A tánc...
„...valami, ami szavakkal nehezen megfogalmazható, valami, ami érzelmes és érzéki, közöl, noha nem beszél, kérdez, miközben szavai nincsenek. Néha megráz, felkavar, néha meghökkent, amikor a fizika törvényeit meghazudtolni látszik. Néha gyönyörködtet csupán. Anyaga az emberi test, de eredője mindig az emberi lélek, és mindig az emberi lélek felé irányul. … Minden ember életében jelen van a tánc, mindenki táncol valahogy. … A táncoló ember, amíg táncol, szabad, független, azonos önmagával...” (Krámer György)
A tánc az őstársadalmak idején a valóság megváltoztatására való törekvést, a mindennapi élet fenntartását szolgálta, annak utánzásával, ráhangolt, ünnepelte azt, kommunikációs eszköz volt emberek, ember és természet között.
Az ókori civilizációkban a tánc és az egyén kapcsolata a vallásban közvetetté vált a papság irányító szerepének bevezetésével. Egyiptomban megszületett a templomi táncosnők rendje, magas technikai és művészi színvonalon működve, hivatásos művészetté emelve a táncot. Indiában szorosan Shiva személyéhez volt köthető, itt kapcsolódott a valláshoz a legközvetlenebb szálakkal. Kínában a tánc a néphez közvetlenebbül kapcsolódott, mint a valláshoz, míg Japánban szintén a vallási karakter jellemezte. Az ókori görögök voltak az elsők, akik a vallási és a szórakoztató jelleg mellett a testi-szellemi képzést is hangsúlyozták, megteremtve az ép testben ép lélek máig használatos elképzelését.
A középkori Európában minden művészeti ág teológiai karaktert öltött, de a templomok falain kívül is bemutatkozott a misztériumjátékokban, az elvilágiasodott intermediumokban, már hivatásos táncosok-színészek szereplésével.