nem meglepő a harriett, mert jó.

de igyekszem minél objektívabb lenni, illetve nem akarok nagyon beszűkülni, az eddigi top 10ek alapján terrace martin, techniec, yelawolf, slaine is bekerülhetett volna, de mind az éppen lemaradtak listán voltak.
Ahogy hiába nagy kedvencem az onyx/planet asia pl nem fogom őket rátenni, ha nem elég jó a cuccuk...

az évtizedes top 10 készül, csak marha lassan, mert igyekszem alapos lenni. ami durva, és spoiler vele kapcsolatban hogy dre compton lemeze valószínűleg nem fog felférni, mert hiába volt jó abban az évben, mára gyakorlatilag elfelejtettem (ahogy a rajongók, kritikusok is)...

Mondtam en hogy lesz olyan, hogy az adott ev top 1 lemeze lemarad a az evtizedes listarol

en majd egyszerre lovom oket, sztem jan 1 utan

Nem minden rajongó felejtette el: elég kiszámíthatóan tudható rólam, hogy elfogult vagyok Dre-vel és az Aftermath-el szemben, úgyhogy talán nem nagy spoiler, hogy nálam a Compton lesz az 1. helyezett az évtizedes top 10-ben.

Én amúgy úgy emlékszem, hogy a Compton talán a 2015-ös top 10-edben se volt benne, vagy ha benne volt, akkor semmiképp sem az elején. Úgyhogy engem nem lep, hogy nálad kimarad.

Nekem is készül mindkét lista, az évtizedes nem gondoltam volna h ennyire brutal nehéz lesz...

úgy értettem, hogy az összes zenei szaklap, blog, rajongó megemlékezik a mai napi arról, hogy egy évvel öregebb lett a chronic, vagy a 2001, de a comptonról ilyen nincs, hogy na most 1-2-3-4 éves. senki se hivatkozik rá, míg a másik kettő heti szinten előjön egy kritikába, egy interjúba. Úgyhogy így értettem, hogy a rajongók is elfelejtették...

Egyébként top 3 volt nálam is 2015ben: https://dogg-n-roll.blog.hu/2015/12/21/ ... _10_lemeze

Érdekes, amit a Joell Ortiz lemezről írsz. Alapvetően ez tényleg szórakoztatóipar, az a célja, hogy szórakoztasson. DE! A hip-hopból sajnos kiveszett az a szerep, amit a mai világ youtube vloggerjei, influencerjei, (leírni is szörnyű ezeket a szavakat) online megmóndóemberei képviselnek.
Tradicionálisan a rap mindig képviseltette magát a mélyebb témákban, sőt nagyjából a Message után kezdték komolyan venni (nem a hibidibihiphop után). Én szeretem, ha egy rap szól valamiről, megvan a helye a partytrekkeknek, battlerapnek stb, de fontos, hogy a palettán maradjon ez a fajta rap is. Főleg 2019-ben. Nekem pl pont ezért fontos lemez a Monday idén és valószínűleg a listámon is rajta lesz (bár már vannak nagy kiesők).
Ezek inkább ilyen egyedülhallgatós zenék. Leülsz, meghallgatod, értelmezed, egyetértesz/nem értesz egyet... Kell ez.

szerintem is fontos, ahogy common idei lemeze is ugyanezen indokokért. meg is jegyeztem őket külön, de a listára vmiért nem tudtam feltenni őket.

Igen, mondhatjuk, hogy a szorakoztato ipar resze a zene, a konyvek is, de en szemely szerint jobban ertekelem ha vki magarol beszel ez altal akar tanithat is vagy csak "megnyugvast" kapsz.
Pereze elvezetes ha valakit frappansan elkuldenek a picsaba, de jobban megerint egy szemelyesebb nota ami nem feletetlenul rolad szol hanem arrol, hogy mit erzel, mit gondolsz bizonyos dolgokrol a vilagban.
Lowkey soundtrack to struggle lemeze minden idok lemeze, mert velemenyt formal es az nem kerdes , hogy az ember egyetert-e vele vagy nem a lenyeg, hogy megismered ot , a gondolatait.
az iras nalam onkifejezes es nalam ez nem = az onfenyezessel

Bocs, akkor rosszul emlékeztem: abban biztos voltam, hogy nálad nem volt első 2015-ben, de azt hittem, hátrébb volt a listán.

Az igaz, hogy olyan szinten nem emlékezik meg senki a Compton-ról, mint a másik két Dr. Dre lemezről, de
1. Nem is volt még 5 éves évfordulója se, nemhogy 10 vagy 20.
2. Nem is lett akkora klasszikus abban az értelemben, hogy nem határozta meg az utána következő néhány év hangzásvilágát a nyugati parton, sőt inkább ő volt az, aki merített az előtte lévő években a TDE által megalapozott hangzásvilágból. Valószínűleg egyébként a 2010-es években már nem is lehetett olyan szinten meghatározó albumokat készíteni, mint a Chronic meg a 2001, mert annyira sokszínűvé vált a hip-hop, olyan sok új zene jelenik meg, hogy egy ilyen közegben már lehetetlen annyira dominánssá válni.
3. A Compton mögött semmiféle hype, semmiféle marketing nem volt, tehát Dre érezhetően nem is akarta, hogy akkora klasszikus legyen belőle, mint az előző két lemezéből. Pedig tehetett volna érte. A megjelenés előtt se volt semmi marketing: egyszer csak bejelentette a lemezt, a Straight Outta Compton farvizén megjelent, és annyi. Utána se promózta egyáltalán: nem jött ki róla egyetlen klip se, nem turnézott, nem lépett fel vele. Amikor a Compton megjelenése után színpadra lépett Dre, akkor is mindig régebbi számait adta elő, a Compton-ról semmit. És azért valljuk be: ennél még a legnagyobb klasszikus albumoknak is több marketingre van szükségük ahhoz, hogy tényleg klasszikus váljon belőlük. Jó kérdés, hogy ezt a marketinget miért nem kapta meg az album: nincs más ötletem, mint hogy egyszerűen azért, mert Dre nem akarta, hogy ebből olyan klasszikus legyen, mint az első két lemezéből. Ő ezt egyszerűen a saját szórakoztatására csinálta, és ha már úgy sikerült, akkor kiadta, de pénzt már úgyse a zenéből keres.

