VISSZHANGOK
Mezei Ottó kiállítás-megnyitója
Marikovszky Andrea: Miklós Festészetéről
Szemadám György: Hegedűs Miklós kiállítása elé
Sinkó István: Földfelkelte az Aranykapun át
Azt mondja egy helyütt a költő, Paul Valéry a Füzetekben az
Érzékenység címszó alatt, hogy ,,Minden érzékünk ismeretlen dolgok értelmezésére
szolgáló készülék". Folytatva a gondolatot, a művész (is) számára eredetileg
ismeretlen dolgokat akarna értelmezni, festő lévén láthatóvá tenni? Az
elképzelés és a hiteles művészi megvalósítás között ugyanis a közhiedelemmel
szemben meglehetősen göröngyös az út. Mindenképpen alapos lelki, vizuális
(festői) rugalmasságra, az odaadó figyelem folytonos ébrentartására van szüksége
a művésznek, hogy az ,,ismeretlen dolog" értelmezésére mi, a szemlélők is
hajlamosak legyünk. De vajon ez az értelmezés verbálisan kiszolgáltatja-é magát,
egyáltalán szükség van-é ilyesmire? Nem célszerűbb-é ezt az esetleg szabatosnak
gondolt értelmezést a megközelíthetőség forrpontján, az állandó - képletesen
szólva - lebegés bizonytalan állapotában tartani? Festő legyen a talpán, aki a
közvetlen jelenségvilág megtapintható rácsain átkukucskálni kívánó szemlélő
magával hozott, vagy fáradságosan kiküzdött érzékenységével egy ilyen,
lelkileg-szellemileg termékeny kapcsolatot képes teremteni. Ebben a szerencsés
esetben ez a tartósított vizuális vonzóerő volna a művészetelméletben
unos-untalan visszatérő, s a nonfiguratív művészetre alkalmazható jel-fogalom
racionális szárazságot mellőző ismérve.
Nos, Hegedűs Miklós festményei, ha közvetlen közelükbe akarunk férkőzni, ezt a
gondolkodással párosult érzékenységet a szó szoros értelmében kikövetelik
maguknak. A festő szándékosan vagy ösztönösen úgy dolgozza meg a felületet
bámulatos türelemmel, olyan sejtetett (pszeudo-) motívumokat visz fel rá, s
olyan szín-alakzatokat ütköztet egymással, vagy bújtat csalafinta módon
egymásba, hogy szín- és jelérzékenységünket még véletlenül sem hagyja nyugodni.
Vannak szívéhez közel álló színei (,,a sárgában kapja meg az ember a formát,
amit az istenek rábíztak"; „a fehér mindig fontos helyekre vándorol”), azonban
ezek is meg a többiek is (nem egyedül az ő festészetében a modern művészetben)
az esztétikumot az etikum igényével ötvözik egybe.
Ez az egység nem hivalkodó: amiként a faktúra egy alig érzékelhető
(szín)energiahálózatot ad ki, a (pszeudo-) motívumok és a színalakzatok
téren-időn, a puszta emberléten átszárnyaló képies rejtelmekre engednek
következtetni. Mindössze annyit fednek fel önmagukból, amennyire éppen
szükségünk van, hogy a pontosan ugyan nem körvonalazható mitikus miliőt,
szakrális helyek, események sorát magunkban kialakíthassuk, képzeletben
körbejárhassuk.
Az olyan puzzlejáték-szerű címek, mint: Kezdet (Teremtés), Terra incognita, A
Tűz palotája, Templom, Az első ember, Ünnep, Átkelés félreérthetetlenül mítikus
atmoszfé¬rát sugallnak.
A manapság ilyesmire vállalkozó, a világ harsogó zajától feltűnés nélkül
elforduló művész nyugodt lelkiismerettel magáénak vallhatja a magát játszi módon
alkimistaként megjelenítő költő szavait:
,,az arany
messzi cél csupán, talán rögeszme,
ám mindenütt titkát keresve
olyan kincset találtam én, jutalmul mindezért,
amelynek az aranynál is nagyobb az ára:
a vágyat, hogy kutassak! Ezt a szenvedélyt!"
