Floppy
A hajlékonylemez (magyar átírással flopilemez, angolul floppy disk vagy csak röviden floppy) adattároló eszköz, ami egy mágnesezhető felületű vékony, hajlékony lemezből és egy azt védő négyszögletes, keményebb műanyag tokból áll. Leolvasó egysége a hajlékonylemezes meghajtó, vagy FDD (angol: Floppy Disk Drive, magyarul flopimeghajtó). Az IBM fejlesztette ki. Lemezek több méretben készültek, a legelterjedtebbek a 8, 5,25 és 3,5 collos (hüvelykes) méretűek voltak. Meghatározó adattároló formátum volt a 70-es évek közepétől a 90-es évek végéig. Manapság kiszorulóban van a formátum az optikai- és flash-meghajtók elterjedésével.
A hajlékonylemez egy mindkét oldalán mágnesezhető réteggel ellátott műanyagból készült korong. A külső fizikai behatásoktól egy tok védi meg, aminek a belső oldala a nagyobb méretű lemezeknél filc borítású. A lemezt a használathoz nem kell (és nem is lehet) kivenni a tokjából. Az író-olvasó fejnek és a lemez forgató mechanikának a megfelelő rések ki vannak vágva a tokon.
A korai, 8 inch-es meghajtók méreteik miatt még külső egységek voltak. A lemezek kapacitása típustól függően 160-500 kB volt.
A magyar EMG-777 típusú számítógépekben ilyen meghajtók voltak a monitor mellé beszerelve.
Az 5,25-ös meghajtó már a beépíthető készülékek közé tartozott. (Ennek mérete határozta meg a mai PC-k "nagyhely"-ét.) Ezek már a házi felhasználók által is elérhető árú és méretű eszközök voltak. (pl.: Commodore 1541/I is egy 5,25-ös meghajtó, ami a tápegységgel és a vezérlő elektronikával volt egy házban.) A kisebb tudású készülékékben csak egy író-olvasó fej volt. Ezekben a kétoldalas lemezek használata körülményes volt és a kétfejes meghajtókkal formázott lemezeket sem lehetett oldalanként használni.
A 3,5"-os méretű floppy koncepcióját Jánosi Marcell[1] dolgozta ki a Budapesti Rádiótechnikai Gyárban[2] 1973-ban. (3"-os kivitel.) A lemez és a hozzá tartozó BRG MCD-1 nevű meghajtót szabadalmaztatták, de később nem általánosították, így a cég elveszítette az oltalom lehetőségét. 1982-ben az Amdek állt elő az AmDisk-3 Mikro-Flopi-lemez rendszerrel, amit az Apple II Disk II csatolókártyájához terveztek, de később más rendszereknél is alkalmaztak.
A meghajtók legnagyobb előnye a kisebb és megbízhatóbb (zárt) lemezek használata volt. Elsősorban a számítógép házába beépíthető egységek voltak, de később megjelentek a külső csatlakozású meghajtók is.
Kapacitásra a legtöbb lemezen „1.44 MB” van feltüntetve. Ez azonban nem takarja a valóságot. A lemez valódi kapacitása 1474560 bájt, azaz 1440 kibibájt (KiB), azaz 1,41 mebibájt (MiB).
A helytelen „1.44 MB” felirat tehát a bináris és a decimális előtagok összekeveredésének eredménye. Konkrétan a kibibájtban kifejezett számot kilobájtként kezeli. Így ha valaki 1,44 MB-tal vagy, ami gyakoribb, 1,44 MiB-tal számolja ki a szükséges lemezek számát, mindenképpen pontatlan eredményre jut.
A zip drive igazi áttörést jelentett a floppys adattárolásban 1994-ben a maga 100 MB, majd 250 MB, és végül 750 MB kapacitásával. Elterjedésének gátja a magas árán kívül a hagyományos kisfloppyval való kompatibilitás hiánya volt. Inkább kiscégek használták adataik napi archiválására.
A floppy utolsó "leszármazottja" az LS Drive meghajtó ami már a számítógép IDE portjához csatlakozik, így gyorsítva az adatátvitelt a drive és az alaplap közt. A normál 1.44 MB-os lemezeket hatszoros sebeséggel képes írni-olvasni. Az LS Drive Disk lemez 120 MB, illetve 240 MB kapacitással rendelkezik. Elterjedését nagyban gátolta magas ára.
Vissza a tetejére :: Vissza a tartalom választóba :: Felhasznált irodalom