Költõ, mûfordító. Kossuth-díjas (1957). 1921-tõl, rövid egyetemi tanulmányai után, Az Est-lapok szerkesztõségében kezdett dolgozni. Elsõ versei klasszicizáló idillek (pl. ”Föld, erdõ, isten” [1922]). Babits tanítványa lett, s elkezdte mûfordítói pályáját is: Shakespeare szonettjeit (1921); Coleridge (1921); Omár Khajjám (1922); Baudelaire és Verlaine (1926) verseit fordította. Saját kötetei: 1923: „Kalibán”; 1926: „Fény, fény, fény” és „A Sátán mûremekei”. Babitscsal kapcsolata megromlotta a 20-as évek derekán, foglalkozott a gondolattal, hogy maga áll a „Nyugat” második nemzedékének élére, ehhez „Pandora” néven saját folyóiratot alapított. Ez nem volt sikeres. Kiábrándulása jelentkezik 1932-es kötetében a „Te meg a világban”. Az 1936-os „Különbéke” már a közönyrõl vallott. Ekkor közeledik a népi írók csoportjához, de nem a világnézet, inkább a magányának feloldása miatt. Csüggedtség és válság szól az 1938-as és az 1943-as kötetébõl is („Harc az ünnepért”; „Régen és most”). Mûfordítói munkája ekkor tetõzik: Goethe „Werther” - ét (1935), Shakespeare és Kleist drámákat (1938); Villon „Nagy Testamentumát” fordítja (1940). A Lóciversekben azért áttör a derû, a remény, a ciklus példázatai filozófiai értékûek, s máig széles körben kedveltek. Jobboldalinak ítélt múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, majd elhallgatásra ítélték. Illyés Gyula küzdött érte, s 1947-ben oldódott is körülötte a kitaszítottság. Valószínûleg ez is hozzájárul – a magyar irodalom szerencséjére – hogy gyorsan kibontakozott új korszaka, két csodálatos ciklust hozva a világra: a „Tücsökzene” címû mûvét (1947), 370 db 18 soros strófát, amelyekben életemlékekkel átszõtt meleg és bölcs líra szólal meg, és a „Huszonhatodik év” címû lírai rekviemet 120 szonettben, emléket állítva egy negyedszázadon át tartó tragikus végû szerelemnek. Költõi ereje teljében érte halál.