Rick Ross: Deeper Than Rap
.
Harmadik lemeze, és az első óta szupersztár ami az esetében átok, és nem áldás...
Ross karizmája, flow-ja, hangja, szövegei, kinézete mind meglenne ahhoz, hogy igazi rapper lehessen, de így, hogy befutott a lemezei amolyan fél poprap, félreal cuccok állandóan, majdnem compilationok a sok producerrel és közreműködővel akik általában szintén A listás kötelező körök, sokszor nem is a rap világából...
Nem tud kiemelkedni a cash money, no limit veretős vonalból, pedig ha venne egy tisztességes producert, minimális közreműködőt, esetleg saját crew-ból akkor tudna igazi klasszikus lemezeket is kiadni szerintem.
Így maradnak a sorlemezek egymás után amik valahol úgy mások, hogy mindig ugyanolyanok.
Kár érte!

(az első lemeze, az első slágere annyira bejött, illetve a godfather of harlem intrója annyira jó vele, hogy nekem viszont muszály hallgatnom, úgy is, hogy tudom, hogy közepes cuccokat ad ki!)

A Tribe Called Quest is jó példa, valóban!

A Roses pedig nagyon pop, kicsit meglep, hogy dicséred, de feltételezem, hogy a feleséged is szereti, ha nem a te kérésedre van az autóban.

Eminem: Kamikaze
.
E marvel lemeze (ugye a venom mellett, a fall is filmdal lett egyik póki filmben), de nem ezért kedvelem.
A mór (Rubin) megtette a kötelességét 2 lemezen keresztül, a mór mehet, dre meg nem jött, így ennek a lemeznek az exec producere Eminem maga és ezt nagyon érezni, látni. Ugye van benne ll cool j hommage (címadó dal), a borító maga beastie boys "tribute" vagyis Eminem kedvencei, ihletői fellelhetőek az albumon rendesen.
A steppin stone d12 "lezárása" szerintem egy nagyon "kedves gesztus".
Ami miatt nagyon csípem az albumot:
- rövid. 45 perc, de pont elég.
- beyonce, pink, rihanna féle popszarok el.
- Paul Rosenberg visszatért, ezzel hozza a korai lemezek hangulatát rögtön.
- nagyon egyben van, a producerek csak segítettek, de igazából Eminem maga csinálta az egészet.
Ami miatt nem szeretem a lemezt:
Annyi szót használ, olyan sűrűn szövegel, mintha a háború és békét akarná felolvasni minden egyes számban és ezzel hamar monoton, és unalmas lesz sokszor.

Csak a rend kedvéért hozzátenném ehhez, hogy a lemezborító hátulján az áll, hogy "Executive Producers: Dr. Dre & Slim Shady". Tehát hivatalosan Dre is exec producere a lemeznek, de azt gondolom, csak a rend kedvéért került rá a neve, hiszen ez is Aftermath kiadvány. Érdemi köze szerintem sincs hozzá Dre-nek, Eminem viszont minimum additional producer minden számban, és mindegyiket az ő hangmérnöke, Mike Strange keverte.

Egyébként adom a véleményed.

oh, így pontos, köszi!

en nem ismertem a roses elotte az o valasztasa volt

Na, hát nem tudom, ő mekkora hip-hop fan, mindenesetre elismerésre méltó, hogy tudott mutatni egy olyan Outkast slágert, amit nem ismertél.

The Game: 1992
.
Egy brutális nosztalgiahullám a saját tinédzser évei felé, minimális közreműködő (mert azért van, hiába állította, hogy nem lesz rajta) azok is refrént énekelnek főleg. Rövidebb 50 perces anyag (főleg az előző 2 lemezes documentary 2 és 2.5-höz képest) összességében nagyon komoly, sőt a jobb lemezei közé tartozik, lehet a top-ok közé is befér nálam. Ami nagyon tetszik, hogy több számban érezni, hallani, hogy zenekarral vette fel (főleg a The Chemists Create producerelte számok), sőt a szövegek is olyan próbatermi jammelgetés, freestyleozás érzetűek, hangzásúak.

