Ne Sajnálj

                                         
/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Ajánlom: az én drága imádott édesanyámnak. Aki mindent megtett értem, hogy a sérültségem ellenére normális életet élhessek! Édesanyám mindig azt szerette volna, hogy megszülethessen ez a könyv. Kifogásokat kerestem mert igazán nem akartam írni a magam bajáról. Két csodálatos és őszinte barátom bíztatására kezdtem el e –kőnyvet. Háber János és Háber Jánosné (mami), akik nélkül sosem írtam volna  meg ha ők nincsenek. Továbbá szeretet húgomnak az együtt eltöltött gyermek évek emlékére.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kezdtem 2002 szept.22

 

 

 

 

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Két Ember Őrök Hűséget Esküszik egymásnak.

Aznap 1969. szeptember 13 át irt a naptár. E mágikus napra ébret egy 19 éves, vörös hosszú hajú lány. Örömtől sugárzó arccal kilépet a gangra, ahol Édesapja jó reggelt púsít nyomót arcára. Kissé elcsuklott hangon megszólalt, remélem boldog leszel egész életedben!

A 20 éves Fiú még az éjszakai mulatózás hatása alatt volt. De nem sokáig tehette, hisz még utoljára oda kell érni a paphoz. Rendezni kell az utolsó teendőket, és még gyónni is kell. A templomba érkezvén a lány leszidta a fiút. Aki mit sem értet az egészből, hisz szegény mámorban lebeget még. Kis hiba csúszott, a dologba templom mennyei csendjében álomba hajtott, fejét.

Aztán délután a násznép, elindult hangos zeneszóval a templomba. Majd az oltár előtt, Bánóvics Erzsébet és Csomor János. Gyűrőt húztak egymás ujjára, és jóban rosszban megfogadták, hogy együtt maradnak. Miközben a pap, még a násznéphez szólt ők csókkal is megpecsételték a fogadalmat.

 A lakodalmat a fiú házánál tartották, mert falun, így volt szokás. Sátoros lakodalom 100 tagja, mind jól érezte magát. Hajnalig tartott a  hacacáré.

  A fiatalok János, szüleinél laknak. Mivel a fiú, elkél a háznál, mert igen nagy szőlővel rendelkeznek. Erdész Apja, már eléggé beteges volt. János 1970-ig, katona volt Kapósváron. Erzsébet 16 éves kórra óta a hirdi kendergyárban dolgozott édesanyával együtt, három műszakban. Amikor csak tudott, édesapjához ment. Mivel Bánóvics István munkahelyén szerzet balesetéből adódóan egészsége rohamosan romlott.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

Gyermek Áldás

 

Teltek múltak, az évek és egyre jóban hiányzott egy kisgyermek. A családban voltak, már gyermekek. Hisz János nővére, 4 évvel idősebb. Így hétvégeken a nagyszülőké, voltak a rosszcsont fiúk. A nagyapa bár, szerette őket, de rosszaságúkat nem igazán bírta elviselni. Hisz a kert szépségét, rózsák díszítették. Amelyben a gyerekek csak, besurrantak ilyenkor egy- egy rózsa fej nélkül maradt.

1973-maat írunk, már. Erzsébet áldott állapotba, került. Szülészi szabadságra, ment. Boldog kismama volt, már alig várta gyermeke eljövetelét. Bár még messze, volt a szülés ideje. De már azon tanakodtak, férjével hogy milyen nemű szeretnének jobban. A férj és feleség, véleménye különbözőt. A vérbeli Apák többsége, fiúgyermeket akart hát ő is. Tovább vigye, a családnevet és olyan, vagány legyen mint ő. Erzsébet kezedtől fogva kislányt akart. De ha fordítva, sikerül az sem gond, csak egészséges, legyen gondolta. Erzsébetnek két név tetszet, amely felől nem tudott dönteni. Most  Renáta vagy Henriett legyen ha kislány lesz. Sógornőjével Ildikóval, a leendő Keresztanyával is beszéltek róla. Nekem ha lányom, lett volna csak is Heni lett volna a neve.

Elérkeztek az utolsó, honapók. Amelyek izgalommal, teli voltak. A gyerek szoba, készen állt a baba érkezésére. A pelenkák frissen öblítve, a kisasztalon összehajtva feküdtek egymás tetején. Leendő szülők annyira, elégedetek és büszkék voltak, hogy azt szóba nehéz lenne önteni. Már csak egy nehéz, kérdésnek kellet, pontot tenni a végére. Gyermekük születésénél, kell- e fogadott orvos, vagy sem. Mivel első gyermekük, születik és azt szerették volna, hogy egészséges legyen. Így megfogadták, azt az orvost. Aki biztosította a szülőket, hogy miden rendben lesz. S gyermekük olyan, egészséges lesz mint a makk.

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Harc az életben maradásért!

     

1974. április. 19.-ike, reggel 6-ra. Erzsébetnek szülési, fájdalmai vannak. Az anyósa rohan, az orvosért. Majd nem sokára, megérkezik a mentő. Az anyós, bekíséri mennyét pécsi, szülészeti klinikára. Az ügyeletes orvos, közli a kismamával fél órán belül, meglesz a baba. Még egy utolsó, lehető legrosszabb kérdés tesz fel az orvos. Asszonyom van önnek fogadott orvosa? Van, felelte esetlenül. Ettől kezdve, már nem foglalkozott vele senki. Eltelt jócskán, az idő még végre odaért hozzá. Á, ez még nem, igazi fájdalom és kapott, egy fájdalom csillapított. Mint aki, jól végezte dolgát elment. Közben megérkezetek, a rokonok is. Már a babát, akarták megnézni, de a baba még sehol sem volt. Délután 17-orakór, Erzsébet epét hányt. Az orvos bevitte, a szülőszobába. A gyereknél már alig, volt szívhang. 17: 45 már küzdelmek között, nyomta ki a gyermeket az anyából. Az anya aggódik, mert gyermeke nem sírt fel. Az orvos a gyerek, hátát ütötte hogy végre, sírjon fel. Pont 6 óra kislány kiáltott, a doki. Az orvos zsebre, tette a pénzt. Többé nem gondolt arra, hogy ennek a kislánynak ebben, a pillanatban megpecsételődött az élete. Oxigén hiánnyal születet, ezáltal az agyközpontban, a mozgásszervet érte sérülés. A következő pillanatban, már anyja karjaiban, tartotta a csöppséget. A hosszú, göndör, fekete hajú gyermek. Csuklójára fehér szalagot, kötöttek. Melyre neve, volt írva Cs. Henriett. Az Apa aki, épp akkor ért oda. Mikor már megszületet, rögtön megkérdezte. Fiú vagy, lány? A válasz kissé lesújtotta, az ifjú Apát kislány. Bár örült, gyermekének de sírva fakadt. Mert annyira, fiút akart.     

Mindenki megnézte, a babát minden etetésnél. Anyukájához fordultak, és mondták milyen szép baba.

Második este, már nem akart enni. Pedig eddig mohón, szopót. Túl aluszékony, lett. Anyukája szólt, is az ápolónőnek. Semmi gond, Anyuka. Evvel el, volt intézve. Harmadik nap reggelén, a barna bőrű, gyermek arca már teljesen sárga lett. Édes anyja kiborult, mert hiába kért segítséget. Nem kapott, helyette inkább letorkolták. A másik szobában feküdt, egy asszony kinek, babája sárgaságban halt meg. Nehogy késő legyen, követelje, hogy nézze meg az orvos. Hamarosan jött is, a gyermekorvos. Kisebb szóváltás, közepette megszólalt az orvos. Önnek igaza van, asszonyom tényleg sárgasága van a gyerekének. Azonnal vitessék a gyerekklinikára, utasította idegesen az ápolónőt.

Pont dél volt, mikor az Apa látogatni jött. Csak még beszélt, a mentős haverjával. Aki már, indult volna de cimborája észre vette  a  babát. Szegényke, már most beteg. Akkor még nem, tudta, hogy a kislánya volt a mentőben.

Teljes vércserét, kaptam. Két hétig voltam, gyermekklinikán. Már csak cumisüvegből, etettem. Már nem szoptam, többé. Mint egy rendes, gyerek. Ki, legalább másfél éves koráig, el sem engedi anyja mellét. 4-5 hetes, voltam mikor hasról hanyatt fordultam. Hason soha nem, lógattam a fejem, hanem mindig fent tartottam. 3 hónapos koromig olyan, voltam mint egy egészséges baba.

1974 karácsonyán már pötyögtem, egy pár szót. Az én első karácsonyomat, nagy tágra nyílt szemekkel néztem végig. A karácsonyfa alatt, egy gyönyörű sírós babba várt. Amely ha véletlenül,

sírt én is sírtam.

    

 

Babakór

Rettenetesen elkényeztetet, baba voltam. Mindig kellet, valaki aki csak velem foglalkozik. Aludni csak kint, a gangon voltam hajlandó. Úgyhogy Nagyapám, ringatott a babakóciban és egy percre sem hagyhatta abba. Észrevettem, hogy behúznak egy kicsit a verandára. Úgy visítottam, mint az újévi malac. Kétszer olyan, barna voltam, mint amikor megszülettem csak a tenyerem virított fehéren. A rokonok jöttek, látogatni és a három éves kislány. Kissé furcsálótta, hogy enyhén szólva fekete vagyok. Jé anyuka ez méger mondta pöszén.

 

Aztán 3-om hónapos koromtól, elkezdődött az orvoshoz járás. Először fűzött kaptam, ezt 6 hónapos koromban levették. Ekkor már ülni, is tudtam. Alig, hogy levették már rögtön frejkapárnát kaptam mondván, nehogy csípőficamos legyek. Amely nagyon keserves, kínlódás volt. Nekem is de legfőképp, szüleimnek. Akik a nevető kislány helyett. Egy állandó síró, gyereket ”kaptak”. Minden fürdetés után, anyu tornáztatót. Az izmok ne, tapadjanak le. Valamilyen oknál fogva, szüleim. Érezték, hogy a frejkát el kellene tüntetni. Soha többé ne, keljen rám tenni. De nagyapám, aki féltet ha nem teszik vissza rám. Talán baj lesz, belőle. Így csak, a keserves kínlódás maradt. Még végre 18 hónapos, koromba levették rólam. Majd kiderül, hogy nem lett volna szabad rám tenni ezeket. Ekkor már ülni sem, tudtam. Majd az orvos, közölte szüleimmel vegyenek, háromkerekű biciklit nekem. A feszes izomzatomat, hátha kilazítja. Jó biztatásnak, bizonyult csak azt felejtette el, hogy ülni sem tudok. Hát akkor meg, hogy üljek biciklire. De anyukám aki, nem bírta elviselni, hogy ülni sem tudok. Megtanított ülni, először két oldat ki voltam párnázva. Pár héten belül, már minden segítség nélkül ültem. Ezután orvostól, orvosig jártak velem. Az ország, minden pontjára elvittek de minden orvos. Csak a fejét rázta, hogy nem tudnak segíteni. Szellemileg fejlődtem, de fizikailag nem. Mindegyik megmondta, hogy orvosi múlatás történt. De kiállni a bíróság elé, egyik sem mert. Mert féltették, a jövőjüket. Így hiába, akartak volna perelni szüleim. Semmi értelme, nem lett volna.

Elkezdődött a gyógytornára, járás. Gyakran cipelt, anya bússal. Mivel autót még, nem tudott vezetni. Pedig ekkor már, nagy pocakja volt. Mert a gólya, hamarosan bekopogtat hozzánk. Egy kis testvért, fog hozni. Így egyre többet, érdeklődtem a gólya felöl. Amelyet hetente, a pécsi négyszáz ágyas klinikán kaptam meg.  Itt fejlesztették, a még éppen maradt izmaimat. Amelyek feszesek, (spastikussá) váltak a gondatlan kezelések miatt. Nem igen tetszett, a torna. A gyógytornás sem, akarta megszeretetni velem. Sőt inkább, nagyon is türelmetlen volt velem. Ezt úgy értem, hogy nem volt türelme kivárni, hogy végre hajtsam a feladatott. Pedig tudta, hogy négy végtag bénult vagyok. Gyakran képzeltem, hogy a nagytükör mögött egy pici oroszlány van. És játszani hív, de sosem engedtek. Torna után, csavargás képen felmentünk a keresztanyámékhoz. Hisz neki is, ott volt a két rosszcsont fia. Akik az óvi, után szívesen játszottak velem. Persze csak addig, még el nem aludtam. Ami nálam igazán, ritka esett volt. De azért, néha előfordult, hogy altatás nélkül elaludtam. Még várt rám, az esti séta amit a család összes tagja végig csinált velem. Ilyenkor hátam mögé álltak, két kezemet megfogták én meg büszkén lépkedtem. Napközben mikor, anya a házimunkát csinálta, persze mikor hagytam. A holtkomppal közlekedtem, ha elfáradtam le is ülhettem benne. Talán ennek köszönhető, hogy nem kerültem tolókocsiba. A kezem sem, superlát túl jól. Sőt, egyáltalán nem. Egy ilyen, korban lévő baba már egyedül eszik, és iszik. De én nem    /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;} tudtam, megfogni a kanalat se. Csak a darabos, ételt majszoltam egyedül.          

Állandóan mesélni, kellett órák hosszát elhallgattam a mesét. Elalvás előtt, kiválasztottam a leghosszabb mesét. Mikor már azt hitte anya, hogy alszok. Gyorsan ki akart, menni. De megszólaltam anya, még mete. Jó?     

1975 telén, már másfél éves voltam. Az égből valami, fehér akármi potyogott. Eleven gyermek lévén, nagyon érdekelt. Hogy mi, lehet ez,   majd egy kis karfás szánkóba, ültem. Már futott is velem, a szánkó. Sokadik alkalom, volt már. Egyszer csak anyunak, túl könnyű lett a szánkó fölfelé. Hátranézett, a szánkó üres volt. Pár métere, arccal a hóban hasaltam.

1976.-ban, ekkor már két éves voltam. Egy orvos végre kimondta, hogy mi a bajom. Ez a tény, nagyon kemény és borzalmas volt. Azoknak akik, eddig azt hihették, hogy a gyerekük majd kinövi és olyan lesz mint a többi. A gyerekük folytatta, az orvos Oxigén hiányos állapotba került a szülésznél. Az agy központjában, a mozgásszervet érte a sérülés. Ennek oka miatt, mozgássérült lett a gyermek. De szüleimet ez sem, tántorította el. Hisz ezután, is vittek minden hova. Persze azért, voltak olyanok akik azt mondták. Mért nem adnak, be egy intézetbe és hagynak ott örökre.  

 

Kistestvér Születik

 

Már nagyon vártam, kistesót. Akiről annyit, meséltek egyre kíváncsibb lettem. Nem értettem, hogy Anya hasa egyre csak nő. S mindig azt mondta, hogy hamarosan jön a gólya. De ehhez neki, is el kell mennie pár napra. Addig Apuval és, a nagyiékal kell itthon maradnom. Igen ám, de a nagyi kijelentette, hogy a hosszú gyűrős hajamat le kell vágni. Vagy nem  fog fésülni, mert sírok ha húzza. Pedig csak annyit, kellet mondani, hogy pápá. És azt csinálhattak, velem amit akartak. Végül is, anya levágta a hajam.       

Aztán eljött, 1976 március 26-ka. Anyu 26 évesen, második gyermekét hozta világra. Csak nem Pécsen, hanem Komlón. A szülés körül, is minden rendben volt. Nem úgy, mint két évvel ezelőtt.

Az első, alkalommal mikor húgomat bemutatták anyunak. Kissé meglepődött, majd mondta. Vigyék vissza, ezt a gyereket ez nem az enyém! De hát asszonyom, hogy mondhat ilyent? Háborodott fel az ápolónő. Tudja a másik, kislányom hajas baba és formás volt. Ez a pici, meg kopass, vörös az arca, és csupa karmolás. Nem hitte el, hogy a két gyerek között ennyi különbség van.  Nyugodjon meg, asszonyom ő is az ön gyermeke. Csak egy, kicsit más mondta. Húgom már, aputól kapta a nevét. Így lett, Csomor Mónika. Mikor haza jöttek, a korházból nagyon örültem. Állandóan simogattam, és púszilgatam. Még darabig hagyott, a nagyiékkal egy szobában anyu. Mondván, hogy aludjak nyugodtan. Mert húgom, néha sír éjszakáként. Igen ám, de valahogy elkezdett nőni a fejem. Pedig napközben, ugyan annyit ettem mint az előtt. Nem értette anyu ezt a dolgot. Míg nem egy hajnalon, kijött. Én meg szépen majszolom a szalonnát. Ezután nem volt, bocsánat bevitt a szobába és ott is maradtam. Egyik éjjel, éktelen sírásra ébredtem. Anya csinálj, már vele valamit kérlek. Mondtam neki.                  

A legtöbbet kint, az udvaron játszottam. Persze kedvenc játékom, egy kék lábal hajtós autó volt. Melynek titka, nagyon egyszerű volt. Ha bele ültettek, úgy mentem vele mint a golyó. Még a rózsásba is, bementem. Ilyenkor aztán szegény, nagyapámat vonták kérdőre. Most nem baj, hogy bemegy az autóval a rózsák közé? Ugyan már, nem árt a rózsáimnak válaszolt. Aztán kissé elérzékenyülve, folytatta. Annyira szeretném megérni, hogy körülöttem szaladgál. Én meg, mit sem sejtve játékomat folytatva. Ismerkedtem a természettel, úgyhogy ütköztem az összes fával. Nagyon élveztem, jókat röhögtem rajta. Egy napon annyira, szerettem volna. Vinni egy kört, húgomat és szüleim be is tették az ölembe. Nagyon vigyázz, rá még nagyon picike mondták. Így már ketten, voltunk az autóba. De nem sokáig, mert sírni kezdett. Ijedtemben nem tudtam, mást mondani csak annyit. Anya ez csir, nagyon.

 

Nem egyszer néztem, végig tesóm hogyan szopik. Egyik alkalommal vágyakózó, pillantást vettetem rá. Megkosztolod, kérdezte anya. Igen, mondtam. Na gyere, akkor. Megkosztoltam fúj, ez nem jó közöltem, és vágtam egy grimaszt.        

A húgom ki csak, bent szeretet aludni a sötét szobában. Azt sem zavarta, ha a délutáni alvásból felébredt. Nem kezdett el sírni, hogy nem senkit maga körül. Ő csendben dolgozgatott, felállva a kiságyban a horgolt faliszőnyeget. Kezdte el, lebontani hol meg levetkőzött és a gumibugyit kidobta a kiságyból. Mint aki jól, végezte dolgát várt. Még valaki, ki szedi a kiságyból. Aztán usgyi, kimászott a konyhába. /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Előbb ki ért, mint anyu. Egy ebéd alkalmával, húgom nem bírt a sorára várni. Mert bármilyen, pici volt de a hasát nagyon szerette. Nem bírta, elviselni, hogy a többiek esznek és ő még nem. Villámgyors mozdulattal, a mama tányérjából. Kivett egy jókora csirkecombot. Majd farkaséhesen, enni kezdett. Ezután, mindent megevett. Nem kellett, többé külön főzni.

Mikor már tudott menni, mesehallgatás helyett. Állandóan máshova, ment. Szívesen ment, mamával a csirkékhez. Csak mesét ne, keljen hallgatnia. Többé, már én sem féltem a földre ülni. Mert mikor, le akartak tenni a földre. Nagyon féltem, hiába magyarázták, ne féljek. Mert ott is, lehet játszani. De mikor láttam, hogy húgom lent a földön  van és nincs baja. Én is, lemerészkedtem.           

Újból beköszöntött, a nyár. Én már, harmadik alkalommal láthattam a Balatont. Milyen nagy élmény, volt a vízben pancsolni. Nagy hullámok, közt lubickolni. Persze anyuval, és apuval felváltva mert húgom is ott volt. Bár őt is, beültették a kis sárga gumi kenuba. De ha ráfröccsent, a hűsítő víz már megijedt. Annyira sírt, hogy ki kellet vinni.

Itthon is, zajlottak az események. Általában kint, voltunk a kis fűzfa alatt. Melyet mikor anya, terhes volt velem akkor ültette. Takaró volt alá, terítve temérdek játékkal. Nem csak babák, hanem puska is volt. Hiába voltunk, lányok de a kard és a puska nem hiányozhatott a készletből. A kis háromkerekű biciklim és az autó, nélkülözhetetlen volt. Mert ha meg, untam az ülést mindig kértem, hogy ültessenek fel valamelyikre. Tesóm persze, szaladgált az udvarban. Bement a rózsakertbe, és a szép nagy szirmokat ügyes mozdulattal elkezdte tépdesni. Ekkor nagyapám már, nagyon beteg volt. De az ablakon át, láthatta, hogy mit csinál kisebbik unokája. Nem szólt egy szót sem, mosoly futott végig arcán. Papa nem látja, hogy mit csinál a gyerek? Kérdezte, anya. Mért nem, szól rá?  Hisz olyan ügyesen, megy rózsák közt, hogy egy tüske sem megy belé.     

Köztünk is volt, valami megállapodás. Azt már nem tudom, hogy megbeszéltük-e. Vagy csak testvéri szeretettből, hozott nekem is. Anyu naponta hozott, nekünk párrizsit a boltból. Úgy gondolta, hogy majd napközben megesszük. Egy darabig, így is volt. Aztán egyszer, húgom szó nélkül belopódzott a hűtőig. Majd két kezében párrizsivel, jött ki. Az egyik kezével, engem etettet a másikkal meg ő. Anyu persze nem értette, hogy hova tűnt a szalámi. Az volt neki, furcsa, hogy nem volt becsukva rendesen a hűtő. Pedig napközben, rajta kívül nem járt a hűtőnél. Egyszer aztán megleset, bennünket és fény derült a turpiságra.  

 

Érted Virul


 

1.


Mint magocskából

 a virág, úgy nőttél

 te is. Szívemnek szép

 rózsája lettél, testvérem.

 


2.

 

Annyi éven át,

 kísérted végig a

mesék útját, s játszottál

felhőtlen boldogsággal.

 



3.

 

Hajlongtál a rózsák

közt, fehér ruhádban

tündököltél, nap fényben

akár egy kis tündér.

 



4.

 

Ez már a sárguló

 

 fényképek édes titkai, hisz

azóta felnőttél, vissza tekintesz

rájuk, mosolyt csal arcodra.

 


 

5.


Változnak álmaid, s vágyaid.

 

     Ifjúságod zsenge hajnalán,

  kezedbe veszed azt a kis virágot,

mely neked nyílik, s érted virul.

 2000márc. 5.

Csomor Henriett

 

                    

 

     

      

         Változások Ideje

 

 

Két év, telt húgom születése óta. Most kezdődtek el, az igazi gyermek évek. Először csak kis, dolgokat csinált. A babája hosszú, haját vágta rövidre. Aztán a következő, pillanatban már nem tetszett neki. Elkérte az, enyémet engedékeny létemre odaadtam neki. De meg csonkítani, nem engedtem neki. Így kis idő múlva, visszadobta nekem. Ő konok volt, mert nem igen akarta játékát odaadni.

 Gyakran elvitt, bennünket a másik mama is. Kis kék és zöld, labdákat kaptunk tőlük amelyeket mindig magunkkal cipeltünk. Mikor a gáthoz értünk. Megálltunk, hogy pihenjünk és néztük a hömpölygő vizet. Mintha összebeszéltünk, volna húgommal. Egyszerre bedobtuk, mind a két labdát a vízbe. Néztük ahogy, viszi a víz. Majd elkezdtünk, kiabálni mamának, hozza vissza labdáinkat. Rosszak vagytok, csönd legyen már! De azért kihozta, bár csurom víz lett. Hát így, érkeztünk meg papához. Akinek sugárzott, az arca mikor meglátott bennünket. Mama paprikásan, adta elő a kis történetet melyet műveltünk. Erre nagyapám majd, ki csattant a nevetéstől. Én a papa, ölében maradtam és mesélt nekem szakadatlanul. Húgom ment, mamával a konyhába. Mikor felébredtünk, a délutáni alvásból. Neki álltunk, játszani de hamar besötétedet, úgy volt, hogy papáéknál alszunk. Aztán hiányozni kezdett, nekem anyu húgom meg örült, hogy mamaéknál alszunk. Egyszer csak, ott volt anya az ablakból megláttam. Itt van anyu, mondtam lelkesen. Odamásztam hozzá, ő fölvett és mondtam neki. Megyek ám, veled haza. Na akkor, öltözködjünk Mónika te is szólt neki. Elindultunk, hazafelé bár húgom morgott de ö is jött. Egy hét elteltével, húgom se szó se beszéd lelépett. Azt se tudták, szüleim hogy hova mehetett. Igaz, hogy mindenkivel elment aki csak hívta a mamához. Nem számítót, hogy idegen csak mehessen. Már bejárták, a faluvéget mire végre meglett. Elmentem a mamához, mondta.    

Nagyapámhoz hetente, járt le az orvos. Mivel egyre, rosszabból volt már minket is, ismert csecsemőkorúnk óta. Ő is tudta, hogy nem tudok járni. Arról is tudott, hogy szüleim keresnek egy intézményt ahol járni tanítanak. Úgy döntöttek, hogy megnézik Bólyt. Hiába volt közel, mikor meglátták azt mondták, hogy ide nem.  Mert itt nem volt, megfelelő fejlesztést. A házi orvosunknak volt, egy gyermekorvos testvére. Akivel közölte, a betegségemet majd ő is megnézett. A válasza egyszerű, volt. Az országban csak, egyetlen olyan intézmény van. Ahol ilyen gyerekeket, valamilyen módon önállóságra tudnak nevelni. Ezért hát Őrkényi Mária néni, a gyermekorvos felvette a kapcsolatot. Budapesten lévő, Pető András nevelő képző intézett igazgatójával. Egy pár hónap múlva, fel is mehetünk. Mária néni is, elkísért bennünket. Persze én mit nem, sejtettem az egészből. Hisz még csak, három éves voltam. Nem is sejtettem, hogy egyszer majd itt hagynak. De most még, csak vizsgáltak és beszélgettek. Háry Mária az igazgatónő egyből, felvett volna mert esélyt látott a fejlődésre. Szüleim tétováztak, és arra a döntésre, hogy nem hagynak ott még. Mert túl kicsi, vagyok ehhez még. Talán majd később, abban reménykedtek, hogy majd én is megértem. Mért kell ilyen, messze egyedül lenem.

Aztán itthon, megint kaptak szüleim egy kis reményt. Így hát újból, elvittek egy orvoshoz. Aki egy német gyógyszert, szedését javasolta. Amit úgy hoznak, be Német országból. Elkezdtem szedni, hetente küldték be Németből az ismerősök a gyógyszert. Nagymamám állandóan Pécsről, hozta a hímzett blúzokat. Amit a pénzzel együtt, küldtünk ki a németeknek. Körülbelül egy évig, szedtem a gyógyszert. De sajnos semmi, változás nem hozott. Be kellett látni, hogy nem javultam.

A nagyapám néha már korházban, volt. Egy alkalommal, mikor haza jött egy kis piros és fehér zongorát. Hozott nekem ajándékba, én persze nagyon örültem. Tesom és én azon, napon szinte alig hagytuk piheni.

Egy este nagymamám, diót darált. Nagyon vigyázott, hogy húgom bele ne nyúljon a darálóba. Mert ott kotnyeleskedet, mama körül. Számára nagyon, érdekes volt a daráló. Így hát, közelebbről is megismerkedett vele. Felülről nem tudott, belenyúlni mert rajta volt a mama keze. Egy óvatlan mozdulattal, bedugta jobb mutató úját. Az egyik szimpatikus lúgba, éppen forgott a daráló. Még az volt, szerencse, hogy csak picit kapta el az ujját. De így is, át kellett vinni a sebészetre Komlóra. Igen de, anyukám nem tudott vezetni. Apukám meg huszonnégyezett a volánnál. Ezek után, hiába állt az autó a garázsban. Ha nem volt, aki vezesse. A szomszédot kellett megkérni, hogy vigye el őket. Anyu nagyon megijedt, de húgom vigasztalta. Ne sírj anya, nem fáj mondta neki. Nem lett, semmi baj ellátták neki és jöhettek haza. Anyu pedig megfogadta, hogy elmegy autóvezetési tanfolyamra. Mikor anyu elment vezetni, nagyon nehezen viseltem. Szinte vigasztalhatatlan, voltam. Pont télen, járt vezetni nagyapám nagyon féltette.

1978 novembere, volt. Húgom két éves én meg négy voltam. Papa ismét, a kórházban. Mi bármennyire, látni akartuk nem lehetett. Az ellőtt legalább, ki állt a teraszra és onnan integetett. De most, hiába mentünk nem mosolygott többé. Ami a legszörnyűbb, hogy többé nem jött haza. Csak később tudtuk meg, hogy nincs többé. Nagyon hiányzott, és üres volt nélküle a ház. De hát ezt is, megkellett szokni.

 

 

Keserves Elszakadás

                

Havas jeges, télnek idején. Anyu eredményesen, végezte el az autóvezetést. Már négy éves, is elmúltam. Közben anyunak, is vissza kellett volna menni dolgozni. Mivel lejárt, a gyes. De úgy döntött, hogy nem megy vissza dolgozni.

Szüleim bárhogy is akarták, hogy oviba járjak. De nem vállaltak, sérültségem miatt. Pedig a helybeli oviban, majdnem mindenki ismert. Hiába még fél napra, sem engedték meg. Így hát, maradtam otthon. Játszhatunk naphosszat, húgommal és a szomszéd gyerekekkel. De szüleim számára, egyre aggasztobb lett. Mivel nem sokára, iskoláskorú leszek. Egyszer minden, gyereknek be kell. Illeszkedni egy teljesen, idegen társaságba. Az iskola előtti, felkészítést úgy látszik. Én nem kaphattam meg az óvodában. Ezért anya tanított verselni, mesélni, és számolni. Ám a dolog itt, még nem volt megoldva. Mert tudták, hogy állapotom nem javul. Rohamosan közeledik, az idő hogy Pestre menjek. Borzasztóan féltek, hogy nem tudom megszokni. Mert rettenetesen anyás, voltam. Még egy napot, sem bírtam anya nélkül. Hiába keresték, a kedvemet a rokonok. Addig sírtam még, éjszakának idején haza kellett hozni.

Valahogy ebben az, időben egyre inkább járni akartam. Az nagyon fájt, mikor húgomékkal nem tudtam együtt szaladni. Annyira szerettem, velük játszani ha megunták a biciklizést. Én már nem, tudtam velük tartani.

Közeledett az, idő és meg kellett értetni velem. Hogy mért fontos, ez számomra. Megtanulsz járni, picikém sokkal többet fogtok majd együtt játszani. Nagyon sok kis, pajtás lesz majd veled. De ugye este haza fogok jönni? Kérdeztem. Nem kislányom, hisz tudod, hogy mesze van. De két hetente, haza fogsz jönni. 1980-an júliusában, ismét felmentünk Pestre. Mária néni ismét, eljött velünk. Bementünk az igazgatóiba, de csak a helyettese volt bent. Aki rám, sem nézet csak mogorván közölte. Szüleimmel, hogy nincs felvétel mert betelt a létszám. Szüleim nagyon idegesek, lettek épp hogy ki mentünk. Az ajtóban találkoztunk, az igazgatónővel majd kérdezte. Hová mennek most? Haza válaszoltak, lehangoltan. És a gyerek? Kérdezte ő is, mondta anya. Mert a helyettese, elutasított bennünket. Na jöjjenek, csak vissza. Majd újból megvizsgált, közben elkezdtem neki beszélni. Pár perc múlva, megkérdezte tőlem, tudok e valamit? Hevesen bólintottam, és már kezdtem is izzik a galagonya ruhája. Aztán számoltam, neki. Majd végül elmeséltem, neki kedvenc mesémet a Piroskát és a farkast. Mikor kis, előadásomat befejeztem. Megszólalt rám mutatott, ezt a gyereket fel kell venni. Mert ő még, sokra fogja vinni az életben. Nem szabad, hagyni, hogy elkallódjon. Tehát fel, voltam véve. Augusztus végén találkozunk, mondta és elkezdünk dolgozni. Elmondta anyuéknak, hogy három hét a beszoktatás. Addig nem szabad, haza vinni sem meglátogatni. Pont azért, hogy szokja meg a közősséget és a szülőktől való elvállást.

Bizony nagyon, hamar eltelt az a pár hét. Amit még itthon, tölthettem. Az utolsó este, anyu bőröndnyi ruhát csomagolt össze. Hugom négy éves, ellenkezett nem vihetitek el a nővérem. Nem lesz, kivel játszanom. Inkább én is, megyek vele mondta sírva. Még utolsó, este azt csinálhattam amit akartam. Eljött a lefekvés ideje, amikor is jó szorosan anyu mellé bújtam. Csak így tudtam, azon az éjszakán nyugodtan aludni. Hisz holnap már, egyedül leszek. Kora reggel, már ébreszttet anya s még öltöztetett még szundikáltam. Apu már a jó, öreg dáciát nézte át utoljára. Mikor megittam, a kakaómat és néhány falatot belém diktáltak. Elbúcsúztam, nagymamámtól és a szabólegény nevű kutyámtól. Tesóm még az, igazak álmát aludta. Így tőle, nem köszöntem el. De talán jobb, is így mert sírtunk volna. Szerettem autózni így még, nem volt bennem semmi félelem. Anyuék megígérték, hogy vesznek nekem. Egy ugyan olyan, kék autót amilyen kis koromban volt. Egyszer csak megálltunk, keservesen zokogni kezdtem. Pedig még csak, a szürke épületet láttam. Erősen elkezdtem, csimpaszkodni szüleimbe. Eltereljék figyelmemet, odavittek a hintához. De bele ülni, már nem akartam. Csak néztem ahogy, a lágy szellő himbája. És lassan – lassan, megnyugodtam. Kis idő, múlva jelentkeztünk a portán.  Hamarosan jött is, az ötös csoport vezetője Senyál Ildikó. Aki befelé invitált, a csoportba. Közben elkezdet, kérdezősködni aki látta, hogy eléggé meg vagyok illetődve. Az első alkalommal, még bekísérhettek, szüleim. Jó messze, mentünk a portától mire leghátul beértünk a csoportba. Hirtelen rengeteg gyerek, vett körül. Valaki csak, ült még a másik már önállóan vagy bottal közlekedet. Egy priccsre ültettek, le. Szüleimnek majd megszakadt, a szívük. Mikor meglátták, a faágyat. Elfelejtettünk hozni, szivacsot mondták elcsukló hangon. Ne aggódjanak, a többi gyerek sem alszik szivacson. Mondta, a nevelő. Majd így, folytatta. Nem  engedélyezzük mert a gerincüket javítja. Óh szegénykék, sóhajtottak fel szüleim. Lassan elkezdett, levetkőztetni anyu. Majd fel akart, rám adni egy másik kis ruhát. Ne azt adja, rá asszonyom! Szólt a nevelő itt, hozom a gyerek ruháját. Ebben a pillanatban, vesztettem el a saját ruhámat és az alsó neműmet. Helyette kaptam egy műszálas, sortot és egy kék kockás inget. Hát nem festettem valami, szépen ki benne. Egyedül csak, a cipőm maradhatott saját. Az elvállás volt a legborzasztóbb, amit hat év alatt megéltem. Kislányom ne, sírjál és légy jó! Néz csak mennyi, gyerek lesz veled. Nagyon sok puszit, adtak és simogattak. Aztán el akartak, menni szüleim. Sírva kértem tőlük, ne hagyatok egyedül! Menjenek csak, nyugodtan majd meg nyugszik!  Mondta, a nevelő. Annyira lefoglaltak, a nevelők és a gyerekek, hogy abba hagytam a sírást. Persze azért néha el-el, törött a mécses. De ez olyan, gyerekkel is meg eset. Akik már sok, éve ott voltak. Ki melyik csoportba, kerül. azt a sérültség, határozta meg. Én az úgynevezett, túlmozgásos idegen szóval atetottikús csoportban voltam.

Olyan idegenek, tűnt minden. Aznap már ízelítőt, kaptam, hogy mit kell majd csinálnom. Ahhoz, hogy egyszer majd járhassak én is. Dél körül kis kék, asztalokat helyeztek a terem közepére. Az ügyesebb gyerekek, ebben is tudtak segíteni. Olyan ügyesen, tolták az asztalokat. Én és még, egypáran csak ültünk. Később pedig, meghozták az ebédet, gurulós zsúrkocsiféleségen. Ica néni odasegítet, az asztalhoz. Majd velem is, maradt az ebéd végéig. Kiosztották az evőeszközöket, ilyet még nem láttam soha. A normál kanalak mellett, ott volt a nyeles kanál. Ilyent azok, a gyerekek használtak. Akik a normál kanalat, nem tudták megfogni. Ezt meg jól, meglehetetett markolni. Egy páran voltunk, akik nem tudtak egyedül, enni. Így hát mellénk, nevelő ült segíteni. De nem ám, megetetett. Most megpróbálunk enni. Jobb vagy bal, kezes vagy? Kérdezte, tőlem. Jobb, feleltem. Kezembe adta, a kanalt majd közölte. Nem baj ha, leeszed magad inget cserélünk utána. Ö is fogta, a kezemet. Segített merni, és a számhoz emelni. A kétfülű műanyag pohárral, is meg kellett küzdenem. Először is, kiegyengette görcsös ujjaimat majd ráfogatott mindkét kezemmel a pohárra. Felkönyököltem az asztalra, miközben számhoz emeletük a poharat. Igaz, hogy a nyakamba is ment egy kis víz. De elég jól, sikerült az első ebédem. Amit nem anyával, töltöttem el.

34.

                                                                             Odaadás

1.

Gyönyörű nap köszönt

rád, egy gyermek mosolyt

csal arcodra, te karodat

nyújtod, s kezét  fogod.

 

2.

Nem érzi máságát, 

hisz elfogadod, s tanítod,

lépteit, félve figyeled, óvod

a veszélytől, mintha anyja lennél.

 

3.

Feléd fordulva, szemedbe

néz, játékra hív, elmélyedsz,

gondolataidban feltűnik, egy

másik gyermek, ki már felnőtt.

 

4.

Bizony elrepülnek az évek,

téged is érzékenyen érint, lelked

mélyén boldog vagy, nem számit

 a ránc homlokodon, csak a segítés tudata.

5.

Nem csupán ma ünnepelsz,

akkor is, ha a gyermek talpra

áll, s köszöni néked az odaadó

gondoskodást, amit tőled kapott.

  2000.máj. Csomor Henriett

   /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Meglepetés az egész családnak (avagy első lépések).

 

Alig telt, el pár nap. Már rendes munka, folyt minden csoportban. Nekem mint ”újoncnak”, nagyon furcsa volt még. Reggel hatkor, már ébresztő volt. Amelyet még az, éjszakás nővérnek kellett meg csinálnia. Kisebb nagyobb, szükségletteinket bilin a járók kimehettek a wc-re. Hétre jöttek, a nevelők. Majd nyolcig felkellett, öltözni és kimenni a reggelihez. A nem járóknak, itt kezdődött az első feladat. Ki kellett menni, a saját lábunkon. Ami elég különböző, módon csináltak. Volt akinek egy, fokos széket adtak. Két kézzel, megfogta majd felállt és a nevelő felügyeletével elindultak. De volt ennél, keményebb a gyerek olyan, volt mint egy „rongybaba”. Pedig már jó, pár éve ott volt. Megpróbálták állítani, ehhez a művelethez már két nevelő kellett. Az egyik nevelő szorosan, a gyerek háta mögé ült egy kis székre. Hogy rakni tudja, a lábát a másik meg szembe a fokos székel. Fogta a gyerek kezét, hogy egyensúlyba tartsa közben mindig előrébb húzta a széket is. Haladás szempontjából, mert a gyerek még tolni sem tudta a széket. Akik kint, voltak azok sem unatkoztak. Hisz még meg, kellett fésülködni, hogy csinálta-e. arról csak a, tükör árulkodott. Néha azért, kijavították a nénik segítettek annak is aki egyáltalán nem tudott fésülködni. Aztán jött az a, undorító csukamájolaj amit soha sem sikerült megúsznom. Pedig nagyon szépen, kértem őket, hogy nem kérek. De mindig ők győztek, hogyha lenyelem mindjárt adnak rá inni. Mert a reggeli közben, megérkezett és az italokat kitöltötték, hogy hűljön. Nagyon jó volt, rá rögtön a kakaó vagy éppen ami volt aznap. Elkezdődött a reggeli, amihez jó étvágyat kívántak nekünk. Mi meg jó hangosan megköszöntük. Ehhez nem kellett, segítség nekem. De jó páran, ebben is segítségre szorultak. Reggeli után következet, a fogmosás névre szóló volt. A fogpohár és a kefe, a higéníára nagyon odafigyeltek.      

Majd kilenc órakor, már fekvő gyakorlatokat végeztünk. Csupasz priccsen ültünk, egyenes kihúzott háttal. Már aki, tudott. Mindenek előtt a nevelők, megbeszélték, hogy melyik gyerekhez. Menjen segíteni. Akarom mondani, hogy minden gyerekre figyeltek közben. Csak aki képtelen, volt megmozdulni, azt tornáztatni kellett. Az elején én, is kaptam segítséget. Mivel pontosan, kellett végezni a feladatott. Egy nevelő aki, diktálta a feladatokat nagyon lassan. Közben az összes, gyerekre odafigyelt. Ha nem jól, csinálta valamelyik odament hozzá és összpontosított rajta. Néha nem, értettem, hogy pár gyerek mért sír ha talpra kell húzni a lábát. Én ezért sose, sírtam. Inkább minél többet, akartam csinálni, hogy végre járjak. A fekvő gyakorlatok után, következet az állásjárás. Ez tulajdon képen, ugyan olyan  volt mint az előző. Csak állva kellett, elvégezni a feladatokat. Ehhez néhány gyerek, járógépet használt. Evvel elérték, hogy a térdük nyújtott állapotba kerüljön. Volt akinek, a karját is sínbe kellett rakni. Csak így tudták, nyújtva tartani.  A legelső feladat, hogy fel kellet állni. Igen egy sérültnek, akinek még az ülés is nagyon nehéz. Annak a felállás, talán elképzelhetetlen. De itt minden, kis embernek meg kellet csinálnia. A sokadik próbálkozásom, volt nekem is. Egyszer csak felálltam, pedig nevelő sem volt a közelemben. Azért még erősen, kapaszkodtam a fokos székben. A nevelők szemei rám, szegeződtek. Ügyes vagy mondták, én is nagyon örültem neki. Ezután már nem, volt megállás.  Mikor már fokos székkel, önállóan tudtam menni. Megkezdődött a székről, való leszoktatás. Helyette kaptam egy, pálcát vagy egy karikát a kezembe. Aminek a célja az volt, hogy két kézzel kellett fognom. Így a kezem mozgása, nem akadályozott a járásban. A nevelő állandóan, a nyomomban volt. Két kezét ki tárta a egyik előröl védett a másik keze meg hátúról. Ha véletlenül elestem, akkor el tudott kapni. Persze ez, a szerencsén is múlott. Időnként azért landoltam a földön is. Mint minden mást, az esést meg kellett tanulnom. Mivel az első időkben, bárhol és bármikor eleshettek. Miden esésnél, a fejemre kellett vigyáznom. A fej beütése, lehet a legveszélyesebb. Ezért meg kellet próbálnom, előre vagy a fenekemre esni. Csak az volt, a baj ha egyszer a földön vagy onnan fel kell állni. Naponta többször, kellett felállnom a földről. Ami csak segítséggel ment, vagyis próbáltak guggoló helyzetbe irányítani. Eddig sikerült is, de a felállás nem ment. Olyan volt mintha, mázás kő lett volna. A fenekem mert, mindig visszahúzott a földre. Ám mindenre van, megoldás kaptam egy zöld zsámolyt. Amiről napjában többször, gyakorolnom kellett a felállást.

Egyre több barátom, is lett. Úgy hogy már nem éreztem annyira egyedül magam. Ki is alakítottunk, magunknak egy kört. Ez úgy nézet ki, hogy minden étkezésnél egy asztalhoz ültünk. Vagy ha játékra, volt lehetőség mindig együtt játszottunk. Volt egy Kovács Bea, nevű barátnőm. Talán ő volt, a legkedvesebb. Hiszen kértük, hogy had aludjunk egymás mellett. Mindig ő vigasztalt, ha lefekvés után sírni kezdtem. Vele számoltam, a napokat, hogy hányat kell. Még aludnom, hogy haza mehessek. Egyébként ő már, tíz éves volt. Rövid barna haja, szemüvege mögül fekete szemei. Mindig bátorítóan, tekintettek rám. Két bottal járt, az én dundi barátnőm. A sötétben mi még, beszélgettünk. Elmesélte, hogy mi volt aznap az iskolában. Mert a tanulásra csak fél, óra jutott délelőtt meg délután. De néhány gyereknek át, kellett mennie másik csoportba tanulni.  Mivel a csoportban, több gyerek járt más osztályba. Esetleg kisegítőbe, vagy foglalkoztatóba. Ez a gyermek, értelmi színjétől függött. Én előkészítőbe jártam, mivel oviba nem járhattam. De nagyon élveztem, a tanulási időt. Csak rövidnek, bizonyult az idő. Mivel nagyobb hangsúlyt, fektettek a mozgásra.

Igaz csigalassúságba, de végre. Elérkezett a harmadik, heti péntek. Amikor haza mehettek, nagyon lassan az idő. Egyszer csak a portás, jött szólni, hogy jöttek értem. Közben átadta, a nevelőnek a saját ruhámat.  Én meg majd kiugrottam, a bőrömből. Hogy jött értem, anya. Érdekes most egyáltalán, nem érdekelt. Hogy végre felvehettem a saját ruhámat. Majd Ica néni, ki késért a portára. Mielőtt ki nyitotta, volna a fehér porta ajtót. Azt mondta ügyesen, és ne kapkodj! Aztán végre kinyílt, az ajtó. Sugárzó arccal lépkedtem, anyuék felé. Addig amíg meg, nem láttam őket. Megláttam anyut éktelen, zokogás tört ki belőlem. Azt gondoltam, hogy soha többé nem látom őket. Anyu ölbe vett, és csitított. Ne sírj kislányom, most már itt vagyok veled! A nevelő elmondta, hogy jól haladok. Hagyják csak önállóan, csinálni mindet. Ne féljenek ha, elesik! Mert azt is megtanulta, hogy ne a fejét üsse be. Igaz, hogy nehezen de fel is tud állni. Ezt a zsámolyt, meg nyugodtan maradjon otthon erről gyakorolja a fel állás. Szia Heni viszontlátásra. Jó hétvégét, hétfőn találkozunk! Ez volt az én, nagy meglepetésem az egész családnak. Azt hiszem szüleimnek, ez csodás érzés volt és marad mindvégig.

 

Vigyétek vissza a lelencbe!

Csak meséltem, miközben bújtam anyu ölébe. Az első időkben, még apu vezetett. Nagyon büszke voltam, hogy tudok járni. Anyu most már, nem kell segíteni. Mert tudok, menni jó. De nagyon szeretlek, bennetek! Olyan rossz, volt egyedül az intézetben. Nagyon hiányoztatok féltem, hogy nem jöttök értem. jaj kislányom, hogy gondolhatsz ilyesmit? Kérdezte anya. De mikor olyan, hosszúak voltak a hetek. Képzeld anya sok, barátom van. A Beával minden, elalvás előtt. Megszámoltuk, hogy hányat kell még aludni. Amíg jöttök, értem. aztán anyu ölében, mély álomba szenderültem. Mivel előző, este az izgalomtól nem aludtam. Ezt jól tudták, anyuék mert elmondták nekik. Éjszakás nagy meglepetésére, főnt kukorékoltam éjjel kettőkor. Megkérdezte tőlem, hogy mért nem alszok. Mert jön értem, anyukám, válaszoltam. De csak holnap, ma még aludni kell.

Mire fel ébredtem, már otthon voltunk. Hirtelen mindenki ott, volt körülöttem. Elárasztottak kérdésekkel, és mindjárt segíteni akartak. De kijelentettem, hogy nem kell segíteni. Mert tudok, menni. Ilyenkor mama fűzte, meg a kedvenc ételemet. A paradicsomlevest, és a krumplis tésztát. Elkezdtünk enni, ekkor furcsa dolog történt. Mint mindig most, is anya meg akart etetni. Hat év alatt most, először mondtam, hogy ne segíts. Egyedül is tudok, enni. Büszke voltam, hogy én már ezt is tudom egyedül. Utána sétáltam, de persze egyedül. Anyu persze nagyon, félt, hogy elesek. De nem mutatta, mert tudta, hogy nem szabad. Csak a fél szeme, mindig rajtam volt. Imbolyogva jártam és, széttárt karokkal. Mintha repülni, akartam volna. Így egyensúlyoztam, egy darabig. Estefelé játszani kezdtünk, a tesómmal. Igaz kicsit, kiestem a játékból. Mert az intézetben, csak étkezések előtt játszhatunk. Egyszer csak éktelenül, sírni kezdtem. Mert a húgom azt kiabálta, hogy én zabi gyerek vagyok. Vagyis nekem, nem anyuék a szüleim. Mert egem úgy hoztak, ki a lelencből. Menjek vissza, mert sokkal jobb volt még nem voltam itthon. Mindenki csak körülöttem ugrál. Persze ez nagyon, fájt. Nem tudtam el hinni, hogy nem anyu az anyukám. Nagy csatát vívtunk, húgommal ezért.  Az üvöltésre bejöttek anyuék, rögtön meg kérdeztem. Anya tényleg zabi, gyerek vagyok? Moni mondta, hogy az vagyok. Megtörölte a szemem, és azt mondta ugyan de hogy. Te pedig jól vésd, az eszedbe Mónika. Ilyet többet meg, nem akarok hallani. Persze mióta haza értettek, csak vele vagytok. Ne féltékenykedj mert, nincs rá okod! Most már tényleg, mérges volt anya. Te neked, hogy tetszene ha a nővéred így viselkedne veled? Hagyjatok békén, nem érdekeltek! Mielőtt duzzogva elvonult volna, egy szappan került a keze ügyébe. Tiszta méregből úgy, fültövön vágott vele. Hogy üvölteni kezdtem, mert nagyon fájt perceken bedagadt az ütéstől. Persze ahhoz még, túlságosan pici volt. Hogy megértse mért, van ez így. Mikor hetekig egyedül, van. Egy kicsit elbeszélgetett, vele anya. Azt hiszem megértette, mert utána szent volt a béke. Megint olyanok voltunk, mint régen. Már fürdéshez készülődtünk, le akartak vetkőztetni. De gépiesen válaszoltam, majd egyedül. Mikor levettetem, a pólómat. Anya szemei, könnybe lábadtak. Nincsen semmi, baj anya. Óh Henikém kislányom, a hátad csupa kék zöld folt. Ezt mama, is megnézte. Ne féljetek, nem fáj. Tudjátok a priccs, egy kicsit kemény. Amikor tornászunk, akkor csupasz. De amikor lefekszünk, aludni kapunk egy pokrócot. Csak a pizsamánk, olyan ronda anya. Mindig csak kék csíkosat, vagy kockásat kapunk. A tetejére gombos, és nem tudom begombolni. Mindig a nevelők, gombolják be. Közben bevitt, a fürdőszobába. Betett a fürdőkádba, mivel még nem tudtam egyedül be és ki szállni. Tudod anya, ott már egyedül kell ám fürödnöm. Minden este elmehetek, fürödni. Akik nem tudnak, azokat két naponta fürdetik. Közben elkezdtem mosakodni, na meg pancsolni. Mikor ki akartam, jönni csak szóltam. Anya gyere, kész vagyok. Majd pedig, felvettem a rózsaszín pizsamámat. Egy darabig még, játszottunk. Meg tévéztünk, a romcászot néztük. Már a maci, elment aludni. De mi még nem, voltunk álmosak. Úgy kellett takarodott, fújni. Ilyenkor anyuval, aludtam. Apu pedig a kisszobába, töltötte az éjszakákat ilyenkor.  Csak egy boldog, kislány voltam. Mikor hazajöttem hétvégénkét. Aki anyukája mellett, olyan édeseket aludt mint a méz.      

Másnap kint a szabadban, töltőtűk a napot. Pontosabban a homokozóban. Átjöttek a barátnőink, mint kiderült. Mónika annyira egyedül, érezte magát. Az első hetekben, hogy megszökött szomszéd lányokhoz. A lányok velünk egyidősek, hamar összebarátkoztunk. Még annak idején, mikor ide költöztek. Azóta sülve, főve együtt vagyunk.                                                   

Egy pillanat műve, volt csak anyut megkeresni. Anya a papáékhoz, nem megyünk le. Olyan régen, láttam már őket. De kislányom, holnap délellőtt lemegyünk hozzájuk. Anya gyere le, velem az alsó kertbe. Na jó menjünk, apád is ott van. Csak nem lovagolni, akarsz Gyuri hátán? De igen, nevettem. Akkoriban nagyon sok, disznóval foglalkoztak szüleim. Jövedelem pótlékként. Gyuri egy kan, disznó volt. Nagyon szelíd fekete, fehér pántos volt. Apu felt tett, hátára szép lassan Gyuri mondta. Egész délután ültem, volna a hátán.

Másnap délellőt tényleg, elmentünk papáékhóz. Akik nagyon, örültek a változásnak. Egyedül mentem oda, a papámhoz. Aki örömében sírva, fakadt. Na jól van már, az öledbe akarok ülni. Nagyon sok puszit, adtam neki. Ő is nekem, és elkezdet hosszan mesélni. Így minket ilyenkor, ki vontak a forgalomból. Pedig csak ott ültünk, mi is a konyhában. Az idő hamar, eltelt és sajnos haza kellett menni. Így hát nehezen, de búcsúzni kellett. Majd jövünk, megint. Vigyázatok magatokra, mama a papára nagyon vigyázz! Mondtam neki. Az autóból, még hosszan integetünk.     

Estére már bepakolta, anya a szükséges dolgokat. Új cipőt is kaptam, mert másik már kilyukadt. Pedig csak három, hete hordtam.  Fürdés közben már, elpityeregtem magam. Hajat mostunk, körmömet vágta anya. Csak két hét, és megint jössz haza kislányom. Jövő hétvégén, meg Jóska bátyáéknál leszel. Hamar el fog, menni ne félj! A nagy füles kutyád, is veled lesz.

Hétfő hajnal négy, órakor keltett anya. Még öltöztetett, addig szundítottam. Egy gyors, búcsúzás a mamától. Már indultunk, is. Nyolcra ott, kellett lenem. Már nagyon, tudtam aludni. Mindig arra gondoltam, hogy megint egyedül leszek. Már a Kamara erdőnél, sírni kezdtem.  Az elvállás szörnyű, volt. Pedig amig lehetett, ott voltak velem anyuék. Át is segíthetett, öltözni. De egyszer csak, végeztünk. Be kellet mennem, nevelővel. Ilyenkor nagyon szomorú, voltam. Még ebédkór is amikor, a többiek. Boldogan majszolták, a vitt gyümölcsöt. Akkor is bús, komor voltam.  

 

  

A három jó barát. 

A napok ugyan úgy, teltek mint azelőtt. Annyi kitérővel, hogy állásjárás alatt. Kivittek bennünket az udvara persze, csak azokat akik tudtak járni. Egy nevelőre hat gyerek jutott. Ez nekünk, élményt jelentett. De a nevelő közben felmérte, hogy ki mennyire önálló. Végre nagyokat sétáltam, és hallgattam a madarakat. De a szemem a kapun, kívülre szegeződött. Elnéztem ahogy, az emberek hazafelé sietnek. Aztán mindig sírtam, egy kicsit. Ági néni észre vette, hogy sírok. Megölelt és azt mondta, Henike. Ne sírj anyukád nagyon, szomorú lenne. Ha tudná, hogy sírsz! Látod a többiek, milyen vidámak. Gyere te is, játsszál. Kinéztem magamnak, egy piros mászókát Kettő volt egy gömb, alakú és sima. Amely olyan volt, mint egy ház. Mindig bebújtam alá. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy felmászom rá. Ági néni felmászom, rá. Jó? Heni várj meg! Mindjárt megyek, csak Lacinak fel húzom a kabátján a cipzárt. Na mehetsz, de óvatosan! Nehogy le, essz! Gyerekek nézzétek, milyen ügyes a Heni! Jó most már, gyere le mert nem érlek el! Közben ránézett, az órájára. Gyerekek álljatok sorba, be kell mennünk! Mindjárt jön, a vacsora. Mikor beérünk menjetek, el kezet mosni! Jaj de kár, hogy be kell menni, harsogtuk. Közben elindultunk, Ági néni háttal ment. Mert figyelni kellett, nehogy a földön. Landoljon valaki, de mindnyájan épségben beértünk. A kabátunkat szekrénybe, tettük. Útba ejttettük, a mosdott is. Ilyenkor ki bújt, belőlünk a kisördög. Eszeveszettül elkezdtünk, fröckölni. Persze volt egy, két lány aki mindjárt beárult minket. Hát igen nem, voltunk a jószág mintaképei. De néha olyan, jól esett rossznak lenni. Két perc sem, telt bele már Margit néni. Gyerekek mit csináltok, már megint? Látom pancsoltok, most vizesek lettetek. Heni de legalább, mosolyogni látlak. Ennek nagyon, örülök remélem nem fázol meg! Várj egy picit, még! A pártedlikat bevinnéd? Igen beviszem, válaszoltam. Legalább tíz pártedli, volt a kezembe. Ezt azoknál a gyereknél, volt fontos. Akik nem tudtak, enni és ha etették őket. Akkor is nagyon, csúnyán és így védték az ingüket. Minden étkezés előtt, jött az inspekciós. Vagyis aki, beadta a gyógyszert. Mert volt akinek, más baja is volt. Vagy csak éppen, influenzás volt. Szóval a néni csak, a nevüket olvasta. A gyerekek jelentkeztek, vagy kurjantottak egyet. Már kapták is, a gyógyszert.

