A producer úgy általában projekt menedzser volt mindig is, Quincy Jonestól Rick Rubinon át, aki kohéziót ad egy produkciónak, irányba tereli az előadót. Ez egy baromi régóta lezongorázott téma, két fajta ember akad ki rajta: az egyik a laikus az égvilágon semmit sem hallott a nagykiadós zeneipar működéséről, a másik meg - ha már hiphop fórum, - a szokásos rap zenére jellemző maszkulin faszméregetés hívei meg ezeknek a rajongói hogy én fel tudom játszani, én csinálom, én így én úgy én amúgy, és szar az aki nem így nyomja, olyan emberektől akik a technikai képességet puffogtatják és amúgy nem túlságosan érdekes, vagy ha az akkor kohéziót meg élvezhető struktúrát mellőző zenét kap az ember eredménynek, és csak egy réteg zenén belül is rétegnek számító alapvetően sokszor meglehetősen amúgy kellemetlen közeget tud vele lenyűgözni.

Legutoljára akkor jött elő amikor Rick Rubin egy 60 Minutes interjúban mondta hogy ő igazából nem zeneileg képzett, főleg a kreatív inputjai, ízlése, ötletei, meglátásai miatt fizetik mint külsős embert, ami kapcsán a Fantanonak volt egy jó megnyilvánulása.

Két példa, az egyik ha már Quincy Jones, akkor hogyan hangzott eredetileg a Billie Jean, a másik meg ha már Dre, akkor az Ain't No Fun aminek a beatjét Daz csinálta eredetileg.

Daznek a mai napig vannak dalai amiknek a zenéjét csinálta amiket imádok-szeretek, de a legjobb példa arra hogy amúgy ő tényleg rengeteg zenét csinált mind a Chronicra mind a Doggystyle-ra, és miközben vannak kedvenc zenéim tőle a Dogg Pound, a saját szóló, ill. Nate Dogg albumain, az amikor kiválasztod a kedvenc dalaidat mert egy ülés alatt nem köt le egy album, szemben azzal amikor egy egész albumon van egy flow élmény a hangzás és a sorrend elrendezésében, az a produkciós érték amit a producer hozzátesz valamihez.

És mit csinál akkor az executive producer?!

Mert eddig azt gondoltam azt amit most six írt.

Inkabb a fejekben es nalam is igy elt ez mint rza vagy havoc h tenylegesen leultek oszuepattintjak es az engineer megokositja de a produced by kicsi felrevezeto lehet igy.
Mert dre producer ha ugy nezzuk.
Bar nem vagyok otthon abban miit jelent es a mi a szerepe bizonyos szerepkornek ..
Nekem par eve esett le h dre nem annyira beatmamer magus.....

Attól függ kit kérdezel meg milyen albumról van szó. Nagyon változó hogy milyen embereket tüntetnek fel executive producernek. Van amikor tényleg fő producert fémjeleznek az albumon vele, de történelmileg eredetileg adott időben üzleti szerepe volt, a kijelölt lemezkiadó felső embere pl., aki rámondta az igent a kreatív döntésekre, későbbiekben a kreatívabb executive producerek egy albumnál inkább jelentettek olyasmit, hogy "szerinted ez jó így, ha nem mit lehetne másképpen".

Nem kötelezően jelenti a központi producert akinek a hatáskörére tartozik hogy fogja magát és leüljön a producerrel, a mixing asszisztenssel, vagy a session zenésszel, és a produkciós vízió érdekében noszogatja hogy "figyu ezt így csináld már". Sok esetben van hogy másodlagos tanácsadó és/vagy jóváhagyó szerepet fémjeleznek vele, akinek adnak a kreatív inputjára, és bár a folyamatra van rálátása és beleszólhat, de a munkát már nem kíséri végig.

A Death Row idején pl. Suge Knight majdnem minden albumon executive producer volt, de mindegyikünk sejti hogy ő pl. hagyományos üzleti executive producer volt. Filmes párhuzammal élve a Death Row idején Tarantino volt Dr. Dre, Harvey Weinstein meg Suge Knight.

