
az Anya káprázatos nászköntösében páváskodó fiút, alaposan összepüfölik,
és belelökik a kiszáradt, mély kútverembe. Ott hever most bevert bordákkal
és véresre lapított, félig kiütött szemmel, megkötözve. Helyzete
reménytelen. Eddigi napsugárban izzó életére gondol és arra, milyen
természetesnek találta. Kilátás nélkül, hogy valaha hasznát veheti, egy
tanulságot regisztrál el: emberek, akiket alázatos, mindenre kész
szolgáinknak hiszünk, mert csodálnak bennünket, és rajonganak értünk, nem
segíthetnek rajtunk a balsorsban, mert közöttük a legnyomorultabb és
legkisebb is minden rajongáson túl `jobban szereti önmagát, mint
bennünket.`
Gyorsan megkérem Rózsit, hagyja abba és aludni próbálok.
Délelőtt, ahogy a Belváros felé ballagok, csoportosulás. Epilepsziás
munkás rángatózik a földön. Egy pillantással megállapítom, hogy nem
szimuláns, ajkát tajték lepi el, szemgolyója kifordult.
Jackson-epilepszia, bólintok magamban, ahogy tovább megyek: ezt mostanában
megkülönböztetik. Műtéttel is próbálják gyógyítani: a leemelt koponya
alatt felszabadítják a szorongó agyvelőt, szép sikereket értek el...
az ám, ha `nincs daganat...`
Felriadok: vak koldusnak mentem neki, botjával tapogatva igyekezett
át a kocsiúton.
A szerkesztőségi jelenet óta nyugtalan vagyok, lelkiismeret- furdalás
gyötör, amiért egy hatásos fordulat kedvéért elárultam a "leletet". Igazán
várhattam volna, ezerszer megtanulhattam, hogy a túl korai hencegésből baj
lesz.
Talán még el lehetne felejtetni az emberekkel hiszen... lehetséges, ugye,
hogy még sincs komoly baj, s akkor elmúlik az egész rossz álom.
De elkéstem. Gyanúm, hogy már mindenki tud mindent, igazolódik.
Eleinte képzelődésnek igyekszem hinni, ha az emberek gyorsan megfordulnak
utánam. Ismerősök kutató arccal néznek rám, gyöngédebbek, felugranak, hogy
a kabátomat felsegítsék. Várakozó kíváncsiság feszül körülöttem. Semmi,
semmi, mondom magamban, és túlzottan, szinte támadóan vidám vagyok.
A szerkesztőségbe napokig nem megyek be, inkább ődöngök az utcán, de
folyton beteg emberekkel találkozom. Valami lassan fejlődő ellenséges
hangulat lett úrrá rajtam. És mint a verkli, egyre nyöszörgőbben, egyre
keservesebben jön utánam, jár utánam, fordul be utánam az utcasarkon a
káprázat, hogy `vendégségben vagyok. `Igen, haragos irigységgel,
vendégségben járkálok egy idegen városban, ahol figyelnek és várnak.
Az Egyetem téren D.-vel találkozom, rég láttuk egymást. Elkezelés után
visszafordul, odavetően mondja:
- Hja igaz, hallom, valami bajod van - veseizé vagy micsoda.
Gyorsan közbevágok.
- Dehogyis, hová gondolsz. Idegfájdalom...
- Igen, igen, valami központi dolog... Hát kérlek, okvetlenül menj el az
M. úti kórházba, szóltam rólad dr. R.- nek - de ne felejtsd el...
- Micsoda? Szóltál rólam?
Mások, akik rendesen továbbmennek, ha találkozunk, most megállnak,
beszélgetni kezdenek, holott nincs semmi mondanivalójuk. Már képtelen
vagyok észre nem venni, hogy kutatva vizsgálják az arcom.
A villamoson egy nálam fiatalabb úr feláll az ülésről, erőszakoskodik,
hogy bizony csak üljek a helyére, nem fontos, én nem emlékszem rá
természetesen, de ő ismer engem látásból. És míg le nem száll, nem veszi
le rólam a tekintetét.
Kár volt szólni, kár volt szólni, ez borzasztó. Riadtan kapkodom a fejem,
szimatolok, érzem, hogy beszélnek, pletykálnak, kombinálnak. És valahol
van valaki, nem tudom, ki lehet az, aki már szedi össze a szálakat,
figyel, vár, telefonál, intézkedik, alkalmas pillanatot keres. Egy
ismeretlen Porfir, akinek figyelmét, egy szerencsétlen pillanatban,
Raszkolnyikov maga hívta fel magára.
Valamit tennem kell, elhárítani a gyanút, mielőtt mások cselekszenek
helyettem. Intézkedni kell, bármily szívesen poshadnék még a homályban,
ahol olyan jó, nem kell gondolni semmire.
Ezt a kedves, szórakozott, tűnődő Gyulát keresem fel, aki a legjobb,
legóvatosabb, legszkeptikusabb tudós orvosbarátaim közül. Soha nem
beszélünk tudományról, a finom és választékos irodalom érdekli. Lám,
milyen kedvesen, elfogulatlanul fogad, ez biztosan nem tud semmit.
Különben mondaná. Viccelünk, Elza asszony is bejön, igyekszem mulattatni,
bosszant, hogy szótalan.
- Igaz, Gyulus, megnézhetnéd a gyomrom meg a tüdőm meg egy pár reflexem,
sokat fáj a fejem, pedig két hete nem dohányzom, meg kérlek, mit szólsz
hozzá, a szemem...
- Igen, igen, tudom - illetve... már említetted. Kérlek, jó hogy szólsz -
arra gondoltam, okvetlenül menj el az M. úti kórházba, R. tanár úr már
vár. Vagyis, ha akarod, mindjárt telefonálok neki.
Pár perc múlva szólok csak.
- Ha már úgyis vár, ne fáradj, majd elmegyek. Az előszobában a gyerekek
kikísérnek. Élénken beszélgetek velük, és közben azon tűnődöm, mikor
említettem én ezt a szemdolgot Gyulának? Nem, egész biztos, hogy nem
említettem.
Dénes nem alkalom nélkül, de váratlanul megemlíti délben, hogy a
biztosítási kötvényem lejár, pénzt kellene gyorsan szerezni, mégis,
ugye... kár a sok befizetett részletért.
Öt órakor ott ülök R. tanár úr rendelőjében a Falk Miksa utcában. Puha
arcú, derült, kiegyensúlyozott férfi, ha nem tudnám, hogy kiváló tudós,
valami jól menő kereskedelmi vállalat főnökének gondolnám. Csak
hallgatagsága árulja el a szakembert. Nem említi, hogy várt rám.
Meztelenre vetkőztet, sokáig vizsgál, vagy tízféle reflexet próbál ki,
szurkál, csiklandoz, járat, emelgeti végtagjaimat. Egyre csillapuló
szívdobogással, növekvő önérzettel hallgatom, ahogy mormog, "negatív...
negatív". Hát persze hogy negatív, azt szeretném látni, nézze csak, milyen
biztosan járok behunyt szemmel.
Egyszerre csak eszembe jut, hogy B.-nél voltam, a másik Gyulánál két jó
barát közül, a laboratóriumban, és röntgenképet csináltunk a koponyámról.
Szóba hozom ezt.
- Hogyne, már nálam vannak a képek - bólint gyorsan.
- Ugyan, már itt is vannak - no, és van folt az agyvelőn?
- Nincs. Különben még jobban is megnézzük...
- Hátha egyszer nincs, mért kell még jobban... Különben, ha nem csalódom,
csupa negatív reflexet talált a papillán kívül...
- No igen, igen...
- Tehát sehol semmi jel...
- Itt volna talán ez a dizmetriás... ezen még gondolkodom... Holnap
mindenesetre tessék feljönni.
Holnap mindenesetre nem megyek fel. Ez az ember nem tetszik nekem. Az a
benyomásom, nem szeret. Mások milyen kedvesek, évődnek, enyelegnek, bíznak
bennem, ha látják, hogy valami negatív, örülnek neki, nem nyomoznak
tovább, együtt drukkolnak velem a jó eredményért. Ez meg egyenesen
szeretné, ha baj volna, addig nem nyugszik, míg nem talál valamit. Igazi
detektívtermészet. Csak a pozitív sikerek érdeklik. Neki az kell, elfogult
a betegség irányában, az egészség rovására. Nem szeret. Érzi bennem, hogy
ösztönemberekre van szükségem, el akarja űzni őket mellőlem, ablakot nyit,
ahol anélkül is jól látni: nem tanulta meg, hogy a túlságos világosság
éppen úgy megtéveszti a szemet, mint a teljes sötétség.
A Bucsinszky Kávéházban délelőtt Nagy Lajos barátom csodálkozva néz rám,
mikor visszajövök a telefonfülkéből.
- Mi az, nem beszéltél?
- Nem volt senki a telefonnál.
- Hiszen nem is hívtak...
- Dehogynem... nem hallottad?
- Én nem hallottam semmit.
Aha, igen... tulajdonképpen én akartam fölhívni a másik Gyulát. Nem tudom,
honnan vettem, hogy hívnak, csöngetnek sürgetően.
- Te vagy az, Gyula?
- Parancsolj.
- Kérlek szépen, hallottam, hogy elkészültek azok a koponyafelvételek.
- Igen.
- És hogy nincs folt az agyvelőn.
Egész pici szünet, csak én veszem észre.
- Nincs.
Most én tartok kis szünetet, aztán tréfás hangot ütök meg, rejtvények
modorában, melyeknek mindketten szenvedélyes barátai vagyunk.
- Kérdezek valamit, Gyula.
- Parancsolj.
- Ha volna folt az agyvelőn, akkor most megmondanád nekem?
Szünet.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert bizonyos fokig az orvos a beteggel szemben is titoktartásra van
kötelezve.
Nevetek.
- Nem gondolod, Gyula, hogy második válaszod némiképp problematikussá
teszi az első értékét?
- De gondolom.
- Tehát most mit higgyek?
- Nem tudom.
- Jó, majd beszélünk. Szervusz. Köszönöm.
Másnap reggel titkárom kíséretében jelentkezem a Korányi- klinikán,
felvételre. Az irodában, mialatt személyi adataimat felveszik, Dénes
tréfálkozva megjegyzi, hogy úgy viselkedem, mint aki hosszas habozás és
tépelődés után feladja magát a rendőrségen.
KÉZLEGYINTÉS AZ ABLAKÜVEGEN
Szeretném, ha az olvasó elhinné, hogy nem olcsó hasonlaton nyargalok, vagy
költői aláfestéssel próbálom érdekessé tenni magam ezzel a bűnügyi
beállítással - szívesen kerülnék mindent, ami "jelképes", hiszen az
olvasónál sokkal szorongóbban érdekel, hogy tisztán és világosan,
hangulatcafrangoktól fertőzetlenül emlékezem-e arra, `ami történt. `De
éppen ezért vagyok képtelen nem venni észre, hogy egész betegségem alatt
végig, öntudatlanul, anélkül hogy észrevettem volna (csak most eszmélek
rá) `bűnösnek éreztem magam `valamiért, valami elfelejtett bűnért, amit
nem mentett, hogy nem akart eszembe jutni: talán ezért nem tudtam elejétől
végig panaszkodni vagy lázadozni végzetem ellen. Ami pedig a jelképet
illeti - az olvasó, ha elég megértés és részvét van benne `önmaga iránt
`ahhoz, hogy életét figyelje, fel fogja ismerni, hogy mindennap történik
velünk három vagy négy olyan apróság, ami nemcsak arra a napra, hanem
sorsunknak és lelkünk fejlődésének arra a korszakára jellemző - csak észre
kell venni ezeket a jeleket.
Az orvosi vizsgálat, szigorú klinikai bentlakással - ezt is csak most
látom - például pontosan meg is felel a vizsgálati fogságnak, amivel az
őrizetbe vett gyanúsítottat sújtja a törvény, és mindegy, hogy börtönről
vagy úri, kényelmes államfogházról van szó - hiszen a gyanúsítottat csak
a bűnösség kimondása és a várható ítélet érdekli, ő maga, akár hogy is
végződik a dolog, úgyis megbűnhődött már azzal, hogy a gyanúsítás
nyilvánosságra került.
Reggel vonultam be, de mindjárt le kellett vetkőznöm, és ágyba feküdnöm:
nem arról van szó, jól vagyok-e vagy rosszul, ez az előírás. Az első
vizitre várva lapokat kérek, mérgelődve próbálok olvasni, nem megy, a
kedvesnővér rögtön vállalkozik, hogy felolvas, nem is kérdi, mi bajom.
Úgy teszek, mintha a vezércikk vagy novella érdekelne, de hamarosan
rálapoztatok vele a személyi hírekre. Már-már fellélegzem, de nincs
kegyelem: az első szerény kis közlést apró betűkben és szűkszavúan ugyan,
de felfedezzük - az újságíró sajnálattal értesült, hogy múló jellegű
betegségem alapos kivizsgálása céljából önként bevonultam az egyik előkelő
klinikára, remélhetőleg rövid idő múlva friss erőben stb. Megadással várom
a többit, s egy félóra múlva már bosszant, sérti hiúságom, hogy még senki
se telefonált. Ám Bécs jut eszembe, meghökkenek, és gyorsan intézkedem,
hogy sürgöny menjen "Lap tévedett, semmi bajom, levél megy".
Tíz órakor kezdődnek az előzetes általános vizsgálatok. Cs. doktor elmés,
jókedvű, könnyű szavú ember, hamar összebarátkozunk. A
reflexellenőrzéseket már én mondom be előre, gyakorlatom van
karkinyújtásban, behunyt szemmel előre- hátra dőlésben, lábujjaimat úgy
mozgatom a talpcsiklandozásra, mint egy felnőtt, s nem úgy, mint a majmok
és csecsemők. Na jó, holnap majd vért nézegetünk, cukorra, egyébre, kis
szurkálás lesz. Hát egy parti sakkot játszanék-e? De mennyire, nagyon
szívesen, ebéd után rendelkezésére állok. Hallom, mes terszerű játékos.
Nini, hisz ez nem is lesz olyan kellemetlen kávéház, ez a klinika: a
nyomás, ami reggel szívemre nehezedett, fölenged. A sakkpartit ebéd után
elvesztem ugyan, ám néhány kedves, vidám ismerős, akik egyelőre
telefonálnak csak, de majd később kijönnek hozzám, felfrissíti kedélyem.
Délután kisüt a nap. Valami olyan jóleső, békés nyugalom fog el. Keresem
az okát. Mi lehet az? Talán mert nem kell dolgoznom, ürügyem van
henyélni? Nem, ez túlságosan felületes magyarázat. Valami van a
hangulatomban, amit soha nem éreztem. Először élvezem a `teljes
felelőtlenség `boldogító állapotát. Hogy, magyarázzam a normális, rendes
embereknek? Értsétek meg, az ilyen görcsös lélek, amilyen az enyém,
állandóan és szüntelenül abban a feszültségben szorong, amibe ti,
boldogok, csak egyszer- kétszer kerültök egy élet folyamán: az élet minden
pillanatában kénytelen vagyok az `egész életemre `gondolni. Nekem minden
percem olyan, mint nektek, ha a hatodik emeletről zuhantok alá, vagy
elkapott a forgószél - ostoba érzékenység, hogy lehetne kigyógyulni
belőle? Vagy talán csak túlzott aggodalmaskodás, gyerekkorból megmaradt,
nádpálcától, büntetéstől való félelem? Hogy mondja Shakespeare: "A gyáva
ezerszer hal meg, a bátor csak egyszer." Hát én most, úgy látszik, ki
fogok gyógyulni ebből - milyen jól érzem magam, ez nem az életem itt, ez
egy délután, lehet, hogy beteg vagyok, lehet, hogy meg kell halnom, de
ahhoz ennek a délutánnak semmi köze, nekem se ahhoz az emberhez, akinek
majd baja lesz belőle, hogy a világra jött. És csendesen fűzögettem a
gondolatokat, nem is gondolatokat, csak szavakat - nem várom meg, míg
a logika szövevénye gyümölcsöt érlel: letépem, mikor virágot hajtott,
ha csak szóvirágot is. Két remek kecskerímet komponálok a másik Gyula
részére. Különben is mi minden történik még, maga a vizsgálat százfélét
deríthet ki, s aztán bármi derül ki, sok idő van még gondolkozni,
határozni, dönteni.
Este kissé lehervadok. Nem a szédülés és fejfájás tör le - nyolc felé
ezen többnyire túl vagyok. Erre a nagy csendre azonban nem számítottam.
Hét óra után a folyosók élénk élete kialszik, az orvosok hazamennek vagy
visszavonulnak. Népte lenné válnak a széles kaszárnyafolyosók, a termekben
túlvilági kék fény dereng, magam is stílszerűen kéket gyújtok fel
különszobámban. És bámulok ki a nedves parkra - közben megeredt az eső -,
leltárt csinálok lelkemben, és azon tűnődöm, van-e vesztenivalóm
egyáltalán? Mindentől eltekintve, jól tudom, `nem lenni `rendkívül unalmas
állapot az élet tarkaságához képest. Viszont határozottan nagyon sok
előnye van. Nem kell beszélgetni, kifogásokat keresni. Az ám, ha az ember
élvezni tudná ezeket az előnyöket, életen és halálon túl valami `harmadik
állapotban - `hogy bemehetnék kedvenc kávé házamba anélkül, hogy ott
legyek, leülnék az emberek közé, és nem tudna rólam senki. De vajon úgy
van-e csakugyan, ahogy a "Mennyei Riportban álmodtam - és ha mégis
tévedtem?
Lábujjhegyen bolyongani kezdek a kékben derengő kórtermeken át, mintha
keresnék valakit: A kedvesnővérek némán néznek utánam. A betegek többnyire
háton fekszenek, nagyon csendesek, pedig nem alusznak: csupa gyerekszoba
ez, a szülők színházba mentek, vagy vacsorára vannak meghíva, és a
kicsinyek most nyitott szemmel ábrándoznak az életről. Egy fülkéből halkan
füttyent valaki : Ernst Ottó barátom, a kalandozó publicista hív magához,
tüdejével van valami, még két hetet kell feküdnie. Leülök az ágyához,
fölényesen viccelődöm, ahogy egészségesek szoktak a beteggel, meg se
kérdi, miért vagyok itt. Aztán a régi barát özvegye szólít meg, hosszan
magyaráz valamit a veséjéről, őt is megnyugtatom. Egy kétágyas szobába
csak benyitok éppen: a nővér közli, agybajos az egyik, csak menjek be,
ébren van, szívesen lát. Á, most nem zavarom, majd holnap meglátogatjuk.
Reggel nem tudok aludni, üzleti ügyekben telefonálgatok, de még senki
sincs a helyén. Fél tízre bevetődöm az egyik kórterembe, ahol szigorlat
folyik éppen. A finom, halkszavú professzor (most látom először) ül az ágy
mellett. Csinos szigorlókisasszony kipirulva felelget, az ágyban fekvő
betegre vonatkozó kérdésekre. "És mit lát még?" "Tapogatásra a hasizmok
ernyedtek, ez azt mutatja, hogy..." A kisasszony habozva, erőlködve nézi
a betegét. "No és? Nézzen csak a szemébe." "Icterus" - mondja hirtelen,
diadalmasan a szigorló.
"Bravó" - mondom magamban elismerően, és rögtön utána a tanár is
helyeslően bólint. A beteg nyugtalanul néz egyikről a másikra. Tízre befut
az első látogató. Éktelen jókedve van, na öreg, kitaláltál valamit, hogy
lustálkodhass. Megjegyzem, igazad van. Hoztam ám egy kis pálinkát meg
finom egyiptomit. Micsoda, nem dohányzol? Hát ez meg mi? Nagyra vagytok
egy kis fejfájással. Tudod, min mentem én keresztül? De hiszen itt jön már
Imre is... Szervusz. Mit szólsz, hogy él a barátunk? Délre egész kis
társaság verődik össze, mindenki hozott valamit, virágot, ennivalót,
italt. Bianka egész kis arrangement-t állított össze: óriási kosár,
déligyümölcsök, ananászkonzerv, pezsgő. A kórházi ebédet visszaküldjük,
újabb látogatók érkeznek, fél négy felé nagy ribillióval három újságíró-
kolléga, a lapoktól - zsivaj, kiabálás: hát veled mi van, na mit írjunk,
mit szeretnél? Van valami jó mondásod? Nagyon kellene, ki kell használni
az ilyet.
A jókedv dőzsöléssé fajul, egymást villanyozzák a vendégek. Tegnapi
aggodalmamhoz képest igazán nincs okom panaszra - lám, szeretnek, nem
haragszanak rám, még minden jóra fordul. Akkor hát - mi ez, mi ez? Ez a
furcsa borzongás...
`Nagyon `is jókedvűek vagytok, gyerekek, ez már túlzás. Ha egyedül
jöttetek volna, külön-külön, nem vennék észre semmit, de így egy kicsit
feltűnő, hogy `mindannyian `egyformán ragyogtok a derűtől. Végre is
sokféle kedély van a világon, nem gondoljátok, hogy ez az egységes jó
hangulat a nézőtéren eszembe juttatja a színpadot, amin vagyok? Lassan,
borúsan alakul ki bennem, végre meggyőződéssé válik - `nagy csöndben
`voltatok ti, mikor bejöttetek hozzám, és nagy csöndben lesz tek, mikor
kimentek. S az újonnan jötteken már egész világosan látom, hogy az ajtó
előtt, mikor beléptek, megálltak egy pillanatra, és álarcot vettek fel -
széthúzták a szájukat, tekintetüket nevetésre állították be, a torkukat
öblösre köszörülték.
Eltűnődve fordulok az ablak felé, és ekkor a kihajtott üvegen rövid kép
villan fel: Pista fejét látom, aki a hátam mögött áll felesége mellett. Az
arca elnyúlt, a szája szögletei komoran lebiggyednek, szemöldöke
felhúzódott, felesége odahajol a füléhez, valamit súghatott éppen. Pista
nem fordul felé, biccent. Ugyanakkor lemondóan legyint a ke zével.
Hangosan felnevetek. Megütközve néznek rám. Semmi, semmi, valami eszembe
jutott. Na jól van, mégis iszom egy stampedlivel, adjatok.
De ahogy az utolsó vendég is kitette a lábát - alkonyodik már -, felugrom,
öltözködni kezdek, lázasan kapkodom magamra ruhámat. Kikandikálok a
folyosóra, már üresedik, fehér köpenyes orvos ballag lassan, visszakapom
az ajtót. Mikor egész csönd lesz, magamra rántom a felöltőm és kalapom,
felhajtom gallérom, mint tolvaj lopózom le a lépcsőn. A portás nem lát
meg, mikor kikanyarodom a sivár Üllői útra. A villamoson lehajtom a fejem,
hogy ne lássanak. Nem csöngetek, lassan nyitom ki kulccsal az
előszobaajtót. Észrevétlen jutok a szobámba a fürdőszobán át, a
spalettákat beteszem, megtapogatom a virágos, ismerős függönyt,
végigheverek a pamlagon, behunyom a szemem. Mikor kilenc felé Rózsi
tapogatózva bejön, villanyt gyújt: felsikolt, ahogy ott talál. Jézus
Mária. Itthon tetszik lenni? Nem baj, Rózsi, nem kell semmi, itthon fogok
aludni. Cini is feküdjön le. Telefonálni? Nem, nem, majd én telefonálok -
nem kell semmi, olvasni se kell, álmos vagyok - reggel? Reggel majd
meglátom. Jó éjt.
De hajnalban olyan heves hányingerre ébredek, hogy szó se lehet többé
bujkálásról. Rózsi befut, megtörten mentegetőzöm, látja, vigyáztam, nem
hánytam össze semmit. Adja a ruhámat, mégis visszamegyek a klinikára, ha
keresnek, ott vagyok.
Már vártak. Az orvos reggel ijedten keresett, hová szöktem? azonnal
menjek a laboratóriumba, hármas vér- és vizeletvizsgálat lesz, itt vannak
a palackok.
És kezdődnek elölről a szertartások.
A rugós tű félóránként bepattan ujjaim begyébe. Utána a Röntgen-szobába
megyek, fogó közé szorított fejem három oldalról is fotografálják, aztán
vissza a görebek, fiolák, mércék közé. Délfelé jelentik, hogy cukor nincs.
Cs. csodálkozik, hogy a Röntgen-leletek nem érdekelnek, pedig már készen
vannak. Vállat vonok, majd megtudom, mit izgassam magam. Na jó, akkor
gyerünk át a szemészetre. A kerten át kanyargunk a pavilon felé,
előszobában várni kell, aztán megint az elsötétített szoba hosszan,
körülményesen a szemtükör, a látótér korong, piros és zöld foltok...
Fásultan várok, nem kérdezek semmit. A szerény, udvarias szemész mondja
meg, hogy egyik szememen további másfél dioptriát romlott a papilla.
Délután valahogy egyedül maradok, könyvek közt motozok, amiket behoztam:
csodálkozom, hogy kerül ide Scott délsarki útja, amit már olvastam. S
méghozzá lám, milyen jól emlékszem rá - furcsa olvasás kezdődik, a betűket
nem látom, de pontosan tudom, hol tartok, ahogy a lapokat pörgetem. Lám,
itt a vége felé milyen egyszerűen, szívfacsaróan szép rész. Az öttagú kis
társaság kutyaszánkóval nekivág az utolsó útszakasznak. El is érik a
sarkot, megtalálják Amundsen zászlaját, amit - annyi század sikertelen
erőfeszítése után - két hónappal ezelőtt tűzött ki a szerencsés
vetélytárs. Megtörten, céltalanul indulnak vissza, de soha többé meg nem
érkeznek. Ennek a gyászos útnak leírását Scott szíve fölött találták meg,
egy év vel később, az összeomlott hókunyhó sírjában. Dühöngő hóvihar érte
utol a kis társaságot, nem volt menekvés, átölelték egymást és meghaltak.
Csak hárman voltak már ekkor. Oates kirohant az éjszakába. Ewans pedig már
előbb, útközben maradt el. Erről az Ewansról azt írja Scott, hogy utolsó
napjaiban már nem volt magánál: a havas förgetegben gépiesen jött velük,
sántítva, vakon, térden, négykézláb, de nem tudta, hol van - lázas
szavaiból tűnt csak ki, hogy álmodik. Mámoros, gyönyörű álmot:
pálmaligetek közt sétál a trópusi alkonyatban. Ez az utolsó feljegyzések
közt van, amiket Scott így fejez be: SUjjaim nem engedelmeskednek, attól
tartok, nem fogok többet írni tudni. Üdv és hódolat Angliának."
A három nap alatt, amit még a klinikán töltök, egyszer nevetek csak
szívből, jóízűen és felszabadulva. Hosszú esti sétám után levelet találok
szobámban, ez a jópofa, D. Erzsi volt itt, sokáig várt, aztán ennyit írt
csak: "Aki beteg, haljon meg, de ne császkáljon, mikor vendége érkezik,
hogy utoljára lássa."
Egy keddi napon délelőtt tizenegykor nyílik az ajtó és fehér egyenruhás
tisztikara élén, mint egy haditörvényszék elnöke, ünnepélyesen bevonul a
Tanár. Kezében az összegyűjtött leletek, vagy kilenc darab. Felállok,
haptákban. Néma, tiszteletteljes csönd, miközben néhány ellenőrző
vizsgálatot tesz könnyedén. Ablakhoz állít, és percekig szótlanul,
gondolkozva nézi az arcom. Feszült várakozás. Most fogja kihirdetni, hogy
meghosszabbítják-e a vizsgálatot, vagy átadnak az ügyészségnek. Vagy
talán... talán már... ítélet?
- Önnek mindig ilyen ritkás szemöldöke volt?
Felriadok, elhűlve, ámulva.
- Mindig, tanár úr.
A következő pillanatban megfordul, és szótlanul, vezérkara élén kivonul a
szobából.
(Pár hét múlva tudtam csak meg, hogy kérdése logikus, `orvosi `kérdés
volt. Sajnáltam. Számomra sokkal rokonabb, művészibb lett volna a
szórakozottság, amelyet jobban érdekel az ember, mint a beteg.)
Egy óra múlva hivatalosan értesítenek, hogy egyelőre elhagyhatom a
klinikát. Kialakult eredmény nincs, minden öt napban jelentkeznem kell.
Imre jön értem, és közli, hogy szobát vett ki nekem a svábhegyi
szanatóriumban.
SZANATÓRIUM
A szanatórium előkelő és csendes, kora tavasz van, alig vagyunk húszan a
hegycsúcsra épült óriási palotában. Még nem tudják, hol vagyok, két egész
nap telik el tökéletes magányban. Nehéz délelőttök, a hallba se megyek le,
a reggeli rosszullétek nem rövid rohamok többé, ebédig tart az önkí
vülethez hasonló tompaság. Felöltözetlenül, borzongva kuporgok hátradűlve
a karszékben, s nézem az erkélyablakon át Pest-Buda csodáját, mint egy
valószínűtlen ködképet. Megmaradt tudatom élesen, görcsösen két pontra
szegeződik: a gyomromat és agyvelőmet figyelem, mikor mozdul előbbi, hogy
a mosdóhoz vánszorogjak, félórákig topogni előtte, előrebukott fejjel -
utóbbi mikor mondja fel a szolgálatot, hogy gyorsan csengessek, amíg még
van idő. De egyszer se csengetek, orvost se hívok - három felé
levánszorgok az étterembe, fontoskodva turkálok az ételekben, aztán alvást
mímelek a folyosó pamlagán, a homályban. Pedig nem tudok aludni, a
kényszergondolat újra megmozdul, s odabent koponyám falai között berregni
kezd a leadógép, s a sötét nézőtér kínlódva figyeli a kérődzést. Mert
kérődzik a vetítő, nehéz dolga van, húsz év előtti elfakult, nem is jól
exponált képet kell forgatnia, a vékony szalag összegubancolódott,
szakadozik, percekre megáll. Havas Gyula utolsó napjait ábrázolja a
homályos felvétel. Huszonkét éves, nagy tehetségű, rajongó költő volt és
nekem elfogult hívem: ez az elfogultság önimádat is lehetett, hiszen
logikánkban és képzeletünkben volt valami rokon. A harctérről jött vissza
sebesülten, s mikor a kórházban meglátogattam, eldicsekedett vele, hogy
a tábori műtőben egy füst alatt kivágatta egy veleszületett zsírdaganatát
a melléről, s abban furcsa dolgokat talált az orvos: szőrcsomót, apró
csontokat. Még tréfálkoztunk: talán új, az élők világában ismeretlen
valami akart ott megszületni, hatodik érzék, magnetikus leadó - és
feltaláltuk a rádiót, ami még nem volt akkor. De váratlan tünetek jöttek,
fejfájás, aztán bénulások, erre jól emlékszem, hogy ekkor hallottam
először: szemfenék-vizsgálat. És hogy daganat keletkezett az agyvelőn.