Szóval szerintem ezért nem írnak róla a szaklapok, blogok, rajongók, de ha egy rajongónak olyan szinten bejött, mint nekem, akkor az nem hiszem, hogy elfelejti. Kíváncsi leszek majd, hogy HipHopDX-en, XXL-en meg hasonló helyeken lesznek-e majd évtizedes toplistákra, és azokra rákerül-e a Compton.

Na osszeirtam hogy melyik idei lemezeket kell athallgartnom a heten aztan jon a lista

TOP 10 - 2019

Sikerült minden bepótolni az ünnepek alatt, amit szerettem volna, úgyhogy jön a top 10-em.
2019 átlag alatti év volt véleményem szerint. Nem baj, kellenek ilyenek is, így is bőven ki lehetett választani 10 kitűnő albumot. De az is lehet, hogy csak a kimagaslóan jó 2018-as év után tűnik gyengébbnek. Nagyon lassan indult be az év, az első figyelemre méltó albumok csak március végén, illetve áprilisban kezdtek megjelenni, aztán az őszre szokás szerint felpörgött mindenki, de az se volt elég ahhoz, hogy behozza az átlag fölé ezt az évet.

Először szokás szerint jöjjenek azok az albumok (vagy EP-k, nem teszek különbséget), amiket hallottam 2019-ben, tetszettek, de a top 10-be nem fértek be. Rangsorolás nélkül, ABC sorrendben közlöm őket.
The Alchemist - Yacht Rock 2, Common - Let Love, Compton's Most Wanted - Gangsta Bizness, Conway the Machine - Look What I Became, Joell Ortiz – Monday, Kokane - Finger Roll: Music for the Soul, Kuniva - The Bando Theory, Logic - Confessions of a Dangerous Mind, Marco Polo - The Green, Obie Trice - The Fifth, Ras Kass - Soul on Ice 2, RBX - Tha Equinox, Salaam Remi & Joell Ortiz - Box Talk, Salaam Remi & Terrace Martin - Nortshside of Londen, Westside of Slauson, Snoop Dogg - I Wanna Thank Me, The Game - Born 2 Rap, Westside Gunn - Flygod Is an Awesome God

A felsoroltak közül The Game Born 2 Rap albuma esetén nagyon vaciláltam, hogy az legyen-e a 10. a top 10-ben, de végül éppen kicsúszott. Az év legnagyobb csalódása számomra az, hogy a Griselda WWCD albuma nem került be még az előző felsorolásba se. Pedig mind Conway, mind Westside Gunn szóló EP-je benne van, Benny-é pedig majd mindjárt jön, úgyhogy én arra számítottam, hogy a közös anyaguk lesz majd a legnagyobb durranás már csak azért is, mert az Shady Records alatt jött ki, de sajnos nem. Elismerem, hogy egy profi lemez, de sajnos nem tudott megfogni. Amit még nagyon sajnálok, hogy Joyner Lucas ADHD albuma nem kerülhetett rá a listára, mivel nem jelent meg, pedig annyi single kijött róla az év folyamán, hogy kb. már az egész lemezt hallottuk. De rendes megjelenés hiányában sajnos nem kerülhetett rá a listára, pedig azok a Joyner Lucas single trackek az év legszínvonalasabb megjelenései közé tartoztak.

És akkor jöjjön maga a top 10 fordított sorrendben.

10. Benny the Butcher - The Plugs I Met
A Griselda nagyot robbant idén, és egyértelműen ez a legszínvonalasabb kiadvány, ami kijött a házuk tájáról. Nekem sose lesz kedvencem a Griselda, hiába a kötődés a Shady Records-hoz. Elismerem a munkájuk minőségét, de az én mainstream ízlésemnek az, amit ők csinálnak, túl nyers, túl underground. Ez a Benny the Butcher EP viszont annyira igényes lett, hogy még én se tudok elmenni mellette szó nélkül. Az egész EP koncepciója, történetmesélése, szövegvilága zseniális, a zenéket illetően pedig ez a nyers Griselda stílus is úgy van tálalva, hogy könnyebben emészthető legyen. Ez főként annak köszönhető szerintem, hogy nem Daringer dominálta a produceri munkát, hanem többek közt Alchemist, aki szerintem sokkal jobb zenéket csinál.

9. Boogie - Everything's for Sale
Az év első hónapjainak egyetlen említésre méltó kiadványa, ami ennek megfelelően március végéig vezette is a 2019-es listámat, de azalatt az időszak alatt azt mondtam, hogy nagyon sajnálnám, ha ez így maradna, és erősebb évben valószínűleg a top 10-be se férne bele. Nem lett erősebb év, úgyhogy végül belefért. Első hallgatás után kicsit csalódott voltam a lemezzel, többet vártam tőle. Kicsit az volt az érzésem, hogy egy Kendrick Lamar koppintás az egész. Aztán pár hónappal később újrahallgattam, és megszerettem. Igen, valóban nem egy formabontó lemez, valóban erős Kendrick utánérzés, de nem kell mindenkinek stílust teremtenie. Szükség van tisztes iparosmunkákra is, amelyek nem váltják meg a világot, hanem a nagyok által megteremtett stílust követik magas színvonalon, kicsit a maguk képére formálva. És ebből a szempontból Boogie albuma kiváló, nagyon kellemes, igényes hangszereléssel, tartalmas szövegekkel. Örülök, hogy lehetőséget kapott a Shady debütálásra.

