Ma van a Trianoni békediktátum 96. évfordulója
Írta: hejoszalontaert - Dátum: 2016. June 04. 13:08:52
Emlékezzünk a nemzeti gyásznapunkra Wass Albert: Mire a fák megnőnek című művének egy részletével. Ez a részlet talán alkalmas arra, hogy egy sajátos perspektívából közelítse meg az országunk feldarabolását, illetve annak az előzményeit.
"...Így indult el a gyűlölet a magyarok ellen az alacsony házak szűk ablakaiból, a sirinka földekről, melyek éveken át kenyeret adtak s melyek ezért őket illetnék s nem azt, akinek a dézsmát adják érte, aki idegen és gonosz, nem kenyéradó gazda, hanem rabszolgatartó ellenség.
Így kezdődött. Aztán jöttek másféle idegenek, akik kihasználták a telepek népének ezt az értelmetlen, vak gyűlöletét az őslakó nép ellen. Beszéltek nekik egy Nagy-Oláhországról, amelyik innentől kezdve egészen a hegyeken túl terjed. Elhitették velük..."
(A teljes idézethez katt a Részletekre.)
Teljes hír
Emlékezzünk a nemzeti gyásznapunkra Wass Albert: Mire a fák megnőnek című művének egy részletével. Ez a részlet talán alkalmas arra, hogy egy sajátos perspektívából közelítse meg az országunk feldarabolását, illetve annak az előzményeit.
"Bács Szándu, a dászkál, a templom alatt lakott. A kis guggon ülő fatemplom alatt, melyet úgy hoztak magukkal száz esztendővel ezelőtt a nagyapái, a lelkükben bent, annak is a mélyén, mint egy távoli emlékezést a havasalj i földről. Ezt az emlékezést faragták ki fából a telep fölötti dombra, építészmester sem kellett hozzá, valahogy maguktól is eltalálták, hogy mit hogyan kell, pedig bizonyosan egyikük sem épített még soha templomot. Nehéz és durvarostú tölgyfából építették, pedig fenyőből kellett volna, jó gyantaszagú fenyőből, legalább is úgy rajzolta eléjük a képzelet. Így aztán nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, mint valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár. Eltévedt nép madara volt az a kicsi fatemplom, vagy legalábbis annak a madárnak fából faragott otromba mása. Egy eltévedt népé, amelyik török elől s tatár elől kényszerült hazájából messzire menekülni, munkát, életet keresni idegen föld népei között. Ezért építették házaikat közel egymáshoz, majdnem összetapadva s azért olyan hebehurgyán és rendetlenül. Mert az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatig sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állni a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen s visszatérni egyszer. Urak jobbágyai lettek, mert kevés volt úgyis a jobbágy és sok volt a lakatlan falu ezen a vidéken, a császár derék zsoldosai jóvoltából. Hát megtelepedtek, jobbágynak szegődtek. De házaikat csak úgy építették föl összevissza, terv nélkül, sietve, hogy legyen miben lakni egy-két évig. Szeretet nélkül építettek kis morcos házikókat sárból, éppen hogy jók legyenek eső s fagy ellen, amíg majd eljön az idő a hazatérésre. Amit ehhez a településhez a lelkükből adtak, az egyedül a templom volt, a fatemplom, amit úgy róttak össze az emlékezés után.
Aztán: aztán az élet elkezdődött az új földön és olyan élet volt éppen, mint máshol. Munkából és vesződésből állott, gondból és bajból, születésből és betegségből és halálból. Akik meghaltak, azokat beásták a templom körül az idegen földbe, hogy sírjaikra árnyékot vessen az emlékeztető fatorony, mintha otthon lennének. Aztán mind többen és többen haltak meg, mind többen és többen születtek, ahogy múlott az idő. S az idő múlásával együtt halványodott a távoli ország emléke is és már csak az egészen öregek beszéltek arról, hogy mikor is lesz az, amikor haza lehet menni...
Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.
Nehéz volt az új jobbágyok sorsa. De évről évre ugyanazt a sirinka földet szántogatták, ugyanabba a dombhajlatba jártak ki kapálni, ugyanannak a fűzfának az árnyékában pihentek meg szénakaszáláskor, évről évre. És közben gyermekek születtek, akik ott játszottak már és ott nőttek fel, rengeteg sok gyermek és lassan új házak épültek a templom alatt. Éppen olyan hebehurgyán épültek azok is, mint az elsők, rendetlenül és a jövendőre való gondolás nélkül, csak úgy ideiglenes menedéknek. És ahogy telt az idő, lassan faluvá nőtt ez a sok ideiglenes menedéknek készült ház, összefolyt a megfogyatkozott magyarok falvával és a széles udvarú, nagy kertes házakat, a jövendő számára épült őslakó házakat kezdte kereken önteni a sok görbe udvarú, morcos, sárgára vagy kékre festett kis idegen viskó.
Lassan elvesztették a személyiségüket is. Beleszóltak a nagy házak dolgaiba. Kezdtek úgy viselkedni, mint aki otthon tudja magát.
Csak a templom, a kis guggon ülő fatemplom tartotta még és őrizte bennük a kapcsolatot azzal a szép országgal, melynek fiai maradtak. De baj volt, mert a templom nem fenyőfából épült s nem árasztott békés és tiszta gyantaszagot, melytől kitágul a tüdő s magasra emelkedik a tekintet. Az urasági erdők tölgyfáiból ácsolták össze, nehéz és durva fából s így alacsony lett és lomha, keserű cserszagot árasztott magából és alacsony, lomha gondolatokat, keserű érzéseket fakasztott.
A tiszta békesség melege helyett gyűlölet rakódott a települők lelkére, maró és keserű gyűlölet az idegen nép ellen, mely befogadta őket, az idegen urak ellen, kik munkát adtak nekik, s a távoli haza emlékének szomorúsága lassan összekeveredett ezzel a gyűlölettel. Összekeveredett és lassan és egészen észrevétlenül átváltoztatta a fogalmakat, az emlékeket és elképzeléseket összekuszálta és egyszerre csak olyan volt, mintha ez a föld lett volna a régi haza, az ősi ország. A kis kényszerházak ferde ablakainak tükrében egyszerre csak úgy látszott, mintha ők lettek volna itt az igazi őslakók s a régi nagy házak lakói az idegenek, akik rájuk költöztek, nyakukra nőttek, elnyomták őket.
Így indult el a gyűlölet a magyarok ellen az alacsony házak szűk ablakaiból, a sirinka földekről, melyek éveken át kenyeret adtak s melyek ezért őket illetnék s nem azt, akinek a dézsmát adják érte, aki idegen és gonosz, nem kenyéradó gazda, hanem rabszolgatartó ellenség.
Így kezdődött. Aztán jöttek másféle idegenek, akik kihasználták a telepek népének ezt az értelmetlen, vak gyűlöletét az őslakó nép ellen. Beszéltek nekik egy Nagy-Oláhországról, amelyik innentől kezdve egészen a hegyeken túl terjed. Elhitették velük, hogy nem igaz, amit a nagyapáink mesélnek, nem egy távoli hazából vándoroltak ide életet keresni, hanem itt voltak örökké és övék volt minden föld, csak jöttek a magyarok és leigázták őket, rabszolgává, igavonó barommá tették őket. Elhitették velük, hogy ez az igazság. S a hebehurgya, szűk házak lakói elhitték szívesen.
Aztán kigyúlt a tűz. A jobbágyok felszabadultak. Mindegy volt, hogy az urak maguktól adták-e ezt a szabadságot, vagy nem: a telepek népe megszállta a vendéglátó földet, elűzte, megtiporta, megcsúfolta a kenyéradókat s megtűrt vendégből házigazda lett."
Wass Albert: Mire a fák megnőnek (Kráter Műhely Egyesület kiadása 2002, 45.-48. oldal )