A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül az õ életmûve a legegységesebb. „Az õ költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beívódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte õt profán világunkból, megóvta a harcoktól, a tévedésektõl.” Ezért tudott megmaradni „tiszta költõnek” és „makulátlan mûvésznek”.

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó szomorúság, s az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából. Versei jórészt személyes érdekû vallomások, elégiák, lassú ütemû, hosszú sorok melyek egy dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Mûvészetére az impesszionizmus nyomta rá bélyegét. Verseiben ritkán fordulnak elõ szimbólumok, de annál gazdagabbak képekben, hasonlatokban, s különös jelzõkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sûrûn ismétlõdik, fõleg a negatív, komorságot kifejezõ jelzõk. Lírája „egységes, töretlen, az elsõ pillanattól kész, az utolsó percig változatlan”, s ez a változatlanság visz költészetébe fárasztó egyhangúságot, monotóniát. Ám késõbb mégis megfigyelhetõ valamiféle változás: posztumusz kötetében korábbi verseivel ellentétben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzõkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyaga természetesebb és egyszerûbb.

Az Elégia egy rekettyebokorhoz c. versét az elsõ világháború külsõ és belsõ pusztításai között írta meg 1917-ben. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló „hószín szárnyú Béke” reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen. A vers helyzetrögzítéssel indul: „a hegyen, hanyatt a fûben fekvõ”, természetbe félig beleolvadó lírai hõs figyelme egyelõre a föléje boruló rekettye sárga virágaira irányul. Az elégia logikai-érzelmi menetét az alapmetafora, a hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az 1. strófában a csónakos virágú rekettye még nem kép, csak késõbb fokozatosan válik azzá. Az elsõ 3 vsz. a boldog virág-hajók létezését állítja szembe a bús emberrel. A természeti létezés öntudatlan örömét valóságos jelzõpazarlással fejezi ki a költõ, s ezt zavarja meg az árva szörny sóhaja. Voltaképp a 4. vsz-ban kezdõdik a vízió. „Én is hajó vagyok” – állítja a lírai én, s így azonosítja magát a boldog virág-hajókkal, továbbá az emberi öntudat negatív értékelést is kap. A személyes sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontakozott képhez igazodnak: a hajótest összeroppan és a halál felé közeledik. A strófa utolsó két sorában a nem-lét békés és óhajtott állapotként jelenik meg. A továbbiakban a látomás már az egész már az egész emberiséget átfogja, az emberek is „hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák”, melyek mindegyikére szenvedés és pusztulás vár. A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus pusztulásától reméli csak a Béke vágyott megvalósulását. Az utolsó szakasz már a nyugodt, ember nélküli világ hangnemében zengi a Békét. Tóth Árpád keserû megállapítása, hogy az emberi faj még a természetnek, az õsanyagnak is ártalmára van, ismerõs Vörösmarty verseibõl is.

A Körúti hajnal az impresszionista költészet egyik mintadarabja. A versben az idõ fiktív, a vershelyzet az utca és a napfelkelte. A költemény a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a szürkeséget (1. vsz.), az elsõ fény felragyogásának bûvöletét (2-3. vsz.), majd a nappali élet kijózanító valóságát. Az 1. vsz. minden költõi eszköze a közömbös szürkeség, színtelenség képzetét, kísértetiességét ábrázolja, s kísérteties hangulatot kölcsönöz a strófának. „Egyszerre” hirtelen megváltozik az utca képe, a vers hangulata, hõsének érzelemvilága. Megjelenik a nagyvárosban a hajnali égbolt elsõ sugárcsóvája. A hajnali fény bûvöletét, fokozza az áhítatos csend is. A színek ragyogni kezdenek a napsütésben, s zenei motívumokkal olvadnak össze, ám ez csak egy pillanatig tart. Kellemetlen, bántó hangok szüntetik meg az áhítatos csendet, nappal lett, s újra fájni kezd az élet. A vers utolsó motívumában a Nap titkon „megcsókolja” egy munkáslány kezét, s ezzel a költõ együttérzését fejezi ki a szegényekkel.

A Lélektõl lélekig c. 1923-as verse búsongó elégia, melyben egyetlen kép bontakozik ki. Itt a színképelemzéstõl jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig, s azok magányáig. Fényük, az „égi üzenet” az ûr végtelenjén jut el az egyes emberekig, s a létezés szomorúságát zokogja el. A legfontosabb mondanivaló az utolsó két vsz-ban van, ezek szerint: az egyes emberek között is „roppant, jeges ûr lakik”. A verssorok rövidek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmát félrímes, négysoros vsz-ok követik.

Tóth Árpádnál megfigyelhetõ egy sajátos versszerkesztés, a Tóth Árpád-vers. Ebben keveri az alexandrint, ami 12 szótagos, 6. után sormetszettel, a nibelungi sorral, ahol a sormetszet szünettel jár együtt.

Tóth Árpád rövid életét szinte végig betegségben töltötte, rengeteget járt szanatóriumokba, s élete során kevés öröm érte: csupán csak felesége szeretete és kislánya tartotta benne az életerõt, kedvet és okot adott némi optimizmusra. Ám a háború és súlyosbodó betegsége is csak az ilyen szomorú hangvételû versek írására ösztönözte.