8. ScHoolboy Q - CrasH Talk
Az elmúlt évek TDE dominanciája után az egyetlen TDE kiadvány az idei top 10-ben, nem is a legelőkelőbb helyen. Annak ellenére került be a top 10-be, hogy csalódtam az albumban. Persze csak azért, mert nagyon magasak voltak az elvárásaim: ScHoolboy Q előző, Blank Face LP című albuma a 2016-os listám 1. helyezettje volt, úgyhogy valami ahhoz hasonlót vártam, és nem kaptam meg. A Blank Face LP egy nagyon egyedi, modernizált nyugati parti gangsta rap hangzást alakított ki, szerintem ezen az úton kellett volna ScHoolboy Q-nak továbbhaladnia. Sajnos nem tette, hanem csinált egy traplemezt, amivel szerintem az a gond, hogy a trapklisék sokkal kevesebb teret adnak a kísérletezésre, a saját egyedi hang megmutatására. A trap műfajon belül viszont Q kitűnőt alkotott, ez az egyik legjobb traplemez, amit valaha hallottam, nyilván rapelni se felejtett el, a szövegek továbbra is színvonalasak. És azért akad egy-két nóta, ami nem a trap vonalba illeszkedik: azok mutatják meg igazán, hogy még mennyivel jobb lemez lehetett volna ebből.

7. Yelawolf - Trunk Muzik 3
A sok country és blues után Yela visszatért ahhoz a Trunk Muzik hangzáshoz, amivel ő annak idején betört a köztudatba, és milyen jól tette. Sikerült még magasabb szintre emelnie ezt a stílust, méltó módon búcsúzott a Shady Records-tól. Az album gyengéje az, hogy néhány kimagasló nóta mellett becsúszott egy-két gyengébb/unalmasabb is.

6. Yelawolf - Ghetto Cowboy
És már megint Yela. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy egy éven belül ki tudnak adni két top 10-es minőségű albumot, a mennyiség általában a minőség rovására szokott menni. Le a kalappal Yelawolf előtt, hogy nála nem így történt. Ez az első lemeze, ami már nem Shady Records alatt jött ki, de ez egyáltalán nem érződik meg rajta, sőt még jobb is lett kicsivel, mint a még Shady alatt megjelenő Trunk Muzik 3. Itt visszatért a country/blues hangzás, de nem úgy, mint pl. a Trial by Fire albumon, hanem sokkal változatosabb, kísérletezőbb módon. Itt-ott klasszikusabb hip-hop elemekkel, sőt akár a Trunk Muzik hangzással is vegyül. Ez teszi igazán izgalmassá a lemezt számomra. Hátránya a Trunk Muzik 3-hoz képest, hogy eklektikusabb, kevésbé kiforrott, előnye, hogy ebből adódóan izgalmasabb. Azért helyeztem a Trunk Muzik 3 elé, mert kicsit kiegyensúlyozottabbnak érzem a lemez színvonalát, de nagyon közel vannak egymáshoz.

5. Gangstarr - One of the Best Yet
A top 5 első képviselője az idei év legnagyobb visszatérője, a Gangstarr. Nem gondoltam volna, hogy fogok még hallani új Gangstarr anyagot, szívmelengető érzés volt újra hallani őket, és annak pedig még jobban örültem, hogy nem kellett csalódnom, nem csökkent a színvonal a régi anyagaikhoz képest. A PRhyme-os kalandozások után DJ Premier visszatért a klasszikus stílusához, és lubickol benne: hihetetlen, hogy még mindig tud úgy újat alkotni ebben a stílusban, hogy nem hat unalmasan a számomra. A szövegek frontján azért érződik, hogy ez egy poszthumusz anyag, Guru szövegeit jó sok közreműködővel kellett kiegészíteni, hogy kijöjjön egy albumra való, de mind Premo, mind a közreműködők a lehető legnagyobb hozzáértéssel alkalmazkodtak Guru megmaradt szövegeihez. Az pedig egyértelműen az összes többi, valaha megjelent poszthumusz lemez fölé emeli az albumot, hogy Premo keze munkája révén biztosított, hogy ez az album pont ugyanúgy szól, ahogy akkor szólna, ha Guru még életben lenne.

4. Dave East – Survival
Az év felfedezettje számomra Dave East. Ismét megnyilvánult, hogy miért annyira értékes ez a fórum: nélkületek nem fedeztem volna fel, ezúton is köszi! Mindig nagyon örülök, ha megjelenik egy tehetséges újvonalas előadó, aki nem trapet szeretne csinálni, hanem a klasszikus hip-hop tradíciót viszi tovább. Dave East ilyen: zeneileg le se tagadhatná, hogy főként klasszikus new yorki előadók inspirálták az anyagát, de megújítva, korszerűen viszi tovább a hagyományaikat. Szövegek terén pedig az egyik legkarakteresebb flowval rendelkezik az újabb előadók közül, kitűnő történetmesélő. Remélem, sokat hallunk még róla.

3. James Savage - James Savage
A dobogó legalsó fokára az év másik nagy visszatérője (és Guru-val ellentétben ő még életben van! ), James Savage a.k.a. Jayo Felony léphet fel. A nevét természetesen ismertem, de be kell vallanom, hogy a régi munkásságával a mai napig nem igazán vagyok tisztában, pedig jó lenne bepótolni. Elsősorban a producerek miatt hallgattam meg a lemezt, ugyanis a produceri munka oroszlánrészét azok az Aftermath-hez kötődő producerek (Focus…, Dem Jointz, DJ Khalil, stb.) követték el, akik Dr. Dre Compton lemezén is dolgoztak. Illetve az is kitűnő albumot ígért, hogy gyakorlatilag Xzibit hozta tető alá ezt a lemezt, aki természetesen közreműködőként is megjelenik rajta. És nem csalódtam, sőt! Bár nem Aftermath kiadvány, mégis olyan, mintha az lenne. Ugyanaz a modern westcoast hangzás jelenik meg a lemezen, ami az én szívemhez a legesleginkább közel áll, és amit a Compton-on is hallhattunk. Ahhoz képest sok újdonságot nem hallhatunk, viszont amire vállalkoztak a producerek, illetve maga James Savage, azt a lehető legnagyobb igényességgel valósították meg.