(Berczeli A. Károly)
Mezei Ottó
Rembrandt, a kapitalizmus születésekor hol nagyon gazdag, hol
teljesen nincstelen festő, alkotásaiban a világosság és sötétség öleléséből
bontakoztatta ki hús-vér alakjait, és mutatta fel saját magát is arcképein. A
fény és a sötét, minként az apa és az anya, körbeveszi, beburkolja, élteti a
megjelenő arcokat, testeket, és a fény-árnyék jelenléte olyan erőteljes, hogy a
teljesen élethű ábrázolás misztikussá lényegül. Franz Marc, az első
világháborúban fiatalon elhunyt festő, a természet lényeit, állatot, növényt,
ásványt mutat fel képein, úgy, ahogy azokra csak ember nézhet. Színei, formái
pontosan őrzik a látás mechanizmusát, valamint a végtelen szeretetet és
bölcsességet, ami ennek a figyelemnek sajátja, és ami ezeket a létezőket élteti
és megváltja. Marc képein keresztül ezt a figyelmet tanítja. Mark Rothko, az
1970-ben öngyilkossá lett amerikai festő hatalmas vásznain lényegében egy-egy
szín látható. Rothko elhagyva a formákat, a tónusokat, a kontrasztokat, a
vonalakat, egyetlen létezőre, a színre figyelt, nem is mint témára, hanem mint
az élet legvégső értelmére. Innentől fogva a kép - akár festi, akár nézi az
ember - nem más, mint meditáció, amelynek oda kell szentelődni, és általa átélni
az én teljességét.
Nehéz, keserű művészsorsok, felemelő, életet megújító felismerések. A mostani
idők művészei hatalmas elődeik után nehezen találnak rá az útra, amely az
emberiség életének kibontakoztatásában a következő állomáshoz vezethet. A trendi
az, ha furcsa, soha nem látott, kicsit perverz és hányaveti a mű, az „azt
csinálok, amit akarok”-egoizmusából táplálkozik. Image-kitalálósdi a divat, egy
felismerhető maszk elég ahhoz, hogy valaki a médián keresztül ismert „művésszé”
váljon. A művész legfeljebb csak korunk súlyos problémáinak tükrözéséig juthat
el így, jövőt építeni, gyógyulni, fellelkesíteni, a materializmusból a misztikus
teljesség felé elindítani és az úton támogató módon kísérni nem képes. Vagy, ha
a művész misztikus-nak vallja magát, akkor rendszerint valamilyen tan
illusztrálásának csapdájába esik.
Ám a valóság szeretetének és a hétköznapiság misztériumának átélése, az ember
számára életteret alkotó létbirodalmak áhítatos megismerése, a melegszívű és nem
az utilitarista indíttatású megfigyelés, az odaadó figyelem szentségének értése
és gyakorlása, és a mindent magában rejtő én kibontakoztatása elkerülhetetlenül
feladata a mai művésznek. Az igazán jelentős művek pedig csakis az ezen az úton
haladást, annak akadályait, az abban rejlő lehetőségeket, valamint a különböző
szintű megvalósulást tükrözhetik. Mert a ma embere erre kell haladjon maga is,
és a művész ebben lehet és kell segítségére legyen.
Hegedűs Miklós számára a festés meditáció és a legprecízebb kézműves munka
egyszerre. Az anyagok pontos ismerete és esetenként előállítása (pl. növényi
alapú festékek), a vásznak kifeszítése, a keretek elkészítése ugyanolyan értékű
része a képalkotásnak, mint az antropozófia vagy Goethe életművének elmélyült
tanulmányozása, a természet, a művészet-történet, a színtan és a kortársak
művészetének megismerése és a festés maga. Szabadságából fakad, hogy nem áll be
sem a trendin-tükrözők, sem az ezotérikus-giccsfestők sorába. Amikor eljön
számára az ideje a festésnek, akkor nem tesz mást, mint a vászon elé áll, jelen
van, és engedi, hogy áthassa az én-erő melegsége. Ilyenkor van, hogy elmélyültté
válik, mint aki meditál, vagy játékossá, mint Paul Klee, aki festés közben
olykor táncolt. Képei az időbe ágyazottan tükrözik az időtlent, a mélységesen
emberit és az embert meghaladót. A szín számára híd, mely a kerek világot
egybetartja. Amikor fest, kezét nem vezeti más, mint maga az élet, amely így-úgy
törekszik őáltala is az emberiséget fejlődésének következő állomásához vezetni.