Ő maga referált naponta. Nem volt túlságosan kétségbeesve, fiatal volt,
a kíváncsiság erősebb volt benne a félelemnél, és különben sem hitt a
halálban, legalább tudatosan nem. Egész virgoncan szavalta el egy délelőtt
legfrissebb versét, ami ezekkel a szavakkal végződött, az akkor divatos,
borongós-pesszimisztikus-misztikus, dekadens líra modorában:
Nézek a tükörbe Hosszan a tükörbe Két karomat kitárom...
"Tudod - magyarázta élénken -, ez azt jelenti, hogy búcsúzom magamtól,
ugye hatásos?" Igen, a vers hatásos volt, közös barátunknak, a
csodálatosan nemes költőnek, e műfaj legnagyobbjának, Tóth Árpádnak is
tetszett, de Havas Gyula nem írt több verset. Előbb a nyaka bénult meg és
ferdült el - legalább nekem úgy rémlett -, aztán a lába, nem kelt fel
többé, átlós vonalban feküdt, suttogva, dadogva beszélt, mikor
meglátogattam, viccelni próbált és hunyorítani, de az egyik szemén már nem
ment, ez a szem nyitva maradt, a szemhéj nem mozgott, úgy tetszett, mintha
kiugrott volna kicsit. Mikor utoljára láttam életben, egész mozdulatlanul
feküdt, alsó ajka el volt fordulva, mintha nevetne - és csakugyan nem is
volt rosszkedvű, erőlködve és lihegve egy barátunkat próbálta karikírozni,
aki félórával előbb ment el. Ennek a barátunknak ideges arcrángatózása
volt és szegény Havas Gyula furcsa fintorokkal igyekezett utánozni őt.
Aztán a ravatalon láttam csak, borzasztó volt az arca.
Nem bírom tovább ezt a megújuló, kényszerű erőlködést, hogy ezeket a
képeket jól levetítsem. Kivánszorgok a fogaskerekűig. Leülök az
állomáson. Dénes talán jön már a következő vonattal, híreket kapok, mert
újságot sem olvastam három napja. Arra is gondolok, nem lehet a tompa,
tespedő napokat folytatni a Havas- komplexummal: dolgozni kellene, délután
majd diktálok Dénes nek. Nyitogatom a szemem, hogy noteszemben talán el
tudok olvasni valamit, s lám, négy jókora betűvel, egy szó, mintha azt
suttogná: "Móni." Móni, Móni, mi lehet ez? mellette is van valami, de azt
már nem látom - nini, ködlik már, a feleségem említette néhányszor ezt a
Mónit hazajövet a klinikáról, ahol dolgozott.
Móni, Móni, csak ennyit tudok, hogy Móni, soha nem is láttam, mégis pár
szóból, nagy időközökben, ahogy felbukkan, eleven összefüggő, folyamatos
emlékem van róla, s éppolyan biztos és befejezett, mint szegény Havas.
Pedig Móni, tud tommal, ma is él.
Humoreszk? Nem, nem jó... de talán humoros rajz... és próbálom
kompozícióba szedni a gyér adatokat.
MÓNI
`Ott kóvályog valahol a tébolyda csendes osztályán, a folyosókon,
bekukkant a termekbe, nyáron a kertbe kisétál. Nem nyugtalanít senkit,
magától ritkán beszél. Huszonöt éve van az intézetben, skizofréniás, több
orvosgenerációt kibicelt ki, két tanárváltozás is volt azóta. De Móni nem
változott, legrégibb ismerőse ápolóknak, szolgáknak, érkező és távozó
betegeknek. Fiatal orvosok enyelegve eltréfálnak vele, az újak is Móninak
hívják, vezetéknevére senki se emlékszik, nem is fontos, lehet Lefkovits,
vagy Perl, mindegy. Vagy hatvanöt éves, de ez se jellemző. Ügyvéd volt,
ezt mindenki tudja, némelyek ügyvéd úrnak szólítják. Tapasztalt, sokat
látott beteg. Demonstrálásnál otthonosan jelenik meg, unatkozva tűri,
ahogy a tanár, hallgatóknak, vendégeknek lelkesen és gyakorlottan
magyarázza esetét. "Nézzék, uraim, ezt a tipikus tekintetet, járást -
menjen csak pár lépést, Móni -, körülírt klasszikus kórforma." Móni
unatkozva nézelődik. de ha feleltetésről van szó, és a jelölt dadog,
visszafordul, s profilból, hogy a tanár ne hallja, szégyenkezve kicsit,
ám jóakarattal, sebesen odamorogja a helyes választ, hibátlan orvosi
terminológiával, az ő betegségét.
A klinikán senki nem emlékszik. hogy Móninak valaha is lett volna
látogatója. Feleségét régen elvesztette, rokonai, ha voltak. meghaltak
vagy elfelejtették. Elmebetegsége artalmatlan lévén, ki is engednék
időnként, de hova küldjék? Pénze, háza, lakása nincs. Régi élete, amiről
senki se tud, oly nyomtalanul süllyedt el, mint a legendabeli Atlantisz.
Ápolóknak nincs idejük, ha magában engednék sétálni a városban,
elkódorogna, elfelejtene visszajönni, nem találna rá többé a társadalom.
Tehát hagyják szegényt békében tölteni napjait és éveit.
Pedig valamikor betegsége előtt tevékeny és becsvágyó lélek lehetett.
Móni ugyanis, bármily furcsán hangzik, nem közönségesen művelt ember, s
műveltsége csorbítatlan még most is. Közvetlenül ez soha nem derülne ki,
mert Móni nem beszél, s amit előtte beszélnek, közönyösen hagyja, mintha
nem is hallaná. De ha - a kórforma szempontjából vagy kíváncsiságból -
úgynevezett "műveltségi kérdést" intéznek hozzá, Móni megfelel a kérdésre,
s a legnehezebb kérdésnél se hibázik. Csak nem egyenesen felel: valami
zagyvaságot mormol, és ebbe a zagyvaságba belekeveri a helyes választ.
Például azt kérdezik, "mikor volt a lipcsei csata, Móni?" akkor ő morogva
hadarni kezd valamit, ilyesfélét: "leszakad a lámpa, ha trampliznak az
emeleten, nekem ne meséljenek, trágyahordó,` ezernyolcszáztizennégy,`
gőzmozdony." Vagy azt kérdezik, "mi volt Wagner Richard fő követelménye a
művészettől, ügyvéd úr?" akkor ő mormogni kezd: "négyen is leülhetnének
szilvás gombóc mellé, jönnek a tatárok, ki kell önteni a vájdlingból,
`Gesamtkunst.`" A betegekkel nemigen érintkezik, nem érdeklik, vagy talán
túlságosan megszokta őket. Néha a nyugtalan- osztályon vendégszerepel, nem
mintha nyugtalankodna, csak a változatosság kedvéért. De itt se izgul fel,
bölcs egykedvű séggel nézi a világ tarkaságának rögeszmékben kifejezett
lelki térképét. Feleségem egy Laci nevű bolondról beszélt egyszer.
Veszedelmes, ravasz fráter ez a Laci, tudja, hogy bolond, visszaél ezzel,
és ebből az állapotából következő viszonylagos szabadsággal,
törvényfölöttiséggel. Hosszú, nyurga ember, fiatal, hegyes, fekete
kecskeszakálla van, különös keveréke Don Quijoténak és Lucifernek.
Fürdőköpenyben, hosszú karjait keresztbefonva, sunyi paripaléptekkel sétál
körbe, mindig a fal mellett, lábujjhegyen, órákig járkál így, mintha
kalandos gondolataiba volna merülve, de mint aztán kiderül, semmi sem
kerüli el a figyelmét. Olyan, mint egy nagy pók, aki áldozatot keres. És
áldozat mindenki, akiről észreveszi, hogy fél. Ezekre utazik, kezdő
orvosokra, akik először járnak a nyugtalan-osztályon, vagy nőkre, akik meg
vannak illetődve az őrült-romantika hatása alatt. Ha ilyet lát, élénkebb
lesz, nem tör ki mindjárt, gyorsabban, de még óvatosabban folytatja fal
mellé lapuló keringését, csak a szeme sarkából figyel. Egy szerre, mikor
legkevésbé számítanak rá, kiugrik, az áldozatra veti magát, szétfeszített
két ujjával szeme fölé bök villámgyorsan - az ijesztgetés fontos ennél a
műveletnél és nem a szemkibökés, mert a rémülten visszahőkölő áldozat
látványa akkor is ördögi kacajra ingerli, ha hozzáérnie se sikerült, vagy
idejében lefogták. Egy ilyen kitörésnél úgy megijedt mindenki, hogy
valamennyi ott-tartózkodó, betegek is, az ajtóhoz rohantak. Csak Móni
maradt nyugodtan egy helyben, tekintetét se emelte fel, vállat vont,
folytatta monoton morfondírozását.
Sok vizet nem zavar, baj sincs vele, de vannak megrögzött kívánságai,
amikhez szerényen, erőszakoskodás nélkül ragaszkodik. Inkább szokásból,
mert látszólag nem veszi észre, hogy soha nem teljesülnek kívánságai -
elfelejti őket, vagy titokban jól tudja, hogy nem teljesülhetnek? Ki
mondhatná meg? Egyik ilyen szokása, hogy a vizitelő orvos körül lebzsel,
türelmesen, feltűnés nélkül - de mikor az orvos kimegy odafurakodik hozzá,
papírcédulát nyújt át. A cédulán saját írásával rövid igazolvány, mely
szerint "57-es beteg (ő az) a mai napon elhagyhatja az intézetet". Ezt
olyan mozdulattal nyújtja át, mint aki aláírást vagy pecsétet kér, hogy
érvényesítse az igazolványt, büszkén kimehessen annak birtokában. Ha
visszaadják neki, aláírás nélkül, nem panaszkodik, szót se szól, zsebre
teszi. Ismervén ezt a szokását, némelyik orvos alá is írja, vagy úgy tesz,
mintha aláírná - jól tudják, hogy úgyse eresztik ki. De a furcsa az, hogy
ezt mintha Móni is tudná: az aláírott cédulát éppen úgy zsebre teszi, mint
a többit, nem is kísérli meg, hogy fölhasználja. Úgy látszik,
elhomályosult lelke mélyén pislákol valami tudat, hogy csak tréfáról
van szó úgyis.
Pedig, hogy a szabadulás vágya nem halt ki végleg hervadt szívéből, más,
elmosódott jelek is mutatják. Nyáron szívesen botorkál a kert rácsa
mellett, két rudat megfog, hosszan bámul kifelé s ő, akit a bentlakók nem
érdekelnek, figyelmesen és behatóan; homlokát ráncolva vizsgálja a
járókelőket.
És télen néha órákig áll, meggörbülve, szorosan a bezárt ajtó előtt -
kulcs-csikorgásra se ugrik el, sokszor ellöki őt a belépő alkalmazott.
Lehajtott fejjel áll, nem veszi észre, ha szólnak neki, vagy félre akarják
tolni. Egyszer megfigyelték, hogy ilyenkor a zárral és kilinccsel van
elfoglalva. A kilincset nem nyomja le, de a zárat megtapogatja.
És hosszan, makacsul, mint aki elfelejtette, hogy mit akar, csak annyit
tud, hogy itt akar valamit - harag nélkül, sőt gyöngéden, de hosszan és
makacsul simogatja reszkető öreg ujjaival a kulcslyukat.,
A feleségem egyszer megkínálta a csokoládéból, amit éppen majszolgatott,
és észrevette. hogy az öregnek nagyon jólesik a figyelmesség. Nem köszönte
meg, de a következő vizitnél feleségem észrevette, hogy az öreg eltette a
sztaniolpapírt, amiben a csokoládé volt: gondosan összehajtogatta, és ott
szorongatta a kezében.
Ettől fogva gyakran vitt neki nyalánkságot, eszébe jutott, hogy az öregnek
nincsenek látogatói, és így nyilván soha nem jut efféléhez.
Móni nem szólt, de mindig elfogadta az ajándékot, a burkolópapírt eltette
és gyűjtögette. Hogy bizalma lassan és szerényen megerősödik, ezt abból
vette észre, hogy ettől fogva a szabadulócédulákat kizáróan csak neki
nyújtotta át, a többi orvost elhanyagolta. És néha tűnődve követte a
termen át, mintha mondani akarna valamit.
De szótlan maradt, a jóindulatúan enyelgő és tárgyilagosan tréfálkozó
kérdésekre se válaszolt.
Feleségemben mégis kialakult a feltevés, hogy talán valamilyen érintkezést
keres a beteg, miután sikerült bizalmát felkeltenie.
Egy napon tehát faggatni kezdte:
- Jó volt a múltkori teasütemény, Móni bácsi?
Móni szokása szerint valamit motyogott, amibe sárkeféről és általános
választójogról volt szó, de mellékesen azért az is benne volt, hogy a
teasütemény jó.
Ekkor rajtaütő orvosi kérdés következett, talán annak megállapítására,
hogy a beteg lucidus pillanatában van-e?
- Mondja, Móni bácsi, ki vagyok én?
Móni egy pillanatra felnézett, és ezúttal, talán először, bár tévesen,
hosszú és nyakatekert halandzsa nélkül ezt felelte:
- Brüll Malvin.
Feleségemnek szöget ütött fejébe az ismeretlen név. Mikor kettő felé újból
felment a kórterembe, eszébe jutott a dolog, és még egyszer megkérdezte
tőle:
- Móni bácsi, ki az a Brüll Malvin?
És Móni felemelte a fejét, és halkan és egyszerűen azt mondta:
- Az anyám.`
A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL
És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya
sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a
csodálatos valami, az Ismeretlen, amiről csak közvetve s nagyon hézagosan
s még így is csak rö vid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen
központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külső
Világ.
Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé,
mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban,
aminek formája feltűnően, szinte figyelmeztetően emlékeztet a dióbél fél
gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan
sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem
lehet tudni egyelőre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede
közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepéről az a parányi mirigy
függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül
a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet
lejjebb is, a nyúltvelő felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint
apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl,
egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítődni
kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan,
nő, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült
erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlődik, egyre több tapad
hozzá - két mellette futó ér, amik eddig pár huzamosan szaladtak a hosszú
vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen
mindegy, hol kezdődik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az ő számára
szövetekről van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erősebb vagy
gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas
szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó.
Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: - az egyik
gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelődik, a negyedik
vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort
szív magába, és kergeti a fájdalmat.
De mind ismerős. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj
formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik.
A Valószínűtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik:
hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami
kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy
láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra
megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót.
És a láncsor ellenáll, anélkül hogy tudná vagy akarná, a folytonossági
hiánynak. A formákat kereső élet, ugyanaz, mely életet olt, hogy éljen,
most `egészében `tiltakozik a formátlan külső beavatkozás ellen - úgy
látszik, mégis szüksége van rám, erre a kis sejtre, nem adja oda ingyen.
A fajta ahelyett, hogy felfalná, kiáll az egyénért, aki annyiszor állt
ki érte.
De a szándék csak a kiválasztottakban válik tudatossá.
Reggel valahonnan a Zugligetből egy munkás mogorván ballag a város felé.
A gyerek lázas volt reggel, torkát fájdította, nyafogott. Bemégy a
gyerekklinikára - nyűgösködött az asszony -, úgyis útba esik, megkérded,
mikor vihetem be holnap.
Nem szívesen megy be, jó volna inkább egy keserűre belógni a pálinkáshoz,
de ha egyszer gyereket okozott az ember... ugyan minek kellett? nem elég,
hogy elvette? most már itt a kényszer... Morog az ambulancia fapadján,
felkötött fejű kölyök sír, belenyilall a szívébe - a sima képű, komoly,
szép szál tanár elé már szorongva, áhítattal áll. Hát maga mit akar,
fiam?... Méltóságos tanár úr, a gyereknek... Jó, jó, hol a gyerek?... Hát
azt nem hoztam el, az anyjuk behozná holnap, ha úgy tetszik gondolni...
Hát mi vagyok én, távcső vagy orvos? Na, szaladjon haza, és hozza el a
gyereket... hol laknak?... Zug... hm... na várjon, majd délután
kimegyek... Isten áldja, kérem a következőt.
Ahogy rendelés után a kórtermek felé siet, pillanatra elmosolyodik.
Bolondok ezek a szegények az a munkás is -, mit is mondott a másik a
"rögtön-masinával"? pedig fel akartam írni, hogy elmesélem K. Fricinek...
igaz, hopp, jó, hogy eszembe jut... őt is meg kell látogatnom - hatkor a
Zugliget felé menet, megállok a Central előtt, ott szokott üldögélni...
vagyis dehogy, hiszen valami van vele... Gyula futólag említette... csak
nem, igazán?... Mindjárt fel is hívom Gyulát, mondta, hogy neki hamarosan
lesznek leletei... kérem kisasszony a telefont... Gyula? Itt Géza... a K.
Frici ügye iránt érdeklődnék... Igen... igen... igen... úgy? Hm - ez elég
komoly. Tessék? Hogy éppen fel akartál hívni?... Kit? Szóval összejöttök -
hol?... Értem... hát legyen fél öt... éppen meg akartam látogatni...
szóval a Svábhegyen van, jó, hogy szólsz... de fél ötre akkor én is
eljövök oda... ilyet, ki gondolta volna, soha nem volt semmi baja...
szervusz, köszönöm szépen.
Az Andrássy úton egy kereskedő kiáll a boltajtóba, sógorával beszélget.
Á, nem megy ez sehogy - micsoda világ, kérlek, már ez a nyakkendő se megy,
ami bombasiker volt, gyapjúból... az az író is, ki akart venni fél
tucatot, nem látom két hónapja, azt mondják, megdagadt a feje... hiszen
nem is csoda a mai világban.
Fél kettőkor indul a bécsi autóbusz. Házaspár búcsúzik, siess, fiam, aztán
nem tudsz beszélni, mit bámulsz? Az az angol repülőgép, de milyen
alacsonyan száll, Istent kísértik ezek a veszett pilóták, oda nézz, a
háztetőt súrolja... ja, igaz. Arankát el ne felejtsd felhívni a
klinikán... Friciről? hát mondd el, hogy talán még-is jobb volna, hm...
különben ne mondj neki semmit; úgy látszik, nincs informálva - illetve
óvatosan megmondhatod, hogy hívjon fel engem... hát szervusz, Olga fiam...
szervusz, Jenő, jól viseld magad...
A Krupp-művek ma reggel hat óta dolgozik - belekezdtek az új típusú
repülőgép-puskák gyártásába.
De valahol Helsingforsban, egy műszerész új szerszámon dolgozik, izzadva -
nagy hírű sebész rendelte nála, jelentéktelennek látszó újítás, de
újítás... ez a tanár az utóbbi években kizáróan csak agyvelőt operál, az
amerikai zttörő szép sikerei óta nagyon fellendült ez az ág. Most ennek a
tanárnak eszébe jutott, hogy a fejtőkés mozoghatna, elfor dulhatna a
nyelében, akkor be lehetne hajlítani, átgörbíteni, a kisagy alá, nem
kellene kiemelni, nagyon fontos... egész modern fajta műtétre gondol,
amilyen még nem volt... az oldala is éles volna, nem csak a hegye - és
elfér az érlekötő ollók között... a műszerész szorgalmasan dolgozik,
egyenletesen sivít a köszörű, feni a kést, a kés muzsikálva, sziszegve
élesedik a köszörű alatt.
Hallottad, K. F.-el mi van? Na, mi lenne, hallottam valamit, de nem izé...
hogy nem izé? Éppen csak vége van, kész... No, ne mesélj már ilyet! rémes,
mik történnek... És ahogy tovább megy, ruganyosabbakat, fürgébbeket lép,
fütyörész, miközben a fejét csóválja... Hát elmegy ez is, fütyörészi
szórakozottan... na, hála Istennek, meg lehetne most próbálni D.-t a
helyére a lapnál - ejnye, szólok V.-nek, küldjenek szegény K.-nak valamit,
most nemigen dolgozhat.
A kis budai utcán ábrándozva, egyedül jön lefelé a finom lírai költő...
Rólam olvasott valamit, erre gondol most, mélyen és komolyan meg van
hatva, végigfut emlékein. Velem való találkozásait csoportosítja... Könny
szökik a szemébe, érzelmek találkozása... igen, ez nagyon szép volt... ezt
izé... meg kellene valahol írni... nagyszerű, az Isten is nekrológnak
teremtette, halála után rögtön odaadom a Szemlének... szegény fiú... igen,
ez szép lesz, kezdetnek, tulajdon novelláját idézve, a kisfiú, aki
összerakott állvány tetejébe mászik, hogy ott trikójából elővegye a
gyermekkori hegedűt... s ebben a pillanatban összedől az egész építmény...
Hű! de találó! gyönyörű! és milyen alkalmas jelkép, egy nekrológban az
egész élete benne van... És egész komolyan elérzékenyedik.
Így terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza
gömb-sugara az időkiterjedésen át?
Vagy talán nem évezredek távlatából bukkant fel ez a négy komoly férfifej,
a hídfői kávéház csendes, magányos sarkában? Nem ama `gyulák
`gyülekezete, akik döntő csaták előtt egybegyűltek, hogy megbeszéljék a
tanácsot, amit a hadvezérnek adni kell, hogy diadalmasan kerüljön ki az
összeütközésből, vagy legalább megmentse a bőrét? és tekintetbe veszik a
táltosok és vajákosok jóslatait, komolyan forgatják az állati beleket,
melyekben ott olvasható a jövendő igéje?...
Kettőt csakugyan Gyulának hívnak, Szórakozott Gyula és Szabatos Gyula,
a drágák - az egyik mindig mintha másutt volna kicsit, figyel és beszél,
de fejét forgatja -, ki tudja, mire gondol közben? A másik, mozdulatlanul,
leszegett homlokkal, keskeny, zárt szájjal, mint a Szabatos Gondolat
elszánt bikája, néz szembe a Feladott Problémával, ami láthatatlan
betűkkel oda van írva elébe az asztalra, mindig jelen, mindig a helyén,
egy jottával sem több és nem kevesebb energiát folyósítva, mint amennyi a
megoldáshoz szükséges. És itt van még Géza, szürke ruhában, mint rendesen,
a munkás gyermekét már meg is vizsgálta közben, holnap befejezi
tanulmányát a gyermeki csontok növekedésének feltételeiről. Ő a
legcsendesebb, komolyan pislogva figyel, nagyon álmos, de nem alszik el -
ritkán szól, halkan és óvatosan, a magánhangzókat szívesen nyeli el, ezzel
is spórol, fontosabb elintéznivalói érdekében. "Csecsemő" helyett azt
mondja, "cscsemő". (Most azonban nem "cscsemőről" van szó, hanem
"gyvelőről".) Végre M. Endre, a zseniális sebész, magas, elegáns ember,
arcán szellemes, szinte világfias fölény és gúny. Nagy ívben induló
pályafutása most széles, egyenletes tempóban hajlik el ifjúi becsvágyak
felől a férfimunka irányában. Világot járt, most is azért van itt, mert
Bostonban tanítványa volt az említett professzornak, aki lendületet adott
a modern agysebészetnek.
Már folyik a tárgyalás. Szórakozott Gyula fejét forak nem egyenesen felel: valami
zagyvaságot mormol, és ebbe a zagyvaságba belekeveri a helyes választ.
Például azt kérdezik, "mikor volt a lipcsei csata, Móni?" akkor ő morogva
hadarni kezd valamit, ilyesfélét: "leszakad a lámpa, ha trampliznak az
emeleten, nekem ne meséljenek, trágyahordó,` ezernyolcszáztizennégy,`
gőzmozdony." Vagy azt kérdezik, "mi volt Wagner Richard fő követelménye a
művészettől, ügyvéd úr?" akkor ő mormogni kezd: "négyen is leülhetnének
szilvás gombóc mellé, jönnek a tatárok, ki kell önteni a vájdlingból,
`Gesamtkunst.`" A betegekkel nemigen érintkezik, nem érdeklik, vagy talán
túlságosan megszokta őket. Néha a nyugtalan- osztályon vendégszerepel, nem
mintha nyugtalankodna, csak a változatosság kedvéért. De itt se izgul fel,
bölcs egykedvű séggel nézi a világ tarkaságának rögeszmékben kifejezett
lelki térképét. Feleségem egy Laci nevű bolondról beszélt egyszer.
Veszedelmes, ravasz fráter ez a Laci, tudja, hogy bolond, visszaél ezzel,
és ebből az állapotából következő viszonylagos szabadsággal,
törvényfölöttiséggel. Hosszú, nyurga ember, fiatal, hegyes, fekete
kecskeszakálla van, különös keveréke Don Quijoténak és Lucifernek.
Fürdőköpenyben, hosszú karjait keresztbefonva, sunyi paripaléptekkel sétál
körbe, mindig a fal mellett, lábujjhegyen, órákig járkál így, mintha
kalandos gondolataiba volna merülve, de mint aztán kiderül, semmi sem
kerüli el a figyelmét. Olyan, mint egy nagy pók, aki áldozatot keres. És
áldozat mindenki, akiről észreveszi, hogy fél. Ezekre utazik, kezdő
orvosokra, akik először járnak a nyugtalan-osztályon, vagy nőkre, akik meg
vannak illetődve az őrült-romantika hatása alatt. Ha ilyet lát, élénkebb
lesz, nem tör ki mindjárt, gyorsabban, de még óvatosabban folytatja fal
mellé lapuló keringését, csak a szeme sarkából figyel. Egy szerre, mikor
legkevésbé számítanak rá, kiugrik, az áldozatra veti magát, szétfeszített
két ujjával szeme fölé bök villámgyorsan - az ijesztgetés fontos ennél a
műveletnél és nem a szemkibökés, mert a rémülten visszahőkölő áldozat
látványa akkor is ördögi kacajra ingerli, ha hozzáérnie se sikerült, vagy
idejében lefogták. Egy ilyen kitörésnél úgy megijedt mindenki, hogy
valamennyi ott-tartózkodó, betegek is, az ajtóhoz rohantak. Csak Móni
maradt nyugodtan egy helyben, tekintetét se emelte fel, vállat vont,
folytatta monoton morfondírozását.
Sok vizet nem zavar, baj sincs vele, de vannak megrögzött kívánságai,
amikhez szerényen, erőszakoskodás nélkül ragaszkodik. Inkább szokásból,
mert látszólag nem veszi észre, hogy soha nem teljesülnek kívánságai -
elfelejti őket, vagy titokban jól tudja, hogy nem teljesülhetnek? Ki
mondhatná meg? Egyik ilyen szokása, hogy a vizitelő orvos körül lebzsel,
türelmesen, feltűnés nélkül - de mikor az orvos kimegy odafurakodik hozzá,
papírcédulát nyújt át. A cédulán saját írásával rövid igazolvány, mely
szerint "57-es beteg (ő az) a mai napon elhagyhatja az intézetet". Ezt
olyan mozdulattal nyújtja át, mint aki aláírást vagy pecsétet kér, hogy
érvényesítse az igazolványt, büszkén kimehessen annak birtokában. Ha
visszaadják neki, aláírás nélkül, nem panaszkodik, szót se szól, zsebre
teszi. Ismervén ezt a szokását, némelyik orvos alá is írja, vagy úgy tesz,
mintha aláírná - jól tudják, hogy úgyse eresztik ki. De a furcsa az, hogy
ezt mintha Móni is tudná: az aláírott cédulát éppen úgy zsebre teszi, mint
a többit, nem is kísérli meg, hogy fölhasználja. Úgy látszik,
elhomályosult lelke mélyén pislákol valami tudat, hogy csak tréfáról
van szó úgyis.
Pedig, hogy a szabadulás vágya nem halt ki végleg hervadt szívéből, más,
elmosódott jelek is mutatják. Nyáron szívesen botorkál a kert rácsa
mellett, két rudat megfog, hosszan bámul kifelé s ő, akit a bentlakók nem
érdekelnek, figyelmesen és behatóan; homlokát ráncolva vizsgálja a
járókelőket.
És télen néha órákig áll, meggörbülve, szorosan a bezárt ajtó előtt -
kulcs-csikorgásra se ugrik el, sokszor ellöki őt a belépő alkalmazott.
Lehajtott fejjel áll, nem veszi észre, ha szólnak neki, vagy félre akarják
tolni. Egyszer megfigyelték, hogy ilyenkor a zárral és kilinccsel van
elfoglalva. A kilincset nem nyomja le, de a zárat megtapogatja.