Aztán elkezdődött, a vacsora. Persze a haverok, megint egy asztalnál ültek. A mi asztalunknál, nem volt nevelő. Mivel egyikünk se, szorult segítségre. Így kitárgyaltuk, a lányok besúgását. Most miről, beszéltek? Kérdezte Bea, ő sajnos csak a story. Elmondásairól tudott, mert nem tarthatott velünk. De azért mindig, jókat derült velünk. Vacsora végére, meg is volt a terv. A két fiú, és én szép lassan elindultunk a mosdóba. A fogmosó szettünk, most is ott volt a mosdón. De most az egyszer, eszünk ágába sem volt fogat mosni. A keféről szépen, lemostuk a fogkrémet. A poharainkat pedig tele, töltöttük vízzel. Már hallottuk, hogy jönnek. Nagyon mondják a magukét, és éppen rólunk. A Heni állandóan, velük van. Koszorús játéknál ha ők, kerülnek sorra. akkor csak ők, hárman játszanak. Úgy utálom meg, te is biztos. Megkérdezik ki, húzzon ki? Ők hárman egymásra, nevetnek. Megkezdik hármuk, játékát. Beértek a vizes, poharak lendültek. Lányok arcába, megszeppenve álltak a falnál. Csorgót le, arcukon a víz.  Reméljük tanultatok, belőle és nem fogtok többé árulkodni. Mért baj az ha, hárman együtt vagyunk? Mi legalább nem, nyávogunk. Minden kis bajért, mint ti. jelentettük ki, diadalmasan. Szabadidőnkben legalább, elfoglaljuk magunkat. Így legalább nincs, honvágyunk. Éva gondolj bele, mikor első évben voltál itt. Milyen volt? Kérdezte Laci, barátom. Rossz felelte, lehajtott fejjel. Na látod Heninek, is nagyon rossz. De velünk van, és felejt.

Margit néni hozta, az első gyereket fürdetni. Látta a meglepődött, arcomat. Mi történt, fiuk lányok? Csak nincs valami, baj Heni? Nincs csak, megleckéztettük a lányokat. Megvédtek a fiuk, engem. Na ugye, milyen jó barátaid. Ilyen rövid idő alatt. 

 Páratlan péntek, volt most azok örültek. Akik ezen a pénteken, mentek haza. Ilyenkor valahogy, más volt a hangulat. Ügyesebbek voltak azok, is akik. Eddig minden mozdulatnál, csak nyávognak. Ez engem felettébb, idegesített. Vagyis nem tudtam, eldönteni nekik, hogy fájhat. Amikor nekem, nem. Én annak örültem, mikor többet kellett csinálni. Aztán eldöntöttem magamban, hogy kényesek. Persze minden gyerek, más. De én annyira szeretem, volna futni. Titokban ezt próbálgattam de mindig. Hanyatt vágottam, nem adtam fel. Néha amikor üres, volt a folyosó. Annyira jó volt, csak bolyogni egyedül ilyenkor. Eszembe ötlött, hogy talán egy fokos székkel. Sikerülhetne futni, így hát magam elé tettem egyet. Megfogtam és teljes gőzzel, futni kezdtem. Többször is meg csináltam, hisz nagyon tetszett. Közben az intézett, valamennyi nevelője megismert.     

Ez a hétvége nagyon, furcsa volt. Bár kint voltam, ez jó volt. De mégsem, otthon. Ami oly nagyon, hiányzott. De nagynénémék, és a lányok. Hamar megszerettem, hisz mindent megtettek ezért. Nagyokat sétáltunk, és a lányok felváltva játszottak velem. Betti már középiskolába, járt. Gitta még általános iskolába. Talán Gigit jobban, szerettem. Mert többet bolondoztunk, együtt. Órákat tudtunk kint, a kertben hancúrozni. Néha már könyörögtem, két göndör kacaj. Között, hogy ne csikkájon hallára. Betti komolyabb, volt. Vele sok mesét, olvastunk néha el is játszottuk. Annus nene, ő tudott legjobban. A lelkemre hatni, vele voltam legtöbbet. Hiába azért időnkét, eltörött a mécses. Hisz olyan kevés, alkalommal találkoztunk eddig. Érhető volt, minden elhullatott könnycsepp. Józska bátya aki, szombatonként nem volt otthon. Mert kőművesként, sok volt a munkája. De vasárnaponként, velünk volt. Első alkalommal mikor, megláttam megijedtem tőle. Annus nene rögtön, a segítségemre sietett. Oh édes gyermekem, csak a Józska bátyád. Hát nem emlékszel, rá? Na gyere csak ide, tündérem kérte bátya. De ügyes, vagy csillagom. Látod már egyedül, jársz. Jaj bátya annyira, hiányzik anya. Tudod csillagom te is neki. De ne aggódj, jövő héten jön érted. Aztán megígérte, hogy mire legközebb jövők. Hoz nekem egy, kis kutyát. Vasárnap délután, vittek vissza az intézetbe. Mert hétfőn dolgozniuk, kellett. Ilyenkor Érdről busszal, utaztunk be majd villamosra ültünk. Egészen feneketlen tóig, vitt. Csendes környék volt, ezért egy kis időt eltöltünk itt. Etettük a vadkacsákat, meg hintáztam. Majd visszagyalogoltunk, az intézethez. Amíg nem jött, értem a nevelő. Addig szorosan magához, ölelt nene.   Tudod mit ígértél, nekem bogaram. Ezért nevetni próbáltam, de nem sikerült. Még hosszan nézett, utánam amíg a fehér ajtó. Be nem csukódott, mögöttem az ajtó.

 

 

 

21

Hosszú évek

1.

Reátok gondolok, ti

kedves rokonok, kik

annyira szerettek, s

lettem saját lányotok.

 

2.

Ti letettek családom,

ott messze idegenben.

Tudom sokat hullattam

könnyemet, s vigaszt kaptam

 

 

3.

tőlettek. S hogy

feledni tudjam bánatom,

mit akkor édesanyám után

 éreztem, mosolyt csaltatok

 

 

4.

arcomra. Teltek, múltak

az évek, nagyobb lettem,

s szerettem azt, a kevés

időt, mit veletek tölthetem.

5.

Hosszú évek múltán,

felidézve az emléket,

melyet tőletek kaptam,

ti kedves rokonok.

1999.július.  31.

Csomor Henriett

                   

Egy rosszul sikerült mozdulat.

 

Az a nap is, gördülékenyen ment minden. Talán annyi volt, változás. Hogy Ica néniék, voltak délutánosak. Ezt szerettem jobban, mert valahogy közelebb álltak hozzám. Lehetséges azért, mert nem egyszer. Ő vitt ki, anyuhoz és egyik hétvégén. Ági nénivel együtt eljöttek, haza velünk. Jó kis hétvége volt, naphosszat csavarogtunk. Múzeumokat látogatunk, majd Szentlászlói. Albarétumba kirándultunk, ahol meghitt csendben csak a kis patak zúgását hallani. Néha azért a mi kacajunk elriasztott. Egy- egy madarat, a csodálatos fenyők közé. Sajnos a tulipánfák virágzását, nem láthatták. Mivel késő, ősz volt. A hatalmas régi, kastélyt is megcsodálták.

Aztán megnyugodtak, hogy tényleg. Csak minimális segítséget, kapok itthon is.Hétfőn mind a hármunk, számára. Elkezdődőt újból, az intézeti élet.  Néha fürdés után, szabályt megszegve. Ica néni ölbe, bevitt a terembe. Boldogan megkérdezte, vajon hol lehet az ágyad? Ott van mutattam, a rég nem látott füles kutyámra. Most csak éppen, tetvesek voltunk. Ezt nagyon utáltam, a tető irtó szagát. Bűzlődtem és a tetejére úgy, néztem. Mint egy apáca, a fehér fityula miatt. Mikor vakarózni, támadt kedvem a fityula lecsúszott.

Bizony mikor, zárlat volt. Egy-egy fertőző, betegség miatt. Akkor a csoportból, sem lehetet kimenni. Mert nehogy elkapja, a másik csoport. Ilyenkor a saját, játékainkat is elvették. Természetesen nem volt, olyan gyerek. Aki nem kapta, volna el. Ha már súlyossá, vált a betegség táviratoztak haza. Gyermekük skarlátos, jöjjenek érte. Még nem lesz, teljes zárlat alatt az intézet. Anyuék rohantak, értem. mikor megláttam, őket. Szinte nem éreztem, hogy beteg vagyok. Pedig nagyon lázas, voltam. Otthon pedig már, várt Mária néni a gyerek orvos. Aki mindennap injekciót, adott nekem. Hugómat sem engedte, anyu óviba. Hisz szerette volna, ha ő is túl esik a betegségen. De nem kapta el. Bő két hét után, gyógyultan mentem vissza.

 Ica néni közben letett, az ágyamra. Köszönőm mondtam, és lelkesen magamhoz öleltem füles kutyámat. Lázmérés után közénk, feküdt Ica néni. Esti mesét, olvasott nekünk. Jóét gyerekek, mondta mese után. 

Úgy a hét közepe, felé úgy gondoltam. Segíttek a többieknek, pontosabban a nagyobbaknak. Meg magasítani az, asztalt. Nekik már kényelmetlen volt a kis asztal. Négy magasítót, kellet volna a lábak alá tenni. Egy kicsit emeltük, csak meg. Hirtelen elvesztettem, az egyensúlyomat. Hanyatt hátra, estem jól bevágtam a fejem. A többiek kiabáltak, én meg sírtam. Ica néni felkapott, és rohant velem az inspekcióra. Csuróm vér lett, a köpenye mire odaértünk. Összekapcsolták jobb oldalt, a tarkóm felett a fejemet. Jól van most, már lesz baj. Mire nagy leszel el is felejted, az egészet vígasztalt az inspekciós. Légy óvatos máskor szólt utánam. A többiek is, örömmel látták, hogy nincs nagy bajom. Különben ezek, a balesettek mondhatni mindennaposak voltak.      

A hetek és hónapok, csiga tempóban elmúltak. Már nagyon megszoktam, Annus nenéknél. A kiskutyát is megkaptam Józska bátyától. Fekete volt és fehér mellényt, viselt a mellkasán. Gömbivel mert, hogy ez lett a neve. Órákat el, szórakoztam vele.         

Aztán anyu egy, hetet töltött velem az intézetben. Minden gyermek szülője, számára. Lehetőséget adtak, hogy megnézze. A Konduktív nevelés, hogy folyik itt nálunk. Csendes megfigyelő volt, de azért néha segített volna. A gyengéim közé, tartozott. A zsámolyra fellépés, és a lejtőn való gyaloglás. Irigyeltem a többieket, hogy nekik nem kell csinálni. Ez csak azoknak, kellett akik önállóan jártak. Tehát a barátaim, és még páran tartottak velem. Itt nagyon koncetráltunk, és persze vigyáztunk egymásra. Libasorban álltunk, a nevelő mindanyiunkat végig jött mellettünk. Vagyis vigyázott ránk, csak akkor fogott meg. Mikor látta, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat. Először alacsony zsámollyal, kezdtük. Folytattuk magasabbal, majd a zöld lejtő volt az utolsó. Ezt külön állásjárásnak, nevezték. Mi kint a folyosón voltunk ilyenkor. Mikor vége, volt az állásjárásnak anya elköszönt. Holnap jövök kislányom, aludj nyugodtan. Nehezen viseltem, hogy minden este elmegy. Tudtam, hogy a nagynénémékhez  megy. Annyira szerettem volna, vele lenni. Lefekvés után pedig, azt kívántam legyen már reggel. Hogy jöjjön, már anya.

Egy hét alatt, minden gyermek anyukája lett anya. Pénteken pedig, mindketten hazamentünk. Karácsonyi szünet lévén mindenki hazament. Örültünk is a szünetnek, hisz végre otthon lehettünk. A mi szünetünk mindig, később kezdődött. S előbb fejeződött, mint a normál intézményekben. Ilyenkor addig aludhattam, amíg akartam. Legnagyobb örömünk abban, telt. Hogy szánkóztunk, néha elmehettünk. Ketten a húgommal, hisz nem volt messze. Csak a kertünk, végében egy kis domb. Oda másztunk fel, húgommal. Pusztán azért, hogy lecsúszunk. A falú vég összes, gyermeke ott volt. Néhány nevetett, rajtam hogy milyen furcsán megyek. Ezért szomorú, voltam. A másik fele húgommal, együtt megvédtek. Pillanatok alatt szétszéledtek a csúfolódó gyerekek.

Imádtunk egyedül lenni, meg vártuk még anya. Elmegy a boltba, majd besurrantunk a nagyszobába. Villámgyors kutattásba kezdtünk, benéztünk az ágyak alá. De ott nem volt, semmi. Siess már, gyorsabban! Sürgettük, egymást. Azért még annyi, idönk maradt, hogy. Benézünk a szekrénybe, két gyönyörű baba. Lapult a szekrény, aljában. Örültünk de gyorsan, el kellett tüntetni a nyomokat. Jó gyerekek módjára, fekete Pétereztünk tovább.

Nemsokára eljött, a karácsony. Annyira szerettem, a meghitt ünnepet. Valahogy más, volt és fenyő illata is. Mikor megkaptuk, az ajándékot. Nagyon örültünk, a baba mellett még valami volt. Ezt nem találtuk, meg mondtuk szinte egyszerre. A kis szemfülesek, na jól van. Szóval ti fel túrtátok, az ajándékot. Nevetett anya. Így teltek egykor, nálunk az ünnepek.           

 

 7.

Karácsony tájékán

1.

havas a táj, s az idő

karácsony tájékán jár.

Rénszarvasok hada vár,

hogy elindulhassanak, már

így karácsony tájékán.

 

2.

Egy - egy jó gyerek

hallja, a szán csengők

csilingelő hangját, mely

belepi a messzeséget,

így karácsony tájékán,

 

3.

est-felé a havas vidék

csillog, mint a fenyők

a fényességtől, s szépségtől,

így karácsony tájékán.

                                                                                                                                                              1998.dec.7

Csomor Henriett

 

 

A hagyományt miden hol megtartják

 

Mikor utoljára otthon, voltam. A farsangi bálon gondolkodtunk, hogy vajon. Mi is legyek, hisz még soha nem voltam farsangon. Izgatott voltam, emiatt. Tudtam, hogy a szüleim nem lehetnek ott. Ezért még otthon, is beöltöztem. Mivel a jelmezt otthonról, kellett vinni. Szerettem öltözni rettentő, hiú voltam. Azért nem bántam volna, ha napestig öltöztem volna. Egyszer csak eszembe ötlött, hogy Piroska. Szeretnék lenni, ezért anya. Rám adta a piros szoknyámat, és a hozzá. Illő piros kis, virágos mellényemet. Kezembe fogtam, a fonott játék kosaramat. Tényleg úgy néztem, ki mint Piroska. Csak a hosszú, hajam hiányzott.

Mikor visszamentem, vittük a jelmezt is. Szépen dolgoztunk, ezen a héten. Még az előkészítőben, is farsangi énekeket tanultunk. Közben rajzoltunk festettünk, és ragasztottunk. Ezeket nem szerettem, mert nem volt szép. A nevelő bíztatott, hogy szép csak csináljam. De mindenek ellenére, nem tetszett a saját munkám. Jobban szerettem, verseket, és számolni, tanulni. Betűket is tanultunk, és le kellett írni is. Speciális nagyvonalas, füzetbe írtunk. Elöször a tanárom, segítségével írtam. Jobb kezembe, fogtam a vastag ceruzát. Ő pedig vezette, a kezem. A bal kezemet ki nyújtva, a fejemet rátettem. Evvel akadályoztam, hogy mozogjon a kezem. Mindig csak a fűzet, jobb oldalára írtam. Mivel a baloldalon, volt a másik kezem. Nem volt könnyű dolog írni, hisz nagyon mozgott a kezem. Sajnos ezt nem tudtam, befolyásolni. Aznap, hogy fogok írni attól függött hogy laza -e a kezem vagy feszes. Meg attól is, hogy nyugodt vagyok-e vagy nem. Sajnos ez az állapot, jórészt függ az idegállapottól is. Ha ideges vagy, akkor kétszer olyan nehezen. Fogsz tudni, teljesíteni. Szóval rengeteg, tényezője van. A betűim ezért hadilábon, álltak a sorokban. Ritkán lehetett, csak felismerni. De a többieknek sem állt, jobban szénájuk.

Csütörtök délután végre, farsangoltunk. Ideje volt már, mert alig tudtuk megállni. Hogy ne mondjuk, el egymásnak minek öltözünk be. Egész nap díszítettük, a termet. Néhány nevelő létrára, állt. A plafonra és a lámpákra aggatták a színes papírokat. Lufikat is fel, tettek. Ebéd után elkezdtünk, öltözni. Velünk együtt, a nevelők is be öltöztek. Írtóra tetszett, ez a nagy felhajtás. A fiúk sem bírtak magúkkal, és én sem. Ezért hát kimentünk, a folyósora. A két cowboy és a Piroska. Nem mondom, jól néztünk ki együtt. A másik csoportból is, ki-ki kandikáltak. Jót mosolyogtak, rajtunk. Közben meg érkeztek, a patronálóink is. Ő álltaluk, mehettünk el kirándulni, és néha ajándékot kaptunk tőlük. Ezért mi cserébe, meghívtuk őket a rendezvényeinkre. Első volt a jelmezes, felvonulás. Így hát ott volt, Hófehérke a hét törpéjével. Természetes, hogy ezek csak a nyávogós lányok lehetek. Pedig jobban állt volna nekik, kampós orrú banya jelmeze. De ott volt, füles mackó is. És megannyi, figura még. Utána pedig csapatokat, alkotunk. Mert verseny, következett amelyben mindenki részt vett.  Ki melyik játékot, akarja csinálni azt magunk között osztottuk be. Szerepelt evő ivó, és lufi pukkantó verseny. A lufi pukkantást, csináltam. Ehhez kaptunk, egy-egy hurkapálcát. A plafonról lelógó lufikat, evvel kellett kipukkantani. Itt aztán volt ugrálás, ahányszor egy lufi kidurrant. A farsang zárásául, minden táncolt. Még azok is akik, nem tudtak mozogni. Nagyon jól éreztük, magunkat.

Rengeteg dolog történt, még vakációig. A nagynéniméknél töltött, már nem csupán szórakoztunk. Mert leckét is, kaptam és nem is keveset. Ezeket hol a lányokkal, hol nenével csináltam. Gigivel elhülyültük, a dolgokat. Még le nem buktunk, nene észre vette. Számolni nem szerettem, ezért a színes pálcákból. Házat és kerítést, csináltunk. Na de gitta tudod, hogy vizsgáznia kell. Mondta nene. Általában szombaton este, misére. Mert ők minden hétvégén, templomba mentek. Hamar megszoktam, és visszafelé mi lányok gyalogoltunk. Olyan jó volt, sétálni a sötétben. Majd orra estem, a röhögéstől.

Elveszettem a legjobb, barátnőmet Beát. Emlékszem mikor azt hittem, hogy már elment. Eszeveszettül rohantam, a fokos székkel. Még itt vagyok, ne sírj! Végleg haza mehetett, mert már nem fejlődött többet. Rég óta ott, volt már.

Aztán eljött, a vizsga ideje. Egész évben, taníthatott a nevelő. De nem, vizsgáztathatott. Egyik álltanos iskolából, jöttek vizsgáztatni. Ők döntötték el, hogy mehettünk- e elsőbe vagy nem. A vizsga egy kis számolásból, vers mondásból és betű felismerésből állt. A nap végére, kiderűlt, hogy átmentem az első vizsgámon.

Július 14.-kén végre, vakáció volt. A táblára felkerült teljes, egészében a vakáció hurrá. Elbúcsúztunk barátokhoz, illően. Reménykedtünk benne, hogy szeptemberben ismét együtt leszünk. Mivel a fiúk is, elsősök lesznek. Én voltam az első, akiért jöttek. És boldogan repültem, anyuhoz.       

 

 

Felhőtlen nyaralás

 

Hazafelé menet mint, mindig. Most is bementünk, nenéjékhez. Ilyenkor mindig, felszabadultabb voltam. Nem tudom mért, de mikor ott voltak anyuék. Sokkal jobb volt, éreztem, hogy tényleg rokonok vagyunk. Ilyenkor húgom is, jászhatott egy kicsit a lányokkal. Húgom is mindig jött, értem anyuéval. De a lányok, ilyenkor még iskolában voltak. Tehát nem sokat, találkozhattak. Ezt egy kicsit, zokon is vette húgom. Mert Annus nene, nyakán lógtam. Ő meg úgy érezte, mintha vele nem foglalkoznának. Pedig de hogy nem, csak sorban. Mikor hazafelé sedelüzködtünk. Lelkemre kötötték, hogy jól használjam ki a nyarat. Útközben Baracskánál bementünk, a halászcsárdába. Imádtam a halászlét ezért, én azt kértem. Neki álltunk, enni. Én persze csak egyedül, akartam enni. Mert, hogy néz ki az ha egy hét éves gyereket etetnek. Hisz jól tudtam, hogy egy korombelit nem etetnek. Bizony már hét évesen, szégyelltem ezért magam. Pedig ezt már, hányszor végig beszéltük anyuval. Tehát valahogy elkezdtem, enni. Igaz néha csörömpölt a tányérom, készem s a villám eszet le a földre. Azt hittem, hogy a sok ember mind engem néz. Ez nagyon idegesített, szerettem volna ilyenkor elbújni. De anyu sosem, szidott meg. Sosem volt arcán, szégyenkezés nyoma. Jóllakottan játszottunk, a hátszó ülésen. Ám egyszer csak borzasztó, émelygés vett hatalmába. 

Kiderült, hogy a halászlé volt a bűnös. Egyes egyedül csak, anya nem lett rosszul. Szerencsére ő mást, evett. Így többé nem tértünk, oda vissza.

Otthon pedig, végre azt csináltam amit akartam. Végre kialudtam magam, nem kellett tornázni. Ezen a nyáron, a házunk is átalakult egy kissé. A gang helyére, egy előszoba épült. Habár anyu nagyobb, átalakítást akart. Legalább húgomnak is, legyen egy külön szobája. Ne keljen, a mamával aludnia. De apám ezt nem, engedte. A választ mi gyerekek, csak később tudtok meg. A gyerek miatt nem, lehet mert pesten van. Egyszerű és sértő volt a válasz. Pont miattam, mikor nem tehettem róla, hogy pesten kell lenem. Pedig ha józanul gondolkodik, és anyára. Is hallgat még ránk, is megkapták volna a szociális építési támogatást. Még a rokon kőműves is mondta, hülyeséget csinál. De hát nem, lehetet neki beszélni.

Egy szombat délelőtt, esküvőre készülődtünk. Én meg kifele, indultam. A ház előtti betonos, részre kicsit siettem. A küszöb vas részébe, elakadt a lábam. Pedig már sokadik alkalommal, mentem ki és be. Hirtelen elveszettem, az egyensúlyomat. Esés következtében, a küszöb élébe csapódott a fejem. Zokogni kezdtem, anya rohant ki. Majd felemelt, nagyon szédültem. Uram isten, kislányom! Kiáltott, fel. Rögtön megnézte, a fejem szerencsére nem vérzett. Bevitt a konyhába, lefektetet a sezlonra. Anya nagyon szédülők, alig, hogy kimondtam. A következő pillanatban, már hánytam és iszonyúan fájt a fejem. Itt nagy baj, van kiáltott anya. Ezek után amilyen, gyorsan csak lehetett orvoshoz vittek. Túl sok idő nem maradt, ezért apu kihívta a doktornőt. Rohant a kocsihoz, mi történt? Doktornő a Henike elesett, hátul ütötte be a fejét. Azóta szédül, hányt és fáj a feje. Bele világított a szemembe, majd kérte dugjam ki a nyelvem. Végig magamnál voltam, ki dugtam a nyelvem. S még, párszor. Nagyon ferde közölte, nem akarta kimondani. Így hát még egyszer, kérte. Szinte már erőlködtem, de akkor sem sikerült rendesen kidugnom a nyelvem. Elfordult és halkan, közölte enyhe agyrázkódása van. Két hét szigorú, fekvés ha bármi gond jöjjenek vissza! Otthon pedig tényleg, le kellet feküdnöm. Az esküvő lefolyva, számomra. Ez olyan, igazságtalanság pont most kellett nekem is elesni. Ne maradjak szórakozás, nélkül így húgom is itthon maradt. Anyuék is csak késve, mentek el. Mi meg fényképeket nézegetünk. Közben pedig játszottunk, és gyakran felkeltem. Egyáltalán nem féltem, járni. Természetesnek tartottam, hogy járjak. Nem szerettem ha, féltenek és segítenek.

Végre lejárt, a két hét. Így már simán, mehettünk bárhova. Gondoltunk egyet, s már mentünk is. Mindig mi mondtuk meg, hogy hova menjünk. Legtöbbször fürödni, akartunk. Így hát hol Harkányba, hol hertelenden és ki tudja még hol voltunk. A fürdést egybekötöttük, kirándulással. Nem egyszer másztuk, meg a Siklósi vár lépcsőit. Fáradhatatlanul bebolyongtuk, az összes helyiséget. Nem bírtam, elviselni ha furcsán néztek vagy ha beszólnak. Mérges voltam de, aztán egy idő után. Megtanultam, beszólni. Mivel sosem dugtak el szüleim hamar, rájöttem hogy. Vannak emberek akik, nem tudják tolerálni a sérültséget. De még kicsi az ember, addig nem veszi túl komolyan ezeket a dolgokat. Apu nem volt, velünk hisz dolgozott. Így csak az élményeket, hallgatta meg nagy ritkán. Egyébként a hétköznapokat, jobban szerettem. Mert akkor csak, anyuval voltunk otthon. Vagy a szőlőben voltunk, egy kicsit. Szerettünk segíteni, bármit meg csináltam. Soha nem mondtam, hogy nem tudom. Hisz a húgom ugyanúgy, csinálta mint én. Sőt mikor mama, vészmadárként szólalt meg. Hogy ne húzzam, azt zsákot mert nehéz. Felháborodva vissza, szóltam. Hagyjál békén, meg tudom csinálni! Az volt az, érzésem, hogy mindkét mama. Valahogy jobban szeretik, húgomat mint engem. De ez engem nem, érdekelt. Mert, hogy úgy mondjam nem voltam oda értük. Nekem ott a drága, nagypapám akit egyenes imádtam. Számomra ez volt, a legfontosabb semmi más. A hétvégék néha nagyon unalmasak, voltak. Hisz ilyenkor, permelteltek anyuék a szőlőben. Sajnos mi nem mehetünk, le mert féltettek bennünket. Nagyon hosszú, ilyenkor a nap. Mamával nem sokra, mentünk. Felnyergeltük hát a bicajt, vagy a gokartot. Menetre kész voltunk, elmentünk kiáltottunk. Meg se vártuk, a választ. Csatlakoztak hozzánk, barátnőink is. Aztán lassan felvették, az én tempómat. Mert néha lemaradtam várjatok meg kiabáltam utánuk. Szokásunkhoz híven ormándon, kötöttünk ki. Megnéztük papáék, volt házát. Majd a gátnál megpihentünk. Közben versenyeztünk, hogy melyikünk tud nagyobbat dobni a vízbe a nagy fák alatt, kellemes árnyékot találtunk. Hisz négyünk közül én már nagyon fekete voltam. Haza felé békát gyűjtöttünk, amit a zsebükben. Vittünk haza időként, nagyon brekegtek. Furcsán néztek ránk, a járókelők. Volt aki megkérdezte, honnan jön ez a hang. Mi majd meghaltunk, a nevetéstől. Rengeteget bolondoztunk, így hárman. Hazatérve a békákat elhelyeztük, egy nagy sárga tálban. Csak azért csináltuk, hogy lássák anyuék. Mit műveltünk, egész nap. Mert tudtuk, hogy mama elárul. Eléggé zokon, vette, hogy nem voltunk. Hajlandóak addig enni, még haza nem érnek.

A nyárból már csak, egy kevés volt hátra. De ezt nem akartam, tudomásul venni. Már úgyis szorongtam, hogy vissza kell menni. de még vissza, volt a sokadik Balatoni napunk. Ugyanis mi így, nyaraltunk. Mindig leugrottunk egy-egy napra. Általában hétvégén mert ilyenkor, apu is szabad volt. Jó korán indultunk, hogy nyolcra ott legyünk. Először mindig reggelizni, kellett. Ezt időpocsékolásnak, tartottam. Már annyira fürödni, akartam. Nagyon vonzott az a csodálatos, nagy kék víz. Kicsivel később már, bent lubickoltunk. Egész messzire bemerészkedtünk, anyu mindig matraccal jött. Mi meg úszógumiban, leelőztük. Apám úgy csinált, mintha aludna a matracon. Kis idő múlva, meguntuk. Oda settenkedtünk, és közös erővel felborítottuk. Aztán vízi csatáztunk, mikor már azt hittük vége. És nyugodtan úszkáltunk tovább. Egyszer csak valami felborított, mind hármunkat. Ugyanis a matracon pihentünk, és eszünk ágába sem jutott. Apura figyelni, ő meg csendben megtorolt bennünket.

Este pedig búcsút, vettünk a Balatontól. Egy darabig még láttuk, a kéklő vizet. Nézzétek még a nagy lavórt gyerekek! Mondta apu.            

 

 

Új csoportba kerülés

Elérkezett a nap amelytől, még álmomban is rettegtem. Vissza kellett, mennem augusztus vége volt már. Az élmények még nagyon, frissen éltek bennem. De beárnyékolta az a tudat, hogy el kell válnom szüleimtől. Megnyugodtam, hogy még Érdre is benézünk. Minél később érünk, be az intézetbe. Mindenki otthon, volt. A lányok még nem is, gondoltak a sulira. Hisz még jó két, hét volt hátra a szünetből. Annus nene jól, szemügyre vett. Most még barnábbnak, tűntem mint nyár elején. Hosszas mesélésbe kezdtünk, mit műveltünk a nyár folyamán. A végén, megszólaltak. Akkor nem unatkoztattok, ti sem és anyátok sem. Bízom benne nem fogsz, annyit bánkódni mint tavaly. Ugye megígéred nekem? Kérdezte nene, megpróbálom motyogtam a bajszom alatt. Hisz tudod, hogy nem szabad sírni. És már sulis leszel, hévégén meg jössz hozzánk. Ne aggódj ez az év, is el fog múlni! Félóra múlva már, az intézet kapujánál voltunk. Nem változott, semmi ugyan olyan kopottas szürke volt mint tavaly. A nap még, melegen sütőt az udvar tele volt. Eperfával és most, kezdett érni. Édes illatát, lehetett érezni. Kislányom nagyon finom, ám ez a fajta eper. Majd kijöttök kóstold, meg mondta anya. Lassan besétáltunk, majd a portásnak szóltunk, hogy megérkeztünk. Hívjanak ki valakit, az 5-ös csoportból. A portás már ment, is volna. De előbb megsimogatott, és azt mondta ne légy szomorú! Még a szőke hajú, Margit néni szól egy nevelőnek az ötösből. Addig szüleim próbáltak, vigasztalni. De nem sikerült, túl fényesre. Ildikó néni jött ki, mosolyogva. Miután szívélyesen, üdvözölt. Közölte, hogy nem velük leszek már. Nagyon megdöbbentem hisz, ezt a csoportot már megszoktam. És a barátaim is, ott voltak. A barátaid is, veled lesznek a kettes csoportba. Visszafelé menet beszólok, a kettesbe hogy jöjjenek ki. Néha látogass minket, kérte én pedig megígértem. Egy számomra ismeretlen, nevelő jött értem. jó napot kívánok Sebenyi Teréz, vagyok mutatkozott be. Én vagyok, a kettes csoport vezetője. Szervusz Henriett, ebben az évben velünk leszel. Akkor még nem, is sejtettem, hogy két év lesz az egy évből. Még néhány percet, tölthetem anyuékkal. Aztán következett, a szörnyű elválás. Amely most még pokolibb, volt mint év közben. Úgy éreztem, nem tudok elválni anyuéktól. És borzalmasan fájt, a szívem és a lelkem. Egyszerűen nem tudtam, parancsolni érzéseimnek. Amikor bezárult az ajtó, mögöttem. A könnyem patakokba, folyt le arcomról. Elég közel kerültem, a portához. Ez megnyugtatott, hisz néha leskelődhetek. Beléptem a csoportba a sok idegen, közül rögtön kiszúrtam Laciékat. Akik vigyorogva elindultak, felém. Vigasztalás képen, bohóckodtak nekem. Percek múlva nevettem, rajtuk. De jó, hogy ti itt vagytok velem! Mondtam nekik:

Pár nap múlva, ismét gördülékenyen mentek a dolgok. A napirend és a tornák, sem változtak semmit. Eközben én még több, barátnak örülhettem. Barátaim többsége, fiuk voltak de volt néhány lány köztük. Emiatt akadtak, féltékenységi rohamok. Erről én nem, tehettem. Mert nem én kötöttem ki, hogy melyik lány üljön a fiú ölébe. Az eset egy ebéd után, történt. Amikor is a terem, szélén ültünk. Még a takarítok, felmostak. Zsírmik Lajos újdonsült, barátom kitalálta. Hogy üljek, az ölébe. Ő egyébként bottal, közlekedett. Nagyon jó humorú, fiú volt. Tehát odamentem hozzá, és már az ölébe ültem volna. Mire a úgy mond barátnőm, Nyiri Judit éktelen visításba kezdett. Te nem ülsz Lali ölébe, mert engem szeret. Már akartam is, elmenni tőle de visszahúzott. Ülj már, le! De hallod, hogy ordít. Nem érdekel csak, had ordítson. Mi tovább beszélgetünk, és nevettünk. De a nevelők nem, bírták tovább hallgatni az ordítást. Gabi néni jött, akit már az elején megszerettem. Azt hittem én fogom, kapni a szidást. De fordítva történt Nyirrike, egyből elment.

Ebben az évben, nagy változások történtek. Ugyanis a fekvő és állásjárás, helyett. Hat gyerekkel és két nevelővel együtt. Az utcai közlekedést, is gyakorolni kellett. Mi már önállónak, számítottunk az intézetben. De még sokat, kellett tanulnunk. Ahhoz, hogy egyszer tényleg önálló életet élhessünk. Így hát reggeli, után öltözködtünk. Amíg a többiek a fekvő, gyakorlatokhoz készültek. Örültünk, hogy ki mehettünk az életbe. De jól tudtuk, hogy vigyáznunk kell egymásra. A barátok tehát, most még jobban összetartottak. A nevelők naponta, váltották egymást. Az első alkalommal csak, a szomszédos utca telefonfülkéjéig jutottunk. Ott meg gyakorlás, képen felhívtuk a csoportunkat. Nagyon vidámak, voltunk aztán Darmos Erzsi néni közölte. Örül, hogy jól érezzük magunkat. De menjünk vissza, mert kezdődik az iskola. Elköszöntünk tőle, és vissza felé mentünk. De nem olyan lelkesen, mint amilyennel eljöttünk.

Nagyon vártam az, iskolát. De ahogy múltak, a hetek és hónapok. Egyre bizonytalanába váltam, tanulás terén. Ugyanis az olvasással, akadtak némi gondok. Mire vissza értünk, már elő volt készítve. A tantermünk vagyis az a  terem, ahol aludtunk és tornáztunk. Akik még nem jártak, suliba. Vagy kisegítőbe jártak, kint a folyóson tanultak.           

 

 

Kínlódás az olvasássál

 

Minden nap fél- fél óra, tanulás állt rendelkezésünkre. Délelőtt féltizenkettőtől tizenkettőig, tartott a tanítás. Majd délután félöttől ötig, folytattuk. Ez a fajtatanulási, időbeosztás.  Sok embernek fura, mert nem értik. Hogy itt a tanulás másodlagos, dolognak mondható. Hisz itt a legfontosabb, a mozgásfejlődés. Persze az változó volt, hogy mikor volt rendes tanítás. Mert a tanárunk is, két műszakban dolgozott. Ezen a héten délelőtt, volt a tanítás. A másik csoportból is átjöttek, a diákok. Ma ép olvasás, és írás volt. A betűket könnyen elsajátítottam, de az olvasás nem ment. Képről való olvasással, tanultunk olvasni. Ami nagyon szépen, ment. Addig amíg, nem kellett elolvasni a kép alatti szöveget. Mondanom sem kell, hogy nem az volt a kép alá írva. Amit a képen, láttam. Képen az láttam, hogy a kutya ugat. A szöveg meg így szólt, Bodri a kutya ugat. Én meg dühös voltam, hogy a nyavalyás kutyának még neve is van. Úgyhogy a tanárom, mindig nyekktettet az olvasással. Már annyira féltem, a tanáromtól. Hogy azt se tudtam sírjak-e vagy nevesek. Ahányszor rosszul olvastam, fülhúzást volt a vége. Óra végére tiszta, vörös volt a fülem. Néha már azt hittem, hogy az egyik fülem nagyobb mint a másik.                   

A következő pillanatban már, rosszaságon törtük a fejünket. A mókás fiú, pár héttel később barátom lett. No nem csak, azért mert egy forma rosszak voltunk. Hanem azért is mert, mindig együtt voltunk. Egy nap Gabi néni, megbízott bennünket. Hogy hozzuk el, Tabival a reggelit. Örültünk, hogy ketten csavaroghatunk. Ő jobban közlekedet, szinte ugrált. De soha nem érdekelt, ez a kis különbség bennünket. Mikor a konyhára értünk, és kértük a kettes csoport reggelijét. A konyhás kissé, meglepődött de kiadta a reggelit. Sőt a forró teát, is ketté öntötte. Nehogy kilötyögjön, mire beérünk a csoportba. Aztán elindultunk, a csoportunk felé. Útközben mindig volt, valami beszélgetni valónk. Vagy csak játszani, támadt kedvünk. Ilyenkor szinte, megszűnt körülöttünk a világ. Azt sem vettük tudomásúl, hogy a gyerekek. Akik reggelizni jönnek, a folyósora. Sírnak mert járniuk, kell. Meg voltam győződve, hogy kényeskednek. Nem tudják felfogni, hogy a nevelők. Csak segítenek, hogy előbb járhassanak.

Mire visszaértünk, már asztalnál ültek a többiek. Miden asztalnál többen ültek. Csak a mi asztalunk, volt hiányos. Ugyanis a fiuk, foglaltak nekünk helyett. A mindig vigasztaló, aranyos és vidám Gál Laci mellett ültem. Nagyon segítőkész, és állandóan a közelemben volt. Még az utcán, sem hagyott el. Pedig megtehette volna, hisz jobban ment. Másik oldalamon Timárka, akivel ugyancsak rosszalkodtunk. Például ha egy kis, szabadidőnk volt. Rögtön megléptünk, mi négyen. Néha kint az udvaron, egy kis faházban bújtunk. A poén kedvéért mindig, körbe mentünk ki. Mert ha a csoportunk, hátsó ajtaján mentünk volna ki. Túl egyszerű lett volna, megtalálni bennünket. Mert az ablakból, pont a kis faházra lehetet látni. Mikor sajnos megtaláltak, dorgáló szavakat kaptunk. Persze egy pillanatra, megszeppentünk. Azt hiszem, néha a nevelők is megértettek bennünket. Hiszen kevés időnk, maradt a játékra. Állandó feladat tejesítés, és még ott volt a suli is. És nem utolsó sorban, a szülők hiánya. Ami borzalmas volt, néhány gyereknek viszont egyáltalán nem hiányoztak a szülei. Olyan gyerekek is voltak, akiket csak nyári szünetre vittek haza. Egész évben, nem is érdeklődtek utána. Szegényeknek még a cipőjük, is rongyos volt. A nevelők már kénytelenek voltak, a többi gyerek szüleitől. Kérni használt, de még jó állapotban lévő cipőt számukra.    

 De nekem rettentő, nehéz volt elválni anyuéktól. Már a portás is, sajnált. Mikor értem jöttek, örömömben sírtam. Végre haza mehettek, és láthatom őket. Ilyenkor igyekeztem, anyai szeretett miden cseppjét magamba szívni. Amikor visszamentem, keserves zokogástól vízhangzott a porta.      

 

 

Fertőzések idején

Hosszas búcsúzkodás, után tudtam csak elválni anyuéktol. Néha a csoportvezető, jött ki értem. köztudott, hogy állandó panasza volt rám. Például, hogy megvertem az osztálytársamat. Aki a másik csoportból, jön át tanulni. A duci és egyáltalán, nem barátságos lányt is pont Heninek hívták. És csúfolta a barátomat, őszintén nem is bírtam ez a hisztizős lányt. Elkaptam és megvertem, észre vett a csoportvezető persze mindjárt fenyítést kaptam. Hiába mondták a többiek, hogy nem vagyok hibás. Közölte velem, hogy elmondja szüleimnek. Hát megtette, de tudtam, hogy nincs jelentősége. Mert anya mondta, hogy védjem meg magam. Ha kell verekedjek, és különben is már tudták tőlem, hogy verekedtem. Aztán elpanaszolta, hogy mindig csavargunk a fiukkal. Így legalább tudta anya, hogy nem vagyok elveszett gyerek.

De a sok panasz, leperget rólam. Úgyis tudtam, hogy nem bír egem a csoportvezető. Nem sok vizet zavart, mert én sem bírtam. És különben voltak még, rajta kívül nevelők. Akik vigasztaltak, és segítettek levelet írni anyuéknak vagy papáéknak. Mindig lefekvés előtt, írtunk. Nagyon hosszú leveleket diktáltam, és néha sírva fakadtam. Aztán megérkezett, a válasz. Amelyben anya leírta, hogy jól vannak és miket csinálnak otthon. Ez megnyugtatott, engem sőt ha időm engedte újra elolvastam.

Folytattuk az utcán, való közlekedést. Már villamossal és busszal, is utaztunk. A két nevelőnek volt, nehéz. Hisz legalább hat gyermekre, kellett figyelniük. De mindig jól, éreztük magunkat. A jegylyukasztást, sose sikerült meg csinálnom. Inkább a fiúkra, bíztam ők szívesen vállalták. A feneketlen tónál, felszabadultan játszottunk. Négyen még itt is, külön voltunk. Bújócskáztunk vagy hintáztunk, de nem bírtunk, egy helyben maradni. Úgy mind a többiek, csak ültek.

Hetekkel később zárlatot, rendeltek el az intézetben. Ami azt jelentette, hogy nem érintkezhetünk a külvilággal. A járván neve  vérhas amely hányással, hasmenéssel és magas lázzal jár. Nagyon sok gyerek, volt a betegszobán csoportunkból. Egy reggeli kézmosás alkalmával. Legalább tízszer visszaküldtek, kezet mosni. Hiába mondtam, hogy nem értem semmihez. Még a másik csoport nevelője, is visszaküldött. Már nagyon mérges, voltam. De mivel állandóan, ki volt száradva a szám. Legalább ihattam ahányszor, visszamentem.

Szerencsére még a barátaim, velem voltak. Egyik este már, nagyon rosszul voltam. Már nem a betegszobára, vittek hanem egyenest a László kórházba. Mentővel egy kezdő, nevelő kísért el. Nagyon féltem ezért, szinte bele csimpaszkodtam a nevelőbe. Mikor odaértünk, nagyon megijedtem a tántorgó portástól. Aki a lifttel felvitt, egem még a nevelő utánam szólt. Ne félj Heni, holnap táviratozók anyukádéknak! Közben felértünk, a gyerekosztályra. Ahol az orvos megvizsgált, és berakott a fertőzőre. Sok kisgyerek, volt a szobában. De nyomban elaludtam mindig felkeltettek, lázmérésnél.

Anyuék is értesültek róla, hogy korházban vagyok. Hisz telefonált, igaz én nem beszélhetem vele. Csak az ápolónő mondta, hogy hamarosan jönnek. Persze nagyon örültem, neki. A többi gyerekhez, mindig jöttek látogatni. De csak ablakon, keresztül beszélgethetek. Én addig babát, hajtogattam a takarómból. És elringattam akár, egy igazi játék babát.  Játék is alig, volt a fertőzőn.

Alig két napja, voltam korházban. A szemem az ajtó felé, tévedt. Hirtelen egy nagyot, kiabáltam örömömben. Ez olyan csodálatos volt, ott álltak anyuék. Odajöhetek hozzám még, az orvos intézkedik. Ugyanis Pécsi, gyermekklinikáról Mária néni a gyerekorvos. Egy nyilatkozatott adott, anyuéknak. Hogy tovább kezelnek, a pécsi korházban. Még az orvos beszélt, Mária nénivel telefonon. Addig anyuék elmondták, hogy nehezen találták meg a korházat. Már vagy tíz, rendőrt és megannyi járókelőt. De mindig rossz irányba, igazították őket. Mire végre egy utcaseprő megmondta, a jó irányt.

Pár perc múlva, jött az orvos. Minden rendben van közölte, elhagyhatom a kórházat. Mert beszélt a Pécsi doktornővel, még ma fogadnak. Szigorú utasításba adta, hogy amit használók útközben. Azt szüleim dobják, el. Aztán végre elhagytuk, a kórházat. Nem akartam soha, Pécsre érni. Hisz megint, el kell válnom szüleimtől. Egy kis kitérővel, csak haza mentünk néhány percre. Csak üdvözölni tesómmat, és a mamát. Még ki sem szálltam, csak úgy ablakon keresztül küldtem nekik puszit. Ki nyitották az ajtót, hogy legalább megérintsenek. Mielőtt hozzám értek, volna közöltem. Vigyázatok, fertőzött vagyok! 

Már mentük is, tovább hisz késő délután volt. Ismét lázas voltam, tetejére sírni kezdtem. Nem akartam kórházba, menni. Henikém kislányom ne sírj, mert még lázasabb leszel! Tudod, hogy mindennap, bejövök hozzád. Mondta anya, már közel vagy! Hamarosan megvizsgált, Mária néni. Csak itatja egy, ilyen nagylány az egereket? Na ne csináld, hamar meggyógyulsz és mehetsz haza. Aztán el kellett búcsúznom, anyuéktól. Mert nem jöhetek, tovább. Holnap jövök, aludj jól mondta anya. Közben kezembe nyomott, egy kis gumi miki egeret. Fekete volt a feje, lába és a füle, sárga teste. Piros a nadrágja. Habár nem lehetet, bevinni játékot. Mert utána, nem vihetik haza. Mária néni bevitt egy korterembe, ahol egyedül voltam. Egy kicsit még, ott maradt velem. Aztán elment én meg, játszottam az egérrel, lehetet mozgatni a lábát, és a kezét. Következő napokban és hetekben, vérvételeken estem át. Már a tű látványától, is visítottam. De mindig megnyugodtam, mikor kész voltam. Hisz tudtam, hogy aznap már nem böknek meg. És délután megint, jön anya. Épp mikor babázni, támadt kedvem. Összehajtottam a takarómat, és elkezdtem ringatni. Anya és keresztanyámék, szóltak hozzám az ablakon keresztül. Az ablakhoz fordultam, még az álbabát is eldobtam. Úgy örültem, nekik. Henikém hoztam neked, egy babát. Mondta anya, és megmutatta. Szép volt, majd beviszik neked az ápolónők közölte. De mondtam neki, hogy ne adja be. Mert itt kéne hagynom, mikor hazamegyek. És azt nem, akartam. Már megint, megböktek panaszoltam. Anya mikor mehetek, már haza? Annyira unom már, nem szerettek itt lenni. Kislányom beszélek, Mária nénivel. De biztos már, nem sokáig. Keresztapám a kis cicákról, mesélt. Aztán hamar sötétedet, a látogatásnak is vége lett. Egy kicsit sírtam, mikor elmentek.

Napokkal később végre közölte, velem Mária néni. Hogy hazamehetek két hét alatt, ez volt a legjobb hír. Amit csak, halhattam. Nemsokára megjöttek anyuék, értem. azt az örömöt, amit csináltam. Még az ápolónők emlegették, hetekkel később is. Anya miközben öltöztetet, Hugómról mesélt. Hogy nem akart, oviba menni. mert nagyon vár, hogy haza menjek. Egy percre megfordult fejembe, hogy a kis egeremet itt kell hagynom. Szegény kicsi egér, te már mindig itt leszel gondoltam. Apu közben pakolásot, s az egérke becsúszott a ruháim közé. De ez csak, otthon derült ki. Végre elhagytam, a korházat. Vissza sem akartam, nézni. Pedig még hosszú, ideig visszajártunk kontrolra. De nem zavart, mert addig nem mehettem vissza az intézetbe. Ez jó volt nekem, nem úgy mint húgomnak aki sírva ment oviba reggelenként. Mert ő velem akart, maradni. Emlékszem mindig felkeltem, mire ő. Végig követem még, elkészül. Majd a kakaó mellett, még játszottunk. Aztán a kis fehér táskájába, bepakolta anya a tízóraiját. Nyakába akasztotta, kis táskáját. És fancsali képpel elindult, az oviba. Napközben anyuval főztünk, játszottunk. És egy-egy órát, tanultunk. Ilyenkor mindig ott ült, mellettem. Nála bátrabban olvastam, mint a tanáromnál. Pedig nagyon nehezen, olvastam. Néha hozzá költöttem egy–két mondatot, de nem akadt ki nagyon. Következet az írás, nagy csikós füzetbe. Ezt már egyedül csináltam, naponta változott az írásom. Hol egy kicsit olvashatóbb, hol meg teljesen ronda. A számokat nagy kockás, füzetbe írtam. A nyolcast volt legnehezebb, az összes kerekítet szám közül leírnom. Soha nem sikerült, rendesen összekötnöm. Mindig csak két karikát rajzoltam, és utána kötöttem össze. De azért számokat könnyebb, volt írnom mint mondatokat. Délben megjött húgom, bár egy kicsit mindig, késet hisz a barátokkal is játszott.

Itthon pedig folytattuk, a legkedvesebb játékunk. A birkózás volt, általában én birkóztam le. És tiszta szeretetből, rajta feküdtem vagy fél percig. Ekkor ő teljes pánikba, esve. Elkezdett kiabálni, anyukám segíts megfulladok. Anyu pedig nevetve, utasított, hogy szálljak le róla. Persze mondanom sem kell, hogy húgom dundi volt.

Már három hetet, töltöttem itthon. Mikor az utolsó, széklet mintám pozitívan jött vissza. Ez azt jelentette, hogy ismét egészséges vagyok. Csak valamiféle szorongás, vett hatalmába. Az ok elég, nagy volt méghozzá. Az hogy vissza kell, mennem ismét jönnek a szürke hétköznapok. Azért annyira nem siettük, el a visszamenés dolgot. Mert ki tudja, hogy meddig voltam beteg. Így még egy hetet, nyertem.                   

 

A négy csibész és a csibész lány

De az-az egy hét, is elillant. És hétfőn már hajnalban, útra keltünk. Anyu ölében aludtam, mint mindig. De valahogy mindig felébredtem, a kamara erdőnél. Szép erdő volt, de belőlem könnyeket váltott ki. Hisz alig fél óra, és az intézetnél vagyunk. Anyu nyugtatott közben kért, hogy legyek jó kislány. Fogadjak szót, és tanuljak jól. Ne sírdogáljak sokat, és ne csavarogjak túl gyakran. Mert úgyis pikkel ránk, a csoportvezető. És a végén másik csoportba, fogtok kerülni mind az öten. De figyelj anya kezdtem, a mondókámat. Mért baj az neki ha öten, tiszta poénból lépcsőt mászunk. Úgyis gyakorolnunk kell, vagy ha Feri bácsihoz a cipészhez megyünk. Csak megnézzük hogyan, szélesíti meg a cipő talpát. Azoknak a gyerekeknek, akiknek kell.

Leparkoltunk és bementünk, a portás már messziről üdvözölt. Én nem voltam, olyan lelkes mint ő. De próbáltam mosolyogni, mert néha elhívót mesetelefont hallgatni esténként. Nagyon szerettem volna, szüleimmel hangját hallani. De lehetetlen volt, mert nem volt telefonunk. Hiába kértek szüleim, segítséget a meosztól. Csak hitegették őket, csak fizették a tagdíjat. De telefont sosem, kaptunk. Pedig néhány gyereknek, kiült az öröm arcukra. Mikor szüleikkel, beszéltek.                

A nevelőt meglátva, sírva fakadtam. Ő pedig mindjárt mondta de jó, hogy meggyógyultál.  Képzeld már minden gyerek, visszajött. Anya ismét rám adta, az intézetis ruhát. Ezt végképp nem tudtam, megszokni. Aztán elbúcsúztunk, de nagyon nehezemre eset elválni. Végül a nagy fehér ajtó, ismét bezárult mögöttem. Pár perc múlva, ismét a gyerekek közt voltam. A csoport nagy része, örült nekem. Azonban akadtak néhányan, akik semlegesek maradtak. Ez nem érdekelt hisz mindenkinek, jogában állt barátokat találni.

Kilenc óra volt, vagyis elkezdődtek a tornák. Mi meg újra, kimentünk az életbe. Egy kicsit más volt, ez a gyakorlás ma mint a többi. Mert épp babanézőbe, mentünk. Az egyik nevelőnek akit szerettem, babája született. És meghívott bennünket, hogy nézzük meg. Tehát ma inkább, közlekedési eszközöket használtunk, mint a lábunkat. Mivel Budán, laktak. Néha az emberek, segíteni próbáltak a le és a fel szállásnál. Rosszabbik esetben, csak meresztették a szemeiket. Mi meg humorral, próbáltuk felvenni a dolgot. Így még az is elszégyellte magát, aki nem is bámult. Kalandos utunk egyik része, véget ért. Mivel ott álltunk, Erzsi néni ajtaja előtt. Az első csengetésre kinyitotta, az ajtót. Nagy szeretettel üdvözölt, bennünket. Mindjárt a konyhába, tessékelt bennünket. Ahol a palacsinta hegy utolsó, darabja sült. Ekkor gyorsan eldöntöttem magamban, ma biztos nem tanítás. Hisz mire ezt megesszük, dél lesz. És ma épp a tanár nénink, jött velünk. Akit szintén, Erzsi néninek hívták. Csak ő szigorúbb volt, és barna hajú. A másik Erzsi néni ő gyengéd volt, és fekete hajú. Ő volt a napközis tanárom, és nála bátrabb voltam. Például nem húzta, a fülem ha rosszat olvastam. A fiúk degeszre ették, magukat palacsintával. Csak mi az öt barát, voltunk Erzsi néninél. Ezt jól ki is használtuk, mert állandóan piszkáltuk egymást. Ti sosem fogtok megváltozni, gyerekek. Jegyezte meg, Erzsi néni. Még mindig csavarogtok, és rosszak is vagytok?  -Kérdezte. Igen válaszoltuk kórusban, csakhogy már egyre rosszabb. Vettem át a szót, ugyanis a többi lány. Egyre csak nyávog, azért mert a fiúkkal külön utakon járunk. Így nem tudnak, velük barátkozni. Néha csúfolódnak, ilyenkor beindul, a boksz parádé. Valahogy egyre többen állnak, a mi pártunkra. A végén velünk együtt, kapnak fenyítést. Most pedig igazán áll, a bál. Mert kértük, hogy had aludjunk egymás mellett. És megengedték, komolyan mondom irigykednek ránk.                                                                                

Felébredt a kicsi, Erzsi néni kihózta megmutatni. Aranyos, volt. Még félórát maradtunk, aztán visszaindultunk. Először busszal mentünk, egy pár megállott. Utána villamossal, ami pont az intézetnél állt meg. A többiek már az ebédhez, készülődtek. Még egy-egy játék, volt az asztalokon. Néha az étkezések előtt, maradt idő játékra. Én néha csak, bóbiskoltam az asztalnál. Nem sokára megjöttek, az etetők is. Vagyis azok az emberek, akik irodákban vagy máshol dolgoztak. Különböző csoportokban voltak, beosztva ebédnél. Ugyanis sok gyereket, kellett etetni a nevelők pedig kevesen voltak.  Különösen akkor volt gond, mikor leves is volt. Mert volt olyan gyerek is, aki különben egyedül étkezet. Csak a levest nem tudta, kanalazni. Ezért azt segíteni, kellett neki. Néha nekem, is segítettek. De aztán hamar megtanultam, levest is egyedül kanalazni. Ebéd után Tabival, visszavittük a kocsit. Mindig kértük a nevelőket, hogy felülre rakják az edényeket. Sosem értették, hogy mért kérjük ezt de szót fogadtak. Úgy mentünk kifelé, mint a kisangyalok. Becsuktok az ajtót, és már Tabi be is feküdt alulra. Ezt naponta, cserélgettük. Én pedig rohantam, vele a konyháig. Nagyokat röhögtünk vagyis a folyóson, összefutottam nevelőkel. Ők csak azt látták, hogy nagyon nevetek. Hisz Tabinak ép, hogy csak a cipője látszott ki. Azt se látták, hisz én eltakartam. Mikor pár méterre voltunk, a konyhától. Körül néztem, tiszta-e a levegő. Szóltam neki, hogy máson ki gyorsan. Majdnem lebuktunk egy nevelő, pont akkor jött. Mikor Tabi a földön, fetrenget. Ezt látva a nevelő, segítségére sietett. Jaj kisfiam segítek, felállni. És Tabi el is fogadta, a segítséget. Pedig máskor úgy pattan fel, a földről mint a nikkel bolha. Vigyázzatok magatokra, gyerekek! Mondta és megköszöntük, a segítséget. Megkérdezte, hogy elvigye a kocsit helyettünk. De mondtuk, hogy nem kell. Végre elment, mert én majd meg pukkadtam a nevetéstől.  Hu most majd nem lebuktunk, miattad mondtam. Tetejére még el is, fogadod a segítséget dorgáltam le. Ne dühöngj, már Csomi! Kérte látod, hogy nem lett gond. Szerencsédre ha gond, lett volna. Holnap nem kocsikázhatnák, mondtam neki. Újból kitört a nevetés belőlünk. Sorba tettük, a kocsit. Majd indultunk, volna vissza. Semmi kedvem bemenni, kezdte Tabi. Hát nekem se folytattam, és Terike néni sincsen. Így nem tud, leszidni. Tudod mit csavarogjunk, egy kicsit. Még úgy sem kezdődik, a ülő foglakozás mondtam. Ez volt nekem a legnehezebb, feladat csoport. Mert itt csak a kéz mozgását fejlesztették. Az ügyesebbek a fa pálca helyett, hurkapálcát kaptak. Nekem is hurkapálcával, kellett dolgozni. Néha széttörött, a kezemben. Ki surrantunk, a porta hátsó ajtaján az udvara. Senki sem, volt kint. Ez nagyon, klassz volt. Tabi nagyon jól, mozgott. De mindig megvárt, és ha esni akartam. Mindig megtámasztott, észre sem vettük, hogy nehezebben járok. Az ablakokon keresztül láttuk, hogy még nem kezdődőt el a foglalkozás. Megnyugodva tovább, csatangoltunk. Közben pedig, beszélgettünk. Tabi megkért, ha hívja az apja menjek vele és én is beszéljek vele. Megígértem, beszélek az apukájával.    Esküszöm következő storyért, nem mi vagyunk a hibásak. Hanem a kis ördög, mert belénk bújt. Az épület sarkához, volt állítva a szennyes ruhás kocsi. Amely teljesen nyitott volt, nyugodtan rá lehetett ülni. Hisz deszkás volt, kék volt a fogantyúja. Könnyen lehetett tolni, mivel négy kereke volt. Nagyon érdekelt bennünket, így hát kölcsön vettük egy kicsit. Lejtőnek felfelé kicsit, nehéz tolni. De ketten csináltuk, így megoszlott a nehézség. A lejtő tetején pedig megfordítottuk, majd rá ültünk. A lábunkkal meglöktük, és már száguldoztunk a lejtőn lefelé. Nagyon tetszett úgy bele feledkeztünk, az idő múlásába. Csak azt vettük észre, hogy Bori néni tart felénk. Kissé idegesnek látszott, de látta épségben vagyunk. Nálatok meddig tart, visszavinni az ebédhordó kocsit?  Vagy talán nem tudjátok, merre van csoportunk? Bocsánatot kérünk, Bori néni kezdtem. De kicsit csavarogtunk, mert még nem volt két óra. És kicsalt bennünket, a mosolygós napsugár. Tényleg vissza akartunk érni, az ülő foglalkozásra. Hát arról már, szépen lekésztettek közölte. Büntetésből állásjáráskor, duplán fogtok lépcsőzni egy hang nélkül. Ma én leszek, veletek mondta. Most menjünk uzsonnázni. Hát ennyi volt, a büntetés. Nem tudta meg, senki sem. Még a barátaink sem tudták, hogy mért lépcsőzünk duplán. Bevallom akkor igazán vártam, a tanulást. Na nem azért, hogy szerettem volna tanulni. Hanem mert végre ülhettek, a babérjaimon. Este pedig úgy ahogy, ígértem beszéltem Tabi apukájával. Nagyon örült neki, hogy barátok vagyunk. Lefekvés után, azonnal elaludtam.