2. Kanye West - Jesus Is King
Az év egyik legnagyobb öröme számomra, hogy Kanye West 2011 után visszatért a top 10-embe, ráadásul rögtön a 2. helyre! Mindig mondtam, hogy egy zseninek tartom őt annak minden előnyével és hátrányával együtt. A hátrány az, hogy hajlamos túlságosan elszállni magától, és minden szarra, amit csinál, azt hiszi, hogy világmegváltó alkotás. A Yeezus és a Life of Pablo című lemezei ennek estek áldozatául, tavaly a ye és a Kids See Ghosts már sokkal jobbak voltak, de még mindig nem az igazi, idén viszont végre visszatalált a zsenijének a pozitív oldalához. Épít arra a hangzásvilágra, amivel beírta magát a történelemkönyvekbe (az ének hangszerként való alkalmazása, a dallamos, énekkel szabadon vegyülő rap), tökéletesen olvasztja egybe a vallásos tematikát alátámasztó gospel stílust a hip-hoppal, sőt még egy-két elektronikus, poppos, jazzes elemmel is fűszerezi. Az eredmény egy olyan zenei hangzásvilág, amit még soha senkitől nem hallhattunk, és szerintem nem is fogunk. A szövegek hitelességét illetően továbbra is van bennem némi szkepticizmus: nem tudom, mennyire valós ez az életmódváltás a részéről, mindenesetre komoly keresztény tartalom jelenik meg a lemezen, nem az a kamukereszténykedés zajlik, amire a feka rapperek egy-egy szám erejéig hajlamosak. Meglátjuk, mennyire lesz ez tartós a részéről: ha esetleg mégsem, ez az album akkor is egy nagyon értékes alkotás marad.

1. Anderson .Paak - Ventura
Anderson .Paak megvédte a címét, a tavalyi évhez hasonlóan ismét ő végzett az 1. helyen. Tavalyhoz hasonlóan most is van bennem némi bizonytalanság, hogy jó helyen van-e ő ezen a listán, hiszen szigorúan véve ez megint csak nem egy raplemez, még annyira se, mint az Oxnard, én pedig nem szívesen hasonlítok össze különböző műfajokat. Az Oxnardot végül azért tettem rá a tavalyi listára, mert alapvetően hip-hop producerek dolgoztak rajta, számos rapper működött közre, maga Anderson .Paak is rapelgetett az éneklés mellett, és nagymértékben merített a hip-hop műfajból. Mindez a Ventura-ra is igaz, de sokkal kisebb mértékben, mint az Oxnard-ra, ezért elbizonytalanodtam, de ha az Oxnard-ot ráraktam tavaly a listára, akkor most már kerüljön rá a Ventura is.
Szóval Anderson .Paak az évtized legnagyobb könnyűzenei zsenije, és ezt ez az album is tökéletesen tükrözi. Továbbra is mindenfajta görcs, kötöttség nélkül kalandozik a zenei műfajok között, nem igazán érdeklik a zenei határok. A kritikának jellemzően jobban is tetszik a Ventura, mint az Oxnard, mert itt tényleg szabadon garázdálkodhatott, és azt az éneklősebb vonalat hozza, ami hozzá közelebb áll. Az Oxnard-ba viszont jobban beleszólt Dr. Dre, ezért az „reppesebb” lett. Ezzel egyet is értek, viszont nekem pont ezért tetszik jobban az Oxnard. Azon jobban érződik Dre keze nyoma, kitűnően beleolvad Anderson .Paak zenei világába, és ugye tudjuk, hogy hozzám Dre világa áll a közelebb. A Ventura esetében egy számból se vette ki a részét producerként Dre, közreműködőként se jelenik meg, viszont most is ő keverte a teljes albumot, ami most is nagyon jót tett neki: egyetlen album se szól olyan jól, mint az, amit Dr. Dre kever. Tehát a közvéleménnyel ellentétben engem annyira nem fogott meg a Ventura, mint az Oxnard, de így is egy zseniális remekmű, amit nagyon sokat hallgattam. Anderson .Paak a zenei zsenialitásával annyira mindenki előtt jár szerintem, hogy nem lehetett kérdés, hogy idén is ő az első.

Azt hittem, idén nem fogja annyira dominálni a listámat az Aftermath, a Shady és a TDE, mint általában, de jobban belegondolva a 10-ből 7 albumnak most is van köze legalább áttételesen a három kiadó valamelyikéhez, úgyhogy mégis tartottam a szokásomat.

Magyar fronton sajnos továbbra se jelenik meg annyi lemez, hogy érdemes legyen listát csinálni, és sajnos annyi időm se jutott foglalkozni vele, mint kellett volna. Pl. a Mulató Aztékok Stackone-nal közös lemezéből csak egy-két számot hallottam, de azok jónak tűntek. Phlat-nek szólója is jelent meg, talán a Slow Village-nek is jelent meg valami EP-je, de ezekről csak egy-egy szám fért bele az időmbe. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy az év legjobb magyar lemeze a DSP Útravaló című albuma szoros versenyben az NKS Mélyen a város felett című lemezével. A Saiid mixtape-et már 2020-asnak tekintem.

A német vonalat sajnos már rég le kellett építenem, de nem lenne teljes az évösszegzésem, ha nem említeném meg, hogy Sido Ich und keine Maske című albuma nagyon bejött, végre elő tudott állni egy igazán újszerű, de a régi stílusából szervesen következő hangzásvilággal, aminek köszönhetően az Aggro Berlin megszűnése óta a legjobb szólóanyagát csinálta szerintem.