És hosszan, makacsul, mint aki elfelejtette, hogy mit akar, csak annyit
tud, hogy itt akar valamit - harag nélkül, sőt gyöngéden, de hosszan és
makacsul simogatja reszkető öreg ujjaival a kulcslyukat.,
A feleségem egyszer megkínálta a csokoládéból, amit éppen majszolgatott,
és észrevette. hogy az öregnek nagyon jólesik a figyelmesség. Nem köszönte
meg, de a következő vizitnél feleségem észrevette, hogy az öreg eltette a
sztaniolpapírt, amiben a csokoládé volt: gondosan összehajtogatta, és ott
szorongatta a kezében.
Ettől fogva gyakran vitt neki nyalánkságot, eszébe jutott, hogy az öregnek
nincsenek látogatói, és így nyilván soha nem jut efféléhez.
Móni nem szólt, de mindig elfogadta az ajándékot, a burkolópapírt eltette
és gyűjtögette. Hogy bizalma lassan és szerényen megerősödik, ezt abból
vette észre, hogy ettől fogva a szabadulócédulákat kizáróan csak neki
nyújtotta át, a többi orvost elhanyagolta. És néha tűnődve követte a
termen át, mintha mondani akarna valamit.
De szótlan maradt, a jóindulatúan enyelgő és tárgyilagosan tréfálkozó
kérdésekre se válaszolt.
Feleségemben mégis kialakult a feltevés, hogy talán valamilyen érintkezést
keres a beteg, miután sikerült bizalmát felkeltenie.
Egy napon tehát faggatni kezdte:
- Jó volt a múltkori teasütemény, Móni bácsi?
Móni szokása szerint valamit motyogott, amibe sárkeféről és általános
választójogról volt szó, de mellékesen azért az is benne volt, hogy a
teasütemény jó.
Ekkor rajtaütő orvosi kérdés következett, talán annak megállapítására,
hogy a beteg lucidus pillanatában van-e?
- Mondja, Móni bácsi, ki vagyok én?
Móni egy pillanatra felnézett, és ezúttal, talán először, bár tévesen,
hosszú és nyakatekert halandzsa nélkül ezt felelte:
- Brüll Malvin.
Feleségemnek szöget ütött fejébe az ismeretlen név. Mikor kettő felé újból
felment a kórterembe, eszébe jutott a dolog, és még egyszer megkérdezte
tőle:
- Móni bácsi, ki az a Brüll Malvin?
És Móni felemelte a fejét, és halkan és egyszerűen azt mondta:
- Az anyám.`
A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL
És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya
sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a
csodálatos valami, az Ismeretlen, amiről csak közvetve s nagyon hézagosan
s még így is csak rö vid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen
központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külső
Világ.
Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé,
mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban,
aminek formája feltűnően, szinte figyelmeztetően emlékeztet a dióbél fél
gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan
sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem
lehet tudni egyelőre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede
közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepéről az a parányi mirigy
függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül
a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet
lejjebb is, a nyúltvelő felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint
apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl,
egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítődni
kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan,
nő, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült
erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlődik, egyre több tapad
hozzá - két mellette futó ér, amik eddig pár huzamosan szaladtak a hosszú
vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen
mindegy, hol kezdődik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az ő számára
szövetekről van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erősebb vagy
gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas
szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó.
Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: - az egyik
gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelődik, a negyedik
vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort
szív magába, és kergeti a fájdalmat.
De mind ismerős. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj
formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik.
A Valószínűtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik:
hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami
kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy
láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra
megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót.
És a láncsor ellenáll, anélkül hogy tudná vagy akarná, a folytonossági
hiánynak. A formákat kereső élet, ugyanaz, mely életet olt, hogy éljen,
most `egészében `tiltakozik a formátlan külső beavatkozás ellen - úgy
látszik, mégis szüksége van rám, erre a kis sejtre, nem adja oda ingyen.
A fajta ahelyett, hogy felfalná, kiáll az egyénért, aki annyiszor állt
ki érte.
De a szándék csak a kiválasztottakban válik tudatossá.
Reggel valahonnan a Zugligetből egy munkás mogorván ballag a város felé.
A gyerek lázas volt reggel, torkát fájdította, nyafogott. Bemégy a
gyerekklinikára - nyűgösködött az asszony -, úgyis útba esik, megkérded,
mikor vihetem be holnap.
Nem szívesen megy be, jó volna inkább egy keserűre belógni a pálinkáshoz,
de ha egyszer gyereket okozott az ember... ugyan minek kellett? nem elég,
hogy elvette? most már itt a kényszer... Morog az ambulancia fapadján,
felkötött fejű kölyök sír, belenyilall a szívébe - a sima képű, komoly,
szép szál tanár elé már szorongva, áhítattal áll. Hát maga mit akar,
fiam?... Méltóságos tanár úr, a gyereknek... Jó, jó, hol a gyerek?... Hát
azt nem hoztam el, az anyjuk behozná holnap, ha úgy tetszik gondolni...
Hát mi vagyok én, távcső vagy orvos? Na, szaladjon haza, és hozza el a
gyereket... hol laknak?... Zug... hm... na várjon, majd délután
kimegyek... Isten áldja, kérem a következőt.
Ahogy rendelés után a kórtermek felé siet, pillanatra elmosolyodik.
Bolondok ezek a szegények az a munkás is -, mit is mondott a másik a
"rögtön-masinával"? pedig fel akartam írni, hogy elmesélem K. Fricinek...
igaz, hopp, jó, hogy eszembe jut... őt is meg kell látogatnom - hatkor a
Zugliget felé menet, megállok a Central előtt, ott szokott üldögélni...
vagyis dehogy, hiszen valami van vele... Gyula futólag említette... csak
nem, igazán?... Mindjárt fel is hívom Gyulát, mondta, hogy neki hamarosan
lesznek leletei... kérem kisasszony a telefont... Gyula? Itt Géza... a K.
Frici ügye iránt érdeklődnék... Igen... igen... igen... úgy? Hm - ez elég
komoly. Tessék? Hogy éppen fel akartál hívni?... Kit? Szóval összejöttök -
hol?... Értem... hát legyen fél öt... éppen meg akartam látogatni...
szóval a Svábhegyen van, jó, hogy szólsz... de fél ötre akkor én is
eljövök oda... ilyet, ki gondolta volna, soha nem volt semmi baja...
szervusz, köszönöm szépen.
Az Andrássy úton egy kereskedő kiáll a boltajtóba, sógorával beszélget.
Á, nem megy ez sehogy - micsoda világ, kérlek, már ez a nyakkendő se megy,
ami bombasiker volt, gyapjúból... az az író is, ki akart venni fél
tucatot, nem látom két hónapja, azt mondják, megdagadt a feje... hiszen
nem is csoda a mai világban.
Fél kettőkor indul a bécsi autóbusz. Házaspár búcsúzik, siess, fiam, aztán
nem tudsz beszélni, mit bámulsz? Az az angol repülőgép, de milyen
alacsonyan száll, Istent kísértik ezek a veszett pilóták, oda nézz, a
háztetőt súrolja... ja, igaz. Arankát el ne felejtsd felhívni a
klinikán... Friciről? hát mondd el, hogy talán még-is jobb volna, hm...
különben ne mondj neki semmit; úgy látszik, nincs informálva - illetve
óvatosan megmondhatod, hogy hívjon fel engem... hát szervusz, Olga fiam...
szervusz, Jenő, jól viseld magad...
A Krupp-művek ma reggel hat óta dolgozik - belekezdtek az új típusú
repülőgép-puskák gyártásába.
De valahol Helsingforsban, egy műszerész új szerszámon dolgozik, izzadva -
nagy hírű sebész rendelte nála, jelentéktelennek látszó újítás, de
újítás... ez a tanár az utóbbi években kizáróan csak agyvelőt operál, az
amerikai zttörő szép sikerei óta nagyon fellendült ez az ág. Most ennek a
tanárnak eszébe jutott, hogy a fejtőkés mozoghatna, elfor dulhatna a
nyelében, akkor be lehetne hajlítani, átgörbíteni, a kisagy alá, nem
kellene kiemelni, nagyon fontos... egész modern fajta műtétre gondol,
amilyen még nem volt... az oldala is éles volna, nem csak a hegye - és
elfér az érlekötő ollók között... a műszerész szorgalmasan dolgozik,
egyenletesen sivít a köszörű, feni a kést, a kés muzsikálva, sziszegve
élesedik a köszörű alatt.
Hallottad, K. F.-el mi van? Na, mi lenne, hallottam valamit, de nem izé...
hogy nem izé? Éppen csak vége van, kész... No, ne mesélj már ilyet! rémes,
mik történnek... És ahogy tovább megy, ruganyosabbakat, fürgébbeket lép,
fütyörész, miközben a fejét csóválja... Hát elmegy ez is, fütyörészi
szórakozottan... na, hála Istennek, meg lehetne most próbálni D.-t a
helyére a lapnál - ejnye, szólok V.-nek, küldjenek szegény K.-nak valamit,
most nemigen dolgozhat.
A kis budai utcán ábrándozva, egyedül jön lefelé a finom lírai költő...
Rólam olvasott valamit, erre gondol most, mélyen és komolyan meg van
hatva, végigfut emlékein. Velem való találkozásait csoportosítja... Könny
szökik a szemébe, érzelmek találkozása... igen, ez nagyon szép volt... ezt
izé... meg kellene valahol írni... nagyszerű, az Isten is nekrológnak
teremtette, halála után rögtön odaadom a Szemlének... szegény fiú... igen,
ez szép lesz, kezdetnek, tulajdon novelláját idézve, a kisfiú, aki
összerakott állvány tetejébe mászik, hogy ott trikójából elővegye a
gyermekkori hegedűt... s ebben a pillanatban összedől az egész építmény...
Hű! de találó! gyönyörű! és milyen alkalmas jelkép, egy nekrológban az
egész élete benne van... És egész komolyan elérzékenyedik.
Így terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza
gömb-sugara az időkiterjedésen át?
Vagy talán nem évezredek távlatából bukkant fel ez a négy komoly férfifej,
a hídfői kávéház csendes, magányos sarkában? Nem ama `gyulák
`gyülekezete, akik döntő csaták előtt egybegyűltek, hogy megbeszéljék a
tanácsot, amit a hadvezérnek adni kell, hogy diadalmasan kerüljön ki az
összeütközésből, vagy legalább megmentse a bőrét? és tekintetbe veszik a
táltosok és vajákosok jóslatait, komolyan forgatják az állati beleket,
melyekben ott olvasható a jövendő igéje?...
Kettőt csakugyan Gyulának hívnak, Szórakozott Gyula és Szabatos Gyula,
a drágák - az egyik mindig mintha másutt volna kicsit, figyel és beszél,
de fejét forgatja -, ki tudja, mire gondol közben? A másik, mozdulatlanul,
leszegett homlokkal, keskeny, zárt szájjal, mint a Szabatos Gondolat
elszánt bikája, néz szembe a Feladott Problémával, ami láthatatlan
betűkkel oda van írva elébe az asztalra, mindig jelen, mindig a helyén,
egy jottával sem több és nem kevesebb energiát folyósítva, mint amennyi a
megoldáshoz szükséges. És itt van még Géza, szürke ruhában, mint rendesen,
a munkás gyermekét már meg is vizsgálta közben, holnap befejezi
tanulmányát a gyermeki csontok növekedésének feltételeiről. Ő a
legcsendesebb, komolyan pislogva figyel, nagyon álmos, de nem alszik el -
ritkán szól, halkan és óvatosan, a magánhangzókat szívesen nyeli el, ezzel
is spórol, fontosabb elintéznivalói érdekében. "Csecsemő" helyett azt
mondja, "cscsemő". (Most azonban nem "cscsemőről" van szó, hanem
"gyvelőről".) Végre M. Endre, a zseniális sebész, magas, elegáns ember,
arcán szellemes, szinte világfias fölény és gúny. Nagy ívben induló
pályafutása most széles, egyenletes tempóban hajlik el ifjúi becsvágyak
felől a férfimunka irányában. Világot járt, most is azért van itt, mert
Bostonban tanítványa volt az említett professzornak, aki lendületet adott
a modern agysebészetnek.
Már folyik a tárgyalás. Szórakozott Gyula fejét forzisom lesz, úgy fogok
viselkedni, ahogy illik. Egyelőre beteg vagyok, semmi több. Betegállomány,
különben ugyanannyi; mint más úriember.
Önérzetesen szegem fel a fejem, émelygek - hát aztán?
Hát igen, émelygek kicsit - beteg vagyok, ennyi az egész. És ha az vagyok
- talán nincs jogom hozzá? mint akárki másnak? akár meg is halni?... ha
csak ennyi volt az egész... ezért nem volt kár, igazán... és ha csak ennyi
voltam, mint ti, hencegő, fölényes egészségesek, akkor meg pláne nem kár
értem... Talán azt hiszitek, többre becsülöm ezt a rongyot, mint azt a
rongyot, amit ti ráztok előttem nagybüszkén?
Halló!... bleiben Sie stehen!
Kikecmergek a kocsiból, odaállok a forgalmas utca szélére, és hányni
kezdek, hetykén, szemtelenül, szemérmetlenül. Az emberek megállnak,
némelyik megütközve csóválja a fejét, mások csak bámészkodnak. Egy inas
röhög. Csak bámuljatok - gaffen Sie nur, Herrschaften, hányok, mit szóltok
hozzá? Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem
szabad - nézhetitek, kiadom -, tessék, tessék besétálni - itt látható a
véleményem rólatok, magamról, az egész életemről, úgy, ahogy sikerült,
ahogy itt áll most a bécsi utca szélén, és köszönettel visszaköpi a
csodálatos ajándékot, amire olyan büszke volt, aki adta, ami ennyit ért
annak, aki kapta.
De este nyolc óra felé a hideg márciusi szélben ott ülök mégis a Café de
France teraszán. Nem tréfálok, és nem káromkodom már, hallgatok. A fejem
fáj. Csodálkozva figyelem a fájást, hogy ez is lehetséges. Soha nem
tartottam volna lehetségesnek, hogy ilyen mértékben... és az ember mégis
eszméletén van, és gondolkodik is. Gondolkodik és figyel és számításokat
végez. Az acélabroncs, ami a koponyámat szorítja, apró roppanásokkal
húzódik össze. Meddig tud még összehúzódni? Számolom a roppanásokat.
Még kettő volt azóta, hiába vettem be háromszor abból a kombináltból.
Előveszem az órám, leteszem az asztalra.
- Morfiumot kérek - mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen.
- Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az
órával?
- Három percen belül morfiumot kérek.
Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik.
Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok.
- Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják,
nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel.
Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam
szánva - először és utoljára életemben -, hogy amennyiben további tíz
percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem
magam.
Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen,
villanásszerűen kiállt.
BETEGLÁTOGATÓK
Nagy meglepetés. Az izgalmas napon egy hét múlva, mikor a tanár színe
előtt megjelenünk, hogy ítéletemet meghallgassam, kiderül, hogy ítélet még
nincsen. Kupolaformán, mintegy imádkozva összeillesztett ujjakkal, édeskés
mosollyal és na gyon nyájasan a művészfejű Pötzl rövid, óvatos ismertetést
közöl, eddigi megfigyelésekre hivatkozva. Ő úgy látja, mintha jobboldalt
folyadékkal telt hólyag terpeszkedne a kisagyon. Egyebet is gyanít, erről
most nem nyilatkozik. Mielőtt végleges elhatározásra biztatnak, szeretne
egy kísérletet tenni. Hátha fel lehetne szívatni a folyadékot, belső úton,
a hólyag összelappadna, felszabadulna a nyomás. Ezüstkenőcsöt ír fel,
vízelvonót, ezzel egy hétig kenni kell magam, diétán élni, talán sikerül.
Egy hét múlva jelentkezzem újból.
Egy hét sok idő, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy Pesten szeretném
eltölteni. Az utazáson nagy üggyel-bajjal átvergődöm, de otthon most már
ágynak esem, nincs kedvem többé felkelni. Kétnaponként, testem más-más
részén dörgölik belém, félóráig, a szürke zsiradékot.
Idegen, kietlen érzés és mégis boldogító, hogy nem dolgozom. Terveim
sincsenek, semmi felelősség. A kenőcs, úgy látszik, jót tesz, néhány tünet
elmarad, egy teljes napon át gyomrom se émelyeg. Nem erőltetek semmit,
lustán, tompán heverek, figyelem az embereket.
Mert nem vagyok ám egyedül. Látogatók serege népesíti be három szobám,
a Reviczky utcai szép úriházban, ahol lakom. Egyre többen jönnek, nagy
örömömre - mulattat és foglalkoztat ez a sok ember. Könnyen és szívesen
visel m el a fáradtságot és kimerültséget, késő este, mikor magamra
hagynak. Egyre szól a telefon, és ha félóráig nem szól, magam veszem fel,
hívom a vendéget.
Mint ínyenckedő szakértő, élvezettel kóstolgatom a karaktereket. Tisztában
vagyok a helyzettel. Pozitív és negatív előjellel, a legizgalmasabb emberi
képesség, a `részvét `dőzsöl, lakmározik, a részvét üli orgiáit betegágyam
körül, karszékekben, pamlagon, összezsúfolva, ágyam szélére telepedve. Két
véglet alakul ki, a duhaj, nagyhangú, tréfáló részvét, mely fölényes
biggyesztés és legyintő lekicsinylés mögé rejti a páni rémületet, ami
mindenkit elfog a mindnyájunkra leselkedő nagy Talány közellétében. És a
másik, csendes és komoly, ez a bátrabbik, mely tisztázta szívében az
igazságot, hogy tudniillik önzés nélkül nincs részvét, hogy utóbbit
idősebb testvére, a személyes halálfélelem mutatta be nekünk,
gyermekkorunk alkonyán, az első veszedelem napjaiban, azóta ismerjük.
S egy harmadik: őszinte, egyszerű, elfogulatlan. Rokonomtól reggel levél
érkezik. Hallja, hogy hamarosan elutazom. Reméli, nem akarom őt
cserbenhagyni, tekintettel a komoly helyzetre. Okvetlenül gondoskodjam
róla, hogy ő elutazásom napján 300 pengőt kapjon.
Ez legalább világos beszéd, nem kell hozzá lélektani vegyelemzés.
Négyen-öten bent üldögélnek szobámban, mások az ebédlőben uzsonnáznak,
pálinkáznak, esetleg bridzselnek. Imádom ezt a mozgalmat, még ma is hálás
vagyok nekik érte. Bébinek, aki finom ösztönnel megérzi, hogy minél
könnyebb és mégis minél borsosabb lelki kosztra van szükségem: nemcsak
maga szolgál vele, ismeretleneket hoz magával, most látom őket először.
Épp ez a kedves, benne vagyok az élet sodrában. K. Rózsinak, aki
kölnivízzel, gyümölccsel, házikabáttal kedveskedik, Lacinak, aki irodalmi
pletykát közvetít, Oszkárnak, aki vicceket hoz, és kollégáimat utánozza,
Bandinak, aki készülő regényéről referál lelkesen, Andornak, akivel
emlékek korhadó zamatját ízlelgetjük, mint gourmet az "érett" sajtot.
Becsvágyam, hogy ne unják magukat, és nem is unják, erről gondoskodom -
régi ellenségek békülnek ki nálam, az általános jó hangulatban. Akit csak
lehet, ott tartok vacsorára, a beszélgetés benyúlik az éjféli órákba.
Közben a megbolygatott külső világ halkan, csendesen, észrevétlen végzi
feladatát.
Néha úgy rémlik, mintha nem menne simán. Mintha vitáznának fölöttem,
mintha a rendkívüli parlamentben, ami összeült, hogy döntést hozzon életem
és halálom kérdésében, és ami most perma nens ülésben tárgyal - persze
egyik se tudja, hogy képviselője ennek a parlamentnek -, módszerpolitikai
vita folynék. Két fontos pont körül: mi a teendő, s ha ez eldől, hogyan
vegyenek rá, óvatosan, hogy a határozatnak alávessem magam?
A Gyulák kétszer is, külön-külön, meglátogatnak, de szó sincs a jövőről,
tréfálunk és vitatkozunk, sejtelmem sincs róla, mi a véleményük. Ellenben
egy reggel mégis felkászálódok, bevitetem magam a szerkesztőségbe. Milyen
kedvesek és jók és tapintatosak, még arra is gondjuk van, hogy a részvét
ne nyilatkozzék meg feltűnően, nem állnak körül, nem bámulnak, min csodát,
mindenki úgy végzi dolgát, mint rendesen. Csak Láng titkár úr hallgat el
pillanatra, mikor a főszerkesztői ajtó kilincsét nem találom meg. Az egyik
főnök, mintha csak véletlenül jutna eszébe, mert éppen meglátott (hopp,
jó, hogy itt vagy, gyere csak fel a szobámba!), becsukja az ajtót, aztán
felszólít, menjek át most mindjárt a nagynevű sebésztanárhoz, már tudni
fogja, miről van szó, megemlítettek neki. Bármit mond, ne
aggodalmaskodjam, ők mögöt tem állanak, és pénzre se legyen gondom.
Bevánszorgok a klinikára. A tanár urat a folyosón csípem el. Szikár,
katonás, nagyon kedvemre való ember. Egyszer novellaformában meg is
énekeltem, mint mesterségének valódi művészét, egyéniséget. Kertelés
nélkül megmondja, mikor meglát, hogy neki is ez jutott eszébe.
- Ahá... hát itt a bűnös. Mondják, rólam írta azt a... na mindegy, fő,
hogy jó írás volt. Hát mi jót hozott?
- Volna egy ritka, szépen fejlett daganatom tanár úr részére, ha
érdekli... gyűjtőknek való példány. Olcsón megszámítanám.
- Aha, aha. Hát lelkem, én szóba se állok magával. Ne gyulladjon be azért,
úgy értem, szóba se állok, amíg tökéletes diagnózist nem hoz. Tervrajzot,
mérnöki művet, ami pontosan megmutatja nekem, hol nyissam ki a fejét, a
fejéről van szó, ha nem csalódom, és mit találok benne, ha kinyitom. Mint
az artézi kútnál. Előbb a varázsvesszővel végezzenek az urak, aztán jövök
én a fúróval. Hát viszontlátásra.
Okos, száraz keze keményen megszorítja a kezemet. Honnan ismerem én ezt a
nem gyöngéd, határozott, de megszégyenítően bizalomkeltő parolát? Igen, a
tulajdon novellámból, ahol a duzzogó tanársegéddel kezel, kinyújtva a
paplan alól.
Sokkal ruganyosabb léptekkel mászok fel otthon a lépcsőkön. Úgy érzem,
nem fogok már habozni, ha mégis arra kerül a sor... Bár hiszen... Két nap
óta egész tűrhetően érzem magam, ez a kenőkúra, úgy látszik, használ.
Mindegy, az a fő, hogy most már mindenesetre tudni fogom, hová forduljak.
De a titkos parlamentben szavazás lehetett közben és a szavazás eredménye
- bár senki se tudta, hogy bent van a szavazó bizottságban - másképp ütött
ki, más irányba terelte sorsomat.
Óvatos üzenet érkezik a Gyuláktól. Ők, persze, megint csak "véletlenül",
megint csak "beszélgettek" rólam és közös barátunknak, a már említett
sebésznek, eszébe jutott amerikai tanulmányútja, amikor is Cushingnak,
a modern agysebészet úttö rőjének asszisztált, több kitűnő tanítvánnyal
együtt. Cushing... Cushing... ismerős név, hol is hallottam?... Aha! Az
a keskenyfilm, amit láttam, hát nem furcsa véletlen, a Földgolyónak, ennek
a nagy koponyának a másik oldalán egy ember, aki harminc éve gondol az én
kis koponyámra, és dol gozik érte, anélkül hogy tudna róla - és itt, ezen
az oldalon: én, aki félórára betévedtem abba az amatőrfilm-klubba... Igen,
igen, érdekes, de most nem erről van szó. Hát miről van szó? Arról; hogy
írtak ki Amerikába, hogy amennyiben mégis és esetleg... nem, nem úgy, hogy
Bostonba fogok utazni, bár azt se kell telesen kizártnak tekinteni...
hanem úgy, hogy van ennek a Cushingnak egy tanítványa Stockholmban...
Micsoda? Stockholmban?... Igen igen, nem kell ugrálni, hiszen ez csak egy
kombináció... Úgy látszik, Cushing maga nyilatkozott erről a
tanítványáról, legalább olyan kitűnőnek tartja, mint önmagát, csak agyat
operál és a felszerelése világviszonylatban is első... Szóval, izé...
ezzel már leveleztek, M. ismeri Bostonból... Micsoda? Már leveleztek?
Igen, leveleztek, előrelátónak kell lenni, ez nem azt jelenti, hogy most
már okvetlenül... hm, érdekes. Hogy hívják azt a stockholmi tanárt?
Olivecrona, Herbert Olivecrona. Oliven? Nem, csak Olive. Furcsa név, de
szép. Olajkoszorút vagy olajkoronát, vagy olajfalombot jelenthet magyarul,
vagy talán hódolati olajágat. Tetszik nekem ez a név, patetikus, éppen
azért tetszik. Magas, görög arcélű férfinak képzelem. Igen ám, de hiszen
ez mind afféle akadémikus képzelődés, feltéve, hogy rákerül a sor, honnan
veszek annyi rengeteg pénzt, ami ekkora útra kell? Kiadóm előzékeny, de
még efféléről egyelőre nem volt szó, és a pesti tanárral való tárgyalás
után nem is merném szóba hozni.
Ekkor váratlan fordulat. Úgy látszik, a parlament Alsóházának működésébe
beleszólt, önmagától, a Felsőház.
Ötödnap nagy örömömre (bár sejtelmem sincs, minek köszönhetem) megjelenik
betegszobámban... grófnő, a legrégibb, legmagasabb polcokon szereplő
magyar arisztokrata család tagja. Nem ennek örülök, hanem mert igazán
kedves, okos, melegszívű asszony, régi ismerősöm. Kettesben teázunk,
közvetlenül és minden betegnek járó ceremónia nélkül csevegünk. Egyszerre
csak kiderül, hogy egész jól tudja, mi bajom, hát hogyne, háziorvosuk, a
jeles sebésztanár, pontosan megmagyarázta neki. Hát mit szól hozzá,
próbálok gáláns, hányaveti fölénnyel napirendre térni. De ő csodálkozik
ezen. Kérem, ez nem tréfa. Maga nem gyerek és tudtommal nem is gyáva.
Természetesen azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk. Igenis, nagyon
komoly a helyzet. El kell készülnie rá, hogy meg fogják operálni. Ezt is
tudja? Beszéltem az orvossal, tudom, hogy esetleg Stockholmba fog utazni.
Igen, de... Kérem, ez rendben van, ezt már elintéztem. És a legelőkelőbb
írót említi, aki felhívta a napokban ebben az ügyben. Beszéltem a
miniszterrel és még másokkal... (Kiderül, anélkül hogy akarná, napok óta
csak ezzel foglalkozott.) Természetesen minden rendben van, annyi pénz
lesz, amennyi kell. Érdekes, mindenki egyetért, az egész mozgalmat egy
olyan úr kezdte, aki halálos haragban van azzal, aki aztán folytatta...
Ezen a ponton megszűnt az ellenségeskedés.
Nem tudok felelni. Készenlétben tartott tréfás megjegyzéseim eláztak.
Szótlanul szorítunk kezet.
Meghatottságomat enyhíti az a rögeszmém, hogy hiszen mindez úgyis csak
afféle "esetleges" feltevés. Hiszen még nem volt határozott utasítás, majd
én megmutatom a társaságnak, éppen azért, mert ilyen kedvesek és jók, hogy
nem kell engem félteni, kivágom én magam a slamasztikából. Lám, milyen jól
hat a szürke zsiradék, ma se volt különösebben kellemetlen tünet ég ugrató
tréfára is kedvem kerekedik. Hallom , Sándor barátom érdeklődik a
telefonon, virtuóz író, egyik kedvencem a stiliszták közt. Odaveszem a
készüléket ágyamba, eszembe jut, valaki mondta, mennyire sajnál, de éppen
ezért fél elkeresni, "fáj neki a hőst véribe' látni". Te vagy az? - kérdem
síri hangon, mintha kriptából beszélnék. "Ajajaj... jaj... jaj...
Sándorkám... végem van... vé... é... é... gem va... a... an..." Elfelejt
felelni, szinte látom, hogy elsápad a másik készüléknél. Váratlanul
fordítok a hangon, csevegő, vidám modorban folytatom: "na igazán nem szép
tőled, hogy meg se látogatod öreg barátodat, mi újság nálatok?"
Felszabadulva nevet, öt perc múlva megérkezik, pompásan mulatunk.
Később többen jönnek, teázunk, a hangulat emelkedett, R. doktort
jelentik, a kiváló szemészt. Tessék, legyen szerencsém. Nagyon örülök,
tanár úr, talán küldjem ki a vendégeimet? Hát... egy félórára, ha lehetne,
szeretném megnézni a fundust.
Sokáig, nagyon hosszú percekig mereszti belém a szemtükör villogó
lámpácskáját. Türelmetlen vagyok, szeretnék már egy mulatságos történetet
elmondani.
Végre abbahagyja. Körülményesen megtörli a készüléket, visszarakja a
kazettába.
Szembefordul velem. Térdére csap, mosolyogva néz rám. Hála Istennek, végre
valami kellemeset is hall majd az ember.
- Hát, kedves mester, a papilla megint két és fél dioptriát romlott.
Elfajulási pontok is vannak már.
- Ugyan.
- Igen. A múltkori változáshoz képest negyedannyi idő alatt.