Marikovszky Andrea
„Képeket fest, s a kép születése pillanatában még mentes a
lehúzó erőktől. Ám mire elkészül, végtelen távolságba kerül az eredettől.
Lehullott a Földre: most sem sikerült láthatóvá tenni a Láthatatlant. Megint
eltűnt a Láng: maradt csupán a hamu.
Ám egy kicsi színfoltban – váratlanul – életre kel a tiszta öröm, ami a magáról
elfelejtkezett, s a Világ Fényébe oldódott léleknek adott vigasztalás. S ekkor a
szív megérti a Szín időtlen üzenetét.
Ezt az üzenetet szeretné átadni a festő a képbe rejtve mindazoknak, akiknek útja
erre vezet. Legyen a kép vigasztalás, hordozza a láthatatlan Láng üzenetét,
segítsen a Fényre rátalálni!”
Aligha lehetne a fentieknél pontosabb – sőt fontosabb! – gondolatokat
megfogalmazni Hegedűs Miklós piktúrájával kapcsolatban, s persze ez nem is
véletlen, hisz ezen gondosan cizellált mondatokat ars-poeticájaként ő maga
vetette papírra. Ennek a szövegnek a tanítása számomra az abban megmutatkozó
állhatatosság, hit és alázat. Annak belátása, hogy a festő ma már nem a
Beavatott, az isteni Igazság arcának felmutatója, de nem is az a
romantikus-komikus megszállott, vagy sztárrá nyomorított Narcisszusz, akit a
divatos konzumidiotizmus lépten-nyomon láttatni akar benne. Talán leginkább
Bolond. Vagy Vándor. Ahogy a Tarot-kártya nullás lapján láthatjuk. A Senki –
illetve Valaki – akinek fején olyan fejfedő díszeleg, amely lehet bohócsipka,
sámánkorona, vagy királyi attribútum is. Kezében a bot támasz, varázspálca vagy
jogar. A magasba néz, miközben nadrágját kóbor kutya szaggatja. Arcán a
bolondok, a megszállottak és a bölcsek mosolya. Szóval számomra ő minden
művészek archetípusa: a Kereső. Az Útonjáró. Aki maga sem tudja, hogy hová megy
és mit keres, de állhatatos naivitással hisz a küldetésében. Talán megtalálja
Istent, a Szent Grált, önmagát, de az is lehet, hogy útja a semmibe visz...
(Keleti bölcsek tanítása szerint az ő útja a legtökéletesebb...)
Hegedűs Miklós Útonjáró ember. Rejtőzködő, konok, magányos és érthetetlen módon
boldog. Amikor megismerkedtünk – több, mint másfél évtizede – még afféle rendes,
naponta munkába járó, pénzkereső ember volt. Aztán túl sok közös élmény talált
ránk, és elindult valamerre. Remélem, ebben én is ludas vagyok... Néhány éven át
heti egy alkalommal együtt festettünk. Ekkor hallottam tőle először Rudolf
Steinerről, Goethe színelméletének mélyebb értelméről, és Jorgosz Szeferisz
pársorosáról, amely azóta is közös imánk lett, s így hangzik: „A test meghal, /
a víz megzavarosodik, / a lélek tétovázik, / a szél felejt, felejt szakadatlan,
/ de a Láng nem változik.”
Egyszóval: értem a képeiben azokat a szemérmesen elrejtett metszéspontokat,
amelyeket X vagy + alakzatok jeleznek, s amelyek a transzformációról, az
átváltozás képességéről és az újjászületés reményéről vallanak. Jól ismerem
továbbá azt a különös festésmódot is, amelyet bátran nevezhetnek Hegedűs-féle
alkímiának. Ennek az eljárásnak legújabb bizonyítékai azok a munkák, amelyeket
az általa kivont növényi nedvekkel festett. Egyébként a növény, a legyőzhetetlen
vegetáció egyik kedvenc és állandóan visszatérő motívuma. Őrá magára is jellemző
ez a könyörtelenül szelíd legyőzhetetlenség. Ez a festészet nem divatos, nem
drámai, nem szomorú, nem szellemeskedő és nem hordozza az imbecillis
posztmodernség jegyeit sem. Csak ellenállhatatlan... Teret csak váratlan réseken
nyitó, zsúfoltan túlburjánzó növénymotívumai tetején égitestek születnek. A Hold
égi sajkája. Vagy megjelenik a spirál, a csillag, a testetlen Fény... Hegedűs
Miklós korábbi, geometrikus képeit burjánzó, organikus művek követik, s egyre
több a fényteli fehér. Egyik legutóbbi munkája, – „A szív szakadékai” – viszont
felizzani látszik. Valahová megérkezett... Félelmetes! Mert a Vándornak mindig
tovább kell mennie! „Az Utazó útközben van otthon, – írja Kerényi Károly a
'Hermész, a lélekvezető' című tanulmányában – magán az úton, amely itt nem a
föld két meghatározott pontjának összekötője, hanem külön világ. Az ösvények
ősrégi világa ez, a tenger 'nedves ösvényeinek' világa is, mindenekelőtt azonban
az igazi földi utaké, amelyek nem vágják át nyílegyenesen és könyörtelenül a
tájat, mint a római hadiutak, hanem a kígyó mozgásához hasonlók, ésszerűtlen
hullámvonalakat vetnek, egyszerre idomulnak a tájhoz és fölötte lebegnek, s
ennek ellenére mindenüvé elvezetnek.”
„Csüggedtem volna lankadt képzelettel, / de folyton-gyors kerékként forgatott /
vágyat és célt bennem a Szeretet mely / mozgat napot és minden csillagot.” –
bíztat minket az a másik Utazó, aki valóban mindenüvé eljutott, miután „az
emberélet útjának felén ” „az igaz utat nem lelé”...
Nem írhatom így le hát búcsúzóul, hogy: „jó utat!”. A Hegedűs Miklóshoz hasonló,
rejtőzködő, konok, magányos Útonjárók úgyis érthetetlen módon boldog emberek...
Szemadám György
Hegedűs Miklós lélek-ember, s az a rendkívüli képessége,
hogy ezt a tulajdonságát színekbe-formába öntve nézőinek is fel,- ki,- és
megmutatja.
Legutóbbi munkáin megőrizve korai lírai konstruktivizmusát, a szerkezet és forma
iránti érzékenységét, most a színek irányába fordul.
Korai monokrómhoz közeli világát a telített és tört, kevert, pasztellszínek
harmóniája váltja fel.
Hegedűs Goethe és Steiner szín-világképének ismeretében, sok művésztársával
ellentétben a színek csoportjait nem pusztán intenzitásuk, mennyiségük, vagy
pszichológiai, optikai hatásuk szerint alkalmazza.
Goethe a színeket allegorikus, szimbolikus és misztikus csoportokra osztja, a
színhasználatot ezeknek a fogalmaknak rendeli alá. Mindezeket azonban Goethe a
természetből levonható következtetések alapján állítja, azaz a természetközeli
szín–élmények segíthetnek minket a transzcendentális és misztikus színharmóniák
megértéséhez.
Rudolf Steiner gondolata, hogy az ember a kozmoszból jön, kifejezi egy kozmikus
világkép létrehozását, fenntartását- akár a művészetben is. Erre törekszik újabb
munkáiban Hegedűs, s ez a kozmikusság a természet és ember egységének, a szín
harmóniákkal való párosításában jelenik meg.
Legizgalmasabb festményein, mint például a Szív világossága képen a vörös
izzások a színes üvegablakok mély szakrális vöröseit idézik, vagy a Nappal és
éjben a kék-aranyak csengenek össze katedrális-ívekben. A Persephone vagy a
Földfelkelte erős természetélményt - talán saját kertjének varázsát, mágiáját-
emelik formai és színélménnyé.
A szerkezetek átláthatatlansága a belső, rejtőzködő, teremtő konstrukciót hívják
elő, ellentétben a korábbi világos rendszerű képekkel.
A Korszakokban a szimbolikus színhasználat mellé új elemként társul a finom sík
lemezkék mozaik, - vagy épp puzzle-szerű - áramlása.
Hegedűs Miklós csendes szavú művészete nagy utakat jár be kisméretű táblaképein.
Világvándora, földfelkeltétől az aranykapun át a Mindenségig.
Budapest, 2010.04. 28