Snoop Dogg: Tha Blue Carpet Treatment
.
Az előző lemez popslágerei után (lets get blown, illetve signs Justin-nal) valamiért bizonyítani akart, hogy övé még az ucca is ezzel a lemezzel. és sikerült neki, bár vannak rajta pop közreműködések (Akon, R.Kelly, Stevie Wonder, Jamie Foxx) mellé hozott sikeres mainstream arcokat is (Cube, Game), illetve régi haverokat (Dogg Pound), új felfedezésket (western union, war zone). Érezni, hogy a zenecsinálás folyamatos nála (is), hiszen vannak közreműködők, zenék az utolsó válogatásáról is, és már megjelennek a következőről is ezen. Így egymás után hallgatva a lemezeit azok talán nem is albumok, hanem egyfajta helyzetjelentések, hogy kreatívan, hangulatban, életben éppen hol tart mikor kiad valamit hivatalosan is. Az első közreműködés, és zene is megcsillan a későbbi Snoop Lion identitásából, a get a light Damian Marley feat-jével. A producerek között most egyensúlyban van dre és a neptunes a saját doggystyle-os szokásosokkal egyetemben. Bitang erős lemez, igazából az utolsó igazi Snoop lemez nekem. A vato, candy, boss life, imagine nemcsak single-k, de marha jó számok is ezeken kívül a Cube-os, Game-es nóta, illetve a 10 lil crips ami nagyon bejön a mai napig!


(érdekesség, hogy ezt is idejében vettem, majd a következő big sqeeze válogatását is, nagyon vártam az ego trippint ami állítólag közreműködők nélküli szóló lett volna, de arról megláttam hallottam a Sexual Eruption című borzadalmat és nemhogy a lemezt nem vettem meg, de Snoopot se nagyon hallgattam rendesen kb a thats my work mixtape szériáig újra!

dogg, tök jó lenne, ha írnál egy Snoop Dogg toplistát arról, hogy hogyan rangsorolod a szólóalbumait, kíváncsi lennék rá.

Egyébként ezzel az értékeléssel is nagyon egyet tudok érteni, annyi apróságtól eltekintve, hogy én a legjobb számok közül kivenném a Candy-t, viszont betenném a That's That-et és a Round Here-t. Talán a Crazy-t is.

Az Ego Trippin' pedig valóban az egyik leggyengébb Snoop album, de még azon is akad egy olyan gyöngyszem, mint a Press Play című nyitószám DJ Quik zenéjére.

na majd kotlok azon a listán kicsit!

Okés. Én is pörgetem a fejemben, hogy raknám össze, de van néhány kérdéses pont, amihez újra kéne hallgatni a lemezeket... Viszont azért is vetettem fel, mert te most előnyös pozícióban vagy így, hogy frissen hallgattad egy csomó albumát.