Az évtizedes top 10-el is kész vagyok már, de azt majd holnap postolom, mert nem akarom túlterhelni a topikot.

Köszi a listát, nagyon jó, meg, hogy ilyen bőven írsz róluk az is.

érdekes, ez a véleményed nem egyedi:





erről más is, a hiphopdx is így gondolkodik pl, akik az év csalódásait is összeszedték, rajta Boogie, illetve kanye west akik nálad meg top 10esek.

A te 10esed semmivel sem találkozik az én tizesemből.
(ez nem baj, sőt)

Úgy tűnik, szerintem más miatt volt gyenge év 2019, mint a HipHopDX szerint.
Azért, ahogy írtam is, Boogie már egy átlagnál valamivel jobb évben se fért volna be a top 10-be, de attól még nem rossz lemez az. Meg én az a típus vagyok, aki nem szégyell olyan lemezt berakni a top 10-be, amitől többet várt. Én is többet vártam a Boogie lemezétől, a ScHoolboy Q albuma pedig egyenesen csalódás, mégis ott vannak a 10-ben, mert figyelembe kell venni azt is, hogy mindenkivel szemben más az elvárás. Akitől top 3-as teljesítményt várok, attól egy 8-9. hely is csalódás, de azért meg kell adni neki, ha úgy érzem, hogy más albumoknál még így is jobb volt.

Nem tudom, a HipHopDX miért tartotta átlag alattinak 2019-et. Én egyszerűen azért, mert csak két olyan lemez volt, amitől eldobtam az agyam (az Anderson .Paak és a Kanye), tavaly ilyenből volt kb. 5-6. Még a tavalyi 6.-om is bejött volna idén a 3. helyre.

Annak meg örülök, hogy tetszett a lista. Őszintén szólva elsősorban magam miatt írok ilyen sokat, mert segít abban, hogy átgondoljam, rendszerezzem a fejemben az évet. Az csak plusz öröm, ha más is elolvassa, és tetszik neki.
Sok átfedés valóban nincs a listáink között, de azért a "futottak még" kategóriádba befért egy-két lemez, ami nálam benne van a 10-ben, pl. a két Yela album. Ez a jó, hogy kb. mindenki mást írna a fórumról 10 legjobb lemeznek, ez segít abban, hogy tágítsuk a látókörünket.

TOP 10 - 2010-es évtized

Olyat csinálok most, amit még sose: egy komplett évtized, a 2010-es évek (2010-2019) 10 legjobb raplemezét igyekszem megtalálni, természetesen szigorúan szubjektív szemszögből, tehát az a 10 lemez fog következni, amelyek nekem a legjobban tetszettek ebben a 10 évben. Szokás szerint igyekszem alapos lenni.

Először azt hittem, nehezebb feladat lesz összeállítani egy évtizedes top 10-et, mint egy évest, hiszen egy 10-szer hosszabb időszakot kell áttekinteni. De kiderült, hogy valójában sokkal könnyebb a feladat, mert egy 10 éves időhorizonton a legmeghatározóbb albumok beleégnek az emberbe, azok könnyen eszedbe jutnak, nem kell sokat gondolkodni. Elég volt minden évre vonatkozóan az év 2-3 legjobb lemezét átgondolni, a többinek úgysincs esélye bekerülni egy évtizedes top 10-be.

Nem minden évből került be album, de 2-nél több album egyik évből se került be, ami azért azt mutatja, hogy viszonylag kiegyensúlyozottan oszlottak el a legjobb lemezek az egyes évek között. Két olyan év van, amiből nem került be semmi, valószínűleg ez volt az évtized két leggyengébb éve: 2013 és 2014. A 2013-as top 10-em első helyezettje Eminem – The Marshall Mathers LP 2 albuma volt, a 2014-es első helyezettem pedig a Shady Records compilation albuma, a Shady XV. Ezek hiába lettek év albumai, az évtized 10 legjobbjába mégse fértek be. Cserébe viszont van két év, ami két albumot is ad a top 10-be: 2010 és 2015. Ezek tényleg a legerősebb évek közé tartoztak, szerintem 2015 volt a legerősebb az évtizedben. A második legerősebb viszont szerintem nem 2010, hanem 2018 volt, ami ennek ellenére csak egy albumot adott a top 10-be, de hozzá kell tenni, hogy az éves 2. helyezettem (The Carters – Everything Is Love) és 3. helyezettem (Eminem – Kamikaze) esetén is nagyon vaciláltam, hogy rakjam-e be őket, végül kimaradtak.

Akkor jöjjön a 10 kedvenc lemezem a 2010-es évekből fordított sorrendben.

10. ScHoolboy Q – Blank Face LP (2016)
A 2010-es évtized királya nálam egyértelműen a Top Dawg Entertainment volt, akik a 2000-es évek végének agóniája után új lendületet adtak a nyugati parti hip-hopnak, új stílust teremtettek, ami a klasszikus westcoast hagyományokra épít, de zeneileg egy új szintre emeli azt, progresszívebbek, frissebbek az ütemek, merít a trap világából is, de mégsem trap, illetve a szövegek tartalmi világa és a flow terén is új megvilágításba helyezi azt, ami korábban a nyugati parti dalokban jelent meg. Véleményem szerint a 2010-es évek újvonalas rapzenéjének az a része, ami nem trap, hanem a klasszikus vonalat fejleszti tovább, főként a TDE-ről szólt. ScHoolboy Q például a nyugati parti gangsta rapet próbálta megreformálni, ami az Oxymoron még nem egészen kiforrott próbálkozása után a Blank Face LP-n sikerült is neki, ami ennek köszönhetően 2016-ban az év albuma lett nálam.