Hetekkel később, mikor rossz passzban voltam a honvágy miatt. Balabás aki az év elején, még ülni sem tudott. Anyukám fogta még, az anyja ráadja a cipőjét. Számtalanszor segítet, neki anyukám. Elkezdte csúfolni anyukámat, és végül is az egész családomat. Hogy mi milyen kövér, család vagyunk. Egy pofon kíséretében, elmondtam neki. Hogy azt sértegesd, aki nem segítet ülni. Még ülni sem tudtál, és te beszélsz. Ha anyukám nem fog meg, leeszel a padról. De már üvöltöttem vele, és még egy pofont adtam neki. Ekkor már a barátaim, is közre fogták. Ha még egyszer, bántod a Henit. Mi fogunk, téged elverni fenyegették meg. A gyerek csak nem, hagyott békén. Pedig már anyu, is leszidta még a fülét is megrángatta. A többi gyerek meg egyenest, rettegetek tőle. Egyik alkalommal, betelt a pohár Öten összefogtunk, majd jól elvertük. Még a nevelők, sem bánták. Mert nagyon lehetetlen, kölök volt. Ezután úgy tűnt, behúzza fülét farkát. Egy hangosabb szónál, már ott álltak testőreim. Hát így tettük, színesebbé a napokat. Az öt csibész, jobban rosszban együtt voltunk. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, akár a testvérek.

 

Anyák napjával egybekötött szülői

 

 

 

 

 

 

 

2.

 

Édesanyámhoz

 

1.

Te vagy nekem az

őrangyalom. Mikor velem

vagy nem félek semmitől.

Mert tudom, hogy

megvédsz mindenkitől.

 

2.

Amikor szomorú vagyok

hozzád fordulok. S te

megvigasztalsz. Ha beteg

vagyok aggódsz értem.

 

3.

 

Édesanyám! Csillagként

tekintek rád. Ragyogsz

rám mikor mosolyogsz,

s napom szép lesz .

 

                                     1998.  Október 24       

Csomor Henriett

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

Anyák napjával egybekötött szülői

 

Ezen a pénteken, is mint mindig csak anyukám jött értem. sose félt, a hosszú úton egyedül. Az sem érdekelte, hogy baj történhet. A hat évet, egyedül csinálta végig velem. De sosem panaszkodott, csak egyet akart. Minél jobb állapotba, kerüljek. Ezt nagyon jól tudtam, igyekeztem is keményen dolgozni. És ami még jobban, erre késztetett. Az a húgom volt, mert nagyon akartam olyan lenni mint ő. Ezt úgy értem, hogy tudjak vele mozogni. Nem bírtam volna, elviselni ha nem tudok vele csavarogni. És ez, sikerült is. Habár soha nem, nevelt anya sérültként. Hisz kezdettől fogva egyedül, kellett csinálnom. Amit tudok, és csak ahhoz kaptam segítséget. Amit egyáltalán nem tudtam meg csinálni. Nálunk ez a kezdettől fogva, természetes volt.   

Egyszer csak anya állt, az ajtóban. Rögtön a nyakába, csimpaszkodtam. Össze-vissza, pusziltam majd utána Hugóm következett.  Ez a péntek más volt, mint a többi. Mert ma, anyák napja van. Ám volt még, egy kis idő. Addig anya beszélt, a tanár nénimmel. Aki már sokkal, biztatóbban beszélt a tanulásomról. Mint januárban, mert azt mondta. A gyatra olvasásom miatt, meg fogok bukni évvégén. Anya pedig megkérte, foglalkozzon velem külön. Mert a hétvége, túlságosan kevés. Arra, hogy naphosszat olvassak.  ezt ő meg is értette, és foglalkozott is velem. A foglalkozása meg is, hozta éret gyümölcsét. Anya meg hímzett terítőket, ajándékozott neki. Lassan megérkeztek, a többi gyerek szülei is. Persze akadtak olyanok, akiknek nem jöttek el szülei. Ezért nagyon megértettük, őket. Vigasztalni kezdtük őket, de nem igazán sikerült. Nem is akartak, részt venni az anyák napi műsorban. Azonban hosszabb rábeszélés, után sikerült rávenni, hogy szerepeljenek. Tabi bemutatott, anyukájának szinte már ismert. Tabi elbeszélése alapján, és a nevelők panaszaiból. Mert ötünket hacsak hallomásból is, de már ismertek bennünket a szülök. Anya is megismerkedet, Tabi anyjával. A műsor elkezdődött, verset mondtunk, és énekeltünk. Minden gyereknek, más volt a beszédje. Kinek jobb kinek rosszabb, volt aki egyáltalán nem tudott beszélni. Ezért nagyon oda kellett, figyelni. Mind a szülök részéről, mind pedig a mi részünkről. Persze volt, egy kis izgalom is. A végén pedig átadtuk, az ajándékot. Amelyet saját kezűleg, készítettünk technikán. Nagyon egyszerűnek, tűnt. De bizony bajlódtam, vele eleget mert szépet akartam csinálni. Egy kis zöld karton könyv, volt. Az elejére virágot ragasztottam, de a szirmok és a szárán a levelek elcsúsztak. A közepébe pedig beírtam, sok szertetel anyukámnak. Nem volt szép, de anya örült neki. Pár perc múlva, nekünk ki kellett menni. Mert szülői, következett. Nem nagyon akartam, kimenni így erősen anyuhoz bújtam. Jaj már megint, nem lehettek veled mondtam anyunak. Végül is kimentünk, Húgom is jött velem. Hamar megbarátkozott, a barátaimmal. Így már hattan, játszottunk. Kis idő múlva, pedig el kéredzkedtünk a nevelőktől. Hagyd mutassuk, meg az intézetet. Jó de ne maradjatok, sokáig mondták! Elindultunk húgom, fogta a kezem. Mindannyian élveztük, a helyzetet. De legjobban húgom, aki most látta töviről hegyére így az intézetet. Persze az emeletet, is megmásztuk. Úgy egy óra múlva, értünk vissza. Épp akkor lett vége, a szülőinek. Hát nem voltak, túl lelkesek az öt csibész anyukája. Gyorsan elhagytuk, az intézetet. Ettől a naptól kezdve, Tabiék is velünk jöttek haza és vissza is. Mivel ők Siklóson, laktak. Anya elkezdte mesélni, hogy mi volt a szülőin. Nem volt mérges, sőt őrült. Hogy a társaimat, is megvédem. Ja igen, kezdtem. Az úgy volt, hogy Ballabás elkezdte verni Zolit. Tudod ő nem tud, járni. Figyelmeztettem, hogy hagyja abba. De csak jobban verte, szegényt. Erre harcba szálltam, vele. Hajrá Csomi drukkoltak, a többiek. Én meg, annál jobban vertem. Végül is, megint ő húzta a rövidebbet. Csak egyszer dicsértek, meg kislányom. Folytatta anya. A versmondó versenyen, ott nagyon ügyes voltál. Bori néni nagyon elégedet, volt veled. De ennek a csoportvezetőnek, nem volt mást témája. Csakhogy milyen rosszak vagytok, és sokat csavarogtok. Az ő kedvencét is, elverted. Igen a Nyirikét, mert mindig nyávog, ha fiukkal vagyok.                       

Ismét otthon, voltam imádtam anya körül lenni. Órákig meséltem neki, ügyes bajos dolgaimról. Figyelj csak anya, tudok a fiú lány kapcsolatról. Meg azt tudom, hogy honnan jön a gyerek. Egyszer csak, anya teljesen megdöbbent. Honnan tudod ezt mind kislányom? Hisz még nem is, beszéltünk róla. Tudom de a nénik, felvilágosítottak bennünket. Hát ez nem igaz, alig nyolc éves gyereknek. Már felvilágosítás órát tartanak, jegyezte meg. A szombat ismét, gyorsan elszaladt. Pedig jóformán még, ki se játszottuk magunkat. Épp ezért a fürdőkádban, folytattuk. Ugyanis tök jó, vízi csatát űztünk. Ilyenkor sandókán hajója, sem hiányozhatót a kalózaival együtt. Addig játszottunk, amíg meg nem untuk. Persze a víz, is közre játszott. Mert időközben elkezdett, hűlni. Aztán már csak, egy gyors csutakolás következett. Majd kiabálni kezdtünk, anyunak, hogy ki akarok szállni. Ugyan is egyedül, csak anyu segíthetett. Mástól nem fogadtam el, segítséget. Lefekvés előtt, megkérdeztem. Anya holnap megyünk, a papáékhóz? Persze, hogy megyünk hisz a papa annyira hiányzik, már. Persze, hogy megyünk. Hisz a mamát is, fel kell köszönteni anyák napja alkalmából mondta. Írtam ám, nekik is levelet. Egyik este Anikó néni, segített írni. Úgy kezdtem, hogy Drága Papa és Mama.                        

Reggel automatikusan felébredtem, mikor anya felkelt mellőlem. Aztán kimentem, utána és köszöntem mindenkinek. Tavasszal az ajtó, már kórra reggeltől nyitva volt. Így a kutyám elkezdett rohanni, felém. Boldogan csóválta, fehér bojtos farkát ellőttem. Majd hevesen ugrált, a kis foxi kutyám. Általában Móni, később kelt mint én. Már bicikliztem, a kutya meg futott utánam. Ezt baromira élveztem, kevik ugatással fejezte ki örömét. Majd pár perc múlva, hanyatt dobta magát előttem. Mintha azt mondta volna, vakarj meg. Mikor meguntam a vakarását, csak egy sic-et mondtam. A kutya már rohant is, a nem létező macska után. Én gyors ütembe, kereket oldottam.    

Ebéd után, pedig papáékhóz mentünk. Alig vártam, hogy újra lássam már. Ép kint ült, a gangon kicsit sütkérezet. Ahogy megálltunk, ő felállt megszokott székéről. Mindjárt kiabáltam, neki: várj papa, mindjárt megyek. Anyu kezét fogva, perceken belül ott álltam előtte. Erősen szorítottam magamhoz, és ő is engem. Innentől kezdve, megszűnt számomra a külvilág. Csak a papa, volt nekem. Szinte soha nem, tudtam vele betelni. Nem csináltunk mást, csak beszélgetünk. De mégis annyira, jó volt. Ilyenkor törekedtem, hogy minden egyes szavát elraktározzam magamban. Fel tudjam majd idézni, az intézetben. Ha szomorú, vagyok. Kicsim, ne légy szomorú mondta. Hisz két hét múlva, ismét találkozunk. Már csak egy hónap, és  itthon leszel nyári szüneten. De addig is, szeretném drágám. Ha ügyes lennél, az intézetben. Emlékszel még, hogy mit szeretnék a nyáron? Kérdezte- igen válaszoltam, hogy együtt sétálunk nyáron. Mert én már egyedül, nem tudok sétálni. Mondta, könnyes szemekkel. Papa tudod, hogy mennyire szeretlek. Kérlek ne, sírj! Mert ha sírsz, én is sírok. És átöleltem, ő is megpróbált. Görcsös csontos kis keze, engedelmeskedet. Át tudott ölelni, én pedig belé bújtam. Mama és húgom kugliztak, nyaranként mikor ott töltünk pár napot. Én is játszok, de ilyenkor soha. Húgom mamával, töltött több időt. Mert ki sajátítottam, papát. De nem féltékenykedet, hisz már megszokta. És a mamával, több minden tudtak csinálni.       

Ismét eltelt, egy hétvége. Annyira utáltam, a visszamenős hétfőket. Ma mindenki, mély szomorúságban volt. Hisz két gyerek kivételével, mind otthon volt. A többség ugyan már, vasárnap visszament. De azért még, el voltak keseredve. Olyan is akadt aki, felülkerekedet szomorúságán. Megpróbálta jobb kedvre, deríteni társait. Bizony ezek a napok, voltak a legkeményebbek. Hisz ha bele gondoltam, hogy tegnap otthon voltam. Éppen ebben az órában, mit csináltam. Sírhatnékom támadt, bár még nagyon gyerek voltam. De már tudtam, mi az a baleszet. És nagyon féltem, hogy anyunak valami baja lesz. A hosszú úton, hazafelé. Eltelik jó pár nap, mire meg tudom, hogy épségben haza ért-e. Telefonunk még nem volt, úgyhogy csak levelet vagy képeslapot várhattam.

 

Vakáció előtti nehéz hetek

 

Megszokottnál eltérően, ma nem mentünk sétálni az utcára. Hanem a többiekkel együtt, tornáztunk. Az-az végig csináltuk, a fekvő és az állásjárás gyakorlatait. Nem volt semmi morgolódás, és számonkérés. Hogy mért megyünk, az utcára. Jól tudtuk, hogy nekünk is kell időnként tornázni. Hiába tudunk, már mozogni. Azért néha, ránk fér az e fajta torna is. Szinte ritmusra dolgozott, az öt barát egymás mellett. A nevelőknek öröm volt, nézni. Hisz ha, láb felhúzásról vagy ehhez hasonlókról volt szó. Együtt mozogtunk, szó nélkül. Az állásjárás már, nehezebb volt. Így a fiúkkal, nem mindig tudtam tartani a tempót. Néha mikor látták, hogy esni készülök. Próbáltak megtámasztani, így nem estem el. De bizony mikor, a bal lábat kellett a jobb tenni. Természetesen, (mindent állva kellett csinálni.) és nekünk már, fokos szék nélkül kellett végrehajtani. Az öt barát, olyan volt mint a rezgő nyárfalevél. Néha napján, sorba estünk el. Akár öt kugli, ha labdát ütnek hozzájuk. De nem, volt baj. Esetleg csak annyi, hogy megpukkadtunk a nevetéstől. Alig tudtunk felállni de ez az állásjárás végén történt. Így aztán annyit nevettünk, amennyit akartunk. Sőt még a mosdóban, is folytattuk. Egy kis fröcskölés, kíséretében teljesen megfeledkeztünk a suliról. Pedig nem lehet sumákolni, a tanulás legalább. Annyira fontos, mint bármi más. Hiába tanultunk csak, napi egy órát. Évvége közeledtével, pár héten belül. Számon kell adnunk, vad idegenek jelenlétében. Hogy mennyit tudtunk, elsajátítani a tananyagból. Jól tudtuk, hogy meg is bukhatunk. De ezt egyikünk, sem akarta. Hisz akkor szét lennénk, választva. Mármint másik csoportba, mehetne az aki megbukna. Akkor már nem, csibészkedhetnénk együtt. Bár még igazán, nem tudtam a hátrányát. De Hugómmal együtt, kezdtük el a sulit. Már csak ezért sem, akartam lemaradni. Gondoltam ha majd egyszer, otthon járok suliba. Akkor egy osztályba is járhatnánk.

Délelőtt volt, a rendes tanítás. Olvasás és matekot, tanulunk ma. Még vártunk egy kicsit, akik úgy jártak hozzánk. Azt hitték okosabbak, mint mi. Mi meg azért is, hergeltük őket. Különben is mi többen, voltunk mint ők. Tíz perc múlva, azonban már síri csend volt. Aztán sorban hangosan, olvasni kezdtünk. Ha rám került a sor, nem féltem. Hisz már, tudtam olvasni. Nálunk az örökös gond, az írással akadt. Ugyanis mind atetottikusak, (túlmozgásosak) voltunk. Hiába akartunk, szebben írni nem tudtunk. De azért nálunk is, volt egy határ. Melyből a tanárunk tudta, hogy melyik. Az úgy mondott szebbik írásunk, ha ennél rondább volt. Le kellett írni, még egyszer ha végképp nem ment. Az kudarc volt, arra a napra. Bizony velem is, előfordult. Főleg akkor ha, idegenek is nézték az órát. Vagy ha lefényképezték, az írásomat. Sokszor felismerhetetlen, volt. Erre azért volt szükség, hogy dokumentálják a fejlődésemet. Nekik másfajta gondjuk, is volt a mozgásukon kívül. De a kezük, néhányuknak ép volt. Így a másikak írásból, is jobbak voltak. Ám evvel csak, ritkán mérgesítettek bennünket. A duci Heni viszont, egyáltalán nem igyekezet a tanulással. Így teljesen kilógott, társai közül. Mindig csak gúnyolódott, és akkor sem hagyta abba ha rá szóltak. Vele úgy voltunk, mint Balabással. Hogy nem bírtuk, elviselni őket.                     

Ebéd után, egy kicsit lógni akartunk. De nem jött össze, mert az igazgatónőhöz kellett menünk. Pontosabban Tabinak, és nekem. Ilyen formában még, nem voltam nála. Néha az igazgatónő, nézet be a csoportokba. Hogy milyen formában, folyik a munka. Nem tudott úgy kimenni, hogy ne simogatót volna végig bennünket. Általában sok gyakornokot, hozott magával. Akiknek elmondta, hogy épen ez a csoport. Milyen fajta, sérültséggel bír. Egy –egy gyakornok, nagyon szimpatikus volt. Az igazgatónő ezt csodák csodájára, megjegyezte. És másnap nálunk, volt a kiválasztott gyakornok. Andi néni kísért, ki bennünket. Ám előtte megigazította, ruháinkat és megfésült.  Kis idő múlva, már az ajtaja előtt álltunk. Csak ügyesen, ám gyerekek! –mondta Andi néni. És kinyílót az ajtó, majd bementünk. Jó napot kívánunk, köszöntünk. Szervusztok gyerekek, mondták mindannyian. Mert most is, vendégek voltak nála. A kis szoba teli volt, az idegen szemek mind ránk meredtek. El kell, mondjam ezt nem szerettem soha. Mert legalább, hatszor jobban izgultam. Mint normál esetben, mert idegenek közt nem tudtam jól teljesíteni. Bemutatkozás után, rögtön tornáztunk felváltva. És közben elmondta, mit is jelent a little kór. Mindkét gyermeknél, egyforma sérülés van. A kislány mikor hozzánk került, járni sem tudott és semmi egyebet sem. Két éve van nálunk, azóta önálló. állandó tornáknak köszönhetően, az agyában rögzültek a mozzanatok. Amit később, az agy összekapcsolt. Miközben ő jár, vagy bármi mást végez. Olyan mintha számolna, az agy 1-2-őt. És itt felállítót, és járkáltam. Miközben jártam azon mosolyogtam, hogy egyáltalán nem számolok. Majd guggolásból felállni, majd körbe fordulni. Néhány finom mozgást, a kezeimmel kellett csinálnom. Orr és fülfogás, mindkét kézzel. Itt elmondta, hogy a bal kezem sokkal rosszabb mint a jobb. Tabi következet, ám mielőtt bármit is elkezdett volna. Egem kiküldőt, így annyit tudtam meg róla. Hogy lábujjhegyezve jár, kis kórra óta. De a beszédje nehezen érthető, a kezei elég rosszak. Egy darabig, még vártam rá a folyóson. Aztán elindultam visszafelé, nem sietem. Azt hittem utol fog érni, nem így történt. Az ülő foglalkozásnak, már vége volt. Mire visszaértem, már uzsonnáztak. Ma épp csóki puding van, amelyet szeretek. De mivel dobozban van, így inkább nem kérek. Mert a dobozból, nem tudom kanalazni. Ehhez a művelethez, két kéz szükséges. Nagyon sok gyereket, kell etetni. Amely természetes volt, de én már szégyelltem hogy meg etessenek. Persze ha anya itt lenne, tőle elfogadnám a segítségét. Valahogy Andi néni, rájött a turpisságomra. Mert hozott egy csoki pudingot, és megetetett vele. Közben elkezdett, viccelődni velem. Csomi képzeld el, hogy a kínaiak mennyi csoki pudingot esznek madárfészekből. Jaj ne mondja, Andi néni mondtam nevetve. A kínaiak nem ehetnek, madárfészket. Ezt nem veszem be, hiába mondja. Na látod nevetve, megettük a pudingot. Ugye nem is olyan, ördöngös dolog. Ha néha segítenek, abban amit még nem tudsz egyedül csinálni. Igen válaszoltam. A tanítás kezdetére, Tabi is visszaért. Leült mellém, majd fülembe súgta. Úgy hiányzik, a csavargás. Mért nem vártál, meg? Vártalak de nem, jöttél. Majd vacsi után, bolyongunk egyet mondtam. Már nagyon, évvége volt. Mindenkin látszott, az évégi fáradtság. És nekünk még hátra volt, a vizsga. Így már csak, ismételtünk. Néha nem is követtem, az olvasmányt csak bámultam kifelé. Az udvar teli volt, gyerekkel akik játszottak. Hirtelen Andi néni, felhívott, hogy folytassam tovább az olvasást. Szerencsém volt, mert ráhibáztam tudtam folytatni az olvasást. De még most, is csak félórát tanultunk. Még a többiek, állásjárásoztak addig mi újra lépcsőt másztunk. Az- az két emeletnyit, majd mikor felértünk. Úgy nevezet, zenés állásjárást kezdtünk el tanulni. Még nekünk is, új volt, hisz még nem csináltunk ilyet soha. Hét különböző, mozgású gyereknek. Elég nehéz zenére, mozogni. Ez egy bemutató lesz, külföldi embereknek. És mint mindig, ebben is nekünk kellett szerepelni. A feladatok egy része, hasonló volt a  állásjáráshoz. De voltak benne, elég érdekes játékos feladatok is. Például hulahup karikával párban, fogni. És hol az egyik, hol a másik ritmusra körbe fordulni. És nemcsak egymásra, hanem a többire és a zenére kellett figyelni. Majd kulcsolt kézzel, belépni karikába majd felvenni a karikát. És vele körbe fordulni, a végén leguggolni. Guggoló helyzetben, fej fölött letenni a karikát. Ez a pont volt, a legnehezebb. Itt mindenki kidőlt, akár a krumplis zsák. De az egészet, humorosan fogtuk fel. Még a nevelő is, velünk nevetett. Miközben próbált bennünket, felkanalazni a földről.

A hét lassan, de biztosan véget ért. Igaz ezen a pénteken, nem voltam olyan felszabadult mint máskor. Hisz ma, csak a nagy bácimékhóz megyek és nem haza. Igaz őket is, nagyon szeretem és ők is engem. De anya és húgom, más volt. Kettőjüket és nagyapámat, imádtam. De anya nélkül, olyan voltam mint a fél karú óriás. Ezen a délutánon, már azt hittem, hogy nem jönnek értem. már vacsihóz, készülődtünk és annyira csalódott voltam. Csak az vigasztalt, hogy a fiuk is ott maradtak. Egyszer csak a portás, viharzott be. Úgy láttam egy szatyrot, nyújt át Rózsika néninek. Csomikám gyere, jöttek érted. Én pedig boldogan, ültem fel a priccsre. Na most aztán, gyorsan öltözködjünk. Mert szegény nagynénéd, nagyon vár. Ugyanis majdnem, itt maradtál. Mért kérdeztem, ijedten. Mert a portás, a duci Heninek vitte a ruhádat válaszolta. Fújj gondoltam, magamban. Ráadták az én, rúhámat persze szűk volt rá. A kedvenc lovagló farmeremet, nem lehetet összegombolni rajta. Nevelői azt gondolták, hogy a szülök mivel régen látták lányukat. Nem tudták, hogy lányuk ennyire dagi lett. Duci Heni pedig örült, hogy jöttek érte és új ruhát is kapott. Kivitték a portára, de szüleit nem látták. Eközben nagynéném észrevette rajta, a ruhámat. Így odament hozzá, könnyeivel küszködve. Szervusz kislány köszönt neki, és a nevelőjének. Te nem az én Henikém, vagy majd mindhárman meglepődtek. Hogy történhetett ilyesmi, mikor ő kettes csoportot mondott a portásnak. A másik kislány aki járni sem tud, a kilencesben van. Pár perc múlva, nagynéném karjaiban voltam. Most már ne sírj, nene mert itt vagyok! Tudod, hogy nem veszek el pont mikor értem jössz. Vigasztalásul sok puszit, adtam neki.

Szombat reggel pedig, meglepetéssel álltak elém. Kis csillagom jött, felém imádott nagybácsim. Akit hétvégenként, teljesen kisajátítottam  olyanok voltunk együtt mint apa s lánya. Megfogott és kezdte, ma elviszlek a Balatonra. Remélem jó kedved lesz, hát persze válaszoltam. Ugye fürdesz, velem bátya? Na azt majd, meglátjuk mondta. Úgy szeretlek, bújtam hozzá. Útközben sokat hülyültünk, a lányokkal. Gigi pedig halára csiklandozott, és csak azért csinálta. Mert szerette ahogy nevettek, ilyenkor ő is röhögött. Sokkal rövidebb volt, az út. Mint amikor otthonról megyünk, a Balcsira. Azért itt is, nagyon hiányoztak anyuék. Hiába voltam a Balatonon, azért egy kicsit pityeregtem. Mert eszembe jutottak, hogy mi szoktunk csinálni anyuékal. A lányokkal naphosszat, sétáltunk és játszottunk. Még a felnőttek főztek, és beszélgettek. Aztán lementünk a partra, idő közben úszógumim is lett. Csak akadt egy kis, gond. Ugyanis én csak, a bátyával akartam fürödni. A bátya meg nem akart, bejönni de a kedvemért mégis bekísért. A vízben már nem kapaszkodtam, belé. Sőt órákig lubickoltam, ő meg majd meg fagyott. Ahogy később mesélték, a víz még nem igazán volt meleg június elején. Már a fogaim is vacogtak, és a szám széle is kék és zöld színben pompázott. De még sem akartam kimenni, csak még egy kicsit kérleltem nenét. Nem lehet mert, megfogsz fázni. Kint a parton, aztán didergésből lehetet volna versenyt tartani. Aztán egyszer, minden jónak vége szakadt. Ezen a hétvégén, hamar vasárnap este lett. Már megint, nem akartam elválni. Nene pedig azzal vigasztalt, hogy mindjárt megyek haza. Még egy utolsó mondat, mielőtt elválunk. Légy okos, szerdán és ne izgulj! Aztán bezárult, mögöttem a fehér porta ajtó. Tabi már szaladt, is elém de jó hogy megjöttél mondta. Egy kissé elmosolyodtam, tudod hol voltam kezdtem. Na mond meg kérte, a Balatonon. Olyan jó volt, már fürödni is lehet. Majd lefekvés után, mikor magamban elköszöntem szüleimtől és húgomtól. Egy kis egyszerű, imát mormoltam. Ami csak arra volt jó, hogy álmomban is vigyázzon ”valaki” anyuékra és a papámra.

A következő napokban, már kis vizsga drukk is volt bennünk. De igazából nem is, ez volt a baj. Hanem az, hogy Gál Lacit elbocsátják. És ki tudja, hogy valaha találkozunk e még. Ő ezt jól tudta, hogy szomorú vagyok miatta. Hisz annyi nehézségen, mentünk keresztül együtt. És mindig, átbeszéltük a dolgokat és csak azért is átugrottuk a nehézségeken.

Végre eljött, a vizsga napja mely izgalommal volt teli. A többiek teljesen átadták, nekünk a termet. Most éreztem először, hogy a mozgáson kívül a tanulás is fontos. A kék asztalok, most padként álltak. Mögöttük diákok, akiket különösen most (és mindig) hidegen hagyta sérültségük. Az átjárt diákok a kilencesből, most felettébb rendesek és csendesek voltak. Persze az öt barát, most is egymás mellett ült. Darmos Erzsi néni a tanárunk, biztatót bennünket. Miközben a csoportvezető, csak nyirikét istápolta. Majd bejöttek, a vizsgáztató tanárok is. Még egyikünket feleltettek, addig többiek számoltak és írtak. Jó két óra hosszát, vizsgáztunk. Majd újabb félórát vártunk, az eredményre. Mikor Erzsi néni, sugárzó arccal visszajött. Tudtuk, hogy nagy baj nem lehet. Vidáman közölte, sikerült a vizsgánk. Odalépet a duci Henihez, és közölte vele, hogy évet ismétel. De ne aggódjon, mert jövőre neki könnyebb lesz. Mi meg boldogan ujjongtunk, hogy túl vagyunk rajta. És most, teljesen elengedtük magunkat. Az sem számított, hogy délután lesz a bemutatónk. Hirtelen felkiáltottam gyerekek, két nap múlva megyünk haza. De jó éjjeneztek, a többiek és énekelni kezdtünk. Ebéd után, egy kicsit leléptünk. Csakúgy bolyongtunk, cél nélkül közben beszélgetünk Lacival. Egy kicsit Tabi, most csak hallgatott. Nem mintha durcás, lett volna. Csak szokatlan volt neki, ez a túlzott komolyság. Hisz örülnünk kéne, hogy túl vagyunk a nehezén. De a fekete felhő, ott volt a fejünk fölött. Tudom én is örülnénk, ha végleg el bocsátanának kezdtem. Tudom válaszolta, nekem is már most hiányzik a beszélgetésünk. És szomorú szemekkel folytatta, ilyen barátom még nem volt. Mint te akivel, együtt sírtunk és nevettünk. Megint sírtunk és kértem, hogy ne folytassa. Eközben Tabi észrevétlenül, lelépett. Szép lassan visszaindultunk, mindkettőnk számára még a járás is nehézkes volt most. A csoportba érve, mindketten zokogtunk. Gabi néni jött, elénk gyerekek nyugodjatok már meg. Hisz örülnetek kéne, hogy megismertétek egymást. És arra gondoljatok, hogy milyen jó volt együtt. Na ti kis, érzékeny mókuskák ne sírjatok ilyen keservesen! Talán még, találkoztok az életben. De most már, sietnünk kell! Hamarosan kezdődik, a bemutató.  Addig menjetek el, mosakodni és ne feledjétek még van két teljes napotok! Szólt utánunk, a biztató szavak hallatán egy időre megnyugodtunk.                  

A bemutatóhoz készen álltunk, hármas ill. négy csoportot alkotunk két kupacban. Tabival és Lacival, voltam egy csoportban. Az angol vendégek, is megérkeztek. Lassan elhelyezkedtek, a terem végében közben félhangosan beszéltek. Természetesen angolul, én meg tágítottam a füleimet. Nagyon tetszet, a nyelvük. Aztán elkezdődőt, a zenés állásjárás. Bár fegyelmezettek voltunk, de egy kis vidámságot csempésztünk dologba. Habár néha, többet estünk ez az izgulás jele. Azért élvezettel, és ritmusra mozogtunk. A végén pedig, nagyon meg voltak velünk elégedve.

Takarodó után, még csendben beszélgetünk Lacival. Hisz minden este, ezt tettük. Egész könnyen mivel, egymás mellett feküdtünk. Ha álmosak voltunk, egyszerűen elköszöntünk egymástól. A következő napon, pedig egy kicsit lazább volt. Iskola már nem volt, így tovább lehetünk a Gelért hegyen. Imádtam oda járni, villamost és buszt használtunk. Majd fel gyalogoltunk, a hegyre. Kicsit fogták, a kezem néha. De egyedül, is mentem ám azt nagyon bírtam mikor felfelé baktatok. Mikor felértünk, akkor sem ültünk le Gálal. Mint a többiek, elsétáltunk egészen a vár párkányig. Utánunk szóltak, le ne essünk. Csodálatos volt a panoráma, a széles Duna kéklett a napfényben. Mikor az országház kupolájára, tévedt a szemem. A barátom épp egy hajót, mutatott. Nézd Csomi ha jövőre, kijöttök és látsz egy hajót. Emlékezz rám, egy perc sem telt bele. Sírva fakadtam jó, bólogattam mert nem igazán tudtam megszólalni. Na gyerekek, már megint itatjátok az egereket. Nem próbáltuk letagadni, töröljétek meg a szemetek. A többiek már elindultak, fogjátok meg a kezem. És menjünk utánuk, mondta Rózsika néni. Gyerekek ti nektek, még nem lenne szabad ilyen szomorú lenni. Csomikám és Lacikám, annyi barátotok lesz életetek során. És írhatok egymásnak, levelet is folytatta. Majd én segítek, neked Csomi ajánlotta fel Rózsika néni. Na de most már, tényleg szedjük a lábunkat. Mert a végén, lekésszük a buszt mondta. Pont elértük, most rosszul viseltem a sok bámuló embert. Akik azt sem tudták, hogy mit kezdjenek a látvánnyal. Valaki a kezét nyújtotta, hogy fel segítsen a buszra. De nem engedtem, mert a cél pont az volt, hogy egyedül csináljam. Ha kellett segíteni, akkor ott volt a nevelő. Leginkább csak, rosszindulatú megjegyzéseket hallottunk. Általában olyan idősektől, akik alig tudták magukat vonszolni.

Délután során jóformán, nem csináltunk semmit. Még a többieknek, egy laza állásjárásuk volt. Addig mi az udvaron, jászhatúnk. Mi kicsit félre vonultunk, még a többiek szembekötősdit játszottak. Nem volt kedvünk, játszani ami nálunk ritkán fordult elő. Hintáztunk miközben Laci, az leendő új iskolát emlegette. Kicsit szorongót, hogy be tud e illeszkedni. Ne félj biztosan, szeretni fognak a társaid vigasztaltam.

Vaci ellőtt, mikor mindenki helyett foglalt. Elbúcsúztunk azoktól a társainktól, akik jövőre nem lesznek velünk. Ti ott hátul, csomiék nektek tilos búslakodni szóltak a nevelők. Jó mondtuk egyszerre, de nem voltunk túl meggyőzőek. Az utolsó vacsoránk amely, ötösben telt el. Rendkívül nyomasztó volt, még a nevelők is észrevették. Máskor mindig, annyit beszéltünk. Zsirmik Lali is elmegy, majd ö is elköszönt tőlünk. Laci következet, vigyázzatok magatokra és csomit ne hagyjátok sírni. Ezeket a mondatok csak, egymás között mondtuk.

Lefekvés ellőtt összepakoltam, a játékaimat. Sajnos a kedvenc síros babámat, nem tudom haza vinni. Mert kijárt a lába, és valaki kidobta a szekrényemből. Hiába kerestem, heteken át nem találtam.

Szinte egész éjjel, fent voltam. Jó darabig csak, forgolódtam. Örültem, hogy végre haza megyek. Másnap délellőt, megkaptuk a bizonyítványt. És jutalomkönyvet is kaptam, a szorgalmamért. Még pár órát, együtt voltunk Lacival. De ez már nem volt, az igazi. Mert nagyon sajnáltuk, egymást. Hiába egy év alatt, túlságosan összenőttünk. Majd kiugrottam a bőrömből, mikor anya jött értem. azt se tudtam, hogy pusziljam össze-vissza. Aztán Lacitól is, könnyes búcsút vettem. A portán az összes szülő, sajnált minket. Mert nehezen szakadtunk, el egymástól.       

           

Sátorozás örömei

 

A nyár egész jól, indult. Ugyanis alig voltam otthon, pár napot. Felavattuk az új, kis indán sátrunkat. Amely ugyan négy személyesnek volt, titulálva. De akár hatan, is kényelmesen elfértünk volna benne. És még egy jó tulajdonsága, ami nem elvetendő dolog. Hisz nyáron is, lehetnek óriási viharok esővel egybekötve. És ha már egyszer beázik a sátor akkor bizony gáz volt. A miénk viszont, nem ázott be soha. Na de ne siessünk, ennyire a dolgok elébe. Hisz egy nyaraláshoz, az előkészületek is hosszadalmasak. Nem ám ha az ember, teljesen egyedül csinálja. Nálunk anya kénytelen volt, egyedül csinálni mert apámnak egyik porcikája sem kívánta a nyaralást. Mi gyerekek pedig, jó bulinak fogtuk fel. És nem vettük figyelembe, apánk morgolódásait. Persze mi is segítetünk, pakolni. Nekem első és legfontosabb, pakolásom a úszógumim és a fürdőruhám volt. De azért kitettem az utazási ruhámat. Amely nem állt másból, csak piros moncsicsis pólómból és a vajszínű halász nadrágomból. De babát vagy ilyesmit, elvből nem vittünk. Úgy sem fogunk, ráérni ilyen kis dolgokra. Helyette inkább, a focilabdát rugdostam ki az autóig. Még Monka, a tenisz ütőit hozta.

Hajnalban indultunk Balatonra, álmosak voltunk ugyan még. De evvel a kicsiséggel, ki törődik most. A kutyát és nagymamát, otthon hagyva végre elindultunk. Orroszló felé, szinte teljesen felébredtünk. Hisz a bukkanókat, mindketten imádtuk. Ha szerencsénk volt, és szembe jőtt semmi anya több gázt adót. És mire leértünk a bukkanóról, szétszakadtunk a röhögéstől. Anya még még kiabáltunk, várjatok most nem lehet válaszolta. Na most, figyeljetek szolt! Jaj ne úgy csíkizí a hasamat, de tők jó mondtuk. Fél órával később is, nevettünk és irtó csintalanok lettünk. Mivel keresztanyámék, jócskán lemaradtak így félre álltunk reggelizni. Elővettük a még, meleg rántott húst és enni kezdtünk. Közben lestük bátyáékat, de hiába. Reggeli után, így sétáltunk egy kicsit. De most egyáltalán, nem kötött le bennünket. Sőt kifejezetten mérgesek voltunk, hogy nem jönnek már. Ezért a nagyfűzfát vettem, célba már régen kinéztem magamnak. De sose álltunk, még meg. Annyira gyönyörű volt, ágai csak úgy lógtak üde zölden. Alá is bújtam nem bírtam kihagyni, olyan volt mint egy nagy „sátor.” Gyertek megyünk tovább, megjöttek mondták. Na végre, talán még  leérünk ma mondtuk. Fürödni is szeretnénk, még bátya úgy hogy gyertek gyorsabban közöltük vele. Meg se álltunk többet, csak a célnál vagyis Béla telepen. Mi már rég kipakoltunk, mire ők odaértek. Sokan sátoroztak már, körülöttünk csodálkozó emberek. Akik jól szemügyre vettek, és úgy látszott még nem láttak fehér embert. De mivel nagyon lekötött, a sátrunk állítása így tudomást sem vettem róluk. Mire készen lettünk mindennel, már dél elmúlt. Mi már tökön ültünk, monkával. Hogy menjünk, már le a partra. Meggyőztük anyuékat, hogy a parton is lehet piheni csak jöjjenek már. Ők még szedelőzködtek, mi meg már elindultunk. A vasúti átjárónál megvárni, kiáltott anya! Jó de, ti is siessetek kiabáltunk vissza. Miközben előre sietünk, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Úgyis tudok járni, és ez a legfontosabb. Talán ha nagy leszek, majd rendesen fogok járni gondoltam.  Közben odaértünk, a vasútátjáróhoz anyuék is jöttek már. Kezükben matracok, és plédek. Itt anyával mentem, monka pedig az unoka bátyával, akivel sülve főve együtt voltak. Jó elöre szaladtak, mire odaértünk már a lépcsőről lóbálták a lábúkat a vízbe. Zsolti jól úszott, ennek ellenére nem ment be unokahúga nélkül a hűs vízbe. Hanem megvárta még odaérünk, és anya rádobja úszógumiját. Mert mért is tartanának velünk, férfiak. Hisz könnyebb nekik, a torkukon leengedni a sört vagy bort. Nekem egy kicsit nehezebb, volt levenni a szandálom még a többiek csak lerúgták a papucsúkat. Addig én a kicsatolással szutyogtam, vagy türelmetlenül tartottam. A lábam még valaki, nem segített. Végre a vízben voltunk, mind eszeveszettül elkezdtem rohanni. Élveztem, hogy itt még szabadabb vagyok mint a szárazföldön. Azonban néha egy-egy, kagyló szenvtelenül elvágta a talpam. De engem aztán, nem érdekelt. Lazítás képen megvártam, anyut és nenét akik szép lassan a matracra hasalva cammogtak. Néha én is potyáztam a matracon, és hogy ne legyen olyan egyhangú. Fröckölni kezdtük, anyut nenét akik viszonozták rendesen. Mikor fel ocsúdtak, a hideg víztől mert éppen a napsütötte hátukra esett. Ebben nem volt semmiféle gonoszkodás, csak játék. Így szórakoztunk, még nem került elő a labda. Amit kis fáziskéséssel, a férfiak hoztak utánunk. Egy kicsit most akkor is, kimentünk sütkérezni. Ahogy jó gyerekekhez illik, egy kis ideig csak ültünk. Móniék szép csendben leléptek, volna ha nene észre nem veszi őket. Utánuk ment, és fagyival tértek vissza. Imádtam a fagyit, csak a hátránya ott kezdődött ha meg fogom összeroppan a kezemben. Így hát, etettek és milyen jó dolog volt a tölcsér végét már én fogtam.

Az első éjszaka, a poklok pokla volt. Apám horkolt mint a barna medve, így őt hidegen hagyták a külső zajok. A sátrunkat csak egy kerítés, választotta el a vonattól. Így félóránként az elrobogó vonatoktól, ráadásul a békák brekegése sem hagyott bennünket aludni. Csak forgolódtunk és nevettünk Mónival, anyu pedig mérgelődött. Legalább aludhatnánk, már egy keveset. Alig, hogy ezt kimondta eget rengető zene hallatszót a szomszéd sátorból. A hangzavarnak úgy lett vége, hogy a fiatalokra borította a sátrat egy családos ember.

A következő napokban, ugyancsak a fürdésé maradt a főszerep.  Már lassan, úszóhártyánk nőtt. Ezért néha áthajókáztunk Tihanyba és Badacsonyba, hosszú órákat sétáltunk. A hűvös időben csak néhányan, voltak a parton. A hajó visszaindulásáig maradt, egy kis idő. Így küldtünk néhány képeslapot, a tanáromat sem hagytam ki. Nem mintha annyira kedveltem, volna. Csak tudatni akartam vele, hogy mi is szoktunk nyaralni. Mert néhány nevelő szerint, ilyenkor ki se mozdulunk otthonról.

Még mi lassan visszaértünk, az esti naplemente nézésből. Addig móniék újból visszamehettek, de csak sejtettük. Mivel sehol sem találkoztunk, velük össze. Mielőtt anyu és nene, aggódni kezdtek volna. Elő kerültek a jómadarak is, kezükben nene új táljával. Még egyelőre semmi rosszat, nem sejtett. Csak mikor már közel értek, és látta. A sok fekete tekergő angolnát, akkor elkerekítette a mondandóját. Mi pedig jót mosolyogtunk, rajtuk anyuval. Nene kimondottan retteg, a csúszó mászó élőlényektől. A kutyafáját azonnal vigyétek vissza, a Balatonba a tálamat pedig mossátok ki! Azért vihar ellőtt, érjetek vissza mondta nekik.

Sajnos az utolsó esténk, töltöttük pedig annyira jó. Végül is maradhatunk, volna még. Csak apám már tökűn ült, hogy menjünk már haza. Nem értettem öt soha, hogy pont az én apám minden jónak az elrontója. Figyeltem a többi gyerek apját, ők mindig játszottak és nagyokat beszélgettek. Nekünk soha nem volt, hogy leülünk beszélgetni vagy játszani. Idővel már nem is hiányzott, a társasága. Hisz megszoktuk, hogy anyával csinálunk mindent. Csak rossz volt tudni, hogy mi együtt nem csinálunk semmit. 

Ezen az éjszakán, nagyon féltünk húgommal. Ugyanis az emlegetett vihar, megérkezett villámlással és dörgéssel. Ömlött az eső, a többi sátorból jócskán merték ki a vizet. Szerencsére a mi sátrunk, sértetlen maradt. Másnap már csak a megtépázott fák, árulkodtak a viharról. A víz ismét, kellemes volt. Mi pedig szomorúak, hogy haza kell jönni. Azonban este tényleg, hazafelé indultunk.

 

 

Kicsit félek

 

Nyaralás utáni napokban, mindig egy kicsit szomorúan teltek. Ez teljesen rossz tulajdonságommá vált, hogy állandóan visszagondoltam. A nyaralási napokra és pontosan tudtam, hogy mit csináltunk abban az órában éppen.

Rengeteget mentünk a papáékhoz, mindig nagyon örültünk egymásnak. Úgy ahogy megígértette velem, végre együtt sétáltunk. Igaz csak az udvaron, de nagy élmény volt vele. Persze először féltem, hogy eleszik és baja lesz. Én már megszoktam, hogy eleszek. Ezért anya követett minket, ha eleszne valamelyikünk ő elkap. Ebben már anyunak jócskán, volt gyakorlata. Az elejétől kezdve beszélgetünk, így észre sem vettük hányszor jártuk végig az udvart. Mama aki hallani sem akart, az ötletről inkább kiment a kertbe monival. Na látod, milyen jót sétáltunk. El se tudod képzelni henikém, hogy mekkora boldogság ez nekem. Mondta papa, és átölelt egy kicsit meghatódtam. Jaj drága papa annyira szeretlek és sokáig csak öleltem. Azt hiszem anya titokban sírt, az elhangzottak miatt. Mert mikor visszafordult, könnyes volt a szeme. Rögtön megkérdeztem anyát, te sírtál. Nem kislányom, csak a nap besütött a szemembe. Ez csak elterelő művelet volt tőle, hisz tudtam, hogy sírt.

Az elkövetkező hetekben, rengeteget jártunk mindenfelé. Hetente strandoltunk, a siklósi várat ki nem hagytuk. Nagy élmény volt, lépcső hegyeket mászni úgy, hogy közben számoltuk a lépcsőfokokat Mónival. De sohasem sikerült megszámolni, mert közben rosszalkodtunk. Azt sem érdekelt, hogy néha ránk tekintenek az emberek. Egyszerűen nem volt időnk, ilyen kicsiséggel foglalkozni. Rendesen ki tudtam kapcsolódni, és csak az élményeket akartam elraktározni. Hisz csak így tudtam elviselni, családom hiányát Pesten. Voltak napok mikor a szőlőbe, is kellett menni. ezt nem szerettük azonban anya, sem szerette ha egyedül maradunk otthon. Így hát ő győzött, de ha már ott vagyok. Akkor már én is, ugyan úgy segítek mint a móni. Ez már természetes volt, hogy én is kapáltam vagy éppen amit dolog volt azt én is csináltam. Sőt nagyon mérges voltam, ha azt mondták, hogy pihenjek egy kicsit. Majd akkor pihenek, mikor ti válaszoltam dühösen. Észrevettem magamon amikor kint dolgoztunk, sokkal könnyebben mozogtam és a kezem is jobb volt.

Úgy gondoltuk, hogy felállítjuk a sátrat a szomorúfűz alatt. Imádtunk benne játszani, néha még a kutya is bejött hozzánk. Egyik napról a másikra, nem tudtam lábra állni. Pedig próbáltam de a végére csak a könnyeim potyogtak. Mert ha csak talpra húztam, vagy ki nyújtottam a lábam már fájt. Így megint csak, anyával tudtam néhány lépést keservesen járni. Két kézzel fogott, és ha léptem már becsípődött így rögtön összecsuklottam. Így anya ölben vitt, amerre menni akartam. Mindentől elment a kedvem, egyre csak azt hajtogattam. Anya ugye fogok tudni járni, nem akarok így maradni. Nem fogsz megígérem, válaszolta. A Pestiek is azt fogják mondani, hogy lusta vagyok zokogtam. Ugyan de, hogy kislányom. Próbáltam mászni de, az sem ment már semmi sem kötött le. Nem javultam, ismét Mária nénihez fordultunk, aki azt mondta, hogy lusta vagyok. Azért nem állok talpra, még neki sem és csak megjátszom magam. Így az ortopédián kötöttünk ki, ott megállapította a doki. Hogy túl van terhelve, a lábam  felírt egy lábhúzató szerkezetet. Utáltam napi félórát, kellett használni. Az jelentette, hogy rá volt kötve a lábam nehezéknek azt tettünk rá ami kéznél volt. Iszonyúan fájt, ahogy húzta móni ott ült az ágy végébe és bohóckodott. Vagy éppen csak beszélgettünk, a barátnőinkkel. Még az a fél óra is hosszú volt, amit feküdnöm kellett. Soha nem szerettem, tétlenkedni és ezt is annak tartottam. Helyette inkább, tornázhattam volna vagy bármi mást csak ezt ne. Két hétig használtam, nem mintha segített volna. A szemem elől is eldugták, azt a ronda barna szerkezetet mert látni sem akartam. Szép lassan javulni kezdett, újból tudtam menni. igaz még néha labilisan jártam, de már ismét csavarogtunk. A legkedvesebb unokatesóm, minden nyáron nálunk töltött egy hetet. Lalival egy idősek vagyunk, és örült jól kijövünk egymással. Az a fajta srác, akivel mindent meg csináltunk és elfogadott olyanak amilyen vagyok. Szóval a három kópé, nagyon élvezte egymás társaságát. Szülei akik igazán szerettek, és én is őt. Kénytelenek voltak akkor is, elengedni őket mikor nem akarták. Mert addig beszéltem nekik, még bele nem egyeztek. Szegények sosem tudtak, ellent mondani nekem. Szinte sprintelt a kocsiba, nehogy meggondolják magukat szülei. Mikor elköszöntünk egymástól, Piri nene fülembe súgta kockásra rúgom a hátsódat Henike. Ez volt köszönési formánk, ezután de még az utcán is. Előzménye a kockás fülű nyúl meséje volt. Tudta, hogy szerettem ezt a mesét gyakran eljátszotta nekem. Így maradt rajtam, és rajta.

Lalival gyakran játszottuk el, a tarzant. Érdekes volt, mindig hallgatott rám azonban én csak részben. Például a tarzanál, mindig ő volt a csitta én meg jane. Percek alatt a fán voltak, mónival. Ők dobálták, a már teljesen kukacos cseresznyét. Én se érezem, annyira alacsonyan magam felmásztam a kavics tetejére. Nem volt könnyű, mivel néha visszacsúsztam. Ilyenkor vihogtak rajtam, én is nevetem mert úgy csúsztam vissza mint egy gyalog béka. Estére már majd leragadt a szemünk, de nem akartunk aludni menni. inkább kint voltunk az udvaron, és hallgattuk a békákat. Miközben be nem állt, a szánk észre sem vettük, hogy anya a hátunk mögött jókat kacarászik rajtunk. Hamar elment ez a hét, ami teli volt jókedvvel és rosszasággal.

Akár milyen nehéz volt, elhinni ismét véget ért a nyár. Pedig örültem volna neki ha csak most kezdődik el. Csak egy rossz álom, hogy vissza kell mennem. De nem álom volt, hanem valóság, hogy úton voltunk pest felé.            

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

Utolsó év ebben a csoprtban

 

Valahogy nem mentek, az ígérgetések annyira nehéz volt a szívem. Hisz csak rám kellett nézni, és tudták, hogy sírás nélkül nem fogom megúszni. Minél nagyobb lettem, annál nehezebb volt elválni. Anyut is rendesen megviselte az elvállás, pedig próbálta magát tartani. De mire oda értünk, valahogy szomorú lett az arca. Annyira szerettem volna, egészséges lenni. Akkor nem kellene, távol lenem anyutól és egyszerű lenne az életünk. De valami oknál fogva, ez nem sikerül nekem pedig de jó lenne.

Helyette ismét itt álltunk, a portán és vártuk a nevelőt. A tanárom Erzsi néni, jött ki értem. anya elmondta neki, lábfájásom kálváriámat. Csodálkozott, hogy ehhez képest milyen jól tartom magam. Ó hát nem úgy van, hogy a barátai nála vannak. És nem megy csavarogni mondta anya.

 Szia Hennikém vigyázz magadra, és ne sírjál! Két hét múlva, jövök érted és magához szorított anya. Nagyon rossz volt, elengedni őt. Ismét elválasztott, minket a porta ajtaja. Szinte alig egy napja, még önfeledten játszottam otthon. Most meg olyan vagyok, mint ázott veréb. Sok új gyerek és nevelő jött, a barátaim mind ott voltak. Csak éppen én, még nem találtam a helyemet. Nagyon üresnek és bánatosnak, éreztem magam. Miden perc keserűen telt, ha véletlenül egyedül maradtam. Nagy volt a csend, otthon mindig beszéltünk valamit. Barátaim egész jól viselték, a szüleiktől való elvállást. Szép lassan sikerült nekik, visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Bár már csak hárman maradtunk, barátok de jól meg voltunk. Mindig csináltak a nevelők, egy alvási sorrendet, hogy ki alszik ki mellett. Erre azért volt szükség, hogy az éjszakás. Név szerint tudja, ha esetleg valamelyikünkkel gond van az éjszaka folyamán. Így hát ki puncsoltuk, hogy had aludjunk egymás mellett. Nagyon jók leszünk fogadkoztunk, hogy ti nektek mindig együtt kell lennetek. Na jó megengedem, mert ismerem Csomit, hogy tényleg így lesz. Gabi még kérte, ne adjuk tovább a többieknek. Jó mondtuk, egyszerre. Örömmel elviharoztunk, lássátok mondtam bennem megbízik Gabi néni. Ez tök jó lelkendeztem, a fiuk nem szóltak semmit.

Az iskola ugyanúgy volt mint tavaly, az osztálytársak is régiek maradtak. Csak akik úgy jártak hozzánk, azok ettől az évtől nem velünk tanultak. Viszont az égetni való Balabás is velünk maradt. A tananyag nehezebbnek bizonyult, néha túl kevés volt az egy óra amit tanultunk. Úgy mondva egyáltalán nem hiányzott, a több órai tanulás. Főleg mikor nagy baromságot, mondtam a tanárnak. Az eset környezet órán történt, a munkafüzetünkbe kellett töltögetni. Eleve utáltam ló betűim miatt, ronda volt füzetem. Tanárom segíteni próbált, el kellett dönteni, hogy a hinta tárgy vagy élőlény. Csomikám nézd ki nyugodtan az ablakon, mozog az a hinta vagy áll kérdezte. Szépen szemügyre vettem, épp kissé mozgatta a szél. Már tudom mondtam derűsen, élőlény Erzsi néni az asztalra borult. A haragtól vörös lett az arca, nem a hinta nem tud mozogni tehát tárgy mondta. De hát az előbb mozgott, motyogtam féléken.

Nagyon sok időt, fordítottunk az utcai közlekedésre. Java részt kimaradtunk, a délelőtti tornákból. Nekünk nehezebb torna volt, kint az életben. De élveztem mert úgy éreztem, minden nappal. Közelebb kerülök, a végcélhoz. Már a kezeimet is egyre ritkában, tettem ki oldalra. A bámuló és főképpen sajnálkozó embereket, viszont egyre nehezebben viseltem. Néha beültünk egy cukrászdába vagy étterembe, mind addig nyugodt voltam. Még nem kezdtünk el fogyasztani, aztán ideges lettem. Azt hittem mindenki egem figyel, bezzeg a társaim akiknek a kezük olyan volt mint nekem. Nem zavartatták magukat, hiába érzékeny voltam már akkor is. Kati néni nyugtatgatott, csomikám csak nyugodttan úgy mint az intézetben. Igazából nem attól féltem, hogy leesem magam. Csak ha úgy néztek, vagy épp megjegyzéseket tettek. Az már sértett, figyeltem a többieket őket nem zavarták. Irigyeltem őket ezért, hogy elengedik a fülük mellett. Néha könyvesboltba is betértünk, ilyenkor körbe néztem. Nekem is tetszet a könyv, de inkább Móninak vettem meg. Ugyanis ez mindkettőnket érdekelt, és a sehány éves kislány. Mindenre magyarázatot adott, sajnálatomra ezeket már tudtam. Anyu elmesélt mindent, amit a baba születéséről tudni lehet ilyen korban. Azt hittem legalább megtudok, néhány érdekességet még. Nem így történt, a könyvet eltettem a fiókomba elő sem vettem még haza nem megyek.

Kis dobos avatás

 

Lassan ismét tavasz lett, ilyenkor imádtam kint lenni. Ezért minden kihasználtam, és hol egyedül hol meg a barátaimmal leléptem. Annyira szeretem ahogy a fák virágoznak, egy csomó idő elment még minden egyes fát végig szagoltam. Jobban is szeretem meglógni, mert a fiuk nem igazán élvezték. Mindig sietettek, hogy gyere már menjünk. Nem értettem pontosan, mért is szidnak meg a nevelők mikor megtaláltak valahol. Hisz így is, gyakoroltam a járást és nagyon önálló voltam. Persze megértem mert elkésztem, a kézfejlesztő tornát. De mindig akadt valami, poén amivel sikerült a nevelőt levennem a lábáról. Bocsánat de egyszer van tavasz, egy évben és ki kell használni. Általában a nevelők, ilyenkor mosolyogtak. De mikor Teri néni jött értem akkor tényleg baj volt. Kölcsönösen nem bírtuk egymást, ezért büntetésül mindig olyan. Feladatott adott nekem amit tudta, hogy nem tudok megcsinálni. Ebédnél kicsit leettem az ingem gallérját, észrevette. Természetes, hogy le kellett vennem beültetet a sarokba. Gombold ki az ingedet végig, és cseréld le mondta. Elkezdtem próbálkozni de nem sikerült, és már lassan kezdődik a tanítás. Nagy nehezen kigomboltam egyet, gyorsan kibújtam belőle. Bele dobtam a szennyes kosárba, na nem felülre, nehogy megnézze. Már akartam is indulni, de odajött hozzám. Ki gomboltad kérdezte, igen válaszoltam. Had nézem, kitúrta a szennyesből. Meg nézte és leszidott, megmondalak anyukádnak, hogy hazudtál. Nem érdekel tanulnom is kell, motyogtam az orrom alatt.

Szeptember óta járt hozzám, Ferenc atya. Hitant oktatni, mivel húgom is ez évtől tanulja a suliba. Anyu szerette volna, ha én is tanulok. Tudta, hogy mozgássérült vagyok mert mama elmondta neki. Ezért amikor hétvégén otthon voltam, ő lejött és tanított egy órán át. Nem nagyon kötött le, az imák tanulása. Hisz mindig máson járt az eszem, akkor volt jó. Mikor apám elkezdet, vele beszélni. Ilyenkor tudtam, hogy tanulnom már nem kell. Azt hiszem ő előbb szeretettett meg, mint én őt. Először úgy tűnt mintha sajnálna, idővel rájött, hogy nagyon utálom.

Elalvás előtt az intézet falai közt, ara gondoltam. Lehet, hogy mire tizennyolc leszek egészséges leszek. És talpig fehérben állok, majd az oltár előtt. Persze addigra már, elfelejtem a betegségemet is. Erről a vágyamról nem tudtak, barátaim. Egyedül csak anya tudta akivel még, azt is megbeszéltem, hogy mi leszek ha nagy leszek. Időnként változott de az erdész nagypapám után, mindig megmaradt. Úgy gondoltam, ha erdész lennék akkor lovagolhatok is. Így kombináltam össze a kettőt, mert lovakat és az erdőt egyaránt szerettem. Mikor nagyon hiányzott anya, és már rengeteget sírtam. Akkor ezeket a beszélgetéseket, felidéztem még el nem aludtam. 

Szerdán reggel a sokászosnál eltérően, nem a tornáé volt főszerep. Hanem ünneplőbe öltözködtünk, vagyis fehér ing sötét kék nadrág vagy szoknya. Én boldogan virítottam, a saját ünneplőben mert anya elküldte nekem csomagba és időben meg is kaptam. Sorfalat álltunk, ki fokos székkel ki bottal és önállóan. Lényeg az volt, hogy mindenki állt valahogy. Igaz, hogy miközben a himnuszt hallgattuk egyikünk sem tudod elfogadható vigyázban állni. Az igazgatónő mondott ünnepi beszédet, mivel énekkaros voltam. Énekeltünk néhány dalt a többieknek, majd visszaálltunk a helyünkre. Közösen elmondtuk a kisdobos fogadalmat, majd a tanárunk felkötötte ránk a kisdobos nyakkendőt. Mindannyian büszkék voltunk, a kisdobosságunkra. Délután pedig mint már annyiszor, akadályverseny volt. Ezt szerettük legjobban, a fiukkal végig rosszalkodtuk az egész délutánt. Ugyanis a nagy udvar, teljesen be volt népesülve. Minden négyzetméteren állomások voltak ahol a nevelők, mellett két gyerek volt. Akik különböző feladatokat adtak nekünk, ebben szellemi és fizikai feladat egyaránt volt. Ha nehéz volt, a fizikai rész akkor kicsit segítet a nevelő. Bár csapatokra voltunk osztva, és két, három nevelő volt velünk. De ő nekik, a nem mozgókat kellett segíteni. Így mehetünk a kezünkben a papírral, amerre akartunk. A lényeg, hogy a papírra fel legyen tűntetve, hogy végig jártuk az állomásokat. 

 Végre péntek lett, ismét haza mentem. Azonban ezen a hétvégén, igen sok dolgunk akadt.  Ugyan is szombat este volt, az első áldozásom. És anélkül nem áldózhattam, hogy a papát ne lássam. Már annyira hiányzott, és az ölében akartam ülni. Olyan megnyugtató volt, közben meséltem neki, hogy miket csináltam az elmúlt  hetekben. Henikém kislányom tudod, hogy sietnünk kell. Még át is kell öltöznöd, és templomba is oda kell érnünk mondta anya. Anya tudta, hogy nehezen válunk el ezért adott fél órát nekünk.

Mivel húgomnak már előbb, meg volt az áldózása. Így ő már csak elkísért, minket a templomba. Kihalt volt a templom, izgulásomba a rózsafüzéremet szoróngatam. Fehér ruhámban álltam, és válaszoltam a hosszú kérdésekre. Legjobban akkor örültem, mikor vége lett a ceremóniának.   

Anya csak avval tudott, vigasztalni. Mikor visszavitt, hogy hamarosan itt a nyár. Tényleg ne sírj kislányom, nem ezt ígérted otthon.

Már az évégi vizsgánk, is meg volt. Újból ráértünk, felhőtlen szórakozni. Egy pénteki nem jöttek értem, Annus nenéék. Így megágyaztak nekem, igen ám de rossz helyen. Mert timárka mellett, hanem másik soron. Mindaddig bírtuk, még az éjszakás ki nem ment. Csomi alszol kérdezte timárka, nem válaszoltam. Gyere át hozzám kérte, oké. Sikerült hang nélkül, átpakolni az ágyneműt. De csak a takarónk alatt, mertünk kuncogni. Hisz az éjszakás tíz perc múlva, nem talált a helyemen.        

Szép lassan ennek az évnek, is vége lett. Újból egy barátomnak, már nem kell vissza jönni szeptemberben. Timárka immár boldog lehet, hisz végleg hazamehet. Én meg még mindig, itt maradok. Hiába igyekszem, nem sikerül elhagynom e falakat.

 

 

Két év összefoglalása

A nyár utolsó napjait töltöttem, otthon. Sokászos reggeli bevásárlásra, indultunk anyuval. A kocsiban maradtam, még anya vásárol. Hirtelen szöget ütött fejemben, a halál gondolata. Rádöbbentem, hogy anya is meghalhat ettől nagyon féltem. Szinte rettegtem, és már a sírás határán voltam. Anya végre visszaért, látta rajtam, hogy gond van. Mi a baj kislányom? Jaj anya annyira félek, és olyan rossz érzésem van. És jó erősen  átöleltem a nyakát, a halálra gondoltam. Anya ugye te, nem fogsz meghalni? Kislányom egyszer mindenki meghal, de ne félj mert nagyon sokára lesz az még. Most nagy kő esett le a szívemről, anya. Hogy gondolhattál ilyet, henikém? Nem tudom, de nagyon féltem. Hát többet ne gondolj, ilyen butaságra tíz évesen ilyesmire.

Ez nem lehet igaz, hirtelen felébredtem az első álmomból. a pricc segített rádöbbenem, hogy az intézetben vagyok megint. Halkan visszasírtam, magam az álmok országába.

 Tabi és még egy pár gyerekkel, átkerültünk a tizenegyes csoportba.  A nevelők és a többi gyerek, számomra nem sokáig maradtak idegenek. Vargáné Kiss Anna vagyis, pötyi néni a csoport vezető. Aki ki jött értem, szinte az első pillanattól szimpatikus volt. Rögtön elmondta anyunak, hogy mi a házirend náluk. A gyerekeket már vasárnap este, vissza kell hozni. Hogy ne zavarják sírásukkal, a foglalkozásokat. Ez igen keményen hangzott, azt jelentette volna. Hogy csak szombatot tölthetem, volna otthon. De anya elmondta neki, hogy nagyon messze lakunk. Engedje meg nekünk, hogy hétfőn reggel jöjjünk vissza nyolcra itt vagyunk mindig. Egy ki rábeszélés után, beleegyezett.

A legjobb hangulatban dolgoztunk, minden nap gyerek és felnőtt egyaránt. Itt már sokat hülyéskedtünk, a nevelőkkel egészen más volt ez a csoport mint a másik. A lehető legtöbbet voltunk utcán, már kipróbáltuk a libegőt is. Nem egyszer töltötök, a délelütött fent a János hegyen. Vagy csak bolyongtunk, a környéken. Ha kedvünk tartotta metróztunk, alkalomkór beültünk egy moziba. A nap leányra és a hold fivére, még mindig emlékszem. Teljesen kikapcsolódtam rajta, még vissza nem értünk, az intézetbe. Harmadikos lévén új tanárt, kaptunk. Aki merőben más volt, mint Erzsi néni. Dobsoniné Heim Sándorné Saci néni, aki tényleg nagyon jó tanár volt. Vele szinte elszaladtak a tanórák, és soha nem volt semmi gond. A folyosó végén v olt egy kis üvegajtós szoba. Az volt a mi tanuló szobánk, Saci néni meg követelte az iskola köpenyt. Tök jó volt, legalább egy félórára úgy éreztük mintha igazi diákok lennék.

Ebbe a csoportba sikerült úgy, bepuncolni magam. Pár hét alatt, hogy én lettem a kedvenc állandóan a nénikkel voltam. Nem sokára kötöttek velem, egy „megállapodást.” Mivel látták, hogy nem rajtam paszolnak rajtam az intézetis ruhák. Így azt mondták ha, mosom a saját ruháimat. Akkor számomra engedélyezik, a saját ruhát. De csak rövidnadrág, és póló lehet. Örültem is nagyon neki, és a hétvégén egy csomó ruhát, összeszedtünk anyuval. Minden fürdés után mostam, közben Tabival nagyokat dumáltunk. Az esti lefekvések is, eltolódtak számomra hisz néhány éjszakással. Elkezdtem sakkozni igen ám, de előbb megtanulnom. Ezért Laci (megengedte, hogy tegezem)
elkezdet tanítani báburól bábura. Nyeded óráként benézet a csoportúkba, hogy nincs –e valami gond a gyerkőcökkel. Addig kitaláltam a következő lépésemet. Mondanom sem kell, hogy kölcsönösen vesztettünk a játékban. Egyébként ilyenkor egy, csomót beszélgetünk. Úgy tíz körül, pedig visszakísért az ágyamban. Avval az indokkal, nehogy elaludjak napközben. Azonban ez nem történt meg soha, és a nevelők sem tudták, hogy sakkozok éjjel.              

Végre megint otthon, vagyok. Szinte állandóan csak, mesélem a storymat. Jókat derül a családom, a bábszínházas élményemen. Anya képzeljétek, Levente Péter kísért, a helyemre. Aranyos volt, mondtam neki, tudok menni de azt mondta. El akar kísérni mese országba, engedjem meg neki. Tök jó kutat játszott, Pötyi néni állandóan utánozza mikor látja hogy rossz kedvem van. hangversenyen is voltunk, egy páran szerencsémre hátul ültem. Ahányat doboltak annyiszor, ugrottam egyet.             

Már jócskán benne jártunk télben, mikor egy szombat reggelen. Még álmosan a priccen ültem, Erika néni levelet hozott nekem. Anya írta mohon olvasni kezdtem, aztán hirtelen keservesen zokogni kezdtem. A papának eltörött a lába, de ne félj kislányom jól van. Sok puszit küld neked, és nagyon szeret. Saci néni átölelt, csomikám nyugodj meg! Anyukád azt írta, hogy jól van a papád. Igazából rettenetesen féltetem őt, ha tudtam volna azonnal haza mentem volna. Nagyon zaklatott voltam, ezért egésznap csak bolyongtunk Tabival. Ilyenkor hétvégén kihalt volt az intézet.

Hétfőn anya felhívott, olyan jó volt hallani a hangját. Miután megnyugtatott, hogy papa jól van. Elmondtam neki, hogy majdnem kiolvastam az édes mostohát. Anya szinte mindennap, bemutatóra megyünk a Kútvölgyire. Aztán búcsúznom kellett, mindig egyszerre tettük le a kagylót. Judit néni várt meg, a többiek már búsban ültek.

 

Nincs idő a tanulásra

 

Az új intézet szép volt, csak még nem volt teljesen kész. Így az egész intézetnek állandóan, utazni kellett. Fárasztó volt, egésznap jöttek és mentek a külföldiek. Nekünk meg tornázni kellett, egyfolytában előttük. Szinte két fokkal merevebben, tornáztunk az idegenek előtt. Egy idő után, megszoktuk az ilyen alkalmakra. Új ruhákat kaptunk, színes rövid nadrágokat és pólókat. Természetesen ilyenkor nekem is, fel kellett vennem az egyenruhát. A tanulásra csak ritkán maradt időnk, de így is jól ment. Bár a matek egy kicsit, nehezebben ment. De anyunak azt mondták, hogy én vagyok a legjobb tanuló. Engem pedig nyüstöltek, hogy még jobb legyek.            

Ahányszor csak otthon, voltam. Eljött megnézni a pap bácsi, egy kicsit beszélgettünk. Aztán húgommal leléptünk, mert vártak a barátnőink. Hisz nem maradhatott, el a közös szánkózás örömei. Talán én élveztem, a legjobban ők bármikor szánkózhattak. Én meg csak ilyenkor, volt amikor mind leestünk a szánkóról. Nehezen kanalaztak össze a lányok, a röhögés teljesen elvette az erőmet.

Este egyedül maradtunk, neki álltunk fürödni. Beszállni a kádba már egyedül is tudtam. Azonban kijönni még nem, és nem szerettem ha mama segít. Különben is már elég nagy vagyok, hogy megpróbáljak egyedül ki jönni a kádból. Kicsit még gondolkodtam, hogy is csináljam meg szóltam Móninak. Mónka gyere be, elmondtam neki, hogy mit akarok. Neked csak annyi a feladatod, hogy elkapj ha, elesnék. Nyolc éves húgom, kisé meglepődve állt előttem. Jó egyezett bele, majd feltérdeltem két kezemmel. Megfogtam a kád szélét és felálltam, majd a kis csapba kapaszkodtam és kiléptem. Ezután már ez sem volt, akadály többé.

Vasárnap szinte repültem, a papához. Arca sápadt volt, de mosolygott rám és óvatosan puszit adtam neki. Jaj papa annyira féltelek, és az ágyára ültem. Simogattam csak elcsúsztam a gangon, sétálni akartam. Ne félj drágaságom, meggyógyulok megígérem neked! Hittem neki és teljes szívemből örültem neki, hogy bizakodik. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent nála a combnyaktörés. Ígérd meg nekem, hogy nem sírsz olyan keservesen miattam. Mint ahogy anya elmesélte nekem, én is szomorú voltam emiatt mondta. Még így is mesélt nekem, igaz nem ülhetem az ölébe. De a kezét mindvégig, fogtam és imádtam.

Kemény télvíz idején, Pöty néninek. Utasításba adták, hogy két önálló gyerekkel csináljanak filmet a szánkózás örömeiről. Tabit és engem választott a két elevenséget. Arra emlékszem, hogy más gyerek kabátját kellett felhúznom. Mert az enyém nem volt, elég színes. Valahonnan szereztek szánkót, taxival kimentünk a János hegyre. De mi fel sem vettük, hogy ez feladat. Ráültettek bennünket a szánkóra, picit meglöktek. És már csúsztunk is, közben majd kiestem a számon a röhögéstöl. 

Az emlékkönyvem lapjai, szép lassan telnek. Nevelőim nagyon szép dolgokat, írogatnak bele.

A hetek és hónapok, iszonyú lassan vánszorognak. Még akkor is ha, a munka mellett akadtak. Jó dolgok is, valahogy túlságosan a papával akartam lenni. De nem sikerült, semmit tennem ez ügyben. Egy- egy délelőtti séta alkalmával, hogy művelődjünk is. Múzeumokat is látogattunk, a nemzeti múzeumban járni. Szerencsém volt látni a koronát, és Szent István jobbját. Mátyás templom és a Halás bástya, látogatásánál. Számomra megállt az idő, még a többiek nem tudtak. Mit kezdeni magukkal, addig kikapcsoltam magam a külvilágból. Olyan jól esett elmélázni, csak a sokadik szólítgatásra. Sikerült csak visszazökkenem, a jelenbe.         

Minden gyerek tőlem várt, segítséget. Este mikor már majdnem aludtam, Csomi takarj be kérték. Egy darabig csak hallgattam, végül  betakartam őket. Szinte mindennap panaszkodtunk, hogy nem lehet aludni. Az egyik gyerek állandóan, csinálja a fesztivált éjjel. Nem tettek, semmit hogy nyugodtan lehessen aludni. A sokadik éjjel nem bírtuk tovább, közösen megegyeztünk. Csinálnunk kell valamit, dühösen felkeltem és odamentem hozzá. Kértem hagyja abba az üvöltést, mert akár milyen hihetetlen aludni szeretnénk. Nem fejezte be, ezért megkarmoltam a kezét és az arcát. Szóval a matyómintát, rajta hagytam szépen. Másnap a beteg szobán kötött ki, mondván bőrbetegsége van.

 A papa egyre csak rosszabból lett, az ágya mellett térdeltem. Ő már nagyon halkan beszélt hozzám, titkolta ellőttem. Hogy nagyon fáj a lábba, megpróbált vidámnak látszani még ott vagyok. Szinte senki más nem érdekelt, csak ő. A tizenegyedik születésnapomkor is, együtt voltunk. Annyira boldog volt, hogy ügyesen járok már. Hosszú ideig csak ültem és néha már könnyes volt a szemem. Nem látta hisz elaludt, miközben simogattam. Óvatosan puszit nyomtam a homlokára, anélkül nem tudtam otthagyni.            

Év vége volt már, tabival vittük az ebédet. Hirtelen megálltam egy, tolókocsis emberkét láttam. Furcsa volt látni, tolókocsit mert az intézetben nem volt egy sem.   

Mikor anya jött értem, Saci és pötyi nénivel kellett beszélnie. Ebben az évben sajnos, nem vizsgázhatok. Mert nagyon kevés idő, maradt a tanulásra. Le tudna vizsgázni, ő egyedül az osztályból. De akkor másik csoport kellene mennie, ezt meg mi nem szeretnénk mondták.

Persze ezt én nem tudtam, azt mondták gyakorolnom kell még a matekot. Szomorú voltam ez azt jelenti, hogy húgom egy osztállyal feljebb fog járni mint én. Pedig én igazán igyekeztem, jobban már nem tudom csinálni.              

Még két hét volt, a vakációig. Hétfőn Saci nénivel lépcsőztünk, látta rajta. El vagyok csüggedve, mi baj csomi kérdezte. A papám már nagyon rosszul van, amikor nincs magánnal. Akkor is engem félt, hogy nehogy elessek.

Utolsó pénteken úgy búcsúztunk, hogy a kútvölgyin találkozunk augusztusban.

Elvesztettem Őt.

 

A nyár legszörnyűbb időszakát, éltem át. Az én drága nagypapám, örökre itt hagyott. Mikor megtudtam órákon át zokogtam, az nem lehet, hogy meghalt mondogattam. Szinte azon az éjszakán, alig aludtam. Hiába feküdtem anya mellett, aki sírását próbálta előttem leküzdeni. Sikertelenül vigasztalt, egyre csak hajtogattam anyunak. Nem tudott szegény megvárni, még végleg hazajövök. Pedig egy év nem is, olyan hosszú idő. Rengeteg időt akartam, vele tölteni még. Hisz mindennap lemehettünk volna, hozzájuk. Drága Henikém tudod, hogy papa nagyon beteg volt. Ne feled nagyon szeretett téged, és nem szeretné ha sírnál. Tudom anya, de nagyon hiányzik. Kinek az ölébe fogok, ülni ezután és ki fog mesélni órákon át nekem?

Az első időben nehéz volt, mamához menni. többé már ült a gangon, és nem üdvözült meleg szavaival bennünket. Fonott széke a konyhában, üresen áll. Elfeledkeztem róla, egy pillanatra. Automatikusan a szobába mentem, de nem volt ott. Búsan, leültem a székére. Hosszú ideig itattam, még az egereket miatta. Mamáimmal sose tudtam, úgy ellenni mint a drága édes papámmal. Mert talán ő értet, meg legjobban.          

 

Nagyapámhoz

 

1.

Ülők a kis fa

padon s reád

emlékezem mikor

először megpillantottalak 

 

 2.

kicsiny gyermek voltam

s te két karodba zártál.

Én tekintetedbe néztem,

s örökre szívembe zártalak.

 

3.

Ahogy jöttek - mentek

az évek te öregebb lettél,

s egyre jobban vártál,

arcodon öröm sugárzott, ha láttál.

 

4.

Öledbe kuporodva

 mesédet nap-estig hallgattam.

S számtalanszor füledbe

súgtam mennyire szeretlek.

   

5.

Aztán beteg lettél

s nagyon féltettelek.

Most már nem vagy velem,

de reád emlékezem.

 

1999. április 26.

Csomor Henriett

      

Utolsó évem

Az utolsó évemet kezdtem meg, az új intézetben. A kútvölgyi úton, egy jó tulajdonsága volt. Messzebb volt mint a villányi, legalább fél órával tovább lehettem anyuval. Teljesen más volt az arculata, mint a régi intézetnek. Csak egy hibája volt, a sok lépcső miatt nem lehetet. Olyan gyorsan lelépni, de nem tartott sokáig. Innen is hamar megléptem csábított a nagy udvar teli fajátékokkal. Mikor kiszálltunk az autóból, már a lépcsőn felfelé menet. Legalább olyan rossz érzés, vett hatalmába mint őt éven keresztül. A piros szinten voltam, sosem használtunk liftet anyuval. Inkább három emeletet lépcsőztünk, így később értünk fel. A ¾-es csoportba leszek. Itt a szülök öltöztették át, gyermekeiket sokkal jobb volt. Akár a csoport ajtóig kísérhetett, az elválás rettenetes volt.

Három terem állt rendelkezésünkre, egyikben aludtunk és reggeli tornát végeztünk. Másodikban étkeztünk, és a többi tornát itt végeztük. Harmadik terem volt, az osztálytermünk.

A gyerekek közül alig volt, új azonban két külföldi gyerek is nálunk volt. A német kislány aki már tizenéves volt, és mozgás képtelen. Hamar összebarátkoztunk, ugyan még beszélni is nehezen tudott. Nehézséget tetőzte, hogy nem tudott magyarul. Az elején barkóbáztunk, aztán valahogy megértettük egymást.

Az iskolában néha kaptunk, szorgalmi feladatott. Amit meg is csináltam, ill. tabival megegyeztünk ő csinálja matek leckém. Én meg a többit, az ötösök pedig potyogtak az ölünkbe. Pötyi néni beíratott, színjátszó szakkörbe bennünket. Minden páratlan pénteken volt, szakkör. Élveztem a sok tennivalót, és mellette megannyi hülyeséget csináltunk a próbákon. Mikor katica voltam, eljátszottam, hogy összeragadt a szárnyam. Ott görcsöltem a földön, hogy nem tudok repülni a többiek pedig röhögtek. Sajnos nem minden előadást látott anya, mert nem mindig arra a péntekre esett. Mikor hazamentem, viszont Mása szerepében meg tudott nézni. Persze a jelmezeimet anya csinálta. A díszterem zsúfoltságig megtelt, ilyenkor már rendesen izgultam. Barta Erzsike néni az újonc nevelőnő, akit nagyon megszerettem. Mikor a gyerekeket leültette, odajött hozzánk. Na csámpikám (Tiszta szeretettből nevezett így,) ne gyulladj be túlságosan. A végén még hívhatom a tűzoltókat, na tényleg nyugi csámpi! Ott maradt velem, és úgy elterelte figyelmemet észre sem vettem, hogy kezdünk. Mindent bele, itt van anyukád is mondta és lement a színpadról. Másfél órás volt, az előadásunk sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Tapsvihar vihar után, végre levehettem a vállkendőt. Mellyel be voltam bugyolálva, közben anyu is megtalált. Miközben a nyakába ugrottam, Erzsi néni elkért anyutól. Következő hétvégét szeretné ha, nála tölteném Jászapátiba. Ehhez anyunak írásos engedélyt, kellett adni. A nevelők csak így vihették, el a gyerekeket. Persze, hogy elviheti Erzsike köszönöm mondta anya. Már tavaly is volt Katalinnal Velencén. 

A következő héten sokat gondoltam, Húgomra mert keresztanyámékkal volt. Anyuék észak magyarországi kirándulásra, mentek. Szegény anyukám sírt, mert hazafelé az intézet előtt mentek el. Majdnem megállítottam a búst, hogy bemegyek hozzád. Csak az fogott vissza, hogy éjjel van és már alszol kislányom. De kár, hogy nem jöttél mondtam neki.    

Az ételt mindig mi hoztuk el, tabival. Mi már tudtok, hogy mit fogunk vacsizni még a többiek. Csak reménykedhetek, hogy a fogúkra való lesz. Tejbegríztől és spenóttól (zöld akármitől, ahogy Pötyi néni mondja) egyenest menekültem. Tudtam ha pötyi néni, meg látja úgyis visszaküld kenyérért. Így is lett, csomi menj vissza légyszi kenyérért, a konyhában van még zsír. Esszünk zsíros deszkát, jó és már mentem is. A konyhás néni már nevetett, és rengeteg kenyeret adott.

Vacsi után a tanáriban, töltöttem az időt ugyanis anyát hívtam fel. A barátnőiknek volt telefonjuk, mindig megbeszéltük, hogy mikor hívom. Arra már ott volt a szomszédban, néha azonban futnia kellett. Mert rossz érzésem támadt, és rögtön felhívtam. nincs-e valami baj otthon? Megnyugtatott, hogy jól vannak. Veled mi újság kicsim,  kérdezte? Magyarból kaptam, egy ötöst Saci néni mondta jól haladók. Anya képzeld pofon vágtam tabit, mert leskelődött. Tetejére nekem adtak igazat, a nevelők. Állandóan elfelejtem fel tenni a szemüvegemet, Pötty néni mindig letol érte. Anya a hétvégén megyünk sportversenyre, tabival gyakorolunk. Olyan jó volt, hallani a hangodat anya már nagyon hiányzol. Szeretlek én is téged válaszolta, hirtelen nagy csend lett körülöttem.

Alig maradtunk tízen bent, a hétvégén. Az éjszakásnak meghagytuk, hogy előbb keltsen minket. Mert meglepit akarunk csinálni, a nevelőknek. Így is lett, gyorsan elkezdtünk ágyazni. A többieket leültettük a bimbire, megszokták hisz gyakran műveltünk effélét. Hétre minden a helyén volt, csak a csupasz priccsek díszelegtek. Edit és Bea néni, pedig örültek a meglepetésnek. Gyorsan megreggeliztünk, kint az erkélyen aztán indultunk a versenyre. A hétvége mindkét napján, jól éreztem magam. Szurkoltam tabinak, hogy érmet szerezzen. A kuglik közti másásnál, én is beálltam de több kugli dőlt el mint ami állva maradt. Sajnos nem nyertem, csak részt vettem. A következő nap egy kupacban ültünk, a nevelők elmentek pár pillanatra. Hirtelen méregbe gurultam, Balabást veri a pulykatojás képű lány. Igaz nem érdemli, hogy megvédjem de mégis a csoporttársam. Már elsőben nem bírtuk egymást, a lánnyal túl okosnak tartotta magát. Na gyere velem verekedj, ne a gyengével! Te pedig menj innen, Balabás! Ő kezdte én pedig, nem hagytam magam. Rávettetem magam mint egy anya tigris, ahányat ütött annyit én is. Csak akkor durvultam be, mikor elkezdte szidni anyukámat. Jól helyben hagytam, ugyanis kék zöld foltjai lettek. Most is én kerültem ki, vesztesként. Holnap felelned kell az igazgatónőnél, mondta a nevelője. A lány közben gúnyosan röhögött, legszívesebben adtam volna neki még egyet. Bea néninek szép lassan, elmondtam mindent megértett. De holnap le kell menned, az igazgatónőhöz mondta.

Szép nyugisan telt el, a hétfő reggel. A fürdőszobában mostam el, a fogpoharakat meg a keféket. Miközben a többiek a fekvő gyakorlatokhoz készülődtek. Pöttyi néni aki tudta a dolgot, nevetve jött be hozzám. Nagyon ismert már tudta, hogy nem hazudok. Sőt ha valami gond volt, csoporton belül egem kérdeztek. Csomi gyere lekísérlek, az igazgatónőhöz szinte megpukkadt a nevetéstől. Először halálosan komolyan vettem a dolgot, de mikor Pőtyi néni. Jót derült a hátam mögött, miközben a hosszú üveg ablakos folyosón végig mentünk. Valahogy jobb kedvem lett, de azért komoly maradtam. Kopogtam az ajtaján és bementünk, jó napot kívánok köszöntem illedelmesen. Majd leültem vele szemben, Pötyi néni kissé távolabb állt tőlem. Most az igazgatónőn, egy kis derű sem látszott. Pedig mikor a folyosón szoktunk találkozni, mindig mosolyog rám és megsimogat. Heni hallottam, hogy verekedtél tegnap a sportcsarnokban. Kérlek mond el, hogy mért? Elnézést kérek, hogy verekedtem Mária néni. De verték a gyengébb csoporttársamat, ezt nem hagyhattam annyiban. Ja és szidta az anyukámat, ezért is kapott még egyet. Bocsánatot kérek, Mária nénitől! Be sem tudtam fejezni a mondókámat, mindkettőjükből kitört a nevetés. Odajött hozzám és megsimogatott, komolyra vette a szót. Heni ne te kérjél bocsánatot, hanem a lány kérjen tőled. El kell mennie hozzád, mondta Mária néni. Még az ajtóban, a lelkemre kötötte mindig álljak ki az igazamért.

 

 

Elbocsátás

Már nem fejlődik, tovább állapotom ezt látták szüleim és nevelőim is. Hosszú évek alatt, egyre jobban hiányzott a család és én is nekik. Közös megegyezés volt, hogy végleg elhagyhatom az intézetet. Repestem az örömtől, még akkor is ha már tudtam, hogy nem lesz jobb az állapotom. Velem együtt örült Tabi is, mert öt is elbocsátják. A gyerekek 12-éves kórúkig, maradhatnak az intézetben. Két választás van ilyenkor, vagy továbbra is a Mexikói intézetben tanul tovább. Vagy egyenest haza, vezet az út. A Mexikói felül vizsgálaton, azt akarták, hogy náluk folytassam tanulmányaimat. Zokogva tiltakoztam ellene, szüleim és nevelőim is ellenezték.

Anyu beszélt, a helyi iskola igaztójával. Aki kifejezetten ellenezte, hogy oda járjak pedig ismert. Idővel mégis elfogadta, a felvételemet egy feltétellel. Ha apám tanácstag lesz, akkor felvesz. Persze apám elfogadta akármennyire nem szerette az e fajta munkálkodást.                                     

Májusban Saci néni is, eljött velünk haza. Hogy meg beszélje az iskola igazgatónőjével, a dolgokat. Magán tanuló leszek, és írásból felmentést kapok. Miközben ők beszélgetek, addig én gondolkodtam. Azon, hogy az intézetben önállónak számítok és itt meg kinevetnek a gyerekek. Nevessetek csak gondoltam, majd meg látom ki nevet a végén.                                   

A hétvége igazán jól telt el, Saci nénivel egy csomót kirándultunk. Igazából álladóan elmaradtak tőlünk, beszélgetés közben. Észre sem vették, hogy mi már hetedik határban járunk. A tulipánfák árnyékában, vártuk meg őket.

Egy utolsó film készült rólunk, pontosabban az intézet életéről. Minden gyermek a maga sérültségével, próbál megküzdeni itt. Mi persze csak annyit fogtunk fel, az egészből, hogy elkísérnek bennünket. A tévések egy utcai sétára, és meg kell nekik mutatni. Hogy mi már önállóak vagyunk, közlekedési eszközöket is tudjuk használni.

A csernobili robbanáskor, még az intézet lakója voltam. Pötyi néni szigorúan megtiltotta, hogy kimenjünk. Azonban Erzsike nénivel, elmentünk a Moszkva térig meg vissza. Pötyi néni pedig, nagyon kiabált velünk. De megnyugtattam, hogy nem lett semmi bajom.

Az utolsó hét igazi nyugalomban, telt el. A vizsgáim sikerültek bár most egy kicsit, idegesebb voltam. Biztosan azért történt, mert tavaly nem vizsgázhattam. Saci néni pedig a vizsga előtti napon, hogy nyugodtan tudjunk aludni. A másik teremben, ágyazott meg nekünk a tíz gyermek. Azon az éjszakán ritkában aludtunk, inkább beszélgetünk. Nagyokat nevettek a többiek, a focis élmény beszámolókon. Ugyanis még a többiek, a vacsihoz készülődtek. Addig páran pötyi néni vezetésével fociztunk, ilyenkor a humor sem maradt el. A röhögéstől álladóan a földön voltam, véletlenül sem rúgtam egy gólt sem.

Pötyi néni már, az elbocsátási papíromat írta. Közben nagyokat hülyültünk, előadta magát. Na most beírom, hogy be pisilsz és már is nem mehetsz haza. Itt maradsz még egy kicsit velünk, mondta nevetve. Pötyi néni ez nem igaz, nevettem. Bement a konyhába, elakartam kapni de nem sikerült. Hirtelen rá csuktam az ajtót, és nem engedtem ki. Csomi engedj ki kérlelt, hagytam egy kicsit és nevettem. Csomi nem fogom beírni, engedj ki. Végül ki engedtem, hát nem igaz mit művelsz szegény nevelőddel mondta nevetve. A többi nevelő sem viselte jól, hogy elmegyek. Sőt egyáltalán nem, hisz mondogatták, hogy egy év múlva. Visszafogok jönni mert, teljesen vissza fogok esni. Itt megfogadtam magamnak, hogy soha nem hagyom. Leromlani állapotom, hisz dolgozni akarok!

Az ünnepélyes évzáró után, nevelőim körbe álltak. Mindenkitől elbúcsúztam és megköszöntem, áldozatos munkájukat. Most az egyszer, nem én sírtam hanem nevelőim. Drága anyukám sikerült, ketten megcsináltuk győztünk! Most már szabad vagyok, az élet nyitva áll előttem.                               

Emlék Képek

 

1.

 

Tán emlékszel még

kicsi voltál, s nem értetted

de nagyon fájt idegenek közt

lenni, úgy érezted édesanyád is elhagyott.

 

2.

 

Pedig ha tudtad volna,

hogy szíve keserű volt,

befelé hulltak könnyei mikor

otthagyott, hisz annyira kicsi voltál.

 

3.

 

Lassan járni kezdtél,

akár egy csecsemő, ki első

lépéseit nehezen, de kacagva

teszi meg. Te végre, magad jársz.

 

4.

 

Igazán örültél mikor

 

édesanyád elé egyedül mentél,

szemei könnybe lábadtak, köszönte

 nevelőidnek áldozatos gondoskodását.


 

5.


 

 Felnőttként visszatértél

régi falak közé, ismerős arcok

kérdőn feléd fordultak, te csak

meséltél, s csendben könnyet ejtettek.

 

2002. július.1.


Csomor Henriett

 

 

 

 

Leszoktatás

Boldog voltam, hisz soha többé nem tartozom az intézethez. Nem kell korán kelnem, és a monoton tornákat is el felejthettem. Tudom ez hülyeség de nem tudom, pontosan eldönteni. Hogy túlságosan szomorú voltam-e akkor tájt vagy enyhén vidám? Viszont többé nem ébredek, idegen hangokra. Apropó azt sem tudom, hogy nevelőim idegenek számítottak-e? dehogy súgja egy belső hang, hisz ismerték mozdulataimat. És az érzéseimet, no persze nem mindenki csak aki közel állt hozzám. Nem is bírnám, kitörölni emlékeimből még ha akarnám is. A nagyon hosszúnak számító hat évet, hisz ajándékba kaptam ott az önállóságomat. Jól tudom egy kívül álló embernek, csak béna vagyok. Hisz nem tudok, rendesen járni mint ők és náluk ez mérvadó. Még nagyon sokat kell dolgoznom, hogy teljes értékűnek fogadjanak el. De nem érdekel, hisz megfogom csinálni.

A nyár szinte teljesen zökkenő, mentesen alakult. Pár napot még, alhattam anyával. Kislányom kezdte, most már igazi nagylány vagy. Többé már nem válunk el, ezért aludhatnál a saját szobádban. Jó egyeztem bele, az első napokban. Szokatlan, hogy nincs anya mellettem pedig beszélgettünk. Még lefekvés után is, és a dicó lámpa is még el nem aludtam. Ez volt az utolsó évünk, hogy együtt töltünk. Néhány napot Balatonon, sajnos a következő években. Már ez sem engedhettük, meg magunknak. Így hát anya, ezt a nyarat még engedélyezte. Hogy otthon töltsem, de szerette volna ha. Nyáron kikapcsolódom és nem ülök, a szoknyája mellett. Nem mintha terhére lettem volna, csak új barátokat kell találjak. Én persze elleneztem, a dolgot. Mért nem maradhatok, itthon veled? Nem érted, hogy jót akarok neked. Mi már nem tudunk, együtt elmenni mondta. Hosszas rábeszélés után, húgommal elmentünk mamához. Emlékszem mindketten vittük, a búbbó doktor kabalánkat. Annyira hiányzott a papa, még mindig. Szinte mindig csak rágondoltam, ha most itt lenne. Mennyi mindent mondanék neked, és te meghallgatnál. Jaj ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy nem előbb jöttem haza. Emlékszem mikor mama elaludt, ebéd után. A gangon ültél, és mi hárman köréd ültünk. És mosolyogva meséltél, ők ketten megunták és szaladni kezdtek. De nekem folytattad, és mikor anya hiányzott. Akkor is te vigasztaltál, most te hiányzol rettenetesen. És nem tudom senkinek, sem elmondani anya sincs itt.

 Nagyon jól megértettük egymást, húgommal. Mindig rászólt a mamára, mikor nem engedet csinálni semmit. Egésznap játszottunk idősebb révén, dirigáltam nekik. Ebéd után azonban, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Hirtelen eszembe jutott, pucoljuk meg a mákot. Itt áll kint egy zsák mák, amit mama leszedet reggel. Neki is fogtunk mindjárt, azonban nem tudtuk eldönteni. Hogy mindjárt kimossuk-e, vagy szárazon hagyjuk-e. a mamát nem mertük fel ébreszteni, mert azt mondta tojik a pók. Azt jelenti, hogy ne zavarjuk így nem kérdeztük meg tőle. Úgy határoztunk, hogy kimossuk Móni hozott egy vödör vizet. Ahogy vágtuk mindjárt, szórtuk a vízbe. Nagyon meg voltunk, elégedve magunkkal hisz félig pucoltuk a zsákot. Azt hittük meg fog dicsérni, mama hogy milyen ügyesek vagyunk. Erre torka szakadtából ordítani kezdet, hogy mit csináltunk. Ebből már nem lesz semmi, addig dühöngött még háromfelé futottunk. A pajtába igyekeztem olyan gyorsan, ahogy tudtam és a rakat fa mögé bújtam. Addig lapultunk, még csend lett az udvarban. Szép lassan elő merészkedtünk, és olyan dolog történt amit álmomban sem gondoltam volna. Szép nyugisan sétálok, az udvarban. Egyszer csak mama, mondani kezdi nekem. Nem értem mért nem használsz, botot neked kellene nem tudsz menni. mérges lettem szinte tomboltam, kiabálva feleltem. Azért nem használok botot, mert pesten így tanultam. És képzeld tudok járni, nem te mondod meg, hogy mit csináljak. Húgom jött ki értem, figyelj menjünk haza jó kértem. Ennyit tudtam mondani neki, keservesen zokogtam. Nagyon fájt amit mondott, ettől kezdve valami megszakadt köztünk. Még nagyobb lett a távolság mama és köztem, igaz előtte sem volt fényes a kapcsolatunk. Az önsajnálatra nem volt idő, hisz össze kell pakolnunk és átöltözni. Már készen voltunk, mikor mama bejött hova-hova kérdezte. A hármas bússal haza, válaszoltuk gépiesen. De hát ki fognak nevetni, a búson kezdte mama. Ide felé sem nevettek ki, most sem fognak haza megyünk és kész feleltem. Mi győztünk, mert hazafelé tartottunk és senki sem nevetett rajtam.

Anya meglepődött, mikor meglátott bennünket. Aztán elmeséltem neki, hogy mi történt.  Ideges lett láttam rajta, hát én nem tudom mért nem hagy békén öreganyád. Nem, hogy örülne, hogy nála nyaraltok.  A biztonság kedvéért, megkérdeztem anyától. Szerinted is botot, kellene használnom? Ugyan dehogy kislányom, már te is ne beszélj bolondságot. Örültem, hogy ezt mondja mert kitől kapnék vigasztalást hanem anyukámtól. Ja többet nem megyek, a mamához nyaralni szögeztem le. Evvel be volt, fejezve a téma én még sokáig rágódtam rajta. Majd idővel rájöttem, hogy felesleges. Úgy sem tudom megváltoztatni, álláspontját magamról.

Nagyon sokat mozogtam, a Mexikóin azt mondták, hogy lassú vagyok. És lefogom késni az órákat, mert nem fogok átérni egyik teremből a másikba. Körülbelül kimértem magam a távot, elkezdtem sprintelni a háztól a diófáig. Akartam, hogy sikerüljön és legfőképp minden jól menjen majd.  Eljött az évnyitó napja, amelyet néha vártam. Néha meg elkezdtem félni, nem az új környezettől hanem, hogy fog menni a suli. Szóval jócskán volt bennem izgalom, anya ezt egyből ki is szórta. Anya mindig higgadt és természetes, de utálja ha csúfolnak és röhögnek rajtam. Szerencsére még beérünk a suliba, lépcső hegyet lehet mászni. Tömérdek gyerek között, bandukolunk mi is. Senki sem röhög rajtam, még nem egy kisegítős cigánygyerek. Beszól nézd má, hogy megy és éktelen röhögésbe kezdett. Mintha egy poénos jelenetet, látna. Kislányom ne is figyelj rá, mondta hangosan anya. De nem bírtam elhallgatni röhögését, majd hátra fordultam. És erőteljesen ráordítottam, nagyon vicces mi te se vagy ám különb. Röhög magadon gyerek, egy szó eliszkolt akár egy sebzett kutya. Beálltam a negyedik bé-sek közé, mivel hogy ez lett az osztályom. Érdekes volt, teljesen természetesen vettek és mégis. Mindjárt segíteni akartak, önállónak éreztem magam. Szeretem volna ha, ők is megértik hisz csak így mutathatom meg. Az eddigi keményen megküzdött önállóságomat, amit nem adok fel soha. Ezért hát hiába mondták, hogy üljek le végig álltam az évnyitót úgy mint a többiek. Végén pedig móni osztálytársai, oda jöttek hozzám. Ismertem egy párat közülük, hisz mindig jöttek hozzánk. Megismertem az osztályfőnökömet, aki igazán nem tett rám jó benyomást és ráadásul férfi, azt hiszem. Azt kérdezhette magától, hogy mi a fenét keresek pont az ő osztályába? Egyáltalán mit is, akarok én ebben az iskolában. E fajta kérdések, tükröződtek az arcán. Még meg nem nézte a bizonyítványomat, rögtön másképp kezelt. Amely tele volt, négyessel és ötössel egyetlen hármas árválkodott mellettük. Nagyon szép Henim, remélem itt is ilyen lesz. Egyáltalán nem mondtam, hogy igyekszem majd. Csak egy, undok belső hang szólalt meg bennem. Ha tudná, hogy egy jeggyel rosszabbat kaptam. Mert ha akadnak nehézségeim, nehogy kudarc érjen. Először is be kell bizonyítsam, hogy nem hülye vagyok hanem csak mozgássérült vagyok. Holnap már kezdhettem is, habár magántanuló vagyok. Azért mindennap bejárok, a suli a falú közepén van. Anya hord suliba kocsival tíz perc, gyalog fél óra. Tesom persze egyetlen alkalommal, sem volt hajlandó velünk jönni. Jól is tette, hisz a barátokkal rég össze szoktak. Csak ő tudja, hogy mennyi kaland érte őket az úton. Mi tagadás én is, jobban szerettem volna gyalogolni. De anyuval is nagy élmény volt, suliba járni. Nagyokat hülyültünk, mikor látta, hogy tele a hócipőm. Jó kedvre derített, kocsiból kiszállva is röhögtem. A tanárok így láttak bennünket reggelente, rosszabbik esettben hasra estem a hahotától. A többiek kint sorakoztak, a becsöngetésig. Engem mindig bekísért anya az osztályteremig, ha szerencsém volt. Nyitva volt a terem, miután elment anya bementem általában hátul ültem. Így legalább nem voltam, a tanárok szeme előtt. Rövid időn belül, rengeteg barátom lett. A tanárok is megszoktak, csak azt nem értették, hogy mért nem engedek segíteni. Az osztályfőnököm és a környezett tanárom, egykor apám tanárai is voltak. Két tanár között óriási különbség volt, a környezett tanárom feleltetet és az órákon felhívott. Egyébként a gyerek sereg, ősidők óta gúny nevén pöngyzinek nevezték. Nem is szerették pedig jól magyarázott, a pofátlan gyerekeket viszont nem viselte el. Jól felidegesítették akkor futott, és kokit nyomott a gyerek fejére. Aki utána dörzsölhette fejét, addig legalább csendben maradt. Néha én is megijedtem, villámgyors futását vettem csak észre mert közben a tankönyvet kellett olvasni. Ne félj nem téged bántalak, mondta. Az osztályfőnököm aki egyben a matek tanárom volt, egyáltalán nem foglalkozott velem. Egy darabig próbáltam írni a példákat, aztán meguntam. Helyette álmodoztam matek órákon utáltam, hogy levegőnek néz. Persze ki is mutattam, hogy nem érdekel a dolog. Szünetekben bent lehettem, az osztályban a hetessel együtt. Naná, hogy nem unatkoztunk mert mindig kitaláltunk valamit. Te Márta írd már fel a táblára, hogy utálom a matekot. Fel is írta, a nagy /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

játékban fent is maradt. Már éppen kezdeni akarta az órát, mikor szeme rátévedt a feliratra. Ki írta fel, én írattam válaszoltam neki.

Az órák közti szünetekben, a termek változtatását. Barátaim akartak segíteni, ők jól tudták, hogy nem szerettem. De azért a folyósón, megfogták kezem és a táskámat sem engedték vinni. Végig haladtunk, ha beszóltak adtunk a fejükre. Móniék voltak a testőreim, a kajánul vigyorgó és pofátlan gyereknek. Néha akkora pofont kevertek le, hogy nem kedve többet rajtam vihogni. Pedig húgom azelőtt, sosem verekedet. Hiába mondta neki anya, hogy védje meg magát ha bántják. Mert bizony volt, hogy bántották de mindig nyuszi volt.                   

 

Ha szép szó nem elég jöhet a verés

 

Nagyon kevés időt foglalkoztam, a tanulással. Ami azt jelenti, hogy fél óra elég volt a következő napi felkészülésre. Anyut nyaggattam, hogy adjon valami munkát adott is. Így hamar megtanultam takarítani, a felmosást külön élveztem. Ugyanis ha a rongyot beakartam vizezni, lekellett vennem a felmosó fáról. Ez volt a könnyebbik része, majd visszatenni nem midig sikerült elsőre. Ilyenkor dühömbe ordítottam egyet, sokszori próbálgatás után simán ment a felmosás. Mindent szívesen megcsináltam, csak a szobámba ne keljen rendet rakni. Nem mintha nagy lett volna, a rendetlenség csak éppen. A ruháimat nem raktam a szekrénybe, ha nagy ritkán beraktam. Következő alkalommal, szembe jöttek velem ruháim. Kabaláim ott lógtak az ágyamnál, volt fekete tapsolós macskám. Amit különös becsben tartottam, hisz a pap bácsitól kaptam. Mikor meglátogatott az intézetben, soha nem mondtam neki. Hogy még meg van, pedig minden héten lejön hozzánk.

Gyakran jártam anyuval a szőlőbe, mivel tesom délután szakköre járt. Vagy estig tanult, neki több időt kellett tölteni a könyvek mellett. Így inkább lementem a szőlőbe, csak anyuval szerettem dolgozni. Hisz apám állandóan rám szólt, hogy ne így csináljam inkább hagyjam abba. Anya egy idő után, kijött a béketörésből és beolvasott apámnak. Elkezdődött a veszekedés, amely nem csak miattam folyt. Hanem, hogy álladóan iszik és mindenkibe belekötött. Ilyenkor nagyon féltetem anyut, hogy nehogy bántsa. Azt kívántam, hogy bárcsak olyan apám lenne aki megértene. Soha egyetlen percet sem beszélt, mónival és velem se komolyan. Így anya tudott egyedül, csak mindent rólunk. Egy darabig anya féltet, az iskolában való esetleges beszólásoktól. Mert tudta, hogy nagyon érzékeny vagyok és mindent a szívemre veszek. Aztán egy idő után, félelme teljesen elmúlt hisz egy- két beszóláson kívül nem volt más. Minden tanár aktívan feleltetett órákon, orosz tanárom élvezte jó nyelvérzékemet. Csak az olvasás nem ment túl fényesen, utáltam a fordított betűket.  Ezért hol anyu segített olvasni, hol meg húgom aki már időként mérges volt. De úgy gondoltam, hogy kölcsön kenyér vissza jár hisz én is segítek neki. Hogy nem tanulok meg olvasni, ere azért volt szükségem. Mert kétszeri olvasás után kívülről fújtam az olvasmányt. Így a tanár sosem jött rá, hogy nem tudok olvasni mert mindig megdicsért. Dolgozat íráskór volt a legnehezebb dolgom. Hisz minden gyerek tőlem várta a segítséget, el kezdtem hát súgni. A tanárok persze észrevették, mindig figyelmeztettek, hogy ne súgjak. Még az ének tanárom is figyelmeztetet, mert tudta, hogy tudom a válaszokat. Még ha fel is mentett, mert nem tudtam kottázni. Azért felhívott az óráin, és nem egyszer jegyezte meg, hogy jó agyam van. Az órai anyagot a barátaim írták a füzetembe. Először indigóztunk, aztán szívesen írtak a füzetembe is. Így nem kellett, anyunak esténként a füzeteimet írnia.     Az órák alatt is ment a hülyeség, vagyis inkább folytattuk. Ha mást nem akkor papír galacsinokat dobáltunk, vagy épp sugdolóztunk. De a legrosszabb dolog, amikor majd meg pukkadsz a nevetéstől. És még sem nevethetsz, mert óra van. Ami azt illeti, itt sem voltam jó gyerek. Ez csak a magatartás jegyemen, látszott volna meg. De azt sem kaptam, mint a többiek mert mindig kihagyott. Ezek után az osztályfőnöki órákat, is kihagytam.  Úgy ahogy a rajzott technikát és a testnevelést is, ezekből kaptam. Ritkán voltak első vagy órák ezek, ilyenkor vagy egy órával mentem suliba vagy előbb mehettem haza. Tesi óra alatt mindig elmentem, a következő óránk terméig és megettem a szendvicsemet. Gyakran kellet lépcsőznöm, a takarítók és a tanárok. Mindig segíteni akartak, de én nem engedtem.

Egyik nap a tesomék, egy órán keresztül vigyázban álltak kint a folyosón büntetésben. Az oka verekedés, ugyanis még mindig csúfolt. Az a nagy melák cigánygyerek, hiába nem értett a szép szóból. Egy kupac gyerek tesom vezetésével, jól elverték. Jó pár napig nem kellett, tükörbe néznie a gyereknek. Azután pedig nagy ívben elkerült, ahogy mondani szokás rendesen letörték a szarvát.

 Barátnőim most élték tini korsajúkat, nálam ez az idő teljesen kimaradt. Nem is értettem, hogy foglakozhatnak ennyit magukkal. Szünetekben állandóan a tükör ellőtt álltak, hajúkat vagy ruhájukat igazgatták. Dicsekedetek ékszereikkel, de ez sem érdekelt. Mert egyszerűen nem bírtam, magamon elviselni mert aggatott. Néha közel harcot vívott velem anya, hogy egy fülbevalót betehessen. Nézd meg húgodat mondta, ő tele van ékszerrel. Te meg ilyen csupaszon, akarsz eljönni lagziba? Na jó egyeztem bele, de ha haza értünk mindjárt levesszem.                

Anyu a vizsgámra vart, egy fehér mintás nadrágot és hozzá egy ugyan olyan blúzt. Büszke voltam, hogy anya varrta és ha lennék ideges. Talán oda figyeltem volna, hogy mindenki azt mondja, hogy csinos vagyok. Jelen pillanatban egy zabszem sem, fért volt meg bennem. Az igazgatónő és helyettese, is bent volt. A matek már lement szerencsére, nem lett jobb a tavalyinál. Következett a környezett, öreg tanár bácsim mint mindig most is kedves hozzám. Hiába utálták a többiek, én szerettem. A szarvas marhákról kellett beszélnem, ami gördülékenyen ment. Az utolsó mondatnál össze kevertem, a szezont a fazonnal. Azt mondtam, hogy a szavas marhák délben visszamennek kérözdni az iskolába. Egy kis nyelvbotlás volt, és a tanárok hangosan nevettek. Mikor kinevették magukat, a tanár bácsi segített ki vagyis az istállóba. Mondta még mindig, mosolygósan. A húgomék nagyon lehetetlen osztály volt, a tanárom náluk is tanított. Elmondta nekik, hogy igaza van a Csomor Heninek. Hogy szarvas marhák járnak, a suliba. Nem sokára az egész iskola, tudta az aranyköpésemet.                                                                

 

Reménytelen küzdelmek

Szinte faltam a könyveket, egésznap csak olvastam. Különösen a nyári szünetekben, átváltoztam könyvmollyá. Jókat szórakoztam rajtuk, teljesen bele éltem magam így nem is hiányzott a társaság. Az örök slágeremet a soha se mondott, mindig hallgattam. Valahogy megfogott ez a dal, ha szomorú voltam mindig ezt dúdoltam. Mert ilyenkor a barátaim nyaraltak, és nem igen jöttek hozzám. Ugyan a barátnőinkkel jól el voltunk, még együtt is sátoroztunk. A diófa alatt igaz, hogy anya azokon az éjszakákon nem aludt valami rózsásat. Mert féltett bennünket, hiába voltunk az ablaka alatt. Mi pedig jókat viháncoltunk, azonban őrködni egyikünk sem mert. Pedig megbeszéltük, hogy őrködni fogunk éjszakánként. Legjobban azt szerettem, ha segíthettek és nyáron volt is mit. Rengeteg cukorborsot szedtünk le, a száráról. Nagyon sok időt töltöttem, az álatokkal mindig volt egy kedvenc állatom.

Szüleim szerették volna, hogy minél jobb legyen állapotom. Pontosan melyik korházba mentünk, azt már nem tudom. Az egész család eljött velem, akár egy kirándulásnak is felfoghattam volna. Ugyanis pestre mentünk, fogadásból aznap kiolvastam a két Lotitt.  Egyáltalán nem idegesített a dolog, hisz tudok már jár. Valahol büszke voltam, hogy eljutottam idáig. És ha nem is tud, segíteni rajtam akkor sem fog fájni gondoltam. Anyával mentem be, az öreg hölgy általánosan fogadott bennünket. A kortörténetem meghallgatása után, amit kívülről fújtam oly sokszor hallottam már. Megvizsgált a szokásos térd kopogtatás, így hívtam a reflexnézést és a kézügyességemet. El sem tudom képzelni, hogy hülyének vagy levegőnek nézett. Nem, hogy ki küldött volna a következő mondatok ellőtt. Anyuka az ön gyermeke, soha az életben nem fog futni közölte nyersen. Én meg csak ott ültem, és bele borzongtam a fájdalomba. Csupán csak tizenhárom éves voltam, és a reményt is elvette tőlem, hogy egyszer futni fogok. Majd adott egy tónusfokozó gyógyszert, amely a túlmozgásomat szabályozza. Igen ám de a mellékhatásairól, nem beszélt. Majd idegesen mattat a zsebében jelezvén, hogy juttatást vár. Kifelé meg is kapja, és mosolyogva elköszön. A következő napokban, szedtem a gyógyszert. Mintha kevesebb lett volna,a túlmozgás. Viszont bamba lettem, nem érdekelt semmi a nyálam is többet folyt. Borzalmas lett a közérzettem, állandóan aludni akartam. Viszont ezt a család nem engedte, próbáltak ugyanúgy lefoglalni mint azelőtt. Emlékszem húgommal boldogan mentem át, a barátnőinkhez. És mindjárt haza kellett kísérnie, mert nem jól éreztem magam. Anyunak panaszkodtam, hogy nagyon hülyének érzem magam. Aztán négy nap után, anya kidobta a fránya gyógyszert. Azt mondta soha többé, nem szedhetek ilyen fajta gyógyszereket. Mert inkább maradjak így, mint hogy más bajom is legyen. Aztán később próbálkoztunk, mágneses kezeléssel komlón. Tíz alkalom volt egy kúra, anyuval jártunk át hol busszal hol autóval. Emlékszem nyár volt, és nagyon meleg. Már nagyon untam, a reménytelen a küzdelmeket. Ezt nem egyszer ki is jelentettem, jobban mondva. Csak apámnak hagyjál már békén, úgy sem segít már rajtam a kezelés. Rossz tőle hallani, mikor azt mondta látott egy mozgássérült kislányt. Sokkal jobban ment mint te, és ez nekem baromira fájt. Később megbeszéltük anyuval, mert látta, hogy nagyon bánt. Kislányom apád nem tudja, hogy a sérültségi fokok különbözőek. Valaki jobban megy, és vannak akik kevésbé. De jól mész ne aggódj, köszi mondtam. A kúrák alatt még a portás is bíztatott, mindig megálltunk beszélgetni. Néha bekísért és befektetett a hengerbe, fél órát feküdtem bent. Mindvégig beszélt velem, közben, hogy ellazulók. Izmaim érdekesen ugráltak, körülbelül úgy mint a békák. Végül lejárt a kezelés, látványos eredmény nem volt. Aztán elmentünk egy akupunktúrás kezelés, esetleges elkezdésére. De közölték, akinél elkezdték napról napra fejlődik. Sajnos nekem nem javasolták, mert lazák voltak az izmaim. Így nálam el sem kezdik, a kúrát. Nem is tudom talán nem viseltem volna el. A tűk állandó szurkálását, bár kívülről erős vagyok. De lelkileg nagyon megviselt, volna ha elkezdem, és eredmény meg semmi.                    

