J Dilla: The Shining
.
Annyira dícséritek, hogy elkezdtem, elkezdem Dilla munkásságának komolyabb szemügyre, illetve fülügyre való részletezését, mert jó dolgokat csinál, én nem tartom, nem tartottam sose egy "istencsászármindenproducerekkedvencének".
Ez a lemez marha jó. Nagyon tisztességesen van összerakva, még úgy is hallani, hogy Dilla milyen profi, részletes, illetve értő füllel dolgozik, hogy tudni, hogy poszthumusz lemez, és csak a háromnegyede volt kész a halála előtt. A végereményt így félig tribute cuccnak hallgattam, éreztem végig, ezt erősítette, hogy a lemez jó részén nem is rappel Dilla "csak" zenél. Azt viszont marha sokat, vagy féltucat hangszert is kezel és feljátszott mindent amit akart. Összeségében fogom folytatni a tanulmányozását ám a felntebb írt unikalitását még nem hallom.

Nelly: Nellyville
.
Az első lemez sikerreceptjét megtartotta, és négyzetre emelte. A "házi" producerét Jay E-t megtartotta a lemez felére (furcsamódon a "jobbik felére" a jobb számok fűződnek hozzá), illetve a közreműködők is St Lunatics tagjai elsősorban, illetve visszahozta Cedric the Entertainer-t is a skitekhez ami szintén segíti a folytonosságot, a koherenciát. Ehhez jött még hozzá az akkori producerek java (Neptunes, Just Blaze) nagyon komoly elsővonalas sztárok (Justin, Kelly) közreműködni, a Kiképzés filmzenéje, annak hype-je még. Szóval, hogy miért lett sikeres, hogy lett majdnem mindenhol a világon slágerlistát, eladási listás az album az nem lehet kérdéses egy pillanatra sem. 20 éves a lemez és ma is szórakoztató nem csak a nosztalgia miatt.

Redman: Malpractice
.
A lemez amit Christina Aguilera elvitt...
A szokásos "amit a cd elbír azt kitöltjük" Redman lemez a maga majdnem 80 percével, benne olyan számok, olyan skitek amik összekötik a korábbi albumaival. Valami azonban hiányzik belőle, vagy velem van baj, mert ezt a lemezt sosem tudtam igazán kedvelni. A single-t tényleg elvitte, és ezzel a lemezt is félretolta a nem sokkal később kijött Dirrty című szám amiben ráadásul Redman benne is volt. Hiába a szokásos Method Man, Def Squad featek, vagy olyan szupersztárok, mint DMX, Missy Eliott valamiért senki sem mutat túl sokat magából, nem tette oda magát. Erick Sermon és Redman ketten producerelték a számok jó részét, így az anyag egységes az nem vitás.

Naughty by Nature: Poverty's Paradise
.
Az utolsó lemezük címe az Anthem INC annyira találó, hogy arra szavak nincsenek. Tényleg. A csapatnak vannak akkora slágerei, hogy még ma is ismeri őket mindenki, sőt hallgatja is. Oka van annak, hogy nem kevés mc szerint Treach az egyik legjobb (eminem, redman ugye szokta dícsérni). Oka van annak, hogy az új rap kategória első grammyje az övék volt. Hogy pont ezért a lemezért azt mondjuk nem egészen értem, mert gyengébb szerintem, mint a korábbiak, sőt későbbiek, és nincs rajta igazán nagy sláger (hip hop horay, vagy jamboree szintű sláger) sem. Nem rossz a lemez, csak valamiért a diszkójukben egy gyengébb darabnak érzem, hallom.

The Coup: Party Music
.
Na a Coup is egy olyan banda akiknek a tagjai kb lemezről lemezre változtak az állandó, a fő tag Boots Riley mellett. Ami miatt azonban érdemes ráfülelni az anyagaikra az a rengeteg hangszer amit használnak, és amiket mind élőben is vettek fel a sample-ing és a dob loopok mellett és ezt nagyon hallani is. Egyébként politikai hip hopot tolnak, de nem dead prez vagy pláne public enemy szinten.