- No de ha tekintetbe vesszük...
- Várjunk csak. Orvosi kötelességem közölni kedves mesterrel, hogy
`amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlődő
daganatot, `három hét alatt véglegesen megvakul. Úgy tessék érteni, hogy
teljesen. Mint az éhszaka.
Nem szólok, mégis felemeli a kezét, mint aki még nem fejezte be.
- Pardon. De ez csak az első tünet lesz. A teljes megvakulás. Utána,
további két hét múlva sorban, egymás után jön a többi... teljes bénulás...
megbutulás... és végre...
- Köszönöm, ne tessék folytatni. Megértettem, tanár úr.
Valaki bekopog. Jöhetünk már? Igen, tessék, készen vagyunk.
A vendégek vidáman betódulnak.
Karinthy Frigyes:
-----------------
Utazás a koponyám körül
(II. rész)
A HALÁL MEGKÍSÉRT
Közjátéknak vagy álomnak kellene neveznem ezt a rövid fejezetet, vagy
zárjelben közölni az egészet, mert így történt: zárjelben, elkülönítve,
igazán álomszerűen. Ma se értem, miért volt, és mit jelentett. Elmondom,
megjegyzés nélkül.
Másnap reggel történt, két nappal elutazásom előtt.
Tíz óra felé egy urat jelentettek be.
Kiderült, hogy tanársegéd valamelyik vidéki vagy talán külföldi egyetemen,
eddig nem hallottam a nevét.
Fiatal ember, aligha több harmincnál. Rendkívül választékos, ruhában,
viselkedésben. Tökéletesen szabott zakó, nem feltűnő, rendkívül ízléses -
talán csak a kihajtó szélesebb egy gondo lattal, mint ahogy szellemi
munkát végző embernél megszoktuk. Kétfelé választott haja sima és
hibátlan. Szabályos, komoly arca mintha az öltözék kiegészítése volna
és nem megfordítva.
Ő magyarázza meg, szerényen, de valami elnéző jóakarattal, hogy tudnom
kellene létezéséről, ha normális állapotban lennék. Már találkoztunk, csak
persze elfelejtettem, ez érthető. Ő egykorú ismerősünktől hallotta, hogy
beteg vagyok, azért jött föl, hogy - ha megengedem - megvizsgáljon. Nem
merek ellenállni, mert valahogy az jön ki az egészből (bár ezt nem mondja
ki), hogy az illető, akivel beszélt rólam, egyenesen felküldte hozzám.
Egyébként az egész beszélgetés furcsa. Bár olyan tartózkodó és közvetett,
mint egy kínai diplomata, az a furcsa dolog alakul ki, hogy negyedóra
múlva mindent tudok róla, ellenben nem sikerül eltalálnom, mennyit tud ő
az én esetemről? Mihelyt efféléről kérdezem, elhallgat, akár egy
nyomozóközeg, akinek ki van adva, hogy nem szabad elárulnia magát, a
birtokában levő adatokat illetően. Soha még nem láttam orvost, aki a
hivatás magas rangú, szinte papi jelentőségét ilyen komolyan vette volna,
a beteggel szemben. Mindenre kitérő választ ad, vagy nem válaszol. De csak
rám vonatkozó kérdésekre. Őróla, bármily szerényen és óvatosan adagolja a
szót, mégis megtudom, hogy fiatal kora ellenére igen fontos és jelentékeny
szerepet tölt be az intézetben, amelyhez tartozik. Tervei is vannak,
valószínűen külföldre megy, ösztöndíjjal, tanulmányútra - egy bizonyos
dolog érdekli a mesterségében, azt szeretné kitanulni.
Félóra múlva egész kicsinek és jelentéktelennek és ostobának és
kiszolgáltatottnak érzem magam. Fiatalsága ellenére annyival komolyabb és
fontosabb nálam, mint egy megyei hivatalnok, szolgabíró, a tudatlan vén
paraszttal szemben, akinek ügyes-bajos dolga akadt az állammal, s aki
jóságosan kérdezget, felelni azonban csak annyit felel, amennyit jónak
lát, vagy amennyiről felteszi, hogy a vén paraszt megérti. Az is
elbátortalanít, hogy képtelen vagyok mosolyra bírni, pedig igyekszem
eleinte - ő azonban komoly marad minden tréfás megjegyzésemre. A
komolysága mögött - bár különlegesen udvarias és előzékeny a modora - azt
a sértő álláspontot szimatolom, hogy áthidalhatatlan távolság van köztünk:
én egy hírhedt humorista vagyok, ő pedig egy tudós. Más bolygón élünk. Nem
lehetnek közös képzeteink, még érzelmi vagy kedélyi területen se.
Nem győzöm ismételni: egész félszeg érzésemet annak tulajdonítom, hogy
annyival fiatalabb nálam.
Gyengéden, de szerény határozottsággal rátér végre a tárgyra - hát most
talán megnézne, ha nincs ellenemre.
Megint meztelenre kell vetkőznöm, jobb meggyőződésem ellenére. A különféle
reakció-vizsgálatok jönnek, amiket már oly jól ismerek - de ő valahogy
komolyabban végzi a szertartást, nem jut más szó eszembe: titokzatosabban.
Még azokat a bólintásokat, hümmögéseket se engedi meg magának, amik a
kedves R. tanárnál olyan jólesően nyugtattak meg, vagy ingereltek fel,
mindenesetre kapcsolatot teremtettek orvos és beteg közt. Természetesen
egyetlen megjegyzést se tesz.
A széles pamlag-díványon üldögélünk utána, hármasban - én hátradőlök, ő
feszes, egyenes derékkal ül, feleségem felugrik, szaladgál.
Óráját nézi, ő is feláll.
- Hát kérem - mondja hivatalos természetességgel, de halkan, ahogy fontos,
elkerülhetetlen dolgot mondunk -, holnap lesz szerencsém, ugyebár, fél
kilenckor reggel, az S. klinika négyes számú műhelyében, ahol éppen dolgom
van reggel.
- Hogy én... minek?
- Egy kis diagnosztikai próbát csinálunk.
Feleségemnek megmagyarázza, miről van szó. A diagnosztikai próba némi
beavatkozással jár, amihez műtői felszerelés kell. Bizonyos váladékhoz
szeretne jutni, `közvetlenül, `onnan, ahol keletkezik.
Magam is csodálkozom megütközésemen és a spontán ellenkezés- ingeren, amit
a felszólítás kivált belőlem. Nem mutatom, azzal próbálom magyarázni
magamnak, hogy kényelmetlennek érzem a korai felkelést és elmenést ebben
az állapotban.
De ezt szégyenkezésből nem árulom el, és megígérem, hogy ott leszek.
Másnap kilenckor őnagysága nagy ribilliót csap ágyam mellett.
- Jézusmária, maga nem öltözött fel, félóra óta várják a műtőben!
- De jót aludtam... Minek?
- Hát amit tegnap megbeszéltek...
- Hja... biz ez kiment a fejemből.
- Azonnal öltözzön.
- Hm... mit szólna, ha nem mennék?
- Fél - ?
- Izé - hogy én? Nna. Ha parancsolja, félek.
- Egy ilyen jelentéktelen dologtól?
- Maid holnap elmegyek, még nem utazik el.
- Holnap már mi utazunk.
- Hát akkor majd ott... Hagyjon békén, fontosabb dolgaink vannak.
Betegségem után, mikor már láttam a betűt, egy napon szó nélkül
megmutattam feleségemnek a legjobb neurológiai tankönyvnek azt az oldalát,
ahol a szóban forgó diagnosztikai próbával kapcsolatban ez olvasható: "óva
intünk minden orvost, hogy ezt a próbát `végleges diagnózis előtt
`alkalmazzák. Amennyiben ugyanis a hólyag a kisagyon van, alul, ennél a
próbánál az öreglik a nyomásváltozás következtében beszippantja a
hólyagot, és rögtöni halált okozhat, amint az, mielőtt ezt tudták, gyakran
megtörtént."
Mint két nap múlva (lásd a következő fejezetben) kiderült, agyvelőm
kisagyi részén, alul, az öreglikhoz közel, hatalmas hólyag volt.
A fiatal orvost azóta se láttam. Lehet, hogy nem is létezett soha, csak
én fantáziáltam az egészet.
AZ ÍTÉLET KIHIRDETTETIK
Tehát tíz nap.
Hivatalos diagnózis és javallat még nincsen, de már senki nem tagadja,
előttem se, hogy egyik se lehet kétséges, tekintettel a belső kúra
kudarcára.
Gyors intézkedések. Vendégek már nem jöhetnek, néhány részvétteljes
érdeklődőt az előszobában világosítanak fel - néha tompított suttogást
hallok az ajtó előtt. Állapotom, mintha csak azt várta volna, hogy
pontosan megnevezzék és ki mondják, teljes vadságában bontakozik ki, nem
takargatja magát előttem. Egy gondom van csak, lehetőség szerint úgy
tartani a fejem az ágyban, hogy ne szédüljek - azzal már nem törődöm,
tudomásul veszem, hogy az arcokat se igen ismerem meg, csak ha egész közel
hajolnak az arcom felé.
Nincs kedvem intézkedni. Az előttem fekvő papírokra firkálok ugyan néhány
ákombákomot, csak úgy, a kezem szokásából (nem látom, amit írok), de
mindig újra összegyűröm. Különben se sokat ér - úgy látom, üres dolgok
jutnak eszembe. Csupa lényegtelen, apró ügyek, aznapi elintézetlenségek,
egy sincs köztük, ami egész életemre vonatkoznék. De hiszen mindig tudtam
én ezt. Nem is vártam mást, amióta az ifjúság boldog, tudatlan
képzelődéséből, hogy egész életünk külön, függetlenül napjainktól, jelent
valamit, kigyógyultam. Csak napok vannak. Huszonnégy óra, huszonnégy órát
pedig valahogy mindig ki lehet bírni. Nyilván azt a bizonyos utolsót is.
Be kell majd osztani, mint a többit, ha sor kerül rá.
Az indulásom előtti huszonnégy óra elég tűrhető, hála a sok dolognak,
csomagolásnak, üzleti ügynek, ami körülöttem zajlik. Valutát kell
beváltani, osztrák pénzt, svéd pénzt. Az útirányt is összeállították - két
nap Bécs, aztán Berlinen át Malmö, Trelleborg, Stockholm - Berlinben
tizenhat óra, a Harmadik Birodalom Németországát most fogom először látni.
Elég jónak bizonyul poggyászom, még egy koffer kell csak és őnagyságának,
aki elkísér, apróságok. Többek között egy kalapskatulya, amit barátnőitől
kér kölcsön. Ezt a kalapskatyulyát azért említem, mert utólag sokszor
szóba került, egész legenda alakult ki körülötte, két pártra oszlott a
társadalom, még ma is vannak, kik emlegetik. Voltak ugyanis, akik zokon
vették, hogy ka lapskatulyát kért: borzalmasnak, a kegyelet és gyászos
közhangulat nemtője felé hetykén kesztyűt dobó cinizmusnak tekintették,
hogy valaki kalapskatulyával kísérje haldokló férjét Európán át. Nem tudom
a felháborodók érzését osztani, az a gyanúm, ha valami hatásos jelenet
kapcsán "érthetően" rendkívüli lelkiállapotban főbe lőtt volna, fél akkora
rosszallást sem kelt. Miért, mondtam vállat vonva valakinek, aki a minap
még mindig szemrehányóan felemlítette a dolgot - talán madzagon kellett
volna vezetni, egyik kezében, a ka lapját, hóna alatt koporsóval?
Egyébként meg vagyok magammal elégedve, utolsó napomon. Nem nyűgösködöm,
sikerül külön kívánság nélkül átvergődnöm az előkészületeken. Óvakodom
minden "rendkívüli" vagy "emlé ëĺúĺôĺó" megjegyzéstől, amire később rá
lehessen majd fogni, hogy "igen, hát ezért mondta", vagy még rosszabb
esetben, "hogy megérezte!" Most már kezdem remélni, hogy `azt a `rossz
esélyt is sikerül majd "utolsó szavak" nélkül megúszni. (Min dig rossz
véleményem volt az "utolsó szavak"-ról. Úgy tekintettem őket, mint az
utolsó gombot, amin kiszámolják, hogy "igen, nem, igen, nem". A túlélő az
utolsó "igent" vagy "nemet" határozottabb rezümének tekinti aztán a
többihez képest, holott a nyomatékot csak a helyzeti hiány adja, hogy
kifogyott a gomb.) Csak egy elég ízetlen akasztófahumorka terheli
lelkiismeretem: délben a kedves Ilonka, Mihály felesége, érdeklődik, mikor
utazom, s hogy nem kerül-e nagyon sokba? "Odafelé - felelem - elég drága,
de visszafelé apró dobozban hoznak - az urna, úgy tudom, vámmentes."
Délelőtt tizenegykor indul a Bécsi gyors, lesz kis fülkém, fekhetem.
Lefelé menet, az autóhoz, nem engedem, hogy támogassanak, a karfába
kapaszkodom. A kofferek már fel vannak rakva.
Cini kísér le bennünket, Rózsi és Pali. Pali okosan bámészkodik, Rózsi
amulettet ad, drága lélek, és mégiscsak elfakad sírva, akárhogy gyűri.
Ettől viszont Cini kihúzza magát: már bevergődtem a kocsiba, onnan nyújtom
a kezem. "Hát szervusz, Cini, vigyázz a házra. Ha önhibámon kívül nem
volna módomban visszajönni... azt ajánlom neked... hm? mit is ajánljak?
Növessz szakállt, ha felnősz, talán így több tekintélyed lesz nálam." Cini
nem felel, idegesen nevet, egész arca elvörösödik, szétálló két füle két
szegedi paprika. Milyen ismerős, kihez hasonlít? Tudom már, egy négy év
előtti fényképéhez.
De már a pályaudvaron egész kis csokor ismerős, főként asszonyok, és mind
hozott valami útravalót, és nevetnek és biztatnak, Isten áldja őket! Édes
istenem, ami komoly bajom volt életemben, asszonyoknak köszönhettem vagy
talán mégsem így volt? Akárhogy volt, milyen jó, hogy vannak! Nem, nem
`azért - `azért, hogy emberformában mégis egész másvalakik, mint az ember,
örök reménység, hogy mégis visszük talán valamire. Ha Isten egyszer
megbocsát az emberi fajnak, miattuk fog megbocsátani - könyörögj érettünk,
Mária!
Megint a France-ban szállunk meg, két éjszakára. Délelőtt a klinikán,
jelentem alássan, bevonultam. Néhány gyors adatfelvétel, a szemész csöppet
se restelkedik már elszörnyülködni, hétdioptriás a papilla, sejtettük. Hát
kérem, reggelre tessék korán bejönni, kész lesz a levél, Stockholmba,
estér lehet is már utazni, a berlini gyors, hálófülkével, ak kor indul.
Viszontlátásra, azaz hogy, várjunk csak! Egy kis formaság, az iratokból,
az aktacsomóból, amiből reggel a tanár megcsinálja a leletet, hiányzik
valami... Tessék gyorsan leszaladni a röntgenszobába... nem, nem fej, az
már mind meg van... puszta formaságból egy gyomorkép...
Gyomorkép? Minek az nekik? Erőlködve tűnődöm, nagyon megörülök, mikor az
elsötétített szobában, gyomrom előtt a függő ernyővel, magamtól eszembe
jut. Hát persze! gondolhattam volna, a kizárásos módszer nem lesz teljes -
a távoli feltevést, hogy a daganat mégis rákos eredetű, vagyis má
sodlagos, áttételes, mert elsődleges rák, furcsa módon, agyban soha nem
keletkezik - meg kell szüntetni. Ez esetben ugyanis kár operálni. No,
akkor nincs hiba. Nem tudom, honnan, meg vagyok győződve róla, hogy rákom
nincs. Nem is találnak semmi nyomot.
Ágyban töltöm a napot, dohogva, hogy nem láthatom kedves bécsi utcáimat.
Reggel már korán ott várakozunk Pötzl előszobájában. Előbb jött be, most
odabent tanácskozik az orvosokkal, készül az okirat.
Ekkor furcsa intermezzo.
Hirtelen kinyílik az ajtó, és Pötzl (negyedszer látom két hét óta) kilép,
de, úgy látszik, nem véglegesen, nincs nála semmi írás. Odasiet hozzám.
- Mindjárt, mindjárt - biztat -, mindjárt kész... Csak közben eszembe
jutott valami... Tessék csak leülni erre a székre gyorsan...
Leülök, ő fölém hajol. Nincs nála semmi műszer. Egész közel hajol, mint
aki súgni akar valamit, hátul, a koponyámon. De azt is tudom, hogy nem
erről van szó. Még most sem értem mitől, honnan, miféle gyerekkori,
eltemetett tárnából villant át rajtam a bárgyú érzés, hogy most meg fogja
csókolni a fejemet, lent, hátul, ahol "bibis".
Aztán észreveszem, hogy a fülét szorítja oda nagyon erősen, sokáig.
Hallgatózik, mint ahogy a szíven szoktak.
Kiegyenesedik, bólint.
- Úgy van! - mondja. - Na kérem, mindjárt megleszünk.
És siet vissza.
Félóra múlva kivonul a bizottság, élén a tanárral. Kezében az irat. Nem
adja még oda, leteszi az asztalra, maga elé. Mosolyogva, de elég
ünnepélyesen szólít fel mindnyájunkat, hogy üljünk le.
Aztán beszélni kezd, nyájasan, nagyon kedvesen. Közben biztatóan néz rám
néhányszor, ennél okosabbat nem is tehetne. Mert ez azt jelenti, hogy
`egyenrangúnak `tekint, lelkes lénynek, akit vele együtt az igazság az
életnél is jobban érdekel.
- Minden lelet egybevág. Megállapítottuk ezeknek alapján a legutóbbi
kísérletből is, hogy az agyvelő jobb felén, hátul a kisagyban, pontosan
körülírható helyen, jelenleg mintegy tyúktojásnyi hólyag növekszik. A
hólyag mögött, vagy benne, vérdaganat van, úgynevezett angioma.
Mindezekről kimerítő jelentést írtunk, amit, amennyiben a beteg jónak
látja...
És most, különös dolog.
Azt hiszem, csak én veszem észre, rossz szememmel, hogy Pötzl
összeszorítja a száját. Nincs benne kétség - ásítást nyomott el! Ásított,
igen ásított a lelet felolvasása közben! Ó, milyen közel került hozzám
ezzel, hogy megértem egyszerre, ó, milyen igaz részvétet érzek, olyan
igazat, mint ő velem! Igen, igen, drága dolgos társam, a bűn és butaság
ellen való harcban - rajtakaptalak, ásítottál, ne nyomd el, ne szégyelld!
Ó, hogy ismerem ezt az ásítást! szüntelenül zakatoló, álmatlan, embertelen
munka után, éppen ott, éppen akkor, éppen annak szeme láttára, akiért
tanultam, dolgoztam, erőlködtem, fizetség, hála, elismerés reménye nélkül,
talán azért, hogy szembeforduljon majd velem, leköpjön, fölém kerekedjék!
Ó, mennyivel több nekem ez az ásítás, mintha az álpátosz krokodilkönnye
buggyant volna ki szemedből, mikor az istení téletet kihirdetted előttem!
Már folytatja is, úgy tesz, mintha semmi se történt volna.
- "...amennyiben a beteg úgy határoz, ezt a jelentést rendelkezésére
bocsátom az általa választott sebésznek."
Feláll, mi is felállunk. Átadja az iratot.
- Tessék. A lelethez javallatot is csatoltam, természetesen alternatív
formában. Úgy értesülök, hogy Stockholmba akar utazni. Amennyiben
csakugyan felkeresi kiváló kollégámat, kérem, adja át neki üdvözletemet.
Az Isten áldja meg - és sok szerencsét!
Kézszorítás, kikísér bennünket a folyosóra. Most már szabad ismernem a
hétpecsétes "chiffre"-t, ahogy orvosok egymással leveleznek, be vagyok
avatva. Az utcán egy padon felolvastatom magamnak.
Rendkívül tanulságos irat. Már a múlt században műnyelv alakult ki a
diagnosztikában és terápiában, aminek etikettje a diplomácia nyelvét
közelíti meg. Bár hozzá íródott, nem Olivecronának van címezve a levél,
"általában" nem is sebésznek, csak annak, aki a másik nagyhatalom, a
kirurgia képviseletében, jónak látja vállalni, mint a nagyhatalom
nagykövete. A részletes és bámulatosan pontos diagnózis után, amit néhány
homályos adatból, tiszta spekulációval úgy állítottak össze, mint ahogy a
fizikus következtet, csalhatatlanul, mindig egyformán jelentkező
jelenségekből a soha nem jelentkezőre, mint ahogy Le Verrier jelölte meg
pon tosan az Uranos helyét, nagyságát, keringési pályáját, a helyet, ahol
keresni kell, más bolygók eltéréséből, semmi másból (dysmetria!) - a
határozott diagnózis után óvatos, határozatlan, feltételes javallat
következik. Belső kezelések nem látszanak hatásosnak. Valami mást kell
próbálni. Ha a se bész úgy látja jónak, további megfigyelés. "Eventuell
Operation."
"Esetleges műtét."
`Esetleg - `így mondja, jól tudván, hogy nem esetleg, hanem minden
bizonnyal és okvetlenül, különben elpusztul a beteg, csak az istenítélet
mentheti meg, mint a középkori bűnöst, akit meztelenül eresztettek össze a
páncélos lovag pallosával. A két nagyhatalom diplomáciája így érintkezik.
A neurológus nem parancsolhat a sebésznek, legfeljebb tanácsot adhat.
Utoljára bandukolok végig az Alserstrassen, a vén hídlás alatt, de már
hagyom vezetni magam, mert egyre határozottabban alakul ki bennem derék
sorstársaimnak, a kerge birkáknak makacs szokása, hogy nem egyenesen
mennek, hanem körbe igyekeznek, valami ismeretlen központ parittyapórázán.
Őnagysága pillanatra eltűnik, engem a falhoz támasztva. Kiderül, hogy
Szent Antal temploma előtt mentünk, ő beszaladt. Szótlanul veszem
tudomásul. Pár lépés után mégis megkérdem, mennyit ígért a kegyes szentnek
életem fejében? Csodálkozik, bizony ezt elfelejtette. Kereken megmondom,
mi a véleménye a szentnek ilyen üres fogadkozásról.
*
Úgy látszik, a hallból felszüremlő muzsika hatása alatt álmodtam, ebéd
után, az alább következő, hosszú, hosszú álmot. Háromtól ötig aludtam
csak - felébredve, sehogy sem tudtam összeegyeztetni a valóság rövid
idejét az álom tartamával.
A KOPONYÁK HEGYE
(Intermezzo)
`Vakító fénnyel nyirkos éjszakámban Csillárok íve gyúl ki hirtelen...`
`(Egy ifjúkori versemből)`
Igen, ez az a vakító fény, nem is lehet máshonnan, ennek az ifjúkori
emléknek távlatából került elő és annál ragyogóbb, minél sötétebb volt
nappalom és ébrenlétem. A muzsika is erősebb, mint imént a hallból,
álomfülem is pótol valamit a régi valóságból. És minden olyan felfokozott
és mámoros és dobogó, mint akkor, tizennyolc éves koromban, annak az
estének hangulatában, mely a "Hangversenyen" című verset inspirálta,
mintha nem is emlék, az a múlt volna még egyszer. De nem is hangverseny,
inkább operaelőadás, méghozzá valószínűen "Lohengrin", a nászinduló vagy a
búcsúzó ballada? Lehet, hogy mindkettő egyszerre. A színpadon tumultus,
tarkaság, jelmezes karok, a zenekarban diadalmas fortissimo. Maga a
páncélos és fehér palástos lovag azonban nincs a színpadon, nem is lehet,
hiszen itt ül, helyemen, a páholyban, várja, hogy sor kerüljön rá. Úgy
látszik, csakugyan magam vagyok Lohengrin, legalábbis a színész, aki
ábrázolja, izgatottan nézegetem a maszkom egy kis tükörben, azzal a kínos
szorongással, mint mikor felolvasást kell tartanom, és mindjárt a pódiumra
megyek. Mennék is, csak tudnám, miről kell beszélnem, és ragyogó jelme
zem ellenére csak ne lennék mezítláb... és csak tudnék gondolkodni, ne
suttogna mellettem valaki, a páholy sötétjében, makacsul és egyhangúan,
édeskés orrhangon... miért is suttog, hiszen úgysem értem a szavakat a
harsogó zenekartól? És udvariasnak kell lennem, nem szólhatok rá, hogy
hagyja abba, pedig mindjárt csöngetnek, hogy menjek a színpadra, és
tartsam meg a felolvasást... ugyan mit fogok felolvasni az üres papírról,
amit elfelejtettem teleírni? Mindegy, hiszen az elragadtatott hangulat
majd csak kisegít... viszont vigyázni kell, nagyon vigyázni... azonkívül
pedig most már nem is mondhatom le az egészet, az a dolog ott van a
színpadon, talán az első felvonásban felejtettem ott, meg kell találnom
óvatosan, anélkül hogy észrevenné... Remélem, hogy ott van, akarom, hogy
ott legyen, biztosan a padlón fekszik valahol, talán félrerúgták, de nem
gurították le a rivaldába, azt észrevettem volna. És még jó is, hogy
mezítláb vagyok, majd felolvasás közben óvatosan tapogatódzom és
keresgélek a lábujjaimmal, rá fogok ismerni a puha, gumiszerű anyagra, még
nem lehet nagyobb, mint egy tyúktojás vagy labda. Óvatosan tapogatódzom
majd az asztal alatt, és ha megtaláltam, észrevétlenül felcsempészem, vagy
megsemmisítem... De jaj, mi lesz, ha mégsem találom. Ha csakugyan
lesodorták azóta a zenekarba... mehetek utána, sohasem találom meg...
Úgy látszik, utóbbi történt, különben mit keresnék itt New Yorkban? ahol
most vagyok először, ha nem ide vezettek volna a szálak, boldogtalan
detektív, ami vagyok, abból a városból, ahol Lohengrin voltam, ami
lehetett Budapest, Bécs, Berlin, nem tudom. Erről tudom, hogy New York,
különben nem szédülnék oly keservesen a felhőkarcoló ötvenedik emeletén,
valahol, ahol ülök egy kis szobában és tárgyalok - miközben a szoba
folyton inog és hintázik, ami nem nyugtalanít, mert tudom, hogy a
felhőkarcolók felső emeletei így szokták, csak kellemetlen -, tárgyalok
ezzel a kreol bőrű, udvarias, de erőszakos, hatalmas fickóval, akiről
nagyon jól tudom, hogy Al Capone vagy efféle, csak nem áruljuk el
egymásnak. Nem áruljuk el, nagyon vigyázni kell, a `dologról `is burkoltan
és ra vaszul beszélünk, diplomatikus gonosztevők módjára. Én elmélkedem és
fecsegek, ő hallgatag és gúnyos, mint aki birtokon belül van, hagyja
erőlködni a másikat. De biztos, hogy őnála van, ő lopta el, tartogatja
valahol, valami páncélszekrényben, nem semmisítette meg, őrzi... És a
gazember úgy tesz, mintha a Lindberg-bébiről volna szó, és mintha nem
venné észre az ellentmondást, hogy én egy daganatról beszélek, ő meg egy
bébiről. Persze csak körülírásokkal mindketten, de hiszen nyilvánvaló, ha
én jól körülírt, kitapogatható képződményt mondok, ami semmiképpen nem
rákos, az nem egy csecsemő, mégis mindig visszatér rá, igen ám, de nem
hasonlít az ezredesre, mégsem lehet az. Nagy baj kezd lenni, mert folyton
"tapping"-et mondok, és szorongva érzem, nem ez az a szó, hiába, nem jut
eszembe a "kidnapping" kifejezés, és ő nem segít ki, pedig ő csak tudja.
Reménytelenül igyekszem meglágyítani, szavalok neki, hogy mutassam, milyen
szép a magyar nyelv, Reviczkyből szavalok, még énekelek is érzelmesen.
Pálinkát tölt, ez azt jelenti, hogy befejezte, nem tárgyal tovább, nem
vezet nyomra. Hetykén koccintok, de a pálinkának nincs íze.
És nincs íze a finom egzotikus ételeknek, amikkel itt Ankarában (mert
Ankarában vagyok) kínálnak, a tiszteletemre tartott banketten, ami nem
nagyon előkelő ugyan, kis csapszék söntésében vagyunk, négyen-öten
egészben, de hát ez Balkán. Nincs íze, pedig folyton eszem, habzsolok,
piláfot és más töltött dolgokat, hurkát és valami idegen, nyúlós anyagot,
ami ugyan hús, mégis édes. Hiába habzsolok, nincs íze, és a gyomrom üres
marad. Szerencsére a piros fezes helybeli szerkesztő dévajul kacsint, és
hív az ankarai éjszakába, zegzugos sikátorokon lopózunk, elragadtatva
ismételgetem, hogy Ankara egészen olyan, mint Velence... Biztat, hogy csak
menjek bátran előre, és megyek is... és már feltünedeznek, elcsapnak
mellettem az éj titokzatos hölgyei... Gyönyörű kígyózó alakok regényes
selymekben, gyorsabban loholok, az egyiket végre utolérem, csábító idomai
már megigéztek, mohón előrehajolok. Átkozott dolog, feredzse takarja el
az arcát, csak szemei csillognak. Megyünk egymás mellett egy darabig,
mormogva suttogok, várom a hangulatot, de rémülten veszem észre, hogy
késik, a nőnek nincs íze, pedig... Egy homályosan pislákoló laterna alatt
türelmetlenül letépem a feredzsét... aztán még beszélgetünk egy ideig,
vontatottam, közönyösen - de már tu dom, hogy vége mindennek, hiszen ez a
nővéremhez hasonlít, aki néhány éve halt meg, altesti daganatban. És már
nem szólítok meg senkit, biztos vagyok benne, hogy mindegyik őhozzá
hasonlít, a feredzse alatt...