    

A világ legjobb magyar tanár nénije

Kanyarodjunk csak vissza, a sulihoz. Mert olyan csodálatos élménye, nem sok gyereknek adatott meg mint nekem. Pontosabban egy tanár néni utáni mély tisztelet, amely áthajlott szeretetté. Na de ne vágjunk a dolgok közepébe, csak szép lassan menjünk előre.

A barátaimmal jól kiszórakoztuk magunkat, most egyedül ülök a négyes teremben. Azért vagyok egyedül, mert ez a könyvtárszoba csak én lehetek bent meg a hetes. De valamiért kiment, egy kicsit csípős a kedvem. Mert annyi új tanárt kaptunk, igaz ötödik lévén sok új tantárgyunk is van. Azt hittem legalább, a magyar tanárom marad a megszokott. Biztos majd ülhetek, a magyar órákon mint egy kuka. Mert nem fog felhívni, és nem is fogom magam strapálni. Ahogy így gondolkodom a leghátsó padban, bejött egy ősz hajú mosolygós néni. Biztos csak könyvet néz, nem lehet a magyar tanár hiszen öreg gondoltam. Miközben felém tart, köszönök neki szevasz mondta. Te is ebbe az osztályba jársz kérdezte? Igen feleltem, órák előtt mindig be szoktam jönni a terembe tettem hozzá. De, hogy mért azt már nem mondtam neki. Nem szerettem ha idegenek tudják, hogy sérült vagyok. Beszélni meg egyáltalán nem voltam, hajlandó róla. Ez mindig anyára és húgomra hárult, zárkózót voltam e-téren. Lassan becsengettek ő is elment, a többiek viszont bejöttek és ő is. Tuti, hogy ő a magyar tanár, egyre kíváncsibb lettem. Nádor Rudolfné vagyok, remélem sok jó órát fogunk együtt eltöltetni. Á most már tudom a húgom töri tanárja, nincs jó véleménnyel róla. Közben mindenkit személyesen megismert, jé egem se hagyott ki. Egy kicsit leragadt nálam, valahogy más volt mint a többi tanár. Olyan közvetlen és a hangjából, akkor érződött a szeretett. Elmondta ismeri a nagyapámat aki erdész volt, és tulajdonképpen az egész családot. A nővéredet is tanítom mondta, ő a húgom válaszoltam. Tanár néni én nem tudok írni, valahogy nem akartam, hogy. Azt higgye, hogy nem vagyok hajlandó írni mint néhány új tanár. Semmi gond akkor te szóba fogsz felelni, közölte fennakadás nélkül.

 

Valahogy többi óra, nem is érdekelt nagyon. Pedig a tőrit is szerettem, és aktív voltam az órákon. Tele voltam piros pontokkal, és hamar összegyűlt az ötös azért néha fekete is becsúszott. Csak a dolgozatírásnál, akadt egy kis gond. Töri tanárnak feltűnt, hogy amikor nem hiányzok dolgozatírásnál. Felettébb jobb jegyet adhat, a padtársamnak mint amikor nem vagyok ott. Sajnos amikor rájött, állandóan rajtam tartotta a szemét. De én sem maradtam le a felelésről, mert mindig feleltem. Csak épp nem az órán, hanem külön órában. A felelés után, mindig megbeszéltük, hogy nem fogok segíteni a többieknek. Jó volt mert az oroszt is töri tanár tartotta, bár mindkét tárgyból. Ötös voltam, de a tőrit jobban szerettem.                                                

Sajnos nem volt magyarunk, ilyenkor bánatomra nem láthattam Erzsi nénit. Otthon sokat beszéltem róla, volt is mit. Nem értettem húgomat, hogy amikor szóba hozom. Mért vág pofákat, és mért gyűlöli hiszen más testvéreket össze hasonlítanak a tanárok. Ezért még nem kellene féltékenykednie rám, és haragudnia Erzsi nénire.

 Mert nem csak leadta az órát, és elviharzott. Hanem nagyon sokat beszélgetett velünk, rengeteg pluszt adott nekem. Szerencsére mindig magyarunk volt, ha a többiek. Elfelejtették, hogy milyen óránk lesz csak rám néztek tudták a választ. A szünetekben barátaim elmesélték ügyes bajos szerelmi dolgaikat. Volt aki teljesen bele, volt zúgva a másikba. Azért nekem is tetszettek ám a fiuk, valahogy nem engedtem meg magamnak. Hogy a kiszemelt fiú is tudja, hogy tetszik inkább csak barátok voltunk. Néha elég kellemetlen helyzetbe, tudtak hozni barátaim. Mert faggattak, hogy én mért nem vagyok szerelmes. Igazi választ nem adhattam meg, csak nevettem.

Végre becsengettek, ilyenkor megszűnt körültem minden. Csak Erzsi nénire figyeltem, aki nem mindjárt tanítani kezdett. Hanem kicsit beszélgettünk, hol komolyan hol viccelődtünk. Állandóan tanultunk tőle valamit, a röhögéstől majd kiestem a padból. Egyszerűen nem lehetett, nem szeretni legalábbis én így éreztem. Már rég ott ültem az első padban, néha csak az én hangomat hallották. Annyira át tudta éreztetni, a versek mondanivalóját. Hogy teljesen átadtam magam, a vers hallgatásakor. A versek felmondását igazán szeretem, gyorsan megtanultam. Néha osztálytársaim meg is kértek, hogy mondjam fel a verset. Hisz ők lusták voltak megtanulni, segítsek rajtuk így biztos meg ússzák a felelést. Jól tudták, hogy lassan beszélek és ha verset mondok akkor ők békén lesznek hagyva. Néha azonban rá faragtak a többiek, hennikém tudom, hogy te tudod mondta Erzsi néni. Most adjuk meg a felelési lehetőséget, a többieknek. Annyira jól ismert már, hogy a fogalmazást is megengedte nekem is csinálni. Jól tudta hogy csak az írásnál segít anya. Közben megtudta anyától, hogy nem vagyok hajlandó gyakorolni az írást. Képes volt egy órán átgyőzködni, hogy muszáj tovább fejlesztenem a kezemet. De nagyon csúnyán írok Erzsi néni, ezért nem is gyakorlom. Pedig muszáj mert ezután én fogom, ellenőrizni az írásodat. És tényleg minden órán, elő írt nekem először csak betűket utána szavakat. Végig kísérte az írásomat, és mindig irt néhány biztató mondatot az írásom végére. Már a félévi osztályzatokat beszéltük meg, ilyenkor kellemetlenül éreztem magam. Mert én nem kapok félévit, pedig nekem is jól esne néhány mondat. Bele trafáltam mert Erzsi néni, nem hagyott ki. Viszont most láttam idegesnek először, elmondtam neki, hogy nem kapok félévit. Mert magán tanuló vagyok, de nem lehet akkor nem kéne iskolába járnod mondta. És a tanároknak kéne hozzád járniuk, folytatta. Matekból mért nem látok jegyeket, a naplóban kérdezte felháborodva. Mert nem akar feleltetni, csak néha szokott felhívni. Nem képes magatartás és szorgalmi jegyet adni, pedig már a többiek is szóvá tették neki. Örültem neki, hogy végre valakinek elmondhatom a dolgokat. Arra nem gondoltam, hogy a többiek esetleg beköphetnek az osztályfőnöknek. Tudtam, hogy a barátaim is segíteni akarnak. Ők se veszik jó néven, hogy semmibe vesz az osztályfőnök. Képesek még a bukót tanulókkal, is szembe szállni miattam. Azért mert poént űznek abból, hogy ijesztgetnek és harsányan röhögnek rajtam, hogy megijedek. Már nem egyszer verték el őket a többiek, a tanárok is tudtak róla. Erzsi néni pedig közölte velem, hogy utána fog nézni a dolgoknak. Az osztályfőnököddel pedig külön fogok beszélni, mert ezt a dolgot nem lehet annyiban hagyni. Az órának vége boldog voltam, hogy Erzsi néninek elmondtam a dolgokat. Útközben pedig mindent elmondtam anyunak, jövő héten tudom meg, hogy mit intézet.

Egy gyors ebéd és átöltözés után, kimentem anyuval az erdőbe. Semmi humorom nem volt, otthon maradni. Még anyuék a télire való fát csinálták, addig bóklásztam az erdőben. Apámmal nem közöltem a jó hírt, mert mindig csak avval szekált. Hogy azért kapok jó jegyeket, mert kivételeznek velem a tanárok. Engem ez rendkívül bosszantott, oly annyira, hogy inkább nem mondtam neki semmit. Kicsi korom óta imádom az erdőt, naphosszat el tudtam lenni egyedül. Néha képzeltemben játszottam, hogy az erdő összes állatát összeszedem és haza viszem. Vagy csak komolyan elgondolkodtam, közben anyu halálra kereset mivel jól eltűntem.

A következő héten Erzsi néni, ígéretéhez híven intézkedett. Elintézte, hogy többé ne keljen vizsgáznom. Félévit pedig a következő félévtől, fogok kapni mert kevés az idő most már arra. Az osztályfőnököd ígéretet tett, hogy feleltetni fog. De én azért ellenőrizni fogom a jegyeidet, köszönőm szépen tanár néni. Sokatlanul csendben voltam, mikor vendégek voltak magyaron. Ezt Erzsi néni nem bírta elviselni, hogy a legjobb magyarosa ahogy ő mondja hallgat. A levél formáját taglaltuk, még én vittem a minta levelet nem volt nehéz. Hisz anya megtartotta az összes levelet, a többiek azonban produkálták magukat de gyéren. Pár perc után megunta, és felhívót megadta a kezdő löketett. Utána mertem jelentkezni, és bizony a kitűnő tanulót is lepipáltam. Az utolsó kérdésnél, mint mindenki én is rövidzárlatot kaptam. Pedig tők egyszerű volt a kérdés, hogyan fejezzük be a levelet. Kínomban már mindent csináltam, nem igaz, nem jut eszembe a válasz. A többiek ültek mint a sült halak, Erzsi néni meg csak beszélt. Közben az agyam mélyéről, beugrott a válasz amely pofon egyszerű volt. Az aláírás mondtam hangosan, tudtam, hogy tudni fogod mondta. Hisz te gyakorlott levélíró, vagy közölte. Anya már a terem előtt várt, a tanárok előbb kiértek mint én. Néhányan anyuhoz mentek, közölték vele nem hitték, hogy ilyen okos a Heni. Most esett le, hogy a tanárok többsége kételkedet a tudásomban. Ehhez kellett egy magyar óra bemutató, hogy a kétségek eloszlassanak. De nem baj megint én győztem, úgy ahogy másban is. Legfőképpen annak örültem, hogy látványosan javul a járásom. Mióta egészségesek között vagyok, szinte húznak maguk után. Na jó valljuk be, elég sokat is mozgok. Ennek a kutyám is örül, mert mindig elkísér a sétáimra. Sajnos bringázni már nem tudok, mert kinőttem. Hiába próbáltunk összeeszkábálni, jó párat. A vége mindig az hogy leeszek róla, mert nem stabil. Speciális bringát nem lehet kapni sehol, irigyelem húgomat. Hogy a kempingével úgy megy, mint a szélvész.                         

Ez idő tájt, kezdtem el verset írni ami igen csak lassan ment. Mármint az írási része, mert először leírtam magamnak. Ami elég csúnyán sikerült, nem tudtam versszakokra helyezni ló betűim miatt. Utána meg kellet várnom, még anya ráér, hogy szépen leírja. Húgommal nem szerettem leíratni, mert türelmetlen volt és apró betűi. Anyu pedig türelmes volt, és segített kihámozni a mondataimat. Mert néha nem tudtam elolvasni, az írásomat hiába próbáltam megjegyezni nem mindig sikerült. Erzsi néni már csak a szépen letisztázott, versszakokba rakott verseimet látta.                   

     

A dolgok nem mennek simán

Abba beletörődtem, hogy azok lettek a bérmaszüleim akiket akartam. Győzött az illem amely azt mondja ki, hogy azt illik vissza hívni. Akinél te már vagy bérmaszülö, ez nekem is és a bérma anyámnak is nehéz volt. Ugyanis nem nagyon akart elfogadni, nem bírta elviselni, hogy kicsit más vagyok mint a többi. Én meg Annus nenééket akartam, akik hat éven keresztül. Vigyáztak rám, és nem utolsó sorban szerettek és én is őket. Sokáig mérges voltam, de legjobban mamámra aki erősen kötötte az ebet a karóhoz.

Tizennégy éves lettem, nem sokára személyit kapok. Álmodni sem mertem volna róla, hogy gond lesz. Azt hittem ha majd átveszem, boldog tulajdonosa leszek. Aznap ünneplőbe mentem suliba, anya még megkérte a nyolcadikosok ismert osztályfőnökét. Hogy valamilyen úton módon értesítsék ha kezdik, had fogja a kezem az aláírásnál. Persze nem lesz gond, segítünk mi is nyugtatta meg. Utolsó két órában volt, ünnepélyes átadás. Ekkor ültem be először és utoljára, a korombeliek közé. Még a rendőr ünnepélyes beszédjét tartotta, addig megállapítottam, hogy semmilyen különbség. Hogy három fiatalabb emberkékkel, járok egy osztályba. Alá festő zeneként, Bródy János személy igazolvány dala. Ki tudja hányadszor ment már a szám, mikor rám került a sor. Megfogtam a tollat és kezdtem is volna, aláírni a rendőr látta, nehézkesen fogom a tollat. Pár szót váltott a tanárokkal, akik mindvégig mosolyogtak. Had csak mondta a rendőr, nem én akarom aláírni jelentettem ki. Esetleg ha valaki megfogná a kezem, még írok azt megköszönném. De senki sem mozdult csak mosolyogta tovább, közben szabályosan szenvedtem. Közben hozott valamilyen kést a rendőr, és könyörtelenül bele véste a nevem a személyimbe. És ellátta három jól megtermett keresztel, a végén gratulált. Persze tudtam, hogy a keresztekkel analfabétának titulált. A banzájnak vége volt, mindenki elviharzott én is igyekeztem fel az osztályba. Magyar volt Erzsi üdvözölt, rögtön elkérte a személyimet. Hogy megmutassa a többieknek, mikor kinyitotta megrezzent az arca. Körbe mutatta szerencsére senki sem kérdezte, hogy mi az a három kereszt. Hálás voltam neki, hogy nem hívta fel a figyelmüket, hogy mi is az. Viszont biztos voltam benne, hogy sejti, hogy tudom mert kifelé menet. Megsimogatót és azt mondta, fel a fejel Henikém biztos, lehet valamit csinálni.            

Szia anya és kölcsön puszit nyomtunk, egymásnak. Ez már olyan megszokott dolog, bárhol is vagyunk. Képzeld nem engedték aláírni, és behúzták a kereszteket is. Csak érjünk ki a suliból, majd elmondom a többit. Megkértem őket, hogy szóljanak neked és te majd segítesz. A tanároknak is mondtam, hogy csak egy kicsit fogják a kezem de egyik sem. A végén ki kapta a rendőr, a tollat a kezemből. Erzsi néni tudja, mert pont felértem az óra végére. Anya most haragszol rám, kérdeztem zaklatottan. Dehogy is kislányom, ha tudtam volna előbb feljövök. Otthon még mindig magam alatt voltam, nézd meg milyen ronda anya. Én ezt nem fogom használni, azt hiszik hülye is vagyok inkább bedobom a tűzbe. Nem azért harcoltam, ki magamnak az angolt is. Hogy most emiatt bolondnak nézzenek, ott is csak az osztályfőnök ellenezte. Az angol tanulást, mert félt, hogy a tanulás rovására megy. Bezzeg a többi tanár le hujjogta, és a tetejére ingyen könyvet is kaptam. És fizetik angol óráimat, úgyhogy koppant az osztályfőnök is. Ezután igyekeztem otthon hagyni, bárhova is mentünk. Mert nagyon rühelltem az igazolványomat, anya se rajongott érte igazán. Inkább letagadtam egy évet a koromból, minthogy lebecsüljenek. Két hónap után nem bírtam tovább, és kikértem magamnak, hogy csináljunk már valamit. Így hát, apámmal elkezdtük gyűrögetni a fránya igazolványt. Anya először nem hitt a szemének, hogy képes vagyok az efféle vandál munkára. Sajnálom én meg fogom elviselni, még lejár válaszoltam. Szinte teljesen összetörte apám,  mikor anyuval elmentünk újat csináltatni. Hü ez nagyon rozoga állapotban van, pedig csak két hónapja van nálad kezdte a mogorva rendőrnő. Igen kiesett a zsebemből hazafelé, és két nap múlva a megtaláló adta vissza füllentettem. Anya pedig igyekezett, észre vétlenül derülni a történeten. Most anyun volt a sor, ugyanis úgy segítet az aláírásnál, hogy nem tűnt fel senkinek. Tehát megszabadultam a keresztektől, és puha fedeles igazolványom lett. Amit már kell szégyellnem, mert nem vagyok megpecsételve. Kislányom neked aztán van fantáziád, mondta anya az utcára lépve. Jaj anya köszi, annyira örülök neki.   

Erzsi néni minden órán, megnézte a jegyeimet. Elégedetten látta, hogy egy csomó jegyem van. Igaz nem tudtam volna megmondani neki, hogy matekból, hogy lettek jegyeim. Mert nem feleltetett soha, néha azért felhívott gondolom akkor írt be néhány jegyet. Az első évvége volt, hogy nem kellett vizsgáznom. Tudom, hogy Erzsi néninek köszönhetem akit szinte imádok, és betegen is képes vagyok órái miatt suliba menni. egyszer aztán hetekig nem mehettem, mert beteg voltam. Rettenetesen hiányzott már Erzsi nénivel, való igazi beszélgetésünk amit nem cseréltem volna el semmiért. Épp az igeragozásnál tartottak, mikor visszamentem. Egy gyakorlás képen, a többiektől ragozást kérdezett szegény. Egyre idegesebb lett, mert senki sem tudott ragozni. Sokadik kínlódás után jelentkeztem, hibátlanul ragoztam végig. Nagyon jó mondta, és kaptam egy piros pontot. Henike külön órát akartam neked adni, a sok hiányzás miatt folytatta Erzsi néni. De úgy látom nem kell, honnét tudod ezt már kérdezte. Unatkoztam és bele lapoztam a könyvembe, válaszoltam nevetve.

Aztán eljött a ballagás ideje, egy kicsit szomorú voltam. Ugyanis ha egészséges lennék, én is most ballagnák az unoka tesommal együtt. Nem voltam féltékeny, csak fájt a lelkem néha gondolkoztam. Hogy mi lenne akkor ha, nem lenne problémám. Ez a nap pont ilyen volt, pedig tudom, hogy nekem is majd ez az idő. De mért nem ma, kérdezem magamtól türelmetlenül. Aztán rájövök, hogy semmi értelme annak hogy sírok. Még jó, hogy a kertben vagyok, és nem látják, hogy sírok. Mikor megnyugodtam elmondtam anyunak, hogy mért is keseregtem. Anya szavai teljesen megnyugtattak, pedig biztos neki is fájt a szíve kicsit.

Mikor vége lett az évzárónak, oda jött hozzám az igazgató néni. Akit kedveltem, mert vidám természetű és közvetlen volt. Heni szeretném ezt a videó kazettát, neked adni egy darabig csak hallgattam. Pető intézetről szól a film, ami 1986-ban készült. Nekem nem mond semmit, de neked lehet, hogy annál többet. Köszönöm szépen nagyon örülök neki, ezen a filmen még én is rajta vagyok közöltem. Igazgató néni képzelje, az a vöröskeresztes hölgy akinek bemutatót elhívott táborozni. Igazán örülök neki, mondta jó nyarat kívánok én is magának.

Ezen a nyáron tényleg lehetőséget kaptam, hogy bele kosztolhassak egy vöröskeresztes táborba. Egy kicsit örültem, hogy mehettek táborozni viszont féltem is tőle. Húgom már gyakorlott táborozó volt, mindig rengeteg élménnyel szokott hazatérni. Ami nagyon tetszik nekem, igaz ő ismer mindenkit. Én meg bele fogok csöppnyi, egy vadidegen társaságba de majd csak kibírom valahogy gondoltam. Addig még rengeteg helyen voltunk, anyuval és jól is éreztük magunkat. Én kis naiv lélek azt hittem, hogy ilyen jó egy tábor is.

Még akkor is átjöttek barátnőim, mikor húgom nem volt otthon. Igaz már a nagy játékkal alább hagytunk, mert nagyok voltunk. Többnyire csak beszélgettünk fontos dolgokról, na jó néha ránk jött az öt perc. Egyik épp a Petőfi verseket, adtam elő nekik. Ugyanis kíváncsiak voltak rá, hogy mit fogok előadni a ki mit tudón. A tábori értesítőben  bent volt, hogy készülj a ki mit tud -ra is. Lányok kezdtem és ha nem bírom ki a tíz napot akkor mi lesz? Tudjátok mit, inkább itthon maradok. Ugyan már ki fogod bírni, rengeteg barátod is lesz és haza se akarsz jönni mondták. Pár nappal később, a tábor egyik tagja jött el felmérni. Jobban mondva felmérte, hogy milyen állapotban vagyok. Ép nem voltam szem előtt, mikor megérkezett. Furcsa volt neki, hogy anya csak szólt nekem és nem segített. Tolókocsis kérdezte kíváncsian, az idegen. Úristen, hogy sértette a fülemet ez a szó hova fogok menni tíz napra. Ha már ilyet feltételez rólam, látatlanul én meg a tolókocsi az két különböző fogalom gondoltam magamban. Nem ő önállóan közlekedik, és nem szereti ha segítenek neki válaszolt anya. Közben megérkeztem, és úgy tettem mintha semmit se hallottam volna. Aztán általános dolgokról beszélgettünk, így meg győződött, hogy az agyammal semmi gond.

Hirtelen rengeteg sérült gyereket láttam, egy kicsit megnyugodtam. Habár még mindig azon az állásponton voltam, hogy inkább menjünk haza. Mindvégig erősen csimpaszkodtam bele, még egyszer elmondta a használati utasításomat. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, így biztonságban éreztem magam. Ugyanis reméltem, hogy nem fognak velem dedósan báni. És megértik, hogy önálló vagyok és békén fognak hagyni. Nyugodt szível szálltam fel a buszra, miután szórósan átöleltem anyát. Még csak láttam anyát, addig is integetem neki. Aztán egy pillanatra szorongás vett hatalmába, és máris hiányzott anya. A mellettem ülő egészséges lánnyal, elkezdettem beszélgetni. Nálam ez természetes dolog, hisz barátkozó típus vagyok. Szóval nekem ez nem okoz gondot, hogy nem merek megszólalni. Csak azt nem értettem, hogy a sok egészséges fiatal mit keresnek sérültek között. Jó az sem mindennapi, hogy a suliban csak én vagyok egyedül sérült. És ennyi sérültet, a Petőben láttam utoljára de az más volt.  Eddig minden simán megy, biztos nem lesz gond. A busz Szekszárd előtt elkanyarodott az erdő felé, de jó bent leszünk az erdőben. Legalább egy csomót fogok sétálni, mint amikor fát csinálunk az erdőn. Hisz úgy szeretem, az erdő nyugalmát és a csicsergő madarakat. A tábor pont az erdő közepén volt, rengeteg faház ékeskedet a fák között. Még ember jött elénk, a megérkezésünkkor és változó korosztályúak. A legtöbb gyereket ismerték már, persze azért voltunk páran újak is. Mi próbáltunk beilleszkedni, én az elejétől próbáltam védeni mozgási szabadságomat. Már a buszról való leszállásnál kezdődtek a gondok, mindenki csak kapkodót előttem. Persze megmutattam nekik, hogy le tudok szállni egyedül. Majd el akartam indulni, nem engedtek igen erő teljesen kérdezték tőlem. Hogy hol van, a tolókocsim? Éreztem, hogy arcomból ki szökik a vér, de válaszolnom kellett. Nincsen tolókocsim mert tudok járni, válaszoltam elcsukló hangon. Se szó se beszéd, elindultam csak azért is, hogy megmutassam nem beszélek félre. Egy nagyon kedves öreg néni, jött a hátam mögött én leszek veletek angyalom. Elkísérlek a faházunkig mondta, közben meghallottam, hogy a hölgy azt mondja. Nem hiszem el, hogy ennek a gyereknek nincs tolószéke ez nem létezik. Nagyon bántott a dolog, hisz soha életemben nem volt ilyen afférom. Sőt mindig mások biztatnak, hogy fog menni csak próbáljam meg. Na ennyit a jó hangulatú táborról, amiről húgom annyit szokott mesélni. Én már most haza akartam menni, pedig csak most érkeztem. Természetes, hogy a házunk csak hálófülke volt rengeteg emeletes ágyal. Rengetegen voltunk együtt, azt vettem észre, hogy akik jól járnak azoknak furcsa szokásaik vannak. Egyedül maradtam egy tolókocsis lánnyal, ő mondta. Hogy ők mind értelmileg sérültek, én még sosem találkoztam értelmi fogyatékosokkal. Vallottam be neki őszintén, miközben ruháimat pakoltam ki a szekrénybe. De már egyáltalán nem érdekelt, a sok szép új ruhám. Pedig otthon, hogy örültem nekik, de itt most minden kicsiségnek számított. Hisz még vécére sem mehetem egyedül, és megvárták még végzek a dolgommal. Étkezésnél megakartak etetetni, már nem bírtam tovább és kikértem magamnak, hogy hagyjanak békén. El tudom magam látni, mert hat évig a Petőben ezt tanultam. De csak nem értették meg, már annyira hiányzott a járás, hogy tornáztam a szobában. Egy percre sem engedtek kibontakozni, eszméletlen volt. Nem értettem, hogy ennyire hülyének néznek vagy nem nézik ki belőlem, hogy tudok járni. Persze azért néha elsétáltunk, a játszótérnek csúfolt akármi. Azért mondom ezt, mert csak egy csupasz mászóka árválkodott ott. Bíztam benne, hogy találok egy telefonfülkét és barátnőimnek tudok szólni. Hogy mondják már meg anyunak, hogy jöjjön értem mert nem bírom tovább. De még egy árva fülke sem volt a közelben, ismét leültettek és nézhetem, hogy játszanak a többiek. Egyébként nagy szó volt, hogy egy kicsit sétáltunk általában vetélkedők és különböző foglalkozások voltak. Amelyekre csak az ebédlőig kellett elmenni, és naphosszat ülhettél az ülő gomolyaidon. A rutinos dolgaim most igazán nehézkessé váltak, a vécére menés sajnos nem tudtam szabályozni. Minden egyes alkalommal igyekeztem, angolosan lelépni de nem sikerült. Így mindig elkísértek oda is, ahova a király is gyalog jár. Állítom még a katonaságnál sem sürgették úgy az embert, mint ahogy engem. A késérőm és egy másik nő beszélgettek, azt hihették, hogy nem hallom. Vagy nem fogom fel, mit mondanak egymásnak pedig borzalmas volt hallani. Hát most legalább pihenek a szülők és örülhetnek neki, hogy levettük a vállaikról ezt a nagy terhet két hétig. Hirtelen ki vágtam az ajtót, és közöltem velük, hogy egyáltalán nem vagyok. Teher anyukámnak szereti, hogy társaságban vagyok de biztos nem örül neki, hogy távol vagyok tőle. Jaj hát mi nem úgy értettük, ahogy te gondolod mondták. pontosan jól értettem, hogy mit akarnak mondani válaszoltam. Majd folytattam, még csak két napja vagyok itt de öröké valóságnak tűnik és sírva fakadtam. Szerencsére ez a nap is elmúlt, a többiek nagy sebbel lobbal készültek a ki mit tudra. Nagy visongás hallatszott be a szobába, csak mondtam el magamban a verset. Most még egyszer, olyan elviselhetetlenek voltak az értelmi sérültek. Nem lehetett velük bírni, egyfolytában rohangáltak kiabáltak és tapsoltak. Pedig még nem is volt mit, már épp ideje volt, hogy leállítsa őket valaki. Hatalmas üvöltés után sikeresen elhallgattak, én meg majdnem leestem a székről. Kis idő múlva elkezdődött, az előadások javarészt éneklésből táncból álltak. Ja és persze a nagyon súlyos értelmi sérültek csak beöltöztek és felvonultak. Elég furcsa volt, kiállni verseket mondani kicsit izgultam is. Elkezdtem szavalni az első pár sor után, hangosan röhögni kezdtek egy páran. Én meg szépen leblokkoltam, hisz semmi nevetségeset nem mondtam. Ekkor odalépett hozzám, a legjobban megértő néni és azt mondta. Heni folytasd ne is figyelj rájuk, ők buták. Újból elkezdtem, és végig is szavaltam a felnőttek örömére. Másnap délelőtt vasárnap lévén, és a változatosság kedvéért ismét szomorú voltam. Az időmet valamivel elüssem, rendet raktam a szekrényemben. Majd fejemet lógatva az ágyamra ültem, kinyílt az ajtó és anya megállt. Örömbe sírtam és nevettem, miközben jó erősen kapaszkodtam belé. Kijelentettem, hogy megyek ám haza veletek. Mama rögtön megjegyezte, hogy rosszul megyek persze anya is észrevette. Csak ő tudta tőlem, hogy mért és nagyon dühös volt. Egy kis puncsolás következett, hogy maradjak itt. De kötöttem az ebet a karóhoz, és úgy ott hagytam őket, hogy vissza se néztem. Otthon szinte habzsoltam, a felszabadult élet örömeit. Soha többé nem akartam táborba menni, hisz ilyen embernek mint én. Nem való az e fajta pihenés, mert csak a megszokott környezet ad számomra teljes életet. Anya is megértette, hogy inkább itthon maradok. Mert nem bírom elviselni ha kiszolgálnak, és úgy bánnak vele mint egy csecsemővel. Anya aki egy igazi béke tűrő ember, az ilyen viselkedéstől rendesen betud gurulni.                    

Aztán két év után, ismét belevágtam egy vöröskeresztes táborba. Amely Balaton volt, igaz nem nagyon akartam menni. de egy Petős gyermekkóri barátnőmért, megtettem. Így legalább megtudom, hogy mi lett Ritával, aki annyira ragaszkodót hozzám akkoriban. Bizony Rita nem javult semmit, sőt inkább rosszabbodót. A beszédje alig érthető lett, és ha a háta mögött kísérte valaki szépen egyedül. Most meg tolókocsiban, és mindezt merő önzetlenségből csinálja. Mikor elrobogott velünk a vonat, és már nem láttam anyát az út porától. Elkezdtem vele beszélgetni, arra is jó volt, hogy ne fakadjak sírva. Elég jól lekötötte figyelmemet, nagyon örült, hogy még is elmegyek vele. A táborban megint az lett volna a helyzet, mint két éve. Ha nem ismertek volna, egy páran. Az első és legfontosabb dolog, hogy felhívták a figyelmünket, hogy a piros padon kívül. Nem lehet menni, mert nehogy bele fulladjunk a Balatonba. Ezt a felhívást zokon vettem, el is mondtam anyunak otthon. Jaj kislányom biztos nem neked mondták, hisz nem vagy hülye. Válaszán tiszta szívből, röhögni kezdtem.

Idejűnk nagy részét, kitöltötték a vetélkedők amelyek szinte ugyanazok voltak mint két éve. Délután pedig fürödtünk, ilyenkor teljesen felszabadultam. És nagyokat játszottam, a lányokkal akik hozzánk voltak beosztva segítőként. Szegény lányoknak elég sok dolguk volt, Ritával. Aki azt hitte, hogy Hawaion van és az öltözködéstől kezdve mindent elvárt, hogy a lányok csináljanak helyette. Pedig megmostam a fejét, hogy nem azért vagyunk itt, hogy kiszolgáltassuk magunkat. Tessék egyedül is csinálni a dolgait, és amit nem tud abban majd segítek neki. Csaknem hallgatott rám és annyira elmérgesedet a helyzet, a Fonyódi kirándulás alkalmával. Hogy a lányok és én is, teljesen kiborultunk. Egyetlen vígasom az volt, hogy írattam egy képeslapot anyuéknak még a többiek sétáltak. Miközben arra gondoltam, hogy anyával be szoktuk barangolni egész Fonyódot potyogtak a könnyeim. Visszafelé pedig elmondtam Ritának, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ilyen fajta táborba jöttem. Persze nagyon sajnáltam mert ő volt, a tábor legsúlyosabb sérültje.,

Végre eljött a tábor utolsó napja, Rita már fent volt mikor felébredtem. Egy darabig csak néztem, amint serényen öltözködik. Na látod tudsz te öltözködni, jegyeztem meg neki. Csomi gyere segíts, felhúzni a nadrágom kért meg. Én pedig, boldogan segítettem neki… Este már otthon voltam, és ittam anya szavait. És tényleg soha többé, nem mentem vöröskeresztes táborba. Mert ezeket a rossz élményeket, elfeledni nem lehet.                                     

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

Az élet nem fenékig tejfel

 

17 évesen 8-os vagyok, furcsa, húgom már középiskolás. De hát attól még nem változott semmi, hogy magasabb iskolába jár. Egy kicsit úgy mond nehezebb, lett az utolsó tanév. Na persze nem a tanulás véget, hanem tovább tanulás miatt. Mert ugye nem mehetek szakmát tanulni, hisz nem jó a kezem. És ki tudja, hogy gimnáziumba felvesznek-e valamit azért mégis tanulnom kéne még. De bízom tanárimban akik megígérték, hogy segíteni fognak a  továbbtanulásnál. Mindenek előtt kipróbálták, hogy tudnék-e hagyományos írógéppel írni. De sajnos még egy épkézláb szót sem tudtam leírni. Hisz nagyon kellett leütni a billentyűket, és még sohasem próbáltam írógépezni. Egy kicsit kudarcként fogtam fel, az egész dolgot. Egy kémia óra alkalmával, beszabadultunk a számítógép terembe. Ahol természetesen számítógépen dolgoztunk, örültem neki mert éreztem, hogy érdekel a számítógép. Hozzá nyúlni azonban nem mertem, csak diktáltam barátnőmnek a válaszokat. Ahogy ütötte be a szöveget nyavalyogtam neki, hogy úgy megpróbálnék egy betűt leütni de nem merem mert félek, hogy elrontom. Próbáld már meg biztatott s egy pillantás alatt, leütöttem a kívánt beüt. Majd elkezdtünk halkan röhögni, ami persze nem sikerült mert észre vette a tanár. Hé lányok csendesen, bírjatok már magatokkal! Hogy el tudjak csendesedni mélyen beástam magam karjaim közé, hogy ne is lássam barátnőmet. Aki egyfolytában csak grimaszolt nekem, persze magyaron ezt nem tudtam volna megcsinálni.  Mert Erzsi néni ismerte minden mozdulatomat, és alkalmanként ő is nevetett velem. Azonban most nem volt kedvünk nevetni, ugyanis Erzsi néni indult 90-es Polgármesteri választáson. Ő lett a Polgármester nekünk megígérte, hogy az utolsó félévre már nem ad át senkinek. Egy kicsit megnyugodtam, aztán jó egy hónapra rá közölte velünk, hogy az osztályt két csoportra kell osztani. Mert jóktól nem akarja elvenni a lehetőséget, hogy többet tanuljanak. A rosszakat pedig fel kell zárkóztatni, azonban mindkét csoportot nem tudja vállalni.  A tanári kar úgy határozott, én viszem tovább a rosszabb csoportot és sorolta a szerencsések nevét. A fenébe, hogy én vagyok a legjobb gondoltam magamban. Ezt az osztálytársaim is tudták sajnos, de én nem bírom ki Erzsi néni nélkül az már biztos. Most az egyszer örültem neki, hogy kicsengetek tudtam, hogy úgyis vált velem néhány személyes mondatot. Így is történt, Erzsi néni legyen szíves megengedni, hogy magával maradjak nem érdekel, hogy a rosszabb csoportban fogok tanulni. De Henikém tudod, hogy te vagy a legjobb magyarosom de ha te így döntöttél maradhatsz. Majd valakit átküldök helyetted a jobbik csoportba, az írásodat szemmel kell tartanom válaszolta könnyes szemekkel. Persze néhány hétig az osztálytársaim, gúnyosan megjegyezték. Hülyének tartanak, hogy nem velük vagyok egy csoportban. Tudjátok ez engem nem érdekel, hogy ti  mit gondoltok én már csak ilyen vagyok válaszoltam. Mikor bele gondoltam, hogy mi mindent  csináltunk együtt Erzsi nénivel. Akkor nem értettem meg osztálytársaimat, akik túl korán felejtették el. Vagy én vagyok túlságosan elfogult, vele szemben. De azt tudom, hogy először és utoljára akkor volt anyák napja. Mikor ő segítetett nekünk, mert az osztályfőnök nem volt hajlandó megszervezni. Emlékszem elkezdettem a szavalásom, kellős közepén elkezdett sírni. Megilletődtem, hogy Erzsi néni sír nem tudtam folytatni a verset csak mikor rám mosolygott, persze csak én mondtam fejből a verset, a többiek mind úgy olvasták a pár soros verseiket. Szégyelltem, hogy remeg a papír a kezemben.

Félévi bizonyítványom már a kezembe volt, és bizakodtam benne, hogy megfelel egy gimnázium bejutásához. Ismét hullt a hó élveztem, ahogy kutyámmal bejártuk a kertet. Akkoriban tényleg ez volt, a lehető legjobb kikapcsolódás számomra. Ilyenkor levezettem feszültségeimet, és teljesen megfeledkeztem az ideggondozóról. Ahová pár nap múlva kell mennem, csupán csak azért, hogy kiderítsék alkalmas vagyok- e a tovább tanulásra. Pontosabban a suliból küldtek el, kíváncsiak voltak, hogy bírnám-e a gimit. Bíztak benne, hogy valami szakmát is ajánlani ha a gimi nem sikerülne. Persze tanáraim egy percig sem kételkedtek benne, hogy nem vagyok alkalmas a tovább tanulásra. Ez jól eset de, megingódtam és borzalmasan szégyelltem, hogy ideggondozó tájára kell menjek. Rettenetesen felkavart és egyre csak az forgott a fejembe, hogy mért nem mehetnek olyan simán a dolgok mint a többieknek. És mért kell egy sérültet ennyire megalázni, rögtön pályaválasztás küszöbén? Arra a napra havazás miatt, teljesen megbénult a személyautóval való közlekedés. Így búsra készülődtünk, épp fésülködtem mikor húgom közölte, hogy elkísér bennünket. Gyere csak kísérd el, a hülye nővéredet válaszoltam és sírva is fakadtam.

Az általános mozgásszervi vizsgálat után, átküldtek egy szörnyeteg pszichológushoz. Természetes rögtön észrevette, hogy ideges vagyok. Rögtön meg is kérdezte anyut, hogy mért vagyok ennyire ideges. Anya sem volt a magaslat csúcsán, így válaszolt neki. Mert a lányom úgy érzi, semmire sem jó. Ő felsége mert úgy nézet ki, mint egy királynő megrökönyödve nézet le rám. Majd kiküldte anyát, és méregetni kezdet akár egy bábut. Nem tudta hogyan kezeljen, hülyének vagy csak mozginak. Az első verziónál maradtam mert úgy kezelt mit egy hülyét, elkezdte agya ment kérdés csoportjait feltenni. Eszméletlen volt a kérdés hallatán, először röhögni támadt kedvem de nem mertem. Utána mérhetetlen szorongás vett hatalmába, és üvölteni, hogy nem bírom tovább engedjenek ki. Úgy két – három éves szinten, kérdezgetni kezdet. Tehát 17- évesen, visszamentem az óvodáskor legelejére. Hány lába van a kutyának, hol él a béka és milyen hangja van, nagyjából ezek voltak a bemelegítő kérdések. Ennél már csak kacifántosabb kérdéseket kaptam, a minden napi életből. Mi az ajtó és mért kell becsukni, mért élünk családban és házban. Mért vannak szüleink, és te mért vagy gyerek. Matek is volt ám, hány ujjad van a két kezeden és összesen mennyi az.  Milyen évszakok vannak, milyen évszak van most.  Ha tél van akkor mért van hideg, nézzél ki az ablakon. Tudod hol van, az ablak mi az a fehér valami a földön? Miden válaszomnál rezzenéstelen maradt arca, azt sem tudtam a komplikáltabb kérdéseknél, hogy jót válaszoltam vagy nem. Végül megkérdezte, hogy kaptam-e félévit. Igen kaptam és tiszta önzésből elárultam neki, hogy 4,5-ös lett az átlagom. Dühösen kirohant és kérte anyutól az ellenőrzőmet, megnézte és visszavágta anyunak. Ez nem lehet igaz, ezek a tanárok nem normálisak hörögte. Persze szakmatanulás tanácsolásába, már el sem jutott. Biztos gondolta magában, mit akar egy ilyen totál szerencsétlenség szakmát tanulni. Maradjon csak otthon a négy fal között, a többi úgy sem az én gondom. Egy óvatlan pillanatban tudtam meg, hogy hülyének titulált és elutasított a továbbtanulástól.

Kedvetlené váltam úgy éreztem, nem érdemes még az általánost sem befejezni. De anyu ezt a butaságot, hamar kiverte a fejemből ha nem fejezed be az iskolát takarítónőnek sem vesznek fel. Majd így folytatta, dolgoznod már pedig kell, mert nem fogsz tudni megélni máskülönben! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből, mert a pszichológus nyilatkozatát semmibe sem veszem. Nincs joga ép értelmű jó tanuló gyerekről, ilyen szörnyűséget írni nem neked van bajod kislányom. Hanem ennek a nőnek agy baja van, én állítom közölte anya dühösen. Ne légy dühös anya kérlek, megígérem nem leszek szomorú többet emiatt.

Iskolába meg szeretem járni, és Erzsi néninek is meg kell tudnia, hogy mit mondtak. Azon a napon nem voltam túlságosan lelkes, még barátaimnak is furcsa volt. Hogy nincs meg szokásos humoros kedvem, kérdezték is beteg vagy. Nem csak egy kicsit elegem van, válaszoltam. Magyar előtt már jobb lett a kedvem, na persze ennek Erzsi néni volt az oka. Még csak be sem értek, de már kérdezte is, hogy mi volt Pécsen. Én meg mindent elmondtam neki, még a kérdéseket is amire emlékeztem. Majd döbbenten nézet rám, Erzsi néni nagyon el vagyok keseredve. Már a 8.-dikat, sem akartam befejezni. De anya azt mondta, hogy akkor még takarítónő sem lehetek vallottam be őszintén. Henikém neked most nem szabad letörnöd, most pályaválasztásodra kell összpontosítanod. Miért maga szerint, mehetek gimnáziumba kérdeztem. Mért ne mehetnél hiszen jó tanuló vagy, hogy mit mondott a pszichológus. Az nem jelent semmit, a lényeg, hogy okos vagy mondta.    

Pár napja hiába kerestem, morgó kutyámat nem találtam. Nem volt jellemző rá, hogy elcsatangoljon néha azonban elszökött apám után. Többször rá kiabált is, hogy tünés haza ha észrevette, hogy a háta mögött kullog. Azonban egy napon nem sikere, mert elütötte az autó. A család hetekig titkolta előlem, hogy morgó nincs többet. Sejtettem de nem volt merszem megkérdezni, mert féltem az igazságtól. Még nem húgomtól, aki mindig is erősebb volt lelkileg mint én megkérdeztem tőle. Húgom ugye, morgó elpustolt. Hát igen, de nem sírsz ugye? Bár könnyeim már folytak is, de azért bólogattam. Anya mért nem, mondtátok meg? Mert nem akartuk, hogy emiatt is bánkodj.    Apám egy kis időre megvált a volántól, és most éjjeli őrként dolgozik a faluvégén. Életünk 89 novemberétől gyökeresen megváltozott, apám szinte minden pillanatban emelgeti a boros üveget. Nincs egy nyugodt pillanatunk, mert állandó durva veszekedés van. Ez évtől már nincs egy normális karácsonyunk se, hogy őszinte legyek semmilyen ünnepünk sincs. A karácsony már csak az előszoba dísze, anyában, Móniban, és bennem a könnyek el vannak fojtva. Legnehezebb el fogadni, hogy az ünnepek számunkra olyanok mint a szürke hétköznapok.

Pár nappal később, Pesten a Marcibányi mozgássérültek iskolájában is hasonló vizsgálat várt rám mint Pécsen. A hó elég jól tartotta magát, ezért a Moszkva téren hagytuk az autót, és tömegközlekedéssel mentünk tovább. Az utcán történt dolgokat fel sem vettem, nem is érdekelt, hogy beszólnak egy páran. Csak mentem a fejem után, és totál ideg voltam. Egyszer apám kiabálása, zökkentet ki a gondolatmenetemből. Végül is csak reagált a két suttyó kölök beszólására, amely pontosan így hangzott. Jaj haver már megint ilyet kell látni, olyan undorítóak ezek a nyomorékok. Kölykök most húzzatok el olyan gyorsan, ne várjátok meg még odaérek! Nézzetek már magatokba, olyanok vagytok mint a legutolsó férgek! Tünetek már el, ordított apám.

A folyóson balra mondta egy nő, szórósan anyuhoz bújtam miközben sapkámat szorongattam. Anya én itt nem tudnék élni és tanulni, egy percig sem maradok itt. Hova gondolsz kislányom, nem is hagynálak itt semmi pénzért sem. Még ha nem sikerülne gimnáziumba bekerülnöd, akkor majd sikerül jövőre addig van dolgod otthon is. Mellesleg nem úgy ismerlek, mint akinek nem sikerülnének a dolgaid ahogy eltervezed. Anya de mért kell ennyit kínlódni mindenért, már unnom az egészet. Meg fogod látni, egyszer még a pszichológusnő orra alá dörgölöm az elfuserált munkáját.

Úgy fél orra múlva, barátságosan üdvözölt a pszichológus. Aki merőben különbözött a pécsi veszedelemtől, az irodába tessékelt. Néhány perces bemutatkozás után, a továbbtanulásom felöl érdeklődött. Terveim között volt, hogy gimnáziumba megyek és folytatom az angol tanulását. Mért beszélsz múlt időben, talán van rá okod? Azt hiszem mert Pécsen elutasítottak a továbbtanulástól, és ez nagyon lehangol. Pedig tényleg akartam, valamit kezdeni az életemmel. Jól tudom szakmát nem tanulhatok, mert nem jó a kezem. Gondolkodtam még a számítógép tanulásán, de biztos nem menne a kezem miatt. Na figyelj én a helyedben nem keserednék így el, mert úgy látom eszess gyerek vagy te. De pszichológus vagyok, és le kell, hogy teszteljelek úgyhogy essünk neki. Egész délelőtt bele tartott, de legalább nem olyan hülye elvont kérdéseket kaptam. Ép ideje volt hogy végeztünk, mert néha már az álom manó elhatalmasodót rajtam. A mozgás vizsgálaton megnézték, hogy tudok –e lépcsőt mászni. Olyan szerencsém volt, hogy aki vizsgált Pötyi néni tanítványa volt. Elmeséltem neki, hogy egykor csoportvezetőm volt és csípte a fejemet és rengeteget hülyéskedtünk.              

Mikor anyuval visszamentünk az iroda elé, csináljunk már valamit mert mindjárt elalszok. Rengeteg diák jár ide, még vártalak láttam őket. De még olyanok is vannak, akik csak feküdni tudnak mondta anya. Elújságoltam neki, hogy Pötyi néni tanítványa vizsgált. Szerintem anya ennek, megint nem sok értelme volt. Hát mondasz valamit kislányom, de mond meg most mit tegyek. Semmit csak már lenne vége az egésznek, és hagynának békén. Azt hiszik, hogy annyira okosak közben nem tudják, hogy kezeljenek egy mozgássérültet.

Közben megérkezett a pszichológus, kezében egy nagy dobozzal. Gyere kis sapkássom, persze megint a sapkámmal szórakoztam azért mondta. Még mielőtt bementem volna, megkérdeztem tőle, hogy mehetek-e gimibe. Persze, hogy mehetsz, a te agyaddal nincs semmi gond. De, hogy a kollégám agyával gond van az már biztos válaszolta belőlem meg egy egészséges röhögést váltott ki. Áruld el nekem Heni, hánykor keltél ma mert igencsak álmosan nézel ki. Hajnali négykor keltem, mert két órás az út Hosszúhetényből és nyolcra ide kellett érni. Hát ez nem lehet igaz, egy ilyen abszurd válaszért amit mindenki tud rólad, hogy nem vagy agybajos. Ezért hajnalban felkelni egy családnak azért mert valaki kitalálta, hogy szerinte löketes vagy ez már nonszes válaszolta. Igazán lehetet látni rajta, hogy ki van akadva, és tetszet az őszintesége. Másfelé fordítva a szót, matekból egy kicsit gyenge vagy! De nincsen semmi gond, hisz nem vagyunk egyformák lehet, hogy több időt kell a matekra fordítanod. Kezembe adott egy fém akármit, meg egy csavart az anyával. Csavarra rá kellett volna illesztenem az anyát, bele helyeznem a fém ici pici lukjába. De hiába próbálkoztam, nem sikerült a finommozgásos feladatot végrehajtanom a rossz kezeimmel. Közölte anyával, hogy csak szakmát tudna javasolni a kertészetet. Elhelyezkedni vele azonban nincs sok esélye, de remélem sikeres leszel.

Jaj de jó, hogy vége van anya komolyan mondom neked már nagyon belefáradtam. Tudod min röhögök anya, hogy az egyik megállapítja, hogy hülye vagyok. Hetekig  esz a penész, hogy neki van – e igaza s talán az élet kedvemet is elvette. A másik meg a haját tépi, a kollégája felületes munkája miatt. Ez kész röhej, nem?  Drága kislányom én bíztam benned tudtam, hogy a te eszeden nem járhat túl még az agytúrkás sem. Akkor ezután majd, mindig küzdenem kell anya? És ha majd egyszer, nem bírok küzdeni akkor mi lesz? Olyan nálad kislányom, nem lesz ismerlek. Amit te a fejedbe veszel, azt véghez is visszed.     

 

 

Utjaink szétágaznak

A felvételi papíromat Komlóra, a Nagy László gimnáziumba adtam be végül is. Bár Pécsen a nevelési központban, is érdeklődtünk mert úgy hallottuk több mozgássérült jár oda. De nem igazán felelt meg, nem tudták elfogadni, hogy nem tudok írni. Tényleg látszott, hogy az iskola akadálymenyesítve van. A mi nagy gondunk pedig, hogy túlságosan messze van ahhoz, hogy mindennap autóval bejárjak. Tanáraim javaslatára meg se próbáltam más pécsi gimnáziumokat, mert azt mondták, hogy túlságosan magasak a követelmények. Azt nem tudtam eldönteni, hogy tanáraim egem féltenének egy pécsi gimiben vagy magukat. Ha véletlen nem bírtam volna, teljesíteni a követeléseket.

Voltak napok mikor az osztályban, is érezni lehetet a felvételi miatt az izgalmakat. Egyre nőtt az izgalom, mikor valaki elhasalt a felvételin. Tényleg igaza volt Erzsi néninek, mikor pár évvel ezelőtt azt mondta. „ gyerekek addig örüljetek még gyerekek vagytok, mert gyorsan elrepülnek a gondtalan évek”! És tessék most itt állunk begazolva és azt sem tudjuk, hogy merre meddig hány óra. Lassanként azonban mindenki, megkapta felvételi válaszát. Április volt és én, még semmilyen választ nem kaptam. Emlékszem már tök ideg voltam, és mindenféle fogadalmat tettem magamban csakhogy felvegyenek. A vasárnapi ebédet egy öreg néni zavart meg, aki különben ismerte valamelyest a családot. Tudtam róla, hogy jósnő odalépet hozzám és kérte, mutassam a bal tenyerem. Elkezdet olvasni a tenyeremből, szeretnek az emberek, jön egy orvos aki és meg fog gyógyítani, sikeres ember leszel és ne aggódj fel fognak venni. Persze mondtam miután elment, majd el is hiszem amit össze hordott itt nekem. Biztosan öreg anyám közölte vele, hogy mit mondjon nekem. Nem is beszéltem vele, tiltakozott öreg anyám. Henikém emlékszel rá, mikor apádnak jósolt és rá egy évre be is jött neki. Igen anya de, annyira már ne lódítson, hogy valaki meg fog gyógyítani. Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. A nyavalyámat meg nem lehet gyógyítani, jól tudom ilyennel ne akarjon kábítani. Úgyis mikor nem tudok elaludni, azon jár az agyam hogy minden mozdulatomért küzdenem kellett. Nem olyan átlag gyerek voltam, aki ideje nagy részét játékkal tölthette. Sajnos nem lehettem, egészséges baba aki miután összeszedte minden bátorságát feláll és oda tipeg édesanyához. A játék helyett járni tanultam és azt hittem, hogy ennél nehezebb dolgom nem is lesz soha életemben. Aztán elkellett fogadtatnom magam, az épek társadalmában ami nem is volt nehéz. Az iskolában kivívtam magamnak, hogy ne hülyének tekintsenek és ne is olyanak akit éppen csak kegyelemből engednek át. A többiek játszva bejutnak a középiskolába, én meg nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Félreértés ne esszék ez nem sajnálat akar lenni, csak egy csendes gondolkodás.  

                             

Majd kiugrottam a bőrömből mikor megtudtam, hogy felvételt nyertem. Szíveskedjen minél előbb megjeleni iskolánkban, ez volt a levél aljára írva! Itt már valami nem tetszet, még nem járok oda és már jelenjek meg.

Egy borongós esős napon, el is mentünk leendő iskolámba. Mit ne mondjak, eléggé ideges és feszélyezet voltam. De az agyam eléggé jól vágott, így máris mondtam anyunak, hogy nem igazán akadálymentes a suli. Mert tömérdek lépcső tornyosult elém, ha kényes gyerek lennék máris parázni kezdenék. De ügyet sem vettetem rá, egyből felfedeztem a környezet szépségét. Az ódon épületet kisebb fenyőerdő veszi körül, belül ridegnek és félelmetesnek éreztem a légkört. Ehhez képest az igazgatót sem lehetet, barátságosnak és toleránsnak mondani. A vézna töpörödőt kis embert, Csontos Sándornak hívják és egyáltalán nem érzékelhető benne egy csepp jó indulat sem. Pedig a suliba már tudomásom szerint jártak sérültek, úgyhogy már nem számítok cserebogárnak. Belekezdet a mondókájába, az évek során már jártak hozzánk sérültek de nappalin senki sem járt. Nagyon kevesen tudták, eredményesen befejezni tanulmányaikat. Jó biztatás nagyon kedves, csak elfelejtette latba venni, hogy talán én más vagyok gondoltam magamban.  Te magán tanuló leszel, félévente fogsz vizsgázni szóban. Igen vette át anya a szót, de lányomat heti három alkalommal behordóm a nehezebb órákra, hogy halja a magyarázatott. Szó sem lehet róla fortyant fel, mert nem vállalunk felelőséget a gyerek testi épségért. A nyelvi órákra át kell menni, a szomszédos épületbe az úton kifogásolta. Tudok járni és barátaim is lehetnek, akik majd segítenek biztosan mondtam mérgesen. Én nem engedélyezem mondta határozottan fontolják meg, hogy mit akarnak szeptemberig még visszaléphetnek. Rendesen beletaposót a lelkembe, itt még nagy meccseket kell majd megnyernem anya. Azt sem tudom elképzelni, hogy fogok így tanulni ha nem enged bejárni. Ez képtelenség kislányom magyarázat nélkül tanulni, és még két nyelvet is tanulj egyedül. Sírni tudnék és, hogy fog hiányozni a társaság is. Ne keseredj el, majd lesz valami ennyire nem lehet fafejű egy igazgató.   

Erzsi néninek sem tetszet, a leendő igazgatom viselkedése. De hát te tudsz menni, és át tudsz majd menni a másik épületbe. Ezt ne hagyd annyiban hennikém, mert neked is jogod van tanulni! Ismerek mozgássérülteket akik már, végig küzdték magukat egyetemen is. Nagyon szeretném ha, nem adnád fel, hanem megmutatnád nekik, hogy mennyi eszed van. Tehát mindent bele Hennikém, tudom, hogy sikerülni fog mondta Erzsi néni. Elérzékenyültem a szavain, jaj Erzsi néni annyira fog nekem hiányozni. Hogy fogom maga nélkül kibírni, mikor már most hiányzik. Hennikém hisz fogunk, még találkozni mondta miközben magához ölelt.

A pár hét ami még vissza volt, az iskolából hamar elszaladt. A legelső osztály voltunk, a tanárok szerint akik nehezen viselték az  elválást. Az osztály nagy része, nem szégyellte  a könnyeit amit egy óvatlan pillanatban ejtettünk el a ballagási énekek tanulásánál. De néhány sznob csak nevetett rajtunk, úgy bömböltök mint a dedósak. Olyan mintha nem is a barátnőm mondta volna, hanem egy érzéketlen tuskó.    

Az utolsó péntek délelőttön zöldnap gyanánt, még egy utolsót együtt hülyültünk. Az indián mellényt indián pólóval, fél pár zoknis sportcipőt és egy nagy piros kalapot viseltem. Jól festhettem, mert valahányszor végig mentem a folyosón, mindenki jót derült látványomtól. Azonban a lelkem mélyén, igazán bánatos voltam nagyon nehezen tudta elválni tanáraimtól és barátaimtól. Tudom örülnöm kéne, kéne egy kórszakom sikeresen lezárult. De már a gondolattól is fáj a szívem, hogy többet nem látom. Nap mint nap Erzsi nénit, és nem hallom többé magyarázatait nem beszélhettek vele komolyan és vidámam. El sem tudtam képzelni, hogy valaki más tanítja a magyart. Egyszerűen túlságosan ragaszkodtam, néhány emberhez és ezt nem tudtam könnyek nélkül elfojtani. 

Mikor haza értünk anyával, már szinte kész volt a szombati ballagási ebéd. Délután pedig szerenádot adtunk a tanároknak, akik a tanári ablakból hallgatták a sírásba torkollott énekelést. Vendégül látta bennünket a tanárok, de eléggé el voltam anyátlanodva így nem részt az evés - iváson. Az igazgatónő mondta és látta is, hogy el vagyok keseredve hetek óta. El sem tudtam képzelni, hogy többé nem lehettek társaságba nap mint nap.                

Egyszer minden jónak vége szakad, a ballagásom napjára ébredtem. Örülnöm kéne, de sírtam mint egy kisgyerek a szobámban. Olyan nehéz volt, elrejteni a könnyeim s a lelkem is nagyon fájt. Pedig majdnem mindenki eljött, akit meg hívtam. Viszont nagyon hiányoztak, az én drága nagy nénimék akik pót szüleim voltak hat éven keresztül.

Napsütéses szombat délelőtt volt, az iskola udvarán padok sorakoztak. Árválkodtam búsan a padon, még a többiek elbúcsúztak a többi osztályoktól. Kis idő telt bele, még szép komótosan helyet foglaltak mellettem. A himnuszéneklésnél, egyikünk szeme sem maradt szárazon. Az igazgató néni szavai szívhez szólóak voltak, s örökre az agyamba véstem. Gyerekek ha majd egyszer nehézségeitek lesznek az új iskolátokban, nézzetek fel egykori iskolátokra. És eszetekbe jut, bár itt sem volt könnyű még is végig csináltátok mert a malomkő egyfolytában csak forog.

Akármilyen fájó szemmel tekintek végig, egykori iskolámon. Miközben kisétálunk rajta anyukámmal, egy valaki mindig hiányozni fog. Aki az elejétől fogva úgy kezelt, mint a többi gyereket. De még is sokat segítet, ő Erzsi néni nélküle nagyon nehezek lesznek a magyar órák.      

 

Anya én semmire sem vagyok jó?

 

Legtöbb időmet az állatokkal töltöttem, hisz szeretek velük foglalkozni. Baromi mulatságosak tudnak lenni, és ha hiszik ha nem megnyugtatják az embert. Én már csak tudom, újdonszült libáimat napos korúk óta szoktattam magamhoz. Mókás kis állatok amint meghallották hangomat, örült futásba és szipolásba kezdtek. Én pedig, hogy még jobban húzzam, búri – búrival szólongattam őket. Se szó se beszéd az előszobába is be jöttek utánam, mintha kiakartak volna nevetni neveletlen gyerek módjára. Megrázták édes kis nap sárga szegüket, és komiszul hatan hat felé elszórták az ürülékeiket. Hát ez nem igaz, menjetek már ki utasítottam őket. Hiába még ezek sem fogadnak szót nekem, de vajon mért nem? Anyunak is csődöt mondtak most az egyszer, röhögés közben levágódtam az ágyra. A libák meg ott topogtak a lábaim körül, Henike vidd már ki őket. Összepiszkítanak itt nekem mindent, agyon verem ezeket az értetlen libákat. Sikerült megint jól elrontanod kislányom ezeket is, anya a húgom is benne volt. Na gyertek, mert a végén libasültek lesztek, elindultam és meztelen lábuk csakúgy csattogtak utánam. Nem szerettem, ha a hátam mögött vannak, mert véletlen rájuk is eshettek. Nem értitek, hogy nem én vagyok a liba mamátok nem mennétek már végre előttem. Válaszként a lábam szőrét csipkedték, hé nem kéne abba hagyni tipi topogók. Úgy látszik erre ők ügyet sem vetettek rá, mert csak így voltak hajlandóak tipegni. Anya sem komolyan mondta, hogy agyonveri őket, hisz ugyan úgy szereti az állatokat mint én. Néha már elkellett keríteni őket, mert nagyon elszenttelenedtek. Szegény kislibáim keservesen sírni kezdtek, mikor már nem bírtam hallgatni. Az önetető tetejére ültem, a hat kis jószág szinte repült felém, majd a fejem tetejéig csipkedtek. Büszkén hordtam leveles arany fülbevalómat amit ballagásomra kaptam anyukámtól. Libáim a csillogó valamit, elő szeretettel csipkedni kezdték. Ti kis bolondok hagyjátok békén a fülbevalómat, ennyire azért nem vagyunk haverok!

Augusztus végén megkezdődött a suli, mint mindenki más én sem repestem érte. Mikor még a többi suliban szünet van, az tök mindegy, hogy csak egy pár nap van nekik hátra a szünetből. De azért még én is lógatnám lábam, ez helyet itt állok az évnyitón. És hallgatom a szörnyeteg igazgató unci mondókáját, közben jó érzés tölt el, hogy én győztem. Idegességemet csak anya előtt nem tudom leplezni, néhányan úgy néznek rám mint egy földön kívülire. Tetejére gúnyos mosoly jelenik meg arcukon, ha most nem kéne csendben lenni. Jó hangosan megkérdezném tőle, mi van öcsi égeted magad, hogy. Kamasz létedre nem láttál még sérültet, vagy totál hülye vagy és a gimnázium csak álca számodra?

Lassan oszlani a tömeg, és én csak álltam anyuval mint a jó gyerek. Mivel, hogy hova fogok tartózni, egy ismerősöm sem akadt. Pedig jöttünk egy páran együtt ebbe a suliba, de úgy látom nem egy osztályba kerülünk. Nagy nehezen megkerült a leendő osztályfőnököm, aki már a többiekkel foglalkozott. És ügyet sem vetett rám, jó napot kívánok Somogyvári Szilvia vagyok az ön osztályfőnöke. Majd én is bemutatkoztam és anya is, úgy tudom, hogy ön magán tanuló lesz. Igen válaszoltam, akkor ön most hazamehet Henriett, a többieknek már tanítás van ma. Holnap valakit küldjön be a könyveiért, az 1/c-hez fog tartozni a vizsga időpontjairól majd értesítjük. Mielőtt elviharzott volna ismét megállítottam, várjon tanárnő. Az biztos, hogy magántanuló vagyok mert írásom nem megfelelő, de szeretnék bejárni az órákra. Csak nehezen járok de agyamnak semmi gondja, és jogom van nekem is iskolába járni ahogy másoknak. A fiatal nő döbbenten nézett rám, hirtelen anyuhoz fordult. Azt hitte, hogy anyu talán megérti, de a mondás szerint hinni csak a templomban lehet és ez minden formában igaz. Anyukám aki a végsökig ki áll mellettem, most sem volt másképp. A gyerek négy évig mindennap bejárt az iskolába, és semmi gond nem volt. Pedig óráról órára termet változtattak, és lépcsővel is megbirkózott társai segítségével. Ne mondja nekem senki se, hogy majdnem felnőtt fiatalok társaságában akadna valami gondja a lányomnak. De a felelősség a miénk, vágott közbe a fiatal nő aki végsőkig harcolt az igazgató kiadott parancsáért. A lányom biztonságáért én felelek, és nem kértem önöket, hogy felelősséget vállaljanak érte. De azt az igazgató sem gondolhatja komolyan, hogy csak vizsgázni járjon be a lányom. A tantárgyak egyre nehezebbek, és a nyelveket sem lehet csak úgy egyedül megtanulni. Úgy hogy ha tetszik, ha nem befog járni három nap a lányom. Igyekszünk majd úgy össze nézni a napokat, hogy a nehezebb órák mind benne legyenek szögezte le anya. Közben az osztályfőnök arca égő vörössé változott, mivel vesztes maradt a csatában. Hát jó egyezett bele az osztályfőnök, de ehhez még lesz egykét szava az igazgató úrnak is. Állok elébe, válaszolta anya akkor talán jöjjön be az osztályba. Óh köszönöm a megtiszteltetés, hogy bemehetek az osztályomba gondoltam magamban. Nem voltam éppen a magaslat csúcsán, de tudtam, hogy nem szabad kimutatnom a dühömet amiért az első nap megaláztak. Ezek azt hiszik, hogy hülye is vagyok de ne féljetek idővel majd meg tudjátok, hogy mekkora ostobák vagytok ezt garantálom.

Miután elköszöntem anyától, bementem a terembe ahol már a többiek zajongva  ültek az álltaluk kiválasztott helyükön. Mit ne mondjak egy kissé meglepődtek látványomtól, volt aki jót derült a járásomon. De most szó nélkül hagytam, mert eléggé ideges voltam. A padok félkör ívben vannak elhelyezve a Kölcsey terembe, mert ez már gimnázium ám. Itt már a számozás helyett, hireségekről nevezték el a termeket. Aztán eljött a bemutatkozás ideje, megállapítottam, hogy néhány emberke ismeri egymást. Az első döbbenetet igazán akkor véltem felfedezni az arcukon, mikor a rövidke bemutatkozásomkor. Egy aprócska poént engedtem meg magamnak, és a többiek ezt spontán elfogadták. Ettől a perctől kezdve, leomlott köztünk az a fal amit sosem engedtem felépíteni. Tehát egyből elfogadtak, és nem volt több nevetés az állapotom miatt. Ha minden ilyen simán ment volna, örültem volna neki. De sajnos elég sok göröngyön kellett átgyalogolnom, hogy egyszer elégedetten lépjek az idegtépő kapukon. Az osztályfőnököm lett a magyartanárom, egy percre összeszorult a szívem nem sok hiányzott, hogy elbőgjem magam. Nincs többé Erzsi néni nélküle sivárok lesznek az órák, az új tanár biztos arra sem fogja magát méltatni, hogy felhívjon. A nap vége felé bejött egy öreg nő, aki különös kép Hófehérke boszorkányára emlékeztetett. De, hogy komolyra fordítsam a szót, ő osztotta a könyveket. Alapból kiabált s lenézte az egész osztályt, amit egy tanárnak nem lenne szabad igazán megijedtem tőle. Jaj csak ő ne legyen a tanárom rimánkodtam, negyed órát volt bent nálunk. Mit mondjak nagy megkönnyebbülést jelentet, hogy végre kiment, a soha viszont nem látásra gondoltam. Hál istenek az ajtó előtt már várt anya, és úgy mentem le vele a lépcsőn mint a távirat. Az őszi napsütés olyan megnyugtató volt, s én csak meséltem anyunak. Jó volt kiadni magamból neki a kétségeimet, ami egy nap alatt tornyosult körülöttem. Anya kérlek szépen ha véletlenül ez a hárpia lenne a tanárom, tudom, hogy én akartam gimibe járni. De akkor  vegyél ki kérlek, kislányom nem gondolod ha bírod a tanulást, hogy ki veszlek. Egy tanár miatt erre ne számíts, de anya már a kiabálásától is majd berosálok. Ugyan már kislányom nem vagy te olyan beszari lány, és különben is nem egyedül lennél bent az óráján hanem az egész osztály. Anya ezt nem vártam tőled, hogy ilyen segítőkész vagy hozzám. Hát nem érted Henikém, szeretném ha jól menne a tanulásod. Nem is tudod, hogy ő lesz a tanárod, egy un szimpatikúsz ember miatt nem futamodhatsz meg.

A következő napokban a barátság kialakításáé volt a főszerep, szinte minden óra más teremben volt. Mindenhova egyedül akartam menni, ami néha sikerült néha nem. A többiek úgy voltak vele, hogy ha én nem szólók, hogy segítsenek akkor ők meg nem kérdezik meg. Igaz nem is akartam, hogy segítsenek mert el boldogulók magam is. Töri előtti szünetben a sor végén álltam, kissé bágyadtan mikor a szintén egyedül álló. Judit jött oda hozzám, és önfeledten beszélgetni kezdtünk mindenféléről. A szünet véget ért s a tanár egy percet sem késlekedett, a fekete rövid hajú lány szívesen nyújtotta segítségre a kezét én pedig el fogadtam. Ezután szinte elválaszthatatlanok lettünk, még az órákon is igyekeztünk egymás mellé ülni.

Furcsa volt, hogy a töri tanár egy felettébb nyers férfi volt. Aki néha arrogáns jelzőit is kimutatta, nem bírta a lányokat ez a legelején kiderült. Ledarálta az órai anyagot, a többiek megértek jegyzetelni. én pedig karjaim hajtottam fejemet és figyeltem, bepöccent a látványomtól és elordította magát. Mért nem ír úgy el van mint a juhász a birkák mellett csak henyél, akkor meg mért jelentkezet gimnáziumba? Próbáltam magam összekanalazni, az ijedségtől majd leestem a székről. Elnézést kérek én nem henyélek hanem figyelek mert nem tudok írni, és azért jelentkeztem gimibe mert tanulni akarok válaszoltam. Tudomásul vettem felelte idegesen, majd oda bökte szólhatott volna óra elején. Ez nagy volt Heni közölték velem egy páran, nem fogom egyik tanárral sem közölni, hogy sérült vagyok mondtam nekik egész egyszerűen. Igazad van mondták, ugyanis egyre többen lettek körülöttem. Tesi órán pedig egyedül maradtam, a folyosó volt. Én pedig próbára tettem magam, kimentem a suliból szerencsére senki sem vett észre. Ez azért volt fontos, mert mióta suliba járok egy hete. Mindennap szegény anyukámat győzködte az igazgató, hogy ne hordjon iskolába.  Jó volt végre levegőn lenni, szép lassan elindultam a másik épületbe. Közben találkoztam két negyedikes lánnyal, akik átkísértek és néhány szót váltottunk. A jól megérdemelt kajámat fogyasztottam, a lépcső tetején. Miközben beindult a fantáziám, úgy nézhettem ki mint egy csöves a lépcsőházban majsolok. Ilyet még nem csináltam, de jól esett mert bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok mindenre egyedül is. Egy valamiben azonban nem voltam biztos, hogy ki fogom e bírni a hárpiát. A rémálmom valóra vált, a hárpia lett a matek tanárom ez szörnyű. A matek olyan távol állt tőlem mint ide nagykáta, s mikor meglátom ezt a ráncoktól ékeskedő dúvad nőt. Azért könyörgöm, hogy el ne ordítsa magát mert az amúgy is megrepedt falak netán ránk egyszer csak betemet minket. Két csoportra voltunk osztva matekból, és pont a hárpiát fogtam ki pedig nem horgásztam érte. Szerencsére Judit és még néhány barátommal, együtt szenvedtünk nála. Már az elején letiporta a tudást bennünk, olyan hülyék vagyunk, hogy a téglát kihagynák a házból. Csak a maltert nem tudnánk hova keni, efféle mondatok után a kis naív azt hitte, hogy lesz kedvünk matekra járni. Judit mikor megtalált égre földre kerestelek mondta, hogy jöttél át kérdezte. Nyugi csak kipróbáltam magam, te pedig úgyis elfáradtál a tesin. Az olasz óra mindig jó hatással volt rám, mindig olyan közvetlen és jó humorú volt a tanárnő. Volt mikor egy teljes órát, végig hülyültünk, de viszont követelt is. Megtudtam, hogy töri tanár felesége sajnáltam is érte szegény olasz tanárnőmet. Azon törtem a fejem, hogy lehet egy víg kedélyű nőnek ilyen elfuserált nőgyűlölő férje. De tényleg ég és föld volt a két ember, az olasz tanárom nagyon elfogadott. Valahányszor vándoroltunk a két épület között, mindig együtt mentünk át. Közben beszélgetünk tudta, hogy az angollal több éve foglalkozom. Természetesen ilyenkor Judit csak ritkán szolt, ő különben is szűk szavú volt. Bő beszédű létemre csodálkoztam rajta, hogy el tud viselni viszont a hülyeségeimen órákig röhögött.

Azért gyakran elkeseredtem, mert úgy láttam, hogy a tanárok nem tudnak elviselni. Éreztem, hogy hülyének tekintenek ebből adódóan rendesen le is néztek. Persze igyekeztem ezt a tudatot leplezni, és akkor jelentkeztem az órákon. Ha nem méltóztattak felhívni, pimaszul bekiabáltam a helyes választ. Egy darabig nagyon aktív voltam magyaron, de az óra után közölte velem a tanárom. Hogy ne jelentkezek többet úgy se fog felhívni mert zavarom az órát. Rögtön eszembe jutott Erzsi néni, aki soha nem bírta elviselni ha csendben vagyok az óráin.

Már nem bírom tovább anya, inkább állandóan kapálnék a szőlőben. Csakhogy hagyjanak békén a tanárok, pedig tudom, hogy más mozgássérült is végzet gimnáziumot. Anya szerinted én nem vagyok, jó semmire? Eldobta a kapát és odajött hozzám, ráborultam és sírtam. Te mindent meg tudsz csinálni kislányom, ilyen butaságot ne mondj kis bolondom. A kurva életbe nekem mindenért kínlódnom kell, már most fáradt vagyok. Bezzeg a többiek milyen jól befogadtak, és a tanárok meg rám se hederítnek.   

A szerdákat rendkívül utáltam, reggelente olyan voltam mint a vakbélgyulladás. Első óránk matek volt, anya nem bírta, hogy ennyire görcsölök. Mindig sikerült feloldania a feszültségeimet, ugyanis egészséges röhögés tört ki belőlem valahányszor. Röhögve mentünk a csatára, falfehéren már az osztály előtt álltak osztálytársaim akik ugyanúgy görcsöltek mint én. Heni matekunk lesz figyelmeztettek, nem szoktál te jó kedvű lenni ilyenkor? Tudom ezt sötét tényt nyugi, de anyával röhögtünk.

Teljesen meglepődtem amikor blintre jelentkeztem felelésre, olasz órán. Csodák csodájára felelhettem nála, túl hamar belopta magát a szívembe. Kedvenc tanárnőm megadta az esélyt, én meg bizonyítani akartam a többi tanárnak. Hogy egyáltalán nem vagyok hülye, és érthető a beszédem. Ez tényleg nevetséges volt számomra, hogy idegen nyelvből nem volt fennakadás az első pillanattól kezdve. Négyest kaptam lehetet volna jobb is, de néha angolt vittem az olaszba. Ezért néha összeakadt a bajszunk de mindig nevetésbe fulladt a dorgálása, te is kaphatsz ám fekete puntot mondta.

Eközben nem is sejtettem, hogy anya utolsó közel harcát vívja az igazgatóval. Panaszait ömlesztve zúdította anyára, fő témája, hogy a tanuló egyedül járkál. Az iskolában és a minap egyedül ment át a szemközti épületbe, ezt saját szememmel láttam állandóan jelentkezik az órákon evvel zavarja az órát mondta felháborodva. Így folytatta baromi búnkon és lekezelőn, asszonyom  amit ön művel a gyermekével az emberfeletti kínzás majdhogynem ordította. Anya megőrizte józanságát, evvel is bizonyította okosságát megalázva a tanultnak mondott igazgatott. Gyermekemmel őszinte beszélgetést folytatok, elmondta, hogy két negyedikes kísérte át az utón. Bármilyen hihetetlen a lányom tanul, maguk meg fityett hányak rá mert fel sem hívják. Számomra ez felfoghatatlan dolog, hogy mutatnak így példát a diákjaiknak. Azért mert egy kicsit más a lányom, (habár ez nevetséges) az esze jó lehet nem gondolják. Nem fogom kivenni az iskolából, ez a saját önálló döntése volt és ezt tiszteletben tartom. Visszatérve amit az előbb a fejemhez vágott, hogy emberfeletti kínzás amit művelek a lányommal. Kérdem magát, ha hasonló sorsú gyermeke lenne. És a mindennapos kudarcok hatására megkérdezné önt, hogy akkor én nem vagyok már semmire sem jó? Maga mit válaszolna rá, mert tőlem pont ezt kérdezte minap a lányom. Csak állt mint földbe gyökerezet volna a lába, az arca két métert nyúlót de nem szólt egy szót sem.  Ezek után békén hagyott, anyunak sem kellet naponta hozzá járnia.  

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Játszanak az idegeimmel

Rengeteg időt töltöttünk együtt húgommal, igaz discóba vagy bálba nem tudtam elkísérni viszont együtt élveztük az erdő csendjét. Vagy ép csak ormádot sétáltuk végig, és egy percre megálltunk papáék házánál. Óh istenem, hogy hiányzik az én drága nagyapám olyan jó látni a régi házat és felidézni emlékét.

Minden titkunkat és gondunkat megosztottuk egymással, ez olyan kölcsönös lány testvéries dolog. Tudtam ha gáz volt az iskolába, vagy is néhány karóval többet kapott. Ügyesen kijavította így anya egy darabig nem is tudta meg. Csak az a fránya szülői ne lett volna, ahol kiderült, hogy pár darab karóval több van neki. Anya persze joggal volt rá dühös, de a következő napra már elillant a haragja. Agyba- főbe gyártottuk a puskákat, én diktáltam ő meg csak írt apró betűkkel. Egy nap pedig mélázva álltam a lépcső tetején, mikor olasz tanárnőmet vidáman üdvözöltem. Boun gonorno-val és néhány mondatot olaszul szoktunk dumálni, azonban most valahogy letört volt a mindig mosolygós arca. Heni képzeld el nem taníthatlak benneteket, mondta elcsukló hangón. Ez nem lehet igaz tanárnő, úgy éreztem mindjárt sírva fakadok. Jó volt titeket tanítani ne légy szomorú, én sem akartalak benneteket átadni másnak! Bátorítón megsimogatót miközben megölelt, láttam rajta, hogy ő is nagyon ki van bukva. Miután elviharzott azzal vigasztaltam magam, hogy bármikor láthatom a folyosón. Csak nem lesz több humor olaszon, és nem fog többé leszidni ha összekeverem az olaszt az angollal. Többé nem fog meglepődni, hogy írom a piros puntokat és örülni. Mikor az ötven punto összejön, és beírhatja az ötösömet. Bizony semmi sem volt olyan az új tanárnál, mint a réginél. Nem az az összetartó tanulás, engem sem érdekelt annyira már az olasz. A fiatal tanárnő meg csak azokkal foglalkozott, akik kezdeni akartak valamit az olasszal. Szinte egész órán, csak táncolt az olasz számokra.  

Néhány tanárnál elértem, hogy feleltetek, de voltak akiket hiába kérleltem akkor sem adtak lehetőséget a felelésre. Pedig már vészesen közeledet a félév, és alig kótogót jegy az ellenőrzőmben. Az osztálytársaim irigykedve jegyezték meg, hogy de jó nekem mert nem kell felelnem. Higgyétek el, hogy egyáltalán nem örülök neki, hogy nem feleltetnek. Judit és Ildi a megmondhatója, hogy mennyit állunk a tanári előtt és könyörgök nekik hogy feleltessenek. Nem tudom mit szólnátok hozzá ha, a töri tanár a felelés végén azt mondaná nektek. Hogy azért kapsz hármaszt mondta Hajni, mert nincsen előadóképséged és jobb jegyet ne is várj. Pedig az egyetemi töri tanár barátunk, jól kikérdezet és azt mondta, hogy ötösnél rosszabb jegyem nem is lehet. A lány elcsodálkozott ezt nem mondod komolyan, hogy ezt műveli veled a Darin. De higyjd el, és ne tud meg, hogy milyen szar ez nekem. Azt sem tudom, hogy kapok- e félévit vagy nem. A félévi helyett csak nagy pofára esés volt, ismét vissza az egykori nincstelen érzés amikor a többiek kezükben tartották a félévit. Felrúgták a megállapodást ezek szerint, még nehezebb dolgom lesz évvégén. Úristen mi lesz, ha nem bírom tovább mit fognak szólni az ismerősök. Biztos azt, hogy hülye vagyok mert nem bírom a gimit. Pedig annyira szeretnék érettségit, és anyát sem hagyom szégyenkezni miattam.     

Mindig akadnak az életemben, olyan emberek akik feledtetni tudják a bánatomat. Magyari Beck Zsófia az én kedves angol tanárnőm, akit csak sofinak szólítottam. Azt mondta nekem, mutasd meg nekik és ne ad fel. Hisz már a legelején megmutattad nekem, hogy te vagy a legjobb még a többi csak unottan bámulja a táblát. Addig te érdeklődön beszélgetsz velem, folyékonyan angolul még többi csak makog. Ismertük egymást mint a tenyerünket, fiatal férjezet nő ráadásul nagyon művelt okos teremtés. Akinek pont olyan kedves dolgos kínai férje van, mint ő maga. Egyáltalán nem mondhatom őket furca párnak, sőt szerintem ők ketten tökéletes pár.

Közeledet a 18-dik szülinapom, egyáltalán nem vártam a felnőtté válást. Ráadásul bevettem a fejembe ha betöltöm a 18-at el kell hagynom a családi házat. Persze mert más országban, ha betöltik a 18-dik életévüket akkor kirepülnek a családi fészekből. El sem tudtam volna képzelni, hogy pát intsek anyunak és a húgomnak. Ez nem én vagyok, és biztos akkor sem tenném meg ha egészséges lennék.

Pont húsvét napjára esett a születésnapom, és állítom ez volt a legmozgalmasabb. Gyönyörű napos idő volt, még a kutyának sem volt kedve otthon maradni. Egy igazi családi kirándulásra indultunk, keresztanyámékkal és közös barátainkkal újbányára. Már az erdő hallatától is jó kedvem támad, hát amikor egyedül kószálok az maga a csoda. Barátaink már jócskán ismerték a sérültségem okát, nem tőlem mert változatlanul zárkózót vagyok a témában. Tudták, mire vagyok képes, mégis az elején segíteni akartak. De hamar megértették, hogy feleslegesesen kérdeznek. Egy darabig anyával mentem, illetve hoztam mivel rohantam. Egyedül indultam neki, élveztem az édes szabadságot és boldog voltam. Ismét elő jöttek a gondolatok erdész nagyapámról, aki miatt fájó löktetést érzek. Úristen, mennyi mindent tudhattam volna meg tőle. Amint nagypapa kézen fog engem az unokáját, és sétálunk az erdőben miközben mesél. Kegyetlen az élet, mert elvette mindkét papámat. Nem tudom eldönteni, hogy normális dolog- e ilyen fájdalmasan rájuk gondolni pedig már rég elmentek.

Egyáltalán nem volt kedvünk hazamenni, így egy ital erejéig beültünk a fenyőkkel körbe vett étterembe. Az egyik terem üresen állt, ott ültünk le kb. tízen egy asztalhoz. Bár szomjas voltam, még sem akartam üdítőt kérni mert nem tudom megfogni a poharat. Aztán egy szívósál megoldotta a gondomat, és közben nagyokat röhögtünk.

Elalvás előtt visszagondoltam, a tíz éves kislány bizakodására. Aki a priccen a bezárt falak közt, merésen arra gondolt, hogy 18-éves korában fehér ruhában az oltár előtt áll. Ehhez képest életében nem volt még barátja, de már ismeri a szenvedések keserű ízei.

Még gondolni sem akartam rá, hisz csak most vesztettem el a kicsi Bogár nevű puli kutyámat. Akit apám és húgom vett a vásárba, a kis fekete gombócnak apró fekete szemei annyi huncutságot rejtettek. Persze csak akkor láthatta az ember, ha megtalálta a fejét. Rendkívül okos és ragaszkodó volt, visszahozta az eldobott botot hanyatt vágta magát ha megkérdeztük tőle, hogy fekszenek a szép lányok. Imádtam a mellkasán fehér kis mellényét, szerette a familia nagyon. Ezt ő nagyon jól tudta, mert addig vonyított még be nem engedtük mikor anyuék elmentek. Persze, hogy nem volt tanulás, átengedtük magunkat a játéknak. A kis vakarék szinte napról napra mérgesebb lett a járókelőket eszeveszettül ugatta, és rengeteg vidám dolgot csinált.  Álladóan a nyomomba volt, ezerrel rohant utánam a hóba ha hanyatt dobtam magam nyaldosni kezdett én pedig röhögtem. Két lábra állt és táncolt csak foglalkozz vele, olyan volt mint egy ember. Gondolt egyet belökte az ajtót, és már bent is volt ezért még anya sem mérges. Féléves volt mikor napról napra bágyadtabb lett, és alig akart enni ez nem vall rá. Csak bánatosan lábamra tette fejét, én pedig simogattam többé már nem ugatott Bogi. Hiába adott neki tömérdek injekciót az állatorvos, nem segített rajta valaki megmérgezte. Azon a vasárnap délután nem mentem hozzá ki, mert nem akartam látni a szenvedéseit. Húgom szinte végig mellette volt, estére elpusztult. Húgom kék mellényébe csavarta, amibe Bogi imádva bele véste a fogát. A fenyők alá temették, én csak napokkal később tudtam lemenni hozzá. Hetekig sirattam nem bírtam belenyugodni, szinte minden rá emlékeztetett. Megfogattam, hogy soha többé nem lesz kutyám. Ha lesz is előbb építek egy nagy kő kerítést, hogy ne tudják megmérgezni.                       

Két nappal az unokabátyám esküvője előtt, ép a tortával tartottunk hazafelé. Amikor is apám üvöltött anyuval, be kell menni Pécsre mert dolga van. Hangsúlyozom nem tudom, hogy szeretettből-e (bár nem bírjuk egymást) vagy csupán önzésből-e. de vett egy fajta tiszta puli kutyát, aki sanyarú sorsban élt hatod magával egy picinke bokszban. Az öregasszony azt sem tudta, hogy mennyi idős csak rávágta, hogy egy éves. Apám választotta ki, mert nem voltunk hajlandóak bemenni vele. Nagyon félt mikor beültek az autóba, rá se bírtam nézni gyűlöltem. A loncos bozontos eb ép a nagy piros nyelvét dugta ki rám, amikor felnéztem hiába nézel rám a gürő szemeiddel. Akkor sem érdekelsz mordultam rá, te meg hogy tudtad megvenni. Hogy tudsz ilyen gyorsan váltani, nem értelek. Bengyzinek neveztük el, hogy legalább neve legyen a szerencsétlenek, nagy rádió alatt feküdt a konyhában. Hiába zavartuk ki csak morgott, egyetlen vágya volt mindig apám mellett maradni és ettől nem tágított. Baromi büdös volt a szoknyás szőre miatt, állandóan felsöpörte helyettem a konyhát. Másnap lenyírták a szőrét, és egy rossz kádban megfürdette apám. mi meg szét röhögtük az agyunkat, ahogy mindketten megküzdenek egymással.

A lakodalmi hétvégét bengyi elég nehezen viselte, ugyanis hajnalig vonyított a szomszédok elmondása alapján.  Újból vissza zökkentem, a suli nyomasztó hangulatába. Mivel közeledett az évvége, egyre idegesebb lettem mert kérésem ellenére sem feleltem néhány tanárnál. Ráadásul a matekos hárpia egyik óra végén, odajött hozzám. És közölte, hogy nem kéne ide járnom mert nem fogom tudni elvégezni a gimit próbáljam meg magánúton letenni. Paprikavörösen sarkon fordultam, és közöltem vele, hogy nem fogom magánúton elvégezni. Mert nem vagyunk gazdag család, és szerettem a társaságot ha rajtam múlik elvégzem és nem magára fogok hallgatni. Tudtam, hogy ezt még megkapom tőle mert anyunak már mondta, hogy megfog buktatni. Miután jól kidühöngtem magam, a fizika és kémia tanár egy személyben. Megkérdeztem tőle, hogy mikor felehettek és melyik anyagrészből. Még te kérded, hogy melyik anyagrészből nevetnem kell rajta majd gúnyosan felelte. Hát az egész éves tananyagból, egy hét múlva mindkét tárgyból. Szóval elég kemény volt, közben zsinórban feleltem olyan tárgyakból amikből év közbe is volt lehetőségem. Természetes rettentő ideges voltam, ezekben az időkben alig bírtam enni és rengeteget sírtam. Mert nagyon féltem, és aludni sem bírtam anya már a drága banánt is megvette júniusban csakhogy egyek valamit.  Szinte minden vizsga előtt, hánytam és a gyomromba gombócot éreztem. Anya pedig a kemény vizsgák előtt, azt mondta nekem Henikém „csak szép nyugodtan ahogy a csillag megy az égen”.    

A kémia és fizika vizsgán, végre rájött a tanár, hogy nem vagyok hülye gyerek. Bármennyire is megakart szívatni, a végén ő magyarázkodott, hogy mért is ad rosszabb jegyet. A matek vizsgán már teljesen összeomoltam, szerencsére ez volt az utolsó. Szinte reszketem annyira féltem a hárpiától, megfogattam hogy mindenkép átfogok menni ha gutaütést is kap a hárpia akkor is. Judit és még néhány barátom együtt izgult velem, de már sírás nélkül nem bírtam tovább. Aztán végre eljött negyedik óra, csak ültem csapzottan. És egész testemben fáztam, pedig kint sütött a nap. Judit mellettem volt, mert ő fog írni nekem a hárpia megérkezett erélyesen becsapja az ajtót. Jó hangosan közli velem, hogy a kegyelem kettest megadja mert szépek a jegyeim. Megpróbálok jó pofát vágni az egészhez de nem igazán sikerül. Kérdései nagyon megalázóak és óvodásak voltak, egy kosár alma meg még egy kosár az mennyi. Aztán meguntam és elkezdtem mondani neki, a logaritmus szabályát. Rám szolt, hogy ezt nekem nem kell tudni, ilyeneket csak az ötös tanulóknak kell tudni. Hirtelen közölte, hogy a kettes meg van ezzel be is fejeztük. Tettem egy utolsó színesi kérdést felé, tanárnő jövőre is maga fog tanítani bennünket. Nem jövőre másik tanárt kaptok, a szavak hallatára örülni kezdtem. Örömömet igyekeztem leplezni, nem tudom sikerült-e mert a röhögés fojtogatott. Különben se érdekel ha észreveszi, ö se mutatott felém semmi emberiséget most én is közönyös voltam de jól esett. Meg  csináltam Judit kész vagyok a vizsgákkal, és ami fontos a számomra. Hogy bebizonyítottam a tanároknak, hogy nem vagyok hülye és így is lehetnek céljaim az életben.

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Keserű igazság

 

Úgy még egy hónapig maradt közömbös számomra bengyi, nem tehetett róla szerencsétlen kutya. Csak annyira fájt még a lelkem, szóval nem tudok gyorsan váltani. egy – két nappal később, hogy bengyi hozzánk került. Állandóan a konyhában tanyázott még akkor is ha apám nem volt otthon. Anya egyedül volt vele, a sokadik kizavarásra sem óhajtót kimenni. Így anya egy kicsit megcsapta, bengyi úgy elment, hogy egész délelőtt kereste. Végül a pince dombon az eresz alatt találta meg, hosszú évekig itt is aludt esőben, hóban, fagyban. 

Egyik délután mikor hazaértünk a szőlőből, egy kis kaját vittem neki. Most is a pince dombon ült, nagy piros nyelve pedig a földig ért. Bengyi kezdtem hívni a nevét már értette mert figyelt rá, de nem mozdult. Már pedig a kezemből fogsz enni gondoltam, és a hurkát a kezembe tartottam. Gyere nagyon finom kaját hoztam neked, ne félj nem bántalak. Csak már elegem van, hogy a kutyánk vagy és még sem simogathatlak meg. Na gyere már ide hozzám, hogy még jobban csigázzam a gyomrát úgy csináltam mintha enném a kajáját. Erősen nyalta a száját pillanatok alatt lerohant hozzám, még a farkát is csóválta. Miközben simogattam ő befalta a kaját, ezután elválaszthatatlanok lettünk. Az autó hangját már messziről felismerte, és tombolva ugrándozott rajtam mikor haza értem. aztán az élet furcsa játékot űzött velem, mire tényleg megszerettem. Addigra egy róka tévedt hozzánk, egyik hajnalon. Érdekes bengyit teljesen hidegen hagyta a büdös róka, csak mikor apám kergette a dögöt. Akkor kapott észbe, hogy neki is csinálni kéne valamit. De már késő volt mert apám agyon ütötte a rókát, és bengyi a közelébe se ment. Az állatorvos rögtön felküldte velünk Kaposvárra, hogy nem-e veszett volt a dög.   Másnap már jött is az állatorvos, hogy el kell altatni mert a róka veszett volt. De anya nem engedte, így hát tíz napig megfigyeltük természetes bengyi tíz nap után is makkegészséges volt.

A vizsgáim után jól esett, felszabadultan rohangálni húgommal az udvaron. Azonban ez a móka nem tetszet bengyinek, féltésből össze csipkedte a lábam szárát.

Nagyon fáradt voltam, és néhány kilóval könnyebb is. Szinte egy hétig csak aludtam, anya pedig a szőlőben volt így be voltam zárva a lakásba. Úgy dél felé sikerült is felkelnem, első dolgom volt, hogy bengyit beengedjem. Mert tiszta erőből az ajtónak rohant, mikor meg hallotta hogy fent vagyok.  Anya mindig egy pohár málnát tesz az asztalra, ez az én hülye szokásom. Felkelés után mindig iszom egyet,  de egyedül nem tudom elkészíteni vizet meg éhgyomorra nem iszom. Nem gondoltam, hogy semmi sem fog változni ha betöltöm a tizennyolcat. Anya ugyanúgy szeret mint gyerekkoromban, szóval minden úgy működik mint az ellőtt. Csak a társadalom szempontjából nem, pláne ha nem vagy egészséges. Ugyanis percek alatt összetörhetik az álmaidat, szóval rendesen magad alatt leszel. Behívtak mücsöre ahol megállapítják, hány százalékos rokkant vagyok. A sok rokkantnak mondott ember, a váróban még elesettebbeknek látszottak. Még egy lapáttal rátettek a bajukra, aki meg igazán beteg volt az igyekezett titkolni a betegségét. Sokan felháborodva hagyták el a vizsgálót, mert bárhogy is tekerték a mondandójukat. Mégsem kapták meg, a rokkantsági százalékot. Annyira nem illettem ide én még tele voltam, bizakodással és külön célnak tűztem ki magamnak. Hogy dolgozni fogok, és efelől nem tágítok. Aztán behívtak komoly és ideges voltam, mert vártam az ítéletet amit egyáltalán nem könnyű elviselni. A doki úgy bánt velem mint egy hímes tojással, félve megkért, hogy ha tudok álljak fel és lépjek pár lépést. Végül rámondta, hogy száz százalékos rokkant vagyok vagyis végleges az állapotom. Mint ne mondjak rendesen bedöngöltek a földbe, nagyon nyugtalan és felettébb csalódott voltam.

Bezzeg a Petőben önállónak számítok, és otthon is segítek. Akkor nekik mért vagyok ilyen béna, anya segíts mert megörülök. Mért is tanulok, ha fél perc alatt elkönyvelték, hogy ennyire béna vagyok. Na itt és most hagyd abba Henikém, ez csak egy papír és csak az fontos amit te csinálsz. Mit gondolsz hány mozgi, tud ennyit segíteni mint te. Persze anya csak vigasztalsz, ez itt nem a vigasztalás pillanata. De nézd meg rajtad kívül még  hányan mondhatják el magukról, hogy mozgalmas életük van. Igazad van anya, de nem akartam ezt teljes életet akartam. És ki mondta, hogy nem lehet teljes életed? Senki csak olyan szar érzés, nahát akkor meg felejtsd el. Azért még egy darabig ezzel a témával feküdtem le, és ébredtem. Egyik délután átjött keresztapám, és szóba került a dolgom. A szobában voltam, igyekeztem befogni a fülem szinte már szorítottam. De így is meg hallottam a Henike sosem fog dolgozni, bármenyire is igyekszik. Legalább kap egy kis pénzt, majd kijelentette de jó, hogy nem hallottam ezt. Épp, hogy hallottam a kegyetlen szövegét,  megfogadtam, hogy én fogok győzni.     

 Sofi jó tanár létére, nyáron is rendületlenül is tanított. Én pedig élveztem, mert rendszerint láthattam és kijött jött hozzám. Imádtam, hogy ketten vagyunk, és csak lotyogtunk angolul na meg persze nevettünk. Magát a nyelvet is szerettem, de ő rengeteg pluszt adott nekem így játszva és gyorsan haladtunk.

Közben elkezdtük építeni a barátságunkat is, és nagyon jól megértettük egymást. Naphosszat csak beszéltünk ilyenkor eltűnt a tanár diák kapcsolat csak mi voltunk. Némi korkülönbség van csak köztünk, igazán jó barátnők lettünk szinte minden megbeszéltünk egymással. Már jobban ismertem mint a saját tenyeremet, annyira szeretett volna már egy kisbabát. Ne aggódj kezdtem, biztosan sikerül hamarosan a baba is és még boldogabbak lesztek! Közben megismertem általa a Kínai kultúrát is, mivel ő már volt kint a férjével. Így könnyű volt neki mesélni Kínáról, élvezte, hogy érdekel minden kis részlett. Ő is tudott rólam mindent, de a sérültségem okát nem fedtem fel előtte. Mert zárkózott voltam még mindig, és nem tartottam fontosnak pedig érdekelte a dolog. Így hát anya beszélt róla ismét, én pedig feszültnek éreztem magamat. Sofi olyan maradt mint a beszélgetés előtt, sőt rám is mosolygott. Mintha érezte volna, hogy zavar a dolog nem tudtam. Hogy ezek után mit fog érezni, egyáltalán nem bírnám ha sajnálna. Különben is senkinek semmi köze hozzá, hogy mi a bajom elég ha a család tudja. Csak annyit kérdezet még, ugye más baja nincs a Heninek? Úgy értem, hogy akár gyereket is vállalhatna. Nem ilyen gondok nincsenek, de ez még a jövő titka lesz válaszolta egyszerűen anya.

Elég sokat jöttek barátnőim a nyár folyamán, legtöbbet Judit. Akivel egyáltalán nem voltunk összhangban, más volt a gondolatmenetünk a dolgokról. Ö erősen vallásos és ezt gyakran ki is nyilvánította, engem pedig teljesen hidegen hagy a vallás. Szóval, hogy isten akarja, hogy pl. szomorú legyen ez teljesen hülyeség. Egészséges létére ő sokkal visszafogottabb volt, mint én pedig mint mindig eleven és baromi beszédes. Amit nem bírtam elviselni az az egész napos ülése, ezért elkezdtem mozgatni. Sétálni vittem a faluba, vagy kirándultunk Szent Lászlóba ide anya vitt ki bennünket és jött is értünk. Jól szórakoztunk és igazán ekkor éreztem magam jól vele, ő még zenét is ritkán hallgat. Ezért nem értem, mért is voltunk olyan sokáig jó barátnők.            

 

 

Mindent ki lehet bírni!

Egyáltalán nem ízlett a suli kezdés, még akkor sem ha gondok akadtak  otthon. Igaz a veszekedések iszonyúak voltak, és baromira megviselt. Szinte mindig bele ivódtam mert nem bírtam elviselni, hogy anyát  ocsmány szavakkal illette. Néha azonban apám úgy gondolta, nekimegy anyunak és ki tudja mit tett volna. Ha nem ordítok anyunak, hogy vigyázzon így csak erővel meglökte a lépcsőn. De lélekjelenlétét megtartva nem esett le. Viszont apám egy időre elfelejtette a verekedést ugyanis szőlő közé lökte apámat anya. Közben baromira halálfélelmem volt, és egész tesztemben remegtem a félelemtől. Hiába akartam segítségért kiabálni, egy hang sem jött ki a torkomon. Mikor anyát végre megfogtam, és zokogtam ő még mindig fetrenget a tökék közt. Tiszta szívemből utáltam és rá se bírtam nézni, és otthagytuk a pincénél.

Aztán persze én is megkaptam tőle, hogy te nyomorék hat éven keresztül hordtalak Pestre rád áldoztam az életem. Igaza volt a munkatársamnak, hogy mért nem adtalak be valahova. Nem tehettek róla, hogy így születtem és tudod mit jobb lett volna, ha nem ismerlek mert te senki vagy számomra. Még, hogy áldoztál valamit gyerekért mikor arra sem méltattad magad, hogy el gyere érte egyszer is mondta neki anya. Nagyon bántott, hogy ezt mondja nekem volt amikor hetekig hónapokig nem beszéltem vele.

A töri órák átka, hogy a tanárnak ha úgy tetszet torka szakadtából üvöltött. Én pedig mindig megijedtem, a tanár jókat derült rajtam. Így történt, hogy mikor nagyon feszült voltam inkább el lógtam a töri órákat. Ilyenkor győztem megnyugodni, és sikerült is nem érdekelt, hogy arra jövő tanárnak azt hazudtam, hogy nincs órám.

Nagybácsimnak aki igazán beteg volt, a cukor ráhúzódott a szemére és évek óta vak volt a és még más betegsége is volt. Szegény annyira hitt a paksi természet gyógyászban, hogy a sokadik kezelése után engem is elhívott. Eleget tettem kérésének, és elmentünk bár nem bíztunk benne. De legalább Miki bátyának örömet szereztem, néha nem értettem vele egyet de nagyon szerettük egymást. Temérdek ember csodálkozót rajtam a váróban, mikor vidáman belibbentünk. De ez nálam természetes, most mit legyek szomorú úgy se lesz jobb! Így is mentünk be, a „dokihoz” most nevezzük így az illetőt. Akinek igazán tetszettem, de igazából nem tudott mit kezdeni velem először. Aztán még egyszer behívott, és miközben vártuk az őszes kedvem elment az egésztől. Mert láttam a felnőtt embereket sírni fájdalomtól, ahogy lábunkon keresztül elhajtja a vesekövet. Nem paráztam á egy csöppet sem, csak azt a nagy ízét azt a keverő lapátszerűt rá ne. Nyomja a talpamra mert akkor visítok esküszöm, pedig távol áll tőlem a kényeskedés. Megpróbálok segíteni rajtad, a bácsikád mesélt rólad hát bele való csaj vagy nem mondom. A keverő lapátot bekapcsolta, és elkezdette masírozni a talpamat üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. De szégyelltem volna anya kezét szorítottam, és röhögtem mert a doki hülyéskedett velem. A sok nyúzbálás úgy éreztem, hogy lazább vagyok és izmaim mintha újra élednének. Hazára pedig kaptam egy fából készült gubacsos talpmasírozott, és valami undorító löttyöt melynek még a szagától is hánytam. Húgom aki épp nyaralt még Miki bátyáéknál, sírva fakadt és még a hideg kirázta ahogy mesélték, hogy kezelés. Lehet, hogy jó lesz, bizony engemet is elkapott megint egy kis reménysugár. Hogy jobban fogok menni, és saját magam is masíroztam a lábam. Örültem, hogy iszonyú vörös a talpam és néhol kék zöld foltjai lettek de löktetett. Azt hittem, hogy ez jó napjában többször csináltuk. Húgom olyan odaadással csinálta, hogy bele adott minden anyait és anyait. Még egy alkalommal voltunk Pakson, megint vesztettem csak becsapás volt, meg gyógyít. Ennek is vége, nem sírtam csak annyit mondtam, hogy leszarom az egészet. Kislányom ne légy elkeseredve, hisz te az állapotodhoz képest nagyon jó vagy! Mond több pénz is veszett már Mohácsnál, jól van anya csak felkavart.

A suliban semmit sem tudtak a kísérleteimről, egyébként nem sok minden változott. Nem is volt időm többé filozni rajta, mert Sofi elvállalta további tanításomat nagy örömmel jártam hozzá. Épp, hogy végeztem órák után rögtön mentem Sofihóz. Ugyanis ettől az évtől  máshol tanított nagy bánatomra, két órát tartott egybe élveztem. Hogy vele minden olyan simán megy, a másik tanárnál kifejezetten unom az órákat.

A tanárok olyanok voltak mint a jégcsapok úgy éreztem én vagyok a fekete bárány. Még a leghülyébb tanuló is több segítséget kapott, mint én. Nem azért mondom, hogy külön odafigyelést kívánok (azt ki nem állhatom) de a felelésre annyi esélyt. Kellett volna adni mint a többinek, nem kéne így elszigetelni a többiek. Azonban ez nem volt elég, a tanároknak az osztályfőnököm megint nagyot alakított. Mondhatom nemes cselekedet (gratulálok tanárnő) csak azt tetszett elfelejteni, hogy bármenyire az iskolán kívül akarnak tudni nem fog menni. anya túl komoly volt, és nem értettem mért ilyen mindig mosolyogni sokkot mikor találkozunk. Szia, mért vagy ennyire komoly gond van? Á dehogy, mi volt ma terelte el a szót. Jé vajon mért áll a falkavezér (az osztályfőnök nevezte magát így,) a kijáratnál? Viszontlátásra köszöntem neki, és  már indultunk is volna ki. Várj egy kicsit beszélnem kell veled, most kaptam meg a kegyetlen döfést tőle. Örülök, hogy ilyen jól tanulsz és már elfogadod a segítséget kezdte nyájasan. Igazán szépen teljesítess de egyre nehezebb lesz, és mivel mozgássérült vagy. Bármikor abba hagyhatod az iskolát, szerintem ez lenne a legjobb. Tanárnő mozgássérült vagyok de tanulni akarok, nem azért  kezdtem el, hogy most abba hagyjam mert nem tetszik a képem. Biztosíthatom, hogy lefogok érettségizni bárhogy is legyen!

Már harmadikosak voltunk, az osztály kettészakadt vagyis  elkezdődött a klikkesedés. Néha úgy, hogy a kitűnő tanulók és néhány gyengébb tanulót akik ők befogadtak jól el voltak. Aztán többiekkel nem foglalkoztak, nem tudhatom, hogy a kirándulásokon. Hogy alakult ez a viszony, mert én ezekből ki voltam zárva. A mi barátkörünk négyen nagyon jól éreztük magunkat. Nem azt mondom néha volt, egy kis mosoly szünet Judittal. Igazából nem értettem, hogy mért is haragszik ez olyan időszakos volt. Néha az is gond volt, hogy Ildivel mentem át a másik terembe féltékenységi rohama elviselhetetlen volt. Pedig azt is megtettem, elmentünk húgommal a baptista miséjére a kedvéért. Egyáltalán nem érdekelt, hiába ez távol áll tőlem.

Új osztályfőnökünk lett mert  a falkavezér szülészire ment, bíztam, hogy jobb lesz. De hamar felébredtem csipkerózsika álmomból, mert ő még rám se hederített. Mintha azt közölné minden egyes alkalommal velem, hogy mi a fenének vagy még itt. Belőled úgy sem lesz semmi, tehát felesleges vagy! Pedig komolyan mondom még fel is bosszantottam, és jól is esett. Tesi tanár volt én meg bementem órára, és elkezdtem tornázni mint az osztálytársaim. Látni kellett volna az osztályfőnök sápadt és rémült képét.

Persze, hogy marhára féltetek mert rohamosan közeledet az évvége. És még mindig bent vagyok, tudomásom szerint az idejárt sérülteket. Mindig sikerült valahogy kivágni érettségi előtt, szóval elég gyéren voltak akiknek sikerült. Mint mindig az igazgató, most is megtette áldásos tevékenységét. Közölte anyuval, hogy nem érettségizhetek mivel nem tudok írni így nem is lehettek felkészülve  az érettségire. De mivel látják az igyekezettemet, így önzetlenül felajánlott egy sima négy osztályos gimnáziumi bizonyítványt. Milyen nagylelkű felajánlás a semmiért, ha azt hiszi elfogadom nagyon téved. Persze őrjöngtem és nemcsak én, hanem a családom is. 1 hónapig nem léptem át az iskolát, barátaimmal közöltem, hogy nem folytatom a sulit. Nehezen de elfogadták döntésemet, azok a tanárok akikkel egyeztetem az felelés időpontját nem értették mért nem jelenek meg. Leszartam az egészet szegény anya minden este győzködött, hogy menjek suliba. Nem érdekel nem megyek többé, más mozgássérült is van aki érettségizett én mérrt nem. Közben elviselhetetlené vált bennem, az állandó maró fájdalom mely egyre csak nőt. Az egyetlen aki vigasztalni tudott az anya, nehéz volt látnia. Hogy napról napra összeeszek, és nem érdekel semmi. Végül anya felhívta a Pető Intézetet, Bejczi Erika néninek elmondta, hogy mi történt velem. Erika még pár szót váltott velem, hogy nyugodjak meg nem lesz semmi gond és érettségizni fogsz. Pár nap telt el, és Erika néni hívott elmondta, hogy igazi fafejű az igazgatom. 1 órás veszekedés és győzködés után közölte, érettségizhetek és minden szóba kell megcsinálnom. Végre ismét eloszlottak a fekete felhők  a fejem felett, és megint van értelme az életemnek. Így hát teljes gőzzel indultam másnap az iskolába, persze magyarázattal tartoztam. Azoknak a tanároknak akiknél elmaradt a felelés, hamar megértették és új időpontot kaptam. Még a könyvtáros is örült nekem, igaz mikor odakerültem idegesítet a nézésével. De mindig természetes volt, nem egyszer megjegyezte, hogy milyen ügyesen közlekedek. Nem értettem mert a tanárok nem foglalkoztak, evvel a dologgal akkor mért pont ő. Elég sok időt töltöttem a könyvtárba, és néha beszélgettünk felelés után jó volt. A kérdésemre amint magamba feltettem elég sokszor, hogy mit néz. Most fény derült igazán meglepődtem, tudod a mennyem is mozgássérült. Ő is ebbe a suliba járt ő rosszabbul jár mint  te, mégis annyi erő van benne. Nagyon boldogok a fiammal, és képzeld már nagyapa vagyok és van egy egészséges fiúunokám. Gratulálok nekik! Közben azon járt az agyam, hogy milyen jó nekik már gyerekük is van.

Annyira tetszett, hogy néhány tanár megjegyezte anyukámnak, hogy ő is megérdemelné az érettségi bizonyítványt. Ez olyan pozitív megjegyzés volt, és nagyon büszke voltam anyára akit egyszerűen imádok.            

Évvége felé jártunk, ebben a tanévben legalább tízszer voltam beteg. Már elég sovány voltam, és ami nem tetszett elég nehezen jártam. Pedig igazán nagy hangsúlyt fordítottam a járásra is, de a sok idegesség nem tett jót az állapotomra. Sofin se tudtam eligazodni mert volt, hogy leszidott hibáztam a nyelvtanban. Pedig hányszor mondta, hogy amit nekem egy óra alatt tanít le, azt a suliban három órán keresztül tanítja. Este nyolckor már kedvem sincs odafigyelni, mert fáradt vagyok. Bizony néha feldúltan és csalódottan mentem haza, ilyenkor megfordult a fejembe, hogy abbahagyom az angol tanulást. Aztán aludtam rá egyet és vége szakadt a hullámvölgynek úgy gondoltam, hogy ő is és én is csak fáradtak voltunk.     

Az utolsó fekte levest a biológia tanártól kaptam, csupán csak azért mert bioszból akartam érettségizni. Tett róla, ne tegyem mert inkább   lerontotta a kövér ötösömet ingó – bingó hármasra. Biztos röhelte, hogy ép egy mozgi akar nála érettségizni.   

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Akkor is győztem  

Szokták mondani, hogy a bumeráng visszajön ha elhajítják. De én el se dobtam, akkor meg mért szívók mint a torkos borz. Hát nem volt elég, hogy az igazgató három évig figyelt és faggatta a tanáraimat a tudásom felöl, mert próbált kitenni a suliból. Most még a magyar tanárom is lett, úristen mi lesz ebből. Ráadásul férfit magyar tanárnak el sem tudtam képzelni, még mindig nagyon hiányzott Erzsi néni. A regények sivár tárgyalásánál láthatóan kínlódtam, mert eszembe jutott az ő. Élményekkel fantáziával dúsított beszélgetései nála élt mindenki, legfőképpen én. Akinek be nem állt a szája, és gyakran a poénoktól majd szétdurrantam a röhögéstől. Most meg úgy ülök itt mint egy nyugdíjas csiga, akinek semmit mondó a volt igazgató órája. Nem sokáig tartottam tőle, hisz bármi van most is szereznem kell jegyet. Csodák csodájára megengedte, hogy feleljek egy hetet adott a feküszülésre. Pontban tízkor ahogy megbeszéltük ott voltam az irodája előtt, soha nem féltem egy piti kis magyar feléstől mint most. A kép amit eddig rólam alkotót, fokozatosan össze gyűrte magában. És a sziklát amit felém emelt, az ma teljesen leomlott előtte mert el volt ájulva tudásomtól. Ez tipikus rút kis kacsa esete, mintha most tudatosult volna benne, hogy tényleg van eszem. Ötös kaptam és ez még nem minden, mert Judittal közölte, hogy többet tudok mint ők.

Közeledet a karácsony és én nem tudtam, jól oda hatni rá. Pedig magát az ünnepet nagyon szerettem, az más kérdés, hogy már nem teljes a karácsonyunk. Épp készültem az első angol nyelvvizsgámra, ami rögtön újév után lesz. Sofira hallgattam így csak alapfokúra mentem, azért még volt mit tanulni. Naphosszat csak könyv fölött ültem, mert minden szót be akartam vágni. Nehogy gyatra legyen a szókincsem, közben már nagyon fáradt voltam.

Mónival elkezdtünk egy nagyon jó szokást, december 23-án este. A hóesésben elmentünk sétálni, és közben kellemes ünnepeket köszöntve. Betértünk egy –egy baráthoz, akik igazán örültek nekünk.

Emlékszem szakadt a hó 1995 január 2-án, amikor is a nyelvvizsgám volt. De nem volt különös jelentőssége, anyát sem érdekelte ha egyszer menni kell akkor nem a havat nézzük hanem megyünk mondta. Esküszöm zabszem se fért meg a hátsomba, annyira ideges voltam. Rengetegen vártak a vizsgára, volt aki tíz perc alatt kint volt de olyan is akadt akit fél órán keresztül nyekktettek és nem ment ötről a hatra. Úristen én meg fogok bukni, vigyél haza anya ez biztos nagyon nehéz. Nyugi kislányom bemész, rögtön angolul köszönsz és folyamatosan beszélsz meglátod sikerülni fog! Én következtem anya betámogatott, mindjárt köszöntem és bemutatkoztam. Közben az időjárásról kérdeztek, majd egy képről és egy sitúácioról kellett beszélnem. Tényleg rövid időn belül, mosolyogva küldtek ki nem tudtam még, hogy sikerült – e vagy nem. Egy kicsit megkönnyebbültem, de még messze volt a délután három óra amikor is érdeklődni lehet. Végül nagy nehezen hármat ütött az óra, még a fülem is befogtam mikor anya telefonált. Henikém gratulálok sikerült, egy kicsit sírtam örömömben. Hívjuk föl sofit anya, át akartam vágni de ő érezte, hogy sikerült. Drága Henikém csengtek sofi szavai a fülembe, büszke vagyok rád! Köszi de nélküled nem sikerült volna, mert te biztattál.           

Egy péntek este a szalagavatómra készültünk, most boldognak kéne lennem tudom. De helyette sírtam és féltem, mert a father oltári részeg. Mindenkivel kötegszik ordít és csapkod mint egy örült, bármelyik percben üthet. Megint megkaptam, hogy nyomorék semmire kellő vagyok. Te meg alkoholista vagy utállak, az ordítástól kiszáradt a szám és remegtem. Ja egyébként kösz, hogy ismét emlékezetesé teszed az életem egyik fontos napját. Anya kérlek ne menjünk el, már nincs is kedvem úgy sem fogok hiányozni senkinek. De ez a szalagavatód kislányom, és ilyen nem lesz mostanában. Végül is elmentünk és ő is jött, szegény anyunak volt a legnehezebb mert állandóan fegyelmeznie kellett. Pedig szívesebben hagyta volna otthon tudom, mi is ezt tettük volna húgommal.

Az a sok ember azt hihette, hogy minden rendben van mert kifelé ez látszott rajtam. Judit és Ildi fogott közre mikor elindultunk, semmit sem éreztem mintha kiégtem volna. Vangelis paradicsom meghódítása zenéje, mérhetetlen erőt adott miközben a hideg is kirázott rájöttem, hogy megérte küzdeni. Mert már eljutottam idáig, feltűzzék az 1991 – 1995 kék szalagot tudom ez még vajmi kevés talán egyszer. Majd csak egy küzdelmes emlékként fogok visszatekinteni, amely végül csak sikerül.

Ekkortájt félhosszú volt a hajam, ugyanis fogadtunk húgommal. Aki azt mondta, hogy nem bírom megnöveszteni én pedig csak azért is megnövesztettem.                              

Szaladtak a hónapok és már a többiek a továbbtanulási papirokat töltötték, szomorú voltam. Mert tőlem meg se kérdezték sőt, hallani sem akartak róla, hogy főiskolára menjek. Pedig tényleg akartam, magyar angol szakra és anya is jónak látta. Csak azt kérte tőlem, hogy pihenjek egy évet és következő évben próbáljam meg. Először hallani sem akartam róla, aztán éreztem az elutasítás teljesen elszigeteltek előle a tanárok. És akkor azt mondtam anyukámnak, hogy jó a következő évben pihenek. De szeretnék megtanulni számítógépezni anya beleegyezet, és belenyugodtam elkövetkezendő életcélomba.

 Egy darabig simán mentek a dolgok, az újdonszült igazgató aki évekig a földrajz tanárom volt. S akit nem így ismertem meg, mert ő rendszeresen feleltetett az órákon. Nem akart engedni érettségizni, ezt az osztályfőnök adta tudomásomra. Amikor is kiadta az érettségire jelentkező lapokat, aztán gúnyosan közölte, hogy te nem kapsz. De mért nem, hisz tavaly már megengedték az érettségit. Az tavaly volt vágta a képembe nyersen, a könnyeimmel küszködtem. Már nem is érdekelt a ballagási ruha körüli vita, hogy pepita rövid szoknya Petőfi galléros blúzzal vagy másik az számomra tök mindegy.                       

Rákövetkező héten az osztályfőnök járt úgy mint én, egy héttel ezelőtt. Tők fapofával odahajította elém a papírt, kitöltheted sikerült mondta félvállasan. Tudom a pestiek intézkedtek, és meg is köszöntem nekik közöltem vele.   

El sem hittem volna, ha nem a két fülemmel hallom meg amit két lány beszél rólam. Nem tudtam, hogy néhányuknak szálka vagyok a szemükben. A ballagási felvonulás kapcsán kerültem szóba, nem igaz, hogy szegény Juditnak kell még a ballagáson is kísérnie. Nem elég, hogy négy éven keresztül nap mint nap segítette ez már bunkóság és  felháborító mondták. hirtelen betoppantam az osztályba zavarba jöttek, kissé idegesen elkezdtem a mondókámat. Nem kell félnetek megnyugtatlak benneteket, nem megyek veletek és nem is leszek a közeletekbe a ballagáson. Juditot sem fogom zavarni kösz, hogy negyedikre kiderül, hogy egyeseket zavarok a jelenlétemmel. De hát mi nem is mondtunk semmit, kezdtek mosakodni. Hallottam de nem érdekel, tudjátok én is ember vagyok bármilyen hihetetlen nekem is vannak érzéseim.         

Az utolsó magyar felelésnél, tanárom most jóindulatból beszélt hozzám. Heni te nagyon jó vagy magyarból, de nyelvtanból egy kicsit gyengébb vagy! Sajnos nem adhatok négyesnél jobbat érettségin, ha gyengébb leszel nyelvtanból. Kérlek ne légy ideges majd, jaj tanár úr már most nagyon ideges vagyok. Nem tudom mit csináltam, de annyira megváltozott a volt igazgató velem.

Aztán eljött a zöld nap melyből nem maradhattam ki, ugyanis a hülyeségért sose kellett a szomszédba mennem. Már az öltözködésnél sem volt mindennapos, ugyanis bohócnak öltöztem. Sárgás csiri csárés gatyámat vettem fel, és a father piros nagy kockás ingjét amely úgy lógót rajtam mint tehénen a gatya. Közel sem voltam még kész, anya két csúfot csinált, és arcomra két piros szívet rajzolt és feltettem anya fekete kalapját. Természetesen minden anya megörökíti gyermekét, ha egy bizonyos időszak lezárul gyermeke életében. Kislányom úgy álltál miközben fényképeztelek, mint akinek semmi baja sincs. Teljesen meg voltunk zöldülve, de jó volt a hülyeség. Igyekeztem egy kis komolyságot magamra venni, mikor fizika tanárommal beszéltem. Ugyanis fizikából nem voltam lezárva, tanár úr mikor feleljek még. Heni már le vagy zárva úgyhogy semmikor, és mosolygott. Jó a kalapod mondta, köszönöm. Mentünk át és összetalálkoztunk a magyar tanárral, akinek nem kis meglepetés okoztam az öltözékemmel. Heni azt hittem te más vagy mint a többi, és nem csinálsz ekkora bolondságot. Tanár úr én is olyan vagyok mint ők, csak másban vagyok más.

A balagásom reggelére ébredtem, őszintén szólva semmi jelentőséget nem kerítettem neki. Mert hülyeségnek tartottam előre inni a medve bőrére, mi van akkor ha megbukok érettségin előtte meg ünnepelnek. Akkor kakukk van tudom, és a sok rokon előtt elkapáltam magam. Miközben felvettem undorító pepita szerkómat, bőgtem de jól esett. Na nem azért mert végre megszabadulók a sulitól hanem mert már annyira vizsgadrukk alatt voltam.

Hál istenek utoljára kell végig hallgatnom, az osztályfőnök üres beszédjét. Közben aprócska ajándékkal voltam elfoglalva, krepp papírból drót szárral egy kék rózsa és picike színes kő. Ebből tudtam, hogy csak Ladányi tanárnő lehetett akihez földrajz fakultációra jártam.           

Nem is állhattam az osztálytársaim mellé, hanem a vendégek közé ültem anyuval. Hidegen hagyott a dolog, így legalább olyan volt mintha anyu is ballagott volna. Egyetlen egy könnycseppet sem ejtettem, mert nem kötött ide senki és semmi most az egyszer erős maradtam.

Legszebb volt a dologban, hogy Sofi is eljött és az egész délutánt együtt töltöttük. Büszkén mutattam be rokonaimnak, az angol tanáromat és egyben a barátnőmet.

Egész éjjel nem bírtam aludni, nagyon kemény napoknak néztem elébe. Tök sápadtan és idegesen keltem, a szoknyám két héttel ezelőtt. Még passzentos volt, most pedig forog mint a ringispir teljesen külön érettségizek, a többiek sem néznek ki jobban mint én szóval rendesen izzadunk. Angolal kezdtem meg érettségit, csak néhány tanár volt bent és ezt még élveztem is. Itt még anya is bent volt megengedték, hogy bejöjjön. De látta, hogy nagyon feszült vagyok és kiment. Pedig nyílt voltam előtte, de ilyenkor még előtte is ideges voltam. Utána jött a matek amitől majd be rosszálltam, és puskám sem volt a kitalált lyukas cipőben. A saját hülyeségemtől, most falra tudtam volna mászni ha lett volna időm. Eléggé lefáradtam délelőtt, délután felhívott Judit mert már nem volt ott amikor végeztem. Nagy igyekezetem, hogy átvegyem a telefont, úgy bevágtam az ujjamat. A töri nem úgy sikerült, ahogy akartam mondtam neki majd még félórát dumáltunk. Másnapra rendesen bedagadt az ujjam, már csak könnyebbik van vissza a magyar és a földrajz. A vizsga szerencsére tegnap nem volt bent, remélem ma sem teszi tiszteletét nálam. Magyarral kezdtem ne izgulj szólt a tanárom, irodalomból húztam előbb. Remegő kézzel húztam, először örültem, hogy regényt húztam cím szerint Ivan Iljics halállát. Boldogan súgom tanáromnak, hogy ez tök jó majd bővében elkezdtem olvasni. Teljes köd borítja agyamat úristen most mi lesz velem, rájöttem hogy el sem olvastam. Halál sápadt lehetem levert a víz, én ezt nem tudom tanár úr vallottam be neki. Észrevették a tanárok is de nem tettek nagy jelentőséget belőle, mert pót tétel lehet adni. Azonban a volt biológia tanár cirkuszolni kezdett, hogy ne adjon póttételt hanem buktaszón meg. De mégis kaptam avval a feltétellel, hogy nyelvtanból nem húzhatok póttételt semmiképp sem. Épp, hogy elkezdtem volna a felelést Kölcseyből, az igazgató lépet hozzám. Ne blokkoj bejön a vizsgabiztos, ez a figyelmeztetés csak azért volt. Mert tegnap sikeresen, le blokkoltam amikor megjelent az igazgató. Nem volt semmi gond, mert csak beszéltem Kölcseyről még akkor sem akadtam mikor a vizsgabiztos kérdezett. Mikor befejeztem a nyelvtant is, nagy meglepetésemre a vizsgabiztos. Gratulált nekem nagyon szép felelés volt, és kezet rázott velem. Képzeljétek el gratulált a vizsgabiztos, újságoltam anyunak és a barátnőimnek. Közben úgy meg szorította bintra ujjamat nevettek, nem tudtam, hogy mi van. Mondjátok már a vizsgabiztos magyar tanár, most hülyéskedtek ugye. Nem ez tuti biztos válaszolták, ránéztem anyura aki mosolyogva bólintott. Tehát igaz, tők mindegy bele trafáltam Iván Iljics halálát amit nem tudtam. Ez is csak velem fordul elő, hogy a legkönnyebb tantárgyból póttételt húzok. Tetejére még az osztályfőnök is azt mondta, hogy jó voltam ez nála nagy szó. Szombat délután léptük át, utoljára az iskola kapuját anyuval. Olyan nyugtató érzés volt, végre pihentek és élvezhettem az életet. A terem egyik felén a tanárok álltak, a másik felén pedig mi. A tanárok minden egyes diáknál, mosolyogtak mikor átvették az érettségi bizonyítványt. A mosolyuk csak akkor fagyott arcukra, mikor egem szólított a vizsgabiztos. Sugárzó mosolygós arccal léptem ki, csak a fizika tanár mosolygót és érezte boldogságomat.

 Anya megcsináltuk, és látod nem tudtak rajtam kifogni. Viszlát tanárok többé nem keserítitek az életem, legalább megmutattam. Nektek, hogy egy mozgássérültnek is lehetnek céljai és véghez is viszi azt. Az összes dühömtől, és fájdalmamtól megszabadultam. Miközben hazafelé száguldoztunk, az esti bankettemre. Nem mentem el, mert úgy gondoltam, hogy feszéjezve érezném magam.                              

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Nincs pihenés

Bő egy hétig jól is eset a pihenés, reggelente nem volt szíve anyunak felkelteni. Így megint csak egyedül maradtam otthon persze, volt észre vettem. Mert volt, hogy ők keltettek fel, szegény bengyit már rég nem engedtem be. Ugyanis tavaly óta epilesziás rohamai vannak, ha véletlenül baja lenne nem tudnék segíteni rajta. Frászt kapnék, ha baja lenne és szenvedni látnám akkor inkább maradjon kint.

 Csendes vasárnap délután, nagyi egy kecskével lepett meg. Ugyanis nem akarta, hogy mostantól kezdve unatkozzak és tényleg akartam egy kecskét. Olyan kicsi volt az ölembe vettem, keservesen sírt anya után akit alig fél órája választottak el tőle. Fehér barna foltos kislány volt, nagy barna szemekkel annyira aranyos volt. Jennifer nevet kapta tőlem, mindig azt mondtam ha majd egyszer lány gyermekem lesz. Jennifer lesz a neve, addig is gyakoroljátok kecskémen a nevét. Megváltoztam mióta Jennifer az enyém, így nem éreztem magam. Annyira tehetetlenek és feleslegesnek, hogy nincs munkám. Igen ez az érzésem sajnos elég hamar úrrá lett rajtam, pedig anya rendesen befogott a munkába. Meg aztán baromira hiányzott a társaság, ami ugye megszűnt mióta nem járok suliba. Viszont ezt jenni és bengyzi nem bánta, mert állandóan velük voltam. Bizony ezt jól meg is szívtam, mert Jenni nem evett mikor nem voltam közelébe. Mikor meguntam, hogy egyfolytában csak mekeg levittem a kertbe. Cseresznyefa alá feküdtem, miközben Jennit hajtottam volna legelni. Húzzál már legelni öreglány ne nézzél, majd elkezdett dússálni. Röhögtem na menj már zabálni, nem érted, hogy nem leszek mindig veled.

Szinte rabja lettem az újságnak, az álláshirdetést böngésztem hátha találok valamit. De mindig letörten a végén, mert minek is lett volna nekem való munka. A szemem rátévedt egy mozgássérült fiataloknak szóló tábor lehetőségről, melyet a kerek világ szervez. Kíváncsi lettem de másik oldalról meg szorongtam, visszagondolva a volt tábori emlékekre. Szóval úgy rendesen megdolgoztatott belül, aztán döntöttünk anyuval. Húgom pedig azt mondta, hogy hülye vagyok ha nem megyek el.  Képzeld Henikém hívott Erzsi néni, gratulált az érettségidhez. Azta de kár, hogy nem voltam itthon. Azt üzente menj csak a táborba, mert jó lesz. És honnan tudja anya? Mert ő az alapítvány kuratóriumi elnöke, kislányom. Most esett le amit mindig mondott nekem, hogy vannak hasonló betegségű mozgássérült ismerősei mint én. Akik már elérték a céljaikat, és dolgoznak sőt másokon is segítenek. Hát ezért mondta, hogy ne adjam fel és legyek erős.              

Olyan furcsa érzés volt, ismét mozgássérültek közt lenni. Már vagy tíz éve nem voltam sérültekkel, és ez most nagyon kínai. Hamar összeismerkedtem hasonló kórú, illetve anyukám korabeli dolgozókkal. Anya néhány használati „utasítás” adott rólam, nem kell neki segíteni teljesen önálló. egy darabig még beszélgetek anyuval, első benyomásom. Az volt, hogy családias a légkör bár voltunk vagy harmincan. Mikor elköszöntem anyutól, azt hittem, hogy megszakad a szívem. Tetejére olyan szar érzés ragadott el, mint még soha. Vissza fogtam a könnyeimet, nehogy azt higgyék, bőgőmasina vagyok. Györgyi néni kísért a faházamba, ahol két orvostanhallgató lánnyal voltam együtt. Györgyi néni az elején segíteni akart, egy nem kell rámordulással hamar megértett. Elég sokat beszélgetünk így lassanként tökéletesen megismertük egymást. Én már csak dolgozni Györgyi néni, de sajnos nem találok semmit amit el tudnék végezni. Tudom ez nagy gond nektek, akik tudnának de nincs lehetőségetek. Szép lassanként mindenkivel megismerkedtem, nem semmi egy nap alatt barátságot kötni. Judit néni áldott jó humorát elfelejteni nem lehet, egyártalán nem foglalkoztak a sérültséggel. Pedig én baromira röheltem a sérültségemet, Judit néni észre vette. Na kaptam is tőle a fejemre, édős lányom (mindig így szólított). Te ugyan olyan ember vagy mint a többi, ne legyen kisebbségi érzésed. De nincs is Judit néni komolyan, közben eszembe jutott. Hogy mostanában mindenki ezt mondja nekem, hogy kisebbségi érzésem van. De vajon, hogy veszik észre rajtam nem értem. addig stimmel, hogy anya és Móni észre veszik, kapok is tőlük eleget ezért. Na de egy tök idegen, hogy és mért veszi észre rajtam. Jól van édös lányom erről még beszélünk, most gyere velem discóba. Soha nem voltam még discóba árultam el neki, miközben mentünk. Már ropták is a táncot tolókocsival és anélkül, engem sem kellett sokáig kéretni. Gyorsan megtanultam tolókocsisokkal is táncolni, aztán meg kézről kézre táncoltam. Mulatni meg mindig is szeretem, úgyhogy adtam is az érzéseimnek.

Érdekes dolgot észre magamon, az étkezéseknél ebben a társaságban nem vagyok ideges. Nem úgy mint amikor, nagy ritkán éterembe megyek ott ideges vagyok. A kirándulások alkalmával megtanultam tolni a tolókocsisokat, így én is gyorsabban mentem és nem kötöttem még egy embert, hogy fogja a kezem. Először minden ember furának tűnik, ha sérült és mégis sérült társaiért dolgozik. Titkon én is ezt szeretném, sérült társaimon segíteni remélem egyszer majd sikerül. Csodáltam haraszti Attilát, aki maga is mozgássérült imbolygó hajlott járással „küzd” nap mint nap. Mégis az alapítványnál dolgozik, sőt mi több ő szervezi a táborokat. Amelyek igen mozgalmasak, hogy úgy mondjam aludni nem nagyon kell. Az évek során mindenki mindenkit jól megismert, sőt a legvadabb dolgokat is megcsináltuk. De azt, hogy ki miért lett sérült azt soha nem firtattuk. Ez a téma köztünk olyan volt, mint egy tiltott zóna melyet átlépni senki sem akart. Ebben a táborban nem értettem mint újonc, hogy mért kell esti áhítatra járni. Melyre igen csak gyéren jöttek be, én sem akartam mert nem érdekel. Györgyi néni kedvért elmentem, ez amolyan kis mise. éreztem, hogy nem kellett volna bent maradnom. Láttam őket teljesen „kikapcsolni” miközben hallgatták a szentbeszédet melyet mindig más olvasott fel. Úristen mit keresek én itt, sokan sírva fakadtak miközben köszönetet mondtak az úrnak a „mai napért”. Ez se tudott megríkatni, hogy én milyen vagyok ez katasztrófa.

Szép lassan sétálok és nagyon el vagyok gondolkodva, ami velem történik immár harmadik napja. Most látom csak, hogy mennyi furcsa betegség van. Én meg azt hittem, hogy én vagyok ilyen szerencsétlen. Hirtelen valaki rám köszön tétovázok, hogy mit is köszönjek neki. Majd bemutatkozik Köváry János vagyok, az alapítvány ügyvezető igazgatója. Szia Csomor Henriett vagyok. Majd így folytatta, hallottam, hogy most érettségiztél gratulálok. Gondolom szeretnél valamit kezdeni magaddal, biztos valami elképzelésed. Dolgozni szeretnék, de bármennyire is törekszem nem sikerül semmi. Épp most indítunk egy három hónapos számítógépes tanfolyamot fiataloknak, és utána munkát adunk nekik. Te is megpróbálhatnád, nem vesztenél vele semmit. Mindig is szerettem volna számítógépezni, de tudod elég rossz kezem pl írni sem tudok. Nem szeretnék zsákba macskát árulni, ezért mondtam el, hogy mi van. Értem de meg kéne próbálnod, hisz vannak náladnál rosszabb állapotban lévők. Akik használják a számítógépet, közben nagyon boldog voltam. Hogy talán megtanulom kezelni a számítógépet, és pénzkereső leszek. Máris elkezdtem benne bízni kaptam egy esélyt, hogy teljes életem lesz mivel dolgozhatok. Akkor még nem tudtam, hogy ez a bíztatás volt a lehető legrosszabb. Amit Köváry Jánostól kaptam, én hülye kis naiv hittem neki. Iszonyú keserű fájdalmat okozott, éveken keresztül és a végén ki nevetett mikor könnyeimmel küszködtem. Vacsora előtt megismertem Kónya Zoltánt, aki szintén mozgássérült és a tanárom lesz. Ilyen bevalló emberre van szükség mint te mondta, jó volt hallani. Csak jó lett volna akkor tisztán látni, tudtam volna. Hogy ezek a szavak csak a beetetés kezdette, és tudni, hogy a végére el dorvulhatnak a dolgok.               

 Jó volt látni anyát, akinek rögtön újságoltam a történteket. Persze azután, hogy beteltem vele mert annyira hiányzott. Képzeld ingyenes számítógépes tanfolyam indul, a kerek világnál. Engemet is  hívtak a  három hónapos tanfolyamra, és képzeld utána munkát is adnak. Örülnék neki kislányom csak a kezed miatt tartok, hogy tudod- e kezelni a gépet. Nem nagyon hiszek benne, hogy fogod tudni kezelni. Én örülnék ha tévednék kislányom higgy el, persze, hogy megpróbálod. Legalább társaságban leszel, senki sem hitt benne még én sem, hogy fogok tudni. Számító gépezni a rossz kezem miatt, ez szar érzés volt. Mégis azt mondtam magamnak, meg akarom csinálni és elkezdtem. Gyakorolni az öreg hagyományos írógémen, nem egyszer véresre ütöttem az újaimat. Minden finom munkát elvégeztem, hogy ügyesedjen a kezem volt rá két hetem. Igaz néha üvöltöttem dühömben, hogy nem kibelezni a tököt. Pedig neked gyorsan megy anya, a kurva életbe nekem mért nem sikerül. A földre dobtam a tököt, ne nevess anya baszki nem látod, hogy nem megy. Ha van időd kislányom a dühöd mellet, vedd fel azta fránya tököt. És kezd pucolni, de már röhögtem a hígadságán. Anya figyelj sikerült, na ugye meg mondtam, hogy nyugodt légy Henikém. Bengyi végre visszanyerte régi formáját, mert nem találta helyét még nem voltam itthon. Jennit győztem kordában tartani, már ki kellett kötni. Sajnáltam szegényt de nem bírt magával, bejött utánam lakásba. Boldogan mekeget miközben szétszórta ürülékét, nem volt elég füvet legelni megrágta a fákat. Nem volt elég, hogy a kutya jött utánam ha kitettem az utcára. Már a kecske jött így haladtak utánam libasorban, a szomszédok meg derültek a látványon.           

 

 

Kételkedek magamban

 Örültem de rettenetesen féltem és ideges voltam, az első napon a kerek világnál. Emlékszem Judit néni teljes szívéből örült, hogy ismét találkozzunk. Korán volt még és rajtunk kívül, még senki sem volt bent. Örülök neki, hogy kezdődik a tanfolyam Judit néni. Ugye nem vagy idege édős lányom, mert ha az lennél megsúgom nem kell. Bevallom az vagyok Judit néni, na nem a tanulás miatt. Hanem a kezem miatt, mert rossz és félek, hogy nem tudom kezelni a gépet. Ugyan már, Zolinak ilyen keze mint a tiéd és mégis imformatikús. De a keresztanyám azt mondta, hogy gyorsan kell vele dolgozni és ezért bírni. Nincs igaza ne félj válaszolta, szorítok neked légy nyugodt         

Alig voltunk hatan a legidősebb negyven a legfiatalabb húsz éves volt. Szemét dolog volt, hogy rajtam kívül mindenki értett valamilyen szinten a számítógéphez. Így nem az alapok indultunk, hanem bele vágtunk a közepébe. Így én csak annyit tudtam amennyit átismételtek, ami szerencsémre nem nagyon ment nekik. Szép lassan, sokkal jobban tudtam az elméleti részt mint ők. Zoli jó tanárnak bizonyult, bár beszédje egy kicsit nehézkes volt így nagyobb odafigyelést igényelt.  A számonkérés idején aztán baromi ideges lett, persze tudom, hogy én voltam kisebb gond. Mert többiek tojtak tanulni, elvileg már tudni így hát mindig én adtam meg a helyes választ. Ezért sokszor összeakadt a bajszunk, nem téged kérdeztelek mordult rám. Jól van na bocs, de olyan könnyűeket kérdezel. Ja neked könnyű, de látod hogy többiek nem tudják, pedig nekik van már gyakorlatuk. Aztán az ötödik órán már oda ülhetünk a gép elé, hogy a dos parancsokat használjuk. Teljesen letörtem, mert még a klaviatúrára sem bírtam rá a kezem. Nem, hogy egy a betűt le tudjak nyomni az újaim sem engedelmeskedtek. Teljesen görcsben álltak, én meg bosszúból teljes erőből az asztalnak nyomtam a csupasz alkaromat. Hogy egy nyomorék billentyűt le tudjak ütni, iszonyú erőmbe került. Az sem ilyen nehéz, ha fél nap egy folytában kapálok. Észre sem vettem, hogy az alkarom közben tiszta seb lett tetejére állandóan vérzett. Nagyon szégyelltem magam a többiek előtt, hogy még így sem tudok írni. Zokogtam mert annyira meg akartam tanulni számítógépezni, és nem megy mert még ehhez is béna vagyok. Kimentem mert nem bírtam abbahagyni a bőgést, ilyenkor annyi minden szar dolog jut még az ember eszébe. Judit néni épp meglátott, mi van édős lányom szomjasak az egerek? Na tényleg mi a baj, azon kívül, hogy csurom vér vagy. Leszarom mondtam el keseredeten, Judit néni nem tudok írni mert béna vagyok nagyon. Telefonálhatok anyunak, hogy jöjjön értem mert nem folytatom a tanfolyamot. Normális vagy? Kérdezte szinte kiabálva, feladod mert nem tudsz írni elsőre. Azt hiszed mert egészséges vagyok, nekem sikerül minden hát a nagy túrót. Idegesen nyomta el a csikkjét, és most gyere az irodámba. Bekötöm a kezed nem hívod fel anyádat, hanem visszamész és gyakorolsz. Ilyen könnyen nem adhatod fel, ha kész vagy gyere be hozzám mondta. Adott egy puszit szeretlek mondta, én is és megöleltem. Valahol tudtam, hogy neki van igaza. 

Másnap újjolt erővel ébredtem, anya tudott mindent még azt is, hogy Judit néni a lelkemre beszélt. Próbáld nyugodtan csinálni, ne zavarjon, hogy néznek kislányom. Anya te is úgy beszélsz mint Judit néni, az is csak engem biztat senki mást nem. Mit látok ti bennem, amit én nem tudok ő is alig ismer és már ez a véleménye. Mert látja, hogy nem vagy hülye gyerek van kitartásod csak túlságosan érzékeny vagy. Úgyhogy csináld végig kislányom, ha nem sikerülne akkor sem vagy mindig itthon.

Na örülök, hogy megváltozott a véleményed édős lányom. Egyedül nem sikerült volna, ha maga és anya nem segítenek. Gondoltam, hogy anyádtól is kapsz a fejedre mondta nevetve. Még ma reggel is kaptam egy adag lelki fröccsöt tőle, hát nem volt kellemes dolog. Légy nyugodt Kónya azt mondta, ha nem tud megtanítani gépelni akkor vissza adja a diplomáját. Szegény Zoli ezt ne csinálja, nem tudtam, hogy öt is bántja a dolog.      

Általában kettesben beszélgettünk Csabával, még az óra el nem kezdődött. Tolókocsis mozgássérült, aki több éve szóciális otthonban él. 22 éves tehát egy idősek vagyunk, ő is érettségizet egy forma volt az érdeklődésünk. Így szinte órákon keresztül beszélgettünk, aztán elmesélte a szociális otthon hátrányit. Nagyon megrázott a dolog tudtam, hogy nem egy leány állom na de ennyire. Szegény, napokig kerülgetni egy hullát a folyóson. Na jó, ezt alapból nem bírnám. Azt hiszem mindketten színpatikúsak voltunk egymásnak, de soha nem szóltunk róla.

Zoli egy szövőszéket hozott nekem, nem tudtam mire véljem. Ülj csak mögé és kényelmesen tedd rá a kezed, közben beállított egy betűs programot nekem. Ezt fogod egész nap csinálni, akkor lesz jó ha egy hibád sem lesz mondta. Megfoglak tanítani számítógépezni, mert tudom, hogy képes vagy rá. Még így nehéznek bizonyult, de már nem volt visszaút. Miközben a többiek a dos parancsokkal kínlódtak, addig én keményen „játszottam”.  Lebuktam mikor Zoli kiment rágyújtani, én máris segítettem a többieknek. Heni te mit csinálsz, már megint segítettél neki. Nem hazudtam, de igen mert jó a feladata. Épp háttal álltam neki, így látta, hogy mosolygok. Szegény gyereknek az volt a büntetése, hogy újra kellett kezdenie a feladatot. Te meg nem segítesz neki, mert soha nem fogja tudni. Délután gyógytornás is megnézte a kezem, hogy alkalmas- e a számítógépezésre. Finom munkákat kellett neki csináljak, orr és fül fogás valamit karikát az összes újammal. Csinálsz te valamit a kezeiddel kérdezte, persze eszek vele. Sikerült megnevettetni őket, „semmi baja a kezednek” csak használd. véleményem szerint megfogsz tanulni számítógépezni, néha csinálj finom munkát a kezeiddel mondta.       

Persze még nagyon sok idő eltelt, amíg rendesen megtanultam gépelni miden erőfeszítés nélkül. Közben csak dicsekedtek az idegenek, hogy milyen jól megy nekem. Ilyenkor mindig én voltam a központ, Köváry még az újbóli rehabilitációmról is büszkén beszélt. Heni régen nem kapott gyógytornát ez meglátszik rajta, mondta. Azért süket nem vagyok, hogy a másik terembe rólam beszél. Azt is tudtam, hogy elítéli a Pető Intézetett mert a gyereket elválasszák a szülőktől. Te csak hiszed, rehabilitálsz én dolgozni akarok, és nem fogsz itt tartani gondoltam.    

Jócskán benne jártunk a szeptemberben, a gyerekek is az iskolát. Fent az integrált suliba jártak, és mikor vége volt az óráknak. Gyuri a mindig jó kedélyű, sofőr lehozta őket. Vagyis az alapítvány írták a leckéjüket, valamint gyakoroltak velük. Különböző sérültségű  gyerekek voltak, hamar világossá vált nekem. Hogy én itt nem bírtam volna tanulni, mert a gyerekeknek szabályosan bele rágták a tananyagot a szájukba. Györgyi néni mindig megbízott, hogy tanuljak néhány gyerekkel. Szerettem csinálni, de megköveteltem tőlük, hogy önállóan próbálkozzanak. Nem nagyon ment sőt az olvasás is gyatra volt, dixlexiászaknál. Kitaláltam, hogy mondatonként olvasunk, és fél év alatt elértem azt is hogy vissza tudták mondani a tartalmat is.

A vizsga ellőtt már névjegy kártyát kellett készítenünk, persze az egeret nem tudtam használni. Így Zoli a sokadik próbálkozásom után kinyögte, hogy billentyű kombinációval is lehet azt csinálni amit egérrel. Alt kivételével semmi más nem mutatót meg, így mindenre magam jöttem rá. A szövőszéket már nem kellett használnom, végre ment anélkül is a gépelés.

Megszokás kép ideges voltam a vizsgám napján, de még valami piszkált. Szóval nem voltam nyúgodt egyárttalán, pedig tudtam az anyagot. Nevetséges kérdéseket kaptunk, ami nem tartozik a számítógéphez. Pl. hol található az IKEA, ezen fel voltunk háborodva. Az utolsó voltam a szóbelin, Köváry is bent volt. Először jól kikérdezet, a válaszaim mind hibátlanok voltak. Heni megbuktál közölte szárazon Zoli, az ütőmben megállt a vér, azt  hittem, hogy össze omlik körülöttem a világ. Mikor összeszedtem magamat, megkérdeztem, hogy miért? Nem azt mondtátok, hogy én vagyok a legjobb kérdeztem elcsuklott hangon. Le a kalappal előtted kezdte Zoli, bevallom neked még én sem bírtam ilyen rövid elsajátítani a dolgokat. De kezdő vagy és azt gondoltuk Janival, hogy még 1 évig tanulhatnád. Addig is példát mutatsz, a gyerekeknek. A tanfolyam költségét nem kell kifizetned, közölték nyersen. Csak egy sima mezei oklevelet kaptak a többiek. Nem ám végzettséget mint mondták, a többiekel csak nagy ritkán találkoztam velük.  Akkor kellett volna ott hagynom őket, ezt helyet hagytuk, hogy sorozatba belém rúgjanak. Father állandóan szekált, hogy nem sikerült mert hülye vagyok hozzá. Csak pocskolom a benzint avval, hogy bejárok ennek semmi értelme nincs kiabálta nap mint nap. Anyuval is nem egyszer összevesztek ezen, amíg tudom visszem gyereket megérteted te fafejű bunkó.  És hagyd békén a gyereket, van annak épp elég baja! Nem tudom, hogy lehet egy apa ilyen szemét a saját gyerekével. Nem vagy te normális, nemhogy apa fejezte be anya. Tényleg azt sem tudta tulajdonképpen, hogy mit is csinálok vagy hogy járok az alapítványhoz. Nem is érdekelte, hogy mit érzek vagy mért vagyok szomorú.  

Sikerült teljesen megaláznia Köváry Jánosnak, hisz újra tanítatta velem az abc-ét. Mondván, hogy nem tudok helyesen írni és fogalmazni, és tényleg elhittem hogy hülye vagyok ez teljesen szét marcangolt belül. Nem bírom elhinni, hogy ennyire tompul az agyam hisz Zsófi. Is azt mondja, hogy ennél nem lehet magyarosan fordítani. Nem tudom, hogy mi folyik itt de baromira nem tetszik ez nekem.

 A középfokú sikeres nyelvvizsgám után amiért ő dicsekedet, hogy azért sikerült mert adott hozzá segítséget. Igen heti egy alkalommal jártak hozzánk, a mormonok akik azonkívül, hogy angolul beszéltek volna velünk. Csak hülyéskedtek és nevettek, egy idő után Varga Gáborral és leszartuk az egészet. Gábor már rég az irodában dolgozott, Jani mellett. Mivel Gábornak elég gyatra az angol tudása és Janié sem volt különb. Így Jani nekem adta ki a PHARE angol fordítását, amit rövid időn lefordítva meg is kapott. Emlékszem naphosszat térdeltem az ágy mellett, és az én csúnya írásommal csak írtam. Amikor szegény anyunak volt ideje, lediktáltam és sírva fakadtam mikor nem tudtam elolvasni a saját írásomat. Fel is használta a fordításaimat, és még is azt mondta, hogy nem jó és nem tudok magyarosan fogalmazni egyszerűen szar munkám van mondta. A dolgozok mind kérték, hogy legalább munkámért cserébe engedje el a költségemet. Ami azt jelentette volna, hogy csak havi ötszáz forinttól esett volna el. De még ez sem engedélyezte, helyette megkaptam, hogy nem tudok semmit. Lerombolta a maradék önbizalmamat avval, hogy egy hónap múlva dolgozni fogsz mondta. Persze eltelt a hónap és megmondta, hogy nem vesz fel. A sokadik pofára esésem még mindig avval nyüstölt, hogy menjek főiskolára vagy egyetemre majd ők segítenek. Mert nem vagy rászorulva arra kevéske pénzre amit itt kapnál és még túl fiatal is vagy. Ezt mondta mintha ő vény lenne, pedig alig két év van köztünk és már régóta keresőképes.  De te nagyon rosszul ismersz egem Jani, mert a pénzel tudnám segíteni anyut. Végre érezném azt, hogy én is fontos vagyok, nem fogok tovább tanulni közöltem vele most is. Az sem lenne utolsó szempont, hogy mennének közben az éveim és egy idő után elmehetnék rokkantsági nyugdíjba. Fú te annyira előre gondolsz, mondta. Ja figyelj Jani ne feled csak mozgássérült vagyok nem hülye.  Ennek ellenére elmentem felső fokú nemzetközi Angolra, de itt már nem fogadták el. Csak a szóbelit mert itt már az írásbeli kellett, azt, hogy számítógépen írhatom. Igen ám de ahhoz gyorsan kell írjak, hogy mindennel végezek. Megkértem Köváryt, hogy két hétre adjon kölcsön egy gépet. Mondanom sem kell, hogy nem kaptam számítógépet na ennyit a segítés nyújtásáról. Pedig néhányan gondoltak és már el is vitték. Hát gyere be gyakrabban, itt is tudsz gyakorolni mondta nyájasan. Végül nem sikerült az angol vizsgám, mert egy üzleti levelem és nyelvtani rész időhiánya miatt elmaradt. Nagyon rendes volt a vizsgáztatóm, fel ajánlotta, hogy segít visszaigényelni 12 fontot ami a vizsgadíj volt. Sajnált igazán jól teljesítem, de ha nincs meg az írásbelim akkor tuti, hogy lenne sikeres a vizsgám. Így visszakapom a 12 fontot, ugyan nagyon sajnáltam, hogy nem jött össze de hát mit tegyek.

 Már rég tudtam, hogy voltak kivételeztek Köváry számára, én csak addig voltam jó neki még az idegenek dicsekedhetett velem. Ugyan voltak fiatalok de nem értettek el annyit mint én, ugyanez volt ha megkellett valahol jelenni. Nagyon soka küldött bennünket, Gáborral konferenciára ugyan nem tudom, hogy mi volt a célja. De bevallom élveztem a dolgot, ismeretlen emberekkel beszélgetni. Akik szemrebbenés el tudtak fogadni, olyanak amilyen vagy. Szóba álltak veled, mert a tenni akarás egy és ugyanaz volt hiába vagy sérült akkor is.

 Egyébként nem is igyekeztem a kegyeibe férkőzni, utálom a talpnyalást még akkor is ha az életem múlna rajta. Legjobban az fájt, hogy a fenti iskola tanárjai állandóan kérdezték, hogy mikor fogok dolgozni az alapítványnál. Csak azt tudtam nekik mondani, amit Köváry beígért nekem. Lógott orral közölhettem velük, hogy ismét nem vett fel. Az ismeretségem velük onnan ered, hogy éveken keresztül az alapítvány és az iskola közösen járt. Úszni és néha táborozni is, így még az is megismert aki nem akart. Józsi aki az alapítványnál dolgozott, rendesen megdolgoztatott egy- egy úszásnál. Csak velünk járt alapítványosokkal, az volt a jó mikor a szomató pedagógus nem volt velünk. Akkor egy folytában csak úsztunk, vagyis lefelé úsztunk és fölfelé futottunk. Persze akkor még úszógumival úsztam, élvezte hogy boldog vagyok miközben úszok. Néha kivett az gumiból és úgy próbált úsztatni észrevette, hogy mell úszás nem megy. Szerettem volna gumi nélkül úszni, meg is tanított. Nem volt nehéz, mert rengeteg akaratod van mondta. Ezt már akkor láttam mikor idekerültél, a számítógépes vizsgád sem volt mindennapi. Emlékszem mikor vizsgáztatlak, ideges voltál de tudtál mindent. Kónyának már nem kellet volna, Jenő bácsit tanárként melléd felvenni. Hát igazán már nem tanultam semmit, sőt néha én segítettem neki. A közgázon mikor internetezni jártunk, néha úgy bepörgetet mondtam neki.

Ami még nagyon zavart, hogy 24 évesen is gyereknek tekintettek. A legfőbb témájuk, hogy mennyire anyás vagyok ezt sokszor megkaptam. Azt hitték, hogy anya nem engedi azt a dolgot amit én akarok. Erre baromi allergiás vagyok, ha anyát piszkálják nem skatyújáz be anya egyszerűen én nem akarom és kész. Ha anyás vagyok ahhoz semmi közöttük, és különben is kit szereszek ha nem őt. Egyre jobban, éreztem, hogy ez a társaság nem jó nekem. Sajnos nem találtam semmilyen társaságot akikkel jól érzem magam. 

Ahogy múltak az évek úgy fásultam bele egészbe, már nem is beszélgettünk közösen Köváryval. Amit tudatni akart velem, azt édesanyja vagyis Györgyi néni továbbította. Semmi értelmét nem láttam, hogy a továbbiakban itt maradjak. Annyira fáj, hogy mindenkit felvett aki jól feküdt nála. Csak én maradtam egyedül, a többiek meg dicsekedtek, hogy milyen jó dolgozni. Elkezdtem hát magam keresni munkahelyet, GOD VIL-NÁL találtam. A dolog lényege ott kezdődőt, hogy halmozottan sérültek ruhát válogattak ez volt a nagy munkájuk. A főnöknő akivel telefonon beszéltem vele elmondta, hogy kilencezer forint lenne a fizetésem. Elfogadható lett volna, a járadékommal együtt. Mivel hallottam, hogy munkába áll az illető akkor elveszíti a járadékát. Így erre is rákérdeztem, hogy nehogy probléma legyen belőle. Nyugodt lehet benne a járadéka is megmarad, válaszolta. Annyit tett még hozzá, hogy pár hónapig ruhát kell válogatnom és utána az irodában fogok dolgozni. Kedden be is mentünk anyuval, úgy ahogy megbeszéltük pontban kilenckor. Valóban rengeteg volt a siket néma, értelmi fogyatékos mozgássérült nem is akadt. Ahogy beléptünk, rettenetesen ideges lettem, úgy bámultak rám mint borjú az új kapura. Természetes a főnők nő nem volt bent, mért is lett volna gondoltam baromi idegesen. Így csak helyettesével beszéltünk, aki egyből hülyének nézett. Mit akarsz te itt csinálni, kérdezte felejthetetlen undorral.  Dolgozni, mivel láttam, hogy hülyének tekint közöltem vele, hogy, nem vagyok ám hülye. De nem voltam hatásos, mert szemrebbenés nélkül éreztette velem. Gondolom a fizetésről is beszéltek, ami úgy kilenc körül van. A járadék ugye marad, kérdezte még egyszer anya. Ez téves információ asszonyom, akárki mondta mert a járadékról le kell mondani. Anya gyere menjünk, szóltam ingerülten. Végre kint voltunk, baromi ideges vagy kislányom látom rajtad. Te ezt nem bírnád, de figyelj anya most szerinted melyikük hazudik. Az egyik szerint marad járadék, a másik szerint nem. Fogalmam sincs kislányom csak azt tudom, hogy lemondani a járadékról merész dolog lenne. És mi van ha, megszűnik az állásod akkor járadék sincs. Az egészet már, torony magasan leszarom anya.    

Harasztival másnap annyira összevesztünk, hogy ilyenre példa nem volt még a keresztény alapítványnál. Mint mindenki ő is megkérdezte, hogy sikerült e a munkahely. Nem sikerült kezdtem higgadtan, mert le kéne mondanom a járadékról az meg hülyeség lenne. Ez nem lehet, te félre érteted ordította. Tudom mit mondtak, és anya kétszer is megkérdezte. Á hazudtok nem tudtok ti, semmit rendesen felfogni még jobban ordított. Na ide figyelj ordítottam vissza neki, ne gondold, hogy te vagy az atyaúristen. Az anyám nem hazudik és én sem, örülj neki hogy van munkád és akadj le rólam. Főként az anyámról, nem kértelek, hogy segíts. Ordításomra kijött Józsi és Kónya is, akiknek elmeséltem, hogy mi történt. Amíg a nagyságos úr, kinyomozta, hogy igazat mondok e. Attila nagy robajjal jött utánunk, mint egy örül bika aki szétdurran dühében.  Kajánul vigyorog akkorát tudtam volna bele rúgni hirtelen felindulásból, elkezdte a tudálékos mondókáját.  Ugye, hogy nem jól értettétek azt mondták, hogy a járadék is marad.  Na nehogy már, ez volt az első amit megkérdeztünk egyébként most mondom el hatodszorra és hülye sem vagyok. Ezt jól vésd az eszedbe Attila, nem gondolod, hogy  fogom magam és visszamegyek mert neked az ellenkezőjét mondták.  Józsiék a pártomat fogták, Attila te elmennél ruhát válogatni az eszeddel kérdezték. Na ne röhögtess már, hogy én ruhát válogassak az ki van zárva. Látod akkor Henit mért akarod ennyire bele lovalni, pedig neki is van annyi esze mint neked közölte Kónya. Aki teljesen felhúzta magát, s vele együtt már Józsi is üvöltött Attilával. Úgy kell neked Haraszti Attila, legalább most megkapod a magadét tőlük gondoltam. Akkor sem ide való már, csak elfoglalja mások helyét. Menj innen már Heni, itt már jövőre kicsik lesznek üvöltötte Haraszti és el vánglizott. Nyugi azóta ilyen hülye mondtam Józsiéknak, mióta lejárok a Szent István térre. Az önálló életvitel központba, nem kell félnie többet be se az alapítványhoz. Közöljétek vele légyszives, úgyis kétszer kell lemennem azt az egy napot meg otthon is lehettek. Másnap Kövárytól is megkaptam a magamét, hogy mertél neki esni az Attilának mikor csak segíteni akar. Figyelj Jani te el  vagy tévedve mint a Malév járatta, mert ő esett nekem. Sőt ránk fogta anyuval, hogy hazudunk mert neki más mondtak. Ne félj önként és dalolva mentem dolgozni, ha nem így lenne. Mert bármilyen hihetetlen egyeseknek nekem is kell a pénz, egy kissé elvörösödőt.         

Életem legrosszabb amikor Fazekas István, angol tanítását elvállaltam. Vagyis Köváry rám tukmálta, ebben volt az ő piszkos politikája. Ugyanis a gyerek milliomos családból származik, apja a pécsi sütőipari igazgatója. Aki az alapítványt nem kevés pénzel támogatja, cserébe azért, hogy az ő. Végzős egyetemista mozgássérült imformatikús fiát, Kőváry felvegye. Én kis csóró nem is sejtettem, hogy a milliomos varangy kitúr a leendő munkahelyemről. Lelkiismeretesen tanítottam a világ lustáját egy darabig, aztán meguntam mert semmit sem fejlődött. Úgy voltam vele, hogy nem én nekem kell a diplomámhoz nyelvvizsga hanem neki.

Köváry gúnyos megjegyzéseket tett nekem, információs füzetet készítettünk sérültek számára. Az összes szervezetet fel kellett hívnom, él még a megadott számuk vagy változott a szám. Te hívtad őket, és megértették beszédedet kérdezte meglepődötten. Képzeld igen, nem tudtam, hogy azt tartod rólam, hogy nem tudok beszélni vágtam vissza neki. A kerek asztalbeszélgetéseket, két hetente péntekre tették rengeteg sérültet ismertem meg. A termet mindig nekem kellett lefoglalni, már mindenki ismert. Én pedig élveztem, hogy eltudom végezni a munkámat. De Fazekas trehány munkáját nem tudtam elszívelni, hiába ő volt Kőváry szerint az én segédem. Mondván azért kell mert jobban közlekedik, utcán mint én. 

1998 – ban az alapítvány tízedik jubileumát ünnepelték, ott volt mindenki aki számított. Köváry kis bevezető után, ami rólunk nagyokról szólt, hogy mennyit segítet nekünk. Ez állttal munkát kaptunk, a nagy betűs életben. Annyira megkérdeztem volna tőle, bocs nekem mit segítettél? Mert azon kívül, hogy éveken keresztül romboltad az önbizalmamat és hülyítettél de nem segítettél. Miközben eszmefutatás folytattam lemaradtam oktávszámmal, még mindig Köváry beszélt. Ez úton szeretném közölni, hogy ismét egy fiatalunk munkába állhat.  Csomor Henriett jövő héttől, az alapítvány dolgozója lesz. Bár könnyelmű kijelentés volt tőle, de boldogság fogott el, és gratuláltak a tanárok akik éveken keresztül bíztattak. Pedig nem is voltam tanítványuk, csupán csak ismertek. Aztán Erzsi néni meghatódottan átölelt, nagyon büszke vagyok rá tudod.

Hazafelé már kételkedtem, anya szerinted megint átvágott Kőváry. Hát kislányom, ennyi ember előtt csak nem mer becsapni. Ez  volt az utolsó húzása, ha átvágott mert többet akkor nem hozlak. Ennyire már nem égethet le kislányom, az ismerősök körében szemét dolog lenne tőle. 

Az a nap ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Köváry most is csak délben jött ki, ez már sokkász nála. Emlékszem Gáborral ép a régi élményeket, elevenítettük fel. Még mindig annyira hiányzott Judit néni, aki egy éve mondott fel. Köváry épp felénk tartott, Heni nem fogsz dolgozni helyetted Fazékot vettem fel. Ezt már nem bírom tovább, és sírva fakadtam. Ezt érdemeltem két hónapi ingyen munka után, hogy jót röhögött rajtam. Az iroda kulcsát abban pillanatban visszaadtam neki, nehogy nálam maradjon. Miközben eltette közölte, hogy továbbra is mehetek segíteni nekik. Mert arra nagy szükség van mondta, de nem akarok ma voltam utoljára ennyi volt közöltem vele. Mintha a falnak beszéltem volna, mert a fal sem szólt és ő sem. Utána pedig simán oda adta a fordítani vallott, ezt pedig fordítsd le. Közölte, mintha nem történt volna semmi. A nagy szart fogok neked fordítani, elég sok pénzt húztál az államtól én utánam éveken keresztül. Ez forgott a fejembe, miközben telefonálni mentem anyunak. Zokogva kértem, hogy jöjjön értem nem vett fel anya becsapott ismét.            

Így ért véget, az én bizakodásom, hogy egyszer majd én is munkába állhatok.  Köváry János ha majd olvasod, ne sértödj meg rajta mert az igazat írtam és nem hazudtam el dolgokat. Csak érezd át amit én éreztem, mert így jött le feketén fehéren. Egy sérült fiatal érettségizet   lány, aki nehezen viselte hogy hülyének nézzed. És, hogy nem tud semmit, evvel nagy lelki traumát okoztál. Mégis az vezérelt, hogy dolgozni akarok mert azt hittem, hogy csak így lehettek teljes értékű ember.        

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Gödörben vagyok

Teljesen szétmart a fájdalom, nem is akartam türtőztetni a dühömet. Egyszerűen nem érdekelt semmi, csak sírtam és elegem volt a világból. Nem bírtam elviselni, hogy megint aljas módra sikerült átvernie. Pedig olyan közel voltam hozzá, tegnap még a kezemben éreztem a munkám. Ma meg egy semmirekellő vagyok, akinek még arra sincs kedve, hogy kilépjen az utcára. Kedvem lett volna meghalni, feladni az életem. Úgy sincs semmi értelme az életemnek, akkor minek éljek. Anya nem bírta tovább nézni szenvedéseimet, így megmosta az agyamat. Ha kellett akkor naponta többször is, néha veszekedtünk is. Amolyan 5 perces veszekedések voltak ezek, ami a zokogásom törte meg. Aztán mikor lehiggadtam bocsánatot kértem tőle, mert nem bírtam ha haragszik rám. De nem érted anya, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Mert nem sikerül semmi sem, ebben a kurva életben. Anya is sírt miattam mikor nem láttam, ezt mama mondta. Nagyon féltettek, hogy komoly bajom lesz.

Anya befogott minden munkába, el is fáradtam addig legalább nem gondolkodtam. Este fáradtan beestem az ágyba, így gondolkodom sem kellett mert mindjárt álomba zuhantam. Az éjszakák jobban szerettem, mert álmomban minden olyan tökéletes volt. Furcsa de álmomba még a szerelem is sikerült és nagyon szerettük egymást, de a fiú soha nem láttam. Pedig ez a valóságban soha nem jön össze, talán azért mert „félek tőle”. De egyetlen álmomban sem tudok futni, így amikor üldöznek futás mászok. Ez riasztó úgy, hogy mindig fel is ébredek. Nem értem honnan tudom még álmomban is, hogy nem tudok futni.

  Ekkor tájt csináltunk húgommal egy virágos kertet, amit egy darabig gondoztam is. Annyit nevetünk akkor húgommal, és mikor nem akartam elmenni valahova. Szabályosan elcipelt magával, és baromi ideges voltam ha kiléptem az utcára. Talán rég voltam emberek közt, és ez zavar. Meg aztán nem vágytam emberek közé, mintha éreztték volna, hogy nincs munkám. Mert mindig kérdezték, nincs válaszoltam evvel le is zártam a témát. Viszont a két öreganyám vigasztalása, undorító volt. Ne bánkódj örülj, hogy kapsz járadékot mert régen még ezt sem kaptak a sérültek. Ne törd magad azon, hogy munkát keresel úgy sincs értelme. Maradj csak szépen itthon, anyád mellett mondták. Hagyjátok már abba, nem veszíttek észre, az őrületbe kergettek ordítottam velük. Én is teljes életet akarok élni, bármilyen hihetetlen és nevetséges számotokra üvöltöttem. Túlzottan ideges vagy, veled beszélni sem lehet mondták. Annyira látszott rajtuk, leírnak és cseppet sem tudják felfogni, hogy mért vagyok ennyire csalódott.      

Amikor anya egy kis szabadidőt hagyott nekem, biciklizni mentem. Így teljesen kikapcsolódtam, a négykerekű speciális biciklit 96 óta tekerem. Emlékszem mikor először vagy két órát tekertem, utána iszonyúan fájt a kezem és a lábam. Attilát kérdeztem, hogy mi lehet ez a fájdalom. Mert neki volt először, a második tábor alkalmával anya fedezte fel Attila bicikliét. Anya tudta, hogy egy bicikli a szívem vágya mióta a kicsit kinőttem. Ennek már jó pár éve, kipróbáltam bevált, és a nyár végre az enyém is elkészült. Nyugi ne gondolj rosszra, a lábad most kezd igazán dolgozni és ez a jó. Túl erősen fogod még a kormányt ezért fáj a kezed. Azt érzem mikor leszállok róla, hogy tök lazák a lábaim mondtam.

Időközben bengyi a puli apa lett, így ismét lett egy kicsi fekete Cézár nevű kutyánk. 1996 telén még alig látszott ki a földből, de már ugatott. Igen a hangját hallottuk anyuval, viszont a kis szőrpamacs fejét és kis seggét alig lehetet megkülönböztetni. Nagyon szerettük dajkálni, mindig az aludt miközben fésültem. Amit úgy megszokott, hogy csak nekem magát fésülni. A többiek hiába puncoltak neki, csak morgott rájuk kifejezve nem tetszését. Utáltam de ö is mindig lábam alatt volt, a kis tökmag. És mi lesz ha rád esszek, tudom téged már az nem fog zavarni. De egem annál inkább, nem érted kis szaros. Bengyivel is többet kellett foglalkozni, mert baromi féltékeny volt. Látod Benn papa ez itt a Cézár nevű fiad.   

Jennyi a kecském ellését vártam, ezt már szerettem. De a bakkecske szagát utáltam, már az udvarban érezni lehetett, hogy itt van. Másnap nekem kellett ki pucolni az ólat, fejet, szájat és orrot bekötni. Így tudtam csak kitakarítani, utána nyomás fürödni. Mégis nagyon élveztem az egészet, ahogy hónapról hónapra gömbölyödik Jennyi. Aztán meg lett a ficánka nevű bakkecske, pont úgy ugrált. Mint kishableány meséjében a ficánka nevű hal, ezért kapta tőlem ezt a nevet. Pont úgy hozzám szokott mint egy kutya, tiszta poénból először kosárban cipeltem. Aztán úgy megszokta, hogy magától bele ugrott a kosárba. A dúsállása egy darabig oké volt, velem és a kutyákkal. A baj csak akkor kezdődött, mikor a szarva nőni kezdett ugyanis fejeltem vele. Jennyi lehetetlen volt a fejésnél, ugyanis nem állt meg nekünk. Pedig ketten fejtünk anyuval, én fogtam a fejét még anya fejt. Aztán egyszer én is megpróbáltam fejni, tetszett amíg a dög nyugton maradt.

Az összes kedvemet elvette öreganyám, az önzőségével mert neki kell az ól és a kell tüntetni mondta. Egyébként minden álltómmal ezt teszi, ha rá száll. Végül is tényleg a nana győzött, pedig ólat is segítetem csinálni a fathernak. De mivel father pató Pál úr módjára csinálta, én pedig egyedül nem tudok szögelni. Jennyi aljas módra, kipróbálta a tetőn való ugrálást. A pincse dombról könnyen felugrott a háztetőre, majd tiszta élvezetből ráugrott a műanyag tetőre. Ami persze beszakadt, és az eső is beeset. Jennyit minden fizetség nélkül oda adtuk, ficánkat pedig eladtuk. Megköszöntem nanának és fathernak, hogy még ezt az örömet is elvették tőlem.     

