Lehet, hogy igazad van, csak nem értem, mit akarsz mondani. Ugye én azt állítottam, hogy a Straight Outta Compton albumra Dre maga csinálta a zenéket. Erre te egyrészt bedobod a For the Love of Money-t, ami nem is Dre produkció, hanem Yella, tehát nem értem, hogy viszonyul az alapállításomhoz. Lehet, hogy én voltam félreérthető: amikor azt írtam, hogy "Yella leginkább csak scratchelt a zenékben", az kimondottan a Straight Outta Compton albumra vonatkozott, nem Yella munkásságára általában. Persze lehet, hogy ezt is rosszul tudom.
Másrészt azt írod, hogy a No One Can Do It Better albumot Dre csinálta teljes egészében, ami tökéletesen alátámasztja az állításomat, hiszen szintén arra utal, hogy abban az időben Dre maga csinált mindent.

Egyébként a dub-bal folytatott vitában egyetértek veled. Ugyanakkor dub nézőpontja is szerintem egy valid álláspont. Nem az én álláspontom, de jó, hogy vannak, akik ennyire UG módon gondolkodnak. (Függetlenül attól, hogy mi az UG tényleges működésmódja.)

Ez az idependent es terjesztesi dolog h mukodik?
A rawkus fuggetlen volt de a terjeszto geffen, mca nem kispalyasok.
A terjesztok minden szo nelkul vittek korbe a lemezeket vagy mindhattak h akkor ezt nem?

Józan paraszti ész kikövetkeztetni hogyha Yella már abban az időben egyaránt minta alapú dolgokon élőhangszeres produkciós creditekkel bírt és nem scratches by Yella hanem production by Dre & Yella van írva a bookletekben, akkor valószínű nem a hivatalos produkciós credit a kamu hanem valami interjúban elmondott külső megfigyelő anekdotális elmesélése. Nyilván ezt is kérdőre lehet vonni, én a ráutaló dolgokból, és abból hogy a későbbiekben is voltak amúgy elég magas produkciós értékű munkái, inkább azt mondanám hogy nem csak pihenőpályán volt.

Én legyek az utolsó ember aki az alulról jövő aspektust kérdőre vonja és elbagatellizálja azt, amit dub mond, miközben az egyik legfontosabb dolognak tartom ebben a műfajban meg ami nekem is vonzó volt mindig benne. Csak annyi a különbség ezt illetőleg, hogy én kicsit belefáradtam abba, hogy az alulról feltörekvést egyedül hangzásbeli és esztétikai dolognak tekintsem, miközben a társadalmi-gazdasági tényező el van hanyagolva. Bőven vannak példák alulról jövő új hangzású és kortárs dolgokra, miközben az úgé kultusz előadók között bőven vannak akik elkapják az úgé hangzást és esztétikát viszont semmi közük az alulról feltörekvéshez. Egyúttal ez a niche gyakran inkább saját magát öntömjénezi, miközben úgy generál comfort foodot a nosztalgiára a saját lelkének, hogy közben elmarad szubverzív lenni. A szubverzív hozzáállás nem csak a hip-hop de úgy alapvetően az underground mozgalmak egy jelentős vonása, amit úgy érzek az utóbbi 15 évben a nosztalgikus úgé kicsit kizsigerelt és konformistává vált. A konformizmus meg se nem megy árral szemben, se nem rock and roll, egy olyan tézis ami úgy áll szemben valamivel hogy a saját kis bibliájából olvassa a passzusokat, ahelyett hogy hozzáadna és kritikai lenne. Persze ez személyes szubjektív preferenciám.


A terjesztő is csak akkor áll be valami mögé ha látja benne a piacképes potenciált. Van, hogy együttműködnek gyakran bizonyos kiadókkal, de nem törvényszerű, igazából előadói piacképesség alapján működnek a terjesztői dealek.

TDE esetében pl. a Black Hippynél abszolút nem az Interscope viszi mindenkinél a disztribúciót. Amíg Kendrick meg Schoolboy Q albuma mögé konzisztensen beálltak, Ab-Soulnak minden kiadványa csak a TDE-n keresztül lett terjesztve, Jay Rocknak a Follow Me Home-al volt egy érdekes one-off terjesztése hogy Tech N9ne Strange Musicja vitte a disztribúciót, majd csak a legutóbbi Redemption albumon ahol már a közreműködők meg a producerek sem feltétlenül in-house nevek hanem túlnyomórészt zeneipari szinten megalapozottak, akkor állt mögé az Interscope. SZA-t pedig emlékeim szerint az RCA terjeszti.