Hiszen nem is ezt akartam én, más dolgom van nekem és hiszen ez nem is
Ankara, ez a régi múzeum, régi spanyol múzeum, Madridban vagy Sevillában,
de mégis az Alhambra lehet, az ám - milyen sajátságosan van berendezve,
régiségtár, természetrajzi múzeum, fegyvertár, ásványtár, képek, minden
együtt, zsúfolt rendetlenségben, ami azonban nagyon kedvemre van,
zavartalanul turkálhatok, az őr se zavar, néhány ládát kinyitok,
kotorászok a selymek, finom szövetek közt, kirakok könyveket, poros
iratokat az íróasztalom lapjára... Bizony, évek óta zaklat a gondolat,
hogy rendet kell csinálni az iratszekrényben és az íróasztalfiókban...
most nekifekszem, ezt el kell végre intézni. Iskolafüzetek kerülnek elő,
nini, hát mégis megvan még a herbárium, amire oly büszke voltam, szép
fehér itatósok közé préselt halványrózsaszín kökörcsin levelestül...
Kökörcsin, más növények, kacskaringós piros meg kék ágakkal- bogakkal...
hiszen ez mégse a herbárium, nagy csalódás, hogy örültem pedig, mikor
megtaláltam... de nem az, viszont mégis jó, erről is azt hittem,
elveszett, a Szobota anatómiai atlasza, és amit növényzetnek láttam, az a
vérerek bonyolult, színes képe, még a lüktetését is látni, milyen finom
tipográfiás munka, úgy látszik, vékony üveghálózattal csinálják, de
tényleg lüktet, és néhol csomóba verődik... Igen ám, az atlasz megvan, de
hová lett... hová lett a... mégis át kell vizsgálnom a szekrényeket és az
ásványokat és a fegyvereket, itt kell annak lenni, csak ne jöjjön az őr...
sajnos, múlik az idő és mindig csak képek, megint képek... grafikai
gyűjtemény, úgy látszik, igen, biztos, hogy az, ezt a rajzot megismerem:
ez Goya műve, szinte szívdobogást kapok, hogy az eredetit láthatom,
kétségtelen, jól ismerem - "A király gyümölcsöskertje", ez a címe, és
óriási tölgyfa terpeszkedik a közepén, és az ágakról, százával, akasztott
emberek lógnak, szánalmasan vékony, egyenes tartásban, fürtösen.
Borzalom borsódzik a hátamon, nem merek az akasztott ember arcába nézni,
pedig meg kell néznem, így, mikor még él, és ajkait görcsösen húzza szét,
mint a hal - bele kell néznem, hiszen írnom kell róla reggelre, kilencre
meg kell írnom a riportot, borzasztó, nem csalhatok, nem írhatom másképp,
mint ahogy a valóságban történt. Pillanatra ujjongó felszabadulás, hiszen
ez talán nem is valóság, hiszen álmodom, nagyszerű! Csak álom az egész, a
gyötrelmes detektívhajsza, szerte a vilá gon, hogy a daganatot
megtaláljam, nincs is daganat, nem kell tovább keresni, és az akasztott
ember sincs, tehát nem kell róla írni, nem kell az arcába nézni! Még egy
kicsit ődöngök itt, ezen az érdekes óriási téren, a tömegben, már nem
félek, akármi történik, hiszen úgyis csak álmodom, és mindjárt fel fogok
ébredni, nem is siettetem, érdekel ez a másik, idegen nagy város, bár egy
kicsit hideg van.
De nem ébredek fel mégsem, és megint elfelejtem, hogy csak álmodom, és
egyre nyugtalanabbul forgolódom, nyugtalanul és dideregve, a tömegben,
oroszul nem tudok, és a németet nem értik. Nagy kár, pedig most végre
nyomon vagyok, egyenesben vagyok, bár nem értik a szavam, látom és tudom,
a mozdulataimból és a hangjukból, hogy éppen `arról `van szó, `azért
`gyűltek össze, ezt akarják elintézni, a szónok is, az emelvényen, erről
szaval, a szél idehozza a csikorgó, kemény, ostorpattogáshoz hasonló szláv
szavakat. Hiába, nem be szélhetek, senki se ért, gúnyosan félrelökdösnek a
durva arcú, kiálló pofacsontú, rongyos figurák - nem mondhatom el nekik,
pedig ha tudnák, hogy én vagyok az, rólam van szó, velem kapcsolatban
szaladt össze az egész forradalmi népgyűlés, nem az akasztás volt a
fontos, hanem a nagy újság, a ki nyilatkoztatás, a közhírrététel, hogy
megvan, megtalálták, az vntudatos munkásság feltörte a féltett és rejtett
kincstárakat, és most birtokába veszi... Rendetlenül zakatol halántékom,
türelmetlenül topogok a hidegben, gyerünk már, gyerünk már, fejezze be a
nagyképű a szónoklatot... És csak ugyan, ordítva és lázadva lódul már a
tömeg, szétszalad a térről, a Kreml előtt futunk, aztán mellékutcákba
szóródunk, egy csoport mindig eltűnik a kapuk alatt... Az emberek
tanácstalanok, néhányan megállnak, veszekednek, nem erre kell menni, a
régi parlamentbe vitték, dehogy, ez a központi bizottság dolga, biztosan
átadták a palotában... Gyanús lépcsőkön botorkálunk lefelé, most hárman
vagyunk, egy micisapkás, hórihorgas szenesember és Vedres, a Galilei-
körből, aki később influenzában meghalt. Vedres fölényesen magyaráz,
bennfentes, húsz éve él itt, bízzam csak rá, ő job ban tudja ezeknél. A
daganatot bevitték a leltárba, de persze iktatni kell, lajstromozni,
bízzuk csak rá magunkat, öt perc alatt bevisz, ismeri a titkos ajtókat.
Ott is állunk, egy vasajtó előtt, most mindjárt beengednek, látni fogom -
ám az ajtó nem nyílik, Vedres bosszúsan toppant, ördög vigye,
tizenkettőkor bezárták, nem lehet semmit csinálni, csak holnap van
hivatalos óra. Hacsak... hacsak nem megyünk fel a permanenciába, egy
Szergejelev van ott, akit ismer, az talán tehet valamit, hogy még ma...
de mégis érzem, hogy benne vagyunk a bürokratikus labirintusban, sohasem
találjuk meg, amit keresünk.
Vagy már meg is találtam, inkább arról van szó, hová rejtsem, hogy ne
tudják meg, hogy szabaduljak meg tőle? Ki tudja, ki sejti - ha sejtenék!
hogy a nehéz, otromba csomagban, amit napok óta cipelek, újságpapírba
csavarva, mint egy dinnyét, a világ legnagyobb gyémántját rejtegetem,
hússzor akkorát, mint a Kohinoor vagy Orlov. De persze nem lehet
értékesíteni, kutya nagy darab üveg, ki hiszi el nekem, hogy gyémánt?
Feldarabolni nem tudom, műszerem nincs hozzá, egyben senkinek sem kell,
mihez kezdjek vele? Már megpróbáltam el hagyni, "véletlenül" letettem,
ottfelejtettem, mindig utánam hozták. Lopakodva nézek körül, látja-e
valaki, beleereszteném a csatornába. Nem, odaát figyelnek. Viszem tovább,
keservesen.
Nagyon keserves. Mindenki hazament már, az utcák üresek, úgy látszik, az
egész város kihalt, de kihaltak az erdők és mezők is. Nagy körökben kering
a hold, a zene is elhallgatott. A Tejúton túl, ez az a Tér, amiről
Arrheniusban olvastam, ködfol tok, spirálgomolyok, igen, ez a Táguló
Világegyetem. Ha egyszer tágul, egyre nagyobb lesz, egyre gyorsabban
szalad szét, hol teszem le ezt a terhet, vagy hol találom meg azt, amit
keresek, feltéve, hogy amint látszik, kiszabadult a vonzás köréből?
És még sok más város és vidék és ködfolt és spirálgomolyok...
És ekkor egy éles, világos szó, hangosan mondom ki, tagoltan, hogy el ne
felejtsem, hiszen vizsgáznom kell, talán már holnapra kiírták, és az
érettségi biztost nem ismerem. Szerencsére eszembe jutott a Tétel.
"Ko-po-nya", szótagolom.
És íme, hozzák, hosszú sorban hozzák a koponyákat, és gurítják le, a
völgybe. Kupacok alakulnak, némelyik akkora már, mint maga a hegy. Okosan,
fölényesen bólintok, mint a jó tanuló, akit nem lehet tetten érni.
"Koponyák hegye" - súgom magyarázva, valami rossz tanulónak, akit nem is
látok. És művelten hozzáteszem: "Golgota".
Úgy bizony, golgota és nem "tapping" és nem is "kidnapping", kedves Al
Capone barátom.
És most, ha ordítok, csakugyan fel fogok ébredni, mert a hátgerincemen
fekszem kifeszülve, és nem bírom tovább.
ISTEN NEVÉBEN - ÉSZAK FELÉ
Az álom, külső időben is, elég hosszú lehetett: már sötétedik, mikor
felkeltenek. Kábultan, kóvályogva cihelődöm. Még három óránk van, pont
kilenc órakor indul a vonatom Berlinen át. Külön hálófülkém lesz.
Őnagysága vállalja, éjszaka, a határvizsgálatokat, reggelig alhatom.
Április huszonnyolcadika van. Élénk, csípős kis szelek fütyülnek a "bécsi
hegyeken". Felkészülök rá, hogy ez most fokozódik, a tavaszi hűvösség:
művelt vagyok, bár először utazom életemben északra - délkelet kényelmes
fia -, tudom, hogy odafent még nem vagyunk túl a télen. Igaz is,
jégeringet kell venni, ha még van nyitott bolt, már tegnap akartam
mondani. Jegy, vízum, pénz - minden rendben van? Rendben, siessünk, Gáspár
Bandiék lent várnak a hallban, több dolgunk már nem lesz, átmegyünk
vacsorázni a kedélyes kis körúti kocsmába, a csomagokat közben felteszik,
onnan egyenesen a pályaudvarra visznek. (Ettől kicsit fázom, a taxit bírom
legkevésbé, nem lehet benne lefeküdni, olyan lesz tőle a fejem, mint egy
sebtiben teletömött szatyor, amiben szétesnek és lötyögnek és összekeve
rednek a kibomlott csomagok.)
Gáspárék kedvesek, jókedvűek. Kató dicsekszik, hogy a Móricz
Zsigmond-fordítás vége felé jár, óriási kötet lesz németül. Bandi azért
elég sűrűn nézi az órát titokban. Mi az, Frici, nincs baj? Nincs, minden
jól fog menni, miért, annyira rosszul nézek ki? Dehogy, csak mert... Hát
bizony, elég mogorva vagyok, magam is érzem. Talán csak azért, mert este
van, és éjszaka lesz. Ha reggel indultunk volna, sokkal élénkebb lennék.
Este van, a szél fú. Este és hidegben észak felé indulok. Kicsit sok az
ossziáni borongásból ... "elmaradsz hát, Homér, fénydús egeddel?" s lehet,
hogy most már... kamaszkori versem sorai bukdácsolnak hideglelősen
emlékeim között, az "Északi fény" című, mely komoran sejti, hogy végül
minden északra tolódik, a hó és jég közé, ahová minden iránytű mutat.
Észak felé, észak felé Fordul a vasszilánk Nem tudja visszatartani
Egyenlítői láng Egyenlítői tengerek Meleg hullámín át Észak felé, észak
felé Követve csillagát...
Hát szervusztok, szervusztok - igen, igen, hogyne, viszontlátásra.
Várjatok, gyerekek, ide a sofőrt mellé szeretnék ülni, jobban bírom.
Hagyjátok le, tudok ülni magam is.
A pályaudvarra csak a hűséges Jóska kísér ki bennünket. Jó is, hogy van
valaki. Utálatosak ezek a bécsi pályaudvarok, piszkosak, bűzösek, komorak,
és mindig hideg van, és mindig esik, és milyen gyalázatos a világítás. És
hogy ordítoznak a hordárok, és Jóskának is lóg az orra, ezt már nem bírom.
Tudatára eszmélek, hogy a jókedv és viccelődési hajlam nem hangulatból
jön, szükségem van rá, mint valami bódítószerre. Erőltetni kezdem,
akármilyen ellenszenves e pillanatban. Ahogy fel- és alá botorkálunk a
sínek előtt, húzni kezdem a lekókadt Jóskát. Nem mulatság előzékenynek
lenni, mi? jó volna most a Café Basteiben üldögélni inkább, Gusterllel,
forró tea mellett. Ne félj semmit, egész más lesz az, mikor visszajövök
Stockholmból. Tudod, ahogy álmomban volt, amit múltkor meséltem,
emlékszel? Tudod, nem leszek még egész jól, de a műtét természetesen
sikerül, csak még olyan lábadozóféle leszek, tudod... de persze rögtön
megyünk fel Pötzlhez, jelentkezni... Egy kicsit nehezen fog menni, érted,
még nem le szek egész jól, mint említettem, például négykézláb mászok fel
a klinika lépcsőjén, egyelőre, illetve a térdeimen és a kezemen olyan kefe
lesz, mint a lábatlan koldusoknak, akik az utca szélén araszolnak. És
Pötzl elém jön, nagyon udvariasan és édeskésen és tapintatosan úgy tesz,
mintha nem venne észre semmi különöset, örömmel fogad: "Á, á, freut mich
sehr, also gut gelungen? gratuliere..." ,Jawohl, Herr Professor, vorläufig
aber, wie Sie sehen...", mire ő gyorsan "ja, ja, sind noch einige
schwierigkeiten, es wird schon... es kann noch vielleicht..." És némi
kínos feszengés után másról beszélünk, én udvariasan elbúcsúzom, és kezdek
háttal fordulva lefelé mászni a lépcsőn, araszolva a kefékkel.
Jóska orra már mozog, brummogva röhög, minden rendben van, nem kell
elérzékenyülni, "szánalmas szavakat" mondani, "szervusz, szervusz", és a
vonat elindul.
Mindjárt behúzódom a hálófülkémbe, egész jól el tudok helyezkedni, ha
fekszem, nem érzem annyira a rázást. Most persze jó volna, ha valaki
felolvas, nem kellene gondolkodni. Szerencsére sok altatót vettem be,
arra ébredek, hogy szürke már a láthatár, a legnehezebbet megúsztam, és a
határon is túl vagyunk, az új Németországban. Különös így viszontlátni,
kerek huszonöt esztendő múlva. Milyen fiatal voltam, alig huszonhárom
éves. És milyen lángoló és tragikus és veszekedett. Első feleségemet, a
bársonyszemű, szelíd és szenvedélyes színésznőt hoztam ide, romantikusan
szöktettem meg férjétől, sötét öltözőkön és süllyesztőkön át, revolverrel
a kezemben. Fél évig bujkáltunk Berlin mellett, a szép ifjú Friedenauban,
úgy éreztük, örök élet kezdődik, este az erkélyen a csillagokról
beszéltünk. Milyen friss volt akkor Németország, csupa hetykeség,
vállalkozás, készülődés - emlék szem, az épülő külvárosokban három évre
ingyen kapott hatszobás lakást, aki hat évre lekötötte. Humoros és
tragikus írásokat küldözgettem haza, ujjongva fedeztem fel a várost.
"Berlin eszik!" kiáltottam elragadtatva, a "belegtes Brötchen" az
Aschinger-palotában, mint mikor fejlődő csecsemőről küldünk tudósítást.
Németország most mintha komolyabb és illedelmesebb lenne. Újjászületése,
úgy látszik, nem olyan derűs és könnyel mű, mint születése volt. Új
építkezést nem sokat látok, pedig arra számítottam. Egy szerény, csinos
kis épülő házon végre feliratot fedezek fel: `"ezt se tudtuk volna emelni
Vezérünk nélkül ". `Nem tehetek róla, a gimnazista vicc jut eszembe: "te,
ezt az új házat én hagyom építeni." "Te?" "Hát persze - hagyom, hogy
építsék." Egyéb jelképével a megváltozott időknek nem is találkozom többé.
Ebédidőben érkezünk Berlinbe, a külső pályaudvaron. Őnagysága előresiet
a szembeni szállodába, én visszamaradok borotválkozni, csak menjen, majd
áttalálok. De kiderül, hogy önbizalmam túlzott volt. A borotválkozás még
sikerül valahogy, de aztán elvesztem az összefüggést. Lassan, totyogva
igyekszem a kijárat felé, ám meg kell értenem, hogy egyedül képtelen
vagyok már egyenesen járni. Lépteim befelé fordulnak - ezúttal
határozottan tréfásan hat rám, hogy `körbe megyek, `mikor előrenézek.
Igen, kerge birka, ismétlem diadallal, őszintén jólesik, hogy test és
lélek `kettősségét, `amiben hiszek, alkalmam van kísérletileg ellenőrizni
- hiszen lám, teljes tudatomnál vagyok, normálisan érzek, és helyesen
gondolkozom, és a testem mégsem engedelmeskedik, illetve engedelmeskedik,
de nem nekem. Valaki másnak, aki belém bújt. `Külön lelke van a testnek,
`az "én"-től független, és a különlétek most ellenem fordult, fellázítja
ellenem a testet.
A helyzet határozottan humoros, stílszerűen `német `humor, "Fliegende
Blätter"-szerű. Ugyanis belekapcsolódik a külső világ. Ha görbén bár,
mégis elérem valamelyik kifelé vezető ajtót: egyenruha áll elém, "Bitte
die Fahrkarte". Nem adhatom oda a legjobb akarattal se, hiszen a feleségem
magával vitte. Csüggedten mászok tovább a következő ajtóig, "Bitte die
Fahrkarte", itt se engednek ki. Ez ötször ismétlődik, míg a hatalmas
csarnokot körülbotorkálom. Magyarázkodni fáradt vagyok, úgy fest a dolog,
soha nem kerülök ki innen, hiszen ha tudnék is egyenesen járni, nem
engednek ki. Elkapott a vonzóerő, mint egy bolygót, most örökké itt fogok
keringeni a központ körül, a falak mentén. Félóra múlva, mikor már úgy
érzem, elvesztem, őnagysága mégis rám talál. Kétségbeesetten keres már, mi
van velem? Őszintén bevallja, azt hitte, megszöktem valamelyik vonattal,
elmenekültem a rám váró stockholmi műtét elől. Nála van a jegy. Büszkén és
emelt fővel vonulok ki börtönömből, ahol már rég elvesztettem a
tájékozódást, magamtól nem is tudtam volna, merrefelé kell kijutnom.
Az ebédet azzal hárítom el, hogy zsíros az ángolna. Ebéd után új dolgot
próbálok: levelet írni anélkül, hogy látnám a betűt. Elég jól sikerült,
ebbe bele kell majd gyakorolni magam - lám, beidegzett ujjaknak nincs
szüksége a szemre, behunyt szemmel is lehetne írni, plasztikus
sorvezetővel, ezt sza badalmaztatni fogom. Szabatos Gyulának írok, és
Szórakozott Gyulának, Cininek és a grófnőnek - azt hallom, egész jól el
tudták olvasni.
Miután néhányszor megtiszteltem a mosdótálat, ez a borongós délután is
elmúlik. Tizenegykor indul majd a vonat Trelleborg felé, ez már
Skandinávia. Mint nyűgös gyerek, makacskodom, szeretnék végigsétálni még
egyszer az Unter den Lindenen. Ha már itt vagyok. Át is vergődünk a
Friedrichstrassén - éppen jó, vasárnap van, csak a kirakatokat látni, a
boltok nincsenek nyitva. Igene igen - nini a Café Kerkau, mégis
megismertem. Ó, hányszor üldögéltünk ott fent a félemeleten, a bársonyos
szemű Judik Etellel! "zwei Melange, schön"! - mondta az Ober, és elrohant,
mi a lapokba temetkeztünk. Mennyi hír a nagyvilágból. Párizs, London,
mennyi képeslap - ide nézz, boga, látod ezt? tudod-e, hogy ez már komoly
dolog? ez nem csalás, fotográfián látni, a levegőben van, ez Blériot
repülőgépe, tavaly Pesten is járt... azt írja, a napokban teljes egy órát
töltött a levegőben! repülni fogunk, hallod-e, nekünk már nem autónk,
repülőgépünk lesz, ha gazdagok leszünk! Igen, igen, de most hagyj
olvasni... Valami undok új betegség tört ki Spanyolországban, halálos
influenza...
A trelleborgi gyors igazán finom, úri vonat. Hálófülkénk kicsi, de
pompásan fel van szerelve. Fél füllel valamit hallok, hogy tengeren
megyünk át - nyilván rosszul értettem, kábult vagyok, hogy mehet a vonat
tengeren, vagy valami hídról van szó? Igyekszem gyorsan elaludni, hat
órakor érkezünk meg reggel, s máris elég hűvös a levegő.
Arra ébredek, hogy a vonat hullámzik alattam. Mi ez? Földrengés, vagy
rosszul vagyok megint? Feltápászkodom, felhúzom a függönyt. Láthatár
helyett, az ólomszínű éjszakában vörös vasfalak merednek az ablak előtt.
Papucsban, hálókabát ban kikecmergek a folyosóra. A lejáró alatt vasburok,
a kerekek nem forognak. Mégis hullámzik. Leszállok, pár lépést teszek,
kikerülök az alagútból, melybe a vonatot betolták. Hajón vagyunk, óriási
kompon. Ég és tenger egyetlen, fekete folt, csak a bóják világítanak.
Valahol, nagy messze - éjszaka mindig nagyobbnak tűnik a láthatár -,
hunyorgó lámpasor. A korláthoz támaszkodó matróz idegen szóval felel
valamit halk kérdésemre - halkan beszélünk, mert mindenki alszik hajón és
vonaton. Nem értem meg, ez már valami skandináv nyelv. A távoli fénysor
felé mutat. "Kjöbenhaven" - mondja. Koppenhága - aha -, értem, németre
kell keményítenem a lágy svéd szavakat. Pár perc alatt kihámozom belőle,
hogy két és fél órája vagyunk vízen, és hogy pontosan hat órára
Trelleborgban leszünk. Visszamászom a kabinba, de már nem tudok elaludni.
Hideg, rideg, tengerparti reggel. Hajók és mólók és emelők és traverzek
vasvilága - honnan ismerem? igen, igen, Whistler grafikáin láttam ilyet,
lám, a nagy Látó hogy megelőzi számunkra a meglátott valóságot!
Gyerünk, gyerünk, elég volt az utazásból - nem vagyok semmire sem
kíváncsi. Nem, nem így képzeltem első északi utamat. Hál' Istennek, a
szabad pályaudvar mindjárt itt van a hajóállomásnál. Ezen a kis vonaton
csak Malmőig megyünk, más fél óra, ott szállunk át a stockholmi gyorsra.
A fülkében megcsap az idegen ország idegen berendezése, padok helyett öblös,
óriás, pompás karszékek, nálunk régi kandallók előtt lát ilyent az ember.
Világoszöld tájakon futunk át - milyen tiszta, fürdetett, édes, éles a
levegő, zöld, mert többnyire fenyő, de itt-ott még hó kandikál a halmokon.
Malmőben átszállás. Az étkezőbe megyünk reggelizni. Helyes kis vendéglő,
oldalt kasszafülke, a kasszírkisasszony, világosszőke Solveig,
barátságosan mosolyog, úgy kell neki mondani: "fröken". A pincér - "szmőr
gusz burt."-ot ajánl, most hallom először a fogás nevét, ami hat hétig
étrendem tengelyévé válik. Gondolom, afféle apéritif, elszörnyedek, amikor
negyvenféle ízelítőt kezdenek lerakni asztalunkra - a rózsaszínű és kék és
zöld halak és sültek és vagdalt- golyócskák közepén hatalmas
ezüstszilkében tejszín. Sajnos, nem érzem az ízét semminek (akárcsak
tegnapi álmomban), csak az egyik halról állapítom meg csodálkozva, hogy
édes: hogyne volna, hiszen málnalekvárral van elkészítve.
Sötétzöld és világoszöld és megint sötétzöld - messze a tizennégy órás
úton, fenyvesek közt robogunk. Fenyőfa, kék tavak, pirosra festett
faházak, véges-végtelen: ez "Sverige", a dombok és csobogó források és fák
körül sötétlő kék vizek és sziklák közt pirosló tanyák naivan regényes
tája. Oly egyszerűen mosolyog, hideg bájjal és udvariasan és előzékenyen,
mint egy falusi menyasszony.
De nagyon, nagyon fáradt vagyok már, mikor három óra felé a vonat berobog
a fővárosba. Csak annyit látok, hogy tengerparton vagyunk, öblök és
csatornák közt futottunk. Es még egy szikrázó torony is felvillan, a
városház aranykupolája. Többet egyelőre nem jelent számomra Stockholm, és
nem is fog jelentem négy hétig. H.-né fogad bennünket, akit Pestről
értesítettek. Autóba csomagolnak, az ablakon keresztül csak aszfaltot
látok. Igazán úgy látszik, kész vagyok, nem vágyom többé semmire. Fehér,
tiszta lépcső előtt állunk meg. A homlokzaton fekete betűkkel "Serafimer
Lazaretted". Feltá íďçáôîáë á ěépcsőn, amelyen soká nem fogok
visszajönni... ha visszajövök. A folyosón, közel a lépcsőhöz, egyszerű
betegszoba, egy személyre. Két tiszta, sudár termetű, fehér bóbitás
ápolónő vesz át, levetkőztetnek, és az ágyba ejtenek. Irataimat elveszik.
A marathoni futó átadta az üzenetet.
"LE MIE PRIGIONI"
A szelíd, kedves Silvio Pellico, a "Francesca da Rimini" szerzője, írta ki
könyve fölé ezt az igénytelen címet: "Börtöneim". Tíz esztendőt töltött
Osztrák-olaszországban és később Spielbergben, különféle fogházakban mint
Ferenc császár foglya, a múlt század elején. Mindig szerettem ezt a
könyvet, halk, elbájoló tárgyilagosságát, úgy számol be embertelen
szenvedéseiről, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába
vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértőjét lássák benne.
Talán szabad - fantasztikus regényről lévén szó, (mert Európa huszadik
századának valóságát minden képzeletet felülmúló kalandnak érzem) -, talán
szabad a régi mesék száraz és szimpla jelképességével tíz évnek nevezni
életemnek azt a tíz hónapját, aminek érdekesebb részéről, az első három
hónapról itt beszámolni igyekszem. A "Serafimer Lazaretted" betegágyán
sokszor jutott eszembe Silvio Pellico, s erőt véve indulatos
természetemen, arra gondoltam, hogy fogadná ő, milyen természetesen és
türelmesen a sorsot, aminek Ferenc csá szár éppen úgy végrehajtó közege
csak, mint egy ártalmas daganat. Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint
figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem
történik - ezúttal, először életemben, nem az "igazság" ked véért, ami
megszűnik és betöretik a fejjel együtt, mikor kimondatott: a `valóság
`kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha történetesen nincs módunkban
közölni többé. Soha nem voltam oly kevéssé lírai, mint magánéletemnek
ebben a legszubjektí vebb korában.
Őnagysága szobát vett ki a "Cosmopoliten Panzió"-ban a Nybro- gatanon.
Tíz óra felé naponta bejött a kórházba, és késő délutánig ottmaradt. Tőle
kérdezősködtem egyet-mást a városról, ahol éltem, s amiről kevesebbet
tudtam, mint Tokióról. Ágyamból látni lehetett a büszke aranykupolás
tornyot, mely óránként ünnepélyesen és zengzetesen dalolta az idő múlását.
Ez volt minden összeköttetésem az idővel, mert piros zsebórám, aminek
mutatóit úgyse láttam, elromlott, és az ember idegenben takarékos. Mint
szakmabelit, őnagyságát különben szívesen fogadták az orvosok: már az első
nap büszkén mesélte, hogy a tanár meghívta műtéteihez, és nagyon kedvesen
magyarázott neki.
A rám váró műtétről az első nap senki se beszélt. Megérkezésem után,
tompán és közömbösen, azt vártam, rögtön az asztalra fektetnek. Altatót
kértem, és nem érdeklődtem. Másnap reggel hatig aludtam, akkor bejött két
fehér sapkás sziszter, megmosdattak, és friss ágyat húztak alám, oly
módon, hogy fölemeltek, s míg az egyik a levegőben tartott, a másik pedáns
ügyességgel kicserélte a lepedőket. Egyik se tudott németül. Nyolcra
bejött a kedves, karcsú Kerstin sziszter, üde szagot és mosolyt és
reggelit: tojást, vajat és sajtot hozott. Jól beszél németül és angolul,
tőle tudtam meg, hogy műtétről most szó sincs, engem éppen úgy meg fognak
vizsgálni, mint akármilyen beteget, aki jelentkezik. Csodálkozásomra, hogy
hiszen tökéletes és hibátlan diagnózist hoztam, megtudtam, hogy az itt
csak formaság - udvariasan és tisztelettel át vesznek mindent, de a házi
vizsgálat nem marad el. Tehát az is lehet, hogy meg se operálnak? - kérdem
álmélkodva. Ha a tanár úr nem tartja szükségesnek, miért operálnak?