De minden is előfordult már nagyobb projekteken. Eminem utóbbi albumainál hol Rick Rubin hol Dr. Dre van feltüntetve, de a vízió az érződik pl. egy az egybe az Eminemé. Annak idején Nas egyik albumán Rick Ross volt az executive producer, vagy szintén Rick Rubin volt hogy be volt vonva Kanye albumaiba hasonlóképpen.

köszi!

nem lett tisztább, de te próbálkoztál.


mit csinált mondjuk rick ross a nas lemezen?
vagy suge?

milyen kreatív inputot adhattak bele?

Pont ez a lényege, a fogalomnak a tartalma homályos, változott az idővel, nem konzisztens. A kettő pont két külön időszakba tartozik, el is tér, mások a kiadói és az előadói dinamikák a kettő esetében.

Suge a 90-es években kb. olyan volt mint a Motownban Berry Gordynak egy nagyon leegyszerűsített verziója a zenei tudás nélkül meg hogy verőember/üzletember volt. Max abba szólt bele, hogy ha pl. egy masszív projektje volt a Death Rownak, akkor ő mondta el hogy "oké most pl. Snoop pörög, ez a zene amit csináltatok nem a te albumodra megy hanem a Snoop projektjére", vagy ő mondhatta rá nagyon limitált mennyiségben az igent, hogy mi legyen a single, mihez készülhet vagy készüljön videó.

A 2 of Amerikaz Most Wanted mint zene amúgy szerintem egy tök jó példája ennek. Archív felvételeken nagyon látszódik, hogy amúgy Snoop meg Pac megcsinálták a zenét, és a zene is tök jó lett, de valahogy behind the scenes felvételeken - ellentétben azzal amit Snoop posztumusz dolgokban mond - abszolút nem mondani hogy abban az időben különösképpen jó viszonyuk lett volna, és van egy olyan stúdiófelvétel amiben talán Suge kb. így összeülteti őket, hogy szépen megcsináljátok most a sztárzenét mert ti pörögtök a legjobban, ők meg relatíve tűrik. Ez is kicsit olyasmi formula amit pl. a Motownos közreműködésekről írnak gyakran.

Rick Ross ezzel szemben egy ilyen tanácsadó ember lehetett max. Elvileg a Nas album kapcsán azért merülhetett fel mint név, mert a 2010-es évek elején mert ő volt az az előadó aki egyszerre működött az újvonallal meg a trappel, miközben délről tudott beolvadni ebbe a 2010 utáni luxusorientált mintát meg élőhangszereket inkorporálós magas produkciós értékű hangzásba mint amit Jay-Z is csinált. Emiatt sokan mondták abban az időben hogy jó a beat szelekciós készsége, miközben ugyanezt megelőzően Nas annak a hírében állt, hogy ő viszont hírhedten rosszul választ alapokat. Különösképpen ultimátumot nem hiszem hogy adott vagy adhatott Nasnak, max ötleteket hogy mi az ami szerinte működhet egy adott projekten, meg hogy milyen zenékre próbáljon rappelni.

Igazából ezért győz nálam mindig az úgé. A nagykiadók zenebiznisze túlságosan termékké tesz egy alkotást.
Nekem az a kiindulási pont, hogy a zene művészet=önkifejezés. Egy nagykiadónál ez egy eladható termékké konvertálódik. Az ő értelmezésük szerinti producer (projektmanager), executive producer, co-executive producer stb... szűrőin kell keresztülmenni az alkotásnak, hogy a végén megjelenjen az eladható produktum. Ez adott esetben eltávolodhat a szerző (művész!) elképzelésétől, egyéniségétől, önmegvalósításától.
Tény, hogy vannak olyan producerek, akik munkájától jobb lesz a végeredmény, itt viszont jön a kérdés, hogy akkor az az előadó mennyire "kész" előadó, ha kell neki a segítség egy dal teljessé tételéhez.
Nekem a producer a beatmaker szerepben értékes, az előadó meg érezze, hogy mit akar mondani és hogyan, hogy erre 50 ember lesz kíváncsi vagy a fél világ az másik kérdés. Ha a számok túl nagy szerepet kapnak, akkor semmiképpen nem lesz őszinte, hiteles a dolog, nekem onnantól már nem érdekes a produkció.

