
Re: Top Dawg Entertainment
Ez a legjobb szám a lemezről szerintem, és a klip is frankó lett hozzá.
És akkor a lemez:
Kendrick Lamar - Mr. Morale & The Big SteppersHát, nehéz ítéletet mondani egy hallgatás után egy ilyen nehezen emészthető lemezről, de abban biztos vagyok, hogy az eddigi Kendrick albumok mindegyike beütött már egy hallgatás után, és azonnal újra is akartam hallgatni őket. Most nem érzem ezt... A top 10 lehet, hogy meglesz, de Kendrick-től top 3-hoz vagyok szokva, nem top 10-hez. Ha össze akarom vetni mondjuk a Snoop Dogg BODR albumával, akkor a Kendrické nyilvánvalóan egy profibb, igényesebb munka, amibe sokkal több idő és energia van fektetve. Ennek ellenére azt mondom most, hogy a BODR jobban tetszett. Nem mindig az lesz a jobb munka, amivel többet foglalkoznak.
Nagyon sajnálom, hogy nem a The Heart Part 5 stílusát követte az album: az nagyon tetszett, megvett volna kilóra egy olyan soul/funk hangzású lemez. Ehhez képest a DAMN.-en megkezdett úton ment tovább Kendrick, és még arra is rátett két lapáttal. Egy nagyon kísérleti, absztrakt zenei világgal állt elő, amiben vannak jazzes elemek, de leginkább mégis az újvonalas hip-hop/RnB dominál, amiért én alapból nem vagyok oda, de itt még ráadásul eléggé elvont köntösben is van tálalva. És valahogy nem állt össze nekem egy egységes egésszé.
Kicsit hasonló érzésem van, mint Kanye West esetében, igaz, enyhébb formában. Kendrick is annyira próbál valami totál egyedit, formabontót alkotni, hogy már túlzásba viszi. A kevesebb több tudna lenni. Kanye-nél mentális problémák is vannak a háttérben, nem lennék meglepve, ha enyhébb formában Kendrick-nél is lenne ilyesmi. Reppel is pszichés problémákról a lemezen, és általában is annyira introspektív a szövegvilág, annyira a belső bizonytalanságairól, szorongásairól, személyes problémáiról reppel, hogy az nekem kicsit sok. Ha nem magáról reppel, akkor is komolyabb, nyomasztóbb témák kerülnek elő. Nem mondom, hogy ez nem fontos, sőt bizonyos szempontból még növeli is a lemez művészi értékét, de én mégiscsak azért hallgatok rapet, hogy kikapcsolódjak, és ennek az albumnak nem nagyon sikerült kikapcsolnia. Kellett volna néhány olyan szám, amiben egyszerűen csak nyomja Kendrick valami ütősebb alapra (az N95 ilyen volt).
Érdekes, hogy nagyjából ugyanazokkal a producerekkel dolgozott, mint szokott: most is Sounwave volt a fő producer, mint az összes korábbi lemezén, most is ott volt DJ Dahi, Rahki (Békon néven), Pharrell, Boi-1da. Mégis totál más a zenei világ, mint amit a korábbi lemezeken csináltak, tippre nem mondtam volna meg, hogy most is a szokásos producerekkel dolgozott Kendrick.
A feat-ek terén ezek az újvonalas énekesek és rapperek (mint pl. az unokatestvére, Baby Keem) nem hagytak mély nyomot bennem.
Összességében az első részen (Big Steppers) több jó szám van, mint a másodikon (Mr. Morale). Az első három szám kimondottan erős: eleinte nem is értettem, miért kritizáljak sokan a lemezt, aztán később leesett. De a United in Grief hatásos kezdés, az N95 a legjobb szám: az is egy újvonalas zene Boi-1da-tól, de ütős, energikus, jól szól. A Father Time és a Purple Hearts (utóbbi Ghostface Killah feattel és DJ Khalil produceri munkájával) is tök jó, azok klasszikusabb hangzású számok. A We Cry Together-ben The Alchemist egy Griselda stílusú alapot rakott össze, azon veszekszik Kendrick a barátnőjével.

Ehhez képest a második rész (Mr. Morale) még elvontabb, befelé fordulósabb, erről nem is nagyon tudnék mit kiemelni. A Mother I Sober egy zseniális alkotás, de annak is inkább művészi értéke van, nem nagyon kapcsolja ki az embert.
Látszik, hogy azért vannak jó számok az albumon, ezért is írtam, hogy akár a top 10 is meglehet. Azért vagyok mégis csalódott, mert jobbhoz szoktam Kendrick-től. De azt maximálisan elismerem, hogy rengeteg munka, komoly koncepció van ebben az albumban, és a művészi értéke is valószínűleg kimagasló napjaink hip-hop albumainak köréből. De ettől még nem biztos, hogy élvezhető lesz, mint raplemez. Legalábbis számomra nem, de azt el tudtam képzelni, hogy vannak, akik szívesen hallgatnak ilyet.