Reggeli után, amit nagy nehezen megettem, körülnéztem cellámban. Tiszta,
nagyon egyszerű kis szoba. Csak ha szükségem van valamire, derül ki, hogy
minden tárgy modern és praktikus. Az éjjeliszekrény négyfelé nyitható, a
kerekeken járó ágyat fel lehet emelni, mögöttem a falon telefonhírmondó.
Tízre egy bentlakó német orvossal, vizitútján, benyit Söjkvist asszisztens
úr, nagy örömmel fogadom, pompásan beszéli a nyelveket, egyébként is
európai jelenség, humora van, és érti az allúziókat. Bejárta a világot,
Pesten is volt már, mulatok, ahogy kimondja: "Márgitsziget" - a paprikás
csir ke tetszett neki, de a leveseket túl zsírosnak találta. Állapotomról
kevés szó esik, inkább csak tréfálunk. Mintha csakugyan látogatásról volna
szó. Szinte meglepődik, mikor rosszul leszek, és a lavór fölé hajolok. Na,
mondja csaknem megbántottan, úgy látszik, rossz hatással vagyok önre, már
me gyek is.
Fröken Kerstin kitárja az ajtót. Nagy darab szolga jön, emelőt dug az
ágyam alá, húzni kezdi. Az ágy kigurul a folyosóra, végigrobog a
földszinten, beáll a liftbe, leszalad a pincébe. Végighúznak az alagsoron,
az egyik szoba előtt letesznek. "Oogen", olvassa a szolga az ajtóról,
robinzonjeleimre, amiben a német "Augen" szót ismerem föl. Kez dődnek hát
elölről a vizsgálatok. Mint öreg, kiszolgált frontharcos, nagyot sóhajtok,
tudom, hogy most ácsorogni, várni kell, aztán mereven ülni sokáig,
figyelni a jeleket, tűrni a tükröket. A mellém tolt ágyban a már ismert
világosszőke haj, sovány, intelligens vonású fiatalasszony. Látom, hogy
újonc, drukkol, emelkedni próbál, szeretném meg nyugtatni, de nem tudok
svédül. A szobából internacionális hang, ez mindenütt egyforma: felcsukló
gyereksírás, a kicsike biztosan megijedt a villogó tükörtől. Összenézünk
betegtársammal, ránevetek, ő is elmosolyogja magát, legalábbis úgy érzem.
Hozzászoktam, hogy rekonstruáljak minden fényjelet, kiegészítsem
emlékeimből - kezdem megszokni ezt a furcsa háromnegyedhomályt, amiben
élek, szinte már kellemes. A formákat elég jól látom még, képzeletem
megtölti őket, mint festő az üres keretet. Hangból és mozdulatból
következtetek rá, milyen lehet az arc, amivel szembekerülök. Környezetem
néha csodálkozik, hogy én, aki színeket és árnyalatokat nem tudok már
megkülönböztetni, észreveszek futó grimaszokat, amik ép szemnek elkerülik
a figyelmét. Magam is csodálkozom, egyszer átvillan rajtam a jeges
rémület, talán már meg is vakultam. Amit látni vélek még afféle
álomszövedék csak, szavakból és hangokból építem vissza az eltűnt
valóságot, mint ahogy az elalvás pillanatában használja fel lelkünk a
becsukó dó szem előtt ugráló `phosphenákat, `hogy élethez hasonló képeket
állítson össze belőlük. Ott állok, valóság és képzelet küszöbén, s kezdem
nem tudni, merről jöttem - testi szem és lelki szem összefolyik, s már nem
biztos, melyik irányítja a másikat.
Ezeknek a föld alatti vizsgálótermeknek is inkább érzem, mint látom komor
hangulatát. Cipelnek jobbra-balra, ültetnek furcsa székekbe, forognak a
korongok, villog a tűzsugarú lámpa, kérdeznek és felelek. Itt aztán igazán
"eset" vagyok csak, semmi más, ez a fiatal orvos nyilván soha még a nevem
sem hallotta. Nem fűződik hozzám egyetlen képzet se. Se jó, se rossz.
Viselkedésemen dől el, rokonszenvesnek tartson, vagy ellenszenvesnek.
Igyekszem szabatos lenni, nem mondok egy szóval se többet, mint ami a
tárgyra tartozik. Mégis meg hökkenek, mikor kérdésemre, mit talált?
csodálkozva néz rám - mi köze ehhez egy közönséges "eset"-nek? Kissé
gúnyosan biztosít róla, hogy a leletbe pontosan bevezetett mindent,
biccent, és a következő beteget kéri.
Dél van, mikor a kanyargós folyosókon át visszagurítanak. Istenem, húsz
órája élek itt, jaj, mégis milyen megnyugtató, otthonos érzés, mikor
felismerem szobám ajtaját! - otthon! de milyen viszonylagos fogalom ez! az
odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót, mint
ahogy otthonunknak érezzük az öreg földet. Nekem most ez a szoba az
otthonom, távol, északon, amiből semmit se láttam, és kényelmetlenül
igyekszem másra gondolni, ha eszembe jut, fogom- e látni egyáltalán?
Nem is az egész szoba, csak az ágy, nem is az ágy, csak az a vacok, amit
párna és lepedő között kiástam magamnak, hogy kényelmesen tudjak feküdni,
oldalt, ha jön az émelygés és szédülés. Asztalkám már meg van terítve. A
tejszínnek mindig örülök, de ez a furcsa szürke dolog gyanús - no persze,
puding. Puding ám, de halból és közepén az elmaradhatatlan lekvár. Hát ezt
majd máskor.
Őnagysága csak háromra jön le, műtétet nézett végig, ami hat óráig tartott
egyfolytában. Természetesen agyműtétet, ebben a kórházban nem is operálnak
mást: az agysebészet négy világközpontjának egyike ez a stockholmi. Mint
elítélt a Sing Sing siralomházban, mégis úgy érdeklődöm a "kolléga" esete
felől, mint akinek semmi köze az egészhez, hiszen kegyelmi kérvényemet
beadták... Tudákos szakkifejezéseket használok, ol vasmányaimból.
Ahelyett, hogy azt kérdezném, amit szűkölve és vinnyogva kérdez tőlem a
tudatom küszöbe alatt, ott, valahol a daganat mögött meghúzódó,
összenyomott, megfélemlített vacogó Élőlény: hogy ordított-e és
igyekezett-e menekülni a tátott koponyájú vadállat, hogy csurgott-e a vér
és a velő a nyitott agyból, hogy nyitott szájjal és fennakadt szemekkel
elájult-e végre, hörögve, a kínpadra feszített áldozat - ehelyett úgy
érdeklődöm, mintha egy precíziós fizikai kísérletről vagy órajavításról
volna szó. Aha, igen, értem, értem, szóval az elülső agylebeny volt
gyanús... a ventrikulográfia odamutat... húszéves lány? hm, elég fiatal.
No és - megtalálta pontosan? Hát képzelje, mégse ott volt... ezer eset
közül egyszer ha előfordul, hogy a végső lokalizálás tévesnek bizonyul.
Úgy látszik, van egy ritka lehetőség, mikor a töltött agykamrák eltolódása
kétféleképpen értelmezhető... Képzelje, kinyitja a burkot, és nincs
semmi... az agyvelő sima és fehér... Ejha! no és Oliv... ? Egy arcizma se
rándul, még csak a szájába se harapott, nincs az a sebész, aki ilyenkor el
ne káromkodja magát... Zavartan fordultam el, ilyen pechem van, az első
műtétnél, amit mutat nekem: a világhírű sebész tévedett... No és!...
szóval, kiderült, hogy nincs is daganat? Dehogyisnem, várjon csak. A tanár
pillanatig gondolkodik, aztán nyugodtan bevarrja a burkot, visszateszi a
kivágott csontkorongot... Közben intézkedik... Beteget vigyék vissza a
röntgenszobába, agykamrákat nem kell újra tölteni... még egy felvételt
kérek, félóra múlva folytatjuk a műtétet. Elszörnyedek. Az istenért, tanár
úr... félóra múlva? Bizony, most a halántékát kell kinyitnom, tudniillik
most már bizonyos, hogy ott a daganat. De hát... nem lehetne holnap...
vagy mikor ez a seb begyógyult?... Mosolyog. Kedves kollegina, tudnia
kellene, hogy ha egyszer egy olyan agyvelőt, amiben daganat van,
megbolygattunk, akkor már ki kell vennem a daganatot, különben... Ha
rögtön nem találom meg, és nem távolítom el a baj okát, az a lány
huszonnégy óra alatt halott... Nem vitatkozom tovább. Félóra múlva hozzák
vissza a beteget, a tanár habozás nélkül belefog az újabb műtétbe.
Tenyérnyi korongot vés ki a koponyából, a bal halántékon. Visszafojtott
lélegzettel lestük, mi lesz... szentisten, ha itt se talál sem mit... Ő
teljesen nyugodt, mint aki kétszer nem tévedhet, csak egyszer. Elzárja,
kihajtja a csonthártyát, elcsípi az összes ereket... belevág a dúrába,
szétnyitja, belevilágít... Fölébe hajolunk. A sima, fehér agyvelőrészen,
pontosan a kifaragott nyílás közepén óriási, kerek, vörös daganat, mélyen
bele süppedve az agykéregbe... mint egy gránátalma...
- Szóval, mégis megtalálta.
- Azért tartott ilyen soká... A második műtét, amíg kiszedte, maga négy
óra volt.
- A lány?
- Alszik. A tanár meg van győződve róla, hogy túléli... Most már én is.
Délutánra újabb vizsgálat volna, de kikönyörgöm, hogy holnapra halasszák.
Ellenben a fürdőt nem lehet elkerülni, megint elcipelnek, ágyastul. A
lécespadlójú fürdőszoba nem túl meleg. Két öblös fakád áll benne, mint
nálunk a szőlőkben. Kö vér, kedves néninek adnak át. Csak nem?... De igen,
ő fürdet meg, már tépi is le rólam a köpenyt, belefektet a kádba, húzza
rám a vizet, erőteljesen csutakolni kezd. Igaz. Svédországban vagyunk,
ahol nem számít a meztelenség. Fürdetéshez asszonyok jobban értenek, ez a
szempont valóban fontosabb, mint a konvencióké. Egy perc múlva behunyt
szemekkel adom át magam, ahogy ötéves koromban tettem... még az is
jólesik, hogy az eré lyes nénike dörmög és haragszik, miközben a hajamat
szappanozza, biztosan rosszul tartom szegény, zúgó fejem. Egyébként is
folyton beszél, pedig tudja, hogy nem értek egy kukkot se.
Visszakerülök a szobámba, leveleket nyújtanak át. Az első postám, Pestről,
ahol három nap óta már tudják, hogy ma itt leszek. Dénes mulatságosan
tájékoztat az ottani dolgokról. A sorok között valami gyanús nekem, ahogy
felolvassák - felol vastatom az őnagyságának adott tájékoztatást is.
Diadalmasan állapítom meg a burkolt célzásokból, hogy az ügyvédi
eljárásokat elhalasztották, de a biztosítótársaság nem tréfál: két
elmaradt részletre hivatkozva, újabb orvosi vizsgálatot követel. Dénes
majd elintézi, nem lesz semmi baj. (Illetve, baj lett ugyan, de nem velem
- a biztosítótársasággal, ami pár hónap múlva felszámolt. Talán jobb lett
volna, ha nálam biztosíttatja magát.)
Öt órakor nyílik az ajtó. Hárman lépnek be. A délelőttről már ismert
kedves, elmés Söjkvist, egy fiatal szemész és egy magas, vállas, szőke
hajú és szőke arcú, százszázalékosan északi férfi.
A tanár.
OLIVECRONA
Arról ismerem meg, hogy ő lép először ágyam elé, Söjkvist és a másik,
ismeretlen orvos tisztelettel oldalt állnak. De különben is... már az
ajtóban, mikor beléptek (bár arcokat nemigen látok), tudtam, hogy ő az.
- Hogy van? - kérdi és kezet nyújt. Nem "na, hogy vagyunk?", vagy "hát
hogy vagyunk?", ahogy szokták. Igen, határozottan hűvös, de korántsem
tartózkodó. Udvarias, de udvariassága nem kényszeredett, érezni, hogy
legmeghittebb hangja is ilyen.
Nem vizsgál, nem is kérdez ki. Ez nem lep meg, hisz tudom, hogy látogatása
csak formaság. Az adatokat vizsgáló orvosok naponta közlik vele, mindent
tud rólam, amire szüksége van. Mégis, furcsán hat rám, hogy betegségemről
nem beszélünk. Az a különös hangulat fejlődik ki bennem, mintha túl a
betegségen is képe volna rólam, akár téves, akár helyes, de határozott.
Kicsit megalázónak érzem, hogy állapotomról való saját vélemé nyemre nem
kíváncsi - egész közönyös laikusnak tart? vagy épp ellenkezően,
fantasztának (hallotta, hogy költőféle vagyok), túlcsapongó képzeletem
ellen védekezik?
Ez a gyanú sért, áhítatos tisztelője vagyok az egzakt tudománynak, de
(most veszem észre) elvárom annak képviselőitől, hogy éppen úgy tiszteljék
azt az, elég félreérthető szóval, "művészi világképnek" nevezett
igazságkereső forrást, ami a megfigyelésen túl a képzelet erejével lendíti
előre a gondolatot. Eredményt csak a kettő összműködése hozhat. Ezért
kihívóan és csakazértis, bár tréfás és enyelgő formában, alapjában nagyon
komolyan szóba hozom feltevésemet, hogy a különféle daganatoknak, amik az
emberi testben előfordulnak, a legjobb esetben csak az összetételét és
természetét ismerjük, szerepéről és céljáról, hogy így mond jam:
szándékairól annyi sejtelmünk sincsen, mint normális szerveink
feladatairól, amikkel pedig szintén nem vagyunk mindig és véglegesen
tisztában. Mit lehet tudni, hátha a rejtélyes daganat, látszólagos romboló
munkája ellenére - de hiszen vannak ártalmatlan daganatok is (a
teratomákra gondolok) -, `lenni `akar valamivé, az ember érdekében, csak
nem akarja kifejezni magát. Eredetileg építeni akart, de közben
elfelejtette, vagy nem értett hozzá, vagy nem voltak eszközei - vagy
esetleg `nem hagyta a `központi kormányzat, melynek sejtelme sincs a
jövőről, mindenre a múltból követ keztet. Hátha egy új, még ismeretlen
szerv első, primitív, öntudatlan, vagy céltudatos próbálkozása a daganat -
új szervé vagy testrészé, amely meg akar születni a fajta fejlődési
rendjének ismeretlen irányában? Talán szárnyakat akar növeszteni a fajta,
elrestellvén magát az Egyén fölényes és bátor cselekedetén, aki, be nem
várva az ő lusta és habozó és vak tapogatózását, egyszerűen `megcsinálta a
`szárnyakat, mikor repülni kerekedett kedve? Vagy a nyúltagyvelő titkos
utasítására, hevenyészett vázlatot készített, egy új érzékszerv
tervrajzát, mely másféle erők sugárzását közvetíti a központba, mint
amiket eddig közvetített? Szerves `elektroszkópot, `vagy szerves `antennát
`(amilyen nyilvánvalóan a rovaroknak is van), vagy mit tudom én - talán
olyan sugárzáshoz valót, amit eddig szervetlen műszereink sem vettek
észre?
Arra egészen biztosan emlékszem, hogy ilyesfélét akartam előadni, de nem
felelek érte, mennyi jutott belőle keserves dadogásomba, zúgó fejjel és
elég tökéletlen németséggel. Olivecrona udvariasan és előzékenyen hallgat
egy darabig - annyit talán elértem, hogy az új ismerőst hallgatta és nem a
kórképet -, aztán gyorsan búcsúzni kezdett. Annyit jegyezve csak meg, hogy
ezek biztosan nagyon érdekes dolgok, ha valakinek sok ideje van, azonban
nagy a robot, dolgozni kell: egyiknek a gyárban, másiknak íróasztal előtt,
harmadiknak a telefonközpontban. (Később egy itteni előadásából tudtam
meg, hogy a telefonközpontos alatt önmagát értette, aki az emberi test
telefonközpontjában, az agyvelőben teljesít villanyszerelői szolgálatot.)
Egyedül maradva (Kerstin is velük tartott), vegyes érzéseknek adtam át
magam benyomásaim hatása alatt. Nem mondhatnám, hogy első pillanatban
magával ragadott, vagy kétségbeesetten vak bizalmat váltott volna ki a
férfi, akinek életem a kezébe került. Rokonszenvesnek találtam, de kü
lönösebb rajongást nem keltett bennem. Azt mindjárt éreztem, hogy nemcsak
mesterségében, de életfelfogásában is szigorú materialista. Emberek
megismerésében nyilván egyszerű, világos, tárgyi szempontok vezetik, az
illető helyzete, természetben és társadalomban. Annyit már hallottam is
róla, itteniektől, hogy száz százalékig gyakorlati életet él - reggel,
héttől háromig, esetleg tovább is, itt dolgozik keményen a vezetése alatt
álló klinikán, koponyákat bont fel, semmi mást. Aztán szép kis kastélyába
vonul vissza (gazdag ember) családja körébe: felesége van és három fia.
Egyedüli szórakozása a golf és a bridzs, ezeknek nagy szakértője.
Természetesen kitűnő tudományos könyveket ír, ezekből akkor még egyet sem
ismertem. Sikereit csodálatos precizitásának köszönheti, a technikában, de
mint mesterének, a bostoni Cushingnek, neki is vannak új, eredeti
gondolatai és módszerei.
Egyetlen paradox dolgot vettem csak észre: egy hivatalos aktán véletlenül
megpillantottam aláírását, elolvasni nem tudtam, de a vonásokat megsejtve,
odavetően azt mondtam: ez nőies írás lehet. Rögtön hozzá is tettem - no
persze, hiszen női kézimunkát végez.
Tovább töprengve, feltettem magamnak a kérdést, okvetlen ez a stockholmi
kísérlet volt-e az egyetlen megoldás? Ismétlem, semmi kifogásom nem volt a
személyes megismerkedés után, a tanár úr igazán kitűnő embernek látszik,
ha nincsen is különösebb érzelmi kultúrája, az "emberszeretettől" rajongó
géniusz "megváltó" allűrjei. Bár arcát nem vehettem ki, biztosan nagyon
vonzó, mintha kissé tömpe volna az orra, ami jóságra vall. Egyébként
akármi lesz, önmagammal nincs és nem lehet vitám. Ahogy fenti sorokat
átolvasom, feltűnik a kifejezés "akinek életem kezébe került". Nem
véletlen, hogy nem a tetszetősebb kifejezést használtam, "akinek az életem
kezébe adtam". Olivecronát nem én választottam a műtét céljaira, nem én
eszeltem ki, hogy éppen ő vágja ki belőlem a daganatot, amire magam
bukkantam rá, ott a bécsi klinikán. Nevét is akkor hallottam először,
mikor a "gyulák" kiszámították, különféle vajákos béljóslatból, hogy hozzá
kell mennem, senki máshoz. Ez úgy látszik, így volt helyes, orvosoknak
kell érteni hozzá, nem nekem.
És mégis...
És mégis mi volt ez a bizonytalan, befejezetlen érzés, ahogy visszaidézni
próbáltam képét, oldalt fordulva az ágyban, pislogva, magam köré csavarva
a sárga takarót? Mintha valami hiányozna a képhez? - mintha valamit
elfelejtettem volna... valamit, amit nem is `most `tudtam meg róla,
imént, ahogy először találkoztunk...
Igen, igen... mi volt az?... hol láttam?... igen, igen... `honnan ismerem
én ezt az embert?
`És most meg kell állnom, írás közben "énke" közbekottyan, megállítja
tollam, megzavarva tulajdon beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikciók
komponálásához szokott "író" szerkezeti és hatáspolitikai, "művészi"
érdekből erőszakot tenne a valóságon, abban a gőgös hitben, hogy lehetnek
helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának.
És ezzel nem a művészet és valóság értékét akarom összehasonlítani.
Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről szóló
beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak
beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a "művész"
támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert - nem tudom, hogy
csinálja, de kénytelen vagyok elismerni `- ő maga is komponál. `Igen,
komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint
az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is
bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek -
de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is
vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden
önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy
fordulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki
akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más
emlékképek közé, amiknek társaságában jobban érvényesülnek, érthetőbben,
esetleg jelképesebben magyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem
megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb
láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig úgy `érthetőbb, tehát
hatásosabb `is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna.
A valóság még jelképesen is jobban `tudta, `mit, miért, hová helyezett el.
Örülök, hogy "énke" tetten érte bennem a tetszelgő írót, s most is, már
tudatosan dobhatom el a bizonytalan "érdekes" fordulatot a talán
érdektelennek látszó igazság helyéből.
Mert lehet, hogy érdekesebb volna, s például a következő fejezetet
vonzóbbá tenné, ha most azt írom, hogy Olivecrona jelképes megjelenésére
életemben: már akkor és ott és magamtól ráeszméltem. Ott az ágyban, a
sárga takaró alatt, első láto gatása után, mikor azon töprengtem, miért
érzem úgy, mintha már találkoztunk volna?
Nos, nem így történt.
Úgy látszik, a valóság komponálókedve és szeszélye nemcsak magában a
történésben érvényesül, `kiterjed a valóság bevallásának tartamára is.
`Ezt a "regényt" folytatásokban írom, s már a múlt szombaton elhatároztam,
hogy ezen a héten Olivecronával való találkozásom kerül sorra. Vasárnap em
lékbeszédet tartottam egy közben elhunyt, kedves barátom és nagyszerű író
felett a Zeneakadémián. Szünetben régi, kedves pajtásommal, a népszerű
színésszel találkoztam, akinek nyilván van valami hetedik érzéke
titokzatos és okkult összefüggések megérzésére, például, egyebek közt,
pompásan sakkozik. Betegségemre terelve a szót, Olivecrona személye iránt
kezdett érdeklődni. Hevenyészett képet adtam külsejéről, modoráról,
viselkedéséről. A harmadik mondat után meglepetve állított meg.
- Te... hiszen ez az ember a megtestesült... És egy nevet mondott ki. Nem
élő vagy halott
nevét. Fiktív személyt, egy magyar színdarab egyik hősének nevét.
A színdarabot én írtam, pontosan húsz évvel ezelőtt. Arról van szó benne,
hogy egy kiváló tehetségű, érzelmekben gazdag, de önmagával tusakodó és
habozó természetű ember, aki mérnök, önműködő, pilóta nélküli bombavető
repülőgépet talál ki (azóta a valóságban is kitalálták), ám egy szkeptikus
barátja bebizonyítja neki, hogy öntudatlanul az emberiségen akarja
megbosszulni magát, amiért szép felesége otthagyta, és összeállt egy
elegáns ficsúrral. A mérnök, hogy önzetlenségét bebizonyítsa, elhatározza,
hogy a bemutató próbán maga száll fel a szétrobbanó géppel. De
rettenetesen fél a haláltól. Ekkor megjelenik alteregója `- egy északi
orvos, a Solveig- motívum képviselője, `és ajánlatot tesz neki, hogy
`megoperálja a fejét, `és kiirtja belőle `a halálfélelem központját,
`amely valahol `hátul, a kisagyban fészkel. `A mérnök átadja magát a
műtétnek, és másnap, a bemutatón, `nem félvén többé a halált, van
bátorsága életben maradni.
`Ez a színész barátom ismerte a szerepet, játszotta is. Amit Olivecronáról
beszéltem, azért juttatta eszébe egykori szerepét, Olson Irjöt, a
főszereplő alteregó sebészorvosát, mert ugyanolyan maszkban és modorban
ábrázolta, mint amilyennek most Olivecronát lefestettem előtte.
LÜKTETŐ CSILLAGOK
Pár nap óta szeles az idő, az ablakot, amit már nyitva lehetett tartani,
megint becsukják. Május elején vagyunk. Korán reggel - mennyivel
korábban, mint otthon ilyenkor - besüt a nap, szemben megcsillan az
aranykupola, de aztán felhők jönnek. Rügyek is alig ütköznek a fákon, a
lombosodás itt később kezdődik. Ez hát az északi szél. Keményebbnek,
zordabbnak, harsogóbbnak gondoltam. "Északi légáramlat" írják otthon a
jelentések, s ilyenkor vad, Ossziáni viharokra gondoltam, kavargó
örvényekre, a fjordok fölött. Nem, ez nem az. Mégis más, mint odalent.
Könnyű és híg és derűs ez a szél, szilaj, de nem haragos. Vidáman és
közömbösen fütyörész. A világ, mintha lengene, és mintha magasabban volna,
olyan tiszta és üde. Megfinomodott szaglásom felfogja a tenger sós
illatát.
Mi az, úgy látszik, nem lesz vizsgálat. Kilenc óra elmúlt, és a szolga nem
jelentkezett, hogy felemelje és gurítani kezdje ágyamat, a folyosókon át.
Az ablak felé fordulva fekszem, összegörbedve. Időnként elalszom, majd
felriadok megint: egyszer rajt is kapom Kerstint, hogy lopózva igyekszik
ki a szobámból. Úgy teszek, mintha nem venném észre, nincs kedvem
tréfálkozni. Talán nem vagyok egészen ébren? Vagy pedig a szemem... Hát
igen, kétségtelen, hogy ez már a vakság. Az utolsó fény, amit még láttam,
tompán és bizonytalanul, a kupo la villanása volt, reggel. Azóta homály
van körülöttem, s ezt nem tulajdoníthatom a beborult időnek, hiszen
mindenki határozottan és ruganyosan járkál körülöttem, s előbb, jól
hallottam, valaki felkattantotta a villanyt. De nem tetszik, hogy ilyen
fásultan gondolok erre. Többször újra erőt kell vennem magamon, hogy
végiggondoljam a megkezdett sort. A lecke, amit feladtam magamnak, így
szólt: akarsz, vagy tudsz-e élni vakon? A gépies válasz mindig így
hangzik: akarok és tudok, de ezt nem érzem megbízhatónak, újra kezdem,
érvek és ellenérvek jelentkeznek, egyik se győz meg. Igen, elég idős
vagyok, hogy a látható világból megszereztem légyen mindent, amire
láthatatlan világomban szükségem lehet. Akkor hát... ami hátra van...
csendes feldolgozása az anyagnak... végre nyugodtan és zavartalanul. Talán
nem is olyan szörnyű... Megbízható, hűséges titkárra vagy titkárnőre
gondolok, ott ül visszafojtott lélegzettel az írógép vagy a füzet előtt,
és írja sebesen, amit diktálok... Este pedig - este? milyen lesz az,
`hogyan `fogom megkülönböztetni? -, este sokáig halkan, dallamosan olvas
fel - hol is hagytam abba?... Igen, így lesz. De fáradt vagyok
továbbfűzni a képet. Érzem, hogy arcom keserű vigyorra torzul. Génius jut
eszembe, a "Lepketánc" hőse, egyetlen látó a vakok közt... No, most
megírjuk a másikat... egyetlen vakot a látók birodalmában. Arcokra
próbálok gondolni erőlködve... no lám, nincs baj, hiszen kezdem már
elfelejteni őket, mégse történt semmi - a többi már csak átmenet lesz,
fokozati különbség, éppen úgy ringatódzunk át rajta, mint a teljes
látástól idáig. Mi ez? A gyomrom émelyeg, vagy a szívemmel van valami, ez
új volna... Egy arc jut eszembe, amit régen, nagyon régen felejtettem el,
de sokszor gondolok rá, hogy látni fogom egyszer, s akkor felismerem
megint... Meg fog jelenni még egyszer és én már...
Olyan erős nyilallás fut át, hogy a csengőhöz kapok.
Délben feleségem jelenti, hogy Oslóval beszélt telefonon. Nővérem, aki
huszonöt éve él ott, norvég úriember felesége, olvasott valahol rólam,
azonnal felhívta a kórházat, megnyugtatták, majd megint érdeklődik.
Sajnálom, hogy nem tudtam beszélni vele. Furcsán voltunk mi ezzel a
Gizivel, negyedszázadon át. Tudtam róla mindent, ő is rólam, de nem
leveleztünk. Norvéggé lett egészen, két szép nagy leánya van, fényképen
láttam őket, szőke és karcsú északi kisasszonyok. Eszembe jut valami -
egy éber álom, képzeletbeli kaland, amit néhányszor kiszíneztem. Egy napon
egyedül elindulok meglátogatni Hollandiát, Helgolandot, Suomit,
Skandináviát... Bolyongásomban egy téli délután Oslóba jutok el. Nem
jelentkezem sehol, nem keresek fel senkit. A havas parkban sétálok,
tűnődve, ábrándozva. Nem kell kérdeznem rendőrt, Ibsen életrajzából, Knut
Hamsun regényeiből magam ismerem fel a várost, tájékozódom ifjúkori
emlékeimből, mikor úgy szerettem ezt a messzi északot, ahová mindig
vágyakoztam. Lám, az ott a ligeti tó, ami most be van fagyva, nyáron
hattyúk úsznak rajta, Saint-Saëns hattyúi. Egy ifjú leány siet a város
felé, karjáról korcsolya lóg, arcát pirosra csípte a fagy. Kisasszony,
meg ne ijedjen... ugye, tud németül? idegen vagyok, nem mondaná meg, hol
találom a... Riadtan fordul hátra, ahogy beszélek hozzá, milyen ismerős
arc a városban, ahol először vagyok. Elfutna, mint a "Rejtelmek" hősnője,
de bizalmat kelt derült bizalmam, negyedóra múlva egy csendes "stugan"-ban
teázunk, kettesben... Bolgár kereskedőnek adom ki magam, mulatságos
történeteket mesélek, hátravetett fejjel, te li szívből kacag. Aztán
gyermekkoromról mondok el egy-két groteszk emléket, tágra meresztett
szemmel bámul rám. Szent Isten, hogy elmúlt az idő!... rettenetesen
kikapok anyámtól... nem fog kikapni, erről kezeskedem... édesanyja
bizonyára okos, gondolkodó, finom asszony... Kicsit talán nagyon is
bölcselkedő... Igaz! igaz! de honnan tudja ilyen pontosan? hát gondolom.