De TDE meg Interscope ide vagy oda, a Rawkusnál se a kisebb előadók pörögtek hanem a piacképesebbek, és ott sem feltétlenül a Geffenről meg az MCA-ről beszélünk, hanem az EMI-ről, a Universalról, a Priorityről. A Black Star album mögött iszonyat terjesztői erő is volt, a Geffen kivételével mind a 4 terjesztő rá is harapott mint annak a rendje. Jellemzően úgy kell ezt elképzelni, hogy vagy előadói menedzsment oldalról, vagy label oldalról egy A&R futja a köröket, a lemezkiadóknál, aztán aki ráharap, annál szabad a rablás - nyilván terjesztői erő és infrastruktúra csak százalék ellenében biztosított. Ha senki, olyankor kis kiadás, mint a TDE esetében. Kweli Rawkus-os kiadványaiból egy volt csak az, ami mögé beállt a Geffen, relatíve későn, 2004-ben, 3 album után ha belevesszük a Black Star-t, a többi sima Rawkus kiadvány volt. Eközben a Black On Both Sides-ra 99-es kiadással már nagyon korán, egyből rácsapott a Priority - aminél azért ne felejtsük, hogy legalább akkora óriás szint mint az Interscope, ha már csak az N.W.A. és Ice Cube korai kiadványaiból indulunk ki.

Orulok h sixfeet visszatert.

Oké, elfogadom. Nem emlékszem már, hol olvastam ezt, hogy Yella csak scratchelt a Straight Outta Compton-on, de valamiért viszonylag hiteles forrásként emlékszem rá. Az persze tény, hogy producerként van feltüntetve a hivatalos creditekben, és valóban, minek higgyünk, ha nem annak?

Úgy jött ez az egész elő, hogy felmerült, hogy Dr. Dre maga nem is csinál zenét, csak mások zenéit "zsákmányolja ki". Erre hoztam példaként a Straight Outta Compton időszakát, hogy onnan azért lehet találni példákat arra, hogy milyen az, amikor Dre egymaga alkot, és bizonyítja, hogy képes rá ő is. Ezek szerint mégsem a Straight Outta Compton a legjobb példa erre, hanem a No One Can Do It Better, de a lényeg, hogy van rá példa, és nem is akármilyen.

https://4bro.hu/a-ketezres-evek-hip-hopja-a-silver-era/

Van a boombaprol is cikk de ez izgibb mert en is inkabb az ezust eraban nyomultam..97 nyaratol hallgatok reppet de kb 2-3 ev kellett mire felnyilt a szemem.
Ez a cikk is csapongo nehol zavaros
Spoiler: savat kap kanye, eminem sem goat stb..

Ja es a train of thought a szerzo szerint all time best of.

ez a cikk egy nagyon gyenge, sőt szar blogposzt nem cikk.
semmi törekvés minimális objektivitásra se.

ami az író kedvence az jó, minden más szar.

vazze, blogot se ír senki így ma.

PMK-nak a megfogalmazása nagyon sok szubjektív dolgot, meg felesleges kiszólást visz bele ebbe a cikkbe úgy, hogy amúgy releváns strukturális megfigyeléseket mondana a sorok között. Azt is megértem, hogy iszonyatosan unja azokat a látens visszatérő kiszámítható paneleket amik a hazai hallgatóság részéről a mai napig teljesen állandó jelleggel megtalálhatóak.

Ismerem azt a frusztrációt, amikor úgy akarsz átadni információt a tömegeknek, hogy közben érzed hogy a széllel szemben fogsz pisálni, csak onnantól meg már az egész nem több felsőbbrendűségi komplexusnál azzal, hogy azt a minimális erőfeszítést nem próbálod meg belevinni, hogy ne azok felé címezd az írást, akik amúgy sem fognak nyitni rá, hanem azoknak akik hajlandóak nyitni és meghallgatni másabb perspektívákat.

Az írás témája mint olyan, hiánypótló lenne abból a szempontból, hogy részben ez az időszak is teremtette meg a visszafelé vezető underground nosztalgia kultuszt a golden era felé. De a fent említett stílusa elkomolytalanítja, eltéveszti azt a célt ami lehetne belőle.