Komolyan mondom a társág sem hiányzott, mert inkább csak szerettem lenni. A magam gondolataimban, legalább így nem bántottak a sértő megjegyzések. Úgyis rágottam eleget magamban, a történtek miatt. Amelyet nem tudok elviselni, naplopónak neveztem magam. Mert úgy éreztem hogy amit csinálok, az nem elég nekem. Úgy hogy szegény anyunak, volt gondja velem elég. A sok idegességnek meg is lett a hatása, állandó fejfájás gyötört egész nap. Napi két kávé után, egyszerűen nem bírtam fent maradni. Ez még csak kisebb gond lett volna, de fájni kezdett a szívem. Így hát orvoshoz mentünk, amit mindig kegyetlenül utáltam.  A doki miközben vizsgált, elbeszélgetet velem így nem volt nehéz kitalálnia idegességem okát. Az ekg nem igazán sikerült a kényszer mozgásaim miatt, de magas vérnyomás állapított meg. Érhető mondta a doki, de ne idegeskedj majd találsz munkát.

Olyan jó a biciklin száguldozni, igaz néha a járókellők csodálkoznak a járgányodon. Jó hordály kocsid van közli egy bácsika, majd következő percben. Kiröhögnek a kölykök, hogy milyen béna vagy a bicikliddel együtt. Most mit röhögtök kis hülyék, nagyon vicces mi végre elhúznak mint a vadlibák. Aztán sok okoskodón kívül, megállított egykori tanárom akin az orom tetszett. Szia Heni jó napot, de mire kimondom már le is tol, hogy ne magázzam. Szia mondom kissé bátortalanul, ügyes vagy legalább erősíted  a lábad mondta. Igen jó kis idő töltés, meg aztán segít is úgy érzem válaszoltam. Heni úgy halottam, hogy számítógépezel is. Igen tudok inkább ezt mondom, mert eljöttem onnan ahol számítógépezni tudtam. Sajnos nem rendelkezem számítógéppel, pedig nagyon hiányzik. Attól félek, hogy a kezem kiesik a gyakorlásból. Hát az tényleg nem lenne jó, mit szólnál hozzá te gépelnéd a falú újságot kérdezte. Fent az iskolába egy darabig, aztán majd az ismerősömön keresztül veszel egy gépet. Köszönöm, hogy segítesz a gép ügyében beszélek anyuval.

Tényleg el is kezdtem egykori iskolámban, körül vettek a régi tanáraim. Akik elégedetten vették észre, hogy sokat javultam. Úristen de jó még akkor, szinte gondom nem volt. És bizakodtam, hogy majd sikerül leérettségizni, és utána lesz munkám úgy mint a többi embernek. Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz és megalázó kíntúrákat fogok majd átélni.

Anyuék házassági évfordulójuk alkalmából, ami már rég nem igazi. De hát illik valahogy megemlékezni róla, elmentünk Ópusztaszere. Imádom ha anya velem van, még akkor is nagy élmény ha én már láttam. Húgom is és én is voltunk már, csak nem együtt. Szerettem látni mikor anya boldog, egészen más ha az ember az anyjával és a húgával. Baromi sokat beszélgetünk, és hülyéskedtünk igaz ez nem nagy dolog mert hülyéskedünk. Mónival még az árvíz házban is voltunk, és kiröhögött. Ahogy nagyrobajjal jött az ár, én meg szokásomhoz majd összeestem az ijedségtől. Ő elkezdett rajtam röhögni, én meg azon, hogy ő röhög pedig nem szokott. Igyekeztünk halkan és gyorsan kirohanni, de nem sikerült mert bele rúgtam az ajtóba.     

 Juditot a barátnőmet csaltam el magammal, két évvel ezelőtt. A Kerek Világgal mentünk, emlékszem nagyon meleg volt június elején. Én nagy okos pedig húztam zoknit a sportcipőbe, már szegeden a piacon éreztem, hogy gáz van a talpammal. De nem töröttem vele, mert mindent megakartunk nézni. Sikerült de este hétkor már nem tudtam a buszig kimenni, mert terebélyes lett a hólyag a talpamon. 

A két  öreganyámtól megkaptam, az esküvőmre megspórolt pénzemet. Úgyse mész te férjhez mondták, és a pénzre most van szükséged. Mit is veszel kérdezték, számítógépet most mondom el századszorra. Meg ne kérdezzétek, hogy mi az majd meglátjátok különben is hosszú.

Azon az éjszakán alig bírtam aludni, annyira örültem a gépemnek. Végre van egy gépen, azt hiszem most már nem érdekel semmi más. Ez volt 98 október végén, a kinti munkát már elfelejthetjük. Én pedig élveztem a gépem nyugalmát, azon gondolkodtam, hogy valami nagyot kéne alkotni. Mert minden embernek hiányzik a sikerélmény, hát nekem is. Igaz az életemben vajmi kevés volt sikerélmény, pláne az utóbbi négy évben. Ezt jobb lenne törölni az agyamból, mert baromi depis leszek ha bele gondolok. Rá gondoltam, hogy régen milyen egyszerűen írtam volna verseket csak ugye nem tudtam leírni. Még mindig örültem és elkezdtem verset faragni, persze első gondolatom. Amit igazán szeretek és lenyűgöz, az az erdő ahol megnyugszom. Mert igazi varázserőt nyújt számomra, már gyerekkorom óta.

Néha bejött egy-két munka is, amiért csak jelképes összeget kaptam. elégé meg kellett dolgozni érte, de nem panaszkodom mert a munka nemesít. És megmutattam, hogy megtudok csinálni egy kacifántos hetényi kiejtésű szótárt. Tök komolyan akarta a megbízom mutatni a jeleket, hogy hol találom meg. Erre közlőm vele, hogy köszi egyedül is megy. Mielőtt elment közli, hogy a suliban még mindig velem. Példaképeznek a tanárok, ezen teljesen meglepődtem. Heni azért a biciklizés ne hagyj abba, tudod az is fontos. Nem fogom nyugi, jó kis kikapcsolódás az nekem.

Hosszú téli délutánokon, mikor már bejártam a havas kertet valamikor belesüllyedtem. Vagy éppen a fenyőágakról ráztam magamra a havat, a kutyák ilyenkor esszeveszet ugatásba kezdtek. Rengeteget tanultam a egymagam  a számítógépen, így megkönnyítettem saját magam munkáját. Az egeret teljesen elhagytam, csak a billentyűt használom.

Anya egyszer azt mondta, most nyertem vissza a teljes énemet. Mert ismét verseket írok, talán igaza van. De azt, hogy nincs munkám azt soha nem fogom kiheverni. Talán csak akkor ha anyun kívül mondaná valaki, hogy így is értékes ember vagyok. De ilyen embert nem ismerek, aki őszintén és bizalmasan elbeszélgetne velem. Aki nem a szegény bénát sajnálná, hanem a normális embert látná bennem.        

 

1.

                                            Erdő csendje                                                                 

 

 

1

 

Az erdő nyugalmat ad miden nyugtalan szívnek.

Hol az ember elbujdokolhat és közben száz csodát

lel. Egy kis madár bús énekével

a csendet megtöri. Az idegen felnéz a fák közé

s megleli  a  madarat a sűrű lomb között.

 

 

2

 

Az idegen csak nézi - nézi a madarat és arra

gondol: mi lesz ha jő a hideg idő?

A kis madár észreveszi

 és  leszáll az idegenhez.

Szívükben most már a boldogság lakik.    

1998. Október 21

                                                                                                      Csomor Henriett

 

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

Váratlan fordulat

Pillantok műve volt, hirtelen rám tört a magánytól félelmem. Amit legtöbbször ünnepekor szoktam érezni, hogy „egyedül” vagyok. Természetesen ezt a társ hiányára értem, ilyenkor a boldogságomat osztanám meg vele.  Már csak a tudat, hogy valaki van nekem is aki velem akkor is. Ha bajom van és együtt könnyebben elfelejtjük, aztán később egy kisbaba. Akinek mindent megadnánk, hiába vagyunk sérültek a gyermekünk vajmi „keveset” érezne belőle. 

Gyakran beszélgettünk anyuval a párkapcsolatról, és neki is ugyan az a véleménye mint nekem. Egy sérült párkapcsolatban tudna elképzelni, de az észjárásunk legalább egyforma legyen. Így mindketten egyforma eséllyel indulnánk az életben, úgy kevesebb lenne e téren a súrlódás. Mert ő se és én se várhatnánk el egymástól többet, mint amennyire képesek vagyunk. Nem úgy mintha egy egészséges társam lenne, úgy érezném magam. Hogy ki vagyok szolgáltatva, mert nem tudok főzni neki és nem tudnék vele elmenni táncolni. S még sok ezernyi dologra lennénk képtelen, amit ő természetesen elvárna. Lehet, hogy szeretne de egy idő után biztos megunna és ezt nem akarom. Biztos a kor hozza magával, hogy ennyire hiányzik egy társ. 25 éves vagyok, mikor anya ennyi idős volt már ott voltam neki én. Tudom ez hülye elgondolás, de nekem is hiányzik már ez a fajta biztonság. Ugyan csak anyának beszélhetek, mert ha véletlen szó eszik mások előtt. Akkor kinevetnek és azt kérdezik minek neked, férj. Ilyenkor elborul az agyam a szomorú dühtől, és csak ennyit válaszolok remélem sikerül és semmi közöd hozzá. Öreganyáimnál ez a téma teljesen zárt, mert kár őket meghallgatni. Teljesen véletlen előjött a szó, mért kínlódnál te valaki mással maradj te csak egyedül. A másik kegyetlen szöveg az volt, hogy véletlen öreganyám látott a sorstársakban. Két tolókocsis embert akik házasságban éltek, és babájúk született. Ez olyan kegyetlenség mondta anyunak az anyja, hogy babájuk is van mért is engednek ilyeneknek szülni. Látni kellett volna anyát, akinek perceken belül bedurrant az agya. Mért is ne lehetne gyerekük, ugyan olyan jogok van mint másoknak csak tolókocsijuk van. Különben is nem a te dolgod úgy, hagyd abba mondta anya. Teljesen ki kattantam ettől a nana szövegtől, így hamar el is jöttünk. Az autóban ki törtem mint a Vezúv, ezek szerint akkor a sérült ássa el magát. Ne is legyen külön családja, mert nem tudunk normálisan járni. Pedig én láttam súlyos sérülteket, akik szintén kocsiban vannak. A felesége ette a férjét, aki szájával csodálatos képeket fest. Saját otthonunk nincs, mert ellátásra szorulnak mindketten. Így otthonban élnek, és így is boldogok. Tudod anya milyen jó volt ezt látni, bevallom elszorult a szívem. Mikor arra gondoltam, hogy de jó nekik. Nekem még ilyen se lesz, ugyan már kislányom majd találsz valakit.

Nem sokára feladtam egy hirdetés, a humanitás társkereső rovatában. A sokászos szöveg, amely az állapotomra és a küllememre vonatkozott. Rövidke szlogent utána, amely tömör és igaz volt. „Nem a külső hanem a belső számit.” Evvel le is zártam a témát, esélyt  adva magamnak.

Húgomnak sem állt jobban a szénája, a fiukkal kapcsolatban. Mindig azt hittem, hogy azért mert sérült vagyok és idővel a fiuk. A fiú esetleg nem bírja elviselni, hogy leendő családjában él egy sérült. Húgom hallani sem akart róla, amit mondtam neki titkolja el, hogy van egy sérült nővére. Mert húgom büszke volt rám, és essze ágába sem volt eltitkolni senki elöl. Anya elmagyarázta, hogy ne magamat okoljam, hogy húgomnak nincs barátja. Valahol neki könnyebb dolga lett volna barátot találni, mert mindig bulikba járt. Ő olyan lány aki ha nem tetszik valaki neki, akkor nem igazán tárgyal az illetővel. De hát ez nem én dolgom, nekem csak a testvérem és jól kijövünk egymással. Ennyi elég is, hisz majdnem mindig együtt vagyunk. Sőt ahova tudtam magammal is vittem, legalább négyszer kint voltunk Ausztriában az alapítvánnyal. Amolyan baráti kirándulások voltak ezek, ahol jókat szórakoztunk és nagyon sok szépet láttunk.

Azt hittem, hogy az alapítványnál már rég elfeledkeztek rólam. De nem sikerült nekik, mert nyári táborra invitáltak amely fadomboriban lesz. Úgy döntöttem, hogy elmegyek hisz egész évben itthon vagyok. Láttam, hogy húgom eléggé fáradt és unja már varrodát mert mindig túlóráznak. Ez volt az első olyan tábor ahova együtt mentünk, hisz eddig mindig egyedül mentem. Mindenkit jól ismert, és be kell vallanom vele közvetlenebbek voltak a mozgássérült fiúk. Nem voltam féltékeny, mert hülyeség lett volna. Őszinte legyek egyikkel sem tudtam, elbeszélgetni nem, hogy igazi barátságot kialakítani. Egészen más beállítottságúak mint én, de azért néha napján hülyéskedtünk.

Sokatlan tábor volt abból a szempontból, hogy a sérült gyerekek szülei is ott voltak. Zavart, hogy állandóan néztek, pedig gyerekük is sérült szerintem nem volt semmi különös bennem. Mint mindig most is én toltam az egyik srácot, akivel nagyon össze szoktunk. Hisz bárhova mentünk mi mindig én toltam, és most is elindultunk. Előbb kint akartunk lenni a Duna parton mit a többiek, óvatosan mert itt még az is kiborult. Aki egészségessel ment, katasztrofális volt útviszony a tábor területén gödör volt gödör hátán. Valahogy mi is bele találtunk egy átkozott gödörbe, és mindketten dűltünk mint a krumplis zsák. Én kerültem Balázs tolókocsija alá, gyorsan, megállapítottuk, egyiküknek sincs baja. Pillanatok alatt az egyik szülő leordította a fejemet, hogy pont egy ilyenek kell tolni a másikat. Mindig én tolom és véletlen volt, közben Balázs is mondta a magáét. A nőnek csak sajnos nem értette, mert Balázs nehezen beszél. Szinte megállás sírtam, hogy kiborítottam nem akartam. De ö harcolt, hogy toljam még le is hülyézet ami nálunk nem ritka dolog. Ő győzött kimentünk a partra, evvel visszanyertem a bátorságomat, hogy képes vagyok tolókocsis embereket tolni.

Számomra feledhetetlen marad, az az éjszakába nyúló Duna parti beszélgetés Györgyi nénivel. Amely kemény volt és velős, addig olyan kis baráti csevelynek tűnt az egész. Ilyenkor nem számit, az a nagy korkülönbség ami van köztünk. Hirtelen azt mondja nekem, hogy nem bírok megbékélni a sérültségemmel. Dehogynem Györgyi néni hiszen 25 éve benne vagyok, csak többet vártam az életemtől. Szerettem volna családot, dolgozni, és nem sikerült mert sérült vagyok. Tudod mi a te nagy bajod kérdezte, az, hogy túl hamar feladod. Pedig nem szabadna ezt tenned, látod Haraszti Atillát, hogy küzd. Pedig rosszabb állapotban van mint te, a betegségetek ugyanaz mondta. Ezt nem tudtam Györgyi néni, hogy a betegségünk egyforma. Én is küzdöttem hosszú éveken keresztül, csak feleslegesen és ezért nem járok az alapítványhoz. Nagyon hiányzol nekem, tudom maga is nekem Györgyi néni. Nem volt könnyű elfogadni ezt a helyzetet megszoknom, egyszerűen nem tudok bele nyugodni árultam el neki. Átölelt Henikém, látod azt a csónakot ott a vízen kérdezte. Igen válaszoltam, épp hullámzott a víz ezt imádom most kéne fürödni a hullámok közt gondoltam. Olyan vagy most, mint az az imbolygó csónak nem sok kell  neki és elsüllyed mondta. Kérlek Henikém, próbálj meg bele nyugodni és ne roppan össze. Hisz okos vagy, és meglássd lassanként révbe fogsz érni. Györgyi néni nagyon nehezet kér tőlem, hisz anya nagyon sokat segített, hogy újra a régi legyek. Gyakran még elvagyok keseredve ami legrosszabb, hogy nem találom a kivezető utat Györgyi néni. Miközben visszaindultunk sajnos későre járt, de mit sem éreztem belőle mert feldobott a beszélgetés.             

Húgom a tábor ideje alatt, bele kóstolt a mozgássérültekkel való munkába. Úgy láttam és mondta is, hogy tetszik neki és ha tehetné munkát is változtatna. Mert szeretne a mozgássérülteken segíteni, ez minden vágya, hogy dolgozhasson. Nem repestem a boldogságtól, ezt akarja csinálni mert tudtam, kemény és néha hálátlan munka. Igyekeztem bemutatni neki az árny oldalát, hogy emelgetni, hogy tisztába nemcsak a gyereket. Hanem gyakran még a felnötet is kell, a katéterről nem is beszélve. Ez hülye helyzet mert én is sérült vagyok, húgom mondhatnád, hogy bunkó vagyok. De ismerem mind a két oldalát, mert számtalansor nekem panaszkodnak, hogy milyen nehéz és fárasztó munka. Érted fogalmam sincs mért pont nekem mondják el, mikor nem tartozik. Gondold meg mit akarsz, és kérlek ne engem utálj ha túl nehéz lesz a munka. Jaj Henka, te olyan hülye vagy, válaszolta. Ja figyelj és gyakran csurog a nyáluk is, és te azt utálod tudtommal.        

Köváry utolsó nap jött csak le, a családjával a táborba. Egy szián kívül, nem is tárgyaltam vele többet mert, hogy újra elhintse az álomport nekem. Ellenben húgommal annál többet beszélt látta, hogy milyen jól a sérültekkel. Húgom azonban kíváncsi volt arra, hogy lehet dolgozó az alapítványnál. Biztos kapott rá tőle választ, mert húgom teljesen kicserélődőt. A dolog hidegen hagyott, valahol azt hittem, hogy meggondolja magát.

Nagyon sok levelet kaptam azon a nyáron, nem is gondoltam, hogy ennyien keresnek párt maguknak. Csak annak írtam akinek úgy gondoltam, hogy érdemes válaszolni a levelére. Mert sok volt aki úgy mond nem felelt meg, vagy az értelmi szintje miatt. Vagy pedig durván közölte, hogy csak akkor válaszolj ha enyhén vagy sérült  és diplomával rendelkezel. Mélyen súlytót az a tény, hogy akiknek válaszoltam mindjárt az első levélben. Megírtam hogy milyen betegségem van, megijedtek és már nem is válaszoltak. Ez persze azt is tükrözi, hogy egyárttalán nincsenek tisztába más fajta sérültséggel. És nem is tudják torelálni a másik sérültet, csak elnyávogják a saját gondjukat. Még abban sajnálatot ébressztenek, akikben eddig nem volt vagyis normálisan tudta kezelni a sérültet. Komolyan mondom ilyen viselkedésű sérültektől falra mászom, ezt utálom a legjobban. Ha egyszer sérült valaki akkor se nyávogja el az életét, a sajnálattal úgyse megy semmire.                   

Egyetlen egy fiúnak kellett azt mondanom, hogy vége igazából idegesítet mert felcserélte a fiú szerepét. Azt akarta, hogy én látogassam meg először. Óvatosan a tudtára, hogy ez fordítva szokás húzta a lábát és az egyik keze volt sérült, még sem mert buszra ülni. Ő is csak sokadik levelem után értett meg, hogy mi a bajom. Jó fórmán semmit tudtam meg róla, csak azt írogatta, hogy menjek hozzá. Kemény döntés hoztam még pedig azt, hogy hagyjuk abba. Így nincs értelme egymást idegesíteni, majd biztos találsz magadnak egy lányt.  Akivel boldog leszel, kérlek a képemet küld vissza!

Ami még nem tetszett bennük, és az elmúlt évek tapasztalatai ezek. Azt sem számit nekik, hogy van munkájuk vagy nincsen. Csak élnek mint hal a szatyurba, és leszarják az egészet. Én így nem tudnák élni, csak azt várni, hogy a sült galamb bele repüljön a számba. Kösz ebből nem kérek, igaz nem tudok semmit se csinálni. Mert az illetékes sose hallgatott meg pedig sérültekkel foglalkozik, és még sem kellettek neki az ötleteim.  

Egy igazi rokonlélek írt úgy szeptember felé, 29 éves hasonló állapotban lévő fiú. Aki imádja természetet, csillagokat vadász esténként és verseket ír.  Felettébb jó humora van, ami már elején kiderült nem panaszkodó. Inkább a keserűségét magába hordozza, vagy humorral elüti.

Úgy éreztem végre találtam egy igazi rokonlelket személyében, mert érdeklődési körünk egy és ugyanaz volt. Örömmel válaszoltam neki, de most az egyszer nagyon féltem, hogy az állapotom miatt faképnél hagy. De tudtam, hogy hazudni nem érdemes így neki is leírtam a teljes igazságot. Mert ne a találkozásnál (ha akar) derüljön ki a dolog, az jobban fájna  ha ezért hagyna el. Az állapotom és a távolság egyikünk számára sem, hiába volt köztünk óriási távolság. Nem értettem de soha nem kérdeztem, nála felnőtt korában jött az oxigén hiány amit születésénél kapott. Őszinte beszélgetés folyt köztünk, ezért mindent tudtunk egymásról. Most már csak egy akadály merült fel bennem, hisz telefonon is akartak ismerkedni velem. Hangom hallatán kiröhögtek és lecsapták a telefont, voltak akik kigúnyoltak. Ugyanezt leírtam neki, még azon a héten megkaptam a válaszát. Hisz hetente legalább két-három levelet írtunk egymásnak, ahogy ő fogalmazott szó fószásunkat csak így enyhítettük. Látod az emberek annyira bután fogják fel, a másik sérültségét inkább elkerülik. Nem, hogy meghallgatnák és meglelnék az emberi értéket. Az arc nélküli ember filmet hozta fel példának, és nagyon meghatottam tőle.  Ne félj még nem hívlak mert nincs telefonom, de eljön majd az ideje.  Engem csak az érdekel, hogy szeressen végre már valaki mondta. Szépen alakult a kapcsolatunk, rendesen bele zúgtam. A napok és a hónapok szinte repültek, nem érdekelt semmi más csak ő. Együtt fordítottuk Shakespire szonetteket, persze megmutattuk egymásnak. Csoda volt nálam, hogy újra fordítok és segítettem neki felkészülni középfokú angolra. Amit nem értett azt megkérdezte tőlem, elfogadta a segítségemet és ez jó volt nekem. Nagyon sokszor hiányoztam neki, érzékeny volt mint én. Nehezen tudtam kihózni gödörből mert ő is bele esett, akárcsak én annak idején. Veled olyan könnyű minden írta még a bánatomat is feledtetni tudod. Bolondult a gyerekekért, akárcsak én. Aztán eljött a kép csere ideje, mindig egy macsósnak írta le magát. A kép pedig másról árulkodott, szépnek nem mondható átlagos fiatalember volt. Ronda vagyok kérdezte? Figyelj átlagos vagy de nem számit, mert a lelked nagyon szép és csak  ez érdekel semmi más.                        

A  találkozás amit szilvesztere terveztünk, hogy jön nem jött össze. Ezután órákig beszélgettünk telefonon, aztán ennek is vége szakadt. Vártam és közben sokat sírtam, nem bírtam elhinni, hogy becsapott és magyarázat nélkül faképnél hagyott. Megint nem hallgattam anyára aki azt mondta, hogy át vág a gyerek. Én sem láttam tovább az oromnál, mint az igazi szerelmesek. Jó volt bízni, hogy egyszer én is lehettem volna boldog. De úgy látszik, nekem csak a keserűség marad mindörökre. Írtam neki pár sort, ennyit a te híres őszinteségedről. Küld vissza a képemet. Biztos a szemét martaléka lett a képem, mert nem küldte vissza.         

Megfogalmazódott bennem egy igazság, amit sajnos át kellett élnem. A sérült nem kell a sérültnek, mert mind azt hiszi, hogy az egészséges a tuti. Suverin joga van mindenkinek azt választani, akit akar. Esetleg eltelik 1-2 év, és az egészséges ráun a sérültre vagy fordítva. Sorry ebből én nem kérek.

 

  /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

33.

 

 

Kiábrándult Fájó Érzés

 

1.

 

Nehéz szívvel jár

bús leány, odakinn

tavasz szellője köszön,  

lágy fuvallat arcát simítja.  

 

2.

 

Rigó kíséri hangos

füttyszóval, repdes

feje felett, megpihenve

fenyő ágra ül fensége.

3.

 

Bús leány egymaga

ballag kis fűszállak

tengerén, hozzájuk hajolva

bennük keresi az édes békét. 

 

 

4.

 

Elvesztette boldogságát,

tudja nem kapja vissza mátkáját,

benne vélte a zsenge szerelmet,

úgy mint piros rózsa tüske nélkül.

 

5.

 

Hervadt piros rózsa

tüskéi szúróssá lettek,

 őrizné tovább a leány

reménytelennek, tartott álmát.

 

 

 

 

 

2000. ápr. 2.

 

Csomor Henriett

A bogár húgom fejében megmaradt anya se és én tudtam lebeszélni, elvakult ötletéről. Makacsságból nem engedet még akkor sem ha tudta, hogy nem lesz nagy fizetése. Egyre csak nyaggatott, hogy beszéljek Köváryval mért pont én kérdeztem tőle. Nem én akarok ott dolgozni hanem te, egem hagy ki a dologból. De Henka te olyan jól tudsz beszélni, kezdett puncolni húgom. Jaj persze mindig én, mintha nem tudnád húgom, hogy mindig hülyének tartott. Jól van ne néz így rám segítek, mert tudom, hogy tele a hócipőd a varódával. Remélem húgom ha sikerül, utána békén hagysz. Mert nem megyek be az alapítványhoz, még a két szép szemedért sem.

Másnap erőt vettem magamon és beszéltem Köváryval, egyébként 1 év alatt ez volt a leghosszabb beszélgetésünk. Nem kaptam meggyőző választ tőle, csak annyit, hogy húgom menjen be a megbeszélt időpontban.         

Igazából nem hittem volna de felvette, újságolta örömmel. Annak örültem, hogy húgom elérte célját nem azért fakadtam sírva. Mert nem irigy voltam rá, hanem azért mert rá szükség van. Engem meg évekig hülyített és nem vett fel, mert sérült vagyok.     

Amikor hallgattam egy súlyosan sérült lány verseit, akinek férje is volt már. Mégis elégedetlen volt, iszonyodva hallgattam a verseit mert csak a bénaságról és a várt halálról szóltak. Ha tudtam volna kirohanok, mert nyomasztóan hatott rám. Akkor megfogadtam, ha még egyszer neki állok verseket írni. Sohasem fogok a bénaságomról írni mert nem leszek olyan mint a többi, akik esetleg hallgatni fogják. A második versszak után kifutnának világból, én nem ilyen vagyok.

Egyetlen felöl bírálom az édesanyám, csak ő szólhat bele verseimbe. És ki is, szoktam kérni a véleményét.               

Egy idő után azt hittem, hogy húgom már csak úgy vesz mint egy sérültet. Mivel már van gyakorlata, más szemszögből néz. Nagyon szar volt, biztos észre vette mert idegesen mozogtam előtte. De sohasem szólt róla, most is ugyan olyan testvére voltam mint előtte. Egyszer csak kiköptem neki, mért is vagyok ideges. Hát te hülye vagy henka, azt hiszed van még kedvem itthon is evvel foglakozni. Azért mondtam el húgom, mert megváltoztál pedig régen annyi minden csináltunk. Most meg ha elmegyünk valahova ketten, már nem vagy laza. Úgy értem nem csinálhatom meg, azokat amit régen röhögve megcsináltuk együtt.  A testvéred vagyok, nem az a sérült akivel nyolc   

Órán keresztül dolgozol és vigyázol!

 

Életem legjobb döntése volt

Annyira szeretnék, normális bevalló társaságot találni. Ahol tényleg jól érzem magam, csak az összetartást érezném. Nem pedig azt, hogy vannak kiválasztottak akiknek mindent lehet. A másik meg fejre is állhat, akkor sem érvényesül ezek közé tartoztam én is. Jó befogtam, mert néha azért kijutottam velük külföldre. A nemzetközi sérült emberek eszközbemutatójára, Németországba. Végre láthattam a csodálatos alpókot, amely lenyűgözött. Hatalmas hegyei az égig érnek, fodros felhők játékát követem. Jeges maci felhő ült a hegyen, közben fagyit nyalt. A természet varázsa oly annyira vonzót, hogy akár ott is maradhattam volna. Hagyjatok csak nyugodtan itt, közöltem Zsúzsiékkal majd el leszek én itt még vissza értek. Persze fel sem érsz a hegyre egy alatt, mondta Köváry.        

A németországi sérült falú láttán, szorongtam és bánatos lettem. Egyszerűen eszméletlen, hogy a húszadik század végén a nagy németek. Elzárják a sérült embereket és családjaikat, egy külön faluba. Ahol mindenük megvan, ide járnak iskolába, dolgozni, orvoshoz. Sőt még a temető is helyben van, ezért nem látni még a városba se sérültet. Na ez már nekem sok, szerinted én is ide való vagyok Zsuzsa. Menj már téged fel sem vennének ide, mert önálló vagy válaszolta.

Az eszköz bemutatón kinéztem, magamnak egy háromkerekű motort. Ezt most kipróbálom közöltem, a következő pillanatban már rajta ültem. Szevasztok és már nyomtam is a gázt, a centis hajam csakúgy lobogott. A járókellők pedig hanyatt homlok menekültek előlem, Gyuri pedig maratónt futott utánam, hogy megállítson.

Utolsó éjjel egy apáca zárdában aludtunk, vacsora után beszélgettünk. Most én fordítok közöltem, és Kövárynak most esett le, hogy tényleg tudok angolul.             

Ezek olyan dolgok voltak, amelyeket nem lehet elfelejteni. Három évvel ezelőtt, legalább gazdagabb lettem egy vegyes érzésű utazással. 

Egy tavaszi napon, húgom rossz hírrel jött haza. Henka Haraszti megint begörcsölt, bekellett vinni az idegre már az agyműtétbe belemet. Mert a gyógyszeres kezelésre nem reagált, úgy egy hónapja volt ezt nem mondtam neked. Evvel a műtéttel folytatta húgom, jobb lesz az állapota azt mondta nekem. Tudtam, hogy egyre rosszabbul megy és nagyon sok lett a túlmozgása. De arra nem számítottam, hogy müteni kell nagyon sajnáltam szegényt.

Úristen és ha én is ilyen leszek, kezdtem megijedni. Mivel tudtam, hogy egy a betegségünk nem akarok ilyen lenni. Meg azért néha barátok is voltunk, rendesen hergeltük egymást. Azt hitték, hogy utáljuk egymást pedig tévedtek. Nem szerettem, hogy mindig félt leginkább a táborok alkalmával mutatta ki. Kisújbányán nem akart felengedni a hegyre, mert azt mondta nem bírok felmenni. Erre bepöccentem és közöltem, hogy felmegyek. Nehogy már azt, hogy te  jobb vagy Attila mint én. Felmentem de nem kereszt miatt, hanem, hogy megmutassam neki én is érek annyit mint ő.

A műtét után felhívót Attila, a beszédje halhatóan jobb kevésbé dadogott. Azt kérdezte nem szeretném – e megpróbálni én is, egyedül nem dönthettek. Át adtam a kagyló anyunak, mindenek előtt szeretnék beszélni az orvossal Attila. Pár hét telt el, még az orvos fogadott. Elkezdtem álmodozni mert az hittem, hogy teljesen meggyógyulok. Anya mindent tervemről tudott, első és legfontosabb volt autóvezetés. Erről már beszélhetsz le anya, mert akkor is megcsinálom. Jól van kicsim ismerlek már, úgyis tudom, hogy tudnál vezetni válaszolta anya. Folytatnám az angolt, és egyetemre mennék irodalom és angol szakra. Így is mehetsz kislányom, á így nem jó anya. Szívatnának megint mint a gimibe, nem lenne értelme. Henikém ne éld bele magad, mert nem fűzök hozzá sok reményt. Tudom anya de olyan jó álmodozni, félek egy kicsit. Anya mi lesz ha műtét után hülye leszek, gyakorlatilag az agyamba turkálnak. Jaj henikém beszélsz bolondokat, verd ki ezt a hülyeséget a fejedből gyorsan mondta anya. Figyelj mit aggódsz rajta henka, úgyis pár kerékkel az agyadban mint kellene hülyéskedet húgom. Neki is először elszállt az agya, hogy meggyógyulok. Még gyakrabban járhatunk együtt, olyanok leszünk mint az ikrek mondta. Mintha ő is féltene, mert egyszer csak elkezdte, hogy kemény műtét lesz ám henka. Mert a fejedre helyeznek egy szerkezetet, és ébren kell maradnod. Ki fogod bírni,  kérdezte. Nyugi  Monka kibírom, megígérem neked.

Egy forró nyári délutánon, az ideg klinikán várakoztunk anyuval. Nagyon ideges voltam de reménykedtem, a családnak már megmondtam, hogy ez az utolsó próbálkozásom. Ha nem sikerül, többet nem akarok hallani gyógyulási módszerről. Közben megérkezett húgom is, meglepően sokat beszélt.

Végre a doki is előkerül,  aki rögtön bele vág a közepébe. Doktor úr, egy új fajta műtétről hallottunk, amit lányom ismerősén el is végeztek már efelől szeretnék érdeklődni. Igen Attilánál sikeresnek a műtét, már hallottam rólad tőle közli. Az agyi sérülteknél a túlmozgásos idegeket, kötjük le. Úgy látom te is elégé mozogsz, nyugalmi állapotban is. Nem mindig csak ha ideges vagyok, közben fül és orr fogást kért tőlem.  Szerintem próbáljuk meg mondta, mindjárt bent is maradsz. Kicsit meglepődtem, de már intézkedet is az emer vizsgálat elég kemény volt. Fekszel a hordóban, miközben az agyadról csinálnak röngent. Bezártsági érzésed van, közben arra figyelsz, hogy a fejed ne mozduljon el. Öt perceként sípol a gép, hiába mégis megijedsz. Csak anyukád simogatását érzed a lábadon, jó tudni, hogy veled van. Elviseli a lehetetlen próbálkozásodat, és titkon félt.

 Első naptól kezdve, az öreg prófeszor nem engedélyezte a műtétet. Nem tudom látott bennem, de a viziteken csak állt az ágyam előtt és nézet közben a fejét rázta. Délután már sírok, furcsán érzem magam az infuzióban kapott gyógyszerektől. Amelyek a túlmozgásomra kellene, hogy haszon valami gond van. Mert a nyelvem alig fér el a számba mintha megduzzadt volna. Az agyam mintha lelassult volna, igazából már az olvasás sem érdekel. Ha tehetném tiltakoznék a következő adagok ellen, de nem tehettem.

Anya nagyon rosszul vagyok, bőgtem el magam előtte. Képzeld annyira szar, a nyelvem mintha megdagadt volna. Anya hülyének magam, értek minden csak levagyok lassulva. Nem veszítek, észre?  Húgom már közölte, hogy nagyon kapaszkodok pedig nem szoktam.

Anya se aludt azon az éjszakán idegességében, a szemeim üvegesnek látta.                                  

Hiába hisszük az egészségügyben dolgozókról, hogy vannak a mozgássérültséggel a fenét vannak. A szükségleteimet el kell végezem, akár mi is van. Igen ám de a nővérek nem hitték el, hogy tudok járni pedig a folyosóról küldtek vissza. A szobatársaimat kértem meg, hogy kísérjenek ki elég ciki volt. Legalább annyira mint mikor, az osztályos nővért arról győzködte a doki, hogy. Sérültségem ellenére intelligens vagyok, nyugodtan felvehet.       

A következő viziten könyörögtem a professzornak, hogy engedélyezze a műtétet. Mert a gyógyszerek hatására, nem érzem jól magam. Újfent nem engedte, én pedig dühös voltam.

Húgom egyszerűen nem  engedi a professzor, a műtétet. Mondtam miközben kifele igyekeztem volna, hanem a falon jártam volna. Egyszerűen nem tudok két lépést fal nélkül menni, húgom észre vette. Henka mi van veled, kérdezte? Nem tudok menni válaszoltam, azt látom nagyon hátradőlsz nem jó ez neked. Én is mondtam a viziten, de nem értik meg. Csönd figyeli a járásodat a professzor, mondja halkan húgom

Jó, hogy jöttél húgom mert már el akartak vitetni fürödni az ápolókkal.  Nem engednek sehova egyedül, hiába mondom, hogy megy egyedül is akkor se.

Végre nagy nehezen eljött a harmadik nap, ma döntenek rólam. Mind ott álltak körülöttem, a professzor kényszeredetten rá bólint a műtétre. Arca azonban azt sugallja, hogy ne tedd kislány. Két percig még örültem a műtét gondolatának, mindjárt a sebész mondtam húgomnak aki most jött. Hamarosan megjött a sebész, Monka ki akart menni. Légyszi Monka maradj bent, kértem. Kezet fogott velem bemutatkozott, a nevére már nem emlékszem a sebésznek. Kérte, hogy egy kicsit bővebben beszéljek magamról. A végén azt mondta, hogy meg érdelem a műtétet. Úgy gondolom a kezeddel kezdünk, a bal agyféltekéddel. Legkésőbb csak szeptemberben tudom megcsinálni a műtétet, mert elfogyott a műtéthez való anyag. Doktor úr, még egy kérdésem lenne. A  műtét nem károsítja a tudatomat, úgy éreztem ő tudhatja csak igazán és ennyivel tartozok magamnak. Ha mind a két féltekét megcsináljuk, akkor lehetséges az emlékezett kiesés válaszolta.                    

Hamar visszazökkentem a régi kerék vágásba, a nyárfolyamán láttuk Attilát. Nem voltunk megelégedve, műtét utáni állapotával. Ezt ezerszer megbeszéltük anyával és húgommal, hogy nem vállalom. Mert nem akarok a tetejére még hülye is lenni, akkor inkább maradjak így. Igazi nagy szerencsém volt, hogy anyag hiányában csak szeptemberben műtöttek volna. Az álmain persze szertefoszlottak, ezért ejtettem néhány könnycseppet titokban. De az agyam ép maradt, és ez a legfontosabb.  

Beteljesült egy régi vágyam, végre megmutattam, hogy egy számítógépes tanfolyam alkalmával. Bizonyítvány szereztem, végre bebizonyítottam, hogy a mezei egér oklevél helyett amit a kerek világnál kaptam e célra. Fél év mulva sikeres vizsgát tettem a kezemben van az ECD-eles bizonyítvány róla. A pécsi Gábor utcai, Szabó Tamás elnevezés mozgássérült alapítvány. A munkaerő átképző központ szervezte a tanfolyamot, ahova heti három alkalommal jártunk.

De kit érdekel a bizonyítvány, úgyis csak a fiók mélyére kerül. Sokkal nagyobb boldogság ért, megismerhettem egy csodálatos embert. Aki természetesnek veszi a mozgássérültet, nem fordul el tőle mint a többi ember. A legelső alkalommal az irodában láttam, az író asztalnál ült és dolgozott. Miközben a tolókocsis srác mérgelődőt, a mérge átment kemény hisztibe. A férfi nem ment oda hozzá „babosgatni”, pedig sokan ezt tennék szegény bénával. Elkezdett úgy beszélni mint a srác, majd végül megkérdezte nagyon higgadtan. Megint pár órát a kuka mellet, akarsz eltölteni? Mintha elvágták volna, a srác  hisztijét és újra dolgozott. Belőlem meg egy egészséges nevetés tört ki, még az autóban sem bírtam abba hagyni. Most mit nevetsz, kérdezte anya. Jaj anya ez a férfi tök jó fej, hogy elhallgatott a srác a kuka hallatára. Nem tudja elképzelni a srác, hogy szerencséje van, hogy ilyen jó  emberrel dolgozhat. Úgy szeretnék vele dolgozni, ő nem nézi, hogy sérült vagy. Csak az embert látja benned, ez pár perc alatt megállapítottam róla pedig még a nevét sem tudom. Bezzeg a sors sem hoz össze, hogy egyszer én is érezem, hogy ilyen ember is létezik.          

Két hónap múlva, az eddigi szállítónkat hál istenek lecserélték. Mert iskola helyett, mindig más felé vette az út irányt. Az erdőn keresztül akarta megközelíteni, a tőlem 10 kilométerre osztálytársunkat. Szegény hiába várt ránk, egy órát hidegben. Mert mi még csak a kivezető utat keresztül az erdőből,  kilenc helyet tízre értünk suliba Gábor nélkül.

Galiba utáni napon, nem volt kedvem suliba menni. egy kedves mosolygós köszönt rám, mindjárt vissza jött a kedvem. Ő volt Háber János, akit már az irodába is csodáltam. Mostantól kezdve sohasem maradtunk csöndben az autóban, mert mindig beszélgettünk hülyéskedtünk. Ó de gyönyörű fél év volt, életem legszebb időszaka volt. Teljesen felszabadultunk a társaságában, és röhögve szálltunk ki az autójából. Mikor azt mondta, hogy sánták bénák előre ezt a mondatát gyakran használom. 

Az idegenek gyakran nem értik, vagy nem akarják beszédemet. János az első pillanattól megértet, és erőt adott nekem. Vele órákon át tudtam beszélgetni, olyan témákról amit mással nem osztok meg soha. Jól esett mert anyun kívül, nem volt más eddig akivel komolyan elbeszélgethettek.  Szeretem amikor mesél, János ugyanis fiatalokkal foglalkozik ebből adódóan rengeteg élménye van.  Baromira tetszett már sajnáltam magam, hogy sérült vagyok és nem tartozhatok egy vagány csapathoz. Ahol a hallottak alapjából véve, szerintem családias a légkör. Természetesen hozzá teszi János, hogy Peti a tolókocsis srác az irodából. Már volt velünk, és nagyon jól érezte magát. De jó neki gondoltam magamban, megfordult a fejembe. Hogy mit keres egy mozgássérült, az ifjúsági unióban ahol mindenki más egészséges. Tudom hülye gondolat volt tőlem, hisz én is jobban érzem magam egészségesek közt. Alig néhány hét telt el azóta, és János kérdi tőlem hogy nem szeretnék velük menni hétvégén Sikondára. Szeretnék de félek egy kicsit, jaj mert mi aztán harapunk hülyéskedet velem. Most kéne megpróbálnod Heni, mert ha beválik el jöhetnél Tokajba mondta János. Anya is biztatott, hogy csak próbáljam meg biztos jó lesz. Hipp hopp elmentem Sikondára a hétvégén, nem volt semmi gond hamar befogadtak. Tabu volt a téma, hogy sérült vagyok az elején izgultam egy kicsit aztán ez is alább hagyott. Mamit János feleségét szinte ismertem, mert beszélt róla János. Mamival is rengeteget beszélgetem, és hülyéskedtünk. Talán egy kicsit furcsa volt nekik, hogy mikor segíteni akartak. Rájuk mordultam, hogy nem kell evvel nem megbántani akartam őket. Hanem mindent egyedül akarok csinálni, persze ami nem megy azt úgy sem tudom egyedül. Ezt jól tudták, hogy nem  sértésnek mert a nap végére. Ha valaki megkérdezte, hogy segíthetek –e? kánomba harsogták, hogy nem kell és velem együtt nevettek rajta. De ez így volt jó, sose szerettem ha túlzottan segítenek. Tényleg nagyon családias volt a légkör, itt érzem az összetartást és a szeretetett. Nagyon boldog voltam, hogy végre megtaláltam azt a társaságot amire régóta vágytam. Persze tudom, hogy csak a véletlen műve volt. Mert ha nem találkozok Jánossal, akkor sosem érzem. Ami hirtelen rám tört az az érzés, hogy már voltam itt egyszer.  

Sajnos már nem emlékszek, János minden mondatára csak azt tudom, hogy rengeteget tanultam tőle. Csak is barátként nagyon nagyon szeretem, mert elfogadott sérültként is. Sőt Jánosnál a sérült szót el is lehet felejteni, mert úgy tekint rád mint egészségesre. Egyszer minden jónak vége szakad, elrepültek a jókedvű reggelek ami egész nap tartott nálam. Be vallom rettenetesen hiányoztak, Jánossal valló beszélgetések. Így azt a plusz két hónapi rajz oktatást, inkább ott hagytam.    

Azt hiszem hibát követtem el, mikor gimnazista barátnőmet Juditot. Elhívtam életem első egészséges táborba, be kellett volna látnom, hogy Judit. Teljesen más élet vitelű, a szórakozás egészen mást jelent neki mint nekem. Én szeretek igazán kikapcsolódni, barátságokat kötni, élvezni az életet. Magyarán a sérültségemet leszarom, mindig és mindenkor. Judit pedig merev mindig hű a vallásához, és ebből  adódtak a gondok. Sajnos az együtt alvásról lemondtam miatta, pedig milyen klassz dolog. Elalvás előtt dumálni, és együtt felkelni de hát ha  valaki sznob annak úgy kell. Csupán csak igazi barátságból hívtam meg őt, és nem azért, hogy pesztonkázón. Mert erre  aztán semmi szükségem nem volt, hisz el tudom látni magam kösz. Szerencsére Móni sem tudott elállni Tokajnak, így az utolsó percben meg gondolta magát és ő is eljött. Néha sikerült neki leállítani Juditot, és egem is egy darabig.

Nagyon nevettünk a Dunnaföldvári pihenőnél, kezemben a kólás üveg. Amelyet ép akkor nyitottam fel, mikor János kilépet az ajtón. Természetes, hogy a kóla eső ép Jánost találta telibe pedig nem akartam csak így jött össze. A többiek pedig jót röhögtek rajtam, hagyjatok már inni kértem őket. Vica pedig közölte, fedezékbe iszik a Heni.

Közel öt órát utaztunk éjjel, de nem voltam fáradt. Majdnem mindennap kenuztunk a Bodrogban, igazán csodás élmény volt. Bár húgom berezelt, mikor meglátta a kenut. Na henka, ebbe te nem ülsz bele azt garantálom. Fogadjunk, hogy bele fogok ülni János megmondta, hogy én is kenuzok és kész. Ne fosszál húgom nem gondolod, hogy kimaradok a te két szép szemedért. És így is volt, János rám adott egy zöld mentő mellényt. Közben azt mondta, hogy ez még tankot is elbír nevetem és teljesen megbíztam benne. De ez a bizalom már a suli idején kialakult bennem, és ez olyan szép nekem. Menjünk már imádom a vizet, és kalandot most nem érdekel semmi más. Simán beültem a kenuba, az első nap kivételével mamival kenuztunk. Nagyon jó volt, mert mindig meséltek valamit közben teljesen átadtam magam. A gyönyörnek és a nyugalomnak, amit Jánosék és a vízi világ nyújtott. Evezni ugyan nem tudtam pedig megpróbáltam, úgy eveztem mint egy rossz háziasszony a leveses fazékban.

Most az egyszer éreztem azt amit eddig soha, ugyan úgy használtam közlekedési eszközöket mint a többiek. Nem kellet külön mennem, azért mert lassú vagyok. (Ezt hallottam még a Kerek világnál is ezért nem mehettem busszal, hanem autóval). János alig egy éve ismert, és megadta a lehetőséget, hogy célba vegyem a közlekedési eszközöket. Hát nem csodálatos dolog? Mert szerintem az, és nem vagyok egy csöppet sem elfogult. Így „tanulják” meg elfogadni az egészséges fiatalok a mozgássérülteket. Hogy mi is szerettünk kirándulni, szórakozni mert együtt könnyebb.

Miskolcról erdei kisvasúttal, robogtunk az erdő között. Előtte már összekaptunk Judittal, persze megint én voltam hibás. Nem engedtem, hogy segítsen Monka hiába mondta neki. hogy neki sem engedem hogy segítsek, pedig a húga vagyok ezen fent akadni mondta. Nekem pedig azt suggalta, hogy ő csak pesztonkázni jött el velem. Másik meg az, hogy túlzottan féltékeny rám mert jól el vagyok a többiekkel. Ő meg begubózott, és elviselhetetlené vált számomra. Végérvényes megszakadt a barátságunk, amely gimnazista korunk óta tartott. Nem értette meg, hogy ez a társaság nekem fontos mert én is szeretnék valahova tartozni.

 A kisvasúton megnyugodtam ahogy lágy szellő hűsítet, közben a hegyeket és völgyeket néztem.

A cseppkő barlang és a vízesés lenyűgözött, igazi természeti szépségeket csodálhattam meg.

Másnap délután már nem bírtam tovább, és szépen leléptem az erdő csendjében. Csak húgom tudta, hogy nagyon feszült vagyok Judit miatt. A szúnyogok társaságban akik jól összecsipkedtek, közben hallgattam a madarakat. Mire lenyugodtam az egész tábor engem kereset, aztán egyszer csak előbújtam. Nyugi nincs semmi baj, tök jól vagyok. Este fürödni hívtak a többiek a Bodrogba, naná, hogy van kedvem. Hisz csábit a víz és este talán még jobb fürödni, mert csak a csillagok és a hold világít a folyó tükrén. Szóval tök buli egész, mentő rajtam van félelemnek nyoma sincs bennem. A fiúk betettek a vízbe, egy kicsit úszni próbálok de helyette csak röhögök. Végül is evickélek egy darabig aztán sodorni kezd a víz akár fa darabot, még mindig élvezem. Végül a többiek húznak ki, mint egy halat. Másnap Jánossal megyünk fel a nagy kopaszra autóval, még a többiek megmásszák a hegyet. Ne haragudj, hogy este bementem a Bodrogba de olyan jó volt. Nem haragszom válaszolta, de mondtam, hogy nappal kéne megpróbálni. Aztán elkezd mesélni, mintha misem történt volna semmi ezt nagyon szeretem benne. Pedig más biztos „leharapta volna a fejem,” legalább két napig nem beszélt volna velem de hát más véleménye nem is érdekel.

Aki felmászik a nagy kopaszra, az igazán megérdemli az eléje tárult szépséget. Állsz és csak bámulsz, bele a nagy világba és közben a természeti csodák rabja leszel.                         

Utolsó este az arany sárga naplementében kenuztunk, utoljára tárul elém a vízi világ. Rakoncátlan béka papa most ugrik fejest a vízbe, kacsa mama gyerekeit haza tereli éjszakára. Ez a nyugalom vesz körül, miközben Jánosék a Bob hercegből énekelnek. Evvel az idilli képpel tértem haza, amelyet sosem fogok feledni. Ha szomorú vagyok gyakran felidézem, és akkor jövök rá, hogy gazdag vagyok. Mert rengeteg élményt kaptam, és csodálatos embereket ismerhetem meg.

49.

Bodrog Partján

 

 

1.

 

Muzsikáló csend honol,

végtelen nyugalom árassza

 lelkem csodás boldogságban

 úszik, ahogy lemenő nap tükröződik.


 

2.

 

Fénye sugárként fodrozó

Bodrog vízén palástként

szerte ágazik, két fiatal tán

 e pillanatban egymásra talál.

3.

 

Három fa lombja

alatt, kis sziget, hol

csónakjuk partot ér, metál-

 kék szitakötő feléjük száll.

4.

 

Gólya kelepelése távolból

hallatszik, hegyek zöld orma

közt kicsi, fehér templom torony

magaslik, szívük egyszerre dobban.

 

5.

 

Piros rózsa ragyog

arcukon, szemükben ott

csillog a vágy, mit csak

 ők érezhetnek egymás iránt.

 

2001. augusztus. 6.

Csomor Henriett

Az élet néha olyan kegyetlen és fájdalommal teli, mindig nagyon félek amikor anya  beteg. Mert retteget attól a tudattól, hogy nem lesz többet. Pedig nélküle nem tudok élni, mert végtelenül szeretem. És nem is tudom elképzelni nélküle az életem, rajta senkim sincs. Azon éjszakán szemhunyásnyit sem aludtam, anya eszméletét vesztette. Annyira megijedtem, hogy kiabálni sem tudtam mert egy hang sem jött ki a torkomon. Anya nem mehetsz el még, szükségem rád kérlek! Evvel a tudattal összeszedtem minden erőmet, veszejtő kiabálásba kezdtem. Hirtelen magához tért visszakaptam őt, zokogtam és szórósan magamhoz öleltem. Elvesztetted az eszméletedet, közöltem vele. Ne sírj nem lesz baj, menj szépen aludni kért. De nem bírtam mert nagyon féltetem, csak figyeltem egész éjjel.

Másnapra szerencsére már, semmi gondja nem volt. Azért bennem mély nyomott hagyott, melytől még napokig zaklatott voltam.  

 

 

57.

 

 

Élned Kell!

 

1.

Boldogtalan éjszakán

párnámat tele sírva nem

tudtam mást csinálni, csak istent

 kérni, hogy ne vegyen el tőlem.

 

 

2.

 

Percekig azt hittem

többé már nem ölelhetlek

két karommal át, szép szavaid

duruzsolását sem hallhatnám többé.

 

 

3.

 

Ordítottam fájdalmamban

szívemre ólom kő nehezedett,

ily könnyen ne ad fel az életed!

Hisz még oly sok minden vár reád.

 

 

4.

 

S én is itt vagyok

neked, felnőtt gyermeked 

de még nem engedhetlek el

szükségem van oltalmazó kezedre.

 

 

5.

 

Mintha kérésemet hallottad

volna, feleszméltél újra enyém

vagy. Ha alvásra hajtom fejemet

őrző csillagot küldők fejed fölé.

 

 

2002. április. 2.

 

Csomor Henriett


Mint mindig most is, egy őszinte beszélgetés zajlik köztem és János közt. Tudod annyira utálom, mikor az emberek sajnálkozva rám az utcán. Mert csak azt látják sérült vagyok, és nem tudok rendesen járni. Kérlek János, legalább te sajnálj. Heni sajnáljon a rosseb az, válaszolta nem vagy te beteg. Miközben megköszöntem, hogy nem sajnál egészséges röhögés szakadt ki belőlem. Boldog voltam mert nekem még ennél szebbet, nem mondott senki sem. Még mindig nagyon bántott, hogy nincs munkám és ez által értéktelen ember vagyok. Aztán János elmagyaráztam, hogy ez nem így van mert ugyan olyan értékes vagyok mint aki dolgozik. Mert verseket írok, de figyelj János. Ezt nem értékeli senki vagy csak kevesen, de híd el, hogy így van mondta. Olyan meggyőzően és szeretettel, hogy elhittem neki. Élveztem, hogy János nem borzad el attól a gondolatomtól mint ahogy egyesek. Hanem a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy egy mozgássérült is szeretne családot.

János volt az első ember, akinek nyugodtan és higgadtan elmondtam sérültségem okát. Felszakadt bennem az a merevség, amit e téma körül éreztem oly sok éven keresztül. Mert egy érzékeny barátnak mondtam el, akit tényleg érdekelt a dolog. S nem egy olyan embernek, aki félvállról veszi a dolgot. Mert az olyan emberektől rettenetes dühöt érzek, és azt szoktam mondani nekik, hogy semmi közük hozzá. Az energia átvitelről már hallottam, de még soha nem próbáltam. János pedig rendelkezik e fajta tudással, kipróbálta rajtam. Miközben beszélgettünk és zenét hallgatunk, próbáljak nyugodtan ülni mondta. Persze az elején nem bírtam nyugodtan ülni, mert mozogtam pedig nem akartam. Heni fáj a fejed, kérdi? Honnan tudod, kérdeztem meglepődve tőle. Mert érzem a homlokomon egy kicsit, de nem fáj mondta. Úristen ez nem lehet, hogy még ezt is érzed mondtam neki. Alig láthatóan mozogtam egy idő után, és nem volt túlmozgás a kezembe. Mikor megfogtam a fülemet és az orromat, tényleg jól éreztem magam.    

Az évek során rájöttem, hogy ez az igazi barátság e nélkül igazán nehéz lenne. Anyun kívül János te értesz meg a legjobban, ezt köszönöm neked! 

 

 

 

80.

 


Vallomások


 

1.


 

Mikor megismertelek

titkon arra vágytam,

hogy barátian barátom

legyél! Az élet megadta

 

2.

nekem a legszebb

ajándékot a barátságodat

Mely évről évre, egyre

fontosabbá vált nekem.

 

3.

 

Az sem számit neked,

hogy más vagyok mint

a többi mert elvette, tőlem

a természet ami másnak oly egyszerű.

 

4.



Hiába könnyezni rajta

sohasem fogok szaladni.

Pedig kergetném magas hegy

csúcsúkon, az égszínkék felhőket.   

 

                                            5.


 


Mit sem érne az

életem, ha szaladni

 

tudnék s nem ismerhetnélek

téged mert sivárok lennének napjaim!

 

2004. március 9.

Csomor Henriett

 

Mami pedig ahányszor találkoztunk annyiszor mondta, hogy írjak egy könyvet magamról. Én pedig csak a kifogásokat keresztem, mert manapság már mindenki könyvet ír. Az emberek nagy része csak panaszkodik, hogy milyen nehéz  a sorsa, hogy sérültnek született. Azt helyett, hogy a sorsát kezébe venné és azt mondaná. Hogy ez csak egy állapot, amin saját magam is „változtathatok”. Mától kezdve leszarom és nem siránkozók többet, mert néha szép az élet. S ha csak a természet ad neked szépséget, már tudsz valamibe kapaszkodni mert a süt a nap és az ég kék.

Mami én nem akarom, mert utálok siránkozni és panaszkodni. Már anya is mondta jó pár évvel ezelőtt, hogy írjak könyvet magamról. Mert meg tudom csinálni, de anya az túl sokáig tart. Különben se vagyok rá alkalmas, mert utálom ezt a témát mondtam neki. Aztán elkezdtem írni, láttam anyun és mamiékón, hogy mennyire örülnek neki. Ez adott erőt, hogy be is fejezem.

Munkám ugyan még mindig nincs, és már nem is hiányzik. Mert János megtanított rá, hogy így is értékes ember vagyok. Az évek során jó utat választottam, mert rengeteg embert ismertem meg. Akiktől rengeteg pluszt kapok, ez számomra nagy kincset jelent.         

 

                                       Vége

 

2004, július 31. vége.