Akkor hát Isten vele... nem, nem, ne mentegetőzzék, furcsa, de olyan jól
éreztem magam, olyan otthonosan, pedig ön délről jött... Isten vele. Isten
veled hát, kedves kis Noémi, és csókold meg helyettem anyád és Astridot
is... Honnan tudja?... Astridról nem beszéltem... Mi ez? Ez az, hogy mi
most elbúcsúzunk, Nini, örökre, a korcsolyázó norvég kislány és a bolgár
kereskedő. Ezek egy negyedórás ismeretség után nem látják többé egymást -
én pedig veled tartok és hazakísérlek. A nagybátyád vagyok.
Délután, mikor a nehéz függönyt összehúzták az ablakon, kezdődik a
hideglelés - megértem végre, mi az, ami napok óta hiányzik. Tudom, hogy
környezetem is észrevette fásult rosszkedvem, s most ráeszmélek az okára.
Hogy magyarázzam meg? Valami eltűnt belőlem ezen a délután. Valami,
aminek még soha nem voltam híján, amióta az eszemet tudom. Akkor nem
tudtam volna megnevezni - most, visszatekintve, kimondok egy szót: pátosz.
Igen, nincs más kifejezés arra, ami az életet tartja bennem. Nem egész
általános értelemben, de ezt így szokták mondani. Értsd hát meg énke, aki
bennem élsz, aki tagadod, vagy kineveted. Te tudod, éppen mert idegen
tőled - te tudod, hogy én, aki pongyolán, csaknem cinikusan szoktam
beszélni, ha emberekkel érintkezem - te tudod, hogy `magammal `mindig
szenvedélyesen, nyomatékkal, `válogatott `és keresett, erőteljes szavakkal
beszélek - igen, igen, patetikusan! mondd csak ki: nagy gesztusokban,
mintha színpadon volnék. Nevetsé ges, mégis igaz, hogy külső
pongyolaságomat, cinizmusomat, sőt jókedvemet és fölényemet viszont éppen
ez a titkolt pátosz tette lehetővé, amiben pedig sohasem hittem, sőt józan
perceimben rendesen restelltem magam előtt - enélkül talán elpusztultam
volna. Ez a belső színpad, aminek függönye mindig le volt bocsátva, aminek
függönynyílásán át koturnusban és mázolt képpel, biztonságban és kajánul
leselkedtem ki a várakozó, ásítozó közönségre; az `én `színpadomra.
De délután mindkét színpad kicsúszott alólam. Hiába kerestem magamban szép
szavakat és hangulatos képeket. Mindig azt reméltem pedig, hogy a balsors
perceiben majd fénnyel és színnel és zenével telik meg a színpad,
kárpótlásul az elfutó életért - hogy a függöny, annyi év szenvedése és
küszködése után felgördül végre, s a közönség meglátja, először és
utoljára, a Színészt, aki ezért az egyetlen jelenetért vállalta a
szerepet, hogy elmondhassa, s eltűnjön a süllyesztőben, örök emléket
hagyva maga után. Igen, igen, ostoba cigányzenére áhítoztam, ami halotti
kocsimat kíséri a temetőbe, ama tetszetős "utolsó szavakra", amiket
emlegetnek majd ismerősök és ismeretlenek.
Mily szégyen, mily üres, émelygő, gyalázatos "giccs". Átfutott rajtam
mindez. Szürkén, értelmetlenül, idegenül. Az oslói ábránd is eszembe
jutott, olyan távolinak és közönyösnek éreztem, mintha súlyosan sebesült
katona előtt Werther keserveit olvasnák fel.
De hát akkor mi vert úgy le, mégis - a cigánymuzsika elhallgatott, miért
nem hallom hát az ismeretlen `valóságnak `hideg zenéjét, hogy
felfrissülve, megszűrve, elhallgatna végre? A hiúság ezerszer meg újra
összeszedett cókmókja leszakadt hátamról - miért nem vagyok hát boldog?
Miért hi ányzik a gyűlölt, átkozott kis batyu?
Miért van itt olyan hideg, nem fűtenek ebben a kórházban?
Úgy látszik, ezekben az órákban csakugyan rosszul voltam, talán
eszméletemnek se teljes birtokában. Emlékszem, megfigyelés és képzelődés
összefolyt - azon kaptam magam, hogy párnák és lepedők közt kotorászva
dühösen keresek egy papírla pot, levelet, amit már borítékba is tettem, s
eldugtam az ágy sarkába: intézkedések voltak benne, holmimról és
irataimról, s most valamit ki akartam igazítani az egyik passzusban.
Félórai keresés után derengett csak föl bennem, hogy az egészből egy szó
sem igaz. Úgy látszik, álmodtam a levelet és a borítékot. Pedig pontosan
emlékeztem a szavakra is.
Olivecronával is így voltam. Egyszer csakugyan bent volt a szobában, a
délutáni vizit folyamán. Pár közömbös szót váltottunk, nem mondott semmi
lényegest, később mégis, mintha megint bejött volna, de egészen más volt,
mint előbb, az orra megnyúlt, és felháborodottan hadonászott. Nyissák ki,
nyissák ki az ablakot, rikácsolt, nem bírom, nem bírom ezt a fülledtséget,
ezt a zsírt, zsíros a levegő, kinyitni, kinyitni! Erről a jelenetről még
egy hét múlva is azt hittem, hogy megtörtént, holott nyilván képzelődés
volt. Úgy, mint a másik. Ezen Olivecrona az alkonyodó kertben szaladgált,
oda künt, hosszú és sovány volt, vérvörös, lobogó üstökkel forgolódott,
karjait dobálta, köpenyét sovány teste köre csavarta a szél, és ahogy
élesen, vadul felnevetett, nem lehetett tudni, ő volt-e az, vagy a vihar.
Késő este nyugodtam meg, éjfekete volt már az ablak. Feleségemet is
megnyugtattam, menjen csak, aludni fogok. De nem aludtam, az ablak felé
fordulva, ágyam szélén, azon erőlködtem, hogy mégis kivegyek valami formát
a feketeségből. És csakugyan, mintha láttam volna suhogó fák ágait
mozogni, közvetlenül a párkány előtt. Mozogtak az ágak, jobbra és balra,
ünnepélyesen betartva a taktust, mint egy menüettnél. Ajkaim megint
vigyorra torzultak a sötétben. No lám, a fák. No lám, milyen komédia ez
is, milyen szégyenletes komédia. De hát nem akarja megérteni senki, vagy
úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy `szerep `ez is, a híres szerves
"élet", a komoly és hallgatag golyó felszínén, néhány apró folton, mint a
pörsenés, ahogy szalad, rettentő sebességgel a feketeségbe? Valami, vagy
inkább valaki, nem lehet tudni, kicsoda, jelmezeket próbál, és szerepeket
játszik, hogy haszontalanságát, fölöslegességét leplezze, önmaga előtt.
Tücsköt játszik és más bogarat, kígyót és békát és barázdabillegetőt - nem
látjátok, hogy illeg és billeg? -, és embert játszik és fenséges tölgyet
és szemét lesütő szemérmes almafát. Nem fák ezek ott, menüettet táncolva,
ő az, én vagyok az, hajladozó törzsek, táncoló ágak szerepében. Szégyen,
szégyen és gyalázat!
Gondoltam rá, hogy megtapogatom a pulzusom, mert ereim görcsösen
összehúzódtak és kinyúltak. De elfelejtettem - a nagy erőlködésben, ahogy
meresztgettem a szemem, végre fehér pontot fedeztem fel az égen. Igen
bizony, csak csillag lehet, a felhők elvonultak.
Csillag, fehér csillag a messzeségben - ez hiányzott hát, ezért nem tudtam
megnyugodni? Fehér csillag a messzeségben - ő az, ő az hát, túl az
émelygős színpadon, az a hideg zene? Ő az, aki `volt `és `lesz, `mielőtt
voltam, és miután leszek? Már ötéves koromban gyönyörűbbnek találtam
Kepler és Newton és Laplace meséjét a mennyei gyertyácskákról és
angyalszárnyakról szóló tündérmesénél - titokzatosabbnak és nagyszerűbbnek
a fényévek és tejutak és csavarködök sorát, túlvilági mezőkön
csillaghavazást ábrázoló képeknél. Igen, ő az, százezer fényévre -
százezer évvel ezelőtt volt ott, ahol most látom: milyen fényes mégis,
protonok és keringő elektronok kavargó, tüzes halmaza - protonoké és
elektronoké, amiket soha nem lá tott s nem fog látni soha emberi szem,
mégis `bizonyosabb, `hogy vannak, mint mi magunk, valószínűtlen,
természetellenes, feltételes és időleges halmaza protonoknak és
elektronoknak. Ettől a bizonyosságtól ilyen nyugodt és fehér tehát - de
nem, hiszen úgy látom, hunyorog. Hunyorog, és színét változtatja...
És eszembe jutott, amit nemrég olvastam, az összehúzódó és kitáguló
csillagokról. Nemrég fedezték fel a titkukat, hogy háromnaponként,
némelyik óránként változtatja rettentő testének térfogatát.
Háromnaponként, naponként, óránként összehúzódnak, és megint kitágulnak,
ütemesen.
Lüktető csillag. Dobog, mint egy emberi szív.
Éppen felülök, hogy mégis megtapogassam a pulzusom, mikor kattan a villany
a nyíló ajtó mellett. Ismeretlen éjféli ápolónő jön be. Nem kérdem, miért
kapok dupla adag altatót.
- Hány óra?
- Negyed tíz. Most verte a kilencet.
Valamit levesz az asztalról, amit magával hozott, kicsit felemeli a
párnám, aláteszi, int, hogy feküdjek rá.
- Mi ez?
- Gumipárna. Hogy magasabban legyen a feje. Nyugodtan kell aludnia, holnap
reggel fél nyolckor operálják.
AVDELNING 13
Úgy látszik, a határozott közlés után rögtön mélyen elaludtam, nem
emlékszem egyetlen gondolatra se az estéről, éccaka se riadtam fel, tíz
órát aludtam egyfolytában, időérzéklés nélkül. Reggel van. Arra ébredek,
hogy gurítanak végig a folyosón. Nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is
jó zan és friss vagyok, nyoma sincs bennem érzelmeknek és indulatoknak.
Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan
hideg. Semmire se gondolok, csak figyelek.
A műtőt, ahova begurítanak, már láttam kívülről, a napokban, mikor
elvittek előtte: akkora "13"-as szám díszeleg fölötte, hogy még vakon is
ki tudtam betűzni. Fekszem a hátamon, a tetőre pislogok és várok, a kínos
tisztaságban. Járkálnak körülöttem, halk szavakat hallok, komikusan hat
rám a suttogás, mit suttognak, miért oly tapintatosak? Nem azért hoztak
ide, hogy tapintatosak legyenek velem.
Fehér köpeny derekát látom, ahogy közeledik, nem nézek oldalt, nem vagyok
arcokra kíváncsi. Begurítanak a terembe. Négy kéz fog meg, lábamnál és
fejemnél, átdobnak egy nagyon keskeny, vasalódeszkaszerű asztalra, amihez
hozzátolták az ágyat. Rögtön a hasamra fordítanak, fejem előre lóg egy
ovális kis mélyedésbe, hogy lélegzeni tudjak. Igyekszem elhelyezni arcomat
és orromat, tudom, hogy most órákig leszek ebben a helyzetben, próbálok
berendezkedni, terepszemlét tartok. Két oldalt pislogva a lepedő csücskét
látom, azon túl alig valamit. Karjaimat magam mellé fektetem.
Szorosan a fejem fölött megint suttognak, halkan, de határozottabban.
Aztán egyszerre elhallgatnak. Hideg vas csiklandozza a tarkóm. Aztán
alattomos sebességgel berregni kezd rajta. Ismerem a hangot. A hajamat
nyírják. De nem állanak meg alul, mint a borbély, mikor csinosít. A gép vé
gigszalad a fejemen, hosszú pászmákban. Utána habot vernek rajta, a
borotva már a kopasz fejen szaladgál, kecsesen és gyorsan.
Percekig csönd, a lépteket figyelem.
Fejem búbján diszkrét szúrás. Ez nyilván injekció. Vajon a tanár áll már
ott? Valószínű, oldalt két fehér köpeny libeg. Valami tompát illesztettek
oda. Most úgy látszik... ejha!
Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és
hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a
koponyámba. Még átvillan rajtam: a villamos trepan! Ugye, hát ezért
kellett olyan tapintatosan suttogni? Mint egyszerre megindult ezer lóerős
motor hangszekrénye, sivít és mennydörög a fejem, pokoli égzengés,
földindulás, hogy lehet ezt kibírni? Eszembe se jut észrevenni, hogy
fáj-e?
Hirtelen elhallgat, egy zökkenéssel. A fúró átszaladt, jelzi, hogy a hegye
szabadon forog. Hangtalan meleg zubogást érzek belül, a nyitott lyukon
`befelé `folyik a vér.
Csak egy percig tart a csend. Pár centiméterrel odébb újra koppan a
trepan, aztán megindul. A második fúrást már hidegebben figyelem, a
meglepetés riadalma nélkül. Zökken, elhallgat, a vér zubog, befelé. Aztán
mintha csövekkel motosz kálnának.
Mi ez, több fúrás nem lesz? Sebesen szaladgálnak körülöttem, a két köpeny
eltűnt. Egyszerre csak megindul az asztal.
Lágyan gurulunk, nyitott ajtókon, folyosókon át. Két lift, egyik le, másik
fölfelé. Hová visznek? Szaladó szőnyegeket látok. Aztán vasajtó csapódik.
Nagy teremben vagyok, érzem a hűs levegőn:
Suttogás, léptek. Valaki oldalt fordít. Rögzítik a fejem. A tetőről
lemezek süllyednek arcom elé. Lila fény villan, aztán sötét lesz, aztán
megint világos. Fölfelé fordítanak, megint rögzítik a fejem.
Hisz ez a röntgenterem. Mint színpadi zsinórpadlás, a tető tele rudakkal,
függönyökkel, traverzekkel. Minden a tetőről jön, egyszerűen, tisztán,
elegánsan, lent semmi gép, inkvizíciós szekrény. Tudom már, a halk,
mosolygó Lysholm osztályán vagyok megint, már voltam itt. Felvételek
készülnek. Hát ezért fúrták meg a fejem -- lecsapolták az agykamrák
folyadékát, levegőt töltöttek bele, ez volt a motoszkálás. Szóval - maga
a lékelés még hátravan.
Soká, nagyon soká forgatnak, illesztgetnek, fotografálnak. Meddig tart
még? Néha egész alakokat pillantok meg, ahogy elsuhannak, de Lysholmot
sehol sem látom. Múlnak a negyedórák.
Végre nyikordul az asztal, gurítanak vissza a műtőterembe, folyosó, lift,
folyosó, lift, folyosó. Itt vagyunk megint, hallom, ahogy becsukják az
ajtót, a lámpa alá gurítanak.
Percek. Bizonyára a felvételeket nézik. Most hozzám lépnek. Hasamon
fekszem megint, arcom a vályúban. Valaki vastag ragtapaszokat nyom két
halántékomra, meghúzza, hozzáerősíti őket az asztal széléhez. Most
mozdulatlanná merevítették a fejem, le van szorítva, mint a guillotine
nyakcsiptetőjében. Lefelé meredve vödröt látok az arcom alatt, feneke még
üres. Rándul két kezem és lábam, érzem, ahogy szíjazzák, kétoldalt.
Próbálom őket, millimétert se engednek, vonaglani se tudok. Hát ez nehéz
lesz így, huzamosan. Szabályosan lélegzem, beosztom a levegőt.
Nyakamon, hátamon motoszkálnak. Ez tudom mi, láttam ilyet, az asszisztens
sziszterek körülrakják kendővel a területet. Nem hallom a vízcsobogást,
pedig a tanár ilyenkor mosakszik. Talán beszélget is a doktorokkal. Az
előszobában, míg vizs gáltak, bizonyára rágyújtott egy cigarettára is, a
csutkát óvatosan helyezte a hamutálca szélére, mikor visszahoztak. Aztán
gumikesztyűt húznak rá, szája elé nedves steril gézt, homlokára
felcsatolják a kis villanylámpát.
Nagy csönd. Kicsi szúrások, körben. Gyerünk, elég lesz, úgyse érzékeny a
fejbőröm. Nem is fáj, csak érzem, egész világosan, ahogy a finom penge
kört karmolva, megrajzol egy nagy területet. Aztán, ugyanazon az úton,
végigszalad a rajzon. Hátul a tarkón egyetlen hosszú vágás. Nem fáj, de ér
zem. Csipeszek zizzennek, egymás után egész csomó. Ez soká tart. Próbálok
kukucskálni oldalt. Zsebkendő nagyságú darabot rekonstruálok az előttem
lebegő fehér köpeny aljából. Fekete pontok tarkítják, mint a baboskendőt.
Persze, az ütőerek nem folyatnak, ugrásszerűen fecskendeznek.
Puha tolások, félrehajtások, a koponya biztosan szabad már, a bőnye,
tarkómon, visszaugrott. Hallom, ahogy a trepan koppan, immár harmadszor.
Egész hangosan azt mondom:
- Na, szervusz, Frici - és nem lep meg, hogy senki se felel.
A fúró sivítása pokolibb és makacsabb, mint valaha. Mi az, nem tudja
átfúrni? Próbálom megfeszíteni a nyakam, az az érzésem, mintha nekem is
segíteni kellene, mereven és merőlegesen elébe feszülni a fúrónak,
különben végigreped a koponya. A mennydörgés tökéletesen megsiketít.
Kicsit tompul, úgy látszik, tágítja a nyílást. Végre megáll.
Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt?
Csak azért mondom... nekem legalább elég.
Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál.
Szilaj megvetés tölt el magam iránt.
Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót.
Feszítés, nyomás, roppanás, rántás... süket reccsenéssel törik valami.
Pillanat múlva megint. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor,
sokszor egymás után. A folytatólagos roppanások olyanok, mint ahogy
konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések, mintha beszegezett
láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy csontokat tör
ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már a felső
csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni, míg
végre sikerült ki rántani.
A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam,
szinte segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás
dühe átcsap rám. Vágd csak, törd csak job ban, csak neki - csak szét az
egészet... most a csigolyát, úgy, még egyszer, fogd meg erősebben,
csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört ez is, csak tovább, rajta,
hentesek!
Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a
kezemben, ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel.
És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes,
bensőséges emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva,
ahogy őrjöngőt nyugtat meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai
pogányt az északi lovag, keresztes karddal a kezében.
- Wie fühlen Sie sich jetzt?
Olivecrona hangja...?!... Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha
azelőtt (azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató - tele óvatos
részvéttel és megértéssel - hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a
hangot?
Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És
csodálkozva hallom dühös káromkodás helyett, udvarias és restelkedő
hangon, ahogy felelek.
- Danke, Herr Professor... es geht gut!
A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett.
De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű
rémület. Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is
mondott a feleségemnek, egy beteggel kapcsolatban? "Európai embert nem
altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm."
Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki,
milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha
elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is.
Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell
termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak.
Ébren vagyok, tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot
nyitják föl, szép rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így
tovább, mint a szabónő. Logikusan, mégis váratlanul Cushing agyműtéte jut
eszembe, amit műkedvelő-filmen néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka
volt - azt mondtam akkor: előkelő szálloda konyhacsarnokában a fehér ruhás
főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít. Nem, nem, ez ostobaság,
gyorsan valami mást. Miről is van szó? - Igen - ez az -, ha most meg tudom
határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény
fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a,
igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát,
elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: "Vára öblös teremében fel
s alá jár bajnok Pázmány..."
- Wie fühlen Sie sich jetzt?
- Danke, Herr Professor, es geht...
Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre,
valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet,
nem ijesztgetem magam fölöslegesen.
Különben is - különben is messze tarthatunk már -, mióta fekszem itt?
Kezem-lábam teljesen el van zsibbadva - mért nem lazítják azt a szíjat,
akármilyen kicsit, csak egy- gondolattal - azt hiszik, kapkodni fogok,
vagy feldöntöm az asztalt? ostobaság! hiszen megfulladnak... megfulladnak
a tagjaim...
Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami
szörcsög - meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan
hallgatok, láthatják, de meddig tart a kaparászás? talán mégis
megtisztelnének... valamit velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha
szabadna kérnem, és egy kicsit engem is érdekelne - bevallom -, hogy
meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás.
Engem.
Igen, engem - ezt itt - és önök, uraim - voltunk-e valaha, leszünk-e
valaha ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél
tartanak. Azon babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy
hozzáférjenek... Agyvelőm. Va lószínűleg lüktet.
Fáj? Nem fáj.
Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer éles csörrenéssel, az üveglapra
esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik és amit
nem tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj.
Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább
fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy `valószínűtlen. `Valószínűtlen,
hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a
külvilágban - valószínűtlen hogy itt fekhessék élve -, valószínűtlen, nem
való ez, illetlen ez, hogy mégis él - nemcsak hogy él, ébren van és
gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem természetes - mint ahogy nem volt
természetes... akkor... ötezer méter magasan... egy súlyos, súlyos
tárgy... és nem zuhan le... ahogy kellene... Nem, nem... uraim, hogy is
mondta a kiskacsa... szelíden és szégyenkezve... ahogy hátrahajtották a
nyakát... ez a kés nem való ide... ebből nagy baj lesz...
Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni.
Ne suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és
zsémbesebb. És szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem
tehetek róla. Szégyellem magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen
agyvelőmet.
Ez akkor lehetett, amikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő
mikrolámpát süllyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit
pirosabb, jobb oldali kisagyvelőn, a pia mater második lemeze alatt
megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta a duzzanatot. Tizenegy óra volt,
két órája folyt a műtét.
ADDISZ-ABEBA
Budapest, 1936. május 4., hétfő. Az ember egy árnyalattal mogorvább,
eltekintve a "Blaumontag"-tól, kávéházas és újságolvasó városról lévén
szó, mindenkinek hiányzik a maga napilapja. Kénytelen megelégedni a hétfő
reggeli lapokkal. Léon Blum, úgy látszik, hajlandó kormányt alakítani
Párizsban. "Ez a hét is jól kezdődik" - mondják gúnyosan a jobboldali
érzelműek, az akasztani vitt cigány szavával.
*
Cininek, aki éli szabad legényéletét, különben jó napja volna, csak
tizenkettőig tart az előadás, új ruháját is megkapta, amit B. barátommal
próbált ki szombaton. A tornatanár már az első órán érdeklődik, mit tud
rólam, később a többiek is. Végre az egyiktől megtudja, hogy operálnak,
igaz is, anya írt effélét, múlt héten. Tehát ma.
Rózsi, a Reviczky utcában, élénken szaladgál az üres szobában, takarítás
után is nyitva hagyja az ablakot, szép az idő. Pali gyerek egész korán
jött haza, berohan, kirohan, övé a lakás. Hallali, megtalálta a trombitát,
tutu-u! De Rózsi már fut is be a konyhából - nem teszed le rögtön azt a
trombitát?! Nem tudod, most operálják szegény nagyságos urat? Itt van
inkább a Biblia, tessék szépen imádkozni. Pali olyasfélét dörmög, hogy
olyan messze én úgyse hallom a trombitát.
Édesapja, Szabados Pál, a körútra ment, valami foglalkozás van kilátásban.
A Tisza Kálmán téren, ahogy átballag, a nevemet hallja. Megfordul, két
úriember beszélget a színház közelében.
- Igen, olvastam. Ma vagy holnap. Komoly dolog, barátom.
- Tudom, kár volna érte, mint embernek is nagyon jó ember volt.
- Ismerted?
- Egyszer beszéltünk, futólag.
*
Gabi, Siófokon, lemegy a Balatonra, valami karcolás van a kezén, benyit a
fürdőorvoshoz, hogy jódozza meg. Az orvos kérdezősködik felőlem, igen,
nagyon rosszul volt, mikor utoljára láttam, de mostanában fogják operálni,
valamikor tetszik tudni, izében... Stockholmban, igen, igen, honnan
tetszik tudni?
Özvegy Sch.-né, drága, ábrándos lélek a külvárosi hónaposszobában, megint
ott ül az asztalnál, a levegőbe bámul, tollal a kezében. Már negyedik
hosszú levelet írja, de csak egyet küld el, néhány rózsaszirmot tesz bele.
Isten, ugye, meg fogsz segíteni. Inkább nem is akar látni soha, csak
gyógyuljak meg.
*
Kint a ligetben, a Gundelnél már a kertben terítenek - a hullámfürdő is
megnyílt, még kevesen vannak, a kedves, kövér úszómester ismerős úrnál
kérdezősködik, mit tud rólam? "Kérem, milyen vidáman csúszkált még ősszel
innen - az a huncut Cini meg folyton a víz alatt volt, gyűjtötte a
cipőket, mint egy indiánus a nők lábáról -, micsoda sikoltozás volt! Itt
lesz a Cini, lefogadom, két napon belül!" Odafönt a svábhegyi szép csendes
szanatóriumban, lent a hallban, Gy. főorvos úr éppen közli valakivel, hogy
elutazásom előtt egy hétig itt voltam az emeleten, ő sejtette, hogy komoly
baj van.
*
Igen, sok helyütt kerülök szóba.
Adolf, a szerkesztőség derék telefonosa már gépiesen válaszolgat a sűrű
felhívásokra. Most operálják, igen, kérem, a déli lapban adunk részletes
jelentést, akár befejezik addig, akár nem. Hogy hogy lehet az? Hát kérem,
felhívtuk Stockholmot, fél tízkor, most megint felhívtuk, éppen folyik a
beszélgetés, eddig azt hallom, egész jól megy minden, kérem, szívesen;
halló?... igen kérem, most operálják, a déli lapokban adunk részletes...
És át a skandináv hegyeken, a fenyveseken át, a kék tavak között, az éles,
sós levegőben hullámozva szalad a drót, a töltés mellett, leszalad és
felszalad oszlopok közt, nem néz se jobbra, se balra, mint a hazaszaladó
kismalac, mikor megdobják, sivít és fut tovább. Tájak változnak,
haragoszöld ből piszkosszürkébe, átfut a határon, felhők gyülekeznek
magasan, magasan, Hamburg fölött, Nürnberg fölött, Berlinen át, Bécsen át,
át a Vág völgyén s a magyar síkon át, ahol zöldbe borult már a rét, s
lombosodnak a gyümölcsfák - szalad a vékony drót, és besiklik külvárosok
csatornáin keresztül a központba -, szalad a drót, és drótban szalad a
szó, oda és vissza, pillanat ezredrésze alatt, emberi szó, mit érdekli a
drótot? Az oszlopokat se érdekli, ők fából vannak, megcsonkított, kivágott
rokkantjai a fák világtársadalmának. Uket a fák érdeklik, megcsonkítva és
fájdalmasan sajogva; ha kérdeznek valakit, legfeljebb a drótot magát,
nincs-e külön üzenet számukra? Messziről jössz, drót testvér? - kérdi
suttogva a stockholmi faoszlop, mi újság délen? Igaz-e, hogy ott már
virágzik a cseresznye, ami nálunk csak jövő hónapban érik s rajtam soha
többé?
Fél tízkor feleségemet, aki izgatottan szaladgál a folyosókon, telefonhoz
hívja a pesti szerkesztőség. Beszéljen, amit tud, negyedóráig. A gyorsíró
úgy, ahogy mondja, adja le, részletenként a főszerkesztőnek, onnan a
nyomdába, délre lapzárta. (Nagyon helyesen csak adatokat mond, minden
szubjektív hozzászólás nélkül, ahogy orvos létére hozzá és hozzám illik.)
"... a műtét kilenckor kezdődött, és egy óra előtt alig lesz vége... Itt
hallgatóztam imént az ajtónál, kihallatszik a beteg nyögése...
...a professzor csodálatos ember...
...igen, villamostűvel... Percenként mérik a vérnyomást... Közben
oxigénbelégzést kap. Ha szükség van rá, fiziológiai sóoldatot és
vérátömlesztést... Egy ember, az uram vércsoportjából, ott tartózkodik a
mellékszobában, reméljük, nem lesz rá szükség...
...épp most veszik ki, alul, a koponyacsontot...
...teljesen magánál van, a professzor állandó érintkezésben van vele,
lelkileg is... Az elején meglékelte, és végső felvételt készített... Épp
olyan tökéletes neurológus, mint sebész...
...jaj, ahogy a fülkéből látom, épp most viszik azt az embert... igen,
igen... jó reggelt..."