9. Anderson .Paak – Ventura (2019)
Nem akarom túlragozni, hiszen a 2019-es toplistám 1. helyezettjéről van szó, nemrég fejtettem ki, hogy miért tartom nagyra ezt az albumot. Itt inkább perspektívába helyezném. Anderson .Paak-ra Dr. Dre 2015-ös Compton albumán figyeltem fel, amin ő kapta az „egyes számú közreműködő” szerepét, ami a Chronic-on Snoop-é volt, és bizony ő is élt a lehetőséggel, és adott egy egyedi színt a lemeznek. A kritika már a kezdeti próbálkozásait (Venice, Malibu) is nagyra tartotta, a műfajokon átívelő zenei zsenije már akkor is megvolt, de ahhoz, hogy a lehető legprofesszionálisabban legyenek felépítve, és így is szólaljanak meg a számai, ahhoz szerintem kellett az, hogy Dr. Dre leszerződtesse az Aftermath-hez. Ezután jutott fel a csúcsra az Oxnard-dal, sőt a közvélemény szerint a Ventura még jobb lett. Az igaz, hogy itt jobban megmutatathatta a saját hangját, kevésbé szólt bele Dre, de nekem pont ezért tetszett picit kevésbé: az Oxnard-on nagyon nagy extrát jelentett Dre produceri munkája számomra. Ettől még persze a Ventura is egy eszméletlen jó album, és világossá tette, hogy nem egy egylemezes előadót kaptunk, hanem egy korszakos zsenit adott nekünk a 2010-es évtized Anderson .Paak személyében, akinek a munkáját még sokáig élvezhetjük.

8. Jay-Z & Kanye West – Watch the Throne (2011)
Voltak vitáink annak idején itt a fórumon: rajtam kívül szinte senkinek nem tetszett ez az album, én viszont már akkor is oda voltam érte. Nem tudom, miért, lehet, hogy a ti kritikáitok hatására akkor csak az éves top 10 második helyére tettem a Bad Meets Evil Hell: The Sequel című EP-je mögé, de ezt azóta megbántam. Nem mintha a Bad Meets Evil EP-t rosszabbnak tartanám azóta, sőt. Egyszerűen arra jöttem rá, hogy a Watch the Throne még annál is jobb, mint ahogy akkor gondoltam, ezért revideálnom kellett magam: ez a 2011-es év albuma nálam, nem a Bad Meets Evil EP. Kanye West a csúcson van, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy című klasszikusán maximálisan megtalálta a saját hangját, és ezt viszi tovább itt is, amihez ráadásul még hozzájön Jay-Z tehetsége is, aki Eminem mellett az az előadó, aki a legtöbbször tudott megújulni úgy, hogy végig hű maradt a gyökereihez. A Watch the Throne kötöttségeket nem ismerő, kísérletező, sokszor kicsit elvont, lehengerlő hangzásvilágához is kitűnően alkalmazkodott. Azért nem került előrébb a listán, mert a My Beautiful Dark Twisted Fantasy után már nem hatott akkora újdonságként ez a Kanye-féle hangzásvilág, de ettől még eszméletlen jó lemez.

7. Eminem – Recovery (2010)
2010 második legjobb albuma következik, és a Watch the Throne után ismét komolyan revideálnom kell magam. Sokáig azt mondtam, hogy a Recovery Eminem gyengébb albumai közé tartozik, és biztos voltam benne, hogy ha egy Eminem album bekerül az évtized 10 legjobbja közé, akkor az csak a The Marshall Mathers LP 2 lehet. Aztán 2017 környékén felül kellett vizsgálnom a véleményemet. Abban az időben egy nehéz életszakaszon mentem keresztül, ami jellegében másmilyen volt, mint amiről Eminem rappel a Recovery-n, de ahogy Eminem élete legnehezebb küzdelmét és az abból való kiutat írta meg a Recovery-n, úgy én is életem legnehezebb lelki küzdelmét folytattam. Ehhez rendkívül nagy segítséget nyújtott a számomra a Recovery, és azóta különleges helyet foglal el a szívemben. Most már egy kategóriával feljebb rangsorolom, mint azelőtt, mert felfogtam, hogy mennyire hihetetlenül fontos dolgokról rappel Eminem ezen az albumon, és mennyire nagy dolog, hogy ő vállalta, hogy mindezt kiadja magából. A szövegek tartalmát illetően ez Eminem legértékesebb albuma a Revival mellett. Nyilván az is ad egy plusz varázst az albumnak, hogy a Relapse útkeresése után itt találta meg Eminem igazán az új flowját, amivel visszakerült a mainstream hip-hop trónjára a gyógyszerfüggősége után. Zeneileg annak idején túl populárisnak éreztem a lemezt, de 10 év elteltével már zeneileg is sokkal jobbnak értékelem: szerintem nagyon jól reprezentálja, hogy milyen hangzásvilága volt az évtized fordulóján a mainstream hip-hopnak, és ugyan azt a hangzásvilágot inkább Boi-1da és Drake alapozták meg, a Recovery-n is a legnagyobb igényességgel jelenik meg, Eminem ezt is mesterien a maga képére formálta. Utána a 2010-es éveket azért már korántsem uralta annyira Eminem, mint a 2000-es éveket, nem is fog többet szerepelni ezen a listán, de végig ott tudott maradni a csúcs közelében, a Revival döccenője után a Kamikaze-n ismét meg tudott újulni, ami így jóval 40 felett nagyon komoly teljesítmény.