Supreme NTM - Supreme NTM

A Filmek topikba írtam, hogy teljesen magával ragadott a Reign Supreme sorozat, ezért muszáj volt NTM-et hallgatnom. A fontosabb számaikat persze ismertem eddig is, de teljes lemezt sose hallgattam még tőlük.
Az utolsó, 1998-as albumukkal kezdtem, mert 1. úgy láttam, azon vannak a legnagyobb slágereik, 2. az a legújabb, tehát annál a legnagyobb az esély, hogy mai füllel is élvezhető legyen.
És bizony nagyon is élvezhető! Nem is tudom, hogy van-e még egy olyan rapcsapat, amelyiknek a negyedik, egyben utolsó albuma a legerősebb. Persze lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés a részemről, hiszen a többi lemezüket nem hallottam teljes egészében, de egyrészt ezen van az összes nagy NTM sláger, másrészt nem nagyon tudom elképzelni, hogy a többi lemez jobb lenne ennél.
Egy-két gondolat:
- Nincs gyenge szám, és itt teljes harci díszben felvonul a francia hip-hop signature soundja, ami olyan sokakat inspirált Magyarországon is a 2000-es években. Viszont ugye ez az eredeti verziója, ezért nem meglepő, hogy jobb is.
- Itt már nem volt meg az állandó DJ-ük és producerük, DJ S, ezért sokproduceres lemezről van szó, mégis olyan egységes a hangzásvilág, hogy akár egy producer is csinálhatta volna. Talán JoeyStarr rekedtes-raggázós részei ütnek el kicsit a lemez többi részéről, de azok se annyira, hogy feltétlenül más producer munkáját feltételezze az ember.
- Kool Shen és JoeyStarr összevetése érdekes kérdés: hangszínben, flowban Kool Shen korrekt, de nem is érzem extrának. Joey viszont tök egyedi ennek a rekedt hangnak és az őrült, rapet és raggát vegyítő flownak a kombinálásával. Technikailag viszont szerintem Kool Shen jobban reppel, és bár nem értem a szövegeket, van egy olyan érzésem, hogy tartalmilag is. Joey pedig hiába egyedi, néhol már annyira őrült, annyira túlzásba viszi az egyébként is rekedt hangja további rekedtesítését, hogy az nekem már sok. Vannak viszont olyan számok is (pl. a Pose ton gun), amiben tökéletesen működik Joey hangja és flowja. Összességében nagyon érdekes, hogy két ennyire eltérő MC hogy tud mégis ennyire jól működni együtt.
- Az is átjön azért a lemezről, hogy Kool Shen a domináns. Szerintem mennyiségre is többet reppel a lemezen, de amelyik számokban mindketten nyomják, azokban is ő viszi a prímet. Ez összefügghet azzal, amit a Reign Supreme sorozat kapcsán írtam a Filmek topikba, hogy Kool Shen volt a céltudatosabb, Joey sokkal kevésbé tudott bármit is komolyan venni, így valószínűleg ennek az albumnak a munkálataiból se vette ki akkora intenzitással a részét. És ez egy valószínű magyarázata annak is, hogy miért nem lett ezután több NTM lemez, de egészítsetek ki további infókkal, ha valamit rosszul gondolok itt.

Közhelyes leszek, de a legjobb számok szerintem a slágerek, kb. a következő sorrendben: Seine-Saint-Denis Style, That's My People, Laisse pas traîner ton fils, és ezek után még az On est encore là 1-2-t tenném oda. De minden szám nagyon jó, csak ezek még azok közül is kiemelkednek.

Összességében ez tényleg klasszikus album. Ha JoeyStarr kevésbé őrült flowval reppelne itt-ott, akkor még ennél is jobban tudna tetszeni, de ezt leszámítva tényleg nem tudom, hogy tudna jobb lenni a lemez.

Jaja, sőt ezután lehet folytatom is mielőtt listázom.

Stay tuned!

Run-DMC: Down with the King
.
Az utolsó két lemezük amolyan with friends típusú féltribute félstafétaátadó album volt, na ez a kettőből az első 93-ból, 3 évvel az utolsó lemezük után. Zeneileg brutális, hogy majdnem minden számban van sampling a saját korai lemezeikről, hogy ők maguk szinte semmit nem producereltek belőle, hanem azt is kiadták a kezeik közül. A vendégszövegelők a kor fontos new yorki arcai, ahogy a producerek is. Mivel a csapatot is szeretem, a vendég producerek is, rapperek is a lemezt se tudom nem kedvelni, de egyértelműen nem igazi(?) Run-DMC lemez azt el kell ismerjem.
A következő Jason Nevins (áldassék a neve) féle újra divatba hozásuk után készült Crown Royal lemez szerintem sokkal jobb, vagy azokon még nagyobb kedvenceim vendégeskednek!