Rick Ross: Rise to Power
.
Kronológiailag a második lemeze, ugyanis a port of miami után jött ki, de egy válogatás PoM előtt másik kiadónál felvett dalaiból.
Egyrészt rajongónak, kedvelőnek tökéletes képet ad, hogy milyen kezdeti, korai zenéi voltak, másrészt mégiscsak hiánypótló.
Ugyanekkor az anyag tökéletes mutatja, hogy vannak olyan előadók akiknek szükségük van egy rendes exec producerre, producerre, kiadóra aki alápakol mindent. A PoM egy bitang jó lemez egy akkora slágerrel, hogy a fal adja a másikat. Jól válogatott közreműködők, producerek. Na azután a lemez után ez nagyon az ellentetje. Érezni, hogy pénz se volt annyi amennyi kellett volna, illetve Ross is összevissza flow-ban szövegben rapben. Neki egyszerűen kellett valaki aki segít megtalálni a hangját.
Az anyagról magáról (végre). Nem rossz igazából, van neki south, miamai vibe-ja a közreműködők is okésak, éppen csak valami hiányzik belőle ami ad neki egy unikális ízt amitől Rick Ross-os lehetne. Illetve hallani, hogy 7 évből válogattak a számokból rendesen.

Te bírod amúgy általánosságban Rick Rosst, dogg?

Én albumot sose hallottam tőle teljes egészében, mert valamiért mindig antipatikus volt kicsit. Van egyfajta stílusa, de közel sem érzem annyira tehetséges rappernek, amilyen nagyba előadja magát, és ez a disszonancia mindig taszított tőle kicsit.
Ettől még persze vannak jó számai szerintem is, de azokat is inkább a produceri munkának tudom be.

Külön postban kérdezem, mert más téma:

The Lady of Rage - Afro Puffs című számának két verziója is van, de klipet csak az egyikhez találok, ehhez:
https://www.youtube.com/watch?v=0vZApT1 ... PROXXVideo

Úgy emlékeztem, hogy a másikhoz (https://www.youtube.com/watch?v=vfGa9lqevb8) is van klip, de lehet, hogy tévedek. Illetve a klipes verzió az eredeti vagy az a remix?
Megköszönöm, ha valaki helyre tudja ezt rakni, aki jobban képben van nálam.

A PoM albumát nagyon nagyon csípem.

A flow, a figura nagyon tetszik amit tol.

Az zavar kicsit, hogy fossa a lemezeket ő is. 2006tól már 11 lemezt adott ki, sajnos nemhogy filler számai, de komplett lemezei is vannak.

A Port Of Miami tényleg egy zseniális lemez. Mintha a Sebhelyesarcút hallgatnám korongon. Ahogy Dre mondta a The Show-ban:

Nem kell 100% tru drogkereskedőnek lenned, ha hitelesen elő tudod adni és szórakoztatsz vele. A másik ami miatt még nagyon kedvelem Rosst, hogy a Sebhelyesarcú mellett a GTA Vice City is nagy kedvencem és ez a klip mintha a Vercetti birtokon játszódna.

Mafia Music 2
https://youtu.be/8G8ujyzyMRw

House Of Pain – House of Pain (Fine Malt Lyrics) [30 Years] (Deluxe Edition)
.
Pont mint a többi deluxe cucc szokott lenni, semmit nem ad az eredetihez, remasterelték azokat is amiket nem kellett volna, hozzávágnak pár remixet, meg instrumenált ami kinnvan azóta, hogy single volt csak egybegyűjtve most digitálisan.
Ami + cucc lett az a jump around 25 éves remixe, de az is 5 éves ugye. Jó kis remix, és végre rendes minőségben is megvan ami korábban csak magában, illetve vinyilen jött ki igen kis számban.
Aki ismerte, kedvelte őket azoknak semmi új, aki nem az (szerintem) nem ezek miatt fogja megismerni, keresni őket (sem, ahogy a többi ilyen 20+ éves deluxe cucc esetén sem)