Olvastam én is, és a tényszerű dolgokban igaza van, de a véleményével nem értek egyet. Pont azért jár neki a hatalmas elismerés, mert projektmenedzser, és nem beatmaker! Egy jó beatet nagyon sokan tudnak csinálni, de úgy koordinálni egy komplett alkotófolyamatot, hogy abból világsláger legyen a végén, kevesen. Ezért tartom én többre a producer munkáját a beatmakerénél, Sixfeet kiválóan leírta, hogy miért is fontos a szerepe.
Persze dub álláspontja is valid: valakinek ez így túlságosan "kitalált". Szerintem ennek is megvan a maga szépsége, meg az "úgé" alkotási módnak is, amikor tényleg a producer a beatmaker, valaki meg ráreppel a zenére. Más miatt szeretem egyiket és a másikat: előbbit a professzionalizmusa miatt, utóbbit a "bennsőségessége" miatt. Jó esetben szerintem mindkettő lehet hiteles, de tény, hogy az "UG" vonalon könnyebb hitelesnek maradni.

Csak hogy Dre érdemei mellett érveljek, elég végiggondolni, hogy mire vitték Dr. Dre beatmakerei és zenészei Dre nélkül: nem sokra. A Chronic és a Doggystyle idején Colin Wolfe és Chris "The Glove" Taylor voltak a zenészei, valamennyire Daz is. Önállóan a közelében nincsenek a zenéik annak a színvonalnak, amit Dre-vel együtt csináltak. Daz a '90-es évek közepén azért csinált nagy zenéket, de 1. szerintem azok is egy fokkal Dre alatt voltak, 2. sokan mondják, hogy a Dogg Food albumon is valójában Dre volt a producer, csak Daznek adták a produceri krediteket, mert fel akarták építeni őt is sztárproducernek. Legalábbis gyanús, hogy ha Dre keverte az albumot, akkor hogy a francba nincs hivatalosan produceri munkája egyik számban se. Szerintem alátámasztja az elméletet az is, hogy miután Dre távozott a Death Row-tól, egyértelműen csökkent Daz zenéinek színvonala. (Persze jó maradt, csak nem annyira jó, mint addig.)
A '90-es évek közepén The Glove mellett Bud'da-val dolgozott. Aztán jött a 2001 időszak: Mel-Man, Scott Storch, Camra Kambon. Majd a 2000-es évek első felében és közepén Mike Elizondo és Mark Batson (valamennyire még Scott Storch is). A 2000-es évek vége felé bejött Dawaun Parker, Focus..., Trevor Lawrence Jr., majd a 2010-es években Dem Jointz, és kb. ez a mostani csapata is.
Ebben a névsorban vannak ismertebb és kevésbé ismert nevek, de egy közös van bennük: önállóan, Dr. Dre nélkül mindegyikük alacsonyabb színvonalú zenéket csinál. Scott Storch az egyetlen, aki egyedül is meg tudta közelíteni Dre szintjét, de ő is csak pár évig, és olyat azért ő se csinált Dre nélkül, mint pl. a Still DRE. Mike Elizondo is elég sokra vitte még, de inkább a popműfajban, nem a hip-hopban. Más tényleg nincs.

Összefoglalva: nekem mindez azt bizonyítja, hogy Dr. Dre-nek, mint az alkotói folyamatot koordináló producernek fontosabb a szerepe, mint a zenészeknek/beatmakereknek.
Egyébként állítólag az NWA időszakban még konkrétan maga Dre csinálta a zenéket (legalábbis a Straight Outta Compton-on, a Niggaz 4 Life-on már részben biztosan volt Colin Wolfe), és néha utána is előfordult. Szóval meg tudja ő csinálni a beatet, ha muszáj, de egy idő után jobban elkezdte érdekelni a produceri munka, és valószínűleg rájött, hogy mások jobban tudnak zenélni nála, csak nem biztos, hogy annyira tudják, miből lesz a sláger.

