Életrajzok
1800. december 1-én született a Fejér megyei Pusztanyéken, köznemesi családból. Apja gazdatiszt volt. 1811-ig otthon tanult, azontúl a ciszterciek székesfehérvári, majd 1816-ban a kegyesrendiek pesti gimnáziumában. 1817-ben apja meghalt. Az özvegy kilenc gyerekkel maradt egyedül. Vörösmarty a család eltartására nevelőséget vállalt a Perczel családnál. 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre.
1820-ban a Perczel család Tolna megyében fekvő, börzsönyi birtokára költözött, s magánúton folytatta jogi tanulmányait. 1822 őszén lemondott állásáról, s Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy megszerezze jogi gyakorlatát. Ennek befejeztével átvette a Perczel fiúk nevelését, velük Pestre ment, s felesküdött a királyi táblához. A reformkor szellemében nevelte tanítványait (Perczel Mór később a forradalom jelentős alakja s honvéd tábornok lett). A költő beleszeretett tanítványai nővérébe, Perczel Etelkába. Érzelmeit nem vallotta meg, mert társadalmi helyzetük annyira különbözött, hogy Vörösmarty nem kérhette meg az előkelő lány kezét.
A versírással kora ifjúságától foglalkozó Vörösmarty 1825-ben országos hírre tett szert Zalán futása c. költeményével. Költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától. 1826-ban megvált állásától, de tapasztalnia kellett, hogy Magyarországon még nehéz megélni az irodalomból. Folyóiratot szerkesztett, műfordításokat készített, bírálatokat írt, az 1837-ben megnyitott pesti állandó magyar színházat darabbal látta el - tehát olyan feladatokat vállalt, melyet nyűgnek érzett, s joggal, hiszen tehetsége révén más tevékenysége volt hivatva. Anyagi nehézségei miatt későn nősült: 1843-ban vette feleségül Csajághy Laurát.
Az 1848-as forradalom előkészítésében nem vett részt közvetlenül, de ügyével azonosította magát, a szabadságharc bukása pedig összetörte lelkét. Bujdosni kényszerült. Miután kegyelmet kap, gazdálkodásba fog a Fejér megyei Baracska községben, majd szülőfalujában. Szűkösen él, kedélye levert, s a betegség hamarosan leveszi lábáról. Emiatt kénytelen Pestre költözni. Itt hal meg 1855. november 19-én. Temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé válik: húszezren jelennek meg a sírjánál.
Életművében világosan megkülönböztethető a szövegeknek két csoportja. Fejlődésének irányáról a rövidebb versek adnak fogalmat, hosszabb alkotásai viszont sajátos kérdéseket vetnek fel.
HOSSZABB MŰVEI
Zalán futása
Mint a nagy romantikusok, Vörösmarty is lírai alkat volt. a közvélemény szavának engedve megoldott tehetségének nem teljesen megfelelő feladatokat, de a hajlamaitól távolabb eső műfajokat is lírai hangnemnek rendelte alá. Képzelete azt tette lehetővé, hogy hirtelen megvilágosodásszerű látomásokban érzékelje a világot, mintsem, mint folytonosságot. Nyelvteremtő ereje lelkiállapotoknak: elégikus tűnődésnek vagy belső megrázkódtatásnak a kifejezésében talált magára.
A Zalán futása (1825), tíz énekből álló költemény. Műfaja eposz (lírai túlsúllyal), hexameterben íródott s hangneme elégikus. Bár honfoglalási eposzt vártak tőle, ő elégikus töredékek laza füzérét adta. A mű részletei egyértelműen nagy költőre vallanak. A cím is
jellemző: Vörösmarty Zalán futását énekli meg, s nem Árpád diadalát. A költeményben az "enyészet" a kulcsszó. Nem a harc felemelő, hanem a halál rettenetes voltára esik a hangsúly:
"Bús lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg, Melyek alutt vérrel feketedve, kihűlve hevernek.
Lassu hideg szell ő játszik huzakodva hajokkal,Némult ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)
Tompa sohajtásként j ő vissza halálos özönnel."
Vörösmarty valósággal szerelmes a halál gondolataiba. Nem a magyarok honfoglalását állítja a középpontba, hanem a veszteseknek a magyarok erejétől függetlenül végbemenő belső széthullását. Nem Árpád a főszereplő, hanem Zalán, akit saját tehetetlenségének súlya ver le. Zalán táborának jellemzése nagy vonalaiban megegyezik azzal, amit a beszélő a maga koráról mond, így Árpád és Zalán népének szembeállítását úgy is felfoghatjuk, mint a múlt és a jelen magyarjainak összehasonlítását. A mű világképének elégikus jellegét erősíti, hogy Vörösmarty a démoni erőket független hatalomként ábrázolja, s így egyáltalán nem bizonyos, hogy a világban összhang érvényesül.
A nemzeti elkötelezettség Vörösmartynál sohasem a világtörténet rovására érvényesült, mivel az egyén, a nemzet és az emberiség sorsát ő egyszerre, ugyanabban a kozmikus távlatban szemlélte. A Zalán futásában ábrázolt idő egyszerre értelmezhető az egyes szám első személlyel jelölt, látszólag elbeszélő, valójában lírai én egyéni, léttörténetének; a nemzeti történelemnek és a kozmikus változásoknak szintjén.
Tündérvölgy
A Zalán megírása után Vörösmarty belátta, hogy romantikus költő nem írhat eposzt. A Tündérvölgy (1825) költője nem próbálkozik a hagyományban őrzött események elmondásával, hanem a szöveg egymást érvénytelenítő részletekből áll. A csodás elem a műben központi jelentőségű. A beszélő úgy érzi, hogy lényegében különbözik a többi embertől. Látnok szerepet tulajdonít magának, érzelmei sokkal hevesebbek, mint a környezetében élőké. A mindennapi létben az ember a körülmények kiszolgáltatottja, a látomás viszont nem ismer idő- s térbeli határokat. A csoda, az Istentől függetlenített emberi személyiség belső mélységeit jelképezi. A műben Vörösmarty a középütt álló magányos fa ősi szimbólumához folyamodik, s vele jelöli meseszerűnek világát.
A Délsziget
A Délsziget (1826) c. költeményben hosszabb s összefüggőbb a meseszerű eseménysor, de új szerepet kap: példázat jellegűvé válik. Értéktelítődéssel kezdődik: Hadadúr megtalálja a költészetet, rajta keresztül Szüdelit, akinek személyében a boldogság kék virágcserepe látható. A lány eltűnik, s a fiú Halálfival találja szemben magát. Hosszú küzdelemben sikerül legyőznie, s ekkor újra övé a lány. A II. ének az értéktelítettség helyébe értékhiányt állít: Hadadúr és Szüdeli között kettéválik a sziget. Partra vetődése után a fiú sivatagban találja magát, s most a Halállal találkozik. Itt vége a költeménynek, s ez bizonyítja, hogy Vörösmarty számára nem az eseménysor lezárása, hanem lét- s lélekállapotok kifejezése az elsődleges cél. (Más romantikusok ugyanezért hagyták félbe elbeszélő műveiket: a történet bonyolítása csak másodlagosan érdekelte őket.)
A mű az egyénről szól: azt ábrázolja, hogy az egyén miként jut közelebb a kiüresedéshez. Néhány részlet már jelzi, hogy a költőt foglalkoztatja a történelem értelmezése.
A történelmi példázatot Vörösmarty két alkotásában, a Csongor és Tündében és a Romban vitte megvalósításra.Mindkettő 1830-ban jelent meg.
Csongor és Tünde
A Csongor és Tünde az egyetlen maradandó értékű mű, melyet Vörösmarty a drámai költészet terén hozott létre. (Korábban előadhatatlan drámai költeményeket, később végzetdrámákat írt. Az előbbiek megalkotásakor Shakespeare nyelvének gazdagsága igézte meg, az utóbbiakat a francia romantika képviselőinek ösztönzésére készítette.) A mű nem középút, hanem mesejáték, kísérlet olyan műfaj teremtésére, melyben a romantikus alkotói képzelet tevékenysége nemcsak a verses szöveg megformálásában, hanem a színpad átalakításában is érvényre jut. (A kimondott szó, a színész játék, a rendezési utasítások egységes szimbolikus jelrendszer részei.) Műfaja: dráma, mely 5 felvonásból áll (klasszicista jellegzetesség), de filozófiai költeményként is értelmezhető.
A felvilágosodás bizonyos képviselői úgy helyeselték a haladást, hogy eltekintettek az ellentmondásaitól. Ezért szükségessé vált, hogy a romantikusok újra feltegyék a felvilágosodás által megválaszolt kérdéseket. Első lépésben arra jutottak, hogy a civilizált ember már nem érti a természetet; a természet kivetette magéból az embert, aki eltávolodott eredeti környezetétől. Nálunk legkorábban Széchenyi tette magáévá ezt. 1815. január 8-án írta naplójába: "A kultúra a természet egyetlen ellensége, a halál legnagyobb tökélye." A következtetést már Vörösmarty vonta le, kétségbe vonva a történelem célszerűségét. Csongor ígéretet kap, hogy célját eléri, ha a középső utat választja, csakhogy a kereszteződéshez érve minden út középsőnek látszik. Mikor pedig szembe kerül a vándorokkal, beszédjük és saját tapasztalatai alapján arra az eredményre jut, hogy:
"Elérhetetlen vágy az emberé,
(...)
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövétneke."
A műben rokon értelmek sorára lebontott ellentétek sora irányítja az eseményeket. A mű elején ábrázolt értékbőség értékhiányba vált át: a verőfényes délből kietlen éj lesz, a tündérfát megkopasztják, a beteljesülésről szóló álmot a halál álma követi. A mélypont az Ej monológja, mely szerint a világ útja visszatér a kiindulóponthoz, a semmihez. A szöveg legvége értékgyarapodást ábrázol: a vágy teljesül.
A Csongor és Tünde Gyergyai Albert Árgirus historiája c., 1600 körül keletkezett verses műve nyomán készült, de a széphistórián kívül más műfajjal is tart rokonságot (középkori misztériumjátékok, népmesei elemek). Történése s szereplői emlékeztetnek a varázsmesére és a középkori színművekre. Csongor nem egyénített jellem. Célja igen általános: a boldogságot keresi. Először külső boldogságra gondol, de a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós sorsából megtudja, hogy sem a vagyon, sem a hatalom, sem az ismeret nem teremti meg a fő emberi értékeket. A II. felvonásban levonja a következtetést: "utazóim útra nem vezetnek".
Miféle más magatartásformák állnak előtte lehetőségként? Ledér és Balga test, ill. a célt nem ismerő létnek, a kútból kilépő lány a csak képzeleti kielégülésnek töredékes voltára emlékezteti. Csongornak meg kell értenie: célját külső helyváltoztatással nem érheti el. A műben három szerelemfelfogás van jelen: Ilma és Balga gyakorlatias, Ledér és Balga célját és tárgyát nem ismerő, Csongor és Tünde légies, ideális szerelme. Csongor és Tünde csak romantikus képekben beszélnek, légiesek, patetikusak; cselekvésképtelenek. A cselekvés irányítói Balga és Ilma (Miríggyel, a boszorkánnyal szemben).
A mesejáték egymásra épülő szentekként ábrázolja a létet. Az ördögfiak groteszk világától távol áll a Tündét körülvevő anyagtalan világ. Vörösmarty nyelvi leleménye bontakozik ki a hangnemek megszólaltatásában. A történés alárendelődik a célt jelentő fény és a semmit megjelenítő éj szimbólumának, s így kozmikus távlatot kap. Csongor csak saját lelkében találhatja meg létének értelmét. Tünde az ő kertjében ültet csodafát, melynek gyümölcse csak Csongor (az evilági kiábrándult vándor) és Tünde (a tündér) találkozásakor tud beérni. Önmagában mind a való, mind pedig az álom világa csonka, mindegyik csak a másikkal való kölcsönhatásban képes beteljesíteni magát.
Vörösmarty a csodában a lélek, a belső történés jelképét látja. A semmit a lélek gazdagságával tudja elkerülni. A kert Vörösmarty más szövegeiben is a lélek képeként szerepel. Arra a felismerésre jutott, hogy a bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen választható szét egymástól, agyik sem állhat meg a maga lábán a másik nélkül.
A Rom
(1830)
Az álom A Rom boldogságkereső példázatában is szerepet játszik. Itt is megjósolja a bekövetkezendőt. Romisten három álmát teljesíti a vándornak, de a vándort az élet teljessége iránt érzett igénye arra készteti, hogy elhagyja a boldog családi kört, melyet harmadik álma után kapott meg. Vörösmartynál az egyén létét annyira meghatározza a történelem, hogy elképzelhetetlen a visszavonulás a bensőséges világba. Az én nem feledkezhet meg a nem-énről. A vándornak akkor is tovább kell vándorolnia, ha álma teljesültekor nem érzett csalódást. Útja során végveszélybe került néppel találkozik. Segíteni szeretne rajta.
E negyedik álom tragikusnak mutatja a történelmet egy nemzet szemszögéből. E tragikumnak két tényező adja meg a különösségét: egyrészt a tény, hogy olyan áldozat kelt tragikus hatást, melynek értelmét nem lehet belátni, másrészt az irónia, mellyel a költő a tragikumot elegyíti. A Rom körkörös szerkezetű.
LÍRÁJA A HÚSZAS ÉVEKBEN
A kisebb költemények hosszabb alkotói fejlődésről adnak számot, amelynek során Vörösmarty különböző verstípusokban hozott létre műveket.
1816-ban kezdett verselni. Gyorsan sajátította el a XVIII. sz. versszerkezeteit (a csúfoló epigrammától az állatmeséig, az episztolától a pásztorelégiáig, a zárlatban megfejtett allegóriától a tanító versig). Nyelvének önállósodása: az örökölt verstípusokat elemeikre bontotta, s az alkotórészeket külön-külön alakította át. Így fejlesztette ki a mitologizált helyzetdal műfajából az elképzelt személy magánbeszédét, a túlfogalmazás pátoszából eredő fennkölt stílust. Költői nyelvét a maga teremtette mitológia határozta meg.
A mitologizálás a személyes élmény tárgyiasítására szolgált. Perczel Etelka érzett vonzódását áttétellel fejezte ki. A hun-magyar mondakör egyik alakjának, Csabának helyébe képzelve magát álmainak szereplőjéhez, Helvilához (1222-23) intézte sorait. Egyszerre foglalkoztatta a vers zenéje és a képalkotás. Helvila halálán (1826) c. versében megfigyelhető, hogy a költészetében gyakori álom-halál azonosításnak kettős alapja van: a költő egyszerre állítja a két szó jelentésének és hangalakjának azonosságát:
"Álom, álom édes álom!
Altass engem, légy halálom!"
Vörösmarty sokáig inkább részletekben, mint egész versekben remekelt. A Kis gyermek halálára (1824) c. versben az ismétléses sorok dallama és egy-egy eredeti metafora a verset az elégia szintjére emeli, a zárlat tanító hangvétele azonban már nem elégíti ki a megemelt követelményt.
Vörösmartynál az események elbeszélése ürügy összefüggő metaforikus szerkezet megteremtésére. A Földi menny (1825) felütése jellegzetesen mutatja a romantikus költő igényét a lét egészének értelmezésére. Szerkezetileg azonban nem több megszokott kifordításánál: a tanulság a példázat elején szerepel, s így megkérdőjelezi önmaga érvényességét.
A húszas években Vörösmarty még kísérletező művész. Bizonyítékai ennek az ekkor írt románcok. Vörösmarty nem volt drámai hajlamú költő, a románcot viszont annál közelebb érezte magához. Lírai beállítottsága miatt nem próbálkozott ellentétes nézőpontok ütköztetésével, a Szilágyi és Hajmási (1828) c. művében a beszélő a menekülő két magyar vitéz sorsát Szilágyinak, a török leány szerelmének a nézőpontjából értékeli.
LÍRÁJA A HARMINCAS ÉVEKBEN
Vörösmarty Szép Ilonka (1833) c. versében összegezte románcos költészetének fő sajátosságait. Ez a mű is három tagból áll, s a részek történését időköz választja el egymástól. A szöveg mégis a folytonosság benyomását kelti, mivel a történetmondó nem a lényeges mozzanatok említését mellőzi. A beszélő a két szélső rész stilizálásával hívja fel a figyelmet önmagára (a vers felütésének feszültségét párhuzam, majd ellentét követi, a zárlat pedig második személyű általános alany segítségével fordul az olvasóhoz, majd metaforákkal és állóképekkel rekeszti be a költeményt).
A románc a költő korai költészetében a legsikeresebben megvalósított verstípus. A fiatal költőből nem hiányzott a könnyed humor iránti érzék. Ismétlésekkel törekedett humoros hatás elérésére. A Laboda kedve (1829) szójátékkal jelöli a részeg ember viselkedésének groteszk humorát:
"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda."
A harmincas évektől több a tragikus elem Vörösmarty világképében. A kérő (1831) rossz lehetőségek közötti kényszerű választásra tesz utalást:
"Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem."
Az ugyanebben az évben írt a Szív és a Bús kert értékcsökkenéssel, halálba vezető folyamatként ábrázolja az életet. Ezek a költemények jól mutatják, milyen messzire távolodott a kiindulópontul szolgáló versszerkezetektől. A klasszicizmustól örökölt sírvers epigrammatikus tanítása már teljesen hiányzik belőlük.
Szózat, Késő vágy, A Guttenberg-albumba
A harmincas években a költő két szinten ábrázolt értékveszteséget az emberi életben: a nemzeti s az egyéni lét szintjén. E kétféle veszteséget minőségileg különbözőnek mutatta. A Szózatban (1836) nem belső rothadás végez a magyarsággal, hanem külső ellenség. A Késő vágy (1839) ezzel szemben belső kiüresedést tulajdonít az egyénnek.
Szózat
Felütését a költő már 1835-ben papírra vetette, de ekkor még ilyenformán:
Hazádhoz, mint szemedhez,
Tarts híven óh magyar."
A ma ismert szöveg 1836-ban keletkezett s 1837 elején jelent meg, az Aurora c. zsebkönyvben.
Megírása idején a magyar szabadelvű mozgalom sorsa eldöntetlennek látszott. Az 1832-ben megnyílt országgyűlésen az ellenzék kezdeti sikerei után ellenállásba ütközött. 1834-ben Szatmár megyében a maradiak kerekedtek felül, s így Kölcseynek le kellett mondania. 1833-ban feloszlatták az erdélyi országgyűlést, s perbe fogatták Wesselényi Miklós bárót (aki Magyarországon, Erdélyben a szabadelvű ellenzék vezére volt). A Szózat fokozásos érvelésének tetőpontja, a X-XII. szakaszban kifejezett vagylagosság e vészjósló jelekkel is terhes közhangulat kifejezése. Megjelenésekor különös időszerűséggel ruházták fel a legújabb események: 1836 májusában feloszlatták a pozsonyi országgyűlést, letartóztatták Kossuthot.
A jambikus lejtésű szöveg címe a közösségi óda magasztos beszédhelyzetét jelöli meg. Az időszerű jelentést Vörösmarty retorikai művészettel emeli az általánosítás szintjére. Ezzel is magyarázható, hogy a Szózat a magyarság számára a hazafiság egyik fő letéteményesévé vált. 1843-ban a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a megzenésítésére. Ezt Egressy Béni (1814 - 1851) nyerte el. (Ő népies műdal-stílusban a mű dallamát.)
A költemény szerkezeti rokonságot mutat a Himnusszal. Vörösmartyt is annak lehetősége foglalkoztatja, vajon a magyarság évszázados szenvedéseivel nem váltotta-e meg a sorsát. A második és az utolsó versszak megegyezik, az utolsó előtti az első négy sor változata. Ebben különösen a szórendcserés ismétlés hatásos. Az ige a sor és a mondat élére kerül, ezért a hanglejtés megváltozik, a határozó helyett a felszólító igére esik a fő hangsúly, s így az ismétlés fokozás benyomását kelti.
A kétszer két versszak keretként veszi közre a vers többi részét. A III-IV. és V. versszak párhuzamos mondatokból álló fokozással idézi fel a magyarság múltját. Az utánuk következő két szakasz ellentétként fogalmazza meg a jelent. A beszélő a nemzet hangjaként szól, majd vagylagosságként jellemzi a jövőt. Tizenkét sor (VIII-IX-X. versszak) jövendöl aranykort, nyolc (XI-XI versszak) nemzethalált. Nem csak a sorrend okozza, hogy különös hangsúly tevődik ez utóbbi lehetőségre, hanem az is, hogy a "jobb kor" lehetőségével foglalkozó szakaszok közül az első kettő tagadólagos: annak a képtelenségét hangsúlyozza, hogy a korábbi szenvedések hiábavalók legyenek, ne szerezzék meg a jogot boldogabb jövőre.
"Nagy szerű" halálon Vörösmarty eredetileg csak "országos halált" értett, de már Széchenyi azt gondolta, hogy a "magasztos"-sal egyértelmű. A XII. versszak látomása a világtörténelem távlatait idézi fel, s e fennköltség a megelőző versszakot is átminősíti.
1849 után a "nagyszerű halál" látomása különösen időszerűvé vált. Gyula Pál így ír Vörösmarty életrajza (1866) c könyvében: "Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült (...). A költő ilyenkor ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, (...) nem ilyen halált értett."
Vörösmarty a legnagyobb metaforateremtő költők egyike. Nemcsak a jelentéstani jellegű szóképeket, hanem a szóalakzatokat is fölényesen tudta kezelni. Nemcsak a Szózat bizonyítja ezt, hanem a Késői vágy is, mely az egyéni létről ad értelmezést.
Késői vágy
E költeményben az életlehetőségek beszűkülésével a vágyak fokozódása áll szemben, az öregedést úgy tünteti fel, mint ábránd és valóság távolodását. A beszélő egy értékgazdag, s egy értékszegény léthelyzetet állít szembe. A kívánt világot a múltba helyezi, míg az elszenvedettet a jelennel azonosítja; tehát elégikusan értelmezi az életet. A két állapot egymásutánját visszafordíthatatlannak, a jövőt kilátástalannak tünteti fel, s így az elégikus világkép tragikus is lesz egyben. A két szembeállított állapot annyira ellentéte egymásnak, hogy a vers alanya elveszti állandóságát, szakadás áll be folytonosságában. A múltba vetített és a jelenben már csak lemondva vágyott teljes élethez, az egységes személyiséghez képest a jelenben a szív és az ész különvált, a személyiség megcsonkult. Az értékleépülésnek életrajzi vonatkozása is van. A mű írásakor a költő szerelme Perczel Etelka iránt csak emlék. A költő 39 éves és már súlyos betegségben szenved, amely élete végén elméjét is elborítja.
A vágyott és a tényleges léthelyzet ellentétét a költő egymásra helyezett, ám egymástól eltérő nyelvi szerkezetekbe fordítja át, amelyekkel egyszerre hangsúlyozza versének zártságát és nyitottságát, szimmetriáját és aszimmetriáját, önmagába visszatérő és előrehaladó jellegét. E különbözőségekből származik a költemény művészi hatása.
A vers első két harmadában a kicsengés nyelve újszerűbb, s a nyitottság benyomását idézi elő. Ugyanez áll a rím és az átkötés használatára. Az első 12 sor rímei egy kivételével mind két szótagból állnak, az utolsó nyolc sorban viszont a rím csak egyszótagos (egy kivétellel). A szöveg első 22 sorában a sor és a mondattani egység vége egybeesik, az utolsó nyolc sorban viszont állandósul az átkötés. Még élénkebben kelti fel a nyitottság érzetét, hogy a 23 sortól a páros rímet a keresztrím váltja fel. (A romantika sajátossága ez. A klasszicista versírók a fordítottját kedvelték: a verszárlat hangsúlyozására az utolsó sorokban zártabb, egyszerűbb rímre tértek át.)
A Késői vágy három részre tagolódik. A költő a beszűkült lelkiállapot megjelenítésével kezdi versét, ezt követi a teljes élet vágyáról szóló rész, míg a lehanyatló mozdulatra emlékeztető sor ("Hiába, hasztalan!") visszavezet a kiindulóponthoz. A mondatszerkesztés is körkörös visszatérést mutat: a hosszú mondatos szerkezet folytonosságát megszakítja az egysoros mondat, majd a hétsoros zárómondat a folyamatosság újrafelvételeként hat. A szimmetriát kiemeli, hogy a szöveg hangsúlyozza a középső rész ellentétét sz első és a harmadik résszel (De...,Hiába...). Ezt az önmagába visszatérő hármas tagozódást ellenpontozzák az előrehaladó folyamat szerkezetei, és a zártság is a nyíltsággal kerül feszültségbe. A mű első része a beszélő én állapotát írja le. A középső részben jelenik meg a megszólított, aki a beszélő énjével nem kerülhet emberi kapcsolatba, és aki a Késő vágy énje számára már harmadik személlyé vált. A belső szegényedést a vers folyamatként ábrázolja. Az első két rész felsorolásai minősítést hoznak létre, mely a harmadik rész állításának alapjául szolgál.
Vörösmarty a magyar költői mondattan legnagyobb mesteri közé tartozott. A Guttenberg-albumba (1839) írt szövegben a fokozásos párhuzamosságok a prófétáló beszédhelyzet retorikus pátoszát teremtik meg. (A Liszt Ferenchez (1840) intézett költeményben az ódai fennköltség hangnemét, a Keserű pohárban (1843) a bordal beszédhelyzetét hozza létre.)
A Guttenberg-albumba
Az epigramma a klasszicisták kedvelt műfajai közé tartozott. A Guttenberg-albumba alkalmi bejegyzésnek készült, de a körmondat és a jövő látomása feledteti a szöveg eredeti rendeletetését. A külső körülményt a költő belső élmény kifejezésére használja fel.
A jóslat előfölvetése, hogy a jövő különbözni fog a jelentől, Vörösmarty késleltetett főmondat okozta feszültséggel juttatja kifejezésre látomásának feltételességét. E feltételesség óhaj, sőt felhívás.
Az első két sor a felvilágosodás követelményeinek teljesítését sürgeti. Az emberélet tisztelete arra enged következtetni, hogy a vers beszélője nem forradalomként, hanem lassú, békés fejlődésként képzeli el a társadalom átalakulását. Nem vagyonegyenlőséget hirdet, hanem a közösség összes tagjának erkölcsi felemelkedését.
Szabadelvűség az az eszmerendszer, amelynek meg lehet feleltetni az epigramma világképét. Vörösmarty is különböző társadalmi osztályok érdekeinek összeegyeztetésében látta a célt. A 7-8. sorból kiviláglik, hogy szabadelvűségére hatással volt romantikája: az emberi érzelmeknek az értelmet átlényegítő szerepet tulajdonított. Vörösmarty a romantikának nem olyan képviselői közé tartozott, akik kizárólag a nemzeti lét keretin belül képzelték el a változásokat. Ellenkezőleg: az emberi vágyak elérése csakis világtörténelmi folyamat függvényeként lehetséges.
A Szózat szélesebb háttérhez viszonyította a magyarság sorsát, A Guttenberg-albumba már a "föld népségének" közmegegyezésével foglalkozott, s a következő évek két jelentős verse is az emberi lét egyetemes kérdéseire keresett választ.
A NEGYVENES ÉVEK VERSEI
Gondolatok a könyvtárban, Az emberek
A negyvenes évek közepétől Vörösmartyt szinte kizárólag a történelem egészének értelmezése foglalkoztatta.
Gondolatok a könyvtárban
(1844)
A mű záradéka pozitív értéket mutat fel: a küzdésre hivatkozik. Ezután a vers még egy pozitív értéket megnevez, a küzdés lehetséges eredményét, ami kizárólag a nemzeti létre vonatkozik. A vers korábbi része a világtörténelem egészének a célját vonta kétségbe. A szövegnek csak befejezése van, megoldása nincs, s a megoldás hiánya nem csorbítja a költemény szerves egységét.
A vers felütésének első sora hasonlít a pokol kapuján lévő felirathoz (Dante: Divina commedia). A vers filozofikus költemény, amely hat részre tagolódik.
Az I. szakasz "az emberiségnek elhányt rongyai"-ként jeleníti meg a könyveket. A mű kulcsszava: "rongy". Majd általános tanulság leírása következik. Ezután a társadalmi igazságtalanság képeiben az utilitarizmus, a haszonelvűség gondolatai jelennek meg.
A II. szakasz "Miért e lom?" kérdéssel kezdődik, ahol a "lom" az irodalom, szépirodalom szót jelenti. Ezután az irodalmat szellemi tartalomra (erkölcs, törvény-igazság) és anyagi megjelenésre (a valós élet, melyből az irodalom és a könyv merítkezik) bontja,s ezek között ellentétet fedez fel, hiszen a szellemi tartalom ellentmond a valós életnek (az anyagi megjelenésnek).
A III. szakaszban a rongy = könyv(tár) azonosítás után a könyvek és az irodalom hasznára kérdez rá. Erre a válasz: keserű, ironikus tagadás. Hasznosság szempontjából nincs értéke, értelme az irodalomnak, a könyveknek.
A IV. szakaszban az eddigi kultúra elpusztításának kérdése merül fel. A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, de a társadalom nem tudja felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik el. Ha elégetjük a könyvet, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is, ami azonban nem hasznos.
Az V. szakasz már kétségbeesetten tagadja meg a mű eddigi logikáját. Az állam ideájaként Amerikát említi, de ez magában hordozza a feszültséget, hiszen a feketéket ott is gyűlölik.
A VI. szakaszban Vörösmarty a "mégis fáradozni kell" gondolatmenetét jeleníti meg, mely szerint a jövőben talán eljön az igazság és a szeretet. Ez a társadalmi egyenlőség utópisztikus jelképeként jelenik meg. Az embernek ezért kell küzdeni, ezt kell létrehoznia. "Mi dolgunk a világon? küzdeni," Lehet, hogy cél elérhetetlen, de tenni kell a jövőért, mivel ha így élünk csak akkor halhatunk meg nyugodtan boldogan. A vers zárlata hasonló Madách: Az ember tragédiájának befejezéséhez. "Mondhatjuk, térvén ősein porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!"
Az emberek
(1846)
Az emberek egyértelműen tragikusnak láttatja a történelmet. A mű démoni látomás, mondatszerkesztését a megszakítottság jellemzi. A többes szám uralkodik a második személyű igealakokkal.
Az emberek Vörösmarty legnagyobb művészi hatású alkotási közé tartozik, a nyelvi sűrítésnek kivételes példája. Megírását az 1846-ban kitört galíciai felkelés ösztönözte, melyet kegyetlenül levertek. Ez a keserű történeti tapasztalat indította a költőt arra, hogy látomásos töredékeit annak kinyilatkozását szem előtt tartva formálja meg, hogy az emberiség történetében nincs szintézis. A negatív tézist hasonlóan negatív antitézis követi, a látszólag ellentétes utak ugyanarra a negatív eredményre vezetnek: az ellentét zsarnok és szolga, ész és butaság között pusztán látszólagos.
A vers első négy versszakában a galíciai felkelést jeleníti meg. A megjelenített képek azonban más forradalmakra is értelmezhetők. A 4-5. versszakban a forradalom leverését és a megtorlást festi meg. A mű utolsó két versszakában végső elkeseredettségének ad hangot, majd az utolsó versszakban szinte megtagadja az embert is:
7
"Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- és békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán; S midőn azt hinnők, hogy tanúl,Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"
A versszakok utolsó sorainak refrénszerű ismétlődései az elkeseredettséget, a reménytelenséget fokozzák. Az utolsó (7.) versszak kétszeres ismétlődése lezárja a verset, az utolsó remény elvesztésével.
Az 1848-as forradalom előtti években a költő politikai felfogása mélyreható változáson ment keresztül. Az Országháza (1846) c. közéleti versében a jobbágyok nézőpontjával azonosult. 1848-ban felhívó versekkel próbálta szolgálni a forradalom ügyét, a költő álláspontja 1846-tól kezdve közelebb került a baloldaléhoz.
A SZABADSÁGHARC BUKÁSA UTÁN
Szabadelvű felfogása hozzájárulhatott ahhoz, hogy Világost a rákövetkező három-négy évben nemcsak nemzethalállal, hanem a nagy társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával azonosította.
Élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor keletkezett művei kivételesen magas művész színvonalat képviselnek. Két érdekes kísérlet és két remekmű áll életművének a végén. A Mint a földmívelő... (1853?) kezdetű szöveg az egy lélektani mondatból álló romantikus epigramma példája, a szintén cím nélküli s töredékben maradt Fogytán van a napod... (1855?) szövegében az önmegszólítás, a reményvesztettség, testi-lelki elszegényedés állapotát öniróniától sem mentes távlatból ábrázolja.
Előszó
(1850)
Az Előszó a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Időszembesítő szerkezetét egymásra játszatott formák kölcsönhatásaként értelmezhetjük.
A szöveget a költő, egy 10, egy 31 és egy 8 soros egységre bontotta. Ez a tagolás háromrészes hídformának felel meg. Mivel a két szélső tag hasonló terjedelmű, és páros sorszámú, a közbülső viszont többszörösen hosszabb és páratlan sorszámú, a három egység rend, szabadság és rend egymásutánjaként hat az olvasóra. (ABA').
