nalam tutti top10-nek tunik a black and white...

A "Minden ami nem rap" topikba kéne ezt írnom, de azt szeretném, hogy minél többetekhez eljusson, ezért írom ide. Megszületett ugyanis nálam az év albuma cím eddigi legnagyobb várományosa!
Őszintén szólva egy esetben látok komoly esélyt arra, hogy ne ez fusson be győztesként év végén: ha valamilyen csoda folytán megjelenne Snoop Dogg Missionary albuma. Esetleg ha valamit nagyon nagyot dobnak, akkor Eminem vagy Kendrick lehet még esélyes, de Eminem-ből nem nézem ki, hogy jelenleg ilyen színvonalat tudna, Kendrick esetén pedig csak pletykák vannak egy esetleges új albumról. Tehát:

Marsha Ambrosius - Casablanco

2021 végén postolt Dr. Dre Instagramon egy képet egy stúdióból vonószenekarral a háttérben, azzal a szöveggel, hogy befejezte egy új album felvételét Marsha Ambrosius-szal Casablanco címen, és az egyik legjobb munkája lett. Sok idő telt el azóta, már azt hittük, hogy dobták a projektet. Néha egy-egy hírmorzsát lehetett hallani róla, de sok reményt nem fűztem hozzá. Mikor 2023 decemberében kijött az első single (The Greatest), még akkor se fogadtam volna az album megjelenésére, aztán jött még kettő, és egyre inkább elhittem, hogy ez tényleg ki fog jönni - véglegesen a release date kb. egy hónappal ezelőtti publikálásáig.

Hát, igaza volt Dr. Dre-nek, tényleg az egyik legjobb munkája! Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ez a legkomplexebb munka zeneileg, amit Dre valaha csinált. Nem feltétlenül a legjobb, és biztosan nem ez lesz a legsikeresebb, hiszen egyáltalán nem slágeresek a számok, nagy odafigyelést igényel a hallgatásuk. De nem is az volt a cél szerintem, hogy kereskedelmileg sikeres legyen, ez örömzenélés volt Dre-nek, és zeneileg ennyire összetett lemezt szerintem nem csinált még. Az utolsó megjelent album, aminek elejétől a végéig ő volt a producere (egy szám kivételével), az Eminem Relapse albuma volt 2009-ben. 2015-ben volt még a saját Compton albuma, amin hivatalosan csak a számok felét jegyezte producerként, de biztos vagyok benne, hogy a többi produkciójába is komolyan beleszólt. Azóta viszont tényleg nem volt ilyen, és annak is már majdnem 10 éve. Úgyhogy egy teljes album, aminek elejétől a végéig Dr. Dre a producere, óriási kincs 2024-ben!

A zenei világ a Frank Sinatra-féle egyszerre nagyívű, ugyanakkor egy elegáns vacsorához háttérzenének is használható, exkluzív bárokba passzoló stílust képviseli egy kis afroamerikai csavarral. A nagyívűséget a vonószenekar és a jazztrombitások erősítik, akik több számban is feltűnnek. Szinte minden számon belül váltakozik az alapzene, a számok vége nem is nagyon hasonlít az elejükre, de nem élesek a zenei váltások, hanem magától értetődően, szervesen úszik át egyik zene a másikba. Érdekes zenei fűszer, hogy több számban is feltűnik egy-egy minta valamilyen klasszikus rapszámból: Nas - The World Is Yours, Nas - NY State of Mind, KRS-One - MCs Act Like They Don't Know, Wu-Tang Clan - CREAM. És meglepően jól illeszkednek a zenei világba! Szerencsére nem a minták mechanikus újrahasznosításáról van szó, ugyanis csak rövid ideig hangzanak fel, és akkor is érdemben újragondolva, ez pedig így teljesen rendben van.
A kompozíció hihetetlenül aprólékos, süt belőle Dr. Dre perfekcionizmusa. Ugyanez mondható el a keverésről, amiben Dre-t még mindig inkább gondolom világelsőnek, mint a produceri munkában. Senki más keverése esetén nem érintik meg ennyire az ember zsigereit a dobok.
Dr. Dre mellett maga Marsha is jegyzi producerként is az összes számot, mellettük pedig az ICU standard tagjai (Focus..., Dem Jointz, Trevor Lawrence, Jr. és különösen Erik "Blu2th" Griggs) tűnnek még fel, illetve az egyik számban (Self Care / Wrong Right) Phonix Beats és DJ Khalil.