Ja, ez tök oké, meg a Dre idézet is, csak ott van az fontos feltétel, hogy "ha hitelesen elő tudod adni", és nekem ezzel van problémám. Dre vagy Cube hitelesen hozzák a figurájukat: ők nem akarnak maffiózónak tűnni, csak comptoni utcagyerekeknek, akik sokra vitték. Persze annyira nem kemény comptoni gyerekek ők se, mint ahogy előadjak, de az alapfigura, amiből kiindulnak, önazonos. Ross-nál ezt nem érzem, mert ő a maffiakirályt próbálja előadni, miközben végig az a benyomásom róla, hogy csak egy bunkó feka, és ez hat disszonánsan számomra.
Viszont ami még fontosabb: Dre és Cube olyan magas szinten művelik azt, amit csinálnak, hogy van mire arcoskodniuk. Rick Rosst viszont én középszerű rappernek tartom, és ez megint csak üti azt a nagyzolást, amit előad.

Ettől még persze tök oké, ha ti bírjátok, én is szerettem a Vice City feelingjét, de ezzel együtt se fogott meg ez a Mafia Music 2 klip se. Tony Montanatól hitelesebben hatott ez a feeling, mint Rick Ross-tól.

errol ertekeztunk mar a magyar topikban.
En is atleptem mar ezen, "ki az igazi ki nem en mar belefardtam".innen nehez megitelni, de lehet tudni/sejteni h ki az aki csak megjatssza, eljatssza a dolgokat. hallgatom en is ,de a nap vegen megis azok melle "allok" akik hitelesek vagy annak tunnek.

Pl egy evidence, krs -one, preemo. nincs ketsegem afelol hogy hitelesek.
egy rick ross lehet jo, de full megjatszas. sooo bizniccccc .
de sok mc megis kozoskodik vele, jol jon a penz....pedig a rap arrol szol, hogy magadat add.

Jaj, engem nek érdekel ez a hitelesség kérdés.
Meg úgy egyébként az élete egyiknek sem.

Lehet simán köcsög, kurvazhat, drogozhat. Az se érdekel mit politizál.

A zenéje tetszik e vagy sem.

A többi nem érdekel,el se olvasom, hogy kitől vált el, kitől van gyerek, fizet e a drogért.

Félreértés ne essék: engem se önmagáért érdekel a hitelesség, mert azt úgyse tudom objektíven megítélni, nem ismerem az előadót, nem tudom, hogy mi igaz abból, amit olvasni lehet róla.

Egyetlen okból érdekel csak a hitelesség: ha úgy érzem, hogy nincs meg, az rontja számomra a zenéjének az élvezhetőségét. És ez nem arról szól, hogy valójában hiteles-e az előadó, vagy sem, ez csakis rólam szól: arról, hogy én azt érzem-e, hogy önazonos az előadó által előadott karakter, vagy sem. Ha nem ezt érzem, akkor úgy fogom érezni a dalainak a hallgatása közben, hogy valami sántít, és Rick Ross-nál pl. sántít nekem valami.
Nyilván tudom, hogy Ice Cube se akkora gengszter, mint a szövegeiből tűnik, és ebben az értelemben nem hiteles, de ott a karakterének az alapja önazonos, hiszen abban a környezetben nőtt fel, amiről reppel, és végső soron ő tényleg egy comptoni utcagyerek, csak a valós személyiségének ezt a részét túlhangsúlyozza, kiszínezi. Mint ahogy a valós történések által ihletett filmek készítői is kiszínezik a történetet azért, hogy élvezhetőbb legyen a nézőnek a film. Úgyhogy Cube esetében ezért nem érzek olyan önazonossági problémát, mint Rick Ross esetében. (Az önazonosság egyébként valószínűleg jobb kifejezés erre, mint a hitelesség.)