Röviden: lofaszt.


Hiánypótló, struktúrális, hogy el akarja terjeszteni ezt a hoch kultúra szart a rapben is?!

Hát thanks, but no!

Az írás pont olyan szar, mint ha azt írná, csak a klasszikus zene a zene, vagy a szépirodalom az irodalom, vagy a miselin csillagos étterem az étterem.

Ugyanolyan, csak inverz, hogy egyél szart 1 mrd légy nem tévedhet.

Arra értettem, hogy a valid dolgok attól még validak benne, hogy vannak szubjektív sutyerákságok benne.

Nem léteznek a különböző művészeti időszakok buborékokban, jóval rendhagyóbb bizonyos dolgoknak a kontinuitás mint ami kultuszként berögzül, és sokszor érvényesülési harcon kellett a golden era-n belül bizonyos előadóknak keresztül mennie ahhoz, hogy utána amire annak lefőtt a kávéja, addigra kultuszuk teremjen meg. A 90-es pop rap időszakról nem is beszélve. Ez egy nagyon is valid, többszörösen előforduló, létező jelenség, amit az internet aggregált, és messze nem volt ennyire kondenzáltan jelen. Erre ha szar hangvétellel is, de próbál a csávó reflektálni. Létélményem, hogy akik kelet-európából hallgatják ezt a műfajt, sokszor harapófogóval ráncigálhatod, akkor se lehet kihúzni a fejüket a seggükből hogy ilyen összefüggéseket össze tudjanak rakni, casual szórakoztatás és nosztalgia ide vagy oda.

Az más dolog, hogy minden másba, kb. olyan véleményeket fejt ki, ami sokszor nem több zsigeri dolgok leírásával, anélkül hogy abban lenne racionalitás, másrészt meg ennek a része talán nem is akar súlyosabb lenni, brahizásból kiszólogat ide-oda. Értelemszerűen ilyen tartalomnál ez komolytalan, és hiába értem hogy mit akart vele mondani valószínűleg, attól még szar munkát végzett abban, hogy ezt kiközvetítse, és nem fog vele meggyőzni embereket. Arra értettem, hogy vannak olyan ötletek, amikkel igenis egyetértek, és jobb kontextusba emelve, rendesebb ok-okozati összefüggésekkel konzisztensen ez akár egy valid cikk is lehetett volna.

Attól meg még, hogy van olyan aspektusa ennek a műfajnak, hogy szórakozol rajta (mennyivel másabb ez annál, mint amikor a tizenéves gyerekek szórakoznak a trap rapperen amíg a 70-80-as születésűek meg a CNN meg a Mobb Deep zenéire mondják hogy némá a hülye fekák...), attól még hoztak létre olyan precedenst teremtő dolgokat ebben a műfajban, ami jóval tovább mutat ennél a mentalitásnál. Ezt a játszmát már lejátszották. Nem a 40-es éveket írjuk, ahol reflektálás nélkül lehetett Disney filmekben rabszolgaként ábrázolni a feketéket a Dumbo-ban, de nem is a 70-es éveket amikor blaxploitation filmek miatt szórakoztatóipari szinten csak azt engedték érvényesülni, hogy "nézd mit baromkodnak, hát ezek tök hülyék meg suttyók többet nem is tudnak."

Ezt életben tartani nem "a normálisok lázadása a PC kultúra ellen", hanem bennragadás egy olyan dobozban ami dohos, avitt, szájszagú és kellemetlen, anélkül hogy rájönne az ember, hogy a világ az bizony történik azonkívül is, ahogyan egy korlátolt koordináta rendszeren belül próbálják sokan értelmezni regresszív módon.

értelek, mégsem értek egyet.

nem tudom elfogadni, nem tapasztalom, hogy ne lett volna korábban is, tőle is függetlenül kritika, önreflexió a stílusban.

Sőt!

Az OG-k és az újak trendszerűen lejátszák ezt újra és újra.
a régiek temetik a stílust kb 50 éve. Ha elolvasol egy régi Source magazint (90es évek eleje) már ottvan, hogy a régiek nem értik az újakat, múló trendnek tartják.

Maga az og kifejezés is ezért jött létre, hogy a régi, az eredeti megbélyegezze az újat ami más ami természetes, vagy mesterséges evolúciója volt a stílusnak.