A telefon körül ott állanak a munkatársak. Minden mondat után, amit a
gyorsíró lead, csend lesz. Utána szétszélednek a fiúk, ki-ki megy a dolga
után. Misu átsiet a folyosón, a délutáni lapot kell szerkesztenie, ha
szerencséje van, még le tudja adni Mussolini rádióbeszédét. Pecsus is leül
diktálni a sportrovatot. Nem tud teljesen odafigyelni, folyton az lebeg
előtte, két hét előtt fönt volt nálam, részletesen elbeszélte, mikor ő
Stockholmban volt mint kardvívóbajnok, a miniszterelnök ott korcsolyázott
előtte az utcán, nagy "bógnik"-ban. A lelkes, arcú, tehetséges kis P. is
rám gondol, míg a krokit írja, igaz részvéttel, próbál rezümét csinálni,
hogy is van az a hírhedt mondásom? "Humorban nem ismerek tréfát". S.-nek
lelkén átsuhan egy gonoszkodó kis karikatúra, amit írtam róla, de aztán
egy verssorom jelentkezik, és a költő megbékül. Főszerkesztő egy pesti
tanárra gondol. K. őszinte borúval pislog, szemüvegén át, aztán
rajtakapja magát, hogy mondatot formál, egy esetleg írandó cikk első
mondatát. SA kis akrobata, aki felért az összetákolt építmény tetejére,
már előhúzta trikója alól a hegedűt, hogy élete nagy melódiáját eljátssza,
mikor az építmény váratlanul összedűl." Ez a kisfiú, aki voltam, egy régi
novellámban szerepel. A cikkre, ami így fog kezdődni, sajnos, reggelre
szükség lehet, mindenesetre meg kell írni. Címet nem kell találni. Címe
széles, nagy fekete keretben a nevem.
A társalgóban egy ismeretlen hölgy ül feketében, és sírdogál. Nem kérdez
senkit, csodálkozva néznek rá, megkérdik, kit keres? Nem felel.
Fél egyre kint a lap, némelyek megállnak az utcán, ahogy rányitnak az
ötödik oldalra, úgy olvassák, gépies pillantást vetve a hirdetőoszlop
órájára: még nincs vége, a délutáni lapban benne lesz az eredmény.
Szóval, délután... mi is van még? Igen, az úszók, a bécsi mérkőzés és ez.
Mind délután. (Sportos város vagyunk.)
A Duna-parti korzón már élénk az élet. "Adjál csak egy példányt fiam!"
Barátom, ez a modern hírszolgálat, mi? Ő még ott fekszik az asztalon, és
én itt olvasom. Te, mi az, hogy fiziológiás sóoldat?
A Citadella fölött felhők bandukolnak, nagy lendülettel hallgat az
Erzsébet-híd.
*
A villamoson valaki fejét csóválja. Kérem, ezt olvasom, ne tessék
haragudni, hogy beszélhet egy feleség ilyen tárgyilagosan, miközben az
urát... kérem, az én feleségem...
Néhány fényképésznél kirakatot nyitnak, kiteszik az arcképemet. A
Vörösmarty téren óriási fényképet illesztenek a szalon hirdetőoszlopába.
Sz. Pista éppen ott áll, elmereng a képen: érdekes, ez a legújabb
felvétel, milyen furcsán, alázatosan, szinte bocsánatkérően mosolyog
rajta, akkor már benne lehetett a daganat. Valami Buddha-szerű van rajta.
Miklós elegáns alakja lassan vonul a Horthy Miklós úton, nehezen jár...
asztma kínozza. Széchenyi-tanulmánya a napokban aratott döntő sikert. De
most nem erre gondol. Csendesen elmo solyodik, egy enyelgő tréfám jut
eszébe, ahogy ugratjuk egymást. Jó volna, ha kimásznék ebből a csávából,
ezt és ezt szeretné mondani nekem, ha visszatérek, meg is mondja. (Még
betegen feküdtem, mikor meghalt.)
És Dezső és Zoltán is erre gondolnak, mit mondunk majd egymásnak.
Szeretnének ott lenni nálam, vigasztalni, mit félsz, te ló, nem lesz semmi
baj... beszéljünk másról. - Nagyon rendes dolog volt, amit a kutya
haláláról írtál - és hogy jó dolog alkalmat adni az embereknek, hogy
sírhassanak miattunk, és végre zavartalanul szerethessenek, nem zavarja
őket, hogy élünk.
(Dezső se él már, Zoltán se él már.)
V. kicsit elsápad, ahogy odafülel, mikor beszélnek rólam. Ez az ő napja,
suttogja fogai közt, irigyen.
*
Titkáromat, Dénest, lépten-nyomon megállítják. Mi újság, mit tud, mik az
utolsó hírek? Sz. különösen meleg és odaadó, elkísérteti magát a szigetig,
részletesen akar tudni mindent. Valaki azt is megkérdezi tőle, nincs-e
nála kéziratom?
*
Egy óra felé törzskávéházamban kezdenek feketére gyülekezni. Elárvult
asztalomhoz is leülnek néhányan, pajtások, ismerősök. Tibor pincér pár
lépésnyire álldogál, hallgatózik. Rólam van szó, élénk vita folyik orvosi
témákról. Gyerekek, bevallom őszintén, nem tudom pontosan, mi az, hogy
tumor? Na igen, a szót értem, de ebben az esetben? Te hülye, itt nincs
"ebben az esetben", ez egy gyűjtőnév, általában daganatot jelent. Úgy -
hát hiszen akkor ezentúl nem úgy kelt őt mondani, hogy humorista, hanem
úgy, hogy tumorista. Nagyon jó, csak már nem új, már Bécsben rájött
valaki.
Egy kedves hölgy, idegenvezető, most invitálja ki az autóbusz utasait:
Ladies and Gentlemen, itt vagyunk az Erzsébet-kilátónál. Ez a János-hegy
orma, legmagasabb pontja- Budapestnek. Mit szólnak ehhez a kilátáshoz?
Különbnek tartják az Eiffel-toronynál és a Campanilénél. Felmegyünk a
toronyba, igen? Ah, a miszisz svéd? Milyen jól beszél németül. Voltam
Svédországban, most egy kedves barátunk van kint, jó nevű magyar író,
súlyos műtétet végeznek rajta... hogy is hívják a tanárt? Oli... Oliv...
igen, igen, Olivecrona, hát tetszik ismerni a nevet?... igazán? Olyan
híres odakint? Akkor nyugodt vagyok.
*
A Szvetenay utcai morgue-ban csendesen feküsznek a hullák,
bádogszekrényeikben. Szörcsög alattuk a jég. Az arcuk közönyös, némelyikük
csodálkozó. Csodálkozó vagy közönyös kifejezés, de `kifejezés. `Kifejezés,
aminek nincsen értelme, hiszen nincs mögötte értelem. Egy szolga szalonnát
eszik, a küszöbre kuporodva. Valaki újságot olvas fel, hangosan, a
műtétről szóló riport címét. A szolga szel egyet a szalonnából.
- Ki az az ember? - kérdi mérsékelt érdeklődéssel.
*
Szedik a délutáni lapot. Felül a nagy szenzáció, már ki van szedve:
`"Addisz-Abebát elfoglalták az olaszok. "`
KRIZANTÉM
Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebből
a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit,
hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan
szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet
kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár
érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sőt, úgy látszik, ez
lehet a "parádés jelenet", mint mikor az artista a nagy produkciót
csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok
kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tűnődik, összeráncolt
homloka mögött, lüktető kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e
emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs
bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan,
mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet - miért
nem hallok most egy szót sem (előbb még zavart), talán csak nem... talán
csak nem vágta át az... aku... akasz... hogy mondják, a-kusz-tikusz -
hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most
nem kérdez többet. Erőlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt
vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és
nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelődöm? Oda kell
figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha ők
úgyse hallhatják. Valami sziszegő hang van benne az elején, csodálkozom,
mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani.
"Szíjak... szíjak..." ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva.
Hogy a fájdalomérzés teljesen megszűnt, nem nyugtat meg. Sőt egyre
ijesztőbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van
ebben, előkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idő, míg a pribék a
spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás előtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent
vájkálnak az agyvelőben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti,
hogy... Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most
nyitva van, még nemrég olyan őrjítő fájdalmat okozott, hogy össze akartam
törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelő,
hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erősen
megütni, és rögtön vége az embernek... itt meg... már mióta... egészen
bent... kések és csipeszek és ollók... lehetséges ez? Talán mégse
szabadna?... Talán mégis figyelmeztetni kellene őket, hogy elég lesz...
végre is... akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette... hogy általában
elég szokott lenni, ha beledöfnek... Talán ordítani kellene, mintha
fájna?... De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani
fogok, ha fáj, nem türelmetlenségből, vagy rémületből, hiszen nem is
bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy
most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a
lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el
kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes
szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a
lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti
is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a
sárga golyó, aztán kever és kavar... Bámulatos.
Ohó... csak elaludni nem... akkor végem van.
A ködfátyolképről, ami csak ezután következhetett - bárhogy erőltetem
emlékezetem -, képtelen vagyok eldönteni, hogy `most, `műtét közben
zajlott le bennem, vagy később, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az
időzavar (amiről még be számolok) éppen most kezdődött, s előre helyet
adott egy későbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az időben,
ideékelődött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erőszakos gonddal előhívott,
előkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam
médiuma) az agy girusai és ganglionjai közé temetett filmtekercset, `itt
`jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni.
A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy
lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény.
Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal
előredől: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek,
támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe.
A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült,
jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket
lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel.
Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag
belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis
kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű.
Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta,
elmosódottan, női felsőtestet ábrázol - karjaiban, erősen arcához
szorítva, pufók csecsemőt tart. Az anya fején olaszos csipkekendő, a
bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába.
Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de
irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelődik a
környező, sárga szövettől. A relief halványodik, beesik, elmosódik, az
egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégű
kés, lámpácská val a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped,
kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelőbe. Olivecrona behúzza alsó
ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy
térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni
zölddel és pirossal az élesen elő rajzolt területet, vigyázott így, titkos
elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka,
hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik
nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban - lebeg és forog
"keserű levében" - a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy
került oda, talán átfúrta a külső burkot valami, mikor rohant és
száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve
és zihálva - vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem
vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is
szabad lőni?
Nem, nem erről van szó.
Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a
klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik
komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele
van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom
huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki
akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a
zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát.
Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem
kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik
veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt,
egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb,
legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most
bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az
igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos,
mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani
halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont,
kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és
kihívóbb - mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a
választ! És csűrés-csavarás nélkül - igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító
hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt
elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt
nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire
se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a
kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve
másról is van szó... a mondatot hagyja befejezni... halló, halló! halló...
ó... ó!
A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést
hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona
nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony
drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan
izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat.
`Rövidzárlat! `Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre
halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben
sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek
bur kolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le,
fejti fel, emeli ki.
Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden
elhárítja - vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr,
tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs
támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen... tanár úr... de
nehéz... nagyon nehéz... Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik.
Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is.
Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog,
hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát
kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte
olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a
véráram tágította a vékony ereket - és az egyiknél tokocska keletkezett -,
így kezdődött az egész. Igen... értem... de értsen meg, tanár úr engem
is... hát lehetett tűrni... hát lehetett tűrni... az igaztalanságot... a
mohó, önző indulatot... Már gyermekkoromban... ártatlanul vádoltak... nem
hallgatták meg a védekezésem... rám csapták az ajtót... tomboltam,
rúgtam, döngettem... nem lehet tűrni... De igen, lehet tűrni és kell is.
Értem... értem... szóval... Igen, szóval, csendben... könnyedén, lazán...
laza tartás, érti. Igen... már csinálom is... No lám - ugye, jobb így?
Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor...
Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen
kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az
ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor
eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az
eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső
közöny ringatott.
Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem
állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem
kifelé.
Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint
akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé,
mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni
kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy,
fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom
előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a
köpeny szélét néztem - éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De
hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó,
jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már.
Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat
akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De
hisz a krizantémnak nincs szaga.
És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen - ravatalon fekszem?
De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre
visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított
bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom `fölfelé `van már
fordítva, nem lefelé.
Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából
szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó
óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a
szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.
TÉR ÉS IDŐ
Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét
utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok
vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belső felismerése
térben és időben súlyosan megzavarodott.
Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam később, hogy magamhoz
térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Először hátamra
fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erővel
fel akartam ülni - ta lán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart
hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy
húzzák ki alólam.
Ettől persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek
vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki
belőlem. Úgy látszik, sértőnek találtam, hogy ítélőképességemben
kételkednek. Először magyarázni próbáltam (meg voltam győződve róla, hogy
össze függően beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is
helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedőcsövei
egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni,
rögtön átcsaptam illetékességem felsőbb rangjának védelmezésébe. Miután
megál lapítottam, hogy csupa nő van körülöttem, feleségemet is
beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a női
ész alacsonyrendűségéről kialakult véleményem képezte. Szavamat nem
válogattam, mert alaposan méregbe jöt tem. Mit értenek ehhez a nők?
Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy
a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az előbbihez tartozik,
utóbbiakban, a te endőket illetve, az élet minden pillanatában józan,
minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget
csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben
kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki
utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek - ezzel végzetesen
elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a
tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nők mind ostobák
és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt,
készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni,
mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig
nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és
bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének.
Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven
nyilvánosságra hozni, hogy ő is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine
dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.
A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy
kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve
felültem, és kajánul követelőzni és fenyegetőzni kezdtem. Észrevettem,
hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát,
mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyőbe. A legkisebb ellenállásra,
vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó
behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki
tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel
együtt, amiket felhozott - visszamerül, és örökre eltűnik, ha nem
teljesítik feltételeit.
Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a
feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel.
Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s
miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és
kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepőbb, mert soha nem
teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország
királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul,
kifejezést adni, akiről tud tam, hogy hajlott kora ellenére kitűnően
teniszezik, s pár nappal ezelőtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi
bajnokságot.
Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót
kaphattam, mert harcias kevélységem egyelőre szünetelni látszik. Magamhoz
térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam
szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek
impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs:
világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebből lett
aztán a zűrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak
magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal -
először életemben - ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon
örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez
már egy `következő `nap, vagyis meg voltam győződve róla, hogy délelőtt
van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen
kivárjuk majd a következőt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tűnt fel,
nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s
okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal
is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezősködött senki, s ha
mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén.
Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában
semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint időméréssel, akár a rabok, vagy az
alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel
kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint
sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait
fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy
látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját
sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tűnt fel, hogy
mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról
ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb,
biztatóan és elégedetten bólintott.
Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó
önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett
gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az időközök. Hogy mindig ugyanazok
jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s
hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is - ötször vagy
hatszor - mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér
köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltűnik.
A "déjá vu"-nek ("jelen emlékének", ahogy Bergson nevezi) sajátos,
`megfordított `esete volt ez - nem `két, `vagy több képet (emlék és
benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerű benyomást bontottam szét
tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat
gondosan összegeztem.
De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit
irkált az ablakhoz tolt asztalon.
- Mikor veszik le a kötést - kérdeztem, igazán minden civakodó szándék
nélkül.
- Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?
- Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést? Nevetett.
- A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja,
mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.
- Csak holnap? Megint nevetett.
- Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.
Kezdtem szép csendesen felforrni.
- Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.
- Hogyhogy három hétig?
- Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.
- Na igen.
- Meg tizenkettő, az három hét.
- Micsoda tizenkettő?
- Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?
Ezúttal kicsit hideglelősen nevetett.
- Na, ne bolondozzon.
- Hát mikor operáltak?
- Ma reggel.
Nem feleltem, oldalamra dőltem, hátat fordítottam. Végtelen keserűség
öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi
nagyképűség, beadni a betegnek, "magasabb orvosetikai szempontból", hogy
túlbecsülte az időt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való
tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam
meg van sérülve?
A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.
Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban
megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy
fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön
írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint "érdekes megjelenést".
Konokul hallgatok. Hát persze, az egészből csak az érdekli; ami vele
történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg
vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem - különben is mi az
igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az
igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg
komor tekintete, haragos üstöke - igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te
láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy meg
mutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!
Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen.
Rögtön hátamra fordulok, csengetek.
Maga Kerstin jön.
- Ne tessék erőlködni...
- Jó, jó... Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És
most mondja meg nekem, de kertelés nélkül - mikor operáltak meg engem?
- Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.
- Azt tudom. De mikor nyolckor?
- Hát ma reggel.
- Ú... ú... úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?
- Hétfő.
- Ú... ú... úgy. Na jó. Nem kell semmi.
- Megigazítanám a párnát.
- Hagyja csak, jó lesz.
- De tessék csak hagyni...
Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tűrtem a párnaigazítást,
aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan
kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó,
aki lesben figyel. Ő azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és
gyorsan kiment.
Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat.
Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.
Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása ocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve
és zihálva - vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem
vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is
szabad lőni?
Nem, nem erről van szó.
Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a
klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik
komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele
van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom
huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki
akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a
zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát.
Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem
kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik
veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt,
egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb,
legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most
bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az
igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos,
mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani
halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont,
kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és
kihívóbb - mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a
választ! És csűrés-csavarás nélkül - igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító
hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt
elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt
nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire
se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a
kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve
másról is van szó... a mondatot hagyja befejezni... halló, halló! halló...
ó... ó!
A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést
hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona
nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony
drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan
izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat.
`Rövidzárlat! `Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre
halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben
sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek
bur kolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le,
fejti fel, emeli ki.
Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden
elhárítja - vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr,
tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs
támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen... tanár úr... de
nehéz... nagyon nehéz... Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik.
Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is.
Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog,
hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát
kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte
olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a
véráram tágította a vékony ereket - és az egyiknél tokocska keletkezett -,
így kezdődött az egész. Igen... értem... de értsen meg, tanár úr engem
is... hát lehetett tűrni... hát lehetett tűrni... az igaztalanságot... a
mohó, önző indulatot... Már gyermekkoromban... ártatlanul vádoltak... nem
hallgatták meg a védekezésem... rám csapták az ajtót... tomboltam,
rúgtam, döngettem... nem lehet tűrni... De igen, lehet tűrni és kell is.
Értem... értem... szóval... Igen, szóval, csendben... könnyedén, lazán...
laza tartás, érti. Igen... már csinálom is... No lám - ugye, jobb így?
Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor...
Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen
kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az
ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor
eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az
eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső
közöny ringatott.
Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem
állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem
kifelé.
Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint
akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé,
mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni
kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy,
fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom
előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a
köpeny szélét néztem - éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De
hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó,
jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már.
Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat
akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De
hisz a krizantémnak nincs szaga.
És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen - ravatalon fekszem?
De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre
visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított
bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom `fölfelé `van már
fordítva, nem lefelé.
Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából
szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó
óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a
szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.
TÉR ÉS IDŐ
Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét
utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok
vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belső felismerése
térben és időben súlyosan megzavarodott.
Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam később, hogy magamhoz
térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Először hátamra
fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erővel
fel akartam ülni - ta lán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart
hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy
húzzák ki alólam.
Ettől persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek
vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki
belőlem. Úgy látszik, sértőnek találtam, hogy ítélőképességemben
kételkednek. Először magyarázni próbáltam (meg voltam győződve róla, hogy
össze függően beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is
helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedőcsövei
egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni,
rögtön átcsaptam illetékességem felsőbb rangjának védelmezésébe. Miután
megál lapítottam, hogy csupa nő van körülöttem, feleségemet is
beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a női
ész alacsonyrendűségéről kialakult véleményem képezte. Szavamat nem
válogattam, mert alaposan méregbe jöt tem. Mit értenek ehhez a nők?
Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy
a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az előbbihez tartozik,
utóbbiakban, a te endőket illetve, az élet minden pillanatában józan,
minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget
csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben
kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki
utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek - ezzel végzetesen
elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a
tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nők mind ostobák
és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt,
készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni,
mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig
nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és
bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének.
Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven
nyilvánosságra hozni, hogy ő is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine
dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.
A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy
kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve
felültem, és kajánul követelőzni és fenyegetőzni kezdtem. Észrevettem,
hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát,
mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyőbe. A legkisebb ellenállásra,
vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó
behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki
tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel
együtt, amiket felhozott - visszamerül, és örökre eltűnik, ha nem
teljesítik feltételeit.
Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a
feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel.
Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s
miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és
kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepőbb, mert soha nem
teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország
királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul,
kifejezést adni, akiről tud tam, hogy hajlott kora ellenére kitűnően
teniszezik, s pár nappal ezelőtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi
bajnokságot.
Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót
kaphattam, mert harcias kevélységem egyelőre szünetelni látszik. Magamhoz
térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam
szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek
impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs:
világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebből lett
aztán a zűrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak
magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal -
először életemben - ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon
örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez
már egy `következő `nap, vagyis meg voltam győződve róla, hogy délelőtt
van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen
kivárjuk majd a következőt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tűnt fel,
nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s
okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal
is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezősködött senki, s ha
mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén.
Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában
semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint időméréssel, akár a rabok, vagy az
alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel
kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint
sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait
fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy
látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját
sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tűnt fel, hogy
mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról
ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb,
biztatóan és elégedetten bólintott.
Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó
önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett
gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az időközök. Hogy mindig ugyanazok
jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s
hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is - ötször vagy
hatszor - mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér
köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltűnik.
A "déjá vu"-nek ("jelen emlékének", ahogy Bergson nevezi) sajátos,
`megfordított `esete volt ez - nem `két, `vagy több képet (emlék és
benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerű benyomást bontottam szét
tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat
gondosan összegeztem.
De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit
irkált az ablakhoz tolt asztalon.
- Mikor veszik le a kötést - kérdeztem, igazán minden civakodó szándék
nélkül.
- Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?
- Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést? Nevetett.
- A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja,
mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.
- Csak holnap? Megint nevetett.
- Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.
Kezdtem szép csendesen felforrni.
- Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.
- Hogyhogy három hétig?
- Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.
- Na igen.
- Meg tizenkettő, az három hét.
- Micsoda tizenkettő?
- Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?
Ezúttal kicsit hideglelősen nevetett.
- Na, ne bolondozzon.
- Hát mikor operáltak?
- Ma reggel.
Nem feleltem, oldalamra dőltem, hátat fordítottam. Végtelen keserűség
öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi
nagyképűség, beadni a betegnek, "magasabb orvosetikai szempontból", hogy
túlbecsülte az időt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való
tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam
meg van sérülve?
A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.
Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban
megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy
fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön
írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint "érdekes megjelenést".
Konokul hallgatok. Hát persze, az egészből csak az érdekli; ami vele
történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg
vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem - különben is mi az
igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az
igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg
komor tekintete, haragos üstöke - igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te
láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy meg
mutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!
Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen.
Rögtön hátamra fordulok, csengetek.
Maga Kerstin jön.
- Ne tessék erőlködni...
- Jó, jó... Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És
most mondja meg nekem, de kertelés nélkül - mikor operáltak meg engem?
- Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.
- Azt tudom. De mikor nyolckor?
- Hát ma reggel.
- Ú... ú... úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?
- Hétfő.
- Ú... ú... úgy. Na jó. Nem kell semmi.
- Megigazítanám a párnát.
- Hagyja csak, jó lesz.
- De tessék csak hagyni...
Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tűrtem a párnaigazítást,
aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan
kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó,
aki lesben figyel. Ő azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és
gyorsan kiment.
Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat.
Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.
Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása ocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve
és zihálva - vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem
vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is
szabad lőni?
Nem, nem erről van szó.
Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a
klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik
komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele
van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom
huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki
akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a
zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát.
Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem
kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik
veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt,
egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb,
legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most
bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az
igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos,
mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani
halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont,
kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és
kihívóbb - mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a
választ! És csűrés-csavarás nélkül - igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító
hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt
elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt
nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire
se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a
kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve
másról is van szó... a mondatot hagyja befejezni... halló, halló! halló...
ó... ó!
A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést
hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona
nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony
drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan
izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat.
`Rövidzárlat! `Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre
halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben
sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek
bur kolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le,
fejti fel, emeli ki.
Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden
elhárítja - vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr,
tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs
támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen... tanár úr... de
nehéz... nagyon nehéz... Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik.
Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is.
Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog,
hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát
kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte
olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a
véráram tágította a vékony ereket - és az egyiknél tokocska keletkezett -,
így kezdődött az egész. Igen... értem... de értsen meg, tanár úr engem
is... hát lehetett tűrni... hát lehetett tűrni... az igaztalanságot... a
mohó, önző indulatot... Már gyermekkoromban... ártatlanul vádoltak... nem
hallgatták meg a védekezésem... rám csapták az ajtót... tomboltam,
rúgtam, döngettem... nem lehet tűrni... De igen, lehet tűrni és kell is.
Értem... értem... szóval... Igen, szóval, csendben... könnyedén, lazán...
laza tartás, érti. Igen... már csinálom is... No lám - ugye, jobb így?
Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor...
Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen
kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az
ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor
eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az
eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső
közöny ringatott.
Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem
állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem
kifelé.
Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint
akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé,
mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni
kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy,
fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom
előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a
köpeny szélét néztem - éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De
hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó,
jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már.
Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat
akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De
hisz a krizantémnak nincs szaga.
És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen - ravatalon fekszem?
De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre
visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított
bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom `fölfelé `van már
fordítva, nem lefelé.
Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából
szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó
óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a
szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.
TÉR ÉS IDŐ
Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét
utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok
vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belső felismerése
térben és időben súlyosan megzavarodott.
Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam később, hogy magamhoz
térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Először hátamra
fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erővel
fel akartam ülni - ta lán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart
hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy
húzzák ki alólam.
Ettől persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek
vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki
belőlem. Úgy látszik, sértőnek találtam, hogy ítélőképességemben
kételkednek. Először magyarázni próbáltam (meg voltam győződve róla, hogy
össze függően beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is
helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedőcsövei
egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni,
rögtön átcsaptam illetékességem felsőbb rangjának védelmezésébe. Miután
megál lapítottam, hogy csupa nő van körülöttem, feleségemet is
beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a női
ész alacsonyrendűségéről kialakult véleményem képezte. Szavamat nem
válogattam, mert alaposan méregbe jöt tem. Mit értenek ehhez a nők?
Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy
a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az előbbihez tartozik,
utóbbiakban, a te endőket illetve, az élet minden pillanatában józan,
minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget
csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben
kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki
utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek - ezzel végzetesen
elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a
tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nők mind ostobák
és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt,
készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni,
mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig
nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és
bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének.
Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven
nyilvánosságra hozni, hogy ő is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine
dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.
A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy
kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve
felültem, és kajánul követelőzni és fenyegetőzni kezdtem. Észrevettem,
hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát,
mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyőbe. A legkisebb ellenállásra,
vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó
behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki
tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel
együtt, amiket felhozott - visszamerül, és örökre eltűnik, ha nem
teljesítik feltételeit.
Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a
feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel.
Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s
miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és
kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepőbb, mert soha nem
teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország
királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul,
kifejezést adni, akiről tud tam, hogy hajlott kora ellenére kitűnően
teniszezik, s pár nappal ezelőtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi
bajnokságot.
Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót
kaphattam, mert harcias kevélységem egyelőre szünetelni látszik. Magamhoz
térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam
szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek
impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs:
világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebből lett
aztán a zűrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak
magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal -
először életemben - ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon
örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez
már egy `következő `nap, vagyis meg voltam győződve róla, hogy délelőtt
van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen
kivárjuk majd a következőt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tűnt fel,
nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s
okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal
is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezősködött senki, s ha
mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén.
Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában
semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint időméréssel, akár a rabok, vagy az
alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel
kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint
sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait
fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy
látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját
sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tűnt fel, hogy
mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról
ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb,
biztatóan és elégedetten bólintott.
Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó
önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett
gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az időközök. Hogy mindig ugyanazok
jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s
hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is - ötször vagy
hatszor - mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér
köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltűnik.
A "déjá vu"-nek ("jelen emlékének", ahogy Bergson nevezi) sajátos,
`megfordított `esete volt ez - nem `két, `vagy több képet (emlék és
benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerű benyomást bontottam szét
tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat
gondosan összegeztem.
De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit
irkált az ablakhoz tolt asztalon.
- Mikor veszik le a kötést - kérdeztem, igazán minden civakodó szándék
nélkül.
- Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?
- Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést? Nevetett.
- A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja,
mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.
- Csak holnap? Megint nevetett.
- Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.
Kezdtem szép csendesen felforrni.
- Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.
- Hogyhogy három hétig?
- Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.
- Na igen.
- Meg tizenkettő, az három hét.
- Micsoda tizenkettő?
- Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?
Ezúttal kicsit hideglelősen nevetett.
- Na, ne bolondozzon.
- Hát mikor operáltak?
- Ma reggel.
Nem feleltem, oldalamra dőltem, hátat fordítottam. Végtelen keserűség
öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi
nagyképűség, beadni a betegnek, "magasabb orvosetikai szempontból", hogy
túlbecsülte az időt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való
tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam
meg van sérülve?
A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.
Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban
megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy
fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön
írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint "érdekes megjelenést".
Konokul hallgatok. Hát persze, az egészből csak az érdekli; ami vele
történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg
vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem - különben is mi az
igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az
igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg
komor tekintete, haragos üstöke - igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te
láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy meg
mutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!
Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen.
Rögtön hátamra fordulok, csengetek.
Maga Kerstin jön.
- Ne tessék erőlködni...
- Jó, jó... Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És
most mondja meg nekem, de kertelés nélkül - mikor operáltak meg engem?
- Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.
- Azt tudom. De mikor nyolckor?
- Hát ma reggel.
- Ú... ú... úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?
- Hétfő.
- Ú... ú... úgy. Na jó. Nem kell semmi.
- Megigazítanám a párnát.
- Hagyja csak, jó lesz.
- De tessék csak hagyni...
Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tűrtem a párnaigazítást,
aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan
kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó,
aki lesben figyel. Ő azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és
gyorsan kiment.
Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat.
Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.
Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása |