Budapesten 1926. július 12.-én születtem. Pasaréten
régi családi házban laktunk, keresztszüleim és nagyanyámmal együtt.
Édesapám állami tisztviselő volt, keresztapám banktisztviselő. Négyen
voltunk gyerekek, keresztszüleimnél kér leány, nálunk két fiú.
Gyermek-serdülőkori emlékeimből kiemelkedik a kert szeretete és a cserkész
csapatban eltöltött felejthetetlen időszak. Pasarét a főváros új lakótelepe
volt: az 1930-as évek elején a Ferences Rend templomot és kolostort
épített, egyben cserkész csapatot szervezett. A cserkész csapat – 46.
Capistránoi Szent János nevet viselte, parancsnoka Dr. Szenik Jenő orvos
volt, aki egyben a budapesti Önkéntes Mentő Egyesület tagja is volt. Ez
tette lehetővé, hogy az 1938-ban az eucharisticus kongresszuson ott
lehettem. A pasaréti kolostorban amerikai lelkészek voltak elszállásolva,
akiknek miséin cserkész társaimmal ministráltam.
A
Budai Vár Duma-i oldalán levő Toldy Ferenc
Gimnáziumban érettségiztem 1944-ben. Hála a
gimnázium igazgatójának (Vitéz Szabó
Zoltán), valamint a nyolc osztályt végig
kísérő osztályfőnökömnek (Piroska Dezső)
a II. világháborút megelőző időben
rendkívüli mértéktartásuk miatt.
Jellemző például idézem azt a szellemet amit
megvalósítottak: egyik osztálytársam (Karl:
Csatordai Károly) árva gyerek volt és a
háborút követően (Magyar Kommunista Párt)
beszervezte: Magyarország ENSZ képviselőt csinált
belőle. És ez a barátunk segítette egyik
osztálytársunknak nyugatra való
menekülését.
1944.
nyarán az akkor Budapesten érettségizetteket
Diák Munka Csoport elnevezésű ezredben Karcagra
vezényelték a kunmadarasi repülőtér
földmunkáinak végzésére. Én a
102-es században dolgoztam és az oroszok
bevonulása előtt két nappal kerültem vissza
Budapestre.
Orvosi tanulmányaimat a Pázmány Péter Egyetem Orvosi
fakultásán kezdtem. Az előadások októberben kezdődtek, de egy hónap után az
egyetem nyugatra távozott, amiből kimaradtam. A november és december
zűrzavaros idejét a mentőknél vészeltem át.
Budapest
ostroma 1944. karácsonyán a Szentestén teljesedett
ki. A harcok idején házunkba is
beszállásoltak katonákat,
szerencsétlenségükre egy eltévedt
német légvédelmi gránát a
szobájukba talált, hárman meg is haltak. Minket
ezért ki akartak végezni, de megmenekültünk.
Később a „malenki robot” korszaka következett:
két ízben is elvittek, de hál’ Istennek
sikerült megszöknöm.
1945. őszén indult újra az egyetemi oktatás, ami a
politikai csatározás miatt kiszámíthatatlan volt. (A reggeli előadó
professzor délben már nem volt az egyetem oktatója, leváltották)
1946.
végén egy sikertelen vizsgám és a
család anyagi nehézségei miatt
tanulmányaimat félbeszakítottam. 1947.
májusában sikerült a Posta
Takarékpénztárnál elhelyezkednem. Reggel 7
és 8 között, majd délután 14 és
19 óra között dolgoztam a bank posta
osztályán, ami lehetővé tette, hogy a közti
időben egyetemre járjak.
1951.
júniusában amikor doktorrá avatásomhoz csak
a záróvizsgák hiányoztak,
családunkat kitelepítették. Polgár
községet jelölték ki lakhelyünknek, ahol
sertéshizlalda építkezésén
segédmunkásként dolgozhattunk. 1951. szeptember
13.-án a kitelepítési határozat rám
vonatkozó részét
hatálytalanították. (Kellett az orvos).
Egyedül mehettem vissza Budapestre és befejezhettem
tanulmányimat.
1951.
december 15.-én avattak orvos doktorrá. Tekintettel a
„múltamra” Budapesten nem kaphattam
állást és csak két alapszakma
közül (sebészet-belgyógyászat)
választhattam. Ózdi Kórház
Sebészetét választotam. Mivel ez a
kórház nem jogosított
szakképesítésre a miskolci Erzsébet
Kórház Sebészetére kértem
áthelyezésemet, amit nem engedélyeztek. Ezen
okból a tuberkulózis területén
látszott a kibontakozás. A tüdősebészet
medikus koromban is érdekelt, így a minisztérium a
Gyula melletti József Attila TBC Szanatórium
Sebészeti Osztályára helyezett. Itt közel
három évet dolgoztam és gyakorlatot szereztem, az
akkoriban Magyarországon még ismeretlen műtéti
eljárást elsajátítottam. Ennek
birtokában pályáztam meg a Budapest
határában levő Állami Fodor TBC Szanatórium
állás hirdetését. A Fodor
Szanatórium a tüdőn kívüli TBC-s
betegségek kezelésének a központja volt.
Mivel a tuberkulózis nem csak egy szervet betegít meg,
így szükség volt tüdősebészeti
ténykedésre is.
1958-ban
Miskolcon a volt Honvéd Kórházból
Tüdőkórház létesült. Ez a
tüdőkórház a TBC-s megbetegedések valamennyi
vonzatát látta el, amelyhez szakemberek
toborzását kezdte az intézmény
igazgatója. Az extrapulmonalis TBC osztály
vezetésére a Fodor Szanatórium igazgatója
engem ajánlott, ezért a főorvosi állást
megpályáztam. 1959. április végén
kezdtem az extrapulmonalis TBC (ismertebb nevén
csontsebészeti) osztályon tevékenykedni. 1976.
végén a TBC-s betegek számának jelentős
csökkenése miatt új feladattal bíztak meg: a
B.A.Z. megyei Kórház Mozgásszervi
Rehabilitációs Osztály szervezésével
és vezetésével. Az osztály 1977.
februárjában indult, feladata volt az idős
combnyaktöröttek, alsó végtag
amputáltak, féloldali bénultak
(szélhüdött) és mozgásukban
korlátozott baleseti sérültek
rehabilitációja. 1977-től 1992-ig vezettem az
osztályt. Ezen időszak alatt megszerveztem és
irányítottam a Megyei Kórház
Osztályain levő fizikotherápiát, részt
vettem a Gyermekegészségügyi Központ
Rehabilitációs Osztályának
tervezésében, a szikszói kórházban
működő „utókezelő osztály”
munkáját támogattam és a
Mezőkövesd-Zsóri fürdő Kórház
létesítésében a
fizikotherápiás osztály
megszervezését végeztem.
A
megyei kórházban működő Mozgásszervi
Rehabilitációs Osztályon folyó magas szintű
gyógytornászi munka felkeltette az
Egészségügyi Főiskola (Budapest)
gyógytornászképző karának figyelmét:
hallgatóit nyári gyakorlatra hozzánk
irányította. Az itt tapasztaltak képezték
alapját a Miskolci Eü. Főiskola
megindításának. A miskolci
„fiók” intézet gyógytornász
szakának vezetésével engem bíztak meg
docensi kinevezéssel. 1987-től 1995-ig működött a
miskolci főiskola, melyet a megszorító
intézkedések – Bokros csomag – teljes
egészében megszüntetett.
A
90-es években felmerült az Egyház
részéről „Öregek otthonának”
létesítése. 1992-ben dőlt el, hogy az Otthon a
hejőcsabai plébánia mellett épült OTP
„fiatalok házában” lesz. Dr. Sedon
László plébános úr
munkatársakat keresett és megkezdte az
„Árpádházi Szent
Erzsébet Szeretetotthon működésének
szervezését. A majdan öregekkel foglalkozó
gondozók egészségügyi
felkészítését Dr. Rácz Sándor
kollegámmal közel 1 éven át
végeztük. 1993-tól jelenleg is az Öregek
Otthona lakóinak egészségügyi és
kulturális előadásokat tartok.
Három szakorvosi képesítésem van: gümőkoros
megbetegedések szakorvosa, ortopédiai és mozgásszervi rehabilitáció.
Mozgásszervi
Rehabilitációs Társaság 1990-ben az addig
végzett munkám elismeréseképpen Vas Imre
emlékéremmel, a B.A.Z. m. Kórház
fennállásának 40. éve
alkalmából a „Megyei
Kórházért” méltányolta
tevékenységem.
Osztályvezetői, orvosi és főiskolai oktatási
tevékenységem lezárultával több időt tölthettem családommal. Nem sokáig,
mivel feleségem 1999-ben meghalt. Ez időtől kezdve a hejőcsabai
Egyházközség szertartásainál segédkezek.
Visszatekintve
életem változatos megpróbáltatásaira
hálát adok az Istennek, hogy szüleim
példája és nevelése erre alkalmassá
tett. Külön köszönöm P. Bonert Valerián
és P. Christen Raffael ferences atyáknak lelki
atyáimnak, hogy a cserkész csapat
irányításával nem csak felejthetetlen
emlékekkel, hanem iránymutatással is
készítettek fel az élet
megpróbáltatásaira.
2006. október 13.
Dr. Széman Sándor