Minden új vonal előtt, elején megvolt ez az ellenérzés, mindenki elmondta, hogy mit miért aztán fennmaradt ami.

Azt állítani, hogy ez nincs benne a köztudatban, közbeszédben, vagy, hogy ebben a cikkben van benne itthon először tényszerűen nem igaz.

Csak olvass el egy két wanted magazint 20 évvel ezelőttről.
magyar újság és a magyar és us rapről is igen kritikusan (IS) írt.

Az állításom, hogy nem csak szarul van megírva (szubjektív vagdalkozások ténynek beállítva nem egy helyen, ízlés érték keverése) az idézett poszt, de szar is (tévedésekkel teli), és mégcsak edukációs szempontból se egyedi.

Vitaindítónak is gyenge.


Abban egyet tudok érteni veled, hogy igen, vannak akiknek létezik ilyen, hogy golden era.
Tovább megyek, mindenkinek van ilyen kedvenc, kedvelt időszaka.
Igen, azt is el tudom fogadni, hogy nem jó ha bárki csak azt erőlteti.
Igen, káros ha ilyen szemellenzős emberek formálói, döntési helyzetben vannak, kerülnek.

De, hogy ez általános lenne? Vagy kizárólagos?

Tuti nem.

Ha az lenne még mindig techni hiphop rap szólna mindenhol, oszt nem.

Nem angol nyelvterületre mondom. Ott ezek már annyira lejátszott meccsek, és sokszor tényleg nem többek olyasmiknél amiket egy podcast epizódban vagy valami hiphop portál 10 perces kisvideóiban hallasz manapság. Ezek viszonylag kevés vizet megmozgató témák, szemben pl. azzal hogy nálunk kvázi mindig hijackelésre kerül, és megalapoz egy felszínes dolgokra épülő kollektív lincshangulatot ahol a nap végén szubjektív butaságok miatt acsarkodnak emberek a kedvenceiken, és hülyeségekkel próbálják be hülyének beállítani a másikat.

Az OG-t felesleges szerintem túlmisztifikálni. Szimpla gang culture terminológia ami egy hierarchiát próbált megerősíteni. Minden más amit hozzáadnak az egy általános dologra ráemelt egyéni értelmezés.

A 2000-es éveknek mint olyan időszaknak 2023-ra már legalább annyira lefőtt a kávé mint a 90-es éveknek. Itt szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy vannak berögződések és kultuszok amik sokszor nem csak hogy a levegőbe lettek beszélve, de amikkel szemben akár léteznek is az őket megcáfoló kordokumentumok.

Viszont a párhuzam amit ír a DOOM és Aesop Rock kultuszról szövegiség szempontjából amire előtte nem volt olyan kiforrott precedens, plusz a belinkelt szókincs elemzés, nem csak hogy köztudott dolog, de pl. az utóbbi időkben pont olyasmi amit egy az egybe hallottam visszamenőlegesen citálni pl. olyan rapperektől is mint Danny Brown olyan kontextusban amiben Aesop Rock-ot említette meg mint a kedvenc fehér rapperét. Ezek nem szubjektív dolgok, hanem olyasmi ami kapcsán azért jelenleg elég nagy a konszenzus mind hallgatók mind kritikusok részéről.

A 2000-es évek absztrakt, kísérletezős vonala taposta ki az utat olyanoknak akik tematikailag fényéveket vertek rá a 90-es évekre. Nasnak pl. függetlenül, hogy hallgatható a legutóbbi 3 albuma és mindenki hypeolja, nem köt le és nem tudom megérteni pont amiatt, mert neki most az a magaslati pontja ami van, az szövegileg pl. messze nem kapargatja azokat a témákat mint amiket Jay-Z dolgozott fel a 4:44-en. (nem beszélve arról, hogy Hit-Boy alapjait kisujjból kirázom én is azontúl hogy annak a 2010 utáni producerek vizezett 90-es évek imitációjának tűnik amivel itthon is a falra tudok mászni)

De szövegiségben, a tényben hogy tartalmi és nyelvi komplexitásban mennyivel előrébb vannak ezek az előadók pl. pont Kool Moe Dee-től vagy Grandmaster Caz-től, azt kb. világok közötti távolságokban lehet mérni. Ez teljesen valid állítás. Amik viszont pontosan azért idegenek, mert nálunk az angolul beszélő hallgatóság a szocializálódás miatt is hajlamosabb olyan zenét hallgatni jobban aminél igazából maga az alműfajbeli preferenciák viszik el az egészet, és továbbfűzve ennek a cikknek a jogos pontjait mondanivalóját, az olyanok mint Roc Marciano, Ka, Armand Hammer, Mach-Hommy, Kendrick a TPAB albumon, a clipping, a Death Grips, kvázi teljesen értelmezhetetlenek a hazai közönségnek ugyanebből az okból.