Ezt a verselés is erősíti. A költeményben 10 és 11 szótagos rímtelen jambusok szerepelnek, nagyjából egyenlő, nem szabályos eloszlásban. (Csak kétszer fordul elő kivétel: a második rész harmadik harmadának közepén 5 szótagos félsor van, a harmadik tagban viszont csak az utolsó sor 11 szótagos, az összes többi10-es.)
A hármas osztást támogatja az a tény, hogy a középső részben a jelentésegységek rokon képzetkörbe tartozó szavak két sorába rendeződnek. Az egyik sort főnévinek, a másikat igeinek is nevezhetjük, szófaji átcsapás csak a szakasz második felében van, s e kilengés után újból a normaszerűvé vált rend áll helyre.
A mű időszerkezete is hármas tagolódású. Az "A" egység és a"B" egység első 18 és fél és utolsó hat sorában a múlt és elbeszélő múlt, a "B" szakasz középső 6 és fél sorában jelen, végül a harmadik szakaszban jövő időt találunk. A romantikus látnok az idő teljességeként teremti meg az időszembesítő verstípust. Az Előszóban a költő nem mérhető időtartamú, pillanatként fejezi ki a tragikumot, mely értéktelített állapotra következett s ürességnek adja át a helyét. Mindhárom előttünk lejátszódó változás részeként jelenik meg a versben. A változásoknak ez az egészet képező együttese egyúttal belső léttörténet, lelki önéletrajz.
A mű a legemelkedettebb magyar nyelvű versek közé tartozik. Csak a címet és az első három szót lehet betű szerint olvasni. A szöveg többi része kizárólag metaforikus jelentéssel olvasható. A "Midőn ezt írtam" nemcsak arra utal, hogy a költő a Három rege (1845) elé írta ezt a versét, hanem jelenti azt is, hogy személyes elkötelezettje volt a megjelenített értéktelítődésnek.
A cím jelentésének metaforikus árnyalatát így írhatjuk körül: a beszélő arra utal, hogy a későbbi események átminősítették a korábban történteket. (A Három regét Vörösmarty Battyhány Emmának ajánlotta.) A Három rege szerzője még a beteljesedését várta annak, amiről az Előszó költője már tudja, hogy meghiúsult, s talán véglegesen. Az "előszó" elveszítette eredeti jelentését, mint a költemény végén szereplő tavasz, ami magának a szövegnek az átminősítése.
A költő kétféle mondatszerkesztést alkalmazott: a bővítéses kidolgozottságot és a sűrítést. Az Előszóban az utóbbi elsődleges, de gyakori a nyelvi elemeknek elhagyása vagy igéknek meg nem ismétlése.
A sűrítés mellett a képszerűség az Előszó nyelvét meghatározó minőség. Az utolsó két sort leszámítva időbeliség leírása a vers rendező elve, a leírásba négy megszemélyesítettről - a békéről, a vészről, a nyomorról és a földről - szóló elbeszélés iktatódik. Az utolsó előtti sor új rendező elvre vált át: a szöveg állító kérdéssel végződik.
Az Előszó gondolati mélysége a metaforák burkolt jelentéséből származik. Két metaforatípusból teremti meg nyelvét: a pontosan nem meghatározható hasonlított hasonlóból és az igemetaforákból. Nem könnyű értelmezni azt a reflexiót, melyhez a három szakaszos - értékgyarapodásból, tragikus értékveszteségből és az értékeket tagadó iróniából álló - léttörténet vezet.
A vén cigány
Utolsó nagy költeménye, A vén cigány (1854) lényegesen különbözik az Előszótól. Ebben a versben a mitikus példázatokra tett utalás és a refrén játszik formaalkotó szerepet.
A tízsoros szakaszok négysoros refrénje egyre kegyetlenebbé teszi e sorokat. Az első öt szakasz tragikus jelentéssel ruházza fel a refrént. A hatodik szakasz a szenvedés útján elérhető megváltás irányában fejleszti tovább a szöveg világképét. Ez az új szövegösszefüggés új értelmet ad a refrénnek, és előkészíti lényeges módosulását, amely a hetedik versszakban következik be. A költő megfordítja az Előszó logikáját: az ünnep - mely ott múltként szerepelt - itt a távoli jövőbe helyeződik. Belső párbeszédet hallunk, olyan kérdéseket tesz fel a beszélő, amelyekre a választ is ő adja. A vén cigány a beszélő hasonmása, végső soron tehát önmegszólító a vers.
Vörösmarty életműve kivételes helyet tölt be a magyar irodalom történetében. Költészetünk egyik legnagyobb fordulatát kezdeményezte, s vitte a beteljesülésig. Petőfinek és Aranynak föllépése után is emelni tudta verseinek művészi színvonalát. A romantikusok többsége fiatal korában írta legnagyobb műveit. Vörösmarty az igen ritka kivételek egyike volt. |