6. Kendrick Lamar – DAMN. (2017)
A 2010-es évtized hip-hopját egyértelműen Kendrick Lamar uralta. A ScHoolboy Q kapcsán már emlegetett TDE hangzás vele tört be a mainstreambe, és a szövegeivel is teljesen újat hozott a műfajba. Ő mutatta meg először Comptont nem a gengszter, hanem az áldozat szemüvegén keresztül. Egy olyan időszakban, amikor a feketéket újra jelentősebb attrocitások kezdték érni Amerikában, visszatért ahhoz a polgárjogi tematikához, ami a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején jellemezte a gangsta rapet, de ő nem gengszter stílusban adta elő, és zeneileg is modernizálta. Valószínűleg ez volt a sikerének a titka, meg persze az, hogy Dr. Dre őt is felkarolta, és megtanította arra a professzionalizmusra, ami szükséges volt a szupersztárrá váláshoz. Beszédes, hogy a három nagylemeze közül a DAMN. a leggyengébb, de még ez is az évtized 6.(!) legjobb albuma szerintem. Itt az első két albuma után már nehezen tudott újat mutatni: igaz ez a szövegekre és a zenékre is, utóbbiakat illetően egy populárisabb, trapesebb irányba ment el, de továbbra is olyan magas színvonalat produkált, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. 2017-ben az év albuma volt nálam.

5. Kanye West – My Beautiful Dark Twisted Fantasy (2010)
A top 5 utolsó helyén Kanye West legjelentősebb alkotása áll, itt volt a csúcson Kanye, 2010-ben egyértelműen ez volt nálam az év albuma. Már a 2000-es években is nagyon jó zenéket csinált Kanye, de hiányzott az a nagy extra, amivel egy kiforrott saját stílust tudott volna teremteni. Ennek az extrának a nyomai már megvoltak a Graduation-ön, amin a mainstream hip-hop világában elsők között mert bátran kísérletezni elektronikus hangzásokkal, megvoltak az 808s & Heartbreak albumon, amin először volt hallható az a sajátos dallamvilág, az ének hangszerként való alkalmazása, a rap és az ének szabad vegyítése, amelyek később a védjegyévé váltak. Viszont az 808s & Heartbreak kicsit megelőzte a korát, akkor ez még túl sok volt a hallgatónak – nekem is. És annyira azért nincs jó hangja Kanye-nek, amennyit énekelt azon a lemezen. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy-n viszont mindez összeállt egy szerves egésszé, megtalálta az egyensúlyt a korábbi lemezein már nyomokban felfedezhető zenei elemek között, így végre összeállt az az egyedi hangzásvilág, ami csak az övé, és más szerintem nem is nagyon próbálta lekoppintani azóta se. Viszont biztos vagyok benne, hogy sokakat inspirált, és mivel az évtized legelején jelent meg, jó alapot szolgáltatott az egész évtized mainstream hip-hopjának.

4. Kendrick Lamar – To Pimp Butterfly (2015)
A nagy többségnél valószínűleg ez az album lenne az első helyen. Én is nagyon nagyra tartom, de nálam nem ez volt a legjobb az évtizedben. Sőt, a 2015-ös éves top 10-emben is csak a 2. helyet érte el. Kendrick második nagylemezén jelenik meg leghangsúlyosabban az emlegetett „fekete polgárjogi” tematika, egy olyan időszakban, amikor ennek komoly aktualitása volt az USA-ban, valószínűleg ezért válhatott klasszikussá az album: megtalálta a megfelelő témát és a megfelelő hangot a megfelelő időben. A good kid, m.A.A.d city újító zenei világa után kicsit visszalépett a klasszikusabb, jazzesebb, funkysabb vonal irányába, ami nagyon jól passzolt is a szövegvilághoz, és Sounwave irányításával ezt is képes volt korszerűen tálalni. Ez a hangzásvilág kicsit kilóg szerintem a TDE lemezek sorából, de cserébe közelebb áll a klasszikus westcoast vonulathoz. Egyrészt ezért nincs előrébb a listámon: mert a zenei hangzásvilága kicsit kakukktojás a számomra. Másrészt a feketékről szóló tematikát ugyan értékelem, de én európai fehérként kevésbé tudok vele azonosulni, kevésbé ragad meg.

3. Anderson .Paak – Oxnard (2018)
Ez Anderson .Paak nagykiadós debütálása az Aftermath-nél, az első albuma, amiben Dr. Dre keze vastagon benne van: minden számot ő kevert, négy számot producerként jegyez, egyben közreműködik. Sokak szerint ez rosszat tett az albumnak, mert nem engedte annyira kibontakozni Anderson .Paak saját hangját, szerintem viszont nagyon jót tett neki, mert Dre úgy tudta hozzáadni a maga extráját az albumhoz, hogy nagyon jól beleolvadt Anderson .Paak stílusába. Közben pedig kellett az a pici plusz, kellett a Dre által nyújtott profizmus, hogy Anderson .Paak igazán naggyá válhasson. Az is különlegessé teszi Dre szerepvállalását, hogy a 2010-es évtizedben a saját albumán kívül ez volt az egyetlen, aminek az alkotásában masszívan részt vett producerként. Az egész album egy műfaji kötöttségek nélküli zenei remekmű, ami a könnyűzene és a jazz szinte minden műfajából merít, mégis összeáll egy szerves egésszé. Szerintem már kijelenthetjük róla, hogy klasszikus, 2018-ban nálam egyértelműen az év albuma volt.

2. Kendrick Lamar – good kid, m.A.A.d city (2012)
Kendrick nagykiadós debütálása, ezzel az albummal tört be a TDE stílusa és hangzásvilága a mainstreambe Dr. Dre jelentős támogatásával. Nálam nem kérdés, hogy ez a legjelentősebb Kendrick album a három közül, mert ez a stílusalkotó, ez alapozta meg a hangzásvilágot, amire aztán olyan sokan építettek az egész évtizedben. És itt jelenik meg először, legtisztább formájában az a sajátos szemléletmód, ahogy Kendrick tekint Comptonra. Az egész album koncepciója zseniálisan felépített, ahogy filmszerűen bemutatja, hogy egy „jó gyerek” milyen nehézségekkel, kísértésekkel szembesül egy „őrült városban”. Nálam 2012 legjobb lemeze, korszakos klasszikus.

1. Dr. Dre – Compton (2015)
Ki más lenne az első helyen, mint Dr. Dre? Akivel szemben továbbra is maximálisan elfogult vagyok. Az már önmagában nagyon nagy szó, hogy a Detox-szal való sokéves szenvedés után Dr. Dre kiadott egy albumot – 16 évvel az előzőt követően. Klasszikus westcoast alapokra építkező albumról van szó, de maximálisan korszerűen tálalva, és ismét sikerült egy olyan egyedi hangzásvilágot megteremteni Dre-nek, amit előtte soha senkinek. Viszont ez mégse lett annyira meghatározó, mint az első két albumának a hangzásvilága. Valószínűleg főként azért, mert Dre nem akarta: semmi marketinget nem kapott szinte a lemez, jó kérdés, hogy miért. Valószínűleg azért, mert Dre pénzénél van enélkül is, ő ezt a lemezt szórakozásból csinálta. Nyilván a 2010-es években már nehezebb is olyan stílusteremtő albumot produkálni, mint a ’90-es években volt. Illetve ez az első olyan Dr. Dre albumon, amivel nem feltétlenül csak ő inspirált másokat, hanem őt is érezhetően inspirálta a TDE hangzásvilága. A flowjának ez nem tett annyira jót, bár szerintem nem rappel olyan rosszul a lemezen, mint sokan gondolják. Az album zenei világának viszont kimondottan jót tett. És miért helyeztem ezt a lemezt Kendrick albumai elé, ha Dre is a TDE stílusából inspirálódott? Hát azért, mert Dre akkora zseni, hogy bármit sokkal profibban, igényesebben meg tud valósítani, mint bárki más. Hiába tartom klasszikusnak a good kid, m.A.A.d city-t, a Compton szerintem még annál is tökéletesebb, kiegyensúlyozottabb, igényesebb. A közvélemény szerint a Compton valószínűleg nem klasszikus, szerintem az, és természetesen 2015 legjobb lemeze, mint ahogy az egész évtizedé is.

Összegezve: szokás puffogni, hogy manapság már nincsenek olyan jó rapzenék, mint régen, de azért csak sikerült a 2010-es évekből is összeszedni 10 egészen briliáns albumot. Ha muszáj összehasonlítani az évtizedeket, akkor én is a ’90-es és a 2000-es évek mögé helyezném a 2010-es éveket, de azért ilyen albumokkal nem lehet okunk panaszra. Sokszínűbb lett a műfaj, több lett a „zaj”, amiből nehezebb kiszűrni a lényeget. Több a szar, vagy legalábbis az internet miatt könnyebben elterjed, de aki veszi a fáradságot, az most is meg tudja találni a hip-hopban az értéket.

Magyar Top 10

Magyar viszonylatban éves top 10-eket sajnos nem nagyon tudok csinálni elegendő számú lemezmegjelenés hiányában, de az egész évtizedet tekintve azért megjelent elegendően sok jó magyar raplemez, hogy érdemes legyen összedobni egy top 10-et. Itt nem írok indoklást, csak közlöm fordított sorrendben azt a 10 magyar hip-hop albumot, ami a legközelebb került a szívemhez a 2010-es években. Lesz közte sok olyan, ami többetek szerint valószínűleg nem hip-hop. Most nem akarok erről vitát nyitni, de máskor érdemes lenne, sőt mintha valamikor beszéltünk is volna már erről, hogy meddig hip-hop valami, és honnantól nem az. Szóval most nem mennék bele, hogy szerintem a Punnany Massif miért hip-hop, és a Wellhello miért nem az. Vagy hogy a Halott Pénz 2013-as Szólj anyunak, hogy a városban vagyok című albumát miért tartom még hip-hopnak, a 2016-os Ülni. Örülni. Megőrülni. című albumukat pedig miért nem tartom már annak. Most egyszerűen azok az albumok közül válogattam ki 10-et, amik az én véleményem szerint még beleférnek a hip-hop kategóriájába.

10. TheShowCrew – Tesó (2012)
9. Slow Village – 201X (2017)
8. NB – Belépő (2017)
7. trAnzKaPHka – Kastély (2016)
6. Punnany Massif – FEL #2 (2016)
5. Halott Pénz – Szólj anyunak, hogy a városban vagyok (2013)
4. Punnany Massif – Sun Kick (2011)
3. Punnany Massif – FEL #1 (2013)
2. Akkezdet Phiai – Kottazűr (2010)
1. Punnany Massif – Shen Kick (2010)

Az első két helyezett éppen hogy befért a 2010-es évtizedbe, de azt gondolom, hogy ez a két album nem csak az évtized, hanem minden idők két legjobb magyar albuma. (És mindkettő dupla.) Az pedig érzékelhető a listából, hogy véleményem szerint a Punnany Massif más kategóriában focizik, mint bárki más ebben az országban. Két album esetén nagyon sajnálom, hogy nem fértek be a 10-be, nagyon agyaltam, hogy ne ezek legyenek-e a 10. helyezettek, de valamit muszáj volt kihagyni. Ez a két album: NKS – TDI (2012) és Káva – Psziché (2011).

Ennyit a ’10-es évekről, remélem, a ’20-as évek se lesznek rosszabbak.

3 kendrick is wow.
le a kalappal, hogy meg se próbálsz szubjektívkodni ez a e te listád, neked ezek tetszenek és kész.

kednrick legjobb lemeze sztem a tpab, de ezzel kisebbségben vagyok, amit írsz, hogy sokan a GKMC elé tennék azt én még sehol se tapasztaltam.
Általában a GKMC van előrébb mindenki listáján, és kevesen kötjük az ebet a karóhoz, hogy a pimp a jobb.

Én még csak ott tartok, hogy a 10 év top 1 lemeze megvan kigyűjtve, meg még pár ami top 10 volt, de nem első.
de igyekszem összeszedni őket.