Nekem is vannak preferenciáim, a szabad asszociációs szójáték rímek pl. sosem tetszettek nekem annyira mint a velősebb témák amik hajlandóak megbotránkoztatni azzal, hogy olyasmiről zenélnek amiről nem gondoltam volna hogy valakinek eszébe jutna, hogy zenét készítsen róla. De mind a kettő feszegeti a határokat, és DOOM-ot függetlenül hogy sokszor nem annyira érzem a magaménak, amit ő tett le a maga idejében, az haladásbeli mérföldkő úgy, hogy nem csak a hoch kultúrán belül van progresszió ami túlságosan mesterkéltnek hat, hanem a megközelítés és a zenei produkciót mégsem érzem idegennek pl. attól amit én elvárnék a rap zenétől. Ezek feszegetik ki a műfaj határait.

Így az angol nyelvű közönség tök mindegy is, a hangsúly azon van, hogy itthon történelmileg a hazai közegben rengeteg kísérlet folytatódott le azt illetőleg, hogy ilyen témák legyenek bedobva, és legyen diskurzus meg több mélysége ennek az egész műfajnak annál, mint ami jelenleg csak az előállító és a fogyasztó szimbiózisa. A legtöbb az kudarcba fulladt. PMK ezt a szellemet még mindig a magáénak érzi még ha a megközelítése sokszor félrehord, és a kiváltott reakció meg az, amitől azt gondolja az ember, hogy ha ügyesebben fogalmazta volna meg se biztos, hogy ez nem váltott volna ki hasonló reakciót.

Én régebben is olvastam a cikket, nekem élvezhető. Igazából a fő mondanivalója szerintem az, hogy mennyire a golden éra van számon tartva kizárólagos kötelező zenéknek és mennyire elsiklottunk egy olyan korszak felett, ahol legalább olyan fontos dolgok történtek. Ezt a vélemény abszolút magaménak is érzem, annak ellenére, hogy a cikkben említett előadók csak részben fedik le azokat, akiket én is megemlítenék.

Ha már ekkora vita bontakozott ki, elolvastam én is a cikket. Hanyatt nem estem tőle, de szerintem nem rossz. Ez egy szubjektív véleménycikk a 2000-es évek hip-hopjáról. Objektivitás kevés van benne, az én nézőpontommal sokszor nem egyezik, de szerintem érdekes a szerzőé is. Ő azt írja, hogy "A kétezres évek hangzása Madlib és Pharrel munkássága." Szerintem pedig Scott Storch, Pharrell és Timbaland munkássága, de ha szerinte Madlib és Pharrell, felőlem legyen.

A fő mondanivalója szerintem az a cikknek, hogy nincs ilyen, hogy golden era, maximum egyfajta személyes golden erája lehet mindenkinek. De minden időszakban született rengeteg jó és szar zene is. Minden időszakban születtek olyan albumok, amiket a maguk idejében nem értékeltek annyira, később mégis klasszikusok lettek.
Ezzel a "le a szemellenzőt" típusú szemléletmóddal én tudok szimpatizálni, még akkor is, ha a szerző számos szubjektív megjegyzéséről más a véleményem.

A te hármad véleményem szerint is oké, ha a fősodort nézzük, ők tényleg meghatározták az irányokat, + itt a mainstream is eléggé erős volt (ezt is nemrég fejtegettük).
Viszont a golden éra után eléggé kettévált a mainstream/underground. Itt el tudom fogadni Madlibet, nagyon meghatározó volt, bár én elé tenném J Dillát.
Pharrelt el tudom fogadni legnek, ő volt talán a legtöbb előadóval közreműködő, de a 3-as a tökéletes képe, annak az érának.
Ezeknek a producereknek a munkáiból van egy csomó maxim, amiket az utóbbi pár évben szereztem be, majd egyszer összedobok egy mixet (bár ebbe még nem vagyok túl jó).