Kiadatlan cuccok: ez viszont már a perfekcionizmusával függ össze, és szerintem független attól, hogy producer vagy beatmaker. Busta Rhymes-szal egyébként adott ki egy albumot (The Big Bang), és más Busta lemezeken is vannak produceri munkái. A Raekwonnal készített számaiból 2-3 rákerült az Only Built 4 Cuban Linx II-re. A Rakimmel közös dolgaiból valóban nem sokat hallhattunk: csak az After You Die-t meg a feat-et Truth Hurts Addictive-jában. (Nem kizárt egyébként, hogy nem is készült sokkal több.)
És akkor még sorolhatnánk: Bishop Lamont - The Reformation (eredeti verzió), Stat Quo - Statlanta (eredeti verzió), Eve - Here I Am, Jon Connor - Vehicle City. Csupa kiadatlan Aftermath album. King T Thy Kingdom Come albuma pár év késéssel napvilágot látott kiadón kívül, meg Hittman albuma is, de mindkettő befejezetlen. A Detox-ról pedig ne is beszéljünk...

Ezt szándékosan külön postba írom: elhunyt Uncle Chucc, a 1500 or Nothin' kollektíva egyik tagja, több Snoop Dogg számban is énekelt refrént. Nyugodjon békében!

https://westcoaststyles.com/news/2023/0 ... or-nothin/

Ezért is Muggs a legjobb, legnagyobb.

csekk a cypress lemezek hátulját: produced, arranged and mixed by muggs.

mindent is ő csinált, és kész!

A zeneiparral szembeni attitűddel egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy kommodifikáció az egész, meg hogy azt is preferálom amikor amiatt csinálja az ember, hogy saját magát fejezze ki, és ne a megfelelési kényszer vagy az eladás miatt csináljon valamit. Azonban nem gondolom, hogy felmentést képezne ez alól a nagy úgé, ami szintén - bár egy szűkebb célközönség számára de - termék. Saját piaci szegmenssel, a saját megfelelési kényszereivel.

Az úgé sokszor számomra a nagykiadós logikától nem sokkal eltérően legalább annyira bűnös tud lenni attól hogy korlátozza az előadót arra, hogy felszopja a rajongót olyan dalok készítésével ami komfortzónán belül tartja őt, és ami az ő ízlésüknek felel meg (fan service). Ha egy nagyon kicsit is megpróbál feszegetni az ember az úgés komfortzónán túl valami olyat amibe beletartozna a kísérletezés és az előadói progresszió, az önkifejezésnek egy olyan formája ami nem ennek a közönségnek a megfelelési kényszeréhez igazodik, ez a közönség borzasztóan hajlamos kiárusítás meg egyéb bagatel dolgok mentén pálcát törni felette csak azért mert nem olyan lett mint ahogyan őt azt kielégítené.

Ha már Muggs fel lett hozva példának, lásd azt amikor ő triphoppal meg elektronikusabb dolgokkal próbálkozik, és alapvetően pont ez a nagy úgé közeg ahelyett hogy konstatálná hogy nem az én világom, de csinálja ahogyan szeretné mert ugyanolyan önkifejezés - akár abból kiindulva hogy amúgy mindig ugyanazt csinálva igenis rá tud unni az ember - rendszeresen hallottam a hazai hallgatóságtól vele kapcsán a legnagyobb úgé fixációs emberektől hogy konzisztensen hordják le őt emiatt.

A producer/projekt menedzser attitűd viszont amíg régebben fémjelzett mesterségesebb dolgokat, jellemzően ma már az van, hogy a nagykiadók inkább adnak ki olyan albumokat amik több szálon futnak, nem kohézívak, beleszólnak abba hogy mi legyen a single, és amúgy meg egy playlist bizonyos számokból amiket az előadó ki akart adni összefüggések és kapcsolódási pontok nélkül.

