Clipse - Let God Sort Em OutValóban ez az év albuma: eddig mindenképp, és jó eséllyel ezt fogom mondani december 31-én is. Pedig szívesen odaadtam volna Xzibit-nek...

De ez a Clipse album annyira brutál erős lett, hogy még a tavalyi kimagaslóan erős évben is jó lehetett volna egy 3-4. helyre a listámon.
A produceri munka ugyebár teljes egészében Pharrell: a Chad Hugo-val való konfliktusa miatt sajnos nem Neptunes, de így is tekinthetjük egyfajta visszatérésnek az albumot a gyökerekhez egy megújult formában. Abban az értelemben visszatérés, hogy az utóbbi 15 évben inkább pop produkciókon dolgozott Pharrell, mint hip-hopon. 2022-ben a legutóbbi Pusha T album felét ugye ő csinálta, de azon nem tudott ennyire kibontakozni, mert a másik feléért Kanye West felelt. Úgyhogy ez hosszú idő után Pharrell első teljes albumos hip-hop projektje, és milyen jó, hogy ennyire beleállt újra a hip-hopba!
A 2010-es évek első felében volt neki egy másodvirágzása a Happy és a Daft Punk-os Get Lucky kapcsán, aminek során már határozottan különbözött a hangzása a Neptunes soundtól, majd a 2010-es évek második felében kicsit eltűnt, és amikor felbukkant, az se volt igazán siker. Pl. Justin Timberlake 2018-as Man of the Woods albumán úgy éreztem, nem találja Pharrell az utat, amin haladnia kéne.
Most viszont úgy érzem, megvan! Hogy lesz-e ebből harmadvirágzás, azt majd meglátjuk, attól függ, továbbviszi-e ezt, de most egyértelműen kirajzolódott egy új Pharrell hangzás, ami drasztikusabban különbözik a Neptunes hangzástól, mint amit a 2010-es évek első felében csinált, de ez is tök egyedi, és ha lehet ilyet mondani, talán még igényesebb zeneileg. A hangzás általános jellemzői: nagyon erősen ütő kickek, nagyon hangsúlyos, már-már kirívó basszus, és ezekhez képest viszonylag háttérbe húzódó pergő. Ennek az eredője egy sajátos ritmika, ami se nem boombap, se nem trap: némelyik számban elhajlik a boombap felé, másikban a trap felé, de az album egészét tekintve azt mondanám, hogy egyik se. Jó nehéz lehet erre a ritmikára jól reppelni, Pusha T mondja is a Complex-es interjúban, hogy némelyik alappal rendesen feladta nekik a leckét Pharrell, de jól mutatja mennyire topkategóriás rapperek, hogy megoldották. A dallamokat illetően pedig egy sötétebb, futurisztikus effektekkel, elektronikával fűszerezett, telt dallamvilág a jellemző. Talán csak az EBITDA-ban köszön vissza kicsit a régi Pharrell-re jellemző funky-s gitár.
Összegezve az album zenei oldalát: Pharrell újradefiniálta a hip-hopot a maga módján. Egy olyan új, progresszív hip-hop hangzást hozott létre, amit én előtte senki mástól nem hallottam, és baromi jó! A 2022-es Pusha T albumon egyébként voltak már ennek nyomai bőven, de azon még nem voltam ennyire alaposan kiérlelve. Illeszkedik egyébként abba a sötétebb, légies, szellős hangzásvilágba, mit Hit-Boy is hoz, vagy ami a drillre is jellemző, de csak hangulatában vonok párhuzamot, a zenei részleteket tök máshogy dolgozta ki Pharrell, és szerintem igényesebben.
A rapre áttérve: nem tudom, mi vezette rá arra Malice-t, hogy a keresztény megtérése után 15 évvel mégis visszatérjen a Clipse-hez, de jól tette. Pusha T szólóban is topkategóriás MC, de így a testvérével kiegészülve van egy olyan kémiájuk, ami megdobja a színvonalat egy Pusha T szólóhoz képest. Ritka erős flow, a technika és tartalom egyaránt elit, utóbbit illetően az benyomásom, mintha ilyen impresszionista képeket festenének a szövegeikben (itthon Beton Hofi csinálja ezt hasonlóan), amikből mégis összeáll valami mondanivaló. És ahogy már írtam: ezekre az egyedi ritmikájú, progresszív Pharrell zenékre nem lehet egyszerű technikailag szöveget írni és reppelni, de kifogástalanul megoldják.
Annyira süt belőlük egyébként még mindig ez utcai díler attitűd, hogy ha Pharrell zenéi néhol elhajlanának túlságosan populárisba, a két MC rapjei garantáltan visszarángatják az utcára.

Feat-ek: Pharrell működik a legtöbbet közre énekkel, de nem nyomja el a két testvért, mindig csak annyira ékeli be magát közéjük, hogy kellemesen fűszerezze a dalokat. Kiemelendő még Kendrick Lamar és Nas feat-je, valamint John Legend éneke, ami feldobja az érzelmesebb nyitószámot. Optimális a közreműködések száma: van elég ahhoz, hogy feldobja a lemezt, de nem túl sok, nem nyomja el a fő előadókat.
rapguruz azt írta, hogy nincs igazán kiemelkedő szám, egyben működik jól az album. Én ezt annyiban újrafogalmaznám, hogy szerintem rengeteg kiemelkedő szám, szinte az összes.

Azért nem tudok igazán kiemelni külön én se semmit, mert az album többi száma közül egyik se emelkedik ki látványosan, miközben némi túlzással bármelyik másik albumról magasan kiemelkednének.

Ezzel együtt van egy-két dal, ami különösen megfogott, de inkább szubjektív benyomások alapján, objektíve hasonlóan igényes mind.
Leginkább a Chains & Whips (feat. Kendrick Lamar) ragadt meg bennem, amiben zseniális a blues / rock n roll basszus (elvileg nem minta, a credits szerint kizárólag a So Be It-ben mintázott Pharrell, sehol máshol!

), ami diktál egy különleges lüktetést a számnak, és ezt spékeli meg Pharrel hatásos, futurisztikus effektekkel. A három MC pedig hasonlóan zseniálisan reppeli meg: nem csak technikailag, tartalmilag is. Pharrell éneke meg már csak hab a tortán benne.
Az Ace Trumpets és a So Be It is kiváló választások voltak single-nek, utóbbi kicsit kilóg a lemezről az arabos hangzásával. De nagyon megragadt még bennem a Let God Sort Em Out / Chandeliers (feat. Nas) a különösen futurisztikus hangzásával, valamint a nyitó- és a zárószám az érzelmességükkel, mélyebb mondanivalójukkal: The Birds Don't Sing (feat. John Legend & Voices of Fire), By the Grace of God (feat. Pharrell Williams).
Összegezve: nemhogy beváltotta az album a hozzá fűzött várakozásokat, még többet is kaptam tőle! Én nem tudok róla, hogy várható lenne még 2025-re olyan album, ami veszélyeztetné a Clipse év albuma címét nálam, de meglátjuk, meglepetések mindig jöhetnek.