Marsha-ról is ejtsünk néhány szót, mert ő se semmi! Egyértelműen a legjobban képzett és talán a legjobb hangú énekesnő, akivel Dre valaha együtt dolgozott beleértve Michelle-t, Jewell-t és Truth Hurts-öt (Mary J. Blige-ot talán ne értsük bele). Nagyjából bármit meg tud csinálni a hangjával, amit akar. Sokszor már nem is R&B-t, de még csak nem is soult énekel, hanem konkrétan jazzt, improvizatívnak ható hajlítgatásokkal tarkítva. Ha valamit muszáj kritizálnom, akkor azt mondanám, hogy a légiesen elnyújtott, "úszkálós" énekhangjaiból nekem néhol már kicsit sok volt, de másfelől az album hangzásvilágához az is passzol.

Közreműködő nincs, nem is kell. Egyedül a Self Care / Wrong Right második felében tűnik fel egy férfihang, akiről azt olvastam, hogy talán Stevie Wonder, és lehet is benne valami.
Az album egyben egy szerves alkotás: aki kiragadott számokat hallgat róla, az szerintem nem kap teljes élményt. Ezért nincs is sok értelme számokat kiemelni, de ha muszáj megtennem, akkor a nyitószám, a Smoke ütős alapját említeném a KRS-One számból ismerős mintával, tovább a Self Care / Wrong Right-ot, a Thrill Hert a Wu-Tang és a Michael Jackson mintákkal, illetve a The Greatest-et a Nas-tól ismerős mintával.

Aki kicsit is nyitott az R&B-re, hallgassa meg, nem mindennapi zenei élményben lesz része! Én pedig még meggondolom, hogy kvalifikálható-e az album az év végi top 10-embe, amibe csak raplemezeket szoktam tenni. De az R&B azért nem áll olyan messze a hip-hoptól, és Anderson .Paak-ot is be szoktam tenni a top 10-embe, szóval...

Yoda, ez rep forum. csak elviseljuk a nem reppet
szegyeld magad h a tizes listad elejere tenned

amugy a dinner party nalam a tavyli ev lemeze volt, de nem raktam be, mert repp.

Már azért nem raktad be, mert NEM repp, ugye?

Én amúgy az első Dinner Party projektet beraktam anno a top 10-embe, de csak azt, amelyikben volt rap minden számban.

Nehéz amúgy egy objektív határt húzni: a Yelawolf & Shooter Jennings rocklemez hiába volt az egyik kedvencem 2022-ben, mégse raktam rá a listára, mert annak aztán tényleg semmi köze nem volt a hip-hophoz, ezért egyáltalán nem tudta összehasonlítani a listán lévő albumokkal. Egy Dinner Party, egy Anderson .Paak, de akár ez a Marsha album is viszont azért elég sok hip-hop elemet tartalmaz, még ha nem is raplemezek. És fordítva, a raplemezeken hallható zenék is inspirálódni a soul-ból, jazz-ből, R&B-ből. Persze, hiszen mindegyik fekete zenei műfaj. Ezért egy R&B, de akár egy Dinner Party-féle jazz projektben is bőven van annyi hip-hop, hogy össze tudjam hasonlítani a raplemezekkel, így szívesen rakom rá a listámra is.

Amúgy ha szégyellnem kell magam, akkor már eddig is szégyellhetem, hiszen 2018-19-ben Anderson .Paak szólóban, 21-ben Bruno Mars-szal közösen volt a listám első helyén... (Persze AP is reppel néha...)

csak viccnek szantam tudod.
szabadok vagyunk,sajna en nem jutok oda h aktualis mai mas stilust hallgassak

Tudom, persze, ezek szerint túl komolyan reagáltam.

Amúgy nekem sincs időm más stílust hallgatni. Csak olyanokat hallgatok más stílusból, aminek van valami hip-hop vonatkozása. Itt pl. Dr. Dre volt. A Dinner Party-nál Terrace Martin. Anderson .Paak is mozog hip-hop körökben, Aftermath körökben. Yelawolf rocklemezét is azért hallgattam meg, mert egyébként rapper.

Más:

Dave East x Mike & Keys - APT 6E

Dave East most már stabilan működik együtt a Mike & Keys producerduóval, és amit szoktak hozni, azt hozzák most is. A baj az, hogy sokkal többet nem... Kivéve 3-4 számot, amikre tényleg felkaptam a fejem, és amik miatt pozitív a szám íze. És a többi szám is jó, jó szívvel ajánlom őket, de mivel ugyanolyanok, mint a korábbi Dave East - Mike & Keys közös produkciók, a top 10-re semmiképp nem esélyes az album.
Ez az album egyébként egy napon jelent meg az új Tha Dogg Pound lemezzel, aminek a munkálataiból szintén masszívan kivette részét a Mike & Keys. Dicséretes, hogy milyen jól alkalmazkodnak az előadóhoz, akivel együtt dolgoznak: a DPG-nek klasszikusabb westcoastos zenéket csináltak, Dave East-nek viszont most is inkább ezt a dallamosabb eastcoastot, ami feelingben engem leginkább a Roc-A-Fellára, esetleg a Bad Boy-ra emlékeztet, bár utóbbi poposabb. Néhány számban azért előkerült jelzésértékűen a funky és a sípolós G-Funk szinti, nekem nyilván azok tetszettek a legjobban.
Az a bizonyos négy kiemelkedő szám a 7-8-9-10-es így sorban egymás után, az album közepén. Két számban is rátette ezek közül Mike & Keys a G-Funk sípot egy újvonalas ütemre, és jól is működik: az ilyen ötleteket mindig díjazom. A This Lifestyle-ban még Kurupt is jól elkapta a nem szokványos ritmikát, jó hallani, hogy mostanában konzisztensen jól reppel. A Dangerous Riddum tök jó jamaikai feelingű rap egy fasza Shaggy feattel: én nem is értem, Shaggy miért nem featelt több rapszámban a karrierje során. A ragázósabb, jamaikai beütésű nótákba tök jól passzolna. Ezen a számon egyébként több producer is dolgozott Mike & Keys mellett, többek közt DJ Khalil. A So Much Changed (feat. Stacy Barthe) című számon Phonix Beats is dolgozott, a negyedik kiemelendő szám pedig a Ballin' (feat. Buddy).
Ezek előtt és után viszont a sablonosabb számok vannak.
Dave East hozza, amit megszoktunk tőle: továbbra is egyedi karakter és flow. Nagyrészt lazulósan reppel a lemezen. Egy-egy feszesebb, keményebb rapet is meghallgatnék tőle szívesen, de ezek a Mike & Keys zenék nem is nagyon kívánják meg tőle.

Mach-Hommy – #RICHAXXHAITIAN
.
Ezzel most picit félre is teszem az idei release-eket, mert ez a második a sorban ami lepörgött többször is, de mintha nem is hallottam volna olyan érzés kb...





Ha jól olvasom a crediteket egy szám nincs rajta aminek csak ő a producere. Minden számot csapatba csináltak kb.

Persze, de hát Dre kizárólag csapatban dolgozik évtizedek óta. Annyi a különbség, hogy régen nem volt szokás feltüntetni a csapat többi tagját producerként a kreditekben, csak a főnököt, aki összefogja a csapatot + esetleg még egy kiemelkedően fontos embert. Az utóbbi időben már megkapja mindenki a producer kreditet. De ettől még csak Dre és Marsha azok, akik minden számot jegyeznek a producerként, a többiek változó, hogy dolgoztak-e egy számon vagy sem.

A mai szokások szerint a 2001-en produceri kreditet kapott volna Scott Storch és Camara Kambon egy csomó számban, de még a Chronic-on se lett volna egy szám se, aminek Dre az egyedüli producere. Colin Wolfe és Chris "The Glove" Taylor minimum ott lenne mellette feltüntetve, de néhol akár Daz és Warren G is.

The Mekanix "Slid On" (Lyric Visualizer) ft. Scarface, Benny The Butcher, Mozzy & 4 rAx
https://www.youtube.com/watch?v=wd43yOdf_LI

Komoly csapatot verbuváltak össze, és nem is rossz a nóta, de nem is lett különösebben emlékezetes az MC-k potenciáljához képest.

Common & Pete Rock - Fortunate (Official Audio)
https://www.youtube.com/watch?v=Um8rCCs8WJQ

Ez jön be talán a legkevésbé az albumukról eddig hallott számok közül, de azért jó ez is. Holnap jön ez az album is! Szarul jön ki kicsit, hogy Eminem el fogja venni előle a figyelmet...

Fedie DeMarco - Active (Official music video) ft Ice-T, Treach & Buckshot
https://www.youtube.com/watch?v=aloCBSJrfrQ

Ez megy egy komoly old school csapat: nagyjából azt is hozzák, amit várni lehet tőlük.

Common & Pete Rock – The Auditorium Vol. 1

Tracklist:
[04:01] 01. Dreamin’
[04:27] 02. Chi-Town Do It
[04:03] 03. This Man
[04:17] 04. We’re on Our Way
[04:15] 05. Fortunate
[05:15] 06. So Many People feat. Bilal
[03:48] 07. Wise Up
[03:48] 08. A GOD (There Is) feat. Jennifer Hudson
[04:24] 09. Stellar
[04:37] 10. Lonesome
[03:49] 11. All Kind of Ideas
[04:46] 12. When the Sun Shines Again feat. Posdnuos
[06:05] 13. Everything’s So Grand feat. PJ
[04:31] 14. Now and Then
[00:56] 15. Outro


https://filecrypt.cc/Container/A5FDC89AB1.html

Köszi

Köszi szépen ezt is!

Úgy látom, valamiben egyetértünk, valamiben nem. Nálam élesebben elválik egymástól a két CD, bár az általad kiemelt közös vonások valóban megvannak. Illetve szerintem egyértelműen jobb a második CD: szerintem nem az a leftovere az elsőnek, hanem inkább az első a bemelegítés a másodikhoz. Az első CD-n persze ott vannak a rock-os, blues-os elemek, de én mégis a pop beütést érzem a legerősebbnek, ami szerintem újdonság Yelawolf munkásságában. A második CD-t illetően viszont egyetértünk, hogy a trunk muzik-nak egy modernizált változatát hallhatjuk, ami szervesen következik az eddigiekből, de meghaladja azt. Részletesebben lásd alább.

Yelawolf - War Story

Végre meghallgattam én is, és nagyon tetszett! Az előzetesen megjelent single trackek alapján kicsit aggódtam, mert ugyan jók voltak, de mindegyik kicsit más stílust képviselt, és nem láttam, hogy fog ez az album olyan szép egységes egésszé összeállni, mint a Yelawolf lemezek szoktak. Yela ugyebár nagyon sok stílusból merített már: klasszik hip-hop, dirty south, trap, country, blues, rock, de egy albumon belül nem szokta vegyíteni őket. Mindegyik lemeze más, de mindegyiknek van egy jól megragadható hangzásvilága. Itt nem láttam ezt kibontakozni a single-ök alapján, de feleslegesnek bizonyult az aggodalmam: egyben hallgatva az albumot abszolút megvan itt is az egységesség - legalábbis a duplalemez két CD-jét külön-külön tekintve.
Az első, Michael Wayne című lemez az innováció ezúttal. Ez már megint egy eltérő hangzás, mint amit bármikor is hallhattunk Yela-tól, ugyanis most először kóstol bele masszívan a pop hangzásába. Méghozzá modern pop elemekkel vegyül a rap ezen a lemezen, néhol elektronikus, akár a drillből merített effektek is felbukkannak. Az elképesztő az, hogy még ez is jól áll Yela-nak, viszont ha rangsorolnom kell, akkor talán ez áll neki a legkevésbé jól minden stílus közül, amit eddig kipróbált. A hangzásvilág egyébként egy Malay nevű producernek köszönhető, aki az összes számot jegyzi az első CD-n. Minőségi munka, azért nem vagyok mégse maradtéktalanul elégedett vele, mert egy idő után elkezdtek összemosódni a számok. Sok a hasonló köztük, és bár mind jó, sokáig nem volt köztük igazán emlékezetes. Aztán a végefelé csak felkaptam a fejem a Struggle Jennings-szel közös Farewell-re, amiben hangsúlyosabban megjelent egy dirty south-os lüktetés, de nem a szokásos dobhangokkal, és igényesebb hangszereléssel, így jobban tetszett. Illetve a lemez zárószáma, a Legend, az kimagasló, topszínvonal, számos raplegenda kap respektet benne.
A második, Trunk Muzik 4ever című lemez viszont még magasabb szint, ennek köszönhetően került igazán magas polcra nálam az album. Ezen visszatért Yela a gyökereihez, ahhoz a fajta déli hip-hop hangzáshoz, amiben a pályája elején is alkotott, és amit trunk muzik néven tett ismertté. A produceri munkát is régi harcostársának, WillPower-nek adta egy szám kivételével végig. De nem azt ismételték meg, amit már sokszor hallottunk tőlük, hanem igyekeztek update-elni a trunk muzik hangzást 2024-es verzióra. Itt is beköszön néha egy-egy drill effekt, de néhol rockos beütést kapnak a dalok, némelyiknek boombap üteme van, scratch is hallható több számban, de nem csak a boombapesekben, hanem a trapesekben is! Teljesen szabad volt tehát az alkotás, szárnyalt a fantázia, de a trunk muzik feeling mégis egységesen összefogja a számokat egy lemezzé.
Néhány számot kiemelnék. A Bad News (feat. Caskey) alapvetően nem az én stílusom, de óriási megőrülés, és talán ez reprezentálja legjobb a trunk muzik hangzás modernizált verzióját. A Tonight-ban sokadjára vegyíti mesterien a rapet és az éneket Yelawolf, és még funky elemek is felbukkannak benne. Az Everything egy szokatlanul klasszikus hip-hop szám Yela-tól ütős boombap alappal, scratch-el. Vannak még ezeken kívül is különleges számok, de meghúzom a határt a legkiemelkedőbbeknél.

Rengeteg a jelentkező már a top 10-re, de ennek az albumnak be kell férnie, mint ahogy Yela összes albuma mindig stabilan top 10-es nálam. Egy gyengébb, de akár már egy átlagos évben is nagyon előkelő helyen végezhetne. Az idei bitang erős évben biztos nem lesz annyira elöl, de ez inkább a többi album dicsérete, nem ennek a kritikája.