Snoop Dogg - Bacc on Death RowOlyan sokszor fordult már elő, hogy egy-két nagyon ígéretes single után felspanolva vártam az új Snoop Dogg album megjelenését, aztán kiderült, hogy a single trackek mellett alig akad egy-egy emlékezetes szám az albumon, hogy most is fel voltam készülve a csalódásra a snippetek után. Ezúttal feleslegesen: ez tényleg egy annyira jó album lett, mint vártam!

A 2006-os The Blue Carpet Treatment óta a legjobb Snoop album szerintem. Nem túl hosszú, nem túl rövid, és max. 2-3 filler van a 18 szám között, ami Snoop-nál elhanyagolható arány.
Azt hiszem, 2011 óta csinálok év végén 10-es listákat, azóta soha nem mondtam egy Snoop album első meghallgatása után, hogy tuti top 10-es. Talán egyetlen albuma volt csak, ami azóta top 10-be került nálam, 2016-ban a Coolaid, az is éppenhogy a 10. helyen. (+ a Dam Funk-kal közös cucc 2013-ban, de az csak EP volt). Úgyhogy most nagyon örülök, hogy olyat írhatok, amit még soha: ez a Snoop album tuti top 10-es nálam év végén!

(hacsak olyan ultrabrutál erős évünk nem lesz, amilyen még sose volt)
Snoop teljes pályafutását tekintve is a jobb albumai közé sorolnám ezt, talán ezt tartom a 6. legjobb Snoop lemeznek. A Doggystyle nyilván külön kategória, azután kimagasló még a Tha Last Meal és a Tha Blue Carpet Treatment, a BODR azokhoz sem ér fel. Elé sorolnám még a No Limit Top Dogg-ot és a Paid tha Cost to Be da Boss-t, de ezektől már nincs olyan sokkal elmaradva a BODR, utánuk már ez következik. Tehát nem értek egyet dogg-al abban, hogy a Coolaid és a Neva Left szintje: szerintem egyértelműen jobb azoknál. Sokkal kevesebb a filler, és a legjobb számok vannak azon a szinten, mint a Coolaid és a Neva Left legjobb számai, sőt.
Én annak is örülök, hogy nem egy Death Row nosztalgiaalbum lett, nem tetszett volna ennyire a lemez, ha ennél "Death Row-sabb". Az ugyanis azt jelezte volna, hogy elfogyott az ötlet, és csak a múltjáról akar egy újabb bőrt lehúzni Snoop. Egy emlékezetes albumhoz frissnek, korszerűnek kell lenni, és közben persze hűnek kell maradni a műfaji tradíciókhoz is. Ez szerintem egész jól sikerült ezen a lemezen, ami főként Hit-Boy érdeme, aki baromi jól megtalálta az optimális határmezsgyét az új hangzás és a klasszik hip-hop között az utóbbi években. Az pedig bőven elég, ha vannak utalások, kitekintések a Death Row-s idők felé itt-ott. Ezek is megvoltak, de nem olyan mennyiségben, hogy DR nosztalgiává váljon az album.
Milyen Death Row utalásokra gondolok? Rögtön ott van az intro, ami ugyanúgy indul, mint a Chronic és a Dogg Food. Battlecat feldolgozta a Chronic Intro zenéjét. Az átkötő skitek hangulata is nekem a Death Row lemezeket idézi + ott van az, hogy több szám közti átmenetet ezzel a sistergő rádióhangolós effekttel valósítottak meg, mint a Chronic-on és a Doggystyle-on. Az album legvégén Snoop a legendás '95-ös Source Awards-os beszólását idézi Suge Knight-nak. Battlecat zenéi hozzák a Death Row-ra jellemző G-Funk hangzást, Hit-Boy zenéin pedig úgy érzem, hogy a keményebb Death Row zenék inspirálták, de természetesen nem akarta koppintani őket. A Doggystílin' zenéjében is számomra hozza Soopafly a Death Row feelinget, kicsit hasonló a zene vibe-ja számomra, mint 2Pac-tól az Until the End of Time-nak. Nekem ennyi Death Row kapcsolódási pont bőven elég volt erre a lemezre.
Azzal egyetértek, hogy szép lett volna, ha kicsit több egykori Death Row előadó és producer dolgozik a lemezen, de lehet, hogy pont azért lett ennyire jó, mert ők kimaradtak. A DPG az utóbbi időben sajnos olyan szinten van, hogy egy Dogg Pound feat. lehet, hogy csak rontott volna az albumon. Így is kaptunk egy új Nate Dogg refrént, a producerek közül pedig Soopafly volt aktív már a régi Death Row időkben is.
A legjobb zenék egyértelműen Hit-Boynak köszönhetők a lemezen. Mikor először hallottam róla kb. 10 éve, nem voltam oda érte, de az utóbbi 1-2 évben nagyon beérett, és tényleg megtalálta a régi és az új hangzás optimális elegyét: ezt először Benny the Butcher Burden of Proof lemezén realizáltam tőle. Napjaink egyik legjobb producerévé nőtte ki magát, most vannak a legjobb évei. De hozza a szintet Battlecat, Bink!, Nottz és Soopafly is, utóbbitól nagy öröm volt hosszú idő után egy olyan színvonalú zenét hallani, mint a Doggystylin'. Trevor Lawrence, Jr. két zenéje (Pop Pop és Get This Duck) viszont meglepett: nem rosszak, de többet vártam tőle, egészen más stílusú, populárisabb zenék ezek, mint amiket Dr. Dre-vel szokott csinálni.
Hiába lennének persze jók a producerek, ha Snoop szar, de nem szar!

Nem tudom, hogy a Superbowl miatt, az esetlegesen közelgő új Dre album miatt, vagy a Death Row brand miatt, de hosszú idő után igazából összeszedte magát, és érződik, hogy belefektette a szükséges energiát ebbe az albumba. Élesnek hangzik, jó a flowja, érződik, hogy élvezi, nem alibizte el a szövegeket. Szerintem 2022-ben csak akkor tudna ennél jobbat kihozni magából Snoop Dogg, ha Dr. Dre lenne a számainak a producere.
Kedvencem számaim a lemezről: A Conflicted (feat. Nas) és a Doggystylin' kimagaslik, de szorosan ott van mögöttük a House I Built és a Jersey in the Rafters (feat. The Game) is. Kiemelendő még a Coming Back (feat. October London & Nefertitti Avani) és az It's In the Air (feat. Uncle Murda & Jane Handcock). De még az újvonalasabb, populárisabb nóták se lógnak ki a sorból: lehet, hogy csak belemagyarázom, de azoknak a dallamában is érzek egy olyan funk vibe-ot, ami megvolt a '90-es évek dallamasobb G-Funk számaiban is - persze egész más körítéssel.
Csak így tovább 2022, jöhetnek az új lemezek a többi Superbowl fellépőtől is.