Miközben szerintem egy Kendrick mögött azért van egy olyan méretű zeneipari infrastruktúra amivel jóval nagyobb és fajsúlyosabb dolgokra képes mint amire a rétegzenészek képesek, egyúttal nem lehet azt mondani rá, hogy nála nem lenne egy ilyen gépezettel együtt is baromi nagy rizikóvállalás, kísérletezés, önkifejezés bizonyos dolgoknak a megközelítés. Sounwave és BEKON pl. tök jó példái ennek, hogy Kendrick után azért elég sok olyan dologba amibe részt vesznek azért egy bizonyos sajátos egyedi kohéziót fémjelez.

Hagyományosan az előadó előad, a nevében is benne van. A producer a produkcióért felelős. Vannak olyan emberek akik énekes és dalszövegírók voltak a történelem, mindezt úgy hogy saját maguknak az előadói vízióját is tudták menedzselni, létrehozni, de olyanokról van szó esetünkben mint pl. Marvin Gaye vagy Prince. Ez a tehetségi szint viszont egy a millióból és az emberek többségére nem igaz. Nem beszélve arról, hogy tehetséges emberek nem feltétlenül rendelkeznek jó víziókkal, míg a jó víziókkal rendelkező emberek nem biztos hogy rendelkeznek ugyanolyan készségekkel mint a tehetséges emberek, a kettő viszont ki tud hozni jót egymásból. Csak azért mert valaki segítség nélkül nem lenne képes rá vagy éppen nincs zeneelméleti vagy technikai készsége, de közben van egy víziója és ötlete a fejében hogy mit lehet elérni, amihez segítséget kér hogy megvalósítsa, és utána az megvalósításra kerül, az szerintem nem törvényszerűen eladhatóság.

Várjon egy jó vízióval rendelkező ember egy egész életen át csak azért mert ő személy szerint nem "kész" arra technikailag hogy megvalósítson egy víziót? Számomra a művészet és az önkifejezés kapcsán egy olyan kapuőrzés, amitől a világban jóval kevesebb minőségi meg magas műgondot bíró zenék születtek volna ha ezt követik sokan, zenei műfajtól függetlenül.

A hip-hop undergroundként született és mindig is megvoltak a hangadói, akik szerint ott is kell maradnia, akkor nem tér el az eredeti életérzéseitől, üzeneteitől. Ezzel nagyjából én is így vagyok. Pl annó már a Sugarhill Gang is kapta a savat.
Egyetértek, amit írtál a megfelelési kényszerrel kapcsolatosan, az is tud ugyanannyira korlát lenni. Ugye ott se feltétlen az önkifejezés kerül már előtérbe.

Sokszor fogalmazódik meg bennem, hogy a golden eránál fontosabb időszak volt a 90-es évek vége, amikor lecsengett a hip-hop dömping a nagykiadóknál és jött a független kiadók korszaka. A hip-hop életben maradásának szempontjából mindenképpen meghatározó volt. A Rawkus, a Def Jux stb... kiadóknál az előadók jobban kiteljesedhettek, mint a 90-es években, ahol azért törekedni kellett a rádióbarát trekkek meglétére.
Ott van Mos Def Black on Both Sides lemeze. Ott simán belefér egy ilyen, vagy egy ilyen, mégse lehet rá mondani, hogy ne lenne "real". Ez tökéletes példája az előadói szabadságnak, ezzel együtt megvalósul a Rawkus által képviselt stílus iránti hűség is.


Nem is feltétlen ezzel a munkamenettel van a baj, nem csak a hip-hopon túl, de a zenén túl is működik így egy csomó minden.
A múltkor lefutott itt már egy komolyabb fejtegetés Dre kapcsán, hogy mi is a producer szerepe stb... Nekem ezzel leginkább az a bajom, hogy egy Dre lemeznek feltüntetett produktum egy hatalmas team munkája, nem is beszélve az összehiénázott ötletektől. Az NWA idejében úgy kaptuk ezt meg, hogy NWA. Voltak akik a beatekért voltak felelősek, voltak akik a szövegírásért, volt aki a szervezésért stb...
Régen együtteseknek neveztük őket és ez teljesen korrekt volt. Ott helye volt mindenkinek, az ötletembereknek, a hangszeren játszóknak, szervezőknek stb... A Digital Underground a millió tagjával, ahol a táncosai is számon voltak tartva, vagy a PE, Eric B & Rakim stb...
Az előadók esetében ugyanez a probléma, legyen az rap, pop, rock vonalon bárki egy nagykiadónál. Irányítanak a trendek után, 90-es évek, 2000-es években mindenhova kellett kötelező rap betét. Majd később a pop zenéhez közeledés a nagyobb számok bűverejében. WillIAm egyszer nyilatkozta, hogy azért váltott a BEP-vel, mert ahogy Európában koncertezett látta, hogy itt ilyesmire buliznak a fiatalok és mennyi embert mozgat ez. És az addig übergagyi eurodance egyből trendi lett.
Az előadó is, akinek kábé annyi a dolga, hogy stúdióban felénekelje a sávokat egy termék. Jön a zenei felelős, aki a megjelenéskori trendekhez igazítja a zenéket, a kiadón belüli kötelező közreműködések stb... Ez a világ már annyira eltávolodik az önkifejezéstől, hogy a legtöbb esetben nekem már érdektelen. Értem én a kapitalizmust, de nem szólhat minden erről.

Erre csak annyit, hogy az NWA esetében nem tudunk arról, hogy bárki más dolgozott volna a zenei részen Dr. Dre-n kívül. Javítsatok ki, ha máshogy tudjátok, de legalábbis a Straight Outta Compton album zeneileg Dre munkája, amennyire én tudom. Igaz, hogy hivatalosan Produced by Dr. Dre & DJ Yella, de amennyire én utánaolvastam, hiteles tanúk szerint Yella leginkább csak scratchelt a zenékben.

Egyébként teljesen igazad van abban, hogy egy Dr. Dre lemez egy hatalmas team munkája. A véleménykülönbség köztünk abban van, hogy szerinted ez baj, szerintem meg tök oké. Ugyanolyan értékes számomra egy album attól, hogy egy csapat dolgozik rajta, ahol a csapatot koordináló kulcsember nevét kiemelik, mint egy teljesen önálló munka.

Ja, és tök jó a vita: nem gondolom, hogy lennének abszolút igazságok ebben a kérdésben, de a különböző véleményeket jó ütköztetni.

Igaz, hogy dre lemezekről van szó, de a bookletben ottvan mindig minden társproducer, zenész, szellemíró.
Tudjuk melyik számnak a szövegét ki írta, a zenéket ki szerezte.

Valószínű tévedsz igen. Hallgasd meg az Are You Xperienced LP-t Yomo & Maulkie-tól, többek között rajta van egy az egybe a Foe the love of money eredeti alapja ami később a Bone Thugsnál landolt. Ruthless kiadvány (alapvetően flop lett), minden zenét Yella csinált rajta. Összehasonlítási referenciának a No One Can Do It Better albumot D.O.C.-től Dre csinálta teljes egészében.

Nagyon hasonló a hangzásuk, de nüansznyi különbségeket lehet felfedezni abban hogy hogyan értelmezik és közelítik meg a korai West Coast interpretációját a mintázós breakbeates, Public Enemy meg Paul's Boutique hatására készülő darálós rap daloknak, egyúttal amíg Dre arányaiban többször kacsintgatott ki kommerszebb próbálkozások felé, Yella hangzásában kicsit túlsúlyban voltak ezek az élő hangszeres lassú vontatott g-funk dalok ami nem is annyira single dalokban lelhetőek fel jobban a 90-es években, hanem a későbbiekben a kisebb LA-based gengszter rap zeneiségét határozta meg valamelyest.


A Black On Both Sides azért jó példa, mert ott bár Mos Def jobban az executive producer, nagyon nagy hatása volt abban az időszakban a kreatív szabadság felemelkedésében a Soulquarians kollektívának, egyúttal annak a ténynek hogy Kwelihez képest Mos Def már önmagában a megjelenése előtt is iszonyatos nagy hype-al rendelkezett. Volt egy buzz körülötte ami megalapozta azt a piacképességet, és asszociálták már olyan előadókkal ami miatt értelemszerű volt hogy nem feltétlenül kell neki igazodni másokhoz, ami hiába rétegzene, de van piacképes felvevő rétege, ami a szűk piaci rétegen belül egy privilégium.

A Roots, Common, J Dilla és Erykah Badu körül ha nem lett volna meg ugyanez az érdeklődés mint Mos Def körül, simán elsüppedhetett volna az egész. Az underground is egy piac a nagy zene piacon belül, és pont a saját szociokulturális bevett szabályai vannak hatással igenis az azonbelüli érvényesülésre. Attól még hogy az eladhatóság alatt nem "record company people are shady" szintű dologról beszélünk, már a "record company people are shady"-nek a pólóra nyomatása, catchphrase-e válás, piaci felvevő szerepe is megteremt egy "piac ellenes piacot", aminél a végeredmény ugyanaz: pénzzel felhalmozással és számokkal jut az előadó a sikerhez, csak az úgé életérzés szolgál probiotikumként a piaci érvényesülés antibiotikuma mellé. Ha a gépezetből ténylegesen megpróbál kiszakadni, rendszerint futóbolondnak is tekintik ezeknek az előadóknak a nagyrészét a piacon bevett szokások túlsúlya, egyúttal a média infrastruktúra terelő hatása miatt - még akkor is ha amúgy sokszor szerintem tök bután csinálják és a gépezetből úgy akarnak kiszakadni hogy megteremtenék a saját kis gépezeteiket.


Kapitalizmuskritika kapcsán a templom felé próbálsz prédikálni, azonban összemosásra kerülnek dolgok. Mintha a nagyobb grandiózus rap csapatok esetében amelyek mögött óriási teamek álltak, nem arról lett volna szó, hogy szólóban küszködniük kellett volna az érvényesülésért, ezért beleszállnak valamibe ami után később talán az egyéni érvényesülést tudják valamikor kamatoztatni. Ez szintén nem rap, hanem az egész zeneipar szempontjából globális tendencia. Mindenki dob a közösbe, külön emberekhez voltak kirendelve dolgok, végső soron egy brandként működik ahol néha a piaci szempontból jobban pörgő előadóknak meg volt az esélye arra, hogy pl. szóló dealeket kapjanak, és nem arról lett volna szó, hogy ezek a zenei társulások jellemzően azért baromi rövid életűek mert mindig közbejön valami azt illetőleg, hogy ki kerülhet sorra, ki miért nem kerül sorra, kitől válik idegenné a kollaboráció és az hogy egy brand név alá tegye saját magát. Az újra összeállásuk is sok esetben meg se történne ezeknek a csapatoknak ha nem lenne egy rájuk nosztalgiával visszatekintő piaci felvevő réteg.

A zene produkciós infrastruktúrát előfordul hogy úgy is használjak ahogy te mondod, de viszont valahogy nekem mintha úgy jönne le, hogy szerinted csak így lehetne használni, és nincsenek példák arra hogy egy ilyen infrastruktúrát valaki a saját hiteles önkifejezésére használja csak azért mert nem szimplán sufni módon akarja azt kivitelezni hanem meg akarja adni a módját annak hogy az a vízió amit elképzelt a fejében, az a megvalósítás szempontjából is közelítsen ahhoz ahogyan ő ki szándékozta magát fejezni. Nem beszélve, hogy sok esetben az úgé skatulyában lévő előadók is vágynak rá vagy éppen megtiszteltetésnek veszik a tényt hogy ha az ő személyes elképzelésük nagyröptűbb megvalósítást kaphat. Már pedig azzal, hogy csak azért mert az önkifejezéshez valaki külső eszközöket használ attól az már automatikusan piackomformabb pl. azért mert csapatban csinálja azt, azzal nem csak hogy egyértelműen nem értek egyet, hanem kicsit afféle leegyszerűsítő úgé kliséként tekintek rá a